Un sueno en realidad I. - 29.fejezet

Hola!

Meghoztam a folytatást! Ez sem lett rövid, nem is érzem olyan jól sikerültnek, de remélem, tetszeni fog Nektek! :) Ki emlékszik egyébként a részben leírt meccsre? :)

Jó olvasgatást kívánok hozzá!

Puszi: Detti

U.i.: Klausszal új történetbe kezdünk, amelyben ezúttal a Grace Klinika c. sorozat és a  Spanyol Válogatott lesz a középpontban. Nézzetek be oda is. ;)

http://tangolitayklausz.blogspot.hu/

A Paseo de La Castellana házai közt haladva alig vártam, hogy végre ismét meglássam a Santiago Bernabéut. A stadion méltóságteljesen, mint egy valóságos ékkő áll a híres főút egyik oldalán. Hatalmas betontömbjével méretileg nem, de a jelentőségét tekintve kiemelkedik a körülötte álló házak közül. Dacol az idővel, amióta megálodták, hogy ott legyen és bár kőből épült, de már-már olyan múlhatatlan, mint az idő és halhatatlan, akár történelem, ahogy a klub is, amely ezt a csodálatos épületet birtokolja. A széksorok, a kövek, minden apró elem számos boldog győzelem és fájó vereség vagy épp siker és bukás szemtanúja volt az évek folyamán. Nem egy csillag született már a 4 szögletzászló közt és a játékosok minden egyes verejtékcseppe, boldog-szomorú sóhajtása és örömkiálltása elraktározódott a falak közt, amitől még ma is úgy érzem, hogy ennek az épületnek lelke van. Ott dobog a setimiento madridista szíve. Már erőt vett rajtam a jól ismert izgalom és jól eső bizsergés futott végig a hátamon, ahogy átmentem az úttest túloldalára. Bár már nem egy meccsen jártam ott, mégis minduntalan libabőrössé vált a kezem, amikor a több tízezer szurkolóval együtt araszoltam a bejárathoz. Az utolsó napsugarak egyike ragyogta már csak be az eget, rózsaszínbe vonva az égen kúszó felhőket a stadion felett. Már az ősz utolsó hónapjának elején jártunk és hideg szél söpört végig a parkolón. Összébb húztam a kabátom, aztán rávettem a mezem és megkötöttem a nyakamban lógó sálat. Ezúttal Ana kénytelen volt ismét a sznobok társaságát élvezni, mert a látogatóba érkezett rokonok még erre a meccsre is ki szerettek volna látogatni a hazautazásuk előtt a barátnőm legnagyobb örömére. A jegyem a szokott részre, a Fondo Surba szólt, de nem a szokott helyemre. Egy vállvonással elintéztem a dolgot, aztán belépve a kapun elindultam megkeresni a helyemet. Abban a sorban még senki sem ült, így felkészülve rá, hogy rajtam akarnak majd átmászni, ültem le a kék székre. Majdem a szögletzászlónál volt a helyem, a legalsó szektorban, a pályához közel. Elgondolkozva bámultam a percről-percre jobban megtelő stadiont, amikor is valaki leült a mellettem lévő székre. Nem néztem oda rá, de aztán megszólított.

-         Szia Alejandra! – köszönt, én pedig meglepetten bámultam a mellettem helyet foglaló Jorgét.

-         Jó estét! – fogadtam a köszönését.

-         Tudom, hogy nem indult fényesen a viszonyunk és sejtem, hogy miket gondolhatsz most rólam. Alejandra, én be szoktam látni, ha tévedek és most sikerült nagyon melléfognom. Bocsánatot szeretnék kérni tőled a múltkoriért és hogy ennyire megbántottalak. Tudom, hiba volt pálcát törnöm feletted, pedig meg sem ismertelek még. De érts meg engem is, én csak Gonzalot próbálom megvédeni... Azok után, amit az a Carolina csinált vele... - tartott pár perc szünetet – De most már tudom, hogy te nem vagy olyan, sőt...

-         Megbocsátok Jorge. – mosolyogtam rá –  Borítsunk fátylat rá!

-Rendben. - Láttam az arcán, hogy méretes kő esett le a szívéről, aztán beszélgetni kezdtünk. Eleinte persze még kicsit furcsa volt a helyzet, de minél jobban belemerültünk a beszélgetésbe, annál oldottabb lett a légkör is közöttünk, és olyannyira elmerültünk a beszélgetésben, hogy észre sem vettük, amikor a csapatok kijöttek melegíteni. Én lettem figyelmes rá, hogy túl nagy lett a mozgolódás a gyepen, a fővárosiak ugyanis pont a hozzánk közelebb eső térfélen kezdték el a bemelegítést. Gonzalo mosolyogva intett nekünk, láthatóan ő is megkönnyebbült, hogy az édesapjával sikerült rendezni a nézeteltérésünket. A tekintetem a pályára szegeztem és figyeltem a bemelegítést. Gonzalo ugyan szerez-e gólt az előttünk álló 90 percben? Mire lesz képes a csapat a meccsen? Madridistaként és Gonzalo Higuaín barátnőjeként is azt szerettem volna, hogy nyerjenek. Ahogy közeledett a kezdési időpont egyre hevesebben kezdett verni a szívem és hirtelen nagyon kényelmetlenné vált a szék is alattam. Ahogy az eredményjelzőként szolgáló kivetítő sarkában az óra 19:59-ről átváltott 20:00-ra, a csapatok is megjelentek a játékoskijáróban. A térfélválasztási ceremónia közben még küldtem egy imát az ég felé és pár perccel azután, hogy az ajkam egy halk ámen hagyta el, megkezdődött a Real Madrid – Málaga bajnoki, amit amíg csak élek, sohasem fogok elfelejteni. Az andalúzok mindenkit megleptek és ahelyett, hogy jó kiscsapat módjára beálltak volna védekezni, felvállalták a támadójátékot, aminek nagyon hamar meglett az eredménye: a 6. percben már gólt ünnepelhetett a maroknyi Málaga szurkoló a Bernabéu egyik legfelső sarkában. A több tízezer madridistával együtt döbbenten és hitetlenkedve csóváltam a fejem, de aztán túlléptem ezen és levéve a nyakamból a sálat rákötöttem a csuklómra és felállva a helyemről az ultrákkal együtt kezdtem el fújni a rigmusokat. Úgy nézett ki, hogy ez hatott, mert nem sokkal ezután izgatottan figyeltük, ahogy a kis brazil hátvédünk, Marcelo kapura lő és a kipattanóra Gonzalo csap rá, hogy kiegyenlítsen. Erre már Jorge is talpra ugrott és egy csontropogtató ölelés után figyeltem tovább a játékot. Az andalúzok abban elég szívósak voltak és ismét megpiszkálták az alvó oroszlánt, mert a 18. percben magukhoz ragadták a vezetést, amit a madridiak nem hagyhattak büntetlenül és megismételték a forgatókönyvet. A sok támadás pedig egy tizenegyes formájában gyümölcsözött, ami egy kezezés után járt. A Málaga tizenhatosánál gyűltek össze a játékosok egy kisebb kupaktanácsba, hogy ki végezze el a büntetőt. Gonzalo vette kezébe a labdát és már a tizenegyesen gondolkozva sétált oda a meszes ponthoz. „Tudom, hogy belővöd!” – súgta valami a szívem mélyén, de nem mondtam ki hangosan, csak az ajkam mozgott. Ugyan rosszul célzott, de a labda mégis bement a kapuba, a csapat pedig megint egyenlített, de a Málaga lelkesedését ez sem tudta letörni. A szünet előtt ráadásul pedig kiállították Ramost, így nem voltak túl rózsásak a Madrid kilátásai a meccs folytatására nézve, a körülöttem ülők pedig arról sutyorogtak, hogy már az is szép teljesítmény lesz, ha a csapat meg tudja őrizni az x-et, egy pontot otthon tartva. A pályán hiába próbálta meg mindenki kihozni magából a legtöbbet, így is becsúszott pár apró hiba a gépezetbe és ezeket az andalúzok igyekeztek is kihasználni. Gago, aki nagyon nagyot játszott, annyira igyekezett, hogy összehozott egy büntetőt a Málaganak. A jobbomon ülő szurkoló pedig el is kezdte szidni szegény argentint, de amikor csúnyán ránéztem abbahagyta. Egyszerre szállt több millió madridista imája az égbe, hogy súgja meg az irányt Ikernek a Szentlélek, de sajnos Odafönn nem értek rá épp és Apoño belőtte, a Málaga pedig aznap este harmadszor szerezte meg a vezetést. A fővárosiak szimpatinzásai közül pedig sokan elindultak a kijárat felé mondván, hogy ezt már elvesztették a fiúk, de nem értek el a lépcső tetejére sem, már fordultak is vissza. A bekapott gól után direkt figyeltem a játékosok arcát, hogy állnak vissza a középkezdéshez. Egyikük sem adta fel, pláne Gonzalo nem. Bár messze volt tőlem, de még így is láttam rajta, hogy annyira elszánt, mint még soha. Fél szemmel a Málaga kapuját méregette és amikor odagurította Raúlnak a labdát, egy pillanatra fel is nézett. Villámgyorsan elfutott a kezdőkörből és már kapta is bogyót, nem vezette sokáig, ott ahol megállt, 30 m-re a kaputól meglendítette a jobb lábát és ragasztott egy hatalmas gólt a hozzánk közelebb eső térfélen. Nem ünnepelt sokáig, felkapta a labdát és visszafutott vele a kezdőkörhöz. Az egyenlítés után a Madrid valósággal szárnyakat kapott, a Málaga pedig kezdett elfáradni. A 77. percben pedig büntetőhöz jutott a hazai csapat, a tizenegyes elvégzését pedig a sértett, vagyis Gonzalo vállalta magára. Ahogy az első tizenegyesnél, most is két kezébe vette a labdát és úgy sétált oda a meszes ponthoz. Teljesen kizárta a külvilágot és valószínűleg ugyanaz futott át az agyán, ami nekem: 3 pont sorsa van a lábában. Amikor nekifutott, becsuktam a szemem és csak akkor nyitottam ki, amikor hallottam, hogy a stadionban először egy csalódott „Huy” felkiáltás tör fel mindenkiből, de aztán láttam, ahogy a kipattanót már a kapuba helyezi megszerezve az aznapi negyedik Madrid gólt. Az önmaga meccsen lőtt negyedik gólját. A visszamaradó percekben le sem ültem és a többi szrukolóval együtt már az időt próbáltuk siettetni, hogy minél előbb vége legyen a meccsnek. A hosszabbítás perceit együtt számoltuk vissza és amikor végre elhangzott a hármas sípszó az egész stadion örömujjongásban tört ki és úgy éltették Gonzalot, aki örömittasan borult a csapattársai nyakába, fogadta a gratulációkat és tapssal köszönte meg a szurkolóknak az éltetést. Láthatóan boldog volt, de még igazán ő sem fogta fel teljesen, hogy mit is tett, igaz én sem, csak sírva borultam Jorge nyakába. 

Azonban gyorsan kapcsoltam és előkotorva a kis kártyámat magam után húztam Higu papát és amennyire csak tudtam, rohantam az öltözők felé. Ahogy megérkeztem a jól ismert folyosóra meglepődve néztem körül, Jorgét sikerült valahol lehagynom, annyira siettem. Már annyira szerettem volna Gonzalo nyakába ugrani, hogy elmondani sem tudtam, de rá még várnom kellett. Mindenki az este hősét akarta mikrofonvégre kapni a pályáról lefelé jövet. Türelmetlenségemben fel-alá kezdtem el sétálni a klubcímeres szőnyegen és a monoton járkálás közben majdnem szó szerint belebotlottam az időközben megérkezett Jorgeba, akinek szünet nélkül csengett a telefonja.

-         Pipita? – dugta ki a fejét Marcelo az öltözőből.

-         Még mindig interjút ad. – válaszoltam.

-Na várj, mindjárt kiszabadítom a riporterek karmai közül! – lépett vissza az öltözőbe, magára vette a mezét és határozott léptekkel megindult a játéktér felé. Megállt Gonzalo mellett és kijelentette, hogy az edző hívatja, sürgősen jelenése van az öltözőben, aztán maga után húzta az argentin. – Meghoztam. – jelentette ki Marcelo, aztán mint aki jól végezte a dolgát visszament az öltözőbe. Először Jorge részesítette egy csontropogtató ölelésben a kisfiát, aztán én is odaléptem hozzá és átkarolt. Az apja az otthoniakat kezdte el tárcsázni, majd kihangosította a telefont és így beszélgettek pár szót, én meg még mindig szipogva támasztottam a fejem a mellkasának. A beszélgetés után Jorge elindult, hogy egy csendesebb sarkot keressen magának, mert a mobilja még mindig csak csengett, csengett és csengett. Átöleltem Gonzalot, már meg akartam végre csókolni, amikor is egy tündéri kisgyerek szaladt neki az ölelkező párosunknak. A biztonságiak már intézkedni akartak, de az argentinom leintette őket, aztán leguggolt a kisfiúhoz, aki csodálattal nézte a focistámat.

-         Szia! Hogy hívnak? – kérdezte meg a kicsit.

-         Felipe. – válaszolt kissé megilletődve, de aztán feltalálta magát – Aláírod ezt nekem? – nyújtott oda egy füzetet Gonzalonak.

-         Persze. – vette át tőle és belelapozott. A keret mindegyik játékosa kapott a füzetben pár lapot, megkereste, hogy melyik szól róla és aláírta, majd visszaadta Felipének.

-         Köszönöm! – mondta halkan.

-         Visszamegyünk a szüleidhez? – kérdeztem meg.

-         Nekem nincsenek szüleim. Egy gyerekotthonból jöttünk el a barátaimmal.-Egy pillanatra egymásra néztünk Gonzaloval. Ugyanarra gondoltunk. -  Nagyon szurkoltunk ám, én kiabáltam a leghangosabban a góloknál! – húzta ki magát Felipe.

-         Akkor adok neked egy ajándékot! – egyenesedett fel Gonza, aztán levette a mezét és átnyújtotta a kisgyereknek. Felipét nagyon boldoggá tette az argentinom ezzel az ajándékkal, ugyanis először magához ölelte a mezt, aztán megfeledkezve a megilletődöttségéről az ismét vele szemben guggoló focistámhoz fordult és majdnem felborította, amikor nyakába ugrott. – Figyelj csak! Hozd ide a többieket is! Megmutatom az öltözőt, jó? – mondta a kissrácnak, amint levegőhöz hagyta jutni.

-         Jó! – kiáltott fel a kisfiú és elengedte Gonzalot.

-         Elkísérlek. Nagyon nagy ez a stadion, nehogy eltévedj. – fogtam kézen a kicsit és elindultunk a kijárat felé.

-         Fáj a lábad? – kérdezte, amikor lépcsőztünk. Még mindig sántítottam a ficam miatt.

-         Igen.

-         Te is fociztál?

-         Nem, én táncoltam és elestem.

-         Egyszer én is elestem az udvaron és fájt, de már nem bibis a lábam.

-         Az a jó! – mosolyogtam rá.

- Ha nagy leszek focista leszek, mint a férjed és sosem leszek sérült. – jelentette ki magabiztosan. Odakinn már vártak rá. Egy magas, hozzám hasonló korú nő türelmetlenül toporgott kezében egy papírral és az arcára volt írva, hogy mennyire aggódik az elveszett báránykáért. A többi gyerek pedig különféle játékokkal próbálta lefoglalni magát. Felipe elengedtem a kezem és odaszaladt hozzájuk a zsákmányával, levegőt se véve hadarta el az előbbieket. Nem nagyon akartak hinni neki, bár a kezéből egy másodpercre sem kiadott mez elbizonytalanyított mindenkit. Odasétáltam a kis csoporthoz, odafordultam a fiatal nőhöz, aki valószínűleg a kísérőjük volt és megerősítettem az invitálás valódiságát.

-         Alejandra Várady vagyok, Gonzalo Higuaín barátnője – mutatkoztam be és különösen jól esett kimondani, hogy kihez is tartozok.– Ott voltam az előbb én is és a labdarúgócsapat szívesen látja a gyerekeket, ha be szeretnének jutni oda, ahová csak nagyon keveseknek adatik meg.

-         Nagyon örülök! Laura Martínez vagyok. – nyújtott kezet – Nos a gyerekeket kell megkérdeznie, hogy be szeretnének-e menni. – mosolygott rám. Láthatóan nagyon megkönnyebbült, mert előkerült Felipe.

- Na kinek van kedve hozzá? – kérdeztem a különféle korosztályokból összetevődött gyerekhadat. A válasz egy egyetemes felkiáltás volt, mi pedig igennek értelmeztük és ismét a stadion belseje felé vettük az irányt. A gyerekek csodálattal néztek körül a már üres stadionban, ami így még nagyobbnak hatott, mint amilyen gigantikus valójában. Bekopogtattam az öltöző ajtaján, mire Iker dugta ki a fejét és kitárta az ajtót előttünk. A látvány, ami a szemem elé tárult nekem is új volt. Ezelőtt még én sem tehettem be a lábam ide, úgyhogy megértettem a gyerekek és Laura érzéseit, hisz ugyanezek kavarogtak bennem is. A játékosok türelmesen állták a gyerekhad ostromát és válaszolgattak a kérdésekre, miközben szorgalmasan osztogatták az aláírásokat. Mosolyogva néztem össze Gonzaloval. Sikerült egy szép estét szereznünk a gyerekeknek, ennél nem is kellett több. Miután Lauráék elmentek meglepetten néztünk körül, Gonza csapattársai is mind elmentek már, mi maradtunk utolsóként a Bernabéu hazai öltözőjében. Gyorsan összepakolt maga után, aztán a játékosoknak fenntartott parkoló felé vettük az irányt. Én direkt kerültem egy kicsit, mert nem akartam interjút adni, Gonzalonak viszont muszáj volt még megállni egy pár szóra a sajtó képviselőinek. Nekitámaszkodtam az Audinak és onnan, a takarásból figyeltem az argentinomat, ahogy türelmesen válaszolgat a felé áradó kérdésekre. Ízlelgettem a szót: mesternégyes, de még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy mit is jelent. Az a 21 éves srác, aki a legszebb mosolyát elővéve beszél az érzéseiről az újságíróknak, ma este egymaga lőtt 4 gólt, hogy ezzel nyerje meg a Madrid a meccset. Hátára vette a csapatot és hős lett...vagyis annál sokkal több! Nem volt kérdés: csillag született ismét a Bernabéu lelátói előtt. Elmondhatatlanul nagy boldogságot éreztem én is és legalább ugyanennyire büszke is voltam Gonzalora, ha nem jobban. Nem sokkal később elköszönt és otthagyta az újságírókat, aztán velem szemben állt meg az autójánál.

-         Fél 12 – pillantottam a karórámra. – Elmegyünk a többiekkel ünnepelni? Te vagy a nap hőse.

-         Menjünk el vacsorázni, mert farkaséhes vagyok! - szállt be az autóba.

-         Utána biztos ne menjünk el bulizni? Te nyerted meg a Madridnak a meccset. – ültem be mellé.

-         Na azért nem csak én voltam pályán ma este, hanem még 10-en ott voltak rajtam kívül. Ha ők nem lettek volna, nem hogy négyet, még egy gólt sem lőttem volna. – javított ki – Különben is fontosabb, hogy nyertünk, mint az, hogy hány gólt szereztem. De nehogy azt hidd, hogy nem örülök, csak még én sem fogtam fel igazán, hogy négyet rúgtam. – nevette el magát, aztán indított. Ahogy kihajtott a Bernabéuból még pár szurkoló megvárta, hogy megéljenezhesse. Megálltunk egy pillanatra és mgköszönte nekik a fogadtatást, aztán kifordultunk a Concha Espinára.

-         Milyen érzés, hogy ez mind neked szól? – kérdeztem meg, amikor megálltunk egy piros lámpánál.

-Megható és irtó jól esik. – mosolygott rám – Félek, hogy ez az egész csak egy álom. A meccs, a 4 gólom, a szurkolók kedvessége és hogy itt vagy mellettem. – fogta meg a kezem egy pár pillanatra, de aztán zöldre váltott a lámpa és elvette a kezét, a tekintetét pedig ismét az útra szegezte. Én csak ott ültem mellette és őt néztem. Már azelőtt is tudtam, hogy Gonzalo nem nagyon illik bele abba a képbe, amit az emberek a híres futballistákról alakítottak ki magukban. Persze fiatal, híres és gazdag, aki egy menő klubcsapatban játszik, de mindez eltörpül amellett a fontosságot tekintve, hogy a nagy többséggel ellentétben ő két lábbal a földön áll. Még most is, amikor egymaga nyerte meg a meccset a Madridnak. Neki nem az a név a fontos, ami a meze hátulján vírit nagy nyomtatott betűkkel, hanem az a címer, ami az elején van, a szíve felett. Madridistaként mégjobban csodálni kezdtem, mint a barátnője pedig méginkább beleszerettem azon az estén. Annyira el voltam merülve a körülötte forgó gondolataimban, hogy észre sem vettem, amikor megérkeztünk a De María étteremhez és leállította a motort.

-         Alejandra, valami baj van? – hallottam meg a hangját, ami visszarántott a valóságba.

-         Nem, csak elgondolkoztam.

-         Min?

-         Rajtad.

-         És mire jutottál?

-         Hogy...-kezdtem volna a válaszba, de Gonzalo mobilja megszólalt, megtörve az idilli pillanatot. Az argentinom megnézte a számot, aztán elutasította a hívást.

- Ezt a vacakot, most kikapcsolom, mert ma éjjel senki és semmi nem érdekel rajtad kívül. – kapcsolta ki a telefont, aztán eltette - Veled akarom megünnepelni a győzelmet és azt, hogy végre visszakaptalak. - hajolt oda hozzám és megcsókolt. Miután szétváltunk, kiszálltunk a kocsiból, aztán besétáltunk Gonzalo kedvenc éttermébe. A személyzet már várta és tettre készen ugrottak oda hozzánk. Akármit kérhetett volna, megtették volna neki, bármiféle különleges dolgot szeretett volna, de ő csak egy asztalt kért, valamelyik csendes sarokban, ahol nem zavarhatott minket senki. Bőséges vacsorát rendeltünk, aztán szépen sorban nekiálltunk a kései vacsorának...

Vacsora után nem mentünk el bulizni, hanem hazafelé vettük az irányt. Az udvaron üldögéltünk a padon és beszélgettünk. Bár az idő kissé hideg volt, mégsem fáztunk, sőt még jól is esett érezni a hideg szél simogatását.

-         Annyira tündéri volt Felipe, nem? – kérdeztem Gonzalot.

-         De. A többi gyerek is az volt. Fel nem foghatom, hogy miért nem kellettek a szüleiknek. Hiába gondoskodnak róluk nagyon jól, van amit még így sem tudnak pótolni.

-         Tudom. –sóhajtottam egyet – Bárcsak tudnék valahogy segíteni nekik, hogy elfelejtsék legalább egy pár órára, hogy hogy is élnek.

-         Nekem van egy ötletem. Majd beszélek Sergékkel róla. – jelentette ki – Viszont ha szeretnéd meglátogathatnánk őket.

-         Laura megadta a számát, majd felhívom.

-         Most másfél hétig úgysem lesz dolgom. – utalt a válogatott meccsek miatti szünetre – Bár ebből csak egy fél hét lesz, amikor ráérek, ha minden igaz. – nézett rám huncutul.

-         Mész valahová? – kérdeztem.

-         Nem megyek, hanem megyünk, de csak, ha van kedved hozzá.

-         Hová akarsz elvinni? – kaptam fel a fejem.

-         Buenos Airesbe természetesen. – húzta ki magát. – És ha már Argentínában vagyunk, egy hétvégére elviszlek Saltába. Van ott egy szép estancia, ilyenkor pedig csak még gyönyörűbb ott minden, mert nálunk tavasz van. Kibérelem és csak mi ketten leszünk ott. Mit szólsz? – próbálta leolvasni az arcomról a választ.

-         Komolyan mondod? Még sohasem voltam Argentínában.

-         Akkor itt az ideje, hogy megismerd! Na eljössz velem?

-         Ilyen hülye kérdéseket is csak te tudsz feltenni! Még szép, hogy elmegyek!

- Reméltem, hogy igent mondasz. Na de most már menjünk be, mert megfázol. –állt fel a padról én pedig követtem a példáját. Beléptünk a kellemes hőmérsékletű előszobába, ahol letettük a kabátokat. Gonzalo még szöszmötölt kicsit, mert valamit keresett az egyik szatyorban, én pedig a hálószoba felé vettem az irányt. Úgy döntöttem, hogy veszek egy frissítő zuhanyt, ezért előszedtem az alvócuccomat, aztán bementem a a fürdőszobába. A vízet a számomra kellemes hőmérsékletűre állítottam és csak folyattam magamra a vízet.

- Van még itt egy hely? - lépett be mellém Gonzalo, a zuhanyfülkébe, 2 karja pedig puha bilincsként fonódott a derekam köré.

- Ha összehúzzuk magunkat, talán elférünk.

- Abban nem lesz hiba. –jegyezte meg - Olyan gyönyörű vagy. -  Suttogta a fülembe, aztán az ajkával végigsúrolta a nyakam vonalát, amitől hirtelen elemi erővel tört rám a vágy. Ha nem tartott volna a karjaiban, biztosan nem bírtak volna el a lábaim maguktól. Az argentin talán megérezte, hogy egész testemben megremegtem az előbbitől, mert egy elégedett mosoly ült ki az arcára. Elengedett én pedig szembefordultam vele.

- Azért te sem panaszkodhatsz. – néztem végig az argentinon, akinek meztelen testét átmosták a vízcseppek és így még csábítóbb volt, mint a tiltott gyümölcs az édenkertből. Ez csak olaj volt, az amúgy is nagy lángon égő tűzre, minden egyes porcikám kívánta az érintését, de olyannyira, hogy még magam is meglepődtem a bennem tomboló vágy irtózatos erején. Gonzalo szája ismét huncut mosolyra húzodott. Végtelenül hosszúnak tűnő perceken át csak néztük egymást a ránk telepedő vihar előtti csendben. A szeme vágytól csillogott, miközben a vízcseppek még mindig csak záporoztak ránk. Szememmel végigkövettem az egyik csepp útját, ahogy a hajáról lecsöppenve elindul végig az arcán, onnan le a nyakán és kisebb kanyart téve végigfolyik az izmos mellkasán. Közelebb húzódtam hozzá, mire ő még ennél is jobban magához vont, én pedig azonnal megéreztem vágyai bizonyítékát. Beharaptam az alsó ajkam és az ujjammal végigkövettem az előbbi vízcsepp útját, miközben Gonzalo keze fel-alá járt a hátamon, aztán rácsapott az ajkamra, minden érzését belesűrítve a csókba. Hátam a hideg csempének nyomódott, de ekkorra már Gonzalo érintésén kívül semmi mást nem érzékeltem a külvilágból. Az egyik lábammal átkulcsoltam a derekát, mire ő a kezét egyre feljebb csúsztatta a combomon. Lassan csinálta, de mégis őrjítő volt, pláne úgy, hogy hol a nyakamat csókolgatta, hol pedig visszatért a számhoz. Szinte már úgy szomjaztam minden egyes apró érintésére, csókjára és arra, amit csak adni képes, mint a sivatagban eltévedt vándor a vízre. Hogy én se legyek teljesen tétlen, elkezdtem a nyakát csókolgatni és néhol apróbbakat beleharapni, amit láthatóan és érezhetően igencsak élvezett, hogy aztán minden szenvedélyét és szerelmét a csókba öntve, ismét rácsapott az ajkamra, aztán megéreztem őt magamban. Először lassan és finomkodva kezdtünk el mozogni, fokozatosan gyorsítva a tempón. Egyre jobban éreztük egymást, a szenvedély hullámai pedig átcsaptak a fejünk felett, aztán jött a könyvekből és filmekből már jól ismert robbanás és fehér fény, amely mellett minden megszűnt egy pillanatra. Még utána egy jó ideig ott álltunk összeölelkezve a zuhany alatt, miközben még mindig kapkodva vettük a levegőt. Kezem a mellkasán pihent és a tenyerem alatt éreztem, ahogy majd kiugrik a szíve a helyéről. Gonzalo elzárta a vizet és egy hatalmas méretű törülközőbe beteker mind a kettőnket. Éreztem, hogy itt még nincs vége az előbb történteknek. Gyengéden letett az ágyra a hálószobában és kicsomagolt a törülközőből. Ahogy ledobta a földről és szabaddá vált alattunk az ágynemű, vizes lett a testünk nyomán, de ez nem nagyon zavart minket. Felkönyököltem a fektemből, Gonzalo pedig fölém hajolt.

- Még egy napot nem bírtam volna ki nélküled.

- Már féltem, hogy soha nem békülsz ki velem.

- Idióta voltam

- Most már nem lényeges. Itt vagy mellettem.

- Te pedig csak az enyém vagy. Szeretlek kupakos csajszi!

- Kettővel jobban, Mister augusztus 24! – cirogattam meg az arcát, mire gyengéden megcsókolt és visszahanyatlottunk az ágyra. Számunkra még nem volt vége ennek a mámoros éjszakának....

Meglepi II.- fordítás :)

Sziasztok!

Még nem a folytatást hoztam. :) A múltkor sokan megjegyeztétek, hogy örültetek a Real Higuaín fordításomnak. Mivel itt a nyár, a dél-amerikai játékosok pedig szabadságon vannak ellentétben az európai kollégáikkal, Higuaínt idén is meghívták már pár műsorba Argentínában. Egyszer volt egy majd 20 perces interjú a Futbol Para Todosban, utána egy 1,5 órás ugyanebben a műsorban és legutóbb pedig a Pura Químicában. Most a 20 percest fordítottam le, mert megígértem Viinek.:) De elkezdtem már a hosszabb műsor fordításába is és ha meg tudom szerezni valahogy a Pura Química felvételét, akkor majd azt is lefordítom. Ha szeretnétek, azokat is közzéteszem majd, ha átültettem őket magyarra.:) (kommentben várom a válaszokat)Ezekből egyiket sem olvashatjátok magyarul, mert az FPT-ből is csak egy pár mondatos összefoglaló került ki a penamadridista.hu illetve a madridista.hu-ra, de az is temérdek hibával. Na de nem is rizsázok tovább, beillesztem ide az interjút. Aztán majd valamikor hozom a történet folytatását is, ígérem.:) Jó olvasgatást ehhez is annak, akit érdekel!:)

Puszi:

Detti

Gonzalo Higuaín, Futbol Para Todos (2012.06.07.)

Az elejéből hagytam ki pár részletet, de ezek nem is annyira voltak fontosak és a nagy része ebben is elhangzik. Ez úgy a 85%-a a videó szövegének. A zárójeles számok a hivatkozások, a fordítás alá írtam le hozzájuk a megjegyzéseimet. :) Ha valaki talál benne hibát szóljon és kijavítom, én sem vagyok perfekt spanyol. :)

-         Köszönjük, hogy elfogadtad a felkérésünket, bár fáj, hogy ezzel kell kezdenem, de nyilvánvaló, hogy señor Higuaín ennek a csoportnak illetve csak egy részének még tartozik valamivel. Ebben a hónapban most jöhet a nyaralás és a múltkori tét rendezése, a vacsora. Igaz? ( 1. )

-         Játsszunk egyet megint és majd meglátjuk, hogy hogyan sikerül.  Magammal hozom majd egy barátomat is, mert másban nem bízok annyira. ( 2.)

-         Köszönöm a bizalmat, hozzod egy barátodat...(nevetgélt egy sort a célzott...)

-         Nos akkor elhangzott kihívás, ha szeretné és van ideje ránk, akkor elfogadjuk.

-         Rendben. Mindig örömmel megyek a műsorba, mert mindig jól érzem magam, amikor meghívnak.

-         Gonzalo, azt mondod, hogy most 1 hónap jut a nyaralásra. Mit fogsz csinálni? Végiglátogatod a családod, elmész strandra, elutazol vidékre...mi alapján választod ki a helyet, ahol nyaralsz? Vagy csak itt maradsz a fővárosban és pihensz vagy a barátaiddal találkozol?

-         Az az igazság, hogy amikor elmentem Európába sok dolgot hagytam itt. A barátaimat, akik itt dolgoznak vagy tanulnak, a családomat, a nagymamámat, aki az egyetlen és küldök neki egy nagy puszit, majd szólok neki, hogy nézze a műsort, mert ha lemarad, akkor sok-sok szemrehányást kapok majd. Nem nagyon utazgatok, inkább élvezem az unokatestvéreim, a keresztfiam társaságát, meglátogatom a pár napja született unokaöcsémet és velük leszek, akiket nem láthatok nap mint nap és megpróbálok nem a focira gondolni, ami egész évben kitölti minden napomat. Szeretem, ez az életem, de most eljött a pihenés ideje és kiélvezhetem azokat a dolgokat, amelyek a hivatásom miatt háttérbe szorulnak.

-          Mindannyian láttuk a képeket, amelyek a szabad napotokon New Yorkban készültek, amelyet Sabella adott minden játékosának. Láttuk, hogy te nem voltál a városnézők és vásárolgatók között. Mit csináltál a hotelben? ( 3.)

-         Azt mondják, hogy ez egy nagyon szép város, de nekem semmi kedvem nem volt csak menni, menni és menni. Inkább itt maradtam pihenni és aludtam egy kicsit. Amikor a fiúk kinn voltak elkapta őket az eső és eláztak a hidegben, míg én idebenn az ágyon feküdtem a meleg szobában.

-         Ki ment vissza a legtöbb szatyorral? Ki költött a legtöbbet?

-         Nem tudom, nem láttam. Mondták, hogy vásárolgattak, de többet nem tudok.

-         Most fogsz másodszor pályára lépni egy argentin-brazil meccsen. Melyik találkozóra emlékszel vissza a legszívesebben, mint szurkoló? Bár még nagyon fiatal vagy, de például Caniggia gólja az olaszországi világbajnokságról. Egy argentin-brazil meccs a szurkolóknak nagyon sokat jelent, közvetíti a tévé, rádió. Melyik dél-amerikai klasszikusra maradt meg benned a legjobban?

-         Caniggia  a Monumentalból vagy Riquelme gólja a Maracanában, mind emlékezetes. Van néhány meccs, amelyikre szívesen emlékszem vissza, de persze ezek közül az egyik a katari meccs, az eddigi egyetlen, amelyiken pályára léptem és a végén behúzva nyertünk. Remélem szombaton is játszhatok és most is nyerni fogunk! (4.)

-         Felhúzni az argentin válogatott mezét büszkeséget, megtiszteltetést és motívációt jelent.  Egy Brazilía elleni meccs több, mint egy barátságos meccs. Tényleg többet jelent?

-         Igen, kétségkívül. Brazília egyike a világ legerősebb csapatainak. Ez a meccs nagyon fontos számunkra, akár barátságos, akár nem. Szeretnénk örömet okozni az embereknek és ezzel a győzelemmel megkezdeni a vakációt.

-         A válogatottban te vagy a gólkirály. Ecuador ellen először te lőttél gólt Messi passzából, aztán igazságos módon visszaadtad neki a gólpasszt.

-         Szerencsés vagyok, hogy egy ilyen focistával játszhatok együtt, mint ő. Szerencsére jól megértjük egymást az öltözőben és a pályán is. Leo pedig mindig örül, ha hozzá tud tenni valamit a győzelemhez.

-         Korábban beszéltél az unokatestvéreidről, Fede gyerekeiről, de te mikor fogod úgy ünnepelni a gólodat, mint Messi? ( Az említett gólöröm)

-         Először meg kell találnom a nőt, akibe beleszeretek és a többi jön magától. Azt hiszem még nem késtem le semmiről. Még fiatal vagyok, élvezem az életet, a családom is itt van velem, most így boldog vagyok. Majd ha eljön az ideje, akkor majd megtalálom azt a nőt, aki szeret és viszontszeretem, de egyenlőre még nem ez jár a fejemben.

-         Játszottál már Uruguay és Brazilía válogatottja ellen is fontos meccseken. Melyiket választanád?

-         Uruguay a Copa legutóbbi győztese és a dél afrikai világbajnokságon is jól szerepeltek. Mind a két válogatott nagyon erős, nehéz lenne választani.

-         Sok olyan tweetet lehet olvasni Latin-Amerika szerte, amiket Las Pipitas, Las Higuainitas, Flor de Higuaín írogat. Sok lány szerelmes beléd 18 és 29 éves kor közt

-         Erre nem fogok semmit sem mondani, Walter.

-         Még egy rövid kérdés. Amikor megérkeztetek New Yorkba, azt mondják, hogy a repülőn felejtettetd a PS3-t, ez igaz?

-         Igen, vissza kellett mennem érte, mert nem az enyém, csak kölcsönkaptam. Mint egy őrült siettem vissza érte a repülőgépre, mert ha kiderült volna, hogy elvesztettem, megölt volna a tulajdonosa. Szerencsére még időben eszembe jutott, hogy valami hiányzik.

A fordító megjegyzései:

1. Röviden elmagyarázom, hogy itt mire hivatkoznak: A Futbol Para Todosnak része, hogy a meghívott játékossal kiállnak egy futboltenis meccsre.(nézzétek el nekem, hülye vagyok, de magyarul nem tudom mi ez) Tavaly a Copa America előtt is meghívták Gonzalot, aki akkor az egyik műsorvezetővel állt ki másik kettő ellen és 11:9 arányban kikaptak. A tét egy vacsora volt, a mellékelt ábra alapján pedig Gonzalo barátunk még nem rendezte a számlát. :D

2. Tavaly Walter Quejeiroval alkották az egyik csapatot, kicsit odaszúrt neki, mivel az utolsó menetben épp ő nem tette vissza jól Gonzának a labdát.

3. Az interjú után 2 nappal, június 9.-én rendezték az USA-ban az Argentína-Brazília barátságos meccset. 

4.  4:3-ra nyertek, Gonzalo majdnem végig fenn volt és gólpasszt adott Messinek Akár a gól is összejöhetett volna neki, ha nem pikkel rá az a hülye bíró...

Itt a videó is, ha valaki meg szeretné nézni. :)

Un sueno en realidad I. - 28.fejezet

Helló!

Meghoztam a folytatást! :) Extra hosszú rész lett, úgy készüljetek. Talán ez az eddigi leghosszabb, amit írtam. Remélem, hogy ez is tetszeni fog Nektek! :) Ha sikerül, amibe most kezdtem akkor megint hozok majd egy meglepit pár nap múlva. ;) Na de nem szaporítom tovább a szót! Jó olvasást kívánok hozzá!

puszi: Detti

Ana először a szálloda felé vette velem az irányt, aztán elhoztuk az ott lévő ruháimat és kijelentkeztem a Gran Atlantából. Mivel náluk épp nagy családi összejövetel volt és nem volt egy szabad sarkuk sem, mert mindenhol testvérek, unokahúgok és nagybácsik tébláboltak, ezért a régi lakásában szállásolt el, ahol annak idején a fenekemre huppantam kezemben a képpel, amely őt és Sesét ábrázolta. Olyan volt ez az egész, mintha visszapörgetnénk az időt, csak most semmi sem jól sül el, hanem rosszul. Bebicegve a lakásba, rögtön lehuppantam a kanpéra és a fájós lábam felpolcoltam egy párna segítségével. 

-         Nagyon fáj? – ült le mellém és a kezét az enyémre tette.

-         Ez nem nagy ügy. – biccentettem a felpolcolt bokám felé. - Táncosnő vagyok, már hozzászoktam a hasonló sérülésekhez.  Viszont, ami itt van, az ezerszer jobban fáj ennél. – tettem a kezem a mellkasomra.

-         Elhiszem... – sóhajtott egy nagyot a spanyol lány, aztán egy hosszabb beszélgetésbe kezdtünk. Kiöntöttem neki a szívem az elmúlt napokban történtekről, ő pedig figyelmesen végighallgatott és pár kedves szóval meg tanáccsal próbált segíteni, hogy ne érezzem ennyire ramatyul magam.

-         Ana! El tudsz vinni a Bernabeuba? – jutott eszembe valami és rákérdeztem a már épp indulni készülő barátnőmnél.

-         Persze.

-         Akkor most segíts kérlek, át szeretnék öltözni. Na és készítsd elő a sporttáskámat!

-         Alejandra, ugye nem táncolni akarsz? – segített felállni.

-         De.

-         Szerintem te a fejed is beütötted.

- Nem hagyom, hogy az a szemét Javier arassa le a babérokat az én koreográfiámért! – vettem ki az első nadrágot és felsőt a bőröndből, ami a kezembe került. Mivel a művészeti vezető már tudott róla, hogy megsérültem, biztos voltam benne, hogy Javiert is elhívta Madridba, mert Tamara, a másik táncos - koreográfus épp egy fellépésen volt a csoportjával Ávilaban, így ő nem ért rá. Öltözködés közben elmondtam pár imát, annak érdekében, hogy az a görény lehetőség szerint fusson össze Gonzaloval, mert bár ő alapvetően nem egy verekedős fajta, de férfiból van, méghozzá az argentin fajtából és ezt a találkozást nem úszná meg Javier pár színes folt nélkül a szeme alatt. Abban reménykedtem, hogy ha talán laposra verhetik egymást, lenyugszik Gonzalo is és hajlandó lesz meghallgatni. Ahogy kész lettem, kibicegtem a nappaliba, ahol Ana már útra készen várt.

-         Biztos komolyan gondolod?

- A lehető legkomolyabban. – húztam egy vékonyabb kabátot és kézbevettem a sporttáskám. Ahogy bezártunk mindent, beültünk az autóba és már indultunk is. Úgy éreztem, hogy egyre elszántabb leszek, amint egyre jobban közeledtünk a Bernabeuhoz. Egyenlőre legalább a táncparketten visszaadok valamit Javiernek és ha szerencsém van, talán még az argentinnal is tudok beszélni. A stadion előtti parkolóban tett ki a spanyol lány és miután megnyugtattam, hogy nem lesz semmi bajom, elugrott haza, hogy összeszedje a rokonságot, hogy aztán együtt jöjjenek vissza a meccsre. A vállamra vettem a táskám és a legközelebbi bejáraton mentem be a hatalmas stadionba. A biztonsági ellenőrzés után szabad utat kaptam a bolyongásra. Egyből az öltözők felé vettem az irányt, de nem a táncosokat kerestem meg először, akik ekkor indulhattak el a szállodából, hanem a Real Madrid orvosát, Carlost. Megálltam az orvosi szoba előtt és füleltem. Odabennről hallatszott némi motoszkálás, ezért bekopogtam és miután elhangzott, hogy „Szabad!” beléptem.

-         Alejandra! Micsoda meglepetés! – nézett fel a papírjai közül mosolyogva.

-         Buenas Tardes, Carlos! – köszöntem neki. Egyszer az egyik bajnoki után, amíg Gonzalot vártam beszélgettünk egy kicsit és azóta a barátomnak tekintettem. Mindig megállt pár szóra a meccsek után, amikor hazafelé igyekezett a stadionból.

-         Mi történt a lábaddal? – érdeklődött, miután rögtön kiszúrta, hogy sántítok.

-         Épp erről akarok veled beszélni. – ültem le egy székre. – Délelőtt kificamodott próba közben a bal bokám.

-         Akkor most miért nem felpolcolt lábbal ülsz otthon?

-         Ne kezdd, doki! – fenyegettem meg az ujjammal, aztán folytattam – Szóval most lesz egy fellépésem meccs előtt és kérnék valami fájdalomcsillapítót...

-         Ez őrültség! – csapta össze a 2 kezét.

-         Nem a véleményed kértem, hanem valami fájdalomcsillapítót.

-         Még csak pár órája ficamodott ki, ha most táncolsz fenn áll a veszélye, hogy megint ki fog. Inkább menj szépen haza és pihendd ki magad! Szóljak Gonzalonak?

-         Felőlem árulkodhatsz neki, de őt úgysem érdekli. – vontam meg a vállam.

-         Szóval összevesztetek és most játszod a nagylányt. – fonta össze a karját a mellkasa előtt Carlos.

-         Igen összevesztünk, de én most egy utolsó szemétláda levesébe akarok beleköpni. Ezért akarok táncolni. Nem fogom engedni, hogy az én munkámért ő arassa le a babérokat! Úgyhogy mondd meg, hogy adsz-e valamit vagy keressek mást!?

-         Increible. – rázta a fejét és morgott magában Carlos – Ugye nincs gyógyszerérzékenységed? - kérdezte miközben odament a gyógyszeresszekrényhez és kivett belőle egy ampullát.

-         Nincs.

-         Alejandra, amit most beadok, az egy nagyon erős fájdalomcsillapító, úgyhogy csak egy nagyon picit kapsz belőle. Nagyon gyorsan hat, de ha érzed, hogy baj van, azonnal szólj! Érted? – készítette elő az injekciót.

-         Értem. – bólintottam, aztán beadta a fájdalomcsillapítót.

-         Most pár percig feküdj le! – segített fel a vizsgálóasztalra, aztán jó szorosan, valami speciális módon átkötözte a lábamat. – Most már mehetsz. De ha bármi rendelleneset érzel, azonnal szólj! – figyelmeztetett.

- Rendben. Köszönöm! – álltam lábra és azonnal éreztem a gyógyszer hatását, nem fájt a bokám. Kimentem az orvosiból és az utam a táncosaim öltözője felé vitt. Amikor benyitottam, láttam, hogy mindenki a készülődéssel van elfoglalva. Volt aki sminkelt, más pedig nyújtógyakorlatokat végzett vagy a haját lőtte be, hogy tökéletesen mutasson. Hangosan elkiáltottam magam, hogy túlharsogjam a zsivajt, mire csodálkozó tekintetek valóságos erdejével találtam szemben magam. Átlendülve a megjelenésem okozta meglepetésen, elkezdtem nekik sorolni a változtatásokat a koreográfiában, amikor ismét kinyílt az ajtó és Javier állt meg a hátam mögött.

-         Neked nem a focistádnál, ágyban és párnák közt kellene pihenned?

-         Neked meg nem valamelyik táncoslány ágyában? – vágtam vissza.

-         Mondjuk a tiedben?

-         Arról ne is álmodozz! Húzd el a csíkot! Most!

-         Nekem fellépésem van.

-         De nem itt!

-         Mi folyik itt? – jelent meg a művészeti vezető is az öltözőben.

-         Alejandra azt hiszi, hogy képes táncolni.

-         Javier meg azt hiszi, hogy hagyni fogom, hogy lenyúlja a koreográfiámat! – vágtunk egymás szavába.

-         Állj! –emelte meg a hangját - Alejandra, tudod vállalni a fellépést? – fordult felém a művészeti vezető.

-         Különben nem lennék itt.

- Akkor te lépsz fel. – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon és kiment az öltözőből. Javier mielőtt kiment volna onnan, megállt velem szemben és intézett hozzám pár nem éppen kedves szót. „Ezt még megkeserűlöd! És különben sem felejtettem el, hogy van egy befejezetlen ügyünk.” – fordult sarkon, aztán végre békénhagyott. Nem sokkal később szólítottak minket és felsorakoztunk a játékoskijárónál. A klub játékosai szinte mind kinn álltak az öltözőfolyosón és a táncoslányokat stírölték, de Gonzalo nem volt köztük. Nem volt teljesen telt ház, de így is hatalmas élményt jelentett, amikor kiléptünk a gyepre. Beleremegett a térdem a gondolatba, hogy Gonzalo hétről-hétre ezt éli át, amikor itt játszanak. Lélegzetelállító. Jobb szó nem is létezik az élményre. Úgy néztem körül az új perspektívából, mint egy kisgyerek a cukorkaboltban, de amint megszólalt a zene, mindent kizártam és csak befelé figyeltem. Leghátul kezdtem a táncot és csak az első refrénnél kerültem előre. Ahogy meghallottam vettem egy mély levegőt, nekifutottam és felugrottam, aztán megnyugodva fújtam ki, amikor jól érkeztem a talajra. Mindent beleadtam és úgy éreztem, hogy valósággal repülök. Mintha nem is több tízezer ember nézne a stadionban és még több millióan a tévében, hanem csak úgy egy üres próbateremben gyakorolnék. Teljesen elengdetem magam, úgy táncoltam. A lábam nem fájt és a mozdulataim is maguktól jöttek, gondoltam, hogy megint megpróbálkozok a spárgába felugrással. Lendületet vettem és elrugaszkodtam, a spárga megvolt, de a földet érésnél már éreztem, hogy baj van. Megint. Utána szerencsére már csak a végpozicíóban kellett beállni és mennünk is kellett le a pályáról. Még javában dolgozott bennem az adrenalin és még a zenétől sem tisztult ki a fejem, ezért nem is éreztem a fájdalmat egy darabig, de ahogy felértem a lépcsőn és az öltözőhöz igyekeztem, iszonyatos erővel nyílalt bele. Az egyik félreeső sarokban a falnak támasztottam a hátam és lecsúsztam a földre. Ahogy ott ültem eleredt a könnyem, én pedig szabad folyást engedtem neki. Nem igazán a bokámba nyílaló fájdalomtól sírtam, hanem kijött belőlem az utóbbi pár nap minden fájdalma, dühe és keserűsége. Amikor a könnyeim forrása elapadt, felhúztam magam egy szék segítségével, aztán bebicegtem átöltözni és hívtam egy taxit a stadionhoz. Nem akartam semmi mást, csak hazamenni és pihenni ... túlságosan fájt a bokám ...

Hétfőn korán felébredtem és amikor felemeltem a takarót, majdnem elájultam. A bal bokám a többszrösére dagadt fel. Ijedten kaptam a kezem a szám elé és meredten néztem a lábam. A lelki szemeim előtt újra átéltem a múlt estét és az újabb sikertelen ugrásom. Hát mégsem vagyok olyan jó táncos, mint azt hiszem magamról?  Ana kezében a reggelivel egy kopogtatás után belépett a szobába és majdnem eldobta a tálcát, ahogy megpillantotta a bokám. Belémdiktált mindent, ami a tálcán volt és ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki miután befejeztem a reggelit, hogy elvisz a kórházba. Először tiltakoztam, mert nem akartam, hogy miattam valami bajba kerüljön, ugyanis Alicíát elég jól ismertem, de Ana hajthatatlan volt. A kórházban természetesen egy alapos leszúrással fogadott az orvos, aki elöző nap látott el, mint kiderült a második sikertelen ugrásom után ismét majdnem kificamodott a bokám, ám ez a majdnem is elég volt ahhoz, hogy éjjel telemenjen folyadékkal, amitől ekkorára duzzadt.  Kijelentette, hogy másnapig nem hajlandó kiengedni a kórházból, mert látja, hogy bármit is mond, az egyik fülemen bemegy a másikon meg ki és nincs foganatja. Így amíg a bokám kezelésbe vették, hogy lecsapolják belőle a folyadékot, Ana elugrott egy váltás ruháért és másnapig a kórház vendégszeretét élveztem. Az orvos viszont továbbra is benn akart tartani, mert további vizsgálatokat akart még elvégezni rajtam, de csak kikönyörögtem neki, hogy engedjen el és bízzon meg bennem, ha visszarendel, vissza is fogok jönni. Szerdán a Real Madrid Santanderben játszott bajnokit, így én ezt a napot választottam, hogy elmenjek a mirasierrai házba az ottmaradt cuccaimért. Gonzalo volt olyan kegyes, hogy addig, amíg meg nem gyógyul a lábam használhattam az Audit, amit még anno felajánlott nekem, így azzal indultam el az utolsó fordulók egyikére a Calle Peña del Solra. A régi otthonomhoz érve leállítottam a motort és egy darabig csak ültem a kocsiban. Bámultam a kaput és megelevenedett a szemem előtt, amikor először léptem át rajta és amikor kitépve a kezem az övéből otthagytam, hogy elmenjek Zaragozába... megráztam a fejem, mintha azzal ki tudtam volna belőle rázni a rossz emlékeim, de ez semmit sem használt. Vettem egy nagy levegőt és kiszálltam az autóból, aztán beütöttem a kapukódot és a torkomban dobogó szívvel bementem az udvarra. Minden olyan szokatlanul csendesnek és szomorúnak tűnt, pedig semmit sem változtattak a kerten, a házon, a berendezésen. A bejárati ajtó kilincsére téve a kezem éreztem, hogy zárva van. Előkotortam a kulcsom és kinyitva az ajtót, beléptem, aztán lepakoltam a kabátom az előszobában. A pakolást a fürdőszobában kezdtem és az ottmaradt néhány cuccom bepakoltam egy dobozba. A kedvenc parfümöm... az ajándékba kapott csodálatos illatú tusfürdő és testápoló... egy-egy törülköző... mind a dobozban végezte, aztán levittem az egészet a kocsiba. Visszamentem az emeletre és a hálószobában kezdtem pakolászni. Leültem az ágyra és az emlékeimtől indítattva végigsimítottam az ágyneműn. Az éjjeliszekrényből kivettem a pár cetlit és könyvet, ami még az enyém volt, na meg a képet is eltettem, ami a tetejét díszitette. Két kézzel fogtam a fótót, amit épp azelőtt a rosszul végzödő nap előtt cseréltem le a keretben. A képen Gonzalo nevetve ad puszit az arcomra, a párja pedig, ahol én teszem ugyanezt az ő szekrényén állt, így múlt időben, ugyanis ahogy odanéztem, csak hűlt helyét találtam. Ezt nem volt szívem dobozba tenni, hanem belecsúsztattam a táskámba. Felálltam és kezembe vettem a dobozt, aztán még egyszer visszanéztem az ágyra. Nem bírtam elmenni, ezért letettem a dobozt és visszabicegtem a szobába, elvettem a párnát a franciaágyról, amelyik az övé volt és szorosan magamhoz öleltem. Éreztem az illatát rajta és ahogy becsuktam a szemem, magam előtt láttam a számtalan együtt töltött éjszakánk valamennyi pillanatát. Néhány könnycsepp utat tört magának, amit a kézfejemmel töröltem le, aztán megembereltem magam, visszatettem a párnát és kezemben a dobozzal kisiettem onnan. Ezt is betettem az autóba, aztán a ház többi részén heverő dolgaim is bedobozoltam, de már nem volt erőm egyesével ki-be vinni őket és sajgott a bokám is, ezért bevittem az egyik vendégszobába az egészet és hagytam egy üzenetet a hűtőn Gonzalonak, hogy amíg hétvégén a góljai számt próbálja nővelni, eljövök a maradékért, aztán bezártam magam mögött és hazavezettem. Ana segítségével bevittem a dobozokat az átmeneti lakásomba és egy közös vacsora után álomba szenderültem. Csütörtökön szinte egész nap a kórházban voltam, mert ami vizsgálat létezik, annak mindenek alávetették a lábam és másnap rendelt vissza az orvos, hogy megbeszéljük a leleteket.

Pénteken mit sem sejtve mentem vissza a Marañonba. Már kezdtem türelmetlenkedni, amikor az orvosom hívatott. Bebicegtem utána a szobába és miután hellyel kínált, leültem vele szemben. Elgondolkozva nézegette a mindenféle szögből készült felvételeket és nagyokat hümmögöt. A szívem hevesebben kezdett verni. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Már azon gondolkoztam, hogy én kérdezek rá, hogy mit talált, amikor letette a papírokat és ugyanúgy nézett rám, ahogy az az orvos annak idején, aki megtiltotta, hogy táncoljak, aztán hosszan ecsetelte a problémát, hogy a két ficam miatt a szalagokkal baj van és jobb lenne, ha befejezném a táncot egy időre. Van egy műtét, ami talán segíthetne, hogy folytathassam, de ez sem biztos és fél év kényszerpihenőt jelentene. Nekem már egyszer műtőtték a lábam, ez is csökkenti az esélyeimet és ha visszatérhetnék, megint csak önmagam paródiája lennék, mint régen? Én nem akartam, nem tudtam ezt elfogadni és hosszas vitába kezdtem az orvossal, mint annak idején is, de a vége az lett, hogy amennyire a fájó bokám engedte kirohantam a dokitól, aztán kocsiba vágtam magam és gondolkodás nékül indítottam. Nem érdekelt, hogy hová megyek és merre. Kikapcsoltam a telefonom is, csak mentem, amerre vitt az út és egyszer csak benn találtam magam a belvárosban. Kövér gázt adva a Casa de Campo felé vettem az irányt és a titkos kis buvóhelyemre hajtottam. Ahogy felértem az öreg fa mellé, leállítottam a motort, aztán a világítást is lekapcsoltam. Nem akartam, hogy bárki észrevegyen. A szélvédőn kipillantva Madridra nyílt csodás kilátás, nem hiába szerettem ezt a helyet, de most nem érdekelt a panoráma. Ráborultam a kormányra és hosszú ideig csak sírtam. Bárcsak soha nem kezdtem volna el táncolni! Bár soha ne kaptam volna meg azt az állást és soha nem ismertem volna meg Gonzalot.... 1 hét alatt elveszetettem mind a két dolgot, ami az életemet jelentette. Miért? Miért? Miért? Visszhangzottak a kérdések a fejemben, de nem tudtam rájuk a választ. Egy pici vigaszt sem tudott nyújtani, hogy talán máshol készített helyet az Isten számomra. 10 napja még megvolt mindenem, most pedig nem maradt semmim sem. Elhatároztam, hogy másnap elmegyek a maradék cuccaimért Gonzalohoz, aztán az első géppel megyek haza és még azt is megpróbálom elfelejteni, hogy valaha itt éltem. Amikor nem maradt már több könnyem, kiszálltam az autóból és nyújtoztam egyet, aztán nekitámaszkodtam a motorháztetőnek, onnan néztem a spanyol főváros esti fényekbe burkolozó látképét, aztán talán Madridot, talán Istent vagy a saját életemet hangosan kérdőre vontam.

- Miért kell így lennie? Miért? Először nekem adtál mindent, hogy aztán kamatostól vedd vissza?! Tessék itt van! Megfizettem az árát, remélem, most már kiegyenlítettem a számlát! – vágtam be magam ismét az autóba és dél felé vettem az irányt, egész addig vezetve, amíg úgy nem éreztem, hogy elég messze járok a hazug várostól. Félreálltam egy kisebb falu főterén és beburkoltam magam egy plédbe, hogy aztán ott a kocsiban sírjam álomba magam...

Gonzalo félálomban kotorászott a vadul csörgő telefonja után a Mirasierra Hotel egyik lakosztályában. Nem tudta eltalálni, hogy ki keresi ezen a délelőtti órán és mi lehet olyan fontos, hogy nem ér rá a bajnoki után.

-         Gonzalo Higuaín, tessék! – ásított bele a telefonba.

-         Te már megint hajnalig buliztál, mi?

-         Dehogyis, az még tegnapelőtt volt.

-         De azóta se pihented ki magad normálisan! Na mindegy, felőlem úgy baszod el az életed, ahogy akarod.

-         Nagyszerű. Akkor most már aludhatok tovább?

-         Majd ha válaszoltál a kérdésemre. Alejandrát nem láttad?

-         Kellett volna? Ana, tudod, hogy már több, mint egy hete nem vagyunk együtt.

-         Eltűnt, te nagyon hülye! – emelte meg a hangját a spanyol lány – Én meg már azt hittem, hogy megjött az eszed és kibékültetek, aztán nálad van, de látom, hogy tévedtem. Te már klinikai eset vagy.

-         Alejandra eltűnt???? – kérdezett vissza Gonzalo és azonnal felébredt. – Mikor?

-         Múlt éjjel nem aludt itthon és sehol sem találom. – váltott aggodó hangnemre Ana.

-         Hívtad már? Nem hagyott üzenetet? – túrt bele a hajába az argentin idegesen és fel-alá kezdett el járkálni.

-         Szerinted? Ki van kapcsolva, üzenet semmi és az sms-eimre se válaszolt. Azóta, hogy tegnap elindult vissza a kórházba nem láttam.

-         És még csak most telefonálsz?!

-         Joder, most vettem észre. Azt hittem, hogy sokáig beszélt az orvossal, aztán hazajött és lefeküdt aludni.  – csuklott el a hangja - Figyelj, én még felhívok pár embert és ha meg tudok valamit jelentkezem.

- Rendben. Én meg megnézem a kedvenc titkos buvóhelyét. És Ana, ne rágd magad! Nyugodj meg, elő fog kerülni! Tudod, hogy néha elfelejti bekapcsolni a mobilját. – nyomta ki a telefont, miután elköszönt Anától. Remélte, hogy sikerült valamennyire megnyugtatnia a spanyol lányt, holott saját magának is szüksége lett volna pár bátorító szóra. Ledobta a készüléket az ágyra és a kezébe temetve az arcát igyekezett összeszedni magát. Ilyen állapotban nem vezethet, kicsit muszáj összekapnia magát. Borzasztóan aggódott Alejandra miatt. Az előbb olyan nyugodtan mondta ki a szavakat...de hiába hangzott így más számára, belülről igenis remegett az idegességtől. Aleja néha olyan szórakozott tud lenni és elfelejti bekapcsolni a mobilját, aztán mikor eszébe jut mindig talál pár olvasatlan sms-t és pár nem fogadott hívást. Még emlékezett rá, hogy amikor először tapasztalta ezt, kis híján kihívta a rendőrséget, hogy keressék meg Alejandrát, hogy aztán pár percre rá sűrű bocsánatkérések után közepette lépjen be a mirasierrai ház ajtaján. Próbálta magát nyugtatni, de nem ment. Egyfolytában befurakodott a gondolatai közé, hogy itt másról van szó. Valami baj történt. Tudta. Érezte. Határozottan felpattant az ágyról és miközben elmondott egy imát, lesietett a szálloda recepciójára, hogy kocsit szerezzen magának. Az sem érdekelte, ha lebukik és kiteszik a keretből vagy bármi más büntetést kap. Tudni akarta, hogy mi van Alejandrával. Pár perc alatt sikerült elintéznie az autókérdést. A Real Madrid évek óta minden meccs előtt itt töltötte az éjszakát eközött a falak közt és ha valakit igazol a csapat, akkor amíg nem talál lakást, az is itt lakik. Ő is itt töltötte a madridi életének első napjait. Neki mondtak volna nemet? Ahogy kezébe nyomták a slusszkulcsot, rögtön lement a mélygarázsba, hogy megkeresse az autót. Bevágta magát a vezetőülésbe és kilőve a parkolóhelyről, a kijárat felé vette az irányt, hogy aztán Madrid utcáin hajtson a Casa de Campo felé. Amikor a titkos helyre vezető ösvényre fordult magában imádkozott és ahogy közeledett, egyre hevesebben vert a szíve. Remélte, hogy ott találja a lányt, de sajnos csalódnia kellett. Az öreg fa ágai közt csak a szél fütyült és saját magán kívül senkit sem járt ott. Mérgesen csapott a kormányra, aztán amikor meg akart fordulni az autóval, megcsörrent a telefonja. Ana neve villogott a kijelzőn.

-         Mondd, hogy jelentkezett!

-         Sajnos nem, de vannak híreim. Az egyik ismerősöm, aki a Marañonban dolgozik benn volt este és azt mondta, hogy látta, amikor zaklatottan rontott ki a dokitól. Igazából nem árulhatta volna el nekem, hogy tud-e valamit arról, amit az orvos mondott neki, de jött nekem egy szívességgel és utánanézett. – sóhajtott egyet, aztán folytatta az elbeszélést a spanyol lány – Ha még táncolni akar, meg kell műteni a lábát. De közel sem biztos, hogy visszatérhet utána...

-         Mi? – döbbent meg Gonzalo.

-         Jól hallottad. Most leteszem, majd hívlak ha van valami.

-         Jó....

Nem csodálkozott, hogy így reagált rá Alejandra. Neki ugyanazt jelentette a tánc, mint Gonzalonak a foci, így teljes mértékben megértette a lány érzéseit. Elvesztheti azt, ami az egyik legfontosabb a számára. Az argentin maga előtt látta, ahogy a Bernabeuban táncolt akkor délelőtt...és ahogy este. Alejandra valósággal szárnyalt, olyan volt, mint egy angyal. Gonzalo ugyan nem értett annyira a tánchoz, de azt így is látta, hogy a lány a legjobb, akit valaha látott és annyira élvezi a sportot, hogy bármire képes érte. És az az üdvözült mosoly, ami az ajkán játszik, ha táncol... mióta nem látta, hogy boldogan mosolyog? Azóta a délután óta nem... Valami szíven ütötte. Eddig is érezte, de makacsul nem akart róla tudomást venni, ám most teljesen letaglózta: hiányzott neki Alejandra. Hiányzott, mert szereti és semmi mástól nem fél, csak attól, hogy elveszítheti. Már nem érdekelte az a zaragozai este és semmi más sem, csak újra láthassa és szerette volna a fejét a falba verni, amiért így viselkedett vele. Beletaposott a gázba és egy gyors fordulattal elindult vissza a város felé, amikor ismét csengett a telefonja.

-         Alejandra jelentkezett! Figyelj: „ Bocsáss meg, hogy rád ijesztettem, de kikapcsoltam a telefonom! Elugrok a maradék cuccaimért Gonzalohoz, aztán hazamegyek és elmagyarázok mindent.” Aztán ezt írta: „Szeretném ha segítenél összecsomagolnom. Amint lehet hazautazom.”

-         Mikor írta?

-         Az előbb. Nincs 5 perce.

- Köszi Ana! – nyomta ki a telefont meg sem várva a spanyol lány válaszát. Az útra kiérve a Mirasierra felé vette az irányt és amennyire gyorsan csak tudott, ment a calle peña del soli házhoz, ám nem volt szerencséje, mert az Herrera Orián dugóba keveredett. Az első mellékutcában lefordult és leparkolta az autót, aztán kiugrott belőle és futva indult el a háza felé. Meccsenként ugyan több km-t is lefut, de a Bernabeuban nem hegynek felfelé kell futniuk. Gondolatban átkozta magát, hogy miért magaslaton vett házat, de szedte a lábát, ahogy csak bírta. Csak akkor lassított, amikor megpillantotta az Audit a kapuja előtt állni. Nem késett el. Egy utolsó hajrát kivégva elsprintelt a kapuig és bement. A házba lépve először Alejandra kabátja szúrt neki szemet. Beljebb ment, majd a futástól zihálva megállt a nappali ajtajában. Elnézte Alejandrát, ahogy talpig feketében ott ül a kanapén egy csomó papír előtt. Az elmúlt napok nyomot hagytak az arcán. A máskor mosolygós szeme most szomorúságról árulkodott és sokkal sápadtabb is volt, mint szokott lenni.

- Bocsi, nem tudtam, hogy itthon vagy. Gyorsan elhúzok ígérem és nyugodj meg, jó hosszú időre el fogok tűnni az életedből. – jegyeztem meg a kanapén ülve rá sem nézve. Előttem az asztalon katonás rendben sorakoztak különféle papírok és a világ minden kincséért sem pillantottam volna rá. Ha megtettem volna, még nehezebb lett volna én pedig elöző nap feladtam, hogy visszaszerezzem a bizalmát és a szerelmét.

- Hogy tehetted ezt?! – kérdezte idegesen, miközben fel-alá kezdett járkálni, mint a ketrecbe zárt farkasok.

- Jól figyelj Gonzalo! Nem vagyok olyan hangulatban, hogy vitatkozzak, úgyhogy most fogd be a szád és hallgass végig! – Az argentin megállt és kérdőn meredt rám, aztán szólni készült – Ne, ne szólj egy szót sem! – fojtottam belé a szót – Pár nap múlva valószínűleg hazamegyek és többet nem találkozunk. Úgyhogy csak ennyit kérek tőled búcsúzóul, hogy hallgass meg, akkor is ha nem hiszel nekem. Zaragozában nem előre kitervelt bosszúból feküdtem le Javierrel. Leitatott és bár nem voltam részeg, de a józanul sem voltam képes gondolkozni. Naivul hittem neki, hogy csak azért jött el meglátogatni, hogy valakiek kiönthessem a szívem, mert piszkosul fájt az, amit véletlenül meghallottam az apáddal folyó beszélgetésedből, ő pedig kihasználta az alkalmat. Annyira undorodok tőle, hogy ha most nem tiltottak volna el a tánctól, magam hagytam volna ott az állást. – álltam fel és egy papírokkal teli mappát csúsztattam a táskámba – Még ne mondj semmit! Várj, hagy fejezzem be! Nem volt se neked és se apádnak sem igaza. Tudom, hogy mit gondolsz rólam, de egyszer majd rájössz, hogy tévedtél. Én tényleg szerettelek, tiszta szívemből, szerettem volna, hogy megtudd még akkor is, ha nem hiszel nekem. Megnyugodhatsz, most már semmim sem maradt itt és ahogy kilépek az ajtón, elfelejtheted, hogy létezem. – vettem kézbe 3 papírokkal teli, összekötözött mappát és még egyszer átnéztem, hogy minden megvan-e, aztán elindultam kifelé a nappaliból. – Ég veled! - Gonzalo kővé dermedten hallgatta az előbbieket, de amint mellé értem, engem is meglepetésként, hogy elkapta a karom és maga felé fordított. Aztán se szó, se beszéd megcsókolt. Iszonyúan meglepődtem, de ezen hamar túllendültem és elengedve a mappákat, átöleletem a nyakát. A papírok mindenfelé szétszórodtak a lábunknál, de nem érdekelt. A monológomra ugyan egy szót sem szólt, de ebben a csókban ott volt a válasza. Beletúrtam a hajába, ami mindig is szokásom volt, ő pedig olyan szorosan ölelt magához, hogy szinte már fájt. Ameddig csak bírtuk szusszal, ott csókoloztunk a nappali ajtajában és azután sem váltunk el, hanem ott maradtunk összeölelkezve. Gonzalo a homlokát az enyémnek támasztotta és a hüvelykujjával simogatta az arcom.

-         Én az előbb arra gondoltam, hogy miért tűntél el? Van fogalmad róla, hogy mennyire megijedtem, hogy valami komoly bajod esett? – korholt -  Nekem már a legrosszabb dolgok jutottak az eszembe, pláne miután Ana elárulta, hogy mi történt. Sajnálom, hogy így alakult, tudom, hogy mennyit jelent neked a tánc. De túl leszünk ezen is, csak ne menj el!

-         Ezt úgy érted, hogy... – akartam kérdezni, de ő megelőzött a válasszal.

-         Úgy.

-         Zaragozában...

-         Css!- tette az ujját az ajkamra – Ne is beszéljünk róla többet! Elmondtad, hogy mi történt, én elhiszem neked. Most pedig felejtsük el! De azért Javier képét be fogom törni, ha meglátom valahol... – szorult ökölbe a keze egy pillanatra - Borzasztóan hiányoztál, csak az a hülye büszkeségem... Szeretlek érted? És borzasztóan megijedtem, hogy miattam valami hülyeséget csináltál. Megértem, ha most haragszol rám, mert az utóbbi pár napban ahogy viselkedtem veled...nyugodtan pofozz fel, ha úgy érzed! Én egy szót sem fogok szólni... – készült fel rá, hogy megteszem azt, amit mondd, de a pofonok helyett magamhoz húztam és megcsókoltam.

-         Valóban megérdemelnéd, de nem teszem meg. Ez jó lecke volt neked is és én sem vagyok feddhetetlen, csak őrülten szerelmes beléd. – mosolyogtam rá a könnyeimen át. – Te elszöktél az összetartásról? – léptem hátrébb és gyanakvón méregettem Gonzalot.

-         Igen.

-         Akkor most azonnal menj vissza a Mirasierrába! Még mielőtt észrevennék, hogy eltűntél.... Na még csak az kellene, hogy miattam kitegyenek a csapatból, loco!

-         Előbb ígérd meg, hogy eljössz a meccsre, aztán velem töltöd az éjszakát!

-         Megígérem, de most siess! – fordítottam az ajtó felé és kitessékeltem a nappaliból, én pedig nekiláttam összeszedni a szanaszét hullott papírokat, ám egy pillanatra még visszalépett hozzám Gonzalo és megcsókolt. Mosolyogva lódítottam egyet rajta, hogy induljon már végre.

-         Bocsi, de ebből sosem elég! – kacsintott rám és kisietett az ajtón...

Increible -hihetetlen
A Mirasierra pedig a szálloda neve is, ahol az összetartás szokott lenni és Madrid egyik "kerületének" a neve is.  Régen ott lakott Gonza, de azóta átköltözött a La Moralejába. :)