2012. november 25., vasárnap

Un sueno en realidad 2 - 4. fejezet

Sziasztok!
Így a tanfolyam finise előtt egy kis lélegzetvételnyi szünethez jutottam és meg is írtam a folytatást. Remélem tetszeni fog Nektek. :) Lassan de biztosan összeérnek a szálak, de ebben a részben még párhuzamosan írom, hogy mi történik Gonzaloval illetve Alejandrával. Bizonyos részeivel nem vagyok maradéktalanul megelégedve, de semmi sem tökéletes. A pipákat és komenteket köszönöm! Hálás vagyok minden visszajelzésért.:)
Aki egy kicsit kedvel szorítson nekem nagyon csütörtökön, akkor írásbelizek. :) Akihez nem jutok el az este folyamán, annál majd csütörtökön-pénteken jelentkezem kommenttel. 
Nem is rizsázok tovább, jöjjön a rész!
Puszi:
Detti


-         Micsoda meglepetés! A vadmacskám ismét Madridban van...Nekem már nem is akartál köszönni? Ejnye-ejnye.
-         Dögölj meg Javier! – sziszegtem a fogaim közül miközben felé fordultam és egyre jobban markoltam a szatyraimat, már az ujjaim is eléggé belefehéredtek.
-         Vedd már le ezt a kapucnit! Így nem látom rendesen az arcod. – hajtotta le a kapucnimat önkéntesen, mire én azért is oldalra néztem. – Még mindig csinos a kis pofikád. – simított végig az arcomon és ott felejtette a kezét. Undorodtam az érintésétől és szó szerint émelyegni kezdtem, amint megéreztem, hogy a bőrömhöz ér.
-         Velasco, azonnal vedd le rólam a kezed!
-         Jaj de kis harcias vagy ma! Rossz kedven van Alejandra?  Akarod, hogy megvigasztaljalak? – tette zsebre a kezeit egy pimasz és sokatmondó mosoly kíséretében.
-         Takarodj innen!
-         Az iskolában is így fogsz velem viselkedni?
-         Mást vártál?
-         Nem tudom mit fog ehhez Alicia szólni. Csak magad alatt vágod a fát cicus, ha nem tudsz együttműködni. Hidd el rossz vége lesz...
-         Fenyegetsz? – emeltem meg a hangom.
- Értsd ahogy akarod. – vont vállat és sarkon fordult. Amikor már pár lépésnyire eltávolodott tőlem, kifújtam a benntartott levegőt és beütöttem a kapukódot. Meghallottam a hangot, ami jelezte, hogy nyitva az ajtó és vállal taszítottam rajta egyet, hogy bebocsátást nyerhessek a lépcsőházba. Fél lábbal még az utcán, fél lábbal a házban álltam, amikor Javier ismét megjelent mögöttem.
- Azt elfelejtettem mondani, hogy Javier Velasco mindig megszerzi azt, amit akar és én még mindig téged akarlak. – súgta a fülembe, majd egy puszit nyomott a nyakamra és elsietett. Mozdulni sem bírtam, csak álltam a kapuban, miközben fel-le futkározott a hideg a hátam. „Javier Velasco mindig megszerzi azt, amit akar és én még mindig téged akarlak” – visszhangzott a fülemben és beleborzongtam abba, ahogy a fülembe súgta. Volt valami nyugtalanító és rémisztő a hanglejtésében. „Elnézést! Be szeretnék menni.” – kocogtatta meg a vállam a ház egyik lakója visszatérítve enegm a való világba. Rámosolyogtam a nálam talán csak pár évvel idősebb hölgyre és beléptem a házba. Felsiettem a lakásba és miután elpakoltam az élelmiszereket, első dolgom volt beállni a zuhany alá. A kellemes hőmérsékletű víz jól esően melegítette át a fáradt tagjaimat, minek köszönhetően olyan könnyűnek éreztem magam, mint egy tollpihe. A fejem lehajtva álltam a zuhanyzófülkében és figyeltem, ahogy lefolyik a víz a tálcából. Szerettem volna, ha az a víz a Javierrel kapcsolatos összes emlékemet elmosta volna és ugyanígy folyt volna le a tusfürdő habjaival együtt. Újra és újra felidéződött bennem az, amit a fülembe súgott és éreztem, hogy kettőnk ügyének még közel sincs vége. Féltem attól, hogy készül valamire és ezúttal nem fogom annyival megúszni, mint azon a délutánon a Palacio Deportesben. Iszonyú tehetetlennek és védtelennek éreztem magam. Azt kívántam, hogy bárcsak itt lenne Guillo és megsimogatva a hátam megnyugtatna. Ha ott fekhetnék, hozzábújva elhinném, hogy biztonságban vagyok és semmi bajom nem lehet. Még Javier sem érhet hozzám. Egy nagy sóhaj kíséretében elzártam a vizet, aztán megtörülköztem és belebújtam a pizsamámba. Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén és szemezni kezdtem az asztalon heverő fotóalbummal. Percekig csak néztem, de aztán elvettem a helyéről azért, hogy perceken keresztül csak fogjam a kezemben és megpróbáljam eldönteni, hogy egyáltalán kinyissam-e. Annyira régen lapoztam már át és már nagyon szerettem volna belenézni, de ugyanakkor szerettem volna elsüllyeszteni a szekrény mélyére is és évekig rá sem nézni. Végül erőt vettem magamon és kipillantva az ablakon sóhajtotta egyet, miközben a kezem automatikusan nyitotta ki az ölemben heverő album borítóját. Odakinn már sötét volt és az észak-madridi toronyházak díszkivilágítása már egész messziről ellátszott idáig. A tekintetem az albumra szegeztem és még egyet lapoztam. Ha már minduntalan szembejön velem a múltam, ezt sem kerülhetem el...örökké nem.



A következő napokban végig azon dolgoztam, hogy a házból magam számára is otthont varázsljak és ha Guillo hazajön, ő is úgy érezze, hogy hazajön és ne csak egy lakás várja, ami ugyan be van bútorozva, de képtelenség úgy gondolni rá, mint egy igazi otthonra. Tudtam, hogy a szíve mélyén ő is erre vágyik, de ezt soha nem vallaná be, hanem inkább menekül és járja a világot. A szobák napról-napra jobban megteltek élettel és Guillo is azzal a hírrel hívott fel egyik nap, hogy hamarosan hazajön. Már a Javier dolgot is egészen elfelejtettem és boldognak éreztem magam. Vasárnap délután volt, amikor pakolás közben kezembe akadt a görkorcsolyám. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott az emlék arról a fogadásról, amit elvesztettem a szakáccsal, Francescoval szemben és kénytelen voltam megtanulni ezzel közlekedni. Amikor néhányszor estem pár hatalmasat még átkoztam érte az ételek mesterét, de aztán hálás voltam neki, mert egy új hobbira tettem szert azzal, hogy megtanultam. Mióta Madridban voltam, csak egyszer vettem elő és már hiányzott, ezért miután végeztem a teendőimmel, betettem a hátizsákomba a görkorcsolyát és elmentem, hogy a Retiroban felfrissítsem a tudásomat. Metróval elmentem a Puerta del Solig és onnan gyalog indultam tovább a spanyol főváros híres parkja felé. A hatalmas épületek, amelyek utamat szegélyezték jól esően árnyékot nyújtottak ezen a meleg nyár végi napon. Az éttermek dugig voltak, spanyol időszámítás szerint épp ebédidő volt. Az egyik kereszteződésnél megállva ismerős alakokat pillantottam meg tőlem nem messze vitatkozni és feléjük indultam.
-         Többet nem jövök veled! Majd hívok taxit, ha bedöglik az az ócskavas. -  mérgelődött Iker.
-         Pepe azt mondta, hogy tudja, hol hová kell jönni. – mutatott csapattársára Marcelo.
-         Mondd meg Gutinak, hogy máskor normálisan mondja meg, hogy hol lesz az ebéd! – húzta fel az orrát Pepe.
-         Van egy rossz hírem srácok, ki van kapcsolva. – tette a zsebébe a mobilját Sergio.
-         Elnézést uraim, segíthetek valamiben? – álltam meg mögöttük.
-         Alejandra? – fordul felém egyszerre három szempár.
-         Még mindig. – nevettem el magam. – Na de mondjátok, miért álltok úgy itt, mint a világ árvái?
-         Mennénk ebédelni....Iker kocsija bedöglött....engem ő fuvarozott volna....de Pepe nem tudja a címet....mert Guti rosszul mondta – kezdtek el egyszerre beszélni.
-         Állj! Egyszerre csak egyikőtök beszéljen. – szakítottam őket félbe – Ebből így semit sem értek. Iker, te nézel ki a legnormálisabbnak, mondd el, többiek addig fogják be. Hallgatom. – fordultam a kapus felé mit sem törödve az előbbi megjegyzésem által kiváltott nyafogással a többi focista részéről.
-         Tudod minden idény kezdetén összeül az egész keret egy étterembe és közösen megebédelünk. Megbeszéltük Sergioval, hogy én elviszem őt és majd a városban találkozunk Pepéékkel és együtt megyünk az étteremhez, mert hármaska azt mondta, hogy tudja, hogy hová kell jönni. Az én kocsim bedöglött, szóval kerültek felénk és felvettek engem is meg Sergiot is, de csak itt derült ki, hogy Pepe mégse tudja, hogy hová kell menni, mert állítólag Guti érthetetlenül mondta neki. Most azon vitatkozunk, hogy a Casa Domingoba kell-e mennünk ami a Calle Damielen van vagy a Casa Damielbe, ami a Calle Domingon van? Gutit próbáltuk hívni, de ki van kapcsolva. – ért a magyarázata végére a kapus.
-         Értem. – bólintottam – Először is, ha Guti ki van kapcsolva miért nem hívtátok fel egy másik csapattársatokat?
-         Tényleg! – csapott a fejére Sergio.
-         De még mielőtt arrébb mennél, hogy telefonálhass elárulom, hogy valószínűleg a Casa Domingoban lesz az ebéd, ugyanis arról jövök és rengeteg Madrid mezes embert láttam az étterem előtt gyülekezni.
-         Akkor odamegyünk. Látjátok mondtam én, hogy oda kell menni! – húzta ki magát Pepe.
-         De nem voltál benne biztos! – vágta rá Marcelo.
-         Bunkók vagytok! Meg se köszöntétek Alejandrának. – fordult felém a kapus.  – Köszönjük.
-         Semmiség.
-         Ne haragudj, de most mennünk kell. – nézett az órájára Iker.
-         Semmi gond.
-         Gonzalo... – kezdett volna bele Marcelo.
-         Kérlek, neki ne szóljatok róla, hogy beszéltetek velem!
-         Ahogy szeretnéd. Szia! – köszönt el tőlem kórusban a kis csapat és bepattanva az autóba az étterem felé vették az irányt, én pedig továbbsétáltam a Retiro felé.

*

Gonzalo a villát tologatta az asztalon és együtt várta a többiekkel, hogy a keret utolsó négy tagja is megérkezzen az ebédre. A többiekkel egyszerre kapta fel a fejét, amikor Pepe, Marcelo, Sergio és Iker is belépett a helyiségbe. Az étteremben több asztalt is összetoltak, hogy helyet csináljanak a Real Madrid játékosainak, a négyes pedig odament, ahol Gonzalo, Ezequiel, Alvaro és Raúl Albiol ültek.
-         Már kezdtem éhes lenni. – simogatta meg a hasát Gonzalo hátradölve a székén.
-         A panaszt nyújtsd be Pepénél, ő nem tudta, hogy hová kell jönnünk. – mutatott Sergio a csapattársára.
-         Már megint kezditek? – kérte ki magának.
-         Pepito, hülyének lenni nem baj, hanem életérzés. – veregette meg a portugál hátát Marcelo.
-         Naaaa – húzta fel az orrát.
-         Pipita, kérsz? – tett úgy Eze, mintha lenne valami a kezében és meg akarná belőle kínálni a barátját.
-         Miből? – nézett le a másik argentin kezére Gonzalo, hogy megtudja, hogy mivel kínálták meg, de Garay csak megpöckölte a szomszédja orrát és röhögött egyet. – Hülye. – vágta nyakon Gonzalo.
-         Négyen azt se tudták hová kell jönni, ketten ovódást játszanak...azt hiszem itt mi vagyunk csak normális felnőttek, nem Raúl? – nézett Alvaro Albiolra.
-         Tweeteljük ki!
-         Ne mondj már neki ilyeneket! Így se bírja letenni azt a telefont. – méltatlankodott Iker.
-         Azt is közzé fogom tenni, hogy piszkálsz! – húzta fel az orrát Alvaro és a szópárbajnak csak az vetett véget, hogy kihozták az első fogást.
-         Egyébként mi okozott akkora gondot, hogy nem találtatok ide? – kérdezte Raúl Albiol.
-         Pepe nem tudta, hogy ide-e vagy a Casa Damielbe kell-e jönnünk. – válaszolt két falat közt Iker.
-         De tudtam, csak ti szavaztatok le. – durcázott be a portugál.
-         Végülis útba igazítottak, szóval nem baj. – jegyezte meg Marcelo. – Ha te tudnád Gonzalo, hogy...
-         Sergio, hiába focizol velem az asztal alatt, én még mindig a nőket szeretem. – tette le az evőeszközt Higuaín és hátradőlt a széken, ezzel belefojtva a szót Marceloba. – Egyébként mit kellene tudnom?
-         Semmit. Oda se figyelj erre a lököttre. – nézett csúnyán Ramos a kis brazilra. – A rúgást is neki céloztam.
-         Na nem! Ha már belekezdett mondja is végig. Szóval miről kellene tudnom?
-         Hát...izé...a születésnapi meglepetésedről. – nyelt egy nagyot Marcelo.
-         A születésnapi meglepetésemről? Az csak decemberben lesz.
-         Nem árt idejében kitalálni, hogy mi legyen az, nem?
- Szóval nem akarjátok elmondani? Hát jó...úgyis ki fogom deríteni. – nézett végig a kis társaságon Gonzalo és nekilátott a második fogásnak...

*
Hétfőn kilenc órára már vártak az iskolában. Éjjel nem nagyon aludtam, ugyanis nagy zivatar tört Madridra. Feküdtem az ágyamban és néztem, ahogy a villámok fénye bevilágítja a horizontot, az eső pedig szakadt mintha dézsából öntenék. Ilyenkor vad és veszélyes a természet, tombolnak az elemek, de mégis lélegzetelállítóan gyönyörű. Mindig is lenyűgözött a viharok látványa mert amennyire  veszélyes legalább ugyanannyira szép az vonzó is…kedvem lett volna kimenni az erkélyre, de a józan eszem visszatartott. Reggel már korán kidobott az ágy, de nem bánta, mert így legalább nyugodtan készülhettem az első napomra az iskolában. A tanítás ekkor még nem kezdődött el, de mint „új” tanárra várt egy kis eligazítás és az általam rühellt papírmunka. Bőséges reggeli után  csomagoltam magamnak egy kis tízórait aztán a hátizsákomba bedobtam egy váltás ruhát meg a görkorcsolyámat a hozzá tartozó védőfelszereléssel együtt. Fehér halásznadrágot vettem fel, hozzá egy piros-fehér csíkos pólót, egy kis sminket is tettem magamra, de csak úgy szolidan, a hajam leengedve hagytam feltettem a napszemüvegem és a hátizsákom hátamra véve elindultam a régi-új munkahelyem felé. Háromnegyed kilencre értem Carmen Arranz iskolájához…fura érzések kerítettek hatalmukba,mert megpillantva az épületet eszembe jutott,hogy hogyan lett vége itteni tanári pályafutásomnak lassan egy évvel ezelőtt, de elhessegettem a rossz emlékeimet, csak a jókra próbáltam koncentrálni. Mosolyogva léptem be a kapun és első utam a tanulmányi igazgató irodájához vezetett és lelkiekben felkészültem a találkozásra Jaureguivel. Illedelmesen bekopogtam majd egy nagy sóhajtás kiséretében lenyomtam a kilincset és beléptem ahelyiségbe. Alicia az íróasztalnál ült és fel sem nézett a papírjaiból, úgy beszélt hozzám miután hellyel kínált.
-         Újra a tanári karba üdvözölhetlek. Változnak az idők, nem igaz? – elővette a művigyorát mikor egy pillanatra rámnézett, de aztán tovább folytatta a munkáját, miközben a kezében lévő tollal mutatott az asztala végében lévő kupac papírra - Lássuk a legfontosabb teendőket! Elsőként átadom a házirendet, tanulmányozd át figyelmesen, ha kérdésed van kérdezd Juliát a titkárnőt, engem ne zaklass ilyen piti dolgokkal. Augusztus utolsó hetéig csinálj egy féléves terminust és órarendet és add le nekem, lehetőleg ne az utolsó pillanatban, mert át szeretném nézni. Adok még egy tanulmányi és vizsgaszabályzatot, ezt is nézd át! A végére tettem egy függeléket, hogy a ti szakotok mekkora az anyagi keretet kap, ebből kell gazdálkodnotok Javierrel, ebben benne vannak a versenyekre utaztatások, előadásokhoz terembérlés stb…majd beszéljétek meg, hogy miként oldjátok meg az osztozkodást. Egy a fontos: mindenről pontos számlát kérek! Negyed évente pedig elszámolás. Itt van még pár dolog ami rád vonatkozik, olyanok mint pl.: órarend. Végezetül pedig ezeket töltsd ki légy szíves és még ma add le Juliának! Hasta luego! – Intett a kezében lévő tollal és visszamerült a papírjai közé.
-         Alicia, nem vagyok kezdő. – jegyeztem meg miközben összeszedtem a nyomtatványokat.
-         Már kezded a renitenseskedést? - kérdezte. A nyelvemen volt a visszavágás, de inkább lenyeltem és az ajtóhoz léptem, amikor még utánam szólt.
-         Majd elfelejtettem, gyere csak vissza légy szíves! – intett én pedig visszasétáltam az asztalhoz. -  Két dolgot szeretnék mondani. Az első: tudom, hogy Javierrel nem túl jó a viszonyotok, de kérlek tegyétek félre az ellentéteket a minél jobb együttműködés érdekében! A második: Szeptember elején a fönőkeim szeretnék látni, hogy it tudnak az iskola tanárai. Nem szépítem a dolgot, amolyan vizsga lesz. Ha a diákoktól elvárjuk, hogy teljesítsenek, akkor mi magunk is mutassunk példát. Aki nem jól teljesít, azt elbocsátják. Ez rád is áll! Kérlek készülj fel rá! Táncolnod kell egyedül is majd és Javierrel is legalább egy közös koreográfiát meg kell csinálnotok. Az időpontot majd később adom meg. Most már mehetsz!
-         Rendben Alícia. Hasta luego! - mondtam és a folyosóra kilépve a tanári felé vettem az irányt.
-         Mikor benyitottam láttam, hogy a kollegáim kivétel nélkül ugyanilyen papírok fölé hajolnak és szépeket mondanak Alícia Jauregi mindenféle nemű és fokú felmenőjére. Észre se vették, hogy beléptem,csak mikor ledobtam a táskám a sarokba és odaültem az asztalhoz.
-         Hola mis amigos! - köszöntem mosolyogva és tudatosítottam magamban végignézve a társaságon, hogy a régi tanári karból elég sokan megmaradtak.
-         Alejandra? Te vagy az? - jött oda hozzám Juan a zenetanár.
-         Miért? Kinek nézek ki? - kérdeztem nevetve.
-         Már nem lesznek olyan unalmasak az értekezletek. Annyira örülök, hogy visszajöttél! - ölelt meg.
-         Én is örülök, hogy újra itt vagyok.
-         Szépen lassan mindenki idejött hozzám köszönni, aki új volt annak bemutatkoztam. Egyedül Javier nem volt a szobában, de nem is hiányzott.
-         Ana, neked is papírokat kell töltögetned? - néztem a legjobb barátnőmre, aki a sarokban ülve húzta át már harmadszorra hibajavítóval az egyik nyomtatványt.
-         Látod…pedig én nem is tanítok. Még az a szerencse, hogy engem nem vizsgáztat rendezvényszervezésből. - rázta meg a fejét.
-         Hol láttatok már olyat, hogy a tanárokat vizsgáztatják? - puffogott Ingrid, az énektanár.
-         De neked nem kell annyit tanulnod, mint nekünk drámatagozatosoknak. Színháztörténetből is kell vizsgáznunk.
-         Ugyan már Cristobal! Nekem meg pl.: zenetörténetből. Itt vannak a francos témakörei, hogy dugná oda, ahová gondolom. - háborgott Juan és ledobta a papírköteget az asztalra.
-         A táncosok ússzák meg a legkönnyebben.
-         Azt te csak hiszed! Vagy egy tucat koreográfiát kell megcsinálnom és Javierrel is tánconom kell. Nem tudom,hogy melyik a fárasztóbb. - védekeztem.
- Hombres! Maradjunk abban, hogy hatalmas nagy kicseszés ez a vizsga és abszolút nem fair dolog veletek szemben! - szólalt meg Ana és erre mindenki csak hevesen bólogatott. Egész délelőtt töltögettük a papírokat és közben beszélgettünk meg jó nagyokat röhögtünk. Mikor végre én is elkészültem és leadtam Juliának a nyomtatványokat már a spanyolországi időszámítás szerint is ebédre járt az idő. Gyorsan átöltöztem még az iskolában, felvettem egy háronegyedes fekete Adidas nadrágot meg hozzá egy ugyanilyen márkájú  világoskék pólót a hajamat pedig összegumiztam és átmentem a szemben lévő olcsó de jó étterembe. Komotósan megebédeltem majd kilépve onnan leültem egy utcai padra, a sportcipőmet kicseréltem görkorcsolyára, de a térdvédőket meg a sisakot már nem volt kedvem felvenni, így ezek nélkül indultam el korival a belvárosba, sétálni akartam kicsit a Retiroban. Fülembe dugtam az MP3-at és nekivágtam az előttem lévő útnak. Nem akartam arra gondolni, amit Alicia mondott és arra, hogy mennyire közös munka is vár majd rám Javierrel. A listán az egyik kedvenc dalom következett, Puentestől a Se va cayendo el sol. A fehér baseballsapkám alatt mosolyogva siklottam a járdán, nem is nagyon figyeltem oda, hogy mi folyik körülöttem, csak a lámpáknál, mikor átmentem az úttesten. Megbosszúlta magát a figyelmetlenségem. A Calle Alcalán jártam, a Ciebeles felől mentem Mivel egy turistacsoport jött velem szemben kimentem teljesen a járda szélére, a parkoló autók mellett suhantam mikor a semmiből hirtelen egy autó ajtaját láttam meg az orrom előtt. Már nem volt időm megállni, csak lassítani tudtam és a következő pillanatban már csak egy ütést éreztem és egy pocsolyában ülve találtam magam, alig pár centire egy parkolóautomatától. A szemem szikrákat szórt, amikor tekintetemel a vétkest kerestem...



Gonzalo a hétfő délelőtti edzés után kissé fáradtan ért haza. Bekormányozta az Audt a kapun, amely becsukodott mögötte és a motort a garázs előtt állította le. Kivette a táskáját a csomagtartóból és bemenve a mirasierrai házba csak ledobta az ajtó mellé, amikor meglepetésére az unokahúga futott elő a nappaliból.
-         Nagybácsiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!
-         Mora! Hát te? – ölelte át a kislányt és megpuszilta a feje búbját.
-         Én hoztam el. – lépett elő Nancy is. - Nicoéknak dolga volt és a kisasszony kiharcolta, hogy nálunk maradjon addig.
-         Szia anya!
-         Úgy hiányoztál már kisfiam! – puszilta meg párszor Gonzalot Nancy.
-         Éhes vagyok. – szólalt meg Mora.
-         Gyere megnézzük, hogy van-e valami finomság a konyhában! – fogta kézen a kislányt a focista és átmentek az említett helyiségbe. Gonzalo kinyitotta a hűtőt, mire Nancy is felkiáltott.
-         Fiam, eszel te rendesen?
-         Jaj anya... még nem volt időm bevásárolni.
-         Még jó, hogy eljöttem hozzád. Mindjárt írok egy listát és elmész bevásárolni.
-         Anya!
-         Nem csinálok akkor vacsorára pizzát.
-         Kérem a listát! – sóhajtott egyet Gonzalo.
-         Mindjárt megírom. – ment ki a szobából Nancy.
-         Majd hozok neked valami finomat. Mit szeretnél? Csokit, gumicukrot? – tett egy Serenitot a kislány elé és adott neki egy kanalat Gonzalo.
-         Mind a kettőt.
-         Nem lesz az egy kicsit sok? – kocólta össze kicsit a haját.
-         Nem. – rázta meg a fejét Mora.
-         De akkor ez a mi titkunk marad. Nagyinak egy szót se, rendben?
- Rendben. – csaptak egymás tenyerébe, a következő pillanatban pedig Nancy is belépett a helyiségbe. Gonzalo kezében a listával ment el elintézni a bevásárlást, pedig nem sok kedve volt hozzá, de már a nyál is összefutott a szájában, ha a vacsorájára gondolt. Miután a csomagtartót telepakolta a boltból kihozott szatyrokkal beült az autóba és már indított volna, amikor észrevette, hogy a szélvédőn ott egy parkolási bírság. Ekkor jutott csak eszébe, hogy Madrid ezen részén fizetős a parkolás. Fújt egy nagyot, aztán kinyitotta az autó ajtaját, amikor egy érdekes hangot hallott, mintha valaki nekiment volna az ajtónak...

2012. november 19., hétfő

Életjel

Sziasztok!

Mint azt írtam a múltkori résznél az előszóban, jövő hét csütörtökön írásbelizek és ha sikerül, akkor nagy lépést teszek afelé, hogy a karácsonyfa alá betehessem a Biztonsági őr OKJ bizonyítványomat. Az anyag rengeteg és sajnos élni sincs időm mostanában, nemhogy írni... Nem tudok semmit sem ígérni, hogy mikorra hozom a részt, még egy kis türelmeteket kérem. :) Kommentelésben a lemaradásomat majd csak a vizsga után tudom pótolni, ne haragudjatok. Addig is puszilom Minden Kedves Olvasómat! :)

Detti

2012. november 11., vasárnap

Un sueno en realidad 2 - 3. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a folytatást. :) Tudom, megint sokáig tartott, de ismét hosszú hét volt és őszintén megmondva hullafáradt vagyok... Nem is érzem annyira jónak a  részt, de ennél többre nem tellett most tőlem, bocsánat. :( A mai nap folyamán igyekszek pótolni a lemaradásomat mindenhol, remélem sikerülni fog. Na de nem rizsázok többet, jöjjön a rész! :) A kommenteket és pipákat köszönöm! :) Jó olvasást kívánok hozzá! :)
Puszi:
Detti
U.I.: A Corazoneshez felkerült a 21. fejezet az én klaviatúrámból;)
U.I. 2 : Gonza kidőlt 3 hétre... :( :( :(


A Real Madrid csapata még csak a múlt nap délelőttjén érkezett meg Washingtonba, de szokás szerint még körülnézni sem volt idejük. Alig pakolták le a bőröndjeiket már indultak is edzeni és ismét egy újabb rendezvényen kellett részt venniük utána, ami egészen estig elhúzódott. Mivel a  DC United elleni találkozót egy elég szokatlan időpontra tették ez kicsit felborította a napirendjüket és hogy ne legyen baj, már vacsora után mindenki a szobájába ment. A meccs napján korábban keltek mint szoktak és a délelőtti átmozgató edzés után kaptak némi pihenőidőt mielőtt elindultak volna a stadionba. Gonzalo a klubcímeres pólóban és melegítőben feküdt végig az ágyán és a telefonját babrálta. A mobil memóriája már tele volt különféle számokkal, olyanok elérhetőségével, akikről már azt sem tudta, hogy hogyan is néznek ki. A nevekből szinte össze tudott volna állítani egy rövidebb utónévkönyvet, persze csak nők részére. Végiglapozta a telefonkönyvet és törölte a felesleges számokat belőle, aztán megnyitotta a galériát és a fotókat kezdte el böngészni. Onnan is törölt ki néhány képet, aztán letette maga mellé a kis szerkentyűt. Ilyen gyorsan eltelt volna néhány hónap? Az idő már augusztusba fordult, sőt nem sokára már vége is lesz ennek a hónapnak is. Nem sokára kezdetét veszi a bajnokság és a Bajnokok Ligája. A világbajnoki selejtezőkből is van még hátra néhány, hátha pár hét múlva végre ő is magára húzhatja a nemzeti csapat mezét, amiről már olyan rég óta álmodott. Az előszezonból már nem sok felkészülési meccs maradt hátra, augusztus 24.-én pedig kezdetét veszi az új idény telis tele új kihívásokkal és egy újabb nagy csatával a kezdőbe kerülésért Benzemával. Augusztus 24...egy pillanatnyi komorság suhant át az argentin arcán ahogy eszébe jutott, hogy egy évvel ezelőtt mi történt ezen a napon. Az alkoholos filc, a kupak, a határidőnapló, az autogram és Alejandra... Nem tudta hová tenni, hogy mostanában miért gondol ennyiszer a lányra. Amíg otthon töltötte a vakációt, szép lassan elfelejtette, de elég volt ismét átlépnie a mirasierrai ház kapuját, a hely ismét eszébe juttatta. Kissé morgolódva az oldalára fordult és a feje alá gyűrve a párnát megpróbált inkább kicsit aludni, ami lassan sikerült is neki, mert a következő emléke már az volt, hogy valaki hozzá vág egy párnát.
-         Kelj már fel, mert itt hagyunk!
-         Mi van? Ég a ház? – nézett még kissé álmosan Gonzalo Ezequielre.
-         Mi van, mi van...Meccs a DC United ellen. Kéne pár gól, hogy nyerjünk. Gyere már! – vágott hozzá még egy párnát a barátjához Garay.
-         Jól van, megyek. – csúszott ki az ágy szélére Gonzalo.
- Lenn várunk. – indult el kifelé a szobából a másik argentin. – Bár úgyis késve indulunk majd...amennyit egyesek képesek tollszkodni. – mutatott Sergio és Cristiano szobái felé szemforgatva, majd betette maga mögött az ajtót. Gonzalo gyorsan összeszedett mindent és lesietett a szálloda halljába, ahol már ott volt a keret nagy része. Miután mindenki elkészült el is indultak a stadion felé. Délután három óra felé járt az idő és iszonyatosan nagy hőség volt az Államok fővárosában, ám ennek ellenére tömött lelátó fogadta a pályára lépő csapatokat. Az argentin a kispadon kezdte a felkészülési meccset. Bár árnyékban ült, mégis úgy érezte, hogy elevenen megsül és el sem tudta képzelni, hogy milyen lehet a csapattársainak a gyepen. Talán életében először örült annak, hogy a padon kapott csak helyet, bár nagyon jól tudta, hogy a második félidőre már ő is be fog szállni. Miután elhangzott a szünetet és a pályán lévőknek enyhülést hozó sípszó, Higuaín átdobta a mezét a vállán és az elsők közt tűnt el az öltözőbe vezető folyosón. A második félidőre már ő is magára öltötte a hófehér, huszas számú szerelést, hogy beállhasson és a lehető legjobb tudása szerint játsszon. Az első percekben még csak szokni próbálta az extrém meleget, de aztán fokozatosan sikerült játékba lendülnie. Hozzá szokott a körülményekhez és egyre könnyebben ment, ha sprintelni kellett. Alig negyed órával a második játékrész kezdete után kipasszolták neki a labdát, ő pedig látva maga előtt a területet megpróbálta mozgosítani az összes energiáját, hogy sebességgé alakíthassa át. Lendületet vett és lefutotta a védőket, utána pedig csak annyi dolga volt, hogy bepasszolja a kapuba. A csapattársak mosolyogva ugrottak a nyakába és ő is kissé megkönnyebbült. Megszerezte az idény – még ha csak előszezon is – első gólját és megtette az első lépést afelé, hogy visszaszerezhesse a helyét a kezdőben. Három perccel a gól után a királyiak kontratámadásba kezdtek és Robben meglátva maga mellett az argentint összjátékot kezdeményezett vele. Gonzalo fejezhette be ezt a támadást is és elhúzva a kapus mellett a játékszert meglőtte a maga és a Madrid második gólját.  Nem sokkal később a holland is betalált  kialakítva a 3:0-ás végeredményt. Az öltöző felé igyekvő játékosokról szakadt a víz. Még fáradtabbnak érezték magukat, mint ahogy szokták, de vigasztalta őket az a tény, hogy ezzel letudták az amerikai túrát is. Este utaznak végre haza...Madridba...

***

A zene elindult, én pedig harmadszor kezdtem újra a koreográfiát. Nelly Furtado és Juanes egyik közös dalát választottam ki arra, hogy próbát tegyek vele. Most már tényleg képtelen vagyok táncolni? Már semmiféle érzelemet nem tudok belevinni? Becsukott szemmel álltam a terem közepén és egyik kezemmel a balettkorlátot fogtam. Lassan lélegeztem és megpróbáltam kinyitni az elmém és a szívem, hogy befogadja a zenét és onnan kiindulva megengedje, hogy átjárja minden egyes porcikámat. Lehunyt szemhéjam mögött megpróbáltam elképzelni hozzá egy jelenetet, ami hangulatában illett a választott számhoz. Egy üres tengerpartot láttam magam előtt, ahol mezítláb sétáltam a homokban, pedig nem is volt meleg. Az ég nem sok jót ígérően szürkéllett felettem a szél pedig vadul fújt. Kezemben egy könyvet szorongattam, amire csak annyi volt írva, hogy „Recuerdos”. Előttem hosszan kígyózva sok nyomot láttam, amiket fokozatosan mosott el a hullámzó víz még mielőtt megtudhattam volna, hogy hova is vezetnek. Kinyitottam a könyvet, de csak üres oldalakat találtam benne, amikor is felnéztem és egy közeledő alakot láttam magam előtt, akinek még a sziluettjét is kilométerekről képes vagyok felismerni. Megráztam a fejem és kinyitottam a szemem. A levegőt szaporábban vettem, de megnyugtatott, hogy az egész történetet csak képzeltem. Csak egy ábrándkép volt és Gonzalo nincs itt. A CD-t visszaállítottam a szám elejéhez és beálltam a terem közepére, aztán táncolni kezdtem. Arra a képre gondoltam, ami megjelent előttem és megpróbáltam a táncommal, a mozdulataimmal elmesélni, hogy mit érzek, ha ezt a képet látom magam előtt, ezek pedig meséltek helyettem. Többet is, mint amennyit én el akartam volna mondani. Guillo elgondolkozva állt az ajtóban és a szemével követte minden egyes mozdulatom. Miután a koreográfia végére értem, odajött hozzám, én pedig csak ekkor vettem észre, hogy nem is voltam egyedül. Egyből elmosolyodtam és leállítva a zenét a nyakába ugrottam. Nem vártam ilyen korán, de nagyon örültem, hogy végre el tudott kicsit szabadulni a társulattól és alkalmunk nyílt egy hétvégét együtt tölteni a spanyol fővárosban.
-         Na milyen voltam? – kérdeztem még mindig mosolyogva miközben az ásványvizes üvegem kupakját csavartam le.
-         Őszintén?
-         Csakis. – kortyoltam bele az üvegbe.
-         Miért hagytad ott a Primaverát? Ha ilyet tudsz, akkor miért nem ment akkor is, mikor turnéztunk?
-         Ennyire jó volt? – lepődtem meg.
-         Igen. – bólintott.
-         Talán mégsem vagyok akkor teljesen elveszve. – gondolkoztam el – Jaj annyira örülök, hogy végre jutott egy kis időd rám is! Hiányoztál Guillo!
- Te is nekem Alejandra! – csókolt meg, aztán átölelt. Míg én a fejem a mellkasába fúrtam és megpróbáltam semmire sem gondolni, csak úgy lenni a karjai közt, ő az állát a fejem búbján nyugtatta. A keze megnyugtatóan simogatta a hátam, de a gondolatai máshol jártak. Guilloban ekkor tudatosult teljesen, hogy mi az, ami kettőnk közt van. Ő is tudta a szíve mélyén és én is, hogy ez nem igazi szerelem, de mi mégis azt próbáltuk meg játszani, hogy ez az. Guillo örült, hogy bennem megtalálta azt, aki nem akarja minden áron megváltoztatni, hanem elfogadja olyannak, amilyen valójában és nem zúgolódik folyton amiatt, amiért egész heteket tölt a társulattal. Nekem szintén jó volt így, mert ő anélkül, hogy a múltamat felmelegette volna, szeretett, ott volt nekem, ha szükségem volt rá és el tudta fogadni, hogy táncolok, nem kellett választanom. Szerettük egymást, mint nagyon jó barátok, de nem voltunk szerelmesek a másikba. Soha nem mondtuk ki, de még így is tisztában voltunk vele, hogy ez csak egy barátság extrákkal, mégis jól éreztük magunkat így. Pár pillanat után elléptem tőle és összepakoltam a cuccaim, hogy aztán lepakolva a barátnőmnél, elmenjünk valahová. Én még mindig Anánál laktam és ezen a hétvégén beszéltük meg, hogy még mielőtt Sese hazajön, én átköltözöm Guillohoz. A spanyol még a lakása kulcsából is másoltatott nekem és felhatalmazott rá, hogy bármikor odamehetek, ha gondolom. A hétvége sajnos hamar eltelt és a barátomnak vissza kellett mennie a társulathoz. Nehéz szívvel búcsúztam tőle, de elengedtem. Nálam jobban nem sokan tudták, hogy mennyit is jelent neki a tánc és én ezt elfogadtam. Nem akartam olyan lenni, mint amilyen Gonzalo volt velem pár hónappal ezelőtt. Miután eljöttem a Barajasról és visszaértem a Ramos házba nekiláttam a dobozolásnak, hisz már a küszöbön állt Sergio hazaérkezése, én pedig nem akartam zavarni...

***

Korán reggel csörgött az órám, mérgesen csaptam le. Az egyik bőröndömbe még be se pakoltam, pedig aznap már szándékomban állt beköltözni Guillo az év nagy részében teljesen üresen álló lakásába. Akármennyire is visszahúzott az ágy, erőt vettem magamon és felkeltem. Az ablakhoz lépve meglepetten néztem a város fölé telepedő szürke fellegeket és megláttam az első esőcseppeket is. Madridban az eső augusztus derekán járva nem túl sűrűn fordul elő, bosszankodtam is miatta a reggeli készülődés közben, aztán lementem Anához a konyhába, hogy együtt megreggelizhessünk.
-         Biztos nem akarod elnapolni ezt a költözés dolgot? - kérdezte tőlem a reggeli tortillája fölül Ana.
-         Ma jön haza Serg és nem akarok láb alatt lenni…
-         Hidd el nem zavarsz! Biztos nem maradsz? Sergio is szívesen lát! - próbált győzködni a barátnőm.
-         Nem akarok a nyakatokon lenni…kellemetlenül érezném magam, hogy most jön haza a barátod és akkor engem is presztrálsz…
-         Beszélsz itt hülyeségeket….Sehogy sem tudlak meggyőzni? - nézett rám kérő tekintettel.
-         Nem fogok messze lakni, akkor jövök át, amikor akarod, meg te is jöhetsz hozzám, mint régen. – öleltem meg.
-         Hát…igazad van. –mosolygott most már ő is.
Gyorsan megreggeliztünk, aztán becsomagoltam abba az egy bőröndömbe is, ami eddig kimaradt. Az udvaron bepakoltuk az Audi Q7-esbe a cuccaimat, de nem fért el minden, így szükség volt még egy fordulóra. Visszaszaladtam a szobába a táskámért, sietve beledobáltam a papírjaimat, a mobilomat és már mentem is le az udvarra. Ana indított és pár perc alatt már annál az újépítésű társasháznál voltunk, amelyiknek egyik lakása lett az új otthonom. A harmadik emeleten volt a lakás, még lifttel is komoly nehézséget okozott, hogy azt a pár jól megtömött bőröndöt elcipeljük az ajtóig.
-         Most mondd meg nekem amiga, hogy miért pakoltad tele téglákkal ezt a szép koffert? - mondta az erőlködéstől vörös fejjel Ana.
-         Csak,hogy jó erőben légy, úgy látom elpuhultál. - nevettem, de az én derekam is majd leszakadt.
- Ki beszél? Lassan húzol egy szép csíkot magad mögött. - replikázott én pedig elröhögtem magam, emiatt elejtetve a bőröndöt, ami hangos puffanással ért földet. Megnémulva néztünk össze, majd miután senki sem dugta ki a fejét egyik ajtó mögül sem, még hangosabban tört ki belőlünk a nevetés. Miután jólkiröhögtünk magunkat, elkezdtem kutakodni a táskámban a kulcs után, de valahogy nem akart a kezembe kerülni. Tíz  percnyi kutakodás után kiborítottam a táska tartalmát, de a kulcsot sehol sem láttam.  Ekkor jutott eszembe, hogy Anáéknál a konyhaasztalon hagytam.
-         Csak nem elhagytad a kulcsokat? – kérdezte az ekkor már a bőröndömön helyet foglaló barátnőm.
-         Nálatok a konyhaasztalon maradt. - bosszankodtam.
-         És még én vagyok feledékeny. Ügyes vagy! - nevette el magát.
-         Köszönöm! Köszönöm! Virágokat az öltözőbe kérem! – pakoltam vissza a táskám tartalmát. - Melyikünk megy vissza érte?
-         Majd én vigyázok a cuccaidra, menjél nyugodtan. Elhozhatod akkor a maradék pár dobozt is és akkor nem kell már visszamennünk, hanem minden szépen becipelünk és valami rendfélét csinálunk a lakásban. És így legalább megúszok egy kis cipekedést is. –dobta oda nekem a slusszkulcsot meg a lakáskulcsot nevetve.
-         Majd idegenvezetést fogok szervezni a házatokba és a belépők árát megtartom magamnak. - öltöttem ki rá a nyelvem.
Lementem a ház elé, az eső még mindig esett. Beültem a kocsiba visszahajtottam a Ramos rezidenciára, bepakoltam a pár dobozt, ami még ott volt aztán elvettem a kulcsot a konyhaasztalról és mindent bezárva elindultam vissza az albérlethez. Futva indultam fel a lépcsőn. Felérve a harmadikra a kulcsot beillesztettem a zárba és az ajtót kitárva egy nagyon hangulatos lakásbelső tárult elém. Világos szobák, szép függönyök, a lakás hangulatához illő bútorok…a nappliban egy szép nagy és kényelmes kanapé, már el is képzeltem, ahogy elheveredve rajta nézem majd a TV-t a fejem Guillo ölében nyugtatva. Mellette volt a konyhasarok, mindennel felszerelve, ami csak kellhet. A hálószobában egy kényelmes ágy várt, mellette volt egy kisebb gardróbszoba, és innen nyílt a fürdőszoba is. Nagyon tetszett, de mindenen látszott, hogy alig volt itt bármi is használva. Még egy kicsi erkély is tartozott a lakáshoz elég szép kilátással Madridra.



-         Most itt az ajtóban gyönyörködsz benne vagy be is fogsz valamikor költözni? - bökdöste meg az oldalam Ana.
-         Bocs, elbambultam. – mentem beljebb a kezemben lévő dobozokkal.
Egész késő délutánig cipekedtünk, csak egy röpke ebédszünetet engedélyeztünk magunknak. A bőröndökből elég hamar sikerült kipakolnunk és mindent betennem a gardróbba. A nagyobb falatot a dobozok kipakolása jelentette. Négykor Ana elment mivel valami vacsorát akart csinálni Sergnek mire hazaérkezik majd pedig már indulhatott ki elé a Barajasra. Egyedül maradva szépen letörölgettem és kicsomagoltam minden könyvemet, a képkereteket, a kis emlékeimet, mindent…Az utolsó dobozhoz érve azonban  megremegett a kezem kicsit, mikor kivettem belőle az első fotóalbumot, ami a kezembe akadt. Letéve a nappaliban az asztalra, a még doboz alján heverő többi kis emléktárgynak és újságkivágásokkal teli mappáknak helyet csináltam az egyik szekrényben. Miután végeztem leugrottam a sarkon lévő supermercadoba, hogy vegyek ezt-azt magamnak vacsorára. Az eső még mindig esett, a kapucnit a fejemre húzva siettem vissza a jó meleg lakásomba egy-egy megpakolt szatyorral. Már az ajtónál voltam, mikor hirtelen valaki mögém lépett...

Recuerdos - Emlékek

2012. november 2., péntek

Un sueno en realidad 2. - 2. fejezet

Sziasztok!
Tudom....előbbre ígértem, de még mindig ember tervez és Isten végez....Most volt Mindszent és Halottak napja, nekem illetve nekünk az öcsémmel ezek mindig fokozottabban nehéz napok. Tegnap szolgáltam a temetői istentiszteleten és az erre való készülés sokat kivett belőlem. Nem tudom miért vállalom el mindig a különféle szolgálatokat...miért érzem úgy, hogy prédikálnom kell Isten igéjéről, amikor minden egyes alkalommal csak felszakítom azt a sebet, ami akkor ejtődött rajtam, amikor kiderült, hogy a teológusi pályafutásomnak vége. Na de mindegy, nem erről akartam beszélni. Elkészültem a folytatással (lassan de biztosan), ez még mindig bevezető jellegű kicsit. :) Az maradjon még az én titkom, hogy a két szál mikor ér ismét össze. ;) Jó olvasást kívánok a részhez! a Pipákat és kommenteket pedig nagyon köszönöm!:)
Puszi:
Detti


Az íróasztalomnál ültem és meredten bámultam az udvart. Kényelmesen belesüppedtem a székbe és bár testileg ott voltam, a szobámban, a lelkem egész máshol járt a gondolataimmal együtt, amelyek kéz a kézben kiszöktek a hőség miatt félig lehúzott redőny által szabadon hagyott résen. Előttem az asztallapon három papír hevert. Egyik Ana levele volt, amit a múltkor megmutattam Guillonak, amikor annyira kiborultam a próba közben, a másik a levélben említett állásajánlat és néhány sor Carmentől, miszerint visszavenne az iskolába tanárnak és egy harmadik levél, amelyet eddig még senkinek sem mutattam meg. Az ujjaimmal az utóbbi sarkát gyűrögöttem és századszor vagy talán ezredszer ismételtem át magamban minden szavát.

„Alejandra!
Gondolom meglepődtél, ahogy kezedbe fogtad a levelemet. Tudom egy merő macskakaparás az egész, de nézd el nekem, mert én abból élek, hogy a labdát rúgom, nem abból, hogy leveleket írogatok szabad kézzel és golyóstollal ( a XXI. században...).  Ana nem tud róla, hogy ezt a papírt becsempésztem a levele mellé – ha esetleg mégis megtalálná, akkor: Bocsi mamacita, de ez levéltitok, ne olvasd el! - . Tudom, hogy az én mamacitám és te telefonon és maileken keresztül már megbeszéltetek mindent. Bármit is mond neked, hidd el, hogy már nem haragszik rád. Borzasztóan hiányoztál neki és haragudott is rád a májusi dolgok miatt, de már rég megbocsátott, pláne amikor megtudta, hogy a táncosi karriered rövid úton befuccsolt. Tűkön ülve várja, hogy választ adj Carmennek és reménykedik benne, hogy visszajössz. Amikor döntesz ezt is tedd a mérleg egyik serpenyőjébe. De nem csak Ana miatt írok....Gondolom tudod kire gondolok. Nem mutatja, de borzasztóan beletapostál Pipita lelkébe....csórikám lassan lekörözi a pár évvel ezelőtti önmagamat a bulvár rovatokban szereplés terén, pedig ez nem bakfitty! Valakinek beszélnie kellene a fejével, mert nem akarom, hogy ezzel tegye tönkre a jövőjét. A barátja vagyok...és a tied is. Én nem mondom meg, hogy mit csinálj, de remélem átjön amit sugallni próbálok. Elméletileg a nők megértik a célzást is...Szóval gondolkozz el azon, amit írtam, leginkább a második felén. Tárt karokkal várunk vissza Madridba, Alejandra! 
Sergio”

Sese eltalálta, valóban meglepődtem, amikor kibontva Ana levelét ez a papír is a lábam elé hullott. Mikor először átolvastam még unottan tettem félre a papírok közé, de egy álmatlan éjszakán a tudatára ébredtem, hogy mit is szeretett volna sugallni az andalúz az utolsó néhány mondattal. Mikor már azt hittem, hogy már rég begyógyultak a sebek a lelkemben, amiket részben saját magam okoztam rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem így van. Az idő nem gyógyít meg mindent, van amit csak elfed, hogy az alkalmas pillanatban hirtelen félrecsússzon a kötés és előbukkanjon alóla a fájdalmas pont. Újraéltem azt a májusi délutánt és újra ugyanazt éreztem, amit akkor, amikor kiléptem annak a háznak a kapuján és hirtelen kínzó vágyat éreztem azután, hogy elutazzak legalább látogatóba Anához és valamit megtudjak Gonzaloról, de ekkor rögtön közbeszólt egy kis hang, ami azt sugallta, hogy nem kell törődnöm vele...végülis ő kérte, hogy válasszak. Megmakacsoltam magam és elhatároztam, hogy azért is meg fogom mutatni, hogy a tánccal teljes az életem és egy cseppnyit sem bántam meg a döntésem. A kiborulásom után kettőzött erővel vetettem bele a munkába, hogy ezzel bizonyítsak Guillonak, a világnak és magamnak. Sikert akartam és pozítiv kritikákat, ahogy azelőtt is volt és tudtam, hogy képes is vagyok rá. Minden egyes reggel azzal keltem, hogy kihozom magamból a maxuimumot a próbákon is, a fellépésekről nem is beszélve, de hiába vettem fel a gyakorlóruhát és a tánccipőt, hiába nézett rám vissza a táncosnő a tükörből és hiába kaptam pozítiv kritkákat, éreztem, hogy valami hiányzik. Úgy éreztem magam, mint az ezer darabos kirakós játék, amiből már 999 darab a helyén van, de a közepéről hiányzik egy darabka. A szívem mélyén tudtam, hogy milyen alakú az a darab, de makacsul ellenszegültem és mindenféle más darabokkal próbáltam kitölteni azt a lyukat, de ha mást illesztettem bele, nem volt tökéletes a kép. Tudatosan megpróbáltam mindent elkerülni, ami Madridra emlékeztethetett, pedig tudtam, hogy a spanyol főváros része a hiányzó darabnak. Annak az életemnek az emlékei egy dobozban álltak a szobám sarkában, mert nem éreztem hozzá elég erőt, hogy kinyissam és átnézzem őket. A Real Madrid meccseit, amiért éltem-haltam, sorra kihagytam. Direkt mindig programot szerveztem magamnak, hogy még véletlenül se álljon fenn annak a lehetősége, hogy odakapcsolom a tv-t. Féltem...féltem, hogy mit éreznék, ha meglátnám Gonzalot a képernyőn. Elvettem Carmen levelét az asztalról és elgondolkozva forgattam a kezemben. Már csak pár napom volt rá, hogy válaszoljak, de még mindig képtelen voltam eldönteni, hogy mit tegyek. Mondjak igent és költözzek vissza Madridba, ahol ki tudja mi vár rám? Utasítsam vissza és egy életen át bánni fogom? Szerettem volna Guilloval beszélni, de ő már rég Európa másik végében táncolt és azt sem tudtam, hogy mikor tudom elérni telefonon. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem és visszatettem a lapot az asztalra, hogy így szemezzek vele. Kis idő múlva tollat fogtam a kezembe és kitöltöttem a papírt, amit Carmen mellékelt a leveléhez. Már csak az aláírásom hiányzott róla, de nem tudtam, hogy aláírjam-e? Kezemben a tollal játszadoztam hosszú ideig és mérlegeltem, aztán gyorsan aláírtam és borítékba tettem a nyomtatványt, amíg meg nem gondolom magam. A legjobban úgy tudom bebizonyítani mindenkinek, hogy helyesen döntöttem azon a délutánon, ha visszamegyek Madridba.



A gép ablakán kipillantva szikrázóan sütött a nap, amit az ablakokon keletkező jégkristályok még csillogóbban vertek vissza. Alattunk vastag, fehér bárányfelhők alkottak pihe-puha szőnyeget, ami egy idő után ritkulni kezdett és a Földközi-tenger partját pillantottam meg a mélyben. Ölemben hevert a kedvenc könyvem, de két mondatot sem tudtam végigolvasni belőle a felszállás óta, mert képtelen voltam arra figyelni, ami a papírra van vetve. Már magam sem tudtam, hogy hányadszor képzeltem el a viszontlátást. Ugyan Ana hogyan fogad majd? Mit fogok érezni, ha elmegyek a Bernabéu előtt? Milyen lesz ismét belépni az iskolába? A tekintetem elfordítottam az ablaktól és elővettem a könyv hátuljába rejtett pár fotót. Az első képen én, Juan és Ana moslyogtunk az egyik első munkanapomon, a másikon Sergio és Ana viccelődtek valamin, a harmadikon Guillo mosolygott míg a negyediken ő és én álltunk a Citadella egyik olyan pontján, ahonnan gyönyörű panoráma nyílik Budapestre. Hiányzott a spanyol és mosolyogva cirógattam meg a képen az arcát. Már több, mint két hete nem találkoztam vele, de nagyon is jól tudtam, hogy mit vállalok el, ha belekezdek vele ebbe a kapcsolatba. El tudtam fogadni, hogy neki a tánc a munkája és az élete, ha szükség van rá a Primaveránál, akkor mennie kell. Sóhajtottam egyet és visszatettem a képeket a könyv hátuljába, ahonnan valamelyik két lap közül az ölembe csúszott egy préselt fehér rózsa virága. Más sárgák voltak az egykor hófehér szirmai, de én még pontosan emlékeztem rá, hogy mikor és kitől kaptam. Végigsimitottam rajta az ujjammal és lehunytam a szemem. Madrid elég nagy város ahhoz, hogy úgy éljünk egy helyen Gonzaloval, hogy egész hátralévő életünkben ne kelljen találkoznunk egymással, de mi történik ha mégis? Anával már egy jó ideje újra felvettem a kapcsolatot, de soha nem kérdeztem rá, hogy az argentinnal mi a helyzet. Egyedül csak annyit tudtam, amit Sergio leírt abban a pár sorban. Mi lesz ha egy vasárnap délután a Retiroban sétálva összefutok vele és...és az új barátnőjével, ha van neki?  Megmasszíroztam a halántékom és ismét kipillantottam a repülőgép ablakán. Gonzalo szabad ember és én is Guilloval vagyok, végül is miért érdekel? Legfeljebb majd köszönök neki és egy „Helló!” után továbbmegyek. Én is túl vagyok már nem egy szakításon eddig még soha nem okozott életre szóló sebet egy köszönés. Az emberek szerelmesek lesznek, aztán ha úgy alakul szakítanak de még utána is köszönnek egymásnak, ha összefutnak az utcán, ez teljesen normális. Homlokom az üveghez nyomtam úgy néztem végig a mélyben végignyúló kopárnak és kietlennek tűnő immáron már spanyol földön. Hirtelen olyan egyszerűnek tűnt elhatározni, hogy visszaköltözöm Madridba és úgy éreztem, hogy elsiettem. Kész vagyok arra, hogy a barátaim szemébe nézzek? Lenéztem az könyvön nyugtatott kezemre és azt vettem észre, hogy remeg. Minél közelebb értünk Madridhoz, annál jobban töltött el a félelem. Féltem, hogy mivel kell majd szembesülnöm a spanyol fővárosban, hogy mihez kezdjek az érzelmeimmel és attól, hogy mi lesz velem és Guilloval. A gondolatmenetem a hangosbeszélő szakította meg, amikor megkértek mindenkit, hogy csatoljuk be az öveket, mert pár percen belül landolunk a Barajas kifutóján. Gyorsan összepakoltam, a könyvemet becsúsztattam a táskámba és eleget tettem a kérésnek. A kék orrú Malév gép landolása közben behunytam a szemem és elmosolyodtam. Mennyire ironikus, hogy szinte napra pontosan egy évvel azelőtt ugyanígy egy repülő landolt velem ugyanezen a reptéren és ugyanígy a csomagtérbe volt bőröndökbe csomagolva az egész életem. Leszállás után amilyen gyorsan csak lehetséges volt összeszedtem a csomagjaim és elindultam a kijárat felé. Egy kocsit toltam magam előtt rajta a bőröndjeimmel és ismét dejavou-m támadt. Vettem egy mély lélegzetet aztán kiléptem a várótermi részbe. Szinte azonnal megpillantottam Anát, ahogy az egyik padon ült és élénken gesztikulálva telefonált. Amint kiszúrt a tömegben felpattant és mosolyogva indult meg felém. Le akarta tenni a telefont, de intettem neki, hogy nyugodtan fejezze csak be.
„Serg, ha megtudom, hogy valami nőt szedtél össze ezen a túrán, én megütlek!....Ajánlom is!...Tényleg? Olyat én is tudok...Nem, de tényleg. Megmutassam ha hazajöttél? ... Na persze! Toronyórát is szerezzek lánccal. Kapd be Ramo!...Hehehe. Na de zárjuk rövidre, mert van itt valaki, aki az imént érkezett Budapestről. Igen, ő. – bólintott mosolyogva az éterbe, aztán felém nyújtotta a telefont. – Köszönni akar neked.
-         Üdv újra Madridban Alejandra! – hallottam meg a védő hangját a vonal másik végéről.
-         Szia Sergio!
-         El tudtad olvasni az írásom?
- Nem is írsz csúnyán. Legalábbis annyira csúnyán nem. – nevettem el magam. „Serg, ha nem fejezed be öt percen belül, nélküled megyünk el kajálni!” – hallottam meg kicsit távolabbról Gonzalo hangját a mobilon. „Szűnj meg!” – válaszolt az andalúz én pedig gyorsan elhadartam neki, hogy ha úgyis dolga van, majd beszélünk akkor, ha több ideje lesz, nekem pedig különben is el kell mennem a mosdóba és Ana kezébe nyomtam a telefont meg sem várva a spanyol válaszát, aztán jeleztem neki, hogy megkeresem a WC-t. Sarkon fordultam és a hozzánk legközelebb eső toilettre mentem be. Miután elvégeztem a dolgom, megengedtem a hideg vizes csapot és megfröcsköltem kicsit az arcom, aztán a mosdókagyló szélére támaszkodva vettem pár mély lélegzetet. Kilégzés. Belégzés. Elővettem a telefonom a zsebemből és nekiálltam egy sms-nek.
„Mi amor! Az imént szállt le a gépem a Barajason és egyben vagyok. Remélem sikeretek lesz Amszterdamban is! Szeretelek!” – pötyögtem le a karaktereket, aztán elküldtem Guillonak, bár tudtam hogy maximum csak este fog válaszolni. Ahogy felnéztem a képernyőről a saját tükörképemmel szemeztem. Mi a fene volt ez az előbb? Egy másik nő is belépett a mosdóba én pedig visszatértem a földre és visszacsúsztatva a zsebembe a telefonom viszamentem Anához.
-         Ne haragudj, de még egy teljesen másik országban voltam, amikor utoljára meglátogattam a mosdót. – kezdtem mentegetőzésbe, de még be sem fejeztem, amikor számomra kissé váratlanul a spanyol lány a nyakamba ugrott. Arra számítottam, hogy távolságtartóbb lesz velem, de szerencsére nem így volt. Jól esett, hogy ennyire kedvesen fogadott.
-         Akármilyen hülye is vagy, képtelen vagyok rád haragudni. Annyira jó, hogy visszajöttél! – nyomta ki belőlem a szuszt is egy ölelés kíséretében.
-         Én is szeretlek. – nevettem el magam. – Én is örülök, hogy itt vagyok. Egészen hiányzott már Madrid és a barátaim.
-         Azt ugye tudod, hogy amíg Sergék nem jönnek haza nálam fogsz lakni. Be kell pótolni ezt a 2 és fél hónapot! Olyan kommunikálhatnékom van, hogy csak na és majd elmegyünk egy csomó helyre és kifaggatlak, hogy mivel töltötted az elmúlt hónapokat! - hadarta szinte levegővétel nélkül miközben kimentünk a kocsijához.
-         Megadom magam. –emeltem fel mind a két kezem - Vigyél, ahová akarsz, csak ma hagyj pihenni.
-         Otthon beszélgetős, fagyizós este megfelel mára?
-         Tökéletesen. De extra adag fagyit vigyünk haza…emlékszem még rá, hogy mennyit meg bírsz enni belőle és a végén nekem csak pár kanállal hagysz majd.
-         Látom a humorérzéked semmit se változott .- nevetettünk össze.
-         Úgy ismerlek, mint a rossz pénzt!
- Ajjaj lebuktam. - nevettünk még jobban miközben beindította a motort. Szerencsére nem volt túl nagy forgalom és a barátnőm vezetési stilusával csak percekbe telt míg elkormányozta a méregdrága Audit a Barajasról a Ramos házba. A csomagjaimat bevittük az átmeneti otthonomul szolgáló egyik vendégszobába és nekiláttam kipakolni, amíg Ana elment, hogy bevásároljon az esti beszélgetős - csipegetős estéhez. Az öltözékem is lecseréltem valami kényelmesebbre és a dolgom végeztével ledőltem pihenni. Kezem a fejem alá csúsztatva bámultam a plafont, miközben észre sem vettem, hogy a szemem lassan lecsukodik és átlépem álomország kapuját. Mikor felébredtem és egy hatlmas nyújtozkodás kíséretében körülnéztem, már besötétedett. Félrehajtottam a takarót, amit Ana teríthetett rám, aztán elindultam, hogy megkeresem a spanyol lányt, aki a konyhában talált meg vacsorakészítés közben.
-         Mikor hazaértem láttam, hogy elaludtál. Gondoltam, hogy nem ébresztelek fel, hagylak pihenni. – nézett fel egy pillanatra.
-         Köszönöm! De igazán szólhattál volna, segítettem volna vacsorát csinálni…
-         Most vendég vagy itt, nem cseléd, úgyhogy fogd be! - fenyegetett meg egy fakanállal.
-         Rendben. Vedd úgy, hogy nem szóltam. - emeltem fel védekezően a kezem.
-         Különben is már végeztem. – mosolygott rám.
Jól megpakoltuk a saját tányérunkat aztán kivittük a nappaliba  két doboz fagyival egyetemben és valami hideg frissítőt is készítettünk magunknak, aztán lerúgva a cipőnket törökülésbe helyezkedtünk a kanapén.
-         Serggel hogy éltek ebben a kis kunyhóban? – mutattam körbe egy tapas falatkával.
-         Alig férünk el, látod milyen kicsi ez a ház. Sokszor sátorozik Serg az udvaron, mert itt benn már nem jut neki hely. –nevetett- Komolyra fordítva a szót nagyon jól meg vagyunk. Képzeld nyaralni is voltunk, 1 hónapig egy jachton laktunk és Ibiza meg Mallorca közt hajókáztunk. Hogy mekkora bulik voltak! A habpartyk Ibizán…..óh. De erről meséltem már azt hiszem. – harapott bele egy tapasba - Na várjál majd mutatok képeket! Meg ahogy Mallorca strandján azt az etalon testét süttette a napon…Aztán voltunk Sevillában is, családlátogatáson. Daniela annyira aranyos volt velem, megint rajzolt nekem. - mosolygott tovább - Láttad volna, amikor Sergio visszament óvodásba! – csapta össze a két kezét - Még homokvárat is építettek a strandon Cádizban. De én meg csak beszélek-beszélek és szóhoz sem hagylak jutni. – vette ismét kézbe a tányérját.
-         Ugyan már! Szívesen hallgatom, amiket mesélsz.
-         Viszont engem érdekel, hogy veled mi történt! Tudok Guilloról, tudok róla, hogy kiléptél a Primaverából, de mindenről csak szűkszavúan írtál. Például milyen volt világot látni? Jutott időtök másra is a táncon kívül? Mondjuk biztos, mert Guilloval valahogy csak összejöttetek. – nevetett Ana.
-         Volt. Képzeld el megtanultam görkorizni. El is hoztam a sajátomat, a napokban érkezik majd meg, ott van valamelyik dobozban. Rengeteg képet is készítettem, majd megmutatom őket.
-         És a tánc?
-         Azt nem mondom, hogy nem volt sikerünk az előadással, mert az nem igaz. A Corazón latino sikeres darab, egyedül csak velem volt a baj. – komorultam el egy pillanatra – Végig olyan érzésem volt, hogy hiányzik valami.…mintha kiégtem volna. Inkább otthagytam a társulatot, kiléptem véglegesen. Úgy nem sokat ér, ha kiállok a színpadra és tökéletesen eltáncolom a koreográfiákat, csak épp a szívem nincs benne. Azt a közönség is megérzi…Budapesten meghívtak a Botafogohoz a legutolsó táncschowjukba vendégszereplőnek Guilloval, öt előadást kaptunk. Aztán jött az a levél…
-         Reméltem, hogy elfogadod és visszajössz. – mosolygott rám -  Azóta az iskolában visszaállt a régi rend és ismét Carmen ül az igazgatói székben, a banya meg a tanulmányi igazgató lett. Jauregui persze úgy érzi, hogy beletapostak a lelkébe és vérig van sértődve, de a munkáját azért elvégzi. Reménykedik, hogy hátha megint elmegy Carmen és ismét ő ülhet a helyére. A régi-új igazgatónőnk azzal kezdte, hogy pár embert kirúgott Alicia bizalmasai közül és tőlünk, a régiektől kért tanácsot, hogy kiket ajánlunk tanárnak az iskolába. Egyöntetűen ajánlottunk téged…négyszemközt is beszéltem Carmennel, hogy próbáljon meg visszahívni.
-         Sejtettem, hogy a te kezed is benne van. – mosolyogtam rá.
-         Juané is.
-         Köszönöm! – öleltem át és egy pár percig úgy maradtunk. Éreztem, hogy akkor csomozódott össze ismét a barátságunk aranyfonala, ami májusban szétszakadt.
-         Azonban van valami, aminek nem fogsz örülni az iskolával kapcsolatban.
-         Van rosszabb is Jaureguinél?
-         Van.
-         Megijesztesz.
-         Ígérd meg, hogy a seggeden ülve maradsz, ha elmondom. Nem akarom, hogy hülyeséget csinálj.
-         Mi az?
-         Előbb ígérd meg!
-         Megígérem. De mondd már!
-         Mivel idén sok külsős csoport is lesz, meg külön indítanak osztályt a Latin-Amerikából érkezőknek is, ezért három tánctanárt fognak alkalmazni. Te leszek az egyik, a másodikról még nem tudunk, de a harmadik...finoman szólva sem vagytok puszipajtások.
-         Ne....ugye nem?! – változott meg az arckifejezésem egy pillanat alatt.
- Javier Velasco. – mondta ki a nevét Ana, a gyomrom pedig összeszorult. Még nagyon jól elékeztem arra a délutánra a Palacio Deportesben és azt is tudtam, hogy addig nem fog békén hagyni, amíg meg nem kap. Undorodtam tőle és nem akartam, hogy akár egy percre is egy légtérbe kelljen lennem azzal a féreggel. El sem tudtam képzelni, hogy hogyan dolgozunk majd együtt. Szótlanul haraptam bele egy újabb tapas falatkába és átfutott az agyamon, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet visszajönnöm Madridba...



Másnap korán reggel kidobott az ágy. Ana még mélyen aludt és nem akartam felébreszteni, ezért inkább írtam egy cetlit, hogy elmegyek sétálni egyet, aztán kitettem a hűtőre egy jól látható helyre. Kettesben akartam lenni a spanyol fővárossal, ami annyi mindent adott nekem hónapokkal ezelőtt. Zsebre tett kézzel indultam el a belváros felé és újra felfedeztem minden apró zugot. A nap már meleg sugarakkal cirógatott és néha  a Guadarrama felől fújó,  jól esően hűvös fuvallat is megsimogatott üdvözlésképp. Az Atochától a Plaza de Castilláig végigsétáltam a Paseo de la Castellánán. Akkor kezdett megélénkülni a főút forgalma, a fehér taxik pedig mintha egymást kergették volna. A Retiro kapujában egymást váltották a lelkes reggeli kocogók, kutyasétáltatók. A Ciebeles téren megkezdték a madridi főposta felújítását, fel lett állványozva az a gyönyörű épület, ahol még mikor utoljára jártam, ez csak tervben volt. Kübelé szobra ugyanolyan unottan nézte a forgalmat, mint pár hónnappal ezelőtt. Madridban szinte semmi sem változott. Leültem egy üres padra és kivettem a hátizsákomból a görkorcsolyámat. Még Londonban tanultam meg vele közlekedni, ugyanis Guilloval szemben elvesztettem a fogadást, aminek ez volt a tétje. Így kicsit gyorsabban is haladtam, mint gyalog. Alig több, mint negyed óra alatt már ott is jártam a Nuevo Ministeriosnál. Újabb 5 perc alatt pedig elérkeztem a Santiago Bernabéuhoz és az épülettel szemben leültem egy padra, hogy eltehessem a görkorcsolyámat. Szentségtörésnek éreztem volna, ha azzal megyek oda a stadionhoz. Lassan körbejártam, mint akkor mikor először láttam és közben megrohantak az emlékek…Mennyi örömömet és mennyi bánatomat látta már ez a betontömb? Én pedig milyen hosszú ideje azon dolgoztam, hogy elfelejtsem Gonzaloval együtt és mégsem sikerült. Nekidőltem a D torony falának, izzadt homlokom kissé lehűtötte a hideg fal, jól is esett. Visszatértem…mert akármi történt is a Real Madrid mindig is az örök szerelemem maradt ez ellen pedig nem tehettem semmit sem. Felrémlett bennem, hogy a stadion névadója régen úgy tartotta, hogy aki egyszer szakít a klubbal, többet nem tér vissza hozzá, én pedig élő cáfolatként, mint a tékozló gyermek, aki hazatért az apjához, a fejemet lehajtva állok a Bernabéu előtt. Nem tagadhattam meg azt, hogy ki vagyok akkor sem, ha a múltban az történt, ami. Letöröltem egy könnycseppet és ígéretet tettem: Még egyszer nem leszek olyan hülye, mint májusban voltam. Többet nem hagyom cserben barátaimat. Sem Anát, sem Juant sem pedig Sergiot és a többieket. Még kicsit ott álltam aztán  lassan elindultam a Plaza Castilla felé, most már üdvözöltem mindent ami csak fontos volt számomra. Éreztem, hogy jó helyen vagyok, de egy picike űr még mindig ott tátongott a lelkemben én pedig türelmetlenül vártam Guillot, hogy betöltse azt a helyet...



-         Pszt! Serg! Szerinted még sokáig tart? – bökdöste meg a védő hátát Gonzalo.
-         Nem tudom, de bármibe le merem fogadni, hogy azt se tudják, hogy a focit eszik-e vagy isszák, nem is beszélve arról, hogy mi kik vagyunk. – nézett a csatárra Sergio a válla felett hátranézve, miközben fél szemmel tovább figyelte, ahogy az öltönyös-kosztümös társaság körbeviszi az ajándékba kapott mezt és aláíratják a keret tagjaival.
-         Hallottad? – próbálta visszatartani az argentin a kitörni készülő röhögését.
-         Kajak megkérdezte Cristianot, hogy ő ki? – tett hasonlóképpen Sergio.
-         Aha. Nézd az arcát! Ez kész! – döntötte a fejét Sergio hátának Gonzalo és azon volt, hogy ne kezdjen el még hangosabban röhögni.
-         Mi van? – érdeklődött az eddig Arbeloával beszélgető Albiol is.
-         Az a nő fehér kosztümben megkérdezte Cristianot, hogy ki ő. – magyarázta Sergio.
-         Ez kitweetelem ha visszakapom a telefonom. – jegyezte meg Alvaro.
-         Serg, ha kérdezik én Esteban Granero vagyok, te meg mondjuk lehetsz Karim Benzema. – nevetgélt tovább az argentin.
-         Te hülye vagy. – röhögte el magát Sergio.
-         Na mutatkozzunk már be így!
-         Akkor én Alvaro Albiol leszek, te meg Raúl Arbeloa. – osztotta be Arbeloa, hogy ők mit fognak mondani.
-         Css! Mindjárt ideér señor Perez. – intette őket csendre Iker.
- Befogtam. – bólogatott hevesen Gonzalo és a kezében lévő filccel kezdett el játszadozni. Nem elég, hogy túl voltak egy kemény és megerőltető edzésen még ezt a programot is kénytelenek voltak utána végigállni. Csak néhány napra jöttek Torontóba, de levegőt venni sem nagyon volt alkalmuk, szinte pályáról-pályára rohantak és semmit sem láttak azokból az érdekes és izgalmas városokból, amelyekben megfordultak. Szinte azt sem tudták hogy hol vannak, csak annyiból tájékozódtak, hogy már nem Ázsiában járnak, hogy a pálya széli reklámtáblákon nem azokat a fura krikszkrakszokat látták, hanem mindenféle angol meg francia szöveget. A kis társaság lassan odaérkezett Sergio elé és az andalúz után Gonzalora került az aláírás sora. Ellenállt a kísértésnek, hogy más nevében írjon alá aztán mosolyogva fogott kezett a fejesekkel, bár azt sem értette, hogy mit mondanak neki, de azért bólogatott. A filcre visszatette a kupakot, aztán gondolatban számolgatni kezdett. Kanada után már csak Washingtonban várt rájuk egy találkozó, aztán végre visszautazhattak Európába. Már nagyon várta, hogy ismét Madridban legyen. Nem tudta megmagyarázni, hogy mi, de már napok óta vonzotta a spanyol fővárosba. Érezte, hogy valami történni fog...