Lo juro otra vez - 6.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a folytatást. :) Ez nem lett túl vidám rész...készítsetek hozzá zsebkendőt is, mert még én is elsírtam magam néha, amikor írtam, pedig ne vagyok sírós típus.... Nem is rizsázok tovább, inkább jöjjön a rész, amiben utoljára szerepel Szantoríni. A pipákat és kommenteket nagyon köszönöm és jó olvasást kívánok! :)

Puszi:

Detti

A villa felé tarva elmentünk egy cukrászda előtt, ahonnan ínycsiklandozó illatok száltak ki az utcára, hogy ezzel is becsalogassák a vendégeket. Én is elcsábultam és úgy gondoltam, hogy ha már görög ebéd lesz az aznapi menü, hát desszertet is viszek hozzá és betértem az üzletbe, hogy vegyek valami finomat. A választásom a híres görög süteményre, a baklavára esett és mellé még kértem galaktobúrekot is, ami egy szintén nagyon édes, de a baklavával ellentétben krémes sütemény. Míg a Zorbát idéző eladó a süteményeket válogatta nekem össze én fél oldalasan álltam a pultnál és az utcán jövő-menő embereket bámultam. Gonzalo a cukrászda előtti asztalok egyikénél ült a napellenző által nyújtott árnyékban és ugyanazt tette, amit én. Egy nagyobb koppanást hallottam, mire elfordítottam a fejem és egy mosoly után az eladó már az összekészített süteményeket adta át nekem, én pedig kifizettem az édességek árát, aztán kimentem a cukrászdából és folytattuk utunkat a villa felé, amikor egy női hang szólongatta a férjemet. Megálltunk és úgy néztünk körül, hogy ki lehetett az. A hang ismerős volt, de hiába törtem a fejem, nem tudtam kitalálni, hogy kinek az arca és neve társítható hozzá. Pár pillanat múlva aztán kiszúrtam egy magas, hosszú fekete hajú és tökéletes alakkal rendelkező nőt, aki integetve siet felénk, én pedig még mindig nem jötte rá, hogy ki is ő. Tudtam, hogy találkoztunk már valahol, de fogalmam sem volt róla, hogy hol. A nő én rám ügyet sem vetett és úgy viselkedett, mintha én ott sem lettem volna. Ahogy a kellő távolságba ért, Gonzalo nyakába ugrott és megcsókolta, bennem pedig meghűlt a vér és egyszerre szerettem volna neki ugrani és kitépni az összes hajszálát, meg  hazarohanni, de valójában meg sem bírtam mozdulni, csak úgy néztem a jelenetet, mint egy kőszobor, miközben éreztem, hogy a szívem milliónyi darabra törik szét.

-         Chabeli, micsoda meglepetés! – vágott egy nagyon rosszul sikerült pókerarcot Gonzalo és nekem is rögtön beugrott, hogy ő hostessként dolgozik a klubnál.

- Ejnye, ejnye! Nem szép dolog csak így eltűnni! – korholta a nő a férjemet. – Se egy telefon, sem egy mail... még szerencse, hogy pár napot én is itt töltök a szigeten és a múltkor megláttalak, amikor sétáltál. Nagyon eltűntél ám, pedig vártalak! Na mindegy. Hiányzol a kis vadmacskádnak...úgy dorombolnék neked szívi. Majd hívj fel, ha a házvezetőnőd megfőzte az ebédet és hazament. – nyomott egy puszit Gonzalo szájára és eltűnt a tömegben. Intettem Gonzalonak, hogy siessen utánam és amilyen gyorsan csak bírtam menni, siettem előre a villába. Nem a görög városka közepén szerettem volna botrányt csinálni, így inkább megvártam, amíg hazaértünk a villába. A süteményes szatyrot letettem a konyhaasztalra, aztán megvártam, amíg Gonzalo is lepakol és keresztbetett karokkal, szúrós tekintettel néztem az argentinra.

-         Vadmacskád?! Eltűntél szivi?! Ez mégis mi volt?! – vontam kérdőre a férjem.

-         Esperanza, ez nem az aminek látszik. – jött oda hozzám, de nem hagytam, hogy megöleljen. Teljesen tiszta fejre volt szükségem, hogy gondolkozni tudjak.

-         Akkor mi? Mi jogon csókolgat ez a ribanc a város közepén? És miért házvezetőnőz le engem, a feleségedet? Magyarázd el, légy szíves! – lettem még idegesebb.

-         Nem tudom mi üthetett belé. – kezdte el a nyakát vakargatni.

-         Gonzalo, ne akard nekem bemesélni, hogy ez a nő csak egy barátod! Nem vagyok hülye...

-         Esperanza. – fogott karon és átjött velem a nappaliba, ahová átérve leültetett a kanapéra, de képtelen volt megszólalni.

- Megcsaltál igaz? – gyűltek könnyek a szemembe, amikor feltettem a kérdést. Az elhangzott szavak még ott lógtak a levegőben és ide-oda szálltak láthatatlanul és hangtalanul a szobában. Hosszú percekig vártam a választ és reménykedtem, hogy nemet fog mondani, de a férjem nem mondott semmit, csak fájdalmas és megbánó tekintettel nézett rám. Nem tudom, hogy mit szerettem volna jobban akkor: azt ha hazudik nekem vagy azt, ha kimondja. Mindegy volt, mert mind a kettő ugyanúgy rosszul esett volna. Meg akarta fogni a kezem, de elhúztam onnan. Bár hangosan nem mondta ki, de a hallgatásában benne volt, amit tudni akartam. Pokolian kínzó fájdalom hasított a mellkasomba és nyíl egyenesen megcélozta a milliónyi apró darabra összetört szívemet. Az elmúlt napok boldogsága már csak egy szép álomnak tűnt, amiből kénytelen voltam felébredni és ez borzasztóan fájt.

-         Csak azt mondd meg, hogy mióta...több részlet nem érdekel. – szedtem össze a maradék erőmet és megkérdeztem, de Gonzalo nem szólt semmit, csak mereven a padlót nézte. Ő is érezte, hogy széthullott minden, ami összekötött minket...

-         Nagyjából másfél hónapig tartott, alkalmanként találkoztunk és csak a szexre korlátozódott az egész, nem érzek iránta semmit. Esperanza...én...

-         Ne mondj semmit!  - intettem le és ismét egymás után kezdtek el záporozni a szememből a könnyek. Belül a boldogság és szerelem érzését átvette az üresség és fájdalom. Ennyire megalázottnak és becsapottnak még soha nem éreztem magam. Hát igazam volt akkor délután, amikor megírtam a levelet és eljöttem a moralejai házból... csak sokadik voltam a sorban, mert még ez a nő is többet kapott a férjemtől, mint én magam, a saját felesége és ez nagyon fájt.

-         Amikor már te is csak a múzeumban dolgoztál és itthon sem voltál én is egyedül éreztem magam és fogalamam sincs, mi vitt rá erre az egészre....csak érezni akartam, hogy valaki még szeret...

-         Szóval az én hibám... -  sóhajtottam fel – Gonzalo, csak egy szót kellett volna szólnod...

-         De sosem mondtad...

-         Te sem, hanem inkább elmentél ehhez a ribanchoz.... és én még megbíztam benned és adtam neked még egy esélyt... – ráztam meg a fejem. - Többet nem követem el ezt a hibát! -  álltam fel és letéptem a nyakamból a vékony aranyláncot, amire a gyűrűm volt felfűzve és Gonzalo elé tettem az asztalra. – Elválunk. – mondtam ki higgadtan és az ölembe vettem a laptopom, hogy foglalni tudjak egy jegyet a legkorábbi gépre és felmentem a hálószobába összecsomagolni. A bőröndöt kinyitva az ágyra tettem és szépen elkezdtem összehajtogatni a ruháimat, aztán belepakolni mindet. Nem sokkal később Gonzalo utánam jött, de a szobába nem lépett be, csak megállt az ajtóban. Én rá sem néztem, csak pakoltam tovább, mintha ott sem lett volna.

-         Esperanza, adj még egy esélyt!

-         Az utolsó utánit is eldobtad ma. – néztem rá egy pillanatra, aztán folytattam a pakolást.

-         Gondold át még egyszer! Kérlek! – kezdett el rimánkodni – Nem akarlak elveszíteni...

-         Már elvesztettél...

- Gondolj vissza az elmúlt pár napra! Mennyire boldogok voltunk...emlékszel? Esperanza, nekem te vagy a mindenem és jobban szeretlek, mint bármi mást ebben az életben...nem tudom úgy elképzelni a jövőmet, hogy te ne lennél benne. Szükségem van rád és ha még egyszer végig kell néznem, hogy elmész, azt nem bírom ki...Tudom, hogy amit megtettem, az nem bocsátható meg egyik percről a másikra, de... Esperanza, bocsáss meg nekem! – ereszkedett térdre lehajtott fejjel Gonzalo. Én semmit sem válaszoltam, csak lezártam a bőröndömet  és kimentem mellette az ajtón. A férjem még mindig ugyanúgy térdelt a szobában, én pedig lopva ránéztem, amikor elhaladtam mellette. Észrevettem, hogy egy könnycsepp folyik végig az arcán, de erőt vettem magamon és otthagytam a szobában. Levittem az összes bőröndöm és még az utolsó néhány dolgot is bepakoltam. Gonzalo is követett és a lépcső alján állt és fájdalmas tekintettel nézett rám.

- Esperanza, legalább mondj valamit! Ordítsd le a fejem vagy pofozz fel, csak ne tégy úgy, mintha idegen lennék....mintha itt sem lennék... – kérte el-elcsukló hangon, de rá sem néztem. Azt akartam, hogy ő is érezze, azt a fájdalmat, ami most az én belsőmet mardossa. Tudtam, hogy az jobban a lelkébe tipor, ha levegőnek nézem, mint az, ha kiakadok. A szememből folyamatosa patakzottak a könnyek, amikor magam után húzva a bőröndjeimet kimentem a villából. Utoljára a kis táskámért léptem vissza a házba és akkor láttam, hogy Gonzalo leült a legalsó lépcsőfokra és az arcát a két kezébe temette, aztán megrázkodott a válla. Hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy odaüljek mellé, de inkább hátat fordítottam és becsuktam magam mögött az ajtót. Mikor már a szabad levegőn voltam szabad folyást engedtem a könnyeimnek és zokogva mentem ki az úthoz, ahová a taxit vártam. Amikor messzebbről megpillantottam a közeledő autó körvonalait rákényszerítettem magam, hogy abbahagyjam a sírást és feltettem a napszemüvegem, hogy senki se lássa meg a kisírt szemeimet. Bepakoltam a taxi hátuljába a bőröndjeimet és megmondtam, hogy a repülőtérre kérem a fuvart. A taxis először beszélgetést akart kezdeményezni, de látta rajtam, hogy nem vagyok olyan állapotban, hogy mindenféle semmiségekről csevegjek egy vadidegennel, ezért néhány perc után felhagyott a faggatásommal, csak annyit mondott, hogy náluk az a szokás, hogy ha bármi bajuk van, táncolnak, mert minél többet rágódnak valamin, amin nem tudnak változtatni, csak annál rosszabbul érzik magukat. A gondolatban volt némi igazság, ezért bólintottam és megköszöntem a jó tanácsot, de nem akartam élni vele. Nem kérdeztem rá, hogy ez akkor is  műkődik-e, ha kiderül az ember számára, hogy hónapokig átverték és mikor végre rendehozta a házasságát, akkor omlik össze minden körülötte, mint egy kártyavár...

Gonzalo sokáig vacilált rajta, hogy utánam jöjjön-e vagy ne, de képtelen volt megmozdulni és mire megtette már késő volt. Kisietett a kapuba és szétnézett, de sem engem nem talált ott, sem az autót nem látta már. Fogalma sem volt róla, hogy mennyi ideje lehetett, hogy ott ült a legalsó lépcsőfokon és próbálta felfogni, hogy mit is mondott neki Esperanza. Kezében fogta a szakadt aranyláncot, rajta a gyűrűvel és nem hitte el, hogy a saját hülyesége miatt ment tönkre végleg a házassága Esperanzával...és veszti el a nőt most már helyrehozhatatlanul. Belül pokolian fájt neki is és bármit is próbált meg tenni, nem enyhített rajta. Ott érezte a gombócot a torkában, ha arra gondolt, hogy legközelebb már csak a válóperes ügyvédnél találkoznak, aztán meg a tárgyaláson és utána már nem fogja összekötni őket semmi... Fel-alá járkált a nappaliban, aztán benézett a hálóba és felment a teraszra is, de nem bírt nyugton megmaradni egyik helységben sem. Akárhová nézett, minden az elmúlt boldog napokra emlékeztette és nem tudott magával mit kezdeni. Leült a kanapéra és kezébe vette a mobilját, aztán előszedte a zsebébe gyömöszölt papírgalacsint, amin egy telefonszám volt. Nem sokáig csengett ki a készülék, hamar felvették.

-         Isabel Arroyo – hallott meg egy női hangot a vonal másik végén.

-         Chabeli, ráérsz most? – kérdezte Gonzalo...

Alma Rebelde - IV. rész

Ez most nem lett hosszú rész, mert amit még ebbe akartam tenni, azt inkább csúsztatom a következőbe, mert úgy jön ki jól. :)

Gonzalo nem értette, hogy miért hagyta úgy ott Rosario, ahogy. Fél kezével az arcát simogatta, ahol ott maradt a lány kezének a nyoma a másikban pedig még mindig az újságot szorongatta a Serenitoval együtt és az ajtón túl távolodó lányt nézte. Rosario miért változott meg ilyen hirtelen? Az előbb még mosolyogva egyezett bele egy randiba most pedig egy pofon után csak úgy ott hagyta... Mi történt az elmúlt pár percben? Kíváncsian tartotta az orra elé az újságot, mert gyanította, hogy nem a semmiért nyomta a kezébe Rosario és úgy érezte, mintha több dézsányi hideg vízzel öntötték volna nyakon, amikor megpillantotta a címlapot. Gyorsan odalapozott a kép alatt megadott oldalra és mérgesen dobta vissza a tartóra a többi lap közé. Az első városban töltött estén vacsorázni vitte Soniát és észre sem vette, hogy fotózzák őket. A képek alapján egy boldog párnak tűnnek és nem is csodálkozott rajta, hogy Rosario azt hitte, hogy valójában azok is, de ez csak a látszat volt. Sonia már rég Buenos Airesben volt vagy ki tudja, hogy hol, de nem Santa Clara del Marban. Gonzalo nem gondolkozott sokáig, hanem inkább elsietett Rori után. Meg akarta próbálni, hogy elmagyaráz mindent, de ő sem hitt benne, hogy Rosario el is fogja hinni. Egyedül azzal vigasztalta magát, hogy a lány is érez iránta valamit. Ha nem így lenne, nem zaklatta volna ennyire fel az az újságcikk és talán hajlandó lesz legalább meghallgatni. Rori már majdnem hazaért, amikor Gonzalo utolérte. Utoljára még valamelyik bajnokin vágott ki ekkora sprintet, mint most. Akkor 3 pontért harcolt, most viszont sokkal fontosabb dologért futott.

-         Rosario! Állj meg egy percre! Hagy magyarázzam el! – fogta meg a lány karját és megállásra akarta kényszeríteni, de Rosario rá sem nézett, csak kitépte a karját az övéből és meggyorsította a lépteit.

-         Rosario, kérlek! – állt meg előtte a focista terpeszben és akármerre akart lépni Rori ő is arra lépett, így nem tudta kikerülni.

-         Nem érdekel, hogy mit akarsz mondani. Szerintem k*rvára  félrecsengettél. – taszított rajta egyet és elsietett mellette.

-         Rosario! – kapott utána Gonzalo.

- Hagyj békén! – nézett vissza rá Rosario és ha egy nézézssel ölni lehetne, a focista már nem élne és maga mögött becsapva az ajtót eltűnt az oroszlános házban. Gonzalo úgy gondolta, hogy talán jobban teszi, ha most egy kicsit egyedül hagyja a lányt és később próbál meg beszélni vele, amikor egy kicsit lenyugszik. Sóhajtott egy nagyot és elindult az ideiglenes otthona felé, miközben egy kavicsot passzolgatott jobb lábával a balnak és vissza. Rosario mérgesen rohant fel a lépcsőn és nem nézett sem jobbra, sem balra. Nagyon becsapottnak érezte magát és haragudott Gonzalora. Így még nem verték át sohasem... De mit is remélt, amikor az ő világa és Gonzalo világa annyira különbözik egyástól, mint a tűz és víz és ez a kettő köztudottan nem is fér meg egymás mellett. Megpróbálta elfoglalni magát, hogy ne gondoljon erre az egészre, ami az üzletben történt, de bármibe kezdett, a gondolatai minduntalan ott kötöttek ki, hogy mennyire rossz érzés volt, amikor megpillantotta azt az újságot. Egy hirtelen elhatározást követve bement a hálószobába és elővette a szekrényből a sporttáskáját, aztán belepakolt magának egy hétvégére elég ruhát. Egyébként is úgy tervezte, hogy elmegy meglátogatni egy  régi jó ismerősét és már le akarta mondani a programot, de őrült neki, hogy mégsem tette meg. Elővette a telefonját és felhívta a Junínban lakó barátnőjét, hogy ha még aktuális a meghívása, akkor most elugrana hozzá. Egy rövid beszélgetés után megnyomta a piros gombot és felkapta a táskáját, aztán bezárta a lakását maga mögött. Leérve a földszintre megkereste Susana nénit és kopogtatott az ajtaján. Az idős hölgy mosolyogva nyitott neki ajtót, mire Rosario is magára erőltetett egy mosolyt. A pótkulcsot Susana néninél hagyta, hogy ha bármi baj van be tudjon jutni a lakásba, aztán mondott neki pár szót, hogy hová megy és elsietett. Susana látta rajta, hogy nincs minden rendben, de nem akarta faggatni. Tudta, hogy ha úgy érzi, akkor majd ki fogja neki önteni a szívét, előbb hagyni kell, hogy kicsit rendezni tudja magában, bármi történt is, ami miatt ilyen hirtelen vidékre utazik. Rosario bedobta a kocsiba a sporttáskáját, aztán bepattant a vezetőülésre és indított is. Már alig várta, hogy kiérjen a városból. A házak sora fokozatosan ritkult, míg végül ezek el is tűntek és csak a kilométereken át nyílegyenesen futó aszfaltcsíkot látta maga előtt. Nyugat felé haladt és erre nem egészen olyan volt, mint a Pampákon. Itt sokkal többen jártak az úton, de ő mégis kizárta a külvilágot és csak annyit engedett be belőle, amennyit feltétlenül szükséges volt...

***

Gonzalo alighogy hazaért, már vissza is akart fordulni az oroszlános házhoz, hogy beszélhessen Rosarioval, de rákényszerítette magát, hogy foglalja el magát és várjon még. Gondolatban töübbször is lezongorázta, hogy mit fog mondani, de az összes elképzelését sutba dobta. Rosario nem olyan, mint a többi nő, akivel eddig dolga volt, így kiszámítani sem tudta, hogy mit kellene mondania ahhoz, hogy ne vágja rögtön az orrára az ajtót, bár gyanította, hogy akármit is kezdene el beszélni így is úgy is az lenne a vége. Ránézett az órára és úgy gondolta, hogy eleget várt már. Határozottan indult el a kocsijához és bepattanva a vezetőülésre már indított is. Minél előbb ott akart lenni és tisztázni ezt az egész félreértést. Amennyire csak a szabályok engedték, gyorsan átvágott a városon és percek múlva már az oroszlános ház előtt állította le a motort. Vett egy mély levegőt, aztán kiszállt és belépett a nyitott kapun. A lépcsőn akart felsietni, amikor valaki megszólította.

-         Rosario nincs itthon. – állt meg a söprögetésben egy idős hölgy.

-         Értem. – fordult Susana felé Gonzalo. – Nem tudja véletlenül, hogy mikor jön haza?

-         A lelkemre kötötte, hogy ne mondjam el senkinek se. – folytatta a seprést.

- De nekem nagyon fontos lenne! Kérem! – fogta könyörgőre a focista, de a hölgy konokul hallgatott – Jó akkor, megvárom az autóban. – jegyezte meg Gonzalo és kiment, aztán beszállt a kocsiba és kényelmesen elhelyezkedett az ülésen. Susana még sepregetett egy darabig, aztán kicsit az udvart is rendbe tette, aztán kíváncsiságból kinézett az utcára, hogy Gonzalo ott van-e még. A férfi a kocsi motorháztetejének támaszkodva kanalazott egy doboz Serenitot és az utca forgalmát szemlélte. Az idős hölgy szíve megesett a focistán, aki már több, mint egy órája várakozott a ház előtt és odamenve hozzá megsúgta neki, hogy Rosarioval csak hétfőn tud beszélni, mert látogatóba ment egy ismerőséhez. Gonzalo egy hálás mosollyal köszönte meg az információt, aztán visszament a nyaralóba. De már alig várta, hogy hétfőn megpróbálhassa tisztázni az egész Sonia ügyet...

Lo juro otra vez - 5.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a folytatást. :) ne sok mindent fűznék hozzá, csak annyit, hogy remélem, hogy ez is ugyanúgy elnyeri a tetszéseteket, mint a az eddigi 4 fejezet. :) A pipákat és kommenteket továbbra is köszönöm! :)

Puszi:

Detti

Ps.: Gondoltam belinkelem az oldalt, ahonnan a csodaszép képeket szedem Szantoriníről. Érdemes végigböngészni, csodálatos hely. :) (katt a sziget nevére)

A kanapé két végénél állva néztük farkasszemet egymással. A tenger felől fújó szél táncoltatta a függönyt, de azonkívül semmi sem mozdult a nappaliban. Mintha megállt volna az idő.

- Gonzalo, ezt verd ki a fejedből! – kezdtem el a szobám felé hátrálni. Egyből megértettem, hogy reggel miért nézett olyan furcsán rám, amikor kijelentette, hogy a nagy hálószobában fog aludni. Gonzalo nem szólt semmit, csak elmosolyodott és ezzel még nagyobb hatást tett rám, mintha valami szépet mondott volna. A szívem gyorsabban kezdett el kalapálni a mellkasomban én pedig önkéntelenül is odatettem a kezem, mintha megpróbálnám visszafogni. Tovább hátráltam a szobám felé, mert nem egy másodpercre sem akartam szem elől téveszteni. Nagyon jól tudtam, hogy elég egy csókja és elvesztem a józan eszem, aztán az ágyában kötök ki. A hátamnak éreztem nyomódni a kilincset, de hiába volt rajta a kezem, képtelen voltam lenyomni. Még mindig Gonzalot figyeltem és képtelen voltam otthagyni a nappaliban. A férjem egy darabig csak ott állt és engem nézett, de aztán lassan megindult felém.

-         Espe! Sokkal makacsabb vagy, mint gondoltam, de rájöttem, hogy azzal ha csak beszélek, nem érek el nálad semmit. Kénytelen vagyok a tettek mezejére lépni. – állt meg pontosan előttem és kezével az ajtónak támaszkodott, engem pedig sarokba szorított.

-         Akkor menj aludni! – vágtam rá.

- Biztos ezt szeretnéd? – kérdezett vissza, miközben az ajkával bejárta a nyakam legérzékenyebb pontjait. Szerettem volna bemenni a szobámba otthagyva az argentint a nappaliban és kétszer is ráfordítani a zárra a kulcsot, de megdermedtem, mint egy szobor. Becsuktam a szemem és nekidöntöttem az ajtónak a fejem. A vágy elemi erővel tört rám minden apró érintés nyomán és szerteszét száguldott a testemben, egyetlen porcikámat sem kihagyva. Úgy éreztem, hogy spontán öngyulladás lesz a végem. Vettem egy mély levegőt és lopva ránéztem Gonzalora, aki még mindig szívdöglesztően mosolygott. Az ajkam résnyire nyílt, a következő pillanatban pedig már le is foglalta a férjem. Egyszerűen képtelen lettem volna nem visszacsókolni azonnyomban. Nem finomkodva és gyengéden csókoltuk egymást, hanem szinte úgy faltuk egymás ajkát, mint amikor az éhezőt beengedik egy gazdagon megterített lakomára, ahol annyit ehet, amennyit csak akar. A nyelve érzékien játszadozott az enyémmel, mi pedig képtelenek voltunk elszakadni a másik ajkától. Az argentin már tudta, hogy nyert ügye van, bár nem hiszem, hogy ez a kis győzelem jobban izgatta volna, mint a tény, hogy a karjában tarthat. Nekem már rég fogalmam sem volt arról, hogy milyen álláspontot is képviseltem a kettőnk ügyében csak egy valamit tudtam biztosan: az egész éjszakát vele akarom tölteni, akkor is ha másnap esetleg a fejem a falba fogom verni miatta. Már egyszerűen képtelen voltam parancsolni a rám törő érzéseknek és nem tudtam, de nem is akartam már eltolni magamtól. Egyszer csak, nem tudom mennyi idő után elengedett, hogy egy kicsit szuszhoz jusson. Úgy kapkodtuk a levegőt, mintha már lefutottunk volna egy maratont és nem szóltunk egy szót sem csak farkasszemet néztünk. Gonzalo elengedte az eddig szoros ölelésbe fogott derekam és megragadva a kezem elindult az emeleti hálószoba felé, én pedig zokszó nélkül követtem. A lépcsőfokokat olyan sietve vettük, mintha az életünk múlna rajta ám amikor elértük az emeletet és már a hálószoba ajtajában álltunk Gonzalo, ahelyett, hogy kinyitotta volna az ajtót, hogy bebotladozhassunk oda és szabadjára engedjük a vágyainkat, megállt és magához vont, én pedig egyszerre  kérdőn és esdeklőn néztem rá.

-         Nem olyan rég még azt mondtad, hogy verjem ezt ki a fejemből és azt akartad, hogy menjek aludni. – emlékeztett a férjem, miközben a homlokát az enyémnek támasztotta.

-         Inkább azt felejtsd el, hogy erre kértelek – mondtam alig hallható hangon és átkaroltam a nyakát.

-         Ne parázz, ahhoz túl sokat dolgoztam már rajta, hogy végre megjöjjön a jobbik eszed, hogy mikor végre elérkezeik ez a pillanat, csak így elmenjek aludni.

-         A jobbik eszemet már a nappaliban elvetted.

-         Espe, most nem egy elkapkodott éjszakát akarok. Most az egyszer hagyd a gondolkozást az ajtóban és csak erre figyelj! – mondta miközben kezét odatette, ahol érezni lehetett a szívdobbanásaimat, aztán ismét birtokba vette az ajkam.

-         Egyébként most miért suttogunk? – kérdeztem, amikor egy pillanatra elengedett és ismét le nem foglalta a szám.

- Nem tudom. – mosolygott bele a csókba, aztán a karjaiba vett és bevitt a szobába. Az alkony fényei beragyogták a szobát és eleinte a narancssárga árnyalatai festették be a fehér falakat, aztán ez a szín fokozatosan átváltott a rózsaszín és a lila árnyalataiba. Gonzalo talpra állított az ágy előtt és szorosan magához ölelt. A fejem a mellkasába fúrtam és úgy tettem, ahogy ezt a férjem tanácsolta. Kikapcsoltam az eszem és hagytam, hogy az a bizonyos láng ismét pislákolni kezdjen valahol a szívem mélyén, hisz soha nem is aludt ki teljesen. Kezemmel utat találtam a pólója alá és úgy simogattam a hátát, amíg el nem engedett. Megfogta a kezem és odahúzott az ágyhoz. Felmásztam rá, aztán ő is követett és segített kibújni a felsőmből. Egy kicsit még a kezében tartotta az összegyűrt ruhadarabot, aztán ledobta a földre. Gonzalo hol az ajkam, hol az állam vonalát csókolgatta, én pedig azon ügyködtem, hogy megszabadítsam őt a pólójától. Kezemmel végigsimítottam a mellkasán és becsuktam a szemem egy pillanatra. Már szinte el is felejtettem, hogy milyen érzés, ha hozzábújok és átölel a két izmos karjával. Újra és újra végigzongoráztam az ujjaimmal fentről lefelé aztán vissza a mellkasán egyetlen porcikáját sem kihagyva. Annyira hozzásimultam, amennyire csak tudtam. Gonzalo lehajtotta a fejét és a nyakam vette kezelésbe, aztán onnan haladt lefelé. A melltartó egyik pántját lassan húzta le a vállamról és ahogy lejjebb csusszant egy picit adott egy apró puszit arra a helyre, ahonnan lejjebb csúsztatta. Ugyanezt eljátszotta a másik pánttal is és mire megszabadított az újjabb darab felesleges textiltől már rég rá volt beállva az összes érzékem. Csak hagytam, hogy a régi melegség elárassza a szívem és onnan kiindulva a lelkem is járja át. Mohó voltam és siettettem volna mindent, de a férjem egy percre sem adta át az irányítást nekem. Továbbra is lassan csinált mindent, amivel az őrületbe kergetett és minél tovább kényeztetett, annál jobban vágytam már rá. A keze a combomon kalandozott az ajkával pedig ki tudja már hányadszorra járta végig az utat az ajkamtól a hasamig még mindig pontosan emlékezve rá, hogy hol vannak az érzékeny pontjaim. Én is szerettem volna valamit adni neki, hogy ne csak én élvezkedjek, de nem hagyta. Megfogta a kezeim és a hátára vonta őket, aztán csak annyit súgott, hogy „Majd később”. Megragadva a tarkóját közelebb húztam magamhoz, hogy meg tudjam csókolni és akkor megéreztem, hogy a keze a nadrágom madzagjával babrál. Egy pillanatra odanézett, aztán kibontotta a csomót és addig elengedett, amíg le nem húzta rólam. Mellettem terült el az ágyon és miközben az egyik karján nyugtattam a fejem, az ajkaival még mindig az enyémeket becézte, a másik keze pedig egyre lejjebb csúszott a hasamon. Végigsímitott a lenti domborulatomon én pedig halkan felnyögtem, ő pedig elmosolyodott. Még a fehérneműm anyagán át is elképesztően forrónak éreztem az érintését. Kicsit erősebben markoltam meg a vállát, de őt ez a lehető legkevésbé sem zavarta és a kezét lassan becsúsztatta az anyag alá, hogy úgy folytassa a kényeztetést, még több olajat öntve az eddig is lobogó tűzre. Most már ha akarta volna, sem tudtam volna visszakozni és leállítani őt. Semmi más nem tudott érdekelni rajta kívül és minél többet akartam belőle. A mindig megfontolt és precíz Esperanza, aki néha olyan, mint akinek nincsenek érzései  a hálószobán kívül maradt, mert vannak az életben olyan esetek, amikor érdemes nem gondolkozva azt tenni, amit a szívünk diktál. Egyszerre volt mámorító és kínzó a vágy, ami csak még erősebb lett, pedig a nappaliban tapasztaltnál nem hittem, hogy lehet nagyobb. Az erőm elhagyott és úgy éreztem magam, mint aki a felhők közt lebeg, ahogy ott feküdtem a karjai közt. Már csak nyöszörgésre futotta az erőmből, amikor azon vettem észre magam, hogy az utolsó darab textil is, ami még a testemet takarta a szoba túlsó sarkában landolt. Gonzalo viszont még mindig túl volt öltözve én pedig minél előbb változtatni akartam ezen a helyzeten. Vele szemben térdeltem fel az ágyon és kissé remegő  kezekkel láttam neki az utolsó darab ruháitól is megszabadítani a férjemet, ami elég gyorsan sikerült is. Visszadőltünk a párnák közé és ezúttal már nem mellettem foglalt helyet, hanem fölémgördült, mire egy sóhaj hagyta el az ajkam. Egyszerűen minden porcikám érte kiáltozott, amikor pedig megkapták a részüket, szinte fejbe vágott a felismerés, hogy mennyire hiányzott a férjem. Még szorosabban öleltem magamhoz, mintha ez még lehetséges lett volna és néhány érintéssel igyekeztem a  tudtára adni, hogy mit is érzek. Szavakkal képtelen lettem volna kifejezni bármit is, mert még nem találták ki azt a kifejezést, ami vissza tudta volna adni, hogy mit jelentett nekem akkor, ott, vele lenni. Odakinn a nap lenyugodott a hold fénye pedig pont besütött a hálószobába. A kíváncsi csillagok, akik belestek az ablakon, már nem két külön ember sziluettjét láthatták, hanem együtt a kettőt. Szemével kérdezte, hogy biztos akarom-e, én pedig válaszként lehunytam a szemem és bólintottam. Belemosolyogtam csókunkba, amikor megéreztem őt magamban és azt kívántam, hogy megálljon az idő és soha többet ne kelljen elhagynunk azt a szobát. Lassan kezdett el mozogni, amíg fel nem tudtam venni a ritmust, aztán fokozatosan gyorsított, amíg el nem értük a hetedik mennyország kapuját és át nem léptünk rajta pár pillanatra. Minden maradék ellenállásom is porrá vált amit könnyedén fújt el a szél.  Már nem akartam elválni, mert ott és akkor elhittem, hogy van még remény, a belsőmet pedig kitöltötte a Gonzalo iránt érzett szerelem. Idejét sem tudtam, hogy azelőtt mikor szeretkeztünk utoljára ilyen ráérősen és nem elkapkodva semmit sem ennyi érzést, odafigyelést és gyengédséget beleadva. De az az éjjel más volt, mint eddig bármelyik másik: bizonyságát adtuk egymásnak, hogy az, amit egymás iránt érzünk, semmit sem változott, az elmúlt időszak pedig csak egy hullámvölgy volt, amin már túl vagyunk. Szinte egész éjjel alig beszélgettünk valamit, mégis megbeszéltünk mindent. Már jócskán hajnalodott, amikor kissé fáradtan, de még mindig a levegőt kapkodva bújtam oda Gonzalohoz. Olyan idilli boldogság járt át minket és az egész szobát, amit csak két olyan ember érezhet, akik igazán szeretik egymást. Összekulcsoltunk a kezünk és az argentin egy apró puszit nyomott az orrom hegyére, az érzelmi kavalkád pedig megtette a hatását és elsírtam magam.

-         Azért ennyire nem volt rossz, szerintem. - adott mosolyogva egy puszit a homlokomra.

-         Lökött!

-         Mi a baj Espe? – kérdezte elkomolyodva.

-         Semmi...csak annyira jó itt lenni...veled... – szipogtam.

-         Nekem is jó veled. – ölelt magához még szrosabban. - Őrülten hiányoztál.

-         Te is nekem.

-         Annyira hülye voltam, hogy nem voltam ott, amikor szükséged lett volna rám. Sajnálom, hogy így alakult, de ezentúl minden másképp lesz. Bebizonyítom neked, hogy nem vagyok reménytelen eset, ha adsz még egy lehetőséget.

-         Amint visszamentünk Madridba, visszavonom a válókeresetet.

-         Ezt komolyan mondod? – ült fel az ágyban.

-         Igen. – mondtam és még bólintottam is hozzá megerősítésképp. Gonzalo szeme felcsillant és kiugrott az ágyból. Én is kicsusszantam az ágy szélére de nem sokáig ülhettem ott, mert rögtön felkapott és pördült velem egyet a szoba közepén.

-         Szeretlek Esperanza Julia Higuaín!

- Én is szeretlek téged Gonzalo Gerardo Higuaín! – válaszoltam nevetve, aztán megcsókoltam és ismét a kissé gyűrött ágyneműn fekve találtam magam. Volt még mit bepótolnunk az elmúlt időszakból...

                                       

-         hmm... Másszuk meg holnap a Szkaroszt! – vetettem fel az ötletet kezemben az utikönyvvel.

-         Már megint hegyet másszak? – fintorgott Gonzalo.

-         Csak 500 lépcső, nem értem mi a bajod vele. Állítólag csodálatos onnan a kilátás.

-         Théra nekem bőven elég volt.

-         Puhány kislány!

-         Én puhány kislány? Én? – nyomott le a törülközőre.

-         Igen te!

-         Éjjel nem ez volt a véleményed – kezdte el az állam vonalát csókolgatni – meg reggel sem. – tért árt a nyakamra.

-         Gonzalo, a strandon vagyunk! Viselkedj már! – csaptam rá a vállára, de mintha meg sem érezte volna.

-         Mert?

-         Mert nem vagyunk egyedül.

-         Én nem szégyellem, hogy odáig vagyok érted.

-         Én sem, de ha ezt így folytatod tovább, akkor rád vetem magam.

-         Szóval ez felizgat.

-         Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! – csaptam rá még egy kisebbet, mire ő pimaszul elmosolyodott és megcsókolt.

-         Akkor le kell, hogy hűtselek. – mondta és még reagálni sem volt időm, máris felkapott a trülközőről és meg sem állt velem a vízig. Megállt az alkalmas helyen és beledobott a tengerbe. Odaúsztam hozzá és lefröcsköltem hátulról.

-         Kapj el ha tudsz! – fordultam gyorsan és messzebb úsztam tőle, ő pedig követett. Direkt lassítottam, hogy utolérjen és már vártam, hogy odaérjen hozzám. Pontosan előttem bukkant fel a vízből és se szó, se beszéd magához húzott egy szenvedélyes csókra.

-         Mit szólnál hozzá, ha most szépen visszamennénk a villába és ott folytatnánk?

- Lehet róla szó. – egyeztem bele és elindultunk a part felé. Azóta az éjszaka óta Gonzalo minden erejével azon volt, hogy bebizonyítsa, hogy meg tud változni én pedig napról napra jobban meg tudtam bízni benne. Sőt napról napra jobban beleszerettem és olyan voltam, mintha kicseréltek volna. Boldogabbnak éreztem magam, mint azelőtt bármikor és ez a békülésre szánt hónap kezdett átmenni egyfajta második nászútba. Úgy éreztem, hogy végre visszakaptam az igazi Gonzalot, azt a férfit, akibe beleszerettem és akinek kimondtam az igent. Rossz emlékké kezdett halványulni az elmúlt időszak és egyre kevesebbet gondoltam az egyedül töltött éjszakákra, a munkával töltött napokra és minden fájdalomra, szomorúságra, amit csak éreztem, amikor nem volt mellettem. A negatív érzések helyét pedig fokozatosan átvette a szerelem, mint ahogy a kifestőkönyvben a fekete-fehér lapból színes oldal lesz, ha színekkel töltjük ki a fehéren hagyott helyeket. Ismét megtanultam színesben látni a világot és újra képes voltam rácsodálkozni a magas sziklafal tövében nyiló apró virágra, aminek a nevét sem tudtam. A szigetet addig is szépnek láttam és ez csak fokozódott. Hosszú percekig képes voltam a teraszról nyíló kilátást bámulni, miközben a fejem Gonzalo vállán nyugtattam és ő átölelte a derekamat. Egy rossz álomnak tűnt, hogy úgy jöttünk ide, ebbe a földi paradicsomba, hogy én el akarta válni tőle...végleg. Most már 5 percre is nehezemre esett, ha el kellett mennie valahová, vagy nekem volt dolgom és ott kellett hagynom. Semennyi sem volt elég belőle és rádöbbentett arra, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy pusztán sértődöttségből otthagyjam végleg. Soha többet nem akartam külön lenni tőle.  Azelőtt talán már csak megszokásból mondtuk a másiknak, hogy „ Szeretlek!”, amikor épp többet is beszéltünk a köszönésnél, de a kibékülésünk óta már tartalma is volt a kimondott szónak. Még a szívem is gyorsabban vert a mellkasomban, ha kimondtam neki, ő pedig mosolyogva felelt. Úgy viselkedtünk, mint két kiskamasz, akik életükben először lettek szerelmesek és elképzelni sem tudtuk, hogy bárki is árthatna a boldogságunknak...

Pár nappal több, mint két hete voltunk már a sziget lakói, amikor az egyik reggel ismét szokatlanul korán kidobott az ágy. Óvatósan kicsusszantam Gonzalo mellől és lementem a partra, egy rövidnadrágban és topban. A reggeli nap fénye még csak a sziget egyik felét világította be és azon az oldalon, ahol én voltam még nem lehetett a napsugarak melegét érezni. Hűvös szél fújt a tenger felől, ami bele-belekapott a hajamba, de hagytam hogy hagy fújja mégjobban szerteszét. A papucsom a kezemben fogtam és úgy sétáltam a part azon részén, ahol a hullámok a homokot mardosták és jól esően simogatták a lábam. Megálltam egy ponton és a tenger felé fordulva becsukott szemmel széttártam a karjaim. Érezni akartam, ahogy a tenger sós illatát hozó szél átjárja minden tagom és titkokat súg a fülembe. Azon a reggelen megértettem a szél dalát és tetszett az éneke. A nap egyre feljebb kúszott az égen és aranyló fénybe vonta Fíra egyik templomának harangtornyát és egyre jobban kezdte bevilágítani a sziget ezen oldalát is. A látvány elmondhatatlanul gyönyörű volt és már akkor sajnáltam, hogy mi lesz másfél hét múlva, ha itt kell hagynunk ezt a földi paradicsomot. Az eltelt napok alatt teljesen a szívemhez nőtt már ez a sziget, ez a város és ez a villa. Bármit megadtam volna, ha megállíthattam volna az időt, hogy ne kelljen visszamennem a könyvhöz és a múzeumhoz, Gonzalot pedig ne várják a kötelességei, amit a klub ró rá. Amióta kibékültünk én egy sort sem írtam a könyvhöz és olyannyira elhanyagoltam a munkát vele, hogy már egy egész vékony porréteg is belepte a borítóját. Bűnnek is éreztem volna, ha nekiállok lábjegyzeteket írni, mikor végre ismét megtaláltuk az utat a másikhoz a férjemmel. Nem tudtam, hogy hány óra volt és mióta voltam kinn a parton, de úgy éreztem, hogy ideje lenne visszaindulnom a villába. Mielőtt megtettem volna az első lépést a saját lábnyomon elindulva visszafelé még körülnéztem. Pár óra múlva itt egymás sarkát fogja taposni a rengeteg strandoló és nyoma sem lesz ennek a csendnek és meghitt hangulatnak. Sarkon fordultam és beleütköztem Gonzalo mellkasába.

-         Hát itt vagy! – ölelt át.

-         Nem tudtam aludni.

-         Én sem. Hiányoztál mellőlem. – emelte fel az egyik kezét és megcirógatta az arcom, aztán megcsókolt. – Ma mit csináljunk?

-         Mi lenne, ha főznék valami finomat? – jutott eszembe egy ötlet.

-         Ez jól hangzik.

-         Egy muszakához mit szólnál? Nem lesz olyan finom, mint amilyet itt az éttermekben főznek, de azért talán jó lesz.

-         Nem is, mert sokkal finomabb lesz. – puszilta meg egyenként az ujjaim.

-         Jaj te...te... – kócoltam össze kicsit a haját, aztán adtam egy puszit az orra hegyére. – De akkor reggelizzünk meg és menjünk el a piacra! Különben nem készülök el vele délig.

- A te muszakádért bármit. – fogott kézen és visszamentünk a villába. Visszaérve a házba vettünk egy kicsit túl forróra sikerült közös zuhanyt, aztán felmentünk a teraszra megreggelizni. A bőséges reggeli után eltelve dőltem hátra a széken és a nap felé fordítottam a frissen facsart narancslevet. Gyönyörűen átsütött rajta a nap még szebb színt adva neki, aztán jó ízűen lehajtottam és levittük az üres tányérokat, poharakat a konyhába, aztán gyorsan átöltöztünk és elindultunk a piacra. A téren rengeteg ember sürgött – forgott a zöldségeket, gyümölcsöket és minden mást, ami szem-szájnak ingere áruló árusok közt. Nagyon megtornáztattam az agyam, hogy eszembe jussanak a görög kifejezések, amiket most majd használnom kell. Én mntem elől, Gonzalo pedig követett és csak kapkodta a fejét, amikor a hellének nyelvén álltam neki alkudozni az árússal, a szatyrok pedig egyre jobban teltek mindenfélével ami a muszakához és a görög salátához kellett. Gonzalo nem hagyta, hogy cipekdejek így lovagiasan elvállalta, hogy majd ő hazaviszi a szatyrokat, de kis idő után már az orra alatt morgott, hogy miért hagytuk a kocsit a garázsban. Amikor végeztünk a bevásárlással és visszaindultunk a villába szorgosan válaszolgattam Gonzalo kérdéseire. Néha-néha rámutatott egy-egy táblácskára, amire volt valami írva görögül, én pedig elárultam neki, hogy meyik mit jelent. Καρπούζι (Karpúzi) a görögdinnye, Μελιτζάνες (Melidzánesz) a padlizsán, Πορτοκάλλια (Portokália) a narancs...  Már elhagytuk a piacot és épp arról kérdezgetett a férjem, hogy mennyire nehéz a görög nyelv, amikor olyan dolog történt, amire nem számítottam....

Alma Rebelde - III.rész

Gonzalo vett egy mély levegőt, amikor leállította a motort a Santa Clara del Mar határában álló hatalmas és fényűző ház udvarában. Ez az egész puccos nyaraló egy valóságos giccspalota volt és ha egyedül dönthetett volna róla, hogy hol töltse a szabadságát, biztos nem jött volna ide, legalábbis ebbe a puccparádéba nem. Egyáltalán nem érezte magát otthonosan benne, ezért ha tehette, bement a városba. Mindegy volt neki, hogy hol van, csak ne itt legyen ebben a luxusházban, ahol még szinte leülni sem mer, nehogy rászoljon az a morcos figura a festményről. De hát nem ő szervezte ezt az egészet, hanem Sonia és neki ez tetszett. A városka ugyan neki is tetszett és ha nem jönnek ide, Rosariot se ismeri meg, amiért kár lett volna. Chari nem egy hétköznapi lány és külsőre abszolút nem tartozik az esetei közé, mégis érdekli. Talán épp azért, mert különleges... és más... sokkal jobb, mint az a hárpia, aki odabenn várja. Gonzalo belépve a házba még le sem vette a kabátját, de már Sonia vádló tekintetével találta szembe magát.

-         Hol voltál? – toporgott a szoba közepén keresztbetett karokkal.

-         Csak benéztem a városba.

-         Az tartott ilyen sokáig? Kivel voltál hagy halljam! Idevalósi ugye?

-         Sonia, fejezd már be!

-         Nem fejezem be, mert tudom, hogy megcsalsz!

-         Te nem vagy normális.

-         Ilyet mersz rám mondani? – sípákolta a szőke lány felháborodva. – Hát jó. Akkor tudod mit? Én hazamegyek és mindenki meg fogja tudni, hogy nem vagy te olyan angyali természet, ahogyan azt sokan képzelik rólad! Ne próbálj meg visszatartani, mert nem érdekelsz!

-         Ez fenyegetés akart lenni? – nevette el magát Gonzalo – Beszélj amennyit csak akarsz, engem nem érdekel, hogy miket találsz ki a szennylapoknak. Már torkig vagyok a hisztijeiddel és ha el akarsz menni, hát menj! Még ki is nyitom neked az ajtót.

-         Te kidobsz?!

-         Te akarsz elmenni, nem én doblak ki. Már rég szakítanom kellett volna veled, nem is értem, hogy miért húztam idáig és miért hoztalak ide is magammal...már egy jó ideje csak az agyamra mész.

-         Még egy olyat, amilyen én vagyok, nem fogsz találni.

-         Nem is kellene.

- Ezt még meg fogod bánni Gonzalo Higuaín! – fenyegette meg Sonia és eltűnt a hálószoba ajtaja mögött. A focista még hallotta, ahogy dühösen nyitogatja ki a szekrények ajtajait és lelki szemeivel maga előtt látta, ahogy dühösen dobálja bele a bőröndjébe a márkásabbnál márkásabb ruhákat. Nem sajnálta, hogy végre pontot tettek egy hosszú ideje nem működő kapcsolat végére...sőt...hatalmas megkönnyebbülés szakadt rá...

***

Rosario másap reggel a futócipőjével a kezében ült le az egyik székre a konyhában. Körül nézett a helységben és minden olyan volt, mintha a múlt estét csak álmodta volna. A tányérok ugyanúgy soraoztak a szekrényben és a bögrék meg a poharak szájukkal lefelé várták, hogy Rori elővegye és használja őket. Már nyoma sem látszott a múlt esti rendetlenségnek. A lefolyó kitisztítva került vissza a helyére és a gyűrű is ismét ott csillogott Rosario ujján. Minden olyan volt, mintha semmi se változott volna a múlt reggelhez képest, pedig sok minden változott. Valami elindult múlt este, ezt érezte Rori. Belebújt a kissé kiszolgált cipőbe és megkötötte a cipőfűzőt, aztán betűrte az egészet a cipőjébe, hogy ne zavarja futás közben. Becsukta maga mögött az ajtót és már a lépcsőn is futólépésben sietett le, aztán kilépett az utcára. Nem sok ember járt a dolga után ezen a korai órán, Rosarion kívül csak néhány korán kelő rótta a városka utcáit meg pár másik kocogó, aki a szenvedélyének hódol. A lány is szeretett futni, mert eközben is ugyanolyan szabadnak érezte magát, mint amikor a kietlen országúton halad az autójával dél felé. A városból nem nagyon volt alkalma elszabadulni, hogy kocsikázhasson egy jót, de futni mindig volt alkalma és ő örömmel ki is használta a lehetőséget. Akár esett, akár fújt ő mindig ment futni. Az irányt a város határa felé vette, de még véletlenül sem arra, ahol alkalma lenne összefutni Gonzaloval. Nem szeretett volna találkozni vele, viszont a gondolatait nem tudta irányítani és vissza-visszatértek a játékoshoz és ahhoz a néhány perchez tán másdoperchez, amikor olyan közel állt hozzá a konyhában. A múlt este Gonzalo nem éppen a leghelyesebben cselekedett...sőt! Ki olyan pimasz fráter, hogy csak úgy bekopogtat valakihez és vacsorát kér mikor meg sem lett hívva? Ez pont olyan viselkedés volt, amit Rori egy az ember orrára csapott ajtóval szokott díjazni. Be sem enged ilyen embereket a lakásába, bár nem is nagyon volt eddig ilyenhez szerencséje, de Gonzaloval mégis kivételt tett. Eddig még nem nagyon érzett olyat, mint a konyhában és nem is nagyon tudta hová tenni ezt az egészet. A férfiakra mindig is haverként tekintett és nem is vette őket túl komolyan, nem is gondolkozott sokat pasiügyeken, mert nem nagyon voltak eddig, erre most futás közben is Gonzalon töri a fejét és másra sem gondolt, amióta elindult. Ránézett az órájára és megállapította magában, hogy lassan ideje lenne visszaindulnia. Hátat fordított az eddigi irányának és visszakocogott az oroszlános ház felé. Alig járhatott egy saroknyira a háztól, amikor valaki rádudált. Ijedten rezzent össze, amikor meglátta az utca közepén megálló Gonzalot.

- Chari, bedöglött a tragacsod? – könyökölt ki az ablakon a focista, de a lány úgy tett, mint ha nem hallotta volna és tovább folytatta az útját. Már csak ő hiányzott hozzá, hogy tökéletesen induljon a napja.

-         Rosario, elromlott a kocsid? – gurult arrébb az autóval Gonzalo és nem igazán zavartatta magát azért, mert feltartotta a fő utca forgalmát.

-         Nem, csak szeretek futni. Jó testedzés, neked is ajánlom. – ment oda a lány az autóhoz és válaszolt.

-         De vicces valaki!Tréfarépát reggeliztél?

-         Nem. – mosolygott rá a lány.

-         Most megkérdezném, hogy elvigyelek-e hazáig, de azt hiszem hülye kérdés lenne. – intett a fejével Gonzalo az oroszlános ház felé.

-         Amúgy is nemet mondanék. Ha reggel nem futom le a megszokott távot, akkot rosszul érzem magam egész nap.

-         Értem. – bólintott a focista – Este ráérsz?

-         Nem főzök neked vacsorát!

-         Pedig már épp mondani akartam, hogy nyolcra ott leszek. – nevetett Gonzalo.

-         Akkor az orrodra vágom az ajtót. Én szóltam. – válaszolt aztán visszament a járdára és egyet intve a focistának, elkocogott az oroszlános ház felé.

-         Hé, nem válaszoltál! – szólt utána a focista.

- Ha még egyszer találkozunk ma, akkor válaszolok. De nem ér itt szobrozni a ház előtt, bízd a véletlenre! – figyelmezetette Gonzalot, aztán eltűnt az oroszlános ház kapuja mögött. Nagy mosollyal üdvözölte Susana nénit a földszinten, aki épp ekkor vitte be a postáját. Beszélgettek pár szót és az idős hölgy nagyot sóhajtott, amikor a lány eltűnt a lépcsőfordulóban. Ismerte ezt a mosolyt és őrült a lány örömének, de aggódott is, hogy nehogy az a valaki összetörje a szívét...Rosario beérve a lakásába lerúgta a lábáról a futócipőt és gondosan a helyére tette, aztán gyorsan lezuhanyzott és körülnézett, hogy mire lesz szüksége, ha elmegy a boltba. Írt magának egy listát, aztán elindult a bolt felé. Amióta a kis város lakójának számított, annyit járt az üzletben, hogy fejből tudta, hogy mit hol talál. Szinte fel sem kellett néznie, csak egymás után vette le a pocokról a megfelelő zacskót és dobozt, amit a kosarába rakott. Mielőtt a pénztárhoz ment volna még egyszer ellenőrízte, hogy mindene megvan-e, amikor ismerős alakot látott meg tanácstalanul nézelődni a sorok között.

-         Nocsak, nocsak Gonzalo Higuaín bevásárol? – állt meg Rori a háta mögött és a kezét a vállára tette.

-         Ne ordítsd világgá, ha kérhetem! – tette a kezét a lány szájára és behúzta 2 sor közé - Inkognítóban vagyok.

-         Én így is felismertelek, ha ez elég kritika az inkognítód számára.

-         Fogd be Chari!

-         Ne hívj Charinak! – futotta el a méreg a lány agyát és már készült hátat fordítani Gonzalonak, aki megfogta a csuklóját. Rosario úgy érezte, mintha milliónyi kis szkra pattant volna ki a kezéből Gonzalo érintése nyomán és ismét a férfira nézett.

-         Csak vicceltem Rosario. – mosolygott rá a focista – Egyébként nem tudod, hogy hol találom a Serenitot?

-         A Serenitot? – nevette el magát a lány  - De tudom, hogy hol van Gonzalito.

-         Ne röhögj már ki! Élek-halok érte gyerekkorom óta. – húzta fel az orrát az argentin.

-         Jól van na. Egyébként neked ezt szabad? Én azt hittem, hogy a focisták csak egészséges kajákat esznek.

-         Nyúlnak nézek én ki? – háboródott fel a játékos.

-         Az egészséges kaja nem feltétlenül jelenti a salátát. – jegyezte meg Rosario.

-         Néha kell bűnőzni is. A szabadság az pont ilyen alkalom. Na de megmutatod akkor, hogy hol van a Serenito?

-         Nézz az orrod elé! – mutatott Rosario oda, ahonnan beugrottak a két sor közé. – ott álltál előtte.

-         Tényleg! – csapott a holokára az argentin. – Köszönöm!

-         Szívesen. – válaszolt Rosario, aztán megint ott akarta hagyni az argentint, de az ismét megfogta a karját.

-         Még tartozol nekem egy válasszal.

-         Ráérek este. – mosolygott a lány a focistára.

-         Nyolcra ott leszek és nyugi, nem kell főznöd. – mosolyodott el Gonzalo is.

-         Reméltem. Akkor este találkozunk! – mondta Rosario a focista szemébe nézve, de nem mozdult egy tapodtat sem, pedig épp menni készült. Képtelen volt elengedni a tekintetét és szinte lveszett abban a barna szempárban.

- Pontos leszek. – súgta a férfi és közelebb hajolt Rorihoz. A lány hátán jól eső borzongás futott végig és libabőrös lett a karja, amikor Gonzalo egy apró puszit adott a szájára, aztán otthagyta a két sor közt. Rosario megbabonázva állt még egy darabig a konzervek előtt, de aztán még jobban feldobódva indult el a pénztárhoz, hogy fizessen. Este randizni fog....randizni Gonzalo Higuaínnal, aki jobban néz ki, mintha körzővel és vonalzóval szerkesztették volna. Egy pillanatra megállt az újságok előtt, hogy előszedje a pénztárcáját a táskájából és amikor ismét felnézett a szeme megakadt a Gente legújab számán. Letette a kosarát és elvett egy újságot a tartóból. A címlapon egy elég rossz minőségű kép szerepelt Higuaínról és egy szőke nőről azzal a szalagcímel, hogy „Exkluzív képek a futballista és a modell vidéki idilljéről!”. Gyorsan odalapozott a címlapon apró betűkkel írt oldalszámhoz és egy hatalmasat fordult vele a világ. A képeken Gonzalo volt és a barátnője, Sonia Verardi Zamora, a híres modell. Kettesben ültek a városka híres éttermében, ahol mindenféle tengeri herkentyűkből készült fogásokat tálalnak és láthatóan meghitten vacsoráztak, még csókot is váltottak a végén. Rosario úgy érezte, mintha ejtőernyős ugrást hajtott volna végre és nem nyílt volna ki az ernyője, ezért hatalmasat csattant volna a betonon. Nem hitte el, hogy ennyire naiv volt, hogy elhitte egy percre is, hogy akarhat tőle bármi komolyabbat is a sztráfocista. Csak szórakozni akar egy kicsit....de ő nem lesz ebben partner. Ökölbe szorult Rosario keze, amikor megérezte, hogy valaki a kezét a vállára teszi. Pördült egyet és Gonzaloval találta szembe magát, mire az agyát elfutotta a méreg és nem gondolkozott egy percet sem, csak ütött. Hatalmas csattanás hallatszott, amikor Rosario keze a focista arcával találkozott, aztán a lány Gonzalo kezébe nyomta az újságot és otthagyta a férfit. Többet tudni sem akart róla...