Un sueno en realidad II. - 9. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a folytatást. Ez a rész jó hosszú lett és történik benne pár dolog, egyszóval eseménydús fejezet lett. :) Remélem tetszeni fog Nektek! :) A pipákat és kommenteket nagyon köszönöm továbbra is!:)

Így 2012 vége előtt néhány órával BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK és BETÉRŐNEK!

Puszi:

Detti

A naptár már szeptembert írt és az iskolában megkezdődött a tanítás. A tanév első napjának estéjén a diákok előadták a Greaset, aminek hatalmas sikere volt. Az előadáson az iskola támogatói is képviseltették magukat, így rögtön azután hogy lement a függöny egy fogadás vette kezdetét. Én is ott voltam és a díjátadóra vett világoskék estélyimben sétálgattam a többségében spanyol felső tízezer tagjai közt. Carment többen is körülvették és ő boldogan számolt be mindenkinek a terveiről erre az évre, Alicia pedig egy másik sarokban franciául társalgott néhány agyonsminkelt és plasztikázott idősebb nővel. Kezemben fogtam egy pohár pezsgőt és céltalanul kerestem a helyem, amit nem találtam. Senkihez sem tartoztam, sehová sem illettem. A gyöngyöző italt letettem az egyik asztalra, aztán a legeldugottabb sarokban ültem le és bámultam a flancos társaságot. Ana erre az estére magával hozta Sergiot is, ők egymás mellett álltak a terem másik végében. A spanyol lány engem figyelt és csak a fejét rázta.

-         Mi a baj mamacita? – simított végig a barátnője karján Ramos.

-         Alejandra. Most nézd meg.... – biccentett a fejével felém.

-         Látom. – nézett arra Sergio is.

-         Te boldognak látod?

-         Nem.

-         Na ez az. Amióta csak visszajött mániákusan próbálja azt bizonygatni, hogy mennyire boldog és milyen jól érzi magát, hogy táncolhat, de hiába veszi elő a legszélesebb mosolyát a szemében még mindig ott a szomorúság.

-         Gonzalo ugyanezt csinálja. – jegyezte meg Sergio.

-         Két makacs öszvér! – csattant fel Ana, aztán ismét halkabban kezdett el beszélni – Nagyon aggódom ezért a lányért. Amióta Guilloval szakítottak még rosszabbul fest. Rossz embernek tartja magát, mert tönkre tette Guillot, legalábbis ezt mondja és hiába beszélt már vele telefonon nem egyszer a spanyol, mégsem veri ki ezt az egészet a fejéből, hanem csak emészti magát. Ráadásul Gonzalo is hiányzik neki. Nem mondja, de látom rajta. Lehet, hogy nem kellett volna elintéznem, hogy neki kelljen beugornia a díjátadóra....ha nincs az az este...

-         Ha nincs az az este, akkor még együtt marad Guilloval, ő még jobban beleszeret és később nagyobb fájdalmat okozott volna vele Alejandra, ha akkor jön rá, hogy ez mégsem műkődik.

-         Az igaz, de Gonzalo...legalább miatta nem szenvedne annyira. Na mindegy, majd kitalálok valamit. – sóhajtott - Nem fogom ölbe tett kézzel nézni, hogy két barátom is inkább belerokkan, minthogy szóba álljon a másikkal és megbeszéljék ezt az egészet. Sergio, ugye mi nem fogunk soha sem ilyen hülyén viselkedni?

-         Ezt nem tudom előre megmondani. A szerelemben ismét gyerek lesz az ember és képes hülyeségekre.

-         Sese, te ilyeneket is tudsz mondani? – nézett tetett csodálkozással a védőre Ana.

-         Igen és még sok mást is tudok. Például azt is tudom, hogy hihetetlenül szexi vagy. – ölelte át hátulról a barátnőjét Sese. – Mi lenne, ha most lelépnénk és hagynánk a népet bulizni?

- Én benne vagyok. Unom már, hogy a jó kislányt kell játszanom. – kacsintott rá Ana a barátjára és kézenfogva indultak az ajtó felé. Menet közben megálltak egy pillanatra, mire én intettem, hogy menjenek csak nyugodtan. Visszaintegettek nekem és kiléptek a teremből, aztán én is szedelőzködni kezdtem...

Másnap a tanórákra még javában tartott a feliratkozás és a táncórákat még nem is tartottuk meg, mert amíg nem tudtuk meg a végleges létszámot, nem oszthattuk el a csoportokat köztem, Javier és a titokzatos harmadik tanár közt. Javier megpróbálta kiélvezni az utolsó szabadnapjait és csak nagyon kevés ideig rontotta az iskola levegőjét, a harmadik tanár pedig még nem is járt benn, így az enyém volt csak az emeleti próbaterem. Úgy mint már hetek óta minden áldott nap, ekkor is odabenn gyakoroltam, mert másképp képtelen voltam kiszabadulni a rám telepedő fekete fellegek alól. Igyekeztem minél kevesebbet Guillo lakásában tartózkodni, amit már nem tudtam otthonnak hívni, mert amióta megtörtént az a beszélgetés köztünk úgy éreztem magam, mint aki csak vendégségbe érkezett. Már aludni sem tudtam éjjelente az ágyban, mert egyfolytában maga előtt láttam amikor a beszélgetésünkkor megmondtam neki, hogy nem vagyok belé szerelmes és lehajtotta a fejét, aztán ismét rám nézett. Láttam, hogy bár tudta és fel volt rá készülve, mégis fájtak neki azok a szavak és nekem is fájtak. Elüldöztem a saját lakásából és mindezt azért, mert egy éjszakán, amikor úgy éreztem, hogy megfojt a magány a karjaiba vetettem magam. Ana mellett ő volt a másik olyan ember, aki nyáron is mellettem állt, én mégis páros lábbal tapostam a lelkébe. Guillo nem ezt érdemelte...Odamentem a HiFihez és a CD-n beállítottam egy másik dalt, aztán visszamentem a terem közepére és mit sem törődve mással táncolni kezdtem. Ahogy a dal utolsó hangja is el nem halkult még kicsit a vége pozicíóban maradtam, így vártam a következő számot. A Listen to your heart első szólamai kúsztak elő én pedig mozogni kezdtem a zenére egy ponton azonban a gondolataim közé furakodott Gonzalo. Amióta kimondtam azt a mondatot Ezequielnek még kínosabban ügyeltem rá, hogy semmi se juttassa eszembe az argentint, de az álmaimat bármennyire szerettem volna is, képtelen voltam irányítani. Nappal ha el is sikerült kerülnöm, éjjelente akkor is ott láttam magam a Casa Américában, ahogy vele táncolok, ahogy azon az estén is. Egy olyan érzés kezdett ismét birtokba venni, ha rá gondoltam, amit vele kapcsolatban a nyár eleje óta nem éreztem: hiányzott. Néha már arra gondoltam, hogy meg sem állok a mirasierrai házig, de valahogy mégsem tudtam megtenni az első lépést. Mit is tettem volna? Bekopogtattam volna hozzá, hogy itt vagyok, beszélgessünk? Egyáltalán őt ég érdekli egyáltalán, hogy mi van velem? Amikor esténként ültem a kanapén mindig megjelent mellettem a régi ismerősöm, a magány. Kínzó vágyat éreztem azután, hogy valaki leüljön a mellettem lévő helyre és átöleljen, csak, hogy érezzem, hogy valaki még szeret, de hiába bámultam a kanapé másik felét egész addig, míg el nem bóbiskoltam, mikor kinyitottam a szemem, még mindig üres volt az a hely. Ahányszor kiléptem az ajtón és elindultam az iskolába úgy éreztem magam, mint aki végre leveti a bilincseit és egy hosszú rabság után újra megízlelheti a szabadság édes ízét. Amíg táncoltam nem fájt semmi, a lelkem végre szabadon szállhatott a zene szárnyán. Nem tőrödtem semmi mással, még enni vagy inni sem nagyon jártam ki, ha mégis bekaptam valamit, az egy madár napi adagjának felehetett meg csak és már rohantam is vissza, hogy ismét úgy érezzem, hogy a világon semi baj sincs. A híres Roxette dal a végéhez ért, én pedig egy újabb számot állítottam be, de ahogy elindítottam volna a CD-t, a hangosbemondó szólalt meg és Jauregui mindenkit a tanáriba hívatott. Elvettem a törülközöm a balettkorlátról és megtöröltem vele a homlokom, amikor is egy pillanatra meg kellett kapaszkodnom, mert hirtelen fordult egyet a világ. Lehunytam a szemem és csak a légzésemre koncentráltam, aztán lassan elengedtem a korlátot. Meg tudtam állni a lábamon és a hirtelen erőssé lett szédülésem is csak alig éreztem már. A hátamra terítettem a melegítőfelsőm, aztán kiléptem a folyosóra és meg sem álltam a tanáriig, ahol már ott volt az összes kollégám és izgatott suttogás hangjai töltötték be a helyiséget. Nekitámaszkodtam a tanári közepén lévő nagy asztalnak, így vártam, hogy Alicia végre elárulja, hogy miért hívatott minket.

-         Mindenki itt van? – kiáltotta el magát Jauregui és mivel heves bólogatásba kezdett mindenki folytatta a mondanivalóját – Mint azt már régóta tudjátok az iskolánk egy új tánctanárt is felvett erre az évre. A diákok egy új tárgyra is feliratkozhatnak holnapig, ez pedig a színpadi és schowtánc, az új kollégátok ezt a tárgyat fogja tanítani. Át is adom a szót Carmennek, hogy ő mutassa be nektek.

- Nem nagyon szeretném rabolni az időtöket, hisz tudom, hogy tanév elején épp ebből van a legkevesebb mindenkinek, úgyhogy rövid leszek. Az új kollégátok egyike a világ elismert táncosainak, számtalan fellépés van már mögötte. Egész eddig a nyárig a Primavera Társulat egyik vezető táncosa volt és minden évben turnékon szerepelt. – ennél a résznél izgatottan kaptam fel a fejem. Csak nem?... – Fellépett már New Yorktól Barcelonán át Moszkváig rengeteg színpadon és mindenhol csak elismerően szóltak róla. Nem is szaporítanám tovább a szót, bemutatom nektek Guillermo Carrascot! – nézett az igazgatónő az ajtó felé, ami elválasztja az iroda belső helyiségét a külsőtől, ahol az értekezleteket szoktuk tartani és rögtön ahogy kimondta a nevét, Guillo megjelent mellette. Elmondhatatlanul örültem neki, amikor megpillantottam őt belépni az ajtón. Rám kacsintott, aztán Carmenre figyelt, aki köszöntötte őt a tanári kar nevében. Már alig bírtam kivárni, hogy az igazgatónő befejezze és odamehessek hozzá. Csak a pillanatot vártam és ahogy Carmen elindult Aliciaval az ajtó felé, rögtön ott is termettem előtte.

-         Alejandra – mondta ki a nevem és átölelt. – Hiányoztál amiga!

-         Már nekem is hiányzott az a hülye fejed! – nevettem el magam és kicsit elhúzódtam tőle. – Miért nem szóltál erről?

-         Mert akkor nem lett volna meglepetés. – mosolygott rám.

-         Mióta titkolod?

-         Ugyanakkor kaptam meg a papírokat, amikor te.

-         Még Pesten? – kérdeztem meglepődve.

-         Igen. De addig nem akartam aláírni, amíg nem voltam biztos benne, hogy visszajössz Madridba tanítani.

-         Ez nem mondod! Jól van Carrasco ezért még számolunk! – fenyegettem meg a mutatóujjammal. – Megyek vissza táncolni.

-         Alejandra! – szólt utánam, mire én visszanéztem rá – Később majd szeretnék veled beszélni négyszemközt.

-         Rendben. – bólintottam komollyá vált arckifejezéssel, aztán folytattam volna az utamat, de hirtelen megint megszédültem.

-         Dios Mio! Jól vagy? – kapott utánam  ijedten Guillo és megtartott hátulról, el ne essek.

-         Igen köszi! Csak egy kicsit megszédültem, de már semmi baj. – álltam ismét a saját lábamra. – Nyugodj meg!

-         Biztos? Falfehér vagy.

-         Mi történt? Alejandra! Rosszul vagy? – termett mellettem Ana is és megfogta a kezem így fürkészte az arcom.

-         Semmi bajom, csak megszédültem. Biztos az időjárás van ilyen hatással rám.

-         Aggódom érted. – vezetett arrébb a barátnőm – egész nap csak a próbateremben táncolsz és egyáltalán nem figyelsz oda magadra. Ettél ma már valamit?

-         Igen anyuci. – füllentettem.

-         Biztos?

-         Biztos. Ana, nem vagyok már kisbaba! – csattantam fel.

- Akkor menj és csinálj, amit akarsz! – vágott vissza keményen Ana és otthagyott az ajtónál állni. Én csak fintorogva csóváltam meg a fejem és kimentem a folyosóra. Sietősen mentem, nem néztem se jobbra, se balra. Kivágtam a próbaterem ajtaját, aztán ledobtam a melegítőfelsőm és előkerestem azt az albumot, amelyen az Aurora hallható. Beállítottam a zenét és táncolni kezdtem. „Nekem senki ne mondja meg mit csináljak.” Egy hirtelen mozdulatnál azonban ismét rosszul lettem, de makacsul folytattam egész addig, amíg a következő fordulásnál meg nem kellett kapaszkodnom a balettkorlátban. A világ forgott körülöttem és hiába hunytam le a szemem a helyzet nem javult, csak rosszabb lett. A szorításom a korláton egyre gyengébb lett, a fejem pedig zúgott egész addig, amíg el nem sötétült minden és estem a földre a balettkorlát mellett.

-         Guillo, beszélned kellenne vele! Borzasztóan aggódom Alejandra miatt. – indult el Ana és Guillo a folyosón a próbaterem felé.

-         Most már én is. Látom rajta, hogy nincs rendben, bármit is mond. – vágta zsebre a kezeit a táncos.

-         Ennyire szét esve még soha nem láttam. Tudod, hogy amióta beszéltetek kettőtökről egyfolytában emészti magát és bűntudata van, mert belerángatott ebbe az egészbe.

-         De én már annyiszor elmondtam neki, hogy miattam ne legyen bűntudata! Én nem haragszom rá.

-         De ő haragszik saját magára és Gonzaloról sem akar tudomást venni. Azóta minden áldott nap reggeltől késő délutánig itt van az iskolában és megállás nélkül táncol. Hetek óta minden nap. Az a gyanúm, hogy enni is csak akkor eszik, ha én megyek be érte és csalom el ebédelni, különben azt is hanyagolja. Attól félek, hogy rossz vége lesz. Ráadásul Javier is egyfolytában szekálja, Alejandra pedig fel is vesz mindent, amit tőle hall.

-         A kimerülésig akarja hajtani magát? Így is látom rajta, hogy fogyott.

-         Olyan mint egy őrült. Hallod? – álltak meg egy pillanatra – Megint táncol. Sajnos rám már nem hallgat, de talán tudsz beszélni a fejével!

-         Ha kell erővel cipelem ki abból a teremből és megkötözöm, de ma többet nem fog táncolni. – jegyezte meg Guillo a próbaterem ajtajában Anának, aztán belökte az ajtót. – Alejandra! – kiáltott fel.

-         Mi történt? – futott be a helyiségbe a spanyol lány. – Jézusom! Megyek hívom az orvost, a mentőket meg amit kell! – kapta elő a mobilját Ana aztán remegő kézzel tárcsázott és miután befejezte a beszélgetést visszalépett a próbaterembe.

-         Ma már tényleg nem fog táncolni. – vette a karjaiba az ájult lányt Guillo. – Vigyük ki innen, mert ha magához tér még képes lenne megint táncolni.

- Tudok egy üresen álló kollégiumi szobát. Gyere utánam! – lépett ki sietősen a spanyol lány a teremből és a folyosó végéig a táncossal tartott. – A 103-as az. – állt meg az ajtó előtt és kinyitotta. Guillo belépve a napsütötte helyiségbe óvatosan az ágyra fektette Alejandrát és elhúzta a függönyt az ablak előtt, hogy ezzel is csökkentse a beáramló erős fényt. Az ágy mellé térdelve ráült a sarkára és megcirogatta a lány arcát. „Térj magadhoz Alejandrita! Hidd el nem haragszom rád...”

Eközben Ana írt egy sms-t Sergionak majd visszament a próbaterembe, hogy összeszedje a táncosnő holmiját. A törülközőt és a melegítőfelsőt belegyömöszölte a táskába, aztán a CD-ket is eltette és ezekkel együtt sietett a 103-as szobába.

-         Mi történt a barátnőddel? – kérdezte Javier.

-         Semmi közöd hozzá!

-         Szegény, csak nem beteg?

-         Neked itt „Kuss!” a neved. Tudom, hogy ma is voltál benn nála. Mondd csak, legalább te miért nem tudod békén hagyni?

-         Én csak beszélgetni akartam vele.

-         Beszélgetni? Te?

-         Ha nem bírja az iramot, akkor mondjon fel.

-         Inkább te takarodj el kurv@ messzire! Így is elég baja van, nem kellesz még te is ide.

-         Csak nem az a focista a baja? – kérdezte pimaszul, mire Ana hátat fordított neki és a fal mellé dobta le a táskát. – Ana, tudod nekem nem szokás nemet mondani és én mindig megszerzem azt akit akarok. Mindig. – tette hozzá Velasco. Ana hirtelen visszafordult.

- Te szemétláda! – kiáltotta el magát és nekiugrott az előtte álló tánctanárnak. - Egy utolsó gerinctelen féreg vagy, de ez még túl szép szó rád. – sziszegte a fogai közt a spanyol lány, miközben néhány jobb egyenes-bal horog kombinációt vitt be Javiernek. Ő bár próbált védekezni, Ana olyan gyorsan váltogatta, hogy mikor épp hová és melyik kezével üt vagy épp rúg, hogy a tánctanár azt sem tudta hová kapjon. Javier is bedühödött és már épp ütésre emelte a kezét, amikor valaki egy hirtelen mozdulattal kicsavarta a karját.

-         Ha hozzá mersz érni, meghalsz! – húzta még hátrébb Javier karját Sergio, aztán lökött rajta egyet. Ahogy a patkányok menekülnek a süllyedő hajóról, úgy sietett el Velasco onnan. – Mi történt? Ugye nem ütött meg? Ha igen, visszacipelem ide és a saját két kezemmel ölöm meg. – hadarta el Serg idegesen.

-         Velem semmi baj. Nem ütött meg, de én őt annál inkább. – húzta ki magát Ana.

-         Te harcias amazon. – adott egy puszit a barátnője szájára a védő - Megjött az orvos is. Előttem fordult be a térre. – jegyezte meg Sergio, aztán átkarolta Ana vállát és a kezébe fogva Alejandra holmiját a 103-as szoba felé vették az irányt.

***

Lassan kezdett el ismét kitisztulni a tudatom. A nagy massza, amit a hangok képeztek fokozatosan váltak szét és végre meg tudtam különböztetni a beszélgetést az utcáról beáramló zajoktól. Elég furcsán éreztem magam és borzasztóan gyengének. Arra sem éreztem magamban elég erőt, hogy a szemem kinyissam, csak a hangokból próbáltam tájékozódni. Már nem a padlón feküdtem, hanem valami puhán, talán egy ágyon. Először azt hittem, hogy kórházban vagyok, de nem éreztem az ott mindent belengő fertőtlenítő szagát, így elbizonytalanodtam. Az ajtótól fokozatosan távolodó beszélgetés vagy talán vitatkozás hangjai jutottak el hozzám.

-         Joder nem azt kérem, hogy vedd feleségül, csak pár napig figyelj oda rá! – csattant fel Ana.

-         De pont én? – kérdezte Gonzalo. Nem, még mindig nem vagyok maganál, ő nem lehet itt, akárhol legyek is.

-         Igen te! Értsd már meg, hogy nálunk nincs hely Serg rokonai miatt. Ugye Sese?

-         Mi? – kérdezett vissza az andalúz mire Ana a cipője sarkával rátaposott a lábára – Bocsi nem figyeltem. Igen, itt vannak a rokonaim Sevillából és sokan vannak.

-         A lakásban, ahol most él csőtörés volt, oda nem vihetjük. Különben sem szívesen hagynám egyedül...

-         Addig nem hagysz békén ugye, amíg igent nem mondok?

-         Ismersz Gonza. Vagy igen mondasz vagy inkább ne tudd meg mit teszek.

-         Jól van, maradjon itt pár napig. – adta meg magát az argentin.

-         Itt van néhány cucca, ezeket vidd be neki. Ha valami baj van vele hívj fel és itt leszek. Mi akkor megyünk is. Gyere Serg, el kell mennünk a rokonaidért a repülőtérre. – Nem kell kikísérned, kitalálunk egyedül is. Szia! – intettek ind a ketten és kimentek a mirasierrai ház ajtaján. Amint becsukodott mögöttük és már Gonzalo nem hallhatta egymásra néztek.

-         Biztos jó ötlet volt? – kérdezte Sergio miközben a kocsijukhoz sétáltak.

-         Gonzalo bevette. Hidd el, jobb helyen nem is hagyhattuk volna...vigyázni fog rá, mert szereti. Hátha így végre rájönnek, hogy nekik egymás mellett kell megöregedniük. – mondta Ana, aztán beszállt az autóba.

Hozzám a beszélgetésből csak pár hangfoszlány jutott el, nem is igazán értettem, hogy miről beszélnek, de tisztán hallottam, hogy Ana az exemmel beszél. Egyszer csak a bejárati ajtó becsukodott, majd valaki beindított egy autót, aztán csend lett. A következő pillanatban résnyire nyílt az ajtó és valaki halkan lépegetett el az ágyam előtt. Letett valamit egy székre talán és visszament az ajtóhoz, amit betett maga mögött. Semmi mozgás nem hallatszott már odakintről így megpróbáltam kinyitni a szemem. A szobában egész sötét volt, az ablak előtt be voltak húzva a sötétítő függönyök. Vártam míg hozzá szokik a szemem a sötéthez és amikor már tisztán láttam a plafont felültem, hogy körülnézzek a szobában. Ahogy megláttam a környezetemet rögtön visszadőltem a párnámra és megdörzsöltem a szemem. Nem akartam elhinni. Ismét felültem és körülnéztem. A calle peña del soli ház egyik vendégszobájának ágyában ültem, már cseppnyi kétéségem sem volt felőlle. Kicsúsztam az ágy szélére, hogy felállhassak, de ahogy ez törvényszerű volt, lebuktam.

-         Na, na nem kelhetsz fel! Ana megöl, ha kiengedlek ebből a szobából. – terett előttem Gonzalo és gyengéden visszanyomott az ágyba.

-         Haza akarok menni! Engedj el! – tiltakoztam. Minél előbb a lehető legmesszebbre akartam kerülni az argentintól, a háztól és az emlékektől.

-         Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. – rázta meg a fejét.

-         Miért? Nincs szükségem dadára.

-         Csőtörés volt a lakásban.

-         Pompás. Egyébként hogy kerülök ide?

-         Az iskolában elájultál úgy talált rád Ana meg a pasid, hívtak hozzád egy orvost, aki azt mondta, hogy kimerült vagy, pihenned kell és valakinek oda kell figyelnie rád, aztán meg nem tudom miért hoztak ide.

-         Értem.  Köszönöm, hogy eddig vendégül láttál, de most már jól vagyok. – hajtottam félre a takarót – Elmegyek.

-         Hová? – nézett rám kérdőn miközben én már az ágy mellett álltam.

-         Hát azt nem tudom. – ültem vissza.

- Akkor szépen itt maradsz. A vita le van zárva. – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. Kicsit kiment a szobából, majd pedig egy bögre forró teával jött vissza. - Még teát is csináltam neked, tessék idd meg! Jót fog tenni. – nyomott a kezembe egy bögrét, én pedig csendben kortyoltam egyet a teából, borsmenta tea volt.Elismerően hümmögtem,ő pedig ezt bókként könyvelte el.

-         Köszönöm! – motyogtam hálásan.

-         Alejandra... – kezdett bele egy mondatba, de a többi szót még csak kereste. Egy ideig tanácstalanul fixírozta a szőnyeget, aztán felemelte a fejét és rám nézett, amitől a kezeben megremegett a bögre – Szeretném ha ezt az egész ápolósdit nem értenéd félre. Ana kért meg, hogy vigyázzak rád és ha nem tenném eg képes lenne eltenni láb alól. Nagyon aggódik miattad és számíthatsz tőle egy fejmosásra, erre készülj fel!

-         Értem én, ne aggódj!

-         Én már úgy nem akarok tőled semmit. – jelentette ki, de nem nézett a szemembe. Ez a váratlan mondat annyira mellbevágott, mintha valaki sorozatban vágott volna gyomron néhányszor. A bögrét letettem az éjjeliszekrényre és összefontam a karjaim a mellkasom előtt.

-         Én sem tőled. – válaszoltam kurtán.

- Viszont lenne egy ötletem. Sokat gondolkoztam és arra jutottam, hogy nem akarok veled minden kapcsolatot megszakítani. Megpróbáljuk a múltat elfelejteni és tiszta lappal kezdve barátok maradunk? – állt elő egy kérdéssel Gonzalo, amire én hirtelen nem tudtam mit felelni. Felém nyújtotta a kezét, de én csak bambán néztem magam elé, míg valaki nem csengetett és térített ezzel vissza a való világba.

-         Rendben. Barátok vagyunk. – nyújtottam felé a kezem. Mosolyogva rázta meg, aztán kisietett a szobából. Hallottam, amikor kinyílt a bejárati ajtó és köszön valakinek, aki felőlem érdeklődik. Nem sokkal később Ezequiel társaságában jelent meg a szoba ajtajában.

-         Hola Ezequiel! – köszöntem a másik argentinnak.

-         Alejandra te meg miket művelsz, ha egyedül hagynak? Nem hittem, hogy így fogok veled újra találkozni. – ült le az ágya szélére.

-         Ti ismeritek egymást? – vágott meglepett képet Gonzalo.

-         A múltkor beszélgettem vele a La Doradában. – válaszolt Eze.

-         Aha. – méregetett minket furcsa szemmel Higuaín – Na jó, nekem mennem kell. Pilar már vár. Sziasztok! – fordult ki az ajtón.

- Van itt neked valami, mindjárt behozom. – lépett ki egy pár pillanatra a szobából Eze is, aztán kezében egy tálcával egyensúlyozva jött be ismét. A tálcát letette elém és rajta egy nagy tányér levest találtam. Az illata fenséges volt, csak úgy csiklandozta az ízlelő bimbóim. A gyomrom megkordult, így jelezve, hogy ma még semmit sem kapott, mire Eze elnevette magát. Elvettem a kanalat, aztán nekiláttam az ételnek.

-         Anya főzte. Ízlik?

-         Igen. Köszönöm szépen!

-         Hogy érzed magad? – kérdezte elkomolyodva.

-         Most már jól vagyok, köszi!

-         Ennek örülök, de nem csak fizikailag értettem.

-         Nincs semmi bajom.

-         Én nem úgy hallottam. Alejandra a kimerülésig hajtottad magad.

-         Sok a dolgom mostanában.

-         Javíthatatlan vagy.

-         Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Csak mert nem tűntél túl meglepettnek, hogy itt talátál. – váltottam témát.

-         A szomszédomtól. Megkért, hogy nézzek rád, amíg nincs itthon.

-         Te Gonzalo szomszédja vagy? – néztem rá meglepetten.

-         Igen. De egyél csak, mert ha ezt itt mind el nem tűnteted, nem kapsz utána meglepetést.

-         Nem vagyok már gyerek! – vágtam vissza durcás hangon.

-         Csönd és egyél!

-         Már eszem is tovább.

-         Szeretném látni.

Szépen bekanalaztam a levest Eze pedig az ágy végében ült és megvárta, amíg végeztem. Levitte a tálcát a konyhába és mikor onnan visszajövet ismét letelepedett az ágyra majd elővett a zsebéből egy pakli kártyát.

-         Tudsz trucozni?

-         Más o menos.

-         Akkor játszunk!

-         Játszunk!

Megkeverte a kártyát majd osztott. Elég sokáig játszottam vele és hol ő nyert, hol én. Sokat beszélgettünk és nevettünk, kicsit el is terelte a figyelmem minden olyan dologról, ami bántott. A drámai trucoháború után elbúcsúzott és hazament én pedig a párnára hajtottam a fejem és azonnal elnyomott az álom. Éjfél felé járt az idő mikor felébredtem, mert szomjas voltam. A sötétben az ágy alatt kézzel kitapogattam, hogy hol van a papucsom, belebújtam és kicsit botladozva, lassan indultam a lépcsőhöz, hogy lemenjek a konyhába egy pohár vízért. A lépcső tetején állva Gonzalo hangját hallottam a nappaliból felszűrődni…aztán pedig egy nő hangját. Hallhatóan jól érezték magukat, nevetgéltek….nekem meg elmúlt a szomjúságom.Visszafutottam a vendégszobába és visszabújtam az ágyba. Még azt is hallottam, amikor feljöttek a lépcsőn és bementek Gonzalo szobájába. Az ágyból kiugorva odamentem a táskámhoz és az MP3 lejátszómat kivéve rögtön be is kapcsoltam. Nem akartam több dolgot is meghallani. Hasra fordulva ököllel boxoltam a párnámat, aztán belefúrtam az arcom. Tudtam: mi Gonzaloval soha nem lehetünk barátok, akkor már inkább soha többet ne szóljunk egymáshoz...

Más o menos - Többé-kevésbé