Un sueno en realidad I. - 11. fejezet

Reggel kényelmes léptekkel indultam el a vendégeimért a szállodába. Ahogy a zebránál álltam és vártam, hogy zöldre váltson a lámpa, közben figyelni kezdtem a körülöttem folyó életet. Iskolai egyenruhát viselő gyerekek siettek, hogy a tanítás kezdetére odaérjenek;  öltönyös üzletemberek várták idegesen a megrendelt taxijukat, miközben élénken gesztikuláltak a mondanivalójuk mellé, amit mobiltelefonon keresztül közöltek az asszisztensükkel és rengeteg munkába igyekvő férfi és nő indult a dolgára kezében egy-egy nagy adag kávéval. A lámpa időközben zöldre váltott, én pedig átsétáltam a zebrán és a Gran Vía zajos reggeli forgatagába csöppentem. Épp hogy odaértem a szálloda elé, egy fekete Audi hajtott el onnan, ami nagyon ismerős volt nekem. Az első gondolatom rögtön Gonzalo volt, de aztán eszembe jutott, hogy nem csak neki van fekete Audija Madrid városában, így ahelyett, hogy tovább bámultam volna a távolodó autót, inkább bementem a négy csillagos szálloda előterébe, amit akár a Ritz vagy a Mirasierra is megirigyelhetett volna, annyira patináns. Az irányt rögtön a recepció felé vettem, ahol egy meglehetősen morcos szőke lány várta, hogy elintézzék a formaságokat és végre megkapja a szobája kulcsát.

-         Buenos Días! Miben segíthetek? – kérdezte barátságosan mosolyogva az egyik recepciós hölgy.

-         Buenos Días! Alejandra Várady vagyok és a Ramirez házaspárhoz jöttem. Megbeszéltük, hogy itt találkozunk.

-         Máris szólok nekik, egy pillanat! – ment arrébb a recepciós és a telefonhoz lépve beütötte a szobájuk mellékét, de senki sem szólt bele, ezért visszatette a kagylót a helyére és egy másik kollégájával beszélt pár szót majd a számítógépbe ütött be valamit, aztán visszajött hozzám. – A Ramirez házaspár egy jó fél órája ment el.

-         Hogyan kérem? – néztem kérdőn a recepciósra.

-         Egy jó fél órája adták le a kulcsokat és a kollegám szerint egy önhöz hasonló alkatú hölggyel mentek el.

-         Már bocsánat, de én már mióta itt szobrozok ezzel a rohadt bőrönddel, mert nem képesek ideadni egy nyamvadt kulcsot, de ennek a nőnek meg most elmondják az egész heti vendéglistát! Milyen szálloda ez?! – szólt közbe a szőke nő.

-         Az előbb közöltük magával, hogy sajnos várnia kell egy kicsit, mert épp takarítják a szobáját. – fordult a recepciós a szőke felé. – A hölgy pedig csak felvilágosítást kért.

-         De én voltam itt előbb! – jelentette ki a szőke, mire a recepciós úgy tett, mintha ott se lenne és elmerült a papírok rendezgetésébe, a szőke pedig magában puffogott tovább. – Na szép! Idejövök ebbe a koszfészekbe, aztán a pasimmal kicsit összekapok mire még a házból is kitesz, most meg még maguk is szórakoznak velem, pedig biztos látták, hogy kivel jöttem. Egy Real Madrid játékos barátnőjével így bánnak.pff...Jobb is ha hazamegyek!

-         Köszönöm! Adiós! – köszöntem el a recepcióstól, aztán még odaszúrtam egyet a szőkének – Ha már van pénzed egy ilyen szállodára, akkor lehetne hozzá jó modorod is.-mondtam és már sajnáltam azt a játékost, akinek ez a liba a barátnője.

Kilépve a szállodából elindultam az iskolába. Biztos voltam benne, hogy Martináékért Alicia jött el, de ha már ennyit megtett, nyugodtan felhívhatott volna, hogy ne kelljen kerülőt tennem. Pufogás helyett inkább gondolatban megvontam a vállam és ha már így alakult, akkor kihasználtam a helyzetet és gyalog mentem vissza a Cibelesre, hogy ott szálljak metróra. Semmi kedvem nem volt bosszankodni, amikor az októberi napsugár cirógatását éreztem az arcomon és az otthoni klímától eltérően itt még nagyon szép idő volt még ősz közepén is. Amikor feljöttem a metróból, Serg akkor fordult ki a fehér sportkocsijával a térről, Ana pedig még mindig ott állt az iskola bejárata előtt és utána bambult, de aztán észrevett engem és elkezdett kalimpálni. Nevetve futottam oda hozzá, aztán együtt mentünk be a munkahelyünkre. Felérve az emeletre, rögtön az igazgatói iroda felé vettem az irányt és nem kellett csalódnom, mert belépve a helységbe ott találtam Martinát és Juliot Alicia társaságában. Köszöntem nekik, aztán én is csatlakoztam hozzájuk, de nem volt sok időnk, mert az első órán tartották a bemutatójukat, utána mentek is tovább Barcelonába, ranglista versenyre. Az iskolai bemutatójuk nagyon jól sikerült, egy angol keringőt és egy chachachát táncoltak s noha két különféle stílusú táncról volt szó, mégis mind a kettő nagyon jól állt nekik, mindenki aki csak látta őket le volt nyűgözve, mert minden mozdulatuk vérkomoly profizmust ám ugyanakkor eleganciát és könnyedséget is sugárzott, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne így táncolni. Az óra után kikísértem őket, aztán siethettem is vissza, mert várt a következő órám, ahol első évesekkel a Dirty Dancing 2 egyik betétdalára készítettünk egy koreográfiát. Ahogy végignéztem az 5 perces pihenőjüket töltő leendő táncművészeken eldöntöttem, hogy még egyszer eltáncoltatom velük a koreográfiát, aztán elengedem őket a kemény munkájukért cserébe. Mindegyikük izzadtságtól gyöngyöző homlokkal ült a padlón, nekem pedig nem volt szívem még jobban kifárasztani őket.

-         Vége a pihenőnek, munkára! – tapsoltam letéve az üveges ásványvizemet a földre, mire a diákjaim fintorogva és a begörcsölt tagjaikat simogatva lassan tápaszkodtak fel ültükből. – Ha most hiba nélkül eltáncoljátok, akkor mindenkit elengedek!

-         Pedro, hallod? Ha bealszol, mint az előbb, kinyírlak! – kiabált az egyik legnagyobb szájú srác a hátsó sorban álló társának.

-         Roberto, át akarod venni a helyem? – néztem rá csúnyán.

-         Ha a tanárnő akarja... – vont vállat és megindult felém.

-         Nyomás vissza a helyedre vagy elintézem, hogy az elkövetkező 2 hétre beosszanak kisegítőnek a konyhára mosogatni! – utasítottam rendre. Robertoról köztudott volt, hogy nagyon finnyás és mindenféle ilyen munkától undorodik. – Köszönöm! –biccentettem felé,amikor visszaállt a helyére. - Na akkor indítom. A hátsó sor figyel, hogy mikor lép be! Egy, két, há’ és tessék! – indult el a dal, mire formációba rendeződtek a diákjaim, ám ekkor Alicia lépett be a terembe, én pedig leállítottam a zenét.

-         Megnézhetem a koreográfiát? – kérdezte tőlem rá sem nézve a diákjaimra.

-         Persze. – bólintottam. – Akkor előlről! Tessék! – nyomtam be ismét a HiFit és a terem hosszábban fel-alá kezdtem járkálni néha-néha megállva és közben 1-2 mozdulatot én is megcsináltam abból, ami a koreográfiában volt. Alicia elgondolkozva állt a sarokban és a diákokat figyelte. Amikor már a vége pozicíóban voltak megtapsoltam őket, de Jauregui csendre intett mindenkit.

-         Mikor lesz kész ez a koreográfia? – kérdezte.

-         Már kész van. – válaszoltam.

-         Ez nem jó, nem elég művészi. Ebben az iskolában márpedig a legmagasabb szintű táncoktatásban kell részesülnie minden diáknak, ami nem egészen ezt jelenti. Jövő héten pénteken délután az órák után szeretném megnézni az átdolgozott koreográfiát. Köszönöm! – fordult sarkon, aztán kisietett a teremből, miközben a diákok engem néztek, én meg Alicia után bámultam és éreztem, ahogy felmegy bennem a pumpa. Sohasem szerettem, ha beleszóltak a munkámba, pláne akkor nem ha azt csak azért tették, hogy valamibe beleköthessenek, ahogy ezt Jauregi tette.

-         Most mehettek! Köszönöm a munkát! Amit Jauregi mondott arra pedig majd még később visszatérünk. – tapsoltam meg őket és kisiettem Alicia után.

-     Magyarázd el kérlek, hogy mi a bajod a koreográfiával! - rontottam be az igazgatói irodába.

-         Nem hallottam, hogy kopogtál volna. – jegyezte meg fel sem nézve a papírjaiból.

-         Mert nem is kopogtam. –válaszoltam pimaszul - Még egyszer megkérdezem, mi a bajod a koreográfiával?

-         Elmondtam odabenn. Nem elég színvonalas.

-         Nem elég színvonalas? Nem? Mi jogon jössz és fitymálod le az én és a diákjaim elmúlt heti munkáját? Az ha félrehívsz és elmondod a véleményedet, az rendben van, mert még kezdő vagyok és hibázok néha és nem szégyellek tanulni. De a diákokkal nem igazságos, hogy plusz munkára kényszeríted őket!

-         Alejandra, itt én vagyok az igazgató! Akármelyik órára bemehetek, amelyikre akarok és ha azt tapasztalom, hogy nem megfelelően végzi valaki a munkáját, akkor kötelességem figyelmeztetni. –tette le a mappát a kezéből és lassan felállt a székből.

-         Nem megfelelően végzem a munkám? Minden hétköznap reggeltől estig itt vagyok benn az iskolába és alig van magánéletem. Ugyanúgy ott izzadok én is a diákokkal a próbateremben minden áldott nap és utána még itt a papírmunka is... Még egy percet sem késtem soha, mindig itt vagyok időben és még csúszni sem csúsztam a terminussal. De én nem végzem megfelelően a munkám? Neked fogalmad sincs, hogy milyen különféle koreográfiákat kitalálni és betanítani! Életedben nem táncoltál még mást a baletten kívül. Nem lehetne, hogy tiszteletben tartsd a másik munkáját és nem szólsz bele abba, amit csinál? Én nem szólok bele, hogy hogyan tanítod nekik a piruettet, akkor te se akarj hirtelen a latin versenytáncok avatott szakértőjévé lenni! – dőlt belőlem a szó.

-         Most ezt itt fejezd be légy szíves és menj ki az irodámból! Majd ha lenyugodtál megbeszélhetjük a dolgot. Különben pedig ha otthon gondjaid vannak a kapcsolatoddal,azt ne rajtam akard kitölteni, mert nagyon hamar összecsomagolhatsz és hazautazhatsz.

-         Miről beszélsz? – kaptam fel a fejem.

-         Arról, hogy most csak azért nem rúglak ki a jeleneted ellenére, mert tudom, hogy mennyire fájdalmas dolog, ha az embert megcsalják.

-         Mi? Nem értelek Alicia... - néztem értetlenül rá.

-         Láttam amikor egy szőke nőt tett ki Higuaín a szállodánál és igen bizalmasan elbeszélgetett vele, talán több is történt, de nem tudom,mert nem szokásom leskelődni.

-         Nem Alicia, biztos rosszul láttad. – ráztam meg a fejem tagadólag. – Az nem hiszem, hogy Gonzalo volt.

- Higgy amit akarsz! – vont vállat és ismét visszabújt a papírjai közé, én pedig szótlanul mentem ki az irodából, hogy összeszedjem a cuccaim és amilyen hamar csak lehet, el tudjak szabadulni az iskolából. Beszélni akartam Gonzaloval, mert ez az egész történet nem hagyott nyugodni, túl sok volt a véletlen: a fekete Audi az Emperadornál, a szőke lány recepciónál, aki azt mondta, hogy az egyik Real Madrid játékos barátnője és Alicia megjegyzése. Gyorsan hívtam egy taxit, aztán kapkodva szedtem össze a dolgaim és kisiettem az iskola elé...

Alicia

Un sueno en realidad I. - 10. fejezet

-         Jesuscristo! Rám hoztad a frászt! – morgott Gonzalo a váratlan látogatójára, miközben a lány csak vigyorgott.

-         Nem is örülsz nekem, corazoncito? – simogatta meg a férfi állát.

-         Őszintén? Nem. Furcsállom, hogy itt vagy. – tolta arrébb a lányt – Mit keresel itt Carolina?

-         Jöttem meglátogatni a barátomat. – ült fel a konyhapultra Carolina egy kekszet rágcsálva.

-         Érdekes! Pár hónnappal ezelőtt ez eszedbe se jutott! – csapta össze a 2 kezét a csatár és érezte, hogy egyre idegesebb lesz.

-         Jaj Istenem, az csak egy botlás volt. – intézte el legyintéssel a dolgot a lány - Én téged szeretlek!

-         Én ezt nem veszem be! Mondd, miért kerestél meg? Pénz kéne? – vette ki a lány kezéből a kekszes dobozt Gonzalo és visszatette a helyére.

-         Nem. Mondom, hogy rájöttem, hogy nélküled nem tudok élni. – nézett a tőle telhető legszerelmesebb nézéssel Carolina.

-         Vagy inkább a pénzem nélkül. – fintorgott dühösen az argentin.

- Tudod mit corazoncito? Ezt majd később beszéljük meg, most találkozóm lesz pár barátnőmmel. Majd este jövök, pás! – ugrott le Carolina a konyhapultról és kisietett a házból. Gonzalo pedig csak állt a konyha közepén és azon tűnődött, hogy mi hozhatta az exét ilyen hirtelen Madridba több hónapnyi külön élés után? És miért pont most kellett megjelennie? Hirtelen eszébe jutott, hogy Alejandra várja a hívását és ma estére közös programjuk lenne, hisz elő akart hozakodni egy ötlettel, de nem akarta, hogy ez a 2 lány összetalálkozzon, mert Carolinát ismerve abból nem sült volna ki semmi jó. Az argentin lányt minél előbb el akarta küldeni Madridból, mert már egyáltalán nem érezte jól magát a közelében, nem úgy mint annak idején. Azelőtt ismerkedtek meg, hogy Gonzalo bekerült a River Plate első csapatába, nagyon is jól emlékezett még arra a szőke lányra, aki minden egyes bajnokin, amit az ificsapat játszott ott ült az első sorban. Eleinte még csak a bátyja miatt látogatott ki, aki védőt játszott, de aztán felkeltette az érdeklődését a csapat egyik támadója is, aki számolatlanul lőtte a gólokat. Együtt élték át az első szerelem minden örömét és buktatóját, de aztán megváltozott a helyzet, amikor Gonzaloból Dél-Amerika szerte ismert játékos vált. Carolinának a fejébe szállt, hogy a barátját tartják az argentin futball egyik nagy reménységének aztán szépen lassan elkezdett kifordulni saját magából, a helyzet pedig csak rosszabb lett, amikor a csatárt leigazolta a Real Madrid. Gonzalo Madridba költözött, míg Carolina Buenos Airesben maradt, hogy befejezhesse az egyetemet és a már itt – ott omladozó falra hasonlító kapcsolatukra a távolság még inkább rányomta a bélyegét, míg végül szépen lassan kezdtek elmaradozni az e-mailek, telefonok és az msn beszélgetések. Gonzalo utolsó hazalátogatásakor pedig tanúja lehetett annak, amint Carolina más karjában keresi a boldogságot, így többet már nem is keresték egymást, egészen eddig a napig, amikor is a lány váratlanul felbukkant a madridi házban...

Idegesen néztem az órámat és izgatottan vártam Gonzalo hívását. A kíváncsiságom már a tetőfokára hágott, mert nem tudtam elképzelni, hogy mi az a fotos dolog, amiről beszélni akar velem az argentin. Már a ruhám is előkészítettem, mindent szépen rendezett letettem az ágyamra, miközben az itthoni pólómban és melegítőnadrágomban járkáltam fel – alá a nappaliban, mint a farkasok a ketrecekben. Próbáltam szuggerálni a telefont, de az csak nem akart csörögni, a női megérzésem, pedig nem hagyott nyugodni. Éreztem, hogy valami nincs rendben... Nagyot sóhajtva dobtam le magam a kanapéra és átöleltem az egyik díszpárnámat, de nem bírtam sokáig ülve maradni, úgy éreztem, hogy mozognom kell, ezért gyorsan átrendeztem a szobát és benyomtam a Dirty Dancing 2 c. film zenéit tartalmazó CD-t. Amint meghallottam az első hangot a HiFiből, rögtön kizártam a külvilágot és csak táncoltam. A régről ismert lépéseket maguktól tették meg a lábaim és a falon lévő tükörben nem a saját nappalimban ugráló önmagamat láttam, hanem azt, aki egykor voltam. A versenytáncost, aki sorra nyerte a kupákat és nem elégedett meg soha a második hellyel, csak a győzelemmel érte be, ám hiába gyűltek otthon a trófeái, mégsem érezte olyan boldognak és kiegyensúlyozottnak magát sohasem, mint itt Madridban egy egyszerű tánctanárként. Annyira jól sikerült ez a kis figyelemelterelő  hadműveletem, hogy ijedten rezzentem össze, amikor az asztalon heverő mobilom a megszokott dallamot kezdte el játszani. Elmosolyodtam,amikor a jól ismert számsort láttam a kijelzőn villogni.

-         Hola Gonza! Már vártam a hívásod.- szóltam bele vidáman a kis készülékbe.

-         Hola Alejandra! Sajnálom, de ma nem tudunk találkozni. – hallottam meg a kedvenc argentinom hangját a vonal másik végén.

-         Valami baj történt? – kérdeztem ijedten.

-         Nem, nyugodj meg! Csak közbe jött valami, ennyi az egész. Ugye nem haragszol?

-         Nem, dehogy. Akkor majd máskor beszélgetünk.

-         Okvetlen be fogjuk pótolni.

- Akkor én most leteszem és kitalálok magamnak valami programot estére. – búcsúztam el tőle, aztán bontottam a vonalat, a beszélgetés után pedig csak még furcsábban éreztem magam, de ezt az érzést valahogy sehová sem tudtam tenni. Elgondolkozva pakoltam vissza a helyére az előre kikészített ruháimat, aztán vettem egy frissítő zuhanyt és egy kis nasi kíséretében leültem kicsit tv-zni. Semmi érdekeset nem adtak, ezért nem sokkal később kikapcsoltam és kezembe vettem a határidőnaplómat, ami akaratlanul is mindig augsztus 24.-énél nyílt ki. Arrébb lapoztam a heti előjegyzéseimhez és akkor láttam, hogy másnap reggel lesz egy feladatom, éjjel érkezik Bogotából a világ egyik legjobb versenytáncos párja, akiket meghívtam, hogy tartsanak egy bemutatót az óráimon és el kell mennem értük a szállodába, ami miatt korábban kell felkelnem. Gyorsan átfutottam a többi napot is, aztán összecsuktam a könyvet és lefeküdtem aludni, hogy másnap kipihenten mehessek el a vendégeimért a négycsillagos hotelbe.

Gonzalo hiába várta Carolinát, a lány csak nem akart előkerülni. Sokáig feküdt nyitott szemmel az ágyán, de az utcáról beszűrödő zajokon kívül semmi mást sem hallott, így szépen lassan elnyomta az álom. Amikor másnap reggel felébredt és körülnézett a hálószobában már kezdte azt hinni, hogy az egészet csak álmodta, de nagyon hamar rájött, hogy ez nem egy rossz álom, hanem Carolina tényleg Madridban van. A reggeli zuhany után egy szál törülközőben állt neki fogat mosni, a hajáról pedig még mindig csepegett a víz az izmos felsőtestére. Carolina hangtalanul lopozótt be a fürdőszobába és képtelen volt ellenállni a látványnak. Hátulról átölelte az argentint aztán kicsit kiszívta a nyakát.

-         Te meg mit csinálsz?! – mordult rá a lányra.

-         Csak azt, amiről tudom, hogy szereted. – cirogatta meg Gonzalo mellkasát.

-         Most menj le a nappaliba légy szíves! – utasította a lányt kérlelhetetlen hangon és kezével a nyitott ajtó felé mutatott.

-         Csak nem szégyellős vagy? Láttalak már kevesebb ruhában is. – kacsintott rá kacéran a lány.

-         Carolina! Húzz le a nappaliba! Most! – tolta ki a lányt az ajtón.

-         Jól van na! Nem kell durváskodni. – sétált ki a szobából komotósan a lány.

Gonzalo csak hitetlenkedve megrázta a fejét és a lehető leggyorsabban elvégezte a reggeli teendőit, hogy minél előbb kitehesse a lányt a házából és ezúttal a kulcsait is visszakérje tőle, mert nem volt kedve még egy ilyen váratlan meglepetéshez. Amikor leért a lépcsőn látta, hogy az exe a kanapén ülve várja. Vett egy nagy levegőt és bement a nappaliba.

-         Carolina, magyarázd már el nekem, hogy mit akarsz tőlem! Csupa fül vagyok. - ült le az egyik fotelbe

-         Vissza akarlak kapni, ugyanis borzasztóan hiányzol. Még mindig szeretelek!

-         Hagyd ezt a szappanoperát! – legyintett idegesen Gonzalo.

-         De ez nem szappanopera, ez az igazság.

-         Akkor keress egy másik marhát és sírd ki magad annak a vállán, mert én ugyan nem kérek belőled többet.

-         Goni már nem emlékszel rá, hogy mennyire jó volt együtt?  Nálad jobb pasit el sem tudnék képzelni magam mellé. Belátom hibáztam, amikor Pablonál kerestem vigaszt, de azt is azért tettem, mert nagyon hiányoztál. Különben sem mondta ki egyikünk sem, hogy vége van annak, ami köztünk volt.

-         Akkor én most kimondom. Vége és nem akarom újrakezdeni veled. Amit irántad éreztem, az elmúlt és te magad tetted tönkre ezt azt egészet.

-         Új nőd van, mi?

-         Ahhoz neked semmi közöd. Most pedig megkérlek, hogy hagyd el a házamat és a kulcsokat is kérem vissza!

-         De nem dobhatsz ki az utcára csak úgy! – váltott hisztérikus hangnemre Carolina.

-         Menj el egy szállodába! Vagy inkább foglalj egy repülőjegyet a délutáni buenos airesi repülőgépre!

-         Most már biztos, hogy új nőd van és azért nem hagyod itt maradjak. – morgott maga elé a lány.

-         Igen, új barátnőm van. De ha nem lenne, akkor is kiraknálak. Ott a telefonkönyv az asztalon, vedd elő a mobilod és döntsd el, hogy mit fogsz csinálni, amíg én megreggelizek. – ment ki a konyhába az argentin. Néhány perc múlva pedig a lány is megjelent az ajtóban.

-         Az Emperadorban kaptam szobát és a hajnali géppel megyek haza. – hadarta el az ajtófélfának dőlve. – Rohadtul bunkó vagy velem Goni!

-         Te jelensz meg nálam egy szó nélkül és még én vagyok a bunkó?

-         Gondoltam, hogy megleplek. – kezdte el az egyik hajfürtjét csavargatni Carolina.

-         Hát sikerült.

-         Arra még megkérhetlek, hogy elvigyél a szállodába? – kérdezte a lány Gonzalot.

-         Na jó. Ezt még megteszem, de amint kiteszlek a szállodánál felejtsd el, hogy létezem! –figyelmeztette a lányt-  Ja és a kulcsokat kérem! – nyújtotta a kezét Carolina felé.

-         Tessék! – nyomta a kezébe idegesen a lány, aztán duzzogva leült az asztal másik végén lévő székre. Miután Gonzalo befejezte a reggelijét bepakolta a saját edzőcuccát és Carolina méretes bőröndjét az Audiba, aztán az Emperador Hotel felé vették az irányt...

Un sueno en realidad I. - 9. fejezet

Ahogy teltek – múltak a napok egyre több közös programot igyekeztünk szervezni magunknak Gonzaloval, bár ez nem volt egyszerű feladat. Én hétköznap szinte mindig későig benn voltam az iskolában és amikor nekem megfelelt volna egy-egy időpont, az az argentinnak nem volt jó. Nagyjából 3 naponta meccset játszottak és az összetartások meg utazások miatt volt olyan hét, amikor csak egyszer láttam futólag, mert La Coruñából hazaérve csak átpakolta a bőröndjét és szinte már azonnal indultak is tovább Szentpétervárra lejátszani a Bajnokok Ligája mérkőzést. Így amikor sikerült végre összehoznunk egy közös programot, akkor nagyon megbecsültük az együtt töltött időt, hol ő jött fel hozzám és vitt el vacsorázni, hol pedig én mentem el hozzá megnézni egy filmet, de az ágyamba még nem engedtem be, mert előbb meg akartam bizonyosodni róla, hogy ő tényleg nem olyan, mint a többi focisztár, akiknek a botrányaival tele van a sajtó. Nyugodtan mertünk a spanyol főváros legforgalmasabb helyein is mutatkozni, mert Madridban már hozzászoktak a futballvilág krémjének látványához, ezért csak néha-néha lépett oda egy-egy kedves szurkoló, aki megszorongatta Gonzalo kezét hálával emlegetve az Espanyolnak lőtt gólját vagy az Osasuna ellen jegyzett találatát még májusról. Ilyenkor én is mindig elérzékenyültem kicsit, mert nagyon is tisztán élt még az emlékezetemben mind a két gólja és az azt követő eufória is. Én is talpra ugrottam a TV előtt a fotelemből ugyanúgy mint a világon még több millió madridista is megtette ugyanezt és a kezeim égnek emelve ordítottam a világba, hogy „Real Madrid Campeónes!”, hogy aztán elalvás előtt imába foglaljam annak a tejfölösszájú cserecsatárnak a nevét, aki 2 egymást követő évben is megszerezte a góljával a kedvenc csapatomnak a koronát. Most, nem sokkal később pedig azzal a tejfölösszájú cserecsatárral randevúzgatok és napról napra komolyabbá válik a kapcsolatunk. Mister Augusztus 24.-e nagyon is tudta, hogy miként udvaroljon egy nőnek és ahogy egyre inkább megsimertem az embert a futballista mögött, annál jobban beleszerettem és egyre több időt töltöttem el a Mirasierra negyedben, a Calle Peña del Solon található házban, amihez kulcsot is kaptam. Nem volt ez másképp ezen a szép őszi napon sem. Háttal állva támaszkodtam a konyhaszekrénynek és úgy néztem, ahogy Gonzalo az utolsó morzsát is eltűnteti a reggelire készített pirítósból.

-         Biztos nem vagy éhes? – harapott bele a kis darab kenyérbe.

-         Biztos. Mielőtt elindultam otthonról reggeliztem és nem jó ha teleeszem magam, mielőtt órát tartok.

-         De olyan hülyén érzem magam, hogy én itt tömtem magam, te meg még csak egy kekszet sem ettél. – kapta be az utolsó falatot is, aztán felállt az asztaltól és a mellettem lévő mosogatóba tette a tányérját, utána pedig hozzám lépett és magához húzott. – Biztos nem kérsz valamit?

-         De. Csókolj meg! – mosolyogtam rá.

-         Örömmel. – hajolt oda hozzám, hogy az ajkát hozzáérintse az enyémhez. A csókjától még mindig ugyanúgy éreztem magam, mint a legelső alkalommal: a szívem minduntalan majd ki akart ugrani a helyéről. – Elviszlek az iskolába, jó? – támasztotta a homlokát az enyémnek, miután szétváltunk.

-         Felőlem jó, de az edző nem hiszem, hogy díjazná. jegyeztem meg mosolyogva. - Edzésed lesz,nem?

-         Mierda! Már ennyi az idő? Akkor sajnos nem fog beleférni. – fintorgott miután ránézett a méregdrága karórájára – Este viszont szeretnék beszélni veled, egy komoly dologról lenne szó. Nálad vagy nálam? –kezdett el valamit keresni a konyhában, aztán átment a nappaliba.

-         Itt nálad. –válaszoltam miközben felkaptam a táskám.

-         Akkor majd rád csörgök és megbeszéljük,hogy hol futunk össze, vale? – nézett rám kérdőn én pedig bólintottam, hogy beleegyezek – Hol az a fránya slusszkulcs? – kezdte el szétdobálni a nappaliban az asztalon lévő kacatokat.

-         Örülök, hogy a fejed a nyakadon hordod. – lóbáltam meg az orra előtt a konyhaszekrényről elvett kulcsot.

-         Köszönöm! Egy angyal vagy. – lépett mellém és elvéve tőlem a kis tárgyat nyomott egy puszit az arcomra aztán kimentünk a házból. Gyorsan bezárta az otthonát maga mögött, majd pedig kiállt a garázsból a szponzori Audijával.

-         Akkor majd este! – kezdett el búcsúzkodni átölelve az autója mellett állva.

-         Várni foglak! – adtam egy puszit a szájára, ő pedig beszállt az Audiba én meg elindultam a metrómegálló felé, de  pár lépés után még visszaléptem a kocsihoz és megszólítottam. – Gonzalo!

-         Hm? – nézett rám kérdőn a vezetőülésről.

-         Csak annyit akartam mondani, hogy szeretlek. – mondtam ki neki először életemben.

-         Én is szeretlek! – villantotta meg a legszebb mosolyát, én pedig integettem neki, aztán elszáguldott a Valdebebas felé.

Jó kedvűen szálltam fel a metróra a Herrera Orián és ennek megfelelően mosolyogva léptem be az iskola kapuján. Úgy voltam vele, hogy egyszerűen nem lehet rossz napom, ha már ennyire jól indult. Rögtön a tanári felé vettem az irányt, ahol csak Ana volt benn és az asztalánál ülve mérgében egy ceruzát tördelt egész apró darabokra. Azonnal láttam, hogy valami nincs rendben, ezért ledobva a cuccom az íróasztalomhoz, oda mentem hozzá és leültem vele szemben egy székre.

-         Mit ártott neked az a ceruza?

-         Az semmit, csak pont ez volt kéznél. – dobta be a szemetesbe.

-         Akkor ki húzott fel ennyire?

-         Sergio Ramos. Már megint ezzel a Lisával jön nekem.

-         Ki az a Lisa? – nétem értetlenül a spanyol lányra.

-         Állítólag az egyik legjobb barátnője. Barát barát érted? – nézett rám Ana én pedig bólintottam, hogy értem, aztán folytatta. – Na ezt a csajt a hétvégére meghívta hozzánk mondván, hogy barátkozzunk össze, mert milyen, hogy a szerelme meg a legjobb barátnője nem jönnek ki egymással. A probléma viszont csak az, hogy én egyáltalán nem akarok összehaverkodni ezzel a Lisával, sőt annak örülnék, ha inkább eltűnne innen Madridból. – szorult ökölbe a keze – Nem bízok abban a nőben!

-         De miért nem szimpatikus?

-         A volt klubelnök unokája és utálom ezeket a szőke libákat! Biztos egy elkényeztett kis cicababa. Nem hiszem el, hogy semmit sem akar Sesétől!

-         Ana én csak egy dolgot mondok neked. – néztem rá hátradőlve a széken – Sohase ítélj a külső alapján! Nem a külső, hanem a szív mutatja meg, hogy milyen is egy ember igazából.

-         Tudom, de nekem akkor sincs kedvem most ehhez az egész jópofizáshoz. – állt fel az asztalától -  Most pedig megyek és iszok egy vödör kávét, hátha megnyugtat. Te nem jössz?

- Nem, mert mindjárt órám lesz. – ráztam meg a fejem, mire Ana csak megvonta a vállát, én pedig elmentem átöltözni és felkészülni az órámra, ahol az egyik csoporttal az improvizálást gyakoroltattam velük különféle zeneszámokra 3 fős csoportokban. Miközben a diákjaimat néztem azon agyaltam, hogy Gonzalo ugyan mit akarhat nekem mondani, ami olyan fontos, hogy meghív magához és nem tudta elmondani reggel, de sajnos nem nagyon jutottam előrébb. Kirángattam magam az álmodozásból, amikor a szám a végéhez ért  és elmagyaráztam a táncművészpalántáknak, hogy mit csináltak jól és mit rosszul, hogy aztán a következő hármas vegye át a helyüket a parketten. Hosszú, nagyon hosszú nap állt még előttem estig...

Időközben a Real Madrid edzése is véget ért és Gonzalo fáradtan ért haza. Bekormányozta a garázsba az autót, ott szállt ki belőle, mert úgy érezte, hogy a szokatlanul kemény edzés után még ennyivel több sétától is hulla fáradtan esne össze az udvaron. Kivéve a hátsó ülésről a edzőcuccát, vállára kapta a zsákot és az egyik kedvenc dalát dudorászva bement a házba. A cókmókját ledobta a szokásos helyére, ő pedig átment a konyhába és letámadta a hűtőszekrényt, ahol valami frissítő után kutatott. Kivett az ajtóról egy üveg narancslevet és úgy kezdte el inni, mint a sivatagban eltévedt vándor a vizet, mikor többnapi szomjazás után végre rálel az oázisra. Közben pedig észre sem vette, hogy nincs egyedül a házban...

Közlemény

Sziasztok!

A blog URL címe, ahogy azt látjátok novelas de Tangolita, ez spanyolul van és magyarul annyit tesz, hogy Tangolita regényei. A többes szám nem hiába indokolt, ugyanis új sztoriba kezdtem, ám ez nem focis történet. Úgy döntöttem, hogy hamarosan ezt is közzé fogom tenni egy blogon és remélem, hogy az is legalább ennyire tetszeni fog majd Nektek, mint az Un sueno en realidad. :)

És hogy miről fog szólni? Erre egy kérdéssel válaszolok: Mondjátok csak, szeretitek a Rex felügyelő című sorozatot? :)  Én azóta mindig nézem,amióta először leadták a TV2-ön több mint 10 évvel ezelőtt.

A részletek és a következő művem hamarosan érkezik majd a blog linkjével együtt. :)

Un sueno en realidad I. - 8. fejezet

Másnap mikor felkeltem, úgy éreztem, hogy teljesen kicseréltek és a táncórám is nagyon jó hangulatban telt el. Miután elengedtem a diákjaimat megláttam, hogy Ana a tanári felé megy, ezért gyorsan kirontottam a teremből és behúztam magam után a legjobb barátnőmet.

-         Hű de jó kedve van itt valakinek! – tette csípőre a kezét a spanyol lány és végigmért. – Mit csináltál tegnap este? Részleteket akarok! – ült le egy zsámolyra.

-         Moziban voltam. – válaszoltam beharapva az alsó ajkam.

-         És? Ne mondd, hogy csak a film miatt van ilyen jó kedved!

-         Összefutottam valakivel. – húztam kicsit Ana idegeit.

-         Alejandra! Miért kell mindent harapofogóval kihúzni belőled? Mesélj kérlek, különben belehalok a kíváncsiságba! – tette össze a két kezét és úgy kérlelt a spanyol lány.

-         Elég ha annyit mondok, hogy Gonzalo Higuaín?

-         Señora Munkamánia bepasizott? – nevette el magát Ana – Szóval ezért van neked ilyen jó kedved!

-         Igen ezért. – pirultam el -  Tudod mit? Menjünk el ebédelni és akkor elmesélek mindent. – vetettem fel.

-         Rendben. Odaadom Jaureginek ezt a mappát és akkor mehetünk. Itt várlak majd a folyosón. – állt fel Ana és kisétált a teremből.

Miután én is átöltöztem elmentünk a szokott helyünkre ebédelni és közben elmeséltem neki töviről-hegyire a múlt estém történetét. Ana persze már kombinált és gondolatban már közös programokat tervezett Serggel és velem meg Gonzaloval, miközben még egy baráti puszinál messzebb nem jutottunk az argentinnal. Délután pedig leültem az íróasztalomhoz és bepótoltam a 2 napi aláírnivalót. Lassan eljött a hétvége is és elkezdtek visszaszállingózni Madridba a barcelonai versenyen részt vett diákok és zsűriző tanárok. Péntek este ígéretemhez híven elmentem kiereszteni kicsit a gőzt Anával és pár kollegánkkal. Én csak módjával iszogattam az alkoholt, mert sohasem bírtam az italt, de anélkül is remekül szórakoztam, a La Posadában például tánc közben lejött a cipőm talpa, így mezítláb kerültem haza valamikor szombat hajnalban egy üveg pezsgő társaságában. Mikor másnap reggel felébredtem már igencsak dél felé járt az idő. Elgondolkozva a néztem a mellettem heverő majdnem teli üveget. Ahhoz túl drága volt,hogy csak úgy kidobjam, így inkább betettem a hűtőbe, akármikor jól jöhet még alapon. Egész nap csak a lábam lógattam, miközben a társaság többi tagja versenyt jajgatott egymással a twitteren és facebookon, mert annyira másnaposak voltak a buli után. Vasárnap már délután átmentem Anához, hogy együtt készüljünk fel a Real Madrid soron következő bajnokijára, amit a Racing Santander ellen játszottak. Az öltözködést nem vittem túlzásba, magamra vettem egy Real mezt és elvittem a sálamat is, amit a csapat címere díszitett. Mindig is szokásom volt megadni a módját a meccs nézésnek, még akkor is, ha csak a tévében tudtam figyelemmel követni. A kezdő sípszóra mind a ketten kényelmesen elhelyezkedtünk a kanapén, de ez az állapot nem tartott sokáig, mert a szurkolás hevében fel –felpattantunk a helyünkről hol a bírót szídva, hol a csapat góljait ünnepelve, ugyanis esett belőle kettő is. Az első fövárosi találat De la Red nevéhez fűződött, akinek a gólpasszt pont a kis argentin cserecsatár adta és ha lehet, én jobban örültem a gólpassznak, mint magának a gólnak, a második madridi gólt pedig Nistelrooy szerezte. Ugyan Gonzalo nem zörgette meg a hálót, de nagyon odatette magát, ezért a legtöbben neki adták a meccs legjobbja címet, én pedig boldogan hajtottam álomra a fejem Ana lakásában. Másnap reggel együtt indultunk el a munkahelyünkre Anával és útközben vettem egy Marcát is, mert tetszett a címlapja, ugyanis borítóképen Gonzalo volt látható, ahogy De la Red nyakába ugorva ünnepli a spanyol gólját. Ahogy beértünk az iskolába én már mentem is átöltözni és bemelegíteni, mert új koreográfiát készültem betanítani a diákoknak, ezért nekem is táncolnom kellett. A másodévesekkel  Loona – Hijo de la Luna c. dalához dolgoztunk ki egy szép koreográfiát, amivel lényegében próbára tettem őket. Nehezebb elemeket is beleépítettem, de ők simán megcsinálták mindazt, amit kértem tőlük, így megérdemelten szólhatott a taps nekik is az óra végén. A diákjaim közül már mindenki a zuhany alatt állt, amikor Carmen a hangosbemondóban az iskola összes dolgozóját a színházterembe hívta rendkívüli megbészélésre a következő óra előtt. Sokaknak baljós előérzete támadt és a folyosón mindenféle pletyka kezdett el keringeni a bejelentés után. Egymást kérdezgetve sietett mindenki a színházterembe izgatottan várva, hogy mi az oka a rendkívüli értekezletnek. Amikor már az utolsó diák is benn volt, becsukták az ajtót és Carmen lépett fel a színpadra Alicía társaságában, majd pedig magához ragadta a szót:

„ Köszönöm, hogy mindannyian idefáradtatok! A kollegáimtól pedig elnézést kérek, hogy csak pár perc késéssel tudjátok majd elkezdeni a következő órátokat, de egy olyan lépésre készülök, ami titeket is érint. Nyilván soka tudjátok, hogy a színészi pályafutásom legnagyobb sikerét a világot jelentő deszkákon Lorca egyik legjobb drámájában, a Bernarda Alba házában arattam, én játszottam Maria Josefát, amivel rengeteg díjat és elismerést szereztem magamnak. Néhány héttel ezelőtt a Teatro de la Commedia megkeresett és előálltak egy olyan ötlettel, amire nem tudtam nemet mondani. 5 napra ismét műsorra tűznék ezt a híres előadást a még élő régi főszereplők közreműkődésével, a bevételt pedig jótékony célra ajánlották fel. Időközben elkezdődtek a próbák is, de a pénteki bejelentést követően ezek mellé rengeteg médiaszereplést is fel kellett vállalnom és a zsúfolt határidőnaplómat elnézve be kellett látnom, hogy a játék és az iskola vezetése nem megy egyszerre. Ezért úgy döntöttem, hogy holnaptól az előadások végéig Alicía Jauregit bízom meg a helyettesítésemmel. Kérlek titeket, hogy ne nehezítsétek meg a munkáját és tekintsetek úgy arra, amit mond, mintha én mondtam volna. Köszönöm a figyelmeteket és további jó munkát kívánok!” – bocsátott el minket Carmen. Sokan összesúgtak az órájukra sietve és Martával mi is összenéztünk. Alicía eddig sem könnyítette meg a dolgunkat tanulmányi igazgatóként ezért el se mertük képzelni, hogy ezek után miben lesz részünk. Juan, Ana én és Marta pár pillanatra megálltunk a zsibongóban, hogy elmondjuk egymásnak az első reakcióinkat Carmen bejelentéséről.

-         Ebből nem sok jó fog kisülni. – jegyezte meg Juan fintorogva, de erre még csak hümmögni sem mertünk, mert a hátunk mögött megjelent Jauregi.

-         Vérszagra gyűl az éji vad. – morogtam alig hallhatóan az orrom alatt Arany János híres verssorát.

-         Már 5 perce tart az óra. Gyerünk munkára! – hajtott el minket a zsibongóból.

Jobbnak láttuk nem összekülönbözni vele rögtön az első igazgatóként töltött napja előtt, ezért csendben elindultunk a dolgunkra. Nekem épp lyukasórám volt, ezért a tanáriban lazítottam kicsit. Kényelmesen elhelyezkedtem a székemben és becsukott szemmel próbáltam a lehető legtöbb pozitív energiát összegyűjteni, mert éreztem, hogy holnaptól szükségem lesz rá, bár Jauregi már aznap úgy járkált közöttünk, mint páva a baromfiudvarban. Amikor a következő órámra készültem a próbateremben, a telefonom egy új sms érkezését jelezte. Kíváncsian vettem a kezembe a mobilt és amikor megláttam a számot, nagyot dobbant a szívem, pedig mióta számot cseréltünk váltottunk már pár üzenetet. Rögtön meg is nyitottam az sms-t.

„Hola Alejandra! Szereted a gumicukrot?”

Amint elolvastam bepötyögtem a választ.

„Hola Gonzalo! Mi az hogy! Nagyon.Miért?”

Le sem tettem a telefont, máris jött a válasz.

„Az legyen meglepetés”

Mosolyogva tartottam a kezemben a mobilt, de az érkező diákok zaja kizökkentett az álmodozásból.

-         Hola! Buenos Días! Mindenki itt van? – kérdeztem, miután az utolsó ember is belépett a terembe, amire egy egyetemes igen volt a válasz. Feljegyeztem a jelenléti ívre, hogy teljes a létszám aztán amíg a diákok bemelegítettek megkerestem a soron következő dalt a CD-n...          

Amint hazaértem és megpakoltam a hűtőt a bevásárlás után leültem a kanapéra, hogy kicsit pihenjek. Alig helyezkedtem el ölemben a párnával kopogtatást hallottam a bejárat felől. Nagy nehezen feltápászkodtam és a bejáratnál lévő tükörben megigazítottam az öltözékem – ha már nem volt időm átöltözni - és a frizurám, aztán ajtót nyitottam.

-         Hola Alejandra! Ugye nem zavarok? – kukucskált be a lakásba a vállam felett Higuaín.

-         Hola Gonzalo! Dehogy zavarsz. Gyere be és érezd otthon magad! – engedtem utat mosolyogva az argentinnak. – Kérsz valamit?

-         Valami frissítő jól esne, köszi!

-         Tedd le magad nyugodtan! – intettem neki a konyhapult mögül, aztán a jól behűtőtt gyüölcslével és 2 pohárral leültem a kanapé másik végébe.

-         Nem is tudtam, hogy címlap lettem. – mutatott az asztalon heverő Marcára.

-         Irtó jól játszottál, úgyhogy megérdemelten került rá.

-         Ugyan, csak tettem a dolgom. – szerénykedett az argentin, aztán megivott egy fél pohár narancslevet. – Szép a lakásod! –nézett körül.

-         Köszönöm! Sok munkám van benne. –néztem én is körül - Például azt a párnát is én hímeztem, ami ott van melletted. 

-         Ezek szerint nem csak szépek a kezeid, hanem ügyesek is. – bókolt miközben a a két tenyere közé fogta a jobb kezem.

-         Én csak egy amatőr műkedvelő vagyok. – pirultam el fülig. Sokáig nagyon zavart, hogy ahányszor valaki megdicsért vagy bókolt nekem, rögtön elpirultam, de aztán rájöttem, hogy sok pasinak bejön ez a tulajdonságom.

-         Meg szerény is. – mosolygott rám. – Milyen napod volt?

-         Fú...tartalmas. Az igazgatónő bejelentette, hogy az eddigi tanulmányi igazgató fogja helyettesíteni jövő év elejéig, mert kapott valami szerepajánlatot. Jauregivel pedig finoman szólva sem kedveljük egymást, de ez egy hosszú történet. – fintorogtam – És neked?

-         Ma szabadnapos vagyok, csak holnap lesz edzés. Megpróbálom kipihenni a santaderi meccs fáradalmait és hoztam neked gumicukrot. – vette elő a nagy csomag Haribo gumimacit, amit meglengetett az orrom előtt, hogy aztán rögtön visszamenjünk gyerekbe.

-         A pirosakat kérem! – fordultam Gonzalo felé és nevetve nyújtottam ki felé a kezem.

-         Van egy kis probléma. Én is pont azokat szeretem. – állt fel a kanapéról és kibontotta a csomagolást pimasz mosollyal az arcán.

-         Az összes zöld és a narancssárga a tiéd, ha megkapom a pirosakat. – próbáltam meg vele üzletet kötni.

-         Nem áll az alku. – rázta meg a fejét - A zöldek a tieid lehetnek, de a pirosból csak egy szemet adok, vedd ajándéknak.

-         Ez nem fair! – vágtam hozzá az egyik párnát.

-         Ha annyira kellenek a pirosak, akkor vedd el őket! – nézett rám kihívóan az argentin.

-         Te akartad! 

Felpattantam a kanapéról és megpróbáltam elvenni Gonzalotól a zacskót, de nem nagyon akart sikerülni, mert az argentin jóval magasabb volt nálam, elég volt csak  kinyújtania a karját és már nem értem el. Addig – addig bolondoztunk, amíg meg nem botlottam a szőnyegben és rá nem estem a kanapéra magammal rántva a focistát is, mivel épp mind a két kezemmel a vállába csimpaszkodtam ahogy megpróbáltam elszedni tőle a gumimacikat. Én voltam alul, Gonzalo pedig félig – meddig rajtam feküdt és úgy röhögtünk a saját bénaságunkon, amíg egyszer csak össze nem akadt a tekintetünk. Nem tudom, hogy meddig tartott, amíg a nagy nevetgélést követő elcsendesedésben egymás szeméből próbáltuk kiolvasni a másik gondolatát, csak azt tudom, hogy az volt az a pillanat, amikor először úgy éreztem, hogy fülig beleszerettem az argentin focistába. Ahogy lopni kezdte a köztünk lévő távolságot, úgy éreztem, hogy mentem kiugrik a szívem a helyéről, de nem érdekelt, mert semmire sem vágytam jobban, mint a csókjára. Először csak gyengéden hozzáérintette az ajkát az enyémhez, hogy aztán teljesen birtokbavehesse és számomra megszűnjön a tér és idő. Amikor szétváltunk, nem teketóriáztam sokáig, rögtön visszacsókoltam a 2 karom pedig szinte magától kúszott fel a mellkasán, hogy aztán átölelje a nyakát. Miután már szinte szusz sem maradt bennünk mind a ketten felültünk a kanapén, Gonzalo pedig magához húzott én pedig örömmel bújtam oda hozzá és magambaszívtam az illatát.

-         Azóta az augusztusi nap óta, ha filccel adok autogramot valakinek, mindig magam előtt látom, ahogy ott álltál előttem kezedben a kupakkal. Annyi helyen próbáltalak keresni és már kezdtem feladni, hogy megtalállak, amikor egymásba botlottunk az étteremnél. Csak utána tudtam meg, hogy ha Anát kérdeztem volna, előbb sikerül rád találnom. – mosolyodott el-  Alejandra, én szerelmes vagyok beléd és azt szeretném ha te lennél a barátnőm. Most már végképp nem bírnék ki még egy napot nélküled. – fogta meg a kezem.

-         Azt szokták mondani, hogy egy előre nem tervezett találkozás még lehet véletlen, de kettő már nem az. Ha tényleg megfelel az ízlésednek egy tánctanár, aki akcentussal beszéli a spanyolt, akkor leszek a barátnőd Mister Augusztus 24.-e. – néztem fel rá mosolyogva.

-         Szerencséd van, pont ilyen az ideálom. – nézett le rám. 

-         Hmmm....-húzodtam el tőle kicsit és végigmértem- Azt hiszem te is megfelelsz nekem. – csúsztam  közelebb hozzá, hogy ismét egy csókban forrjunk össze...