Húsvét :)

Minden Kedves Olvasómnak és Betérőnek Áldott Húsvéti Ünnepeket Kívánok! :)

Un sueno en realidad II. - 14.fejezet

Riadtan ültem fel az ágyamon és még mindig a levegőt kapkodva néztem körül a szobában. A redőnyt le sem mertem engedni, mielőtt elaludtam, hogy legyen némi világosság az emeleti lakásban. A pólóm az izzadtságtól csurom vizesen tapadt a hátamra és megborzongtam, ha az álmomra gondoltam. A cetli, amit Javier csúsztatott be az ajtóm alatt, összegyűrve hevert az éjjeli szekrényemen.

„Majd keress meg az iskolában a próbák ügyében! Kell nekem ez az állás és nem ajánlom, hogy elszúrd az egészet! Türelmetlenül várom, hogy elkezdjük a felkészülést! Ugye emlékszel a befejezetlen ügyünkre?”

Amikor a szomszéd azzal hívott a Bernabéuban, hogy egy gyanús alakot láttak a lakás körül fel-alá járkálni, a lelki szemeim előtt rögtön Velasco képe jelent meg és a megérzésem ezúttal tökéletesen működött  Hazaérve Gonzalo nyitotta ki az ajtót, én pedig rögtön észrevettem a kis félbehajtott cetlit a szőnyegen heverni. Villámgyors reflexekkel még épp sikerült az argentinom előtt elvennem onnan és széthajtva a papírdarabot átfutottam Javier sorait, aztán begyűrtem a nadrágom zsebébe. A csatárom ugyan látni szerette volna az üzenetet, de nem adtam oda neki és még mielőtt ő szerezte volna meg magának a gondviselés utánunk küldte Gonzalo ügynökét, aki magával vitte a La Sexta éjjeli bajnoki összefoglaló műsorába vendégnek. Miután becsukódott mögöttük az ajtó kivettem a cetlit a zsebemből és összegyűrve az éjjeliszekrényemre dobtam. Megpróbáltam nem törődni vele, mintha így meg nem történtté tudtam volna tenni ezt a kellemetlen esetet, de amint elcsendesedett a lakás és aludni készültem egyre jobban megszállt a félelem. Mi van ha Javier idejön az éjszaka közepén? Ha van valaki, aki képes lenne erre, az ő.... Annyira féltem, hogy minduntalan összerezzentem, ha bármi apró zajt is meghallottam a madridi éjszakában és bár Gonzalo nem egy sms-t küldött azt tudakolva, hogy ne jöjjön-e el értem, én azt válaszoltam, hogy minden rendben, aztán kiszaladva a konyhába behoztam magammal a palacsintasütőt és azt szorongattam, amikor elért az álom, most pedig ott hevert a takarón. Kezeimmel még a szemem dörzsölgettem, amikor megszólalt a csengő. Magamra kapva a köntösöm kicsoszogtam a bejárati ajtóhoz és az összes zárat kinyitva, amit a múlt éjjel duplán kulcsra zártam egy hatalmas csokor fehér rózsával találtam szembe magam, ami mögött az egyik virágüzlet futárja tűnt fel. Átvettem a virágokat és jócskán adtam borravalót a fiatal srácnak, hisz mondania sem kellett, hogy a csokorhoz járó kártyán ott a küldő neve, anélkül is tudtam, hogy Gonzalotól kaptam, ami egy csapásra elfelejtette velem az összes Javierrel kapcsolatos gondolatomat. Váza híján egy befőttesüvegbe rendeztem el a rózsatengert, aztán elolvastam a hozzá mellékelt kis kártyát, amin az argentin kézírásával állt néhány sor.

„Alejandrita! Hiányzik, ahogy reggelid felett rám nézel az asztal másik végéről. Még az is elviselhetetlenül hiányzik, ahogy a levegőt veszed...erre csak egy gyógyszer létezik: Töltsük együtt a mai és elkövetkező összes  napot! TQM Gonzalo”

Hatalmas mosollyal az arcomon tettem le a lapot a csokor mellé és lehunyva a szemem az arcom a virágokba temettem. Bársonyos volt a szirmok érintése, de még ez sem volt fogható ahhoz az érzéshez, amikor az argentinom simít végig az arcomon. Ábrándképeimet ezúttal ismét a csengő szakította szét, ám ahogy megláttam a küszöbömön toporgó focistát, már nem is bántam annyira. Gonzalo belépve az ajtón rögtön be is csukta maga mögött és a hátát nekidöntötte. Ujjait a csuklóm köré fonta, mire én odaléptem hozzá és a karjaim szó nélkül a nyaka köré fontam. Gonzalo kicsit lejjebb csúszott az ajtónak támaszkodva, hogy ne kelljen lábujjhegyre állnom és átölelve a derekam olyan hévvel kezdte el becézgetni az ajkaimat, hogy kicsit meg is lepődtem rajta, de elmondhatatlanul jól esett. Kezeimmel benyúlva a kabátja alá a felsőjén keresztül simogattam végig a mellkasa összes izmát, amit csak sikerült kitapogatnom és elérnem amíg csak ki nem fogytunk a szuszból. A levegőt kapkodva kézen fogtam és behúztam magammal a nappaliba, ahol rögtön leült a kanapéra és lehúzott maga mellé.

-         Jó reggelt bonita! – nézett rám a legszebb mosolyát elővéve.

-         Ennél jobb nem is lehetne. – adtam egy puszit az arcára. - Köszönöm a virágokat!

-         Még egyszer ennyit akartam, de nem volt több a virágüzletben és ezen az sem segített, hogy én vagyok Gonzalo Higuaín. – húzta ki magát.

-         Oda ne rohanjak! – kezdtem el incselkedni vele.

-         Ne is, mert itt ülök melletted.

-         Szóval azt hiszed, hogy miattad rohannék oda? Utálom a  beképzelt focistákat.

-         Én meg a szemtelenkedő táncosnőket.

-         Borzasztó, amikor pimaszkodnak. – sóhajtottam egyet teátrálisan.

-         Baromi szeszélyesek.... – jelentette ki nagy komolyan Gonzalo, aztán egy szemvillanás alatt maga alá gyűrt a kanapén – és nagyon, de nagyon csikisek, ha nem tévedek.

-         A beképzelt focisták is. – próbáltam kiszabadítani a kezem, de a csatár erősebb volt nálam, így taktikát váltottam és negédes hangon folytattam – De az egyikük pechemre a világ leghelyesebb pasija és még tavaly sikerült neki elrabolnia a szívem.

- Én pedig ugyanakkor szerettem bele az egyik szemtelenkedő és elképesztően szép táncosnőbe. – suttogta az ajkaimnak, ám mielőtt lezárta volna őket a sajátjával az immár szabaddá váló kezeimmel megcsiklandoztam kicsit a bordái alatti részt, amitől rögtön felugrott a kanapéról én pedig úgy nevettem, hogy fel sem bírtam állni. Gonzalo keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt és kissé fancsali grimaszt vágva nézett rám, így várta meg, mire abbahagytam a nevetést és feltápászkodtam a kanapéról. 

-         Eszel valamit? Én még nem reggeliztem.

-         Én sem.

- Akkor mindjárt csinálok valamit kettőnknek. – simítottam végig az arcán, ahogy mellette haladtam el a hálószoba felé menet. Gonzalo kíváncsian jött utánam, mert nem értette, hogy miért afelé megyek, ha reggelit szeretnék készíteni. Elvettem az ágyról a palacsintasütőmet és rámosolyogva a focistára kiléptem a hálóból, de ő nem jött utánam. Az éjjeli szekrényen egy összegyűrt papírdarabra lett figyelmes, ami nagyon hasonlított arra, amit Alejandra a szőnyegről vett fel, aztán gyűrt a zsebébe múlt éjjel. Tanácstalanul toporgott az ajtóban és nem tudta eldönteni, hogy mit csináljon. Legszívesebben odament volna, hogy elvegye a papírt, aztán elolvassa, de úgy érezte, hogy ezzel a lépéssel túl messzire menne, mégsem hagyta nyugodni a szekrénykén heverő cetli. Alejandrát nagyon felzaklatta, bármi is állt rajta és úgy érezte, hogy joga van tudni. Határozott léptekkel ment beljebb a szobába, aztán széthajtotta a papírt és azonnal elöntötte a düh a sorok írója iránt. Apró gombóccá gyűrte össze és az aprócska konyha felé vette az útját. Annyira el voltam foglalva a reggelivel való bíbelődéssel, hogy észre sem vettem, hogy Gonzalo merre járt. Dudorászva pakoltam a hűtő tartalmát tálcára, amikor az argentin diszkrét köhintésére felkaptam a fejem.

-         Alejandra, miért nem szóltál nekem erről? – mutatta fel a kezében lévő papírgombócot.

-         Mert nem fontos. – húztam ki magam. – Végül is csak amiatt írt, hogy a próbák miatt keressem meg, a többit meg csak kellemetlenkedésből tette hozzá.

-         Ezt te sem gondolhatod komolyan! – hajította a papírt a szemetesbe és két kezét a vállaimra simította, ahogy közelebb ért hozzám.

-         Nem félek tőle. – jelentettem ki, de a hangom remegett. Még magammal sem tudtam elhitetni, hogy ez igaz.

-         Ha akár csak egy ujjal is hozzád mer érni, megölöm.

-         Gonzalo, táncolnom kell vele! Hagynom kell, hogy megérintsen....ki kell bírnom vele...

-         Nem kényszeríthet rá senki!

-         Jauregui igen. Vagy ez a tánc vagy kirúgnak. – vettem egy nagy levegőt és lerogytam a hozzám legközelebbi székre – Undorodom attól a féregtől, de nincs más választásom. Nem akarom ezt az állást elveszíteni...most nem. Lemondtam a színpadról, de a tanárkodásról nem fogok! Összeszorítom a fogam és ki fogom bírni valahogy.

-         Kizárt, hogy úgy engedjelek el az iskolába, hogy tudom: kettesben fogsz próbálni azzal a szemétládával. Esélyt sem akarok neki arra adni, hogy egyáltalán megfordulhasson a fejében, hogy megismételje a Palacio Deportes-beli műsort! Meg akarlak védeni Velascotól. – guggolt le velem szemben és megfogta a kezeim, de én kihúztam azokat a kezéből és kissé előrehajolva a széken megöleltem az argentint.

-         Kérlek, most ne beszéljünk erről! – motyogtam alig hallhatóan – A mai nap legyen csak a miénk! Nem akarok Javierre gondolni.

- Rendben. – egyezett bele Gonzalo. – De erre még visszatérünk! – figyelmeztetett felemelt mutatóujjal, mire én kissé megtörve bólintottam, aztán visszafordultam a tálca felé és csendben kezdtem el a különféle finomságokat rá pakolni. Szinte kézzelfoghatóan éreztük a törést, ami az előbb egy perc alatt tönkretette a reggelünket. Kissé ingerülten kezdtem el az étkészleteket is a tálcára tenni, amikor megvágtam magam az egyik késsel. Magyarul káromkodtam egyet és egy konyharuhát szorítottam rá, amikor az argentin termett hirtelen mögöttem. Beleütköztem a mellkasába, amikor a fürdőszoba felé indultam volna egy ragtapaszért és szó nélkül nyújtott oda nekem egyet kivéve a dobozából. Letekertem az ujjamról a véres konyharuhát, mire ő gyorsan leragasztotta a tapasszal, de utána sem engedte el az ujjam.

-         Én csak aggódom érted, mert borzasztóan szeretlek! – utalt az előbb történtekre.

- Meg sem érdemellek. – mosolyogtam rá, aztán elléptem volna tőle, de visszahúzott magához és megcsókolt, ami ugyanolyan hatással volt rám, mint a legelső alkalommal. Ahogy a mesében a leggonoszabb varázslatot is képes az igaz szerelem csókja megtörni, úgy volt képes velem bármi rosszat elfeledtetni, ha Gonzalo ajkát éreztem az enyémen. A világtörténelem bármelyik eseménye eltörpült volna amellett a tény mellett, hogy ő szorít magához az aprócska konyhában. Rájöttem, hogy még szerelmesebb vagyok belé, mint azt ésszel bármikor is fel tudnám fogni és legszívesebben többet nem léptem volna el tőle, de a gyomrom egy hangos kordulással jelezte, hogy mivel ma még nem kapott semmit, már lassan igényt tartana rá, hogy foglalkozzak vele is.  Nevetve dobtam le magam az egyik székre és elvettem egy kenyeret az asztalról, aztán rátettem két szelet sonkát, egy darabka sajtot és pár szelet paradicsomot aztán jó ízűen beleharaptam, úgy pillantottam rá a reggelijét összekészítő Gonzalora.

-         Valami innivaló? – kérdezte.

-         Mindjárt kiveszem a hűtőből. Képzeld anyáék küldtek egy csomó magyar dolgot otthonról, mindjárt megmutatom, hogy mi a kedvencem. – hajoltam be a hűtőbe.

-         Túrós micsodát nem kaptál véletlenül? – utalt a túró rudira.

-         Idény közepén szabad neked olyat enned?

-         Csak egy apró darabot! Egy harapást!

-         Itt az innivaló. – tettem az asztal közepére a kedvenc gyümölcslevemet. – Na és van itt olyan is, amiből te nem ehetsz. – csuktam be a hűtőt és nekidőlve nekiláttam, hogy kicsomagoljak egy szelet túró rudit. Gonzalo viccesen mordult egyet, aztán egy rántással az ölébe húzott. – Csak nem szeretnél egy falatot belőle? – kérdeztem miután beleharaptam az édességbe.

-         De. – vágta rá és miután lenyeltem megcsókolt. Teljesen hátradöntött az ölében, szinte már ott feküdtem a karjai közt, miközben az egyik kezemmel a mellettünk lévő konyhaszekrény tetején kezdtem el keresni a másik szelet túró rudit. Túl hatásos érveket sorakoztatott fel az elmúlt percekben azért, hogy adjak neki is. – Maszatos volt a szád sarka. – törölte meg a saját szája sarkát a hüvelykujjával.

-         Meggyőztél. – nyújtottam oda neki az édességet. – De többet nem merek adni, mert nem akarom, hogy bajba kerülj miattam a Madridnál. – készültem hozzá, hogy felálljak, de ő nem engedte. A túró rudit letette az asztalra és ismét mind a két kezével a derekam tartotta átölelve.

-         Az is hiányzott, hogy hónapokig nem ültél így kócosan az ölemben reggelente...nem tudom, hogy bírtam ki eddig nélküled.

- Nekem pedig hiányzott, hogy hozzám érj, hogy magadhoz húzz, hogy megölelj és hogy megcsókolj. Hiányzott, ahogy rám nézel és az aki vagy, mikor velem vagy és az akivé én válok, ha veled vagyok. – támasztottam a homlokom az övének és szótlanul élveztük a ránk telepedő békét. A városban zajlott az élet, hiába volt hétvége. Percenként csapódott be a szemben lévő ház hatalmas kapuja és hol kutyaugatással kísérve, hol gyerekzsivajjal vegyülve mindig valaki beindított egy autót, hogy azzal menjenek el valamelyik környékbeli békésebb helyre piknikezni, de hozzánk ebből szinte semmi sem ért el. Csak mi voltunk az aprócska konyhában, amit belengett az a meghittség, amelyet csak olyan két ember érezhet, akik sok felesleges beszéd nélkül is tudják a másik szemébe nézve, hogy a szívük mélyén igaz érzések lapulnak...

***

Lehunyt szemmel dőltem hátra a Plaza Mayor árnyékot nyújtó árkádja alatt, így próbálva teljes mértékben kiélvezni a pillanatot. A napszemüvegem az asztalon hevert a cappucinom mellett. A szorosan egymás mellé helyezett asztalok mindegyikén egy kisebb váza is volt, amelyekben különféle színű virágok kókadoztak a napfény hiánya miatt. Egyik kezemmel kisimítottam egy tincset az arcomból, míg a másikkal Gonzalo kézfejéra rajzolgattam absztrakt mintákat, míg össze nem kulcsolta az ujjait az enyémekkel. A térre egymás után érkeztek meg különféle nemzetiségű turistacsoportok, akik egy gyors kör után már mentek is tovább a következő nevezetességhez. A kávézóhoz közel egy fiatal lány pakolta ki a rajzeszközeit, hogy annak, aki megfizeti lerajzolja a portréját és nem is kellett sokáig várnia, hogy valaki helyet foglaljon a székre vele szemben. A körülöttünk lévő asztaloknál néhányan sugdolózni kezdtek és több tekintet is felénk fordult a téren áthaladók közül. Már megszoktam, hogy ha Gonzaloval vagyok, hajlamosak minket megbámulni a járókelők, bár néha még kellemetlenül érintett, ahogy most is. Féltékenyen őrizni akartam azt a meghittséget, amit reggel óta éreztem és úgy éreztem, hogy aki csak ránk néz, elrabol magával egy darabot belőle. Az argentinom megérezte, hogy feszültebb lettem, ezért annyira közel húzta a székét az enyémhez, amennyire csak tudta. Kezével megfogta az enyémet és az ölébe hajtotta.

-         Mi a baj? – súgta a kérdését hozzám hajolva.

-         Kicsit zavar, hogy ennyire bámulnak.

-         Szeretnéd, hogy elmenjünk?

- Nem – ráztam meg a fejem. - Maradjunk itt! Aki bámulni akar, nézzen nyugodtan. Nem szégyellem, hogy boldog vagyok. – hajtottam a fejem a vállára és elmerültem a tér másik sarkában üldögélő fiatal srác gitárjából előcsalogatott dallamaiban. Minden olyan tökéletesnek tűnt. Egy nyugalmas délután a Plaza Mayoron üldögélve, amikor nekem nem kell az iskolába sietnem és amikor Gonzalot sem várják az edzőközpontban a többiekkel együtt. Úgy éreztem, hogy a hátralévő életem össze napját képes lennék így elviselni a kávézóban üldögélve Gonzaloval. Kissé hűvös volt már, de még mindig nem fáztam a farmerkabátban, amit még otthon kaptam magamra. Elvettem az asztalról a csészét és nagyot kortyoltam a capuccinomból, hogy aztán ismét az argentinom vállára hajthassam a fejem. Gonzalo átkarolt és ujjaival ütemesen fel-le simogatta a felkarom, miközben én élvezettel szívtam magamba az illatát, ami keveredett a levegőben terjengő kávé és dohány illatával. Nagyot sóhajtottam, amikor is a semmiből Guillo termett az asztalunknál.

-         Sziasztok! – húzott az asztalunkhoz egy széket és nagyot fújva lehuppant rá, mire Gonzalo szeme villámokat szórt. – Alejandra! Segíts kérlek! Szükségem van a tanácsaidra. – fordult felém a táncos.

-         Guillo, mi éppen... – kezdett volna magyarázatba az argentinom, de Guillo félbe szakította.

-         Tudom Gonzalo, de könyörögve kérlek öt percre hagy pofátlankodhassak ide! Élet-halál kérdése! – tette össze a két kezét a spanyol és esdekelve nézett az argentinra.

-         Akkor én most járok egyet, mielőtt kitekerném a nyakad. – tolta ki a székét az asztaltól és elsétálva mellette megveregette a kedvenc táncosom vállát.

-         Tényleg nem zavartalak volna meg, ha nem lenne sürgős a dolog.

-         Ha kiderül, hogy csak azt akartad hallani, hogy tökéletesen csinálod-e a spiccet, akkor én tekerem ki a nyakad.

-         Nem ezt akartam kérdezni. De ha már itt tartunk megdicsérheted azt is. – húzta ki magát.

-         A helyedben én gyorsan elmondanám a bajom, még mielőtt Gonzalo visszajön. – kuncogtam.

-         Felhívtam Laurát.

-         Komolyan? – hajoltam előre a széken – Ennek örülök. Na és mi a probléma?

-         Megbeszéltük, hogy este érte megyek a lakásához, de fogalmam sincs, hogy étterembe vigyem-e vagy inkább én főzzek vacsorát.

-         Te tudsz főzni? – kérdeztem meglepetten.

-         Az alapokat a tudom, a többi nem lehet nagy kunszt. – legyintett.

-         Akkor semmiképp se most akard próbára tenni a konyhai jártasságod. – csóváltam meg a fejem – Odaégetsz valamit, aztán nem elég, hogy vacsorátok sem lesz még borzasztó szagok is terjengenek majd a lakásban.

-         Akkor vigyem étterembe? De azt sem tudom mit szeret!

-         Puhatold ki útközben!

-         Biztos nem fogom elcseszni? – nézett rám aggodalmas képet vágva, amiből egyből megértettem, hogy csak egy biztatásra volt szüksége.

-         Laura igent mondott neked a találkozóra, ez azt jelenti, hogy érdekled őt és hidd el, nem azt fogja egész este keresni, hogy miben nem vagy tökéletes! Csak önmagad add és akkor nem szúrhatod el! – néztem egyenesen a szemébe, miközben egy árnyék közeledett felénk.

-         Köszönöm Alejandra! – pattant fel Guillo és egy puszit nyomott az arcomra. – Már itt sem vagyok. További szép napot! – sietett el a tér túloldala felé a spanyol. Gonzalo két kezével a szék háttámlájának támaszkodva kissé morcos képet vágva nézett utána én pedig egy nevetést próbáltam elnyomni.

-         Ne haragudj rá! – tettem a kezem az övére.  – Csak szerelmes.

-         Guillo mióta kér tőled tanácsot szerelmi ügyekben?

-         Amióta ennyire komolyan gondolja. – mosolyodtam el miközben felálltam a székről és rápillantottam a karórámra – El kell mennem valahová.

-         Most?

-         Igen. Meglepetést akarok szerezni neked.

-         A meglepetéseket szeretem, de nem kísérhetnélek el? – húzott magához.

-         Akkor már nem lenne meglepetés.

-         Meg fogok lepődni, ígérem.

-         Este találkozunk. – adtam puszit a szájára, aztán vállamra kapva a táskám elsiettem a La Latina felé.

A fürdőszobában az utolsó simításokat végeztem a készülő meglepetésen. A hastáncos ruha tökéletesen mutatott rajtam, bár néhány kiegészítő még hiányzott az öltözékemről. Ahogy magamra húztam egy csilingelő darabot, hátrébb léptem egyet, hogy minél teljesebb képet kaphassak az összhatásról, míg a hálószobából pakolás hangjai hallatszottak be a csukott ajtón keresztül. Miután úgy ítéltem meg, hogy elkészültem egy kicsit leültem a kád szélére és körbenéztem. Az egész napom olyan volt, mintha csak álmodtam volna. Lehunyva a szemem még mindig ott láttam magam a Templo Debodnál lévő kilátónál és újraéltem ezeket csodálatos perceket. A fák mögött díszkivilágításban pompázott az egyiptomi templomrom, velünk szemben pedig Madrid néhány jelképes épülete burkolózott az esti fényekbe. A Palacio Real hatalmas tömbje és az Almudena katedrális felségesen emelkedett a környező házak fölé, a csillagos eget pedig néhol felhőfoszlányok takarták előlünk. A szél időnként meg-megrezegtette a leveleiket hullajtani készülő fák ágait újabb adag megsárgult levelet szórva a parki sétányra. Fázósan húztam össze a kabátom magamon, amikor Gonzalo ölelt át hátulról a hidegrázásom pedig a múlté lett, amint felnéztem az arcára.  Néhány napja a világom még romokban hevert és csak arra tudtam gondolni, hogy miként szüntessem meg azt az ürességet, amit éreztem anélkül, hogy Gonzaloval beszélnem kelljen, akkor pedig ott álltam Madrid közepén hozzásimulva az argentinhoz úgy, mint aki egy rossz álomból ébredt, ismét érezve, hogy élek. A hálószobára csend telepedett, én pedig kinyitottam a szemem és felálltam a kád széléről. Elvettem a fogasról az öltözékhez tartozó kendőt, aztán mosolyogva kinyitottam az ajtót. Gonzalo az ágy szélén ült és rögtön felkapta a fejét az ajtónyitást hallva és amint meglátott meglepettség futott át az arcán, amelyre egy mosoly is kiült. A fal melletti kis asztalkáról elvettem a HiFi távirányítóját és elindítottam az előre bekészített CD-t, a csatárom pedig kíváncsian várta a meglepetésem. Bár nem tartoztam a legjobb hastáncosok közé, megpróbáltam a legjobb tudásom szerinti hét fátyol táncot előadni. Ahogy megszólalt a zene, megpróbáltam kizárni mindent és a mozdulataimmal kifejezésre juttatni mindazt, ami a nőiességemet jelenti kicsit nehezítve azzal, hogy mindezt csak sejtetve és titokzatosan, ahogy a kendő ezt szimbolizálja. Hagytam, hogy a zene ütemére mozduljon a testem, mindenféle íratlan szabály betartása nélkül. A kezemben hol itt, hol ott libbent meg a kendő, amit egy bizonyos ponton odadobtam Gonzalonak, akiről egy pillanatra sem vettem le a szemem. Elkapva a kiegészítőt egy pillanatra beletemette az arcát, aztán felállt és közelebb lépett hozzám. Incselkedve simítottam végig az arcán és egyet pördülve szökkentem arrébb, amikor a zene ismét lassabb ritmusúra váltott, az argentinom pedig összecsavarva a kendőt átvetette a derekamon, hogy így húzzon magához. A zenének már rég vége volt, de mi meg sem mozdultunk, csak ott álltunk némán. Ahányszor levegőt vettem a mellem hozzáért a mellkasához, amire nem is vettem észre, hogy mikor simítottam rá a két kezem. Szinte már el is felejtettem, hogy milyen az, amikor így ölel át miközben a szobában kézzel foghatóan érezhető a mindent belengő közelgő szeretkezés illata. Gonzalo a vágytól sötétebben csillogó szemekkel nézett rám úgy, mintha soha nem tudna betelni a látvánnyal. Még egyet rántott a kendőn, mire a testem teljesen az övéhez simult, amelyet olyan forrónak éreztem, mintha lázas lenne. Hirtelen, akár egy sas, mikor lecsap az áldozatára a kezét a tarkómra csúsztatta és mohón falni kezdte az ajkaimat, a kendő pedig, amivel egész eddig fogva tartott hangtalanul hullott a szőnyegre. Kezeimmel felfedezőútra indultam először csak a ruha anyagán keresztül, aztán benyúlva a pólója alá a bőrén végigsimítva újra és újra. Nyelve szenvedélyes táncot járt az enyémmel, amitől az eddig bennem szunnyadó vágy elemi erővel tört a felszínre. Kihúztam az egyik kezem a pólója alól és végigsimítva a  karján megfogtam a csuklóját. Gonzalo meglepetten szakította meg a csókunkat és kérdezni akart valamit, de az ujjam a szájára téve jeleztem neki, hogy a pillanatot nem érné meg elrontania a felesleges szavakkal. Végighúztam a mutató ujjam a csókolni valóan kívánatos száján én pedig lehunytam a szemem. Mindennél jobban kívántam, hogy megint az ajkamon érezzem az övét, de nem akartam semmit sem elsietni. Egy pillanatra lehajoltam a kendőért, aztán lassan körbejártam az argentint egyenlőre még csak a ruha anyagán keresztül óvatosan érintve azokat a pontokat a testén, amikről tudtam, hogy a legérzékenyebb pontjai. Ismét szembehelyezkedve vele átvetettem a nyakán a kendőt és úgy húztam magamhoz, hogy minden érzésem és gondolatom belesűrítve csókoljam meg. Apró lépésekkel hátráltam az ágy felé, miközben őt is húztam magammal és amikor megéreztem a szélét magam mögött leereszkedtem rá. Gonzalo velem szemben guggolt le és miközben a kezét a szoknya hasítékánál a combomra csúsztatta lassan végigdöntött a fekhelyen óvatosan feltérdelve az ágy szélére. Másik karját a fejem mellett támasztotta le és arra nehezedett nagyobb súllyal.

 - Akarlak...a tested...a lelked...és mindent, amit csak adni tusz. –súgta a fülembe és minden szavától egyre hevesebben rohant át a testem minden porcikáján az a bizonyos bizsergés. Pusztán attól ívbe hajlott a hátam a lepedőn, hogy ahol előbb még a lehelete csiklandozta a bőröm, ott csókokkal és apróbb harapásokkal kezdett el kényeztetni. Halkan felnyögtem, amikor a csípőm az övéhez nyomódott én pedig megéreztem, hogy ő is legalább annyira kíván engem, ahogy én őt. A kezével a combom kezdte el simogatni de először csak a külső oldalon cirógatta monotonul fel-le. A szemeim kinyitottam, de éreztem, hogy a szemhéjaim elnehezültek. Úgy néztem a nyakamat és a mellkasomat csókolgató argentinra, ahogy egy lusta macska tekinget körbe az udvaron miután jól belakott. Lassan felülve az ágyon elvettem Gonzalo nyakából a kendőt és ledobtam az ágy mellé a földre, aztán lecsúsztatva a hátán a kezeim megfogtam a pólója alját, hogy így jelezzem neki, hogy ideje lenne levennie. Egymással szemben térdeltünk az ágyon, amikor  egy pillanatra hátrább hajolva áthúzta a fején a kedvenc Marlon Brando-s pólóját és a kendő után dobta, hogy aztán a lehető legjobban magához húzva kicsatolja a hastáncos ruha felsőjét, hogy az is szőnyegen végezze. Ujjaival beletúrt a hajamba és végighúzta rajta egyszer, akár egy fésűt, majd még egyszer, de akkor már nem húzta ki a hosszú barna hajzuhatagomból a kezét. Felsóhajtottam  amikor ismét összeért a mellkasunk és ezúttal már nem takarta a testét felülről egy grammnyi textil sem. A fejem lehajtva ajkaimmal alig érintve a kidolgozott felsőtestét először a kulcscsontja mentén haladtam végig, aztán mentem lejjebb is. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy nem álmodom, hanem tényleg a mirasierrai házban vagyok vele. A kínzó vágytól egész testemben remegtem, amikor óvatosan visszahanyatlottam a párnák közé. Gonzalo tenyerébe simította az immáron fedetlenné váló melleimet, hogy aztán egy pimasz mosoly kíséretében az ujjai segítségével folytassa a kínzásomat. Fölém hajolva ismét a nyakam vette kezelésbe én pedig úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Kezeimmel végigsimítottam a hátán és megpróbáltam felidézni, hogy ugyanilyen volt-e az íze és a bőrének tapintása, aztán határozottan megragadtam a nadrágja derekát. Őt akartam. Azonnal. De a következő pillanatban erőtlenül hanyatlott le mind a két karom magam mellé, amikor a szájával végighaladt a hasamon egészen a szoknya derekának kezdetéig. Kezével ismét a szoknya hasítékát kereste és amikor megtalálta, a belső combom kezdte el cirógatni centiméterről centiméterre egyre feljebb haladva. A lepedőt gombóccá gyűrve szorongattam a tenyeremben, miközben egyre jobban elvesztem abban a mámoros állapotban, amelyet csakis Gonzalo ölelése és közelsége tudott előidézni bennem. Egyszerre akartam mindent és a lehető legközelebb érezni magamhoz az argentin minden porcikáját, de közben képtelen voltam rá, hogy megmozduljak. A tagjaim elgyengültek és úgy éreztem, hogy vér helyett is csak az iránta érzett vágy száguldozik tűzforró lávaként fel-alá az ereimben. Már nem voltam teljesen ura a cselekedeteimnek és csak ösztönből tettem mindent. Ha akartam volna sem tudtam volna elfelejteni, hogy hol és hogyan érjek hozzá a fölöttem tornyosuló focistához, hogy azzal örömet szerezzek neki. Az egyik lábam átvetettem az övén és egy fordulással én kerültem fölé. Lovagló ülésben helyezkedtem el a derekán és előrehajolva masszírozni kezdtem a mellkasát, ő pedig beharapta az alsó ajkát és néha-néha egy-egy halk felmordulással, adta tudtomra, hogy mennyire jól esik neki minden egyes érintésem. Lassan hátrább csúsztam és rögtön megéreztem a nadrág anyagán keresztül is kemény dudort. Gonzalo egy nagyobb nyögés után ülő helyzetbe tornázta magát az összegyűrt ágyneműn és egy már-már kínzó vágyról árulkodó csók után arrébb csúszott, hogy megszabaduljon a nadrágjától, míg én a másik oldalon amennyire gyorsan csak a remegő kezeim és kocsonyássá vált lábaim engedték kioldottam egy másik kendő csomóját a derekamon, aztán kiléptem a szoknyából. Hirtelen két erős kart éreztem meg a csípőmre simulni. Egy pillanatig sem gondolkozva dőltem kissé hátra és a hátam az argentin mellkasához ért. Egyik karjával féltőn és óvón karolta át a derekam a másikat pedig egyre lejjebb csúsztatta, miközben a szájával a nyakamat kényeztette. Ujjaival villámgyorsan rátalált a bugyi gumis derekára, hogy aztán lassan alá csúsztassa a kezét és párszor végigsimítson a lenti domborulatomon. A testem azonnal válaszolt ezekre az érintéseire is és akár egy pattanásig feszített íj, az összes izmom megfeszült.

-         Ne kínozz tovább! Gyere és szeress! – súgtam halkan és esdekelve Gonzalonak.

- Most is azt teszem Alejandra. – válaszolt, miközben éreztem, ahogy lejjebb csúsztatta a bugyit a combomon egész addig, amíg magától a földre nem hullt. Maga felé fordítva kicsit megemelt, hogy rátegyen az ágyra és ő is utánam jött. A jobb kezével a derekam cirógatta míg a balt a fejem mellett nyugtatta. Fülemben hallottam a karórájának monoton tikktakkolását, aminek üteménél százszorta gyorsabban dübörgött a szívem a mellkasomban. Gonzalo egy ideig nem mozdult, csak engem nézett. Mind a ketten az édesen kínzó várakozás utolsó pillanatait élveztük ki, hogy ezzel is felkészüljünk arra a még mámorosabb és euforikusabb állapotra, ami még csak ezután következik. Egyfajta földöntúli boldogság kerített hatalmába, amikor végre ismét magamban érezhettem őt.

-         Ez a világ legjobb érzése. – súgtam a fülébe.

- Szerintem is. – válaszolta, aztán egy újabb lökéssel mind a kettőnket elindította az úton afelé a pont felé, amikor a tér és idő megszűnik egy pillanatra létezni, hogy a éjjel jótékony sötétjében újra és újra átérezzük  ezt a mámoros pillanatot ismét felfedezve a régi érzéseket, amelyeket annak idején is egymás karjai közt éltünk át. Olyan volt ez az éjszaka, mint egy különös tánc koreográfiája, amelyet kettőnknek alkottak volna és csak mi ketten tudtuk volna előadni. A pirkadat a feldúlt ágyon talált minket a összegyűrt lepedőn fekve a félrecsúszott takaró alatt, miközben a párnák szanaszét hevertek körülöttünk. Gonzalo egyik karját a feje alá csúsztatta, míg a másikkal engem karolt át. A fejem a mellkasán nyugtattam és így hallgattam az ismét normális gyorsaságúra visszalassuló szívverését.

-         Tudod még hónapok múltán is visszhangzott a fejemben szinte minden mondatod és soha nem tudtam kiverni belőle a mosolyod sem. Azt hittem, hogy azt is ilyen kristálytisztán fel tudom idézni, hogy milyen eszeveszettül jó érzés, amikor megcsókolsz, átölelsz és szeretkezés után a karjaidban fekszem, de  tévedtem. Sokkal jobb, mint amilyenre emlékeztem. – könyököltem fel Gonzalo mellé.

-         Ezzel én is így vagyok. – ült fel ő is. – Annak idején nem is karmolásztál ennyit. – vetett egy pillantást a válla felett a hátára.

-         Nem is látszik. – legyintettem meg játékosan.

-         Rajtad kívül – húzott oda magához – nem találtam más nőt, akivel meg mertem volna osztani bármilyen titkomat, anélkül, hogy féljem kelljen, hogy hol olvashatom viszont. Nem volt akivel beszélgetni tudtam volna késő éjjel az ágyban fekve, amikor nem tudtam aludni. Egyiküket sem mertem volna hazavinni egy családi programra, mert éreztem, hogy kilógtak volna onnan. Aki néhány szóval és egy érintéssel képes rá, hogy megnyugtasson, aki ha rossz a kedvem, nem nyaggat, hanem kicsit egyedül hagy, hogy akkor beszélhessek róla, amikor úgy érzem. Akinek nem kell mondani, hogy szeret ahhoz, hogy tudjam, ez igaz.

-         Én sem találtam olyan férfit, aki mindig a szemembe néz, hogy tudjam igazat mond, nem csak üres szavakkal dobálózik. Olyat, aki mindig mosolyog rám, hogy én visszamosolyogjak rá. Aki örül ha velem van, hogy tudjam, hogy boldog mellettem. Aki simogatja az arcom, hogy mindig nyugodt legyek. Aki szorosan ölel magához, hogy érezze, hogy ott vagyok vele és ő is velem. Olyan, aki nem csak akkor mondja, hogy hiányzom neki, amikor nem aludhatunk együtt, hanem mindig amikor nem vagyok vele. Akinek nem ajándékokkal kell a tudtomra adnia, hogy gondol rám és szeret, hanem elég ha rá nézek. – fészkeltem be magam még jobban a karjai közé és addig ügyeskedtem, amíg meg nem tudtam csókolni.

-         Emlékszel még rá, hogy mivel búcsúztam tőled, amikor a spanyol turnéra utaztál? – kérdezte az állát a fejem búbjára támasztva, miközben én a hátam nekidöntöttem a mellkasának.

-         Siempre juntos. Mindig ez járt a fejemben... – gondolkoztam el miközben a karját kezdtem el simogatni – Azért is féltem Madridba visszajönni, mert a szívem mélyén tudtam, hogy soha nem tudok túllépni rajtad. De most már ennek vége...itt vagyok. Veled vagyok.

-         És itthon vagy. Költözz vissza hozzám Alejandra! Még egy éjszakát nem bírok ki nélküled.

-         Ha segítesz dobozolni és cipekedni... – néztem rá mosolyogva, hogy aztán válasz helyett a két tenyerébe fogja az arcom és minden érzését kifejezésre juttatva meg ne csókoljon ismét...

Un sueno en realidad II. - 13.fejezet

Sziasztok!

Ég a fejem. De komolyan. Így még azt hiszem egyszer sem csúsztam a folytatással, mint most - és a kommenteléssel sem - , de szokás szerint minden összejött. Nehéz a munka mellett beosztani az időmet és még beteg is voltam - már megint - . Na de nem keresek kifogásokat, hanem inkább közzéteszem a részt. Ezúttal az Un suenohoz hoztam folytatást, de ne féljetek nem hagyom abba a novellát sem. Egyszerűen csak ehhez volt most kedvem. Nem érzem olyan jónak, csak a vége tetszik, de ennél jobbat most nem tudok írni. Remélem, hogy azért tetszeni fog Nektek! A kommenteket és pipákat továbbra is köszönöm! :) 

Puszilok Mindenkit!

Detti

Levakarhatatlan mosollyal az arcomon bontottam ki az otthonról kapott ajándékomat. Csupa magyar dologgal volt megtöltve a szépen becsomagolt doboz kezdve a Túró Ruditól Sió őszibaracklén át a néhány CD-ig, amelyen a születési évemtől kezdve voltak kigyűjtve az adott évek slágerei. Találomra kivettem az egyiket és a lejátszóba helyeztem, ahonnan az oly ismerős és rég hallott dalok kúsztak elő. A csomagomat letettem az asztalra és kivettem belőle az őszibaracklevet. Hónom alá csapva az üveget tánclépésben sétáltam át a konyhába és elővéve a legnagyobb poharat, amit a szekrényben találtam csurig töltöttem az otthoni gyümölcsből készült lével. Nagy levegőt vettem és a számhoz emelve a pohár szélét egy húzásra kiittam a tartalmát miközben szinte éreztem, ahogy átjárja a testem összes porcikáját az otthon íze. Egy kicsit elmerengtem a konyhaasztalra támaszkodva és Pestre gondoltam. Hiányzott az éjjel kivilágított épületek látványa a korzóról, a hidak, amelyek kecsesen nyújtóznak át a vén Duna felett, az Andrássy út folytonos nyüzsgése és még  az a koszos, büdös pesti levegő is az örökké tömötten járó körúti villamosokkal és össze-vissza graffitizett megállókkal. Láttam és tudtam hibáit, de szerettem a szépségei miatt és mert ott nőttem fel. Hiába kerültem el ennyire messzire onnan, belül mindig is pesti lány maradtam, Várady Alexandra, akit Madridban mindenki Alejandrának szólít. Az egyik legnagyobb kedvenc Republic dalom a végéhez ért, aztán egy gyorsabb, pörgősebb szám következett. Egy kicsit feljebb tekertem a hangerőt, de csak annyira, hogy a szomszédok számára ne legyen zavaró és jó kedvűen beleszagoltam abba a csokor fehér rózsába, amit nem sokkal korábban hozott ki a virágüzlet futárja egy gépelt kis kártyával egyetemben, hogy aztán magamhoz öleljem a csokrot. Elmondhatatlanul boldog voltam a múlt este óta. Dudorászva néztem szét a kicsi helyiségben, hogy valami reggelire valót keressek magamnak, míg úgy nem döntöttem, hogy palacsinta nyakon öntve csokival, mellé eperrel és tejszínhabbal tökéletes lesz. Mindent előkészítettem, aztán elővéve a palacsintasütőt, amit sem Guillo, sem én nem használtunk még, belecsorgattam egy kicsit a tésztából és a CD-t visszaállítva az Első Emelet dalára nekiláttam az ünnepi reggelim elkészítésének, miközben én is énekeltem a szöveget, amit régről fújtam kívülről. Egyszer csak csöngetés zavarta meg a saját magamnak előadott produkciómat, de nem zavartattam magam. Tánclépésben mentem ajtót nyitni, amikor is Ana repült a nyakamba.

-         Vééééééégre megjött az eszetek! Hogy már mióta erre vártunk mindnyájan! Jaj Istenem de örülök! És hogy mennyivel jobban nézel ki te is! – fogta meg a két kezem és végigmért. – Ígérd meg, hogy többet nem csináltok ilyet Gonzaloval!

-         Többet az életben nem leszek még egyszer olyan hülye, hogy engedjem, hogy a körülmények ennyire kifordítsanak önmagamból és ne lássam meg azt, ami igazán fontos. A barátaimat és Gonzalot.

- Ez már a régi Alejandra. Úgy hiányoztál csajszi! – erre már nem tudtam mit mondani csak szótlanul átöleltem a legjobb barátnőmet, míg két gyerek nem szaladt oda hozzám. Elengedtem Anát, aki ezután vadul kotorászni kezdett a táskájában egy papír zsebkendő után, hogy eltüntesse vele az előbb legördülő néhány könnye nyomát. Meglepve néztem a derekamat ölelgető két gyerkőcöt és amikor felismertem őket leguggolva öleltem át Felipét és Maitét.

-         Idefelé jövet futottam össze Lauráékkal és megengedtem, hogy elkísérjenek. Ugye nem baj? – kérdezte Ana.

-         Dehogy baj. – néztem rá fel miközben megpróbáltam megosztani a figyelmem a két apróság közt, akik egymás szavába vágva csak meséltek, meséltek és meséltek.

-         Hola Alejandra! – tűnt fel mögöttük Laura is.

-         Hola Laura! Gyertek be, ne az ajtóban ácsorogjunk! – egyenesedtem fel és kézen fogva a két gyerkőcöt mindannyian besétáltunk a nappaliba. – Ki kér palacsintát? – tettem fel a nagy kérdést, miközben kikapcsoltam a CD-lejátszót.

-         Én!

-         Én! – kapta fel a kezét a két kisgyerek.

-         Nekem megbeszélésem lesz, de a palacsintát még megvárom. – ült le Ana.

-         Én is ehetek egyet. – húzott ki egy másik széket az asztaltól Laura.

-         Segíthetünk? – nézett rám nagy szemekkel Felipe.

- Persze. – bólintottam és bevontam őket is a palacsintasütésbe. Én sütöttem ki a tésztát, Felipe kente meg csokival, Maite pedig hozzátette az epret. Ana adagját adtuk oda először, aki seperc alatt bevágta az egészet és ismét magára húzva a kosztümkabátját útra készen megállt a konyha ajtajában. Egy pár pillanatra otthagytam a palacsintákat és kikísértem a legjobb barátnőmet, akivel megbeszéltük, hogy még meccs előtt majd összefutunk és kibeszéljük a múlt esti eseményeket. Miután visszamentem a maradék tésztát is kisütöttem, aztán vettem elő egy nagy adag szalvétát az egyik szekrényből, mert biztos voltam benne, hogy Felipe és Maite a feje búbjáig csokis lesz, aztán jó étvágyat kívánva egymásnak nekiláttunk a fejedelmi reggelinek. Laura elmondása szerint Gonzalo rendszeresen látogatta a és továbbra is támogatta az otthont, de a gyerekek mindig rákérdeztek nála, hogy engem miért nem láttak vele többet, amire az argentinom csak az igazat válaszolta: elmentem, hogy táncoljak. Bár érteni ők még nem értették, de érezték, hogy több is van emögött az indok mögött, de soha nem mertek rákérdezni nála, mert látták rajta, hogy elkomorult, ha szóba kerültem, most viszont örültek, mert láthattak. Meghatott, hogy ennyire megszerettek, pedig csak párszor láttak, bár én labdába sem rúghattam Gonzalo mellett, de ennek így is kellett lennie, hisz kettőnk közül ő a világsztár focista, nem én, persze, hogy őt szerették jobban. Végezve a kissé kései reggelivel segítettem Laurának, hogy megszabadítsuk a gyerekeket a rájuk ragadt csokitól mielőtt menni készültek, de ijedten rezzentünk össze amikor lépteket hallottunk magunk mögül. Kissé rémült arcot vágva néztünk mind a ketten a mögöttünk álló alakra, mire megkönnyebbülve fújtam ki az eddig benntartott levegőt.

-         Guillo! – tettem a mellkasomra a kezem, amikor megpillantottam a spanyol táncost és oda sem nézve adtam egy törülközőt Felipe kezébe. – A szívbajt hoztad ránk! – korholtam, de nem figyelt rám. – Guillermo Carrasco!

-         Tessék? – vágott olyan képet, mint akit hirtelen pottyantottak közénk az égből.

-         Azt magyaráztam, hogy megijesztettél. De mindegy. Hagy mutassam be neked a két kisgyereket akikről már meséltem...

-         Felipe és Maite – mosolygott rájuk Guillo, de csak Felipe adott neki pacsit, Maite Laura háta mögé bújva nézett fel a magas táncosra.

-         Igen. Ő pedig az egyik nevelőnő, Laura Martínez.

- Én pedig Guillermo Carrasco vagyok. – fogta meg Laura kezét és egy apró puszit nyomott a kézfejére, amitől a nevelőnő elpirult. Felváltva néztem hol a táncosra, hol Laurára és rögtön megértettem mindent. Percekig csak egymást nézték és hirtelen el is felejtkeztek mindenről. Mosolyogva tereltem ki a gyerekeket a nappaliba és már majdnem elkezdtem előszedni a szülinapi csomagomból a régi gyerekújságokat, amikor a kis páros visszatért a való világba és zavartan nézett körül. Guillo egyből hátralépett egyet és zavartan vakargatta a tarkóját, míg Laura sem volt teljesen tisztában azzal, hogy hol van. Kicsit kapkodva kezdte el összeszedni a gyerekek holmiját és több dolgot is majdnem nálam felejtett, mire mindent visszacsomagolt a táskába és visszaindultak a gyerekotthonba. Mikor visszatértem a nappaliba és ledobtam magam a kanapéra Guillo a semmibe bámult. Megfogtam egy párnát és hozzávágtam, ettől remélve, hogy visszatér a valóságba.

-         Naaaaa! – kapta el a párnát és a háta mögül küldte vissza, én pedig nevetve kaptam el egy kisebbet ugorva a kanapén, hogy aztán az ölembe gyűrjem. A fejem a háttámlának döntöttem és kissé álmodozón néztem rá a rózsacsokromra. – Most már teljesen a régi vagy. Jó téged boldognak látni.

-         Köszönöm, én is sokkal jobban érzem magam a bőrömben.

-         Látom rajtad. – mosolygott rám.

-         Én is észrevettem valamit rajtad. – kuncogtam.

-         Mit? – nézett rám értetlenül Guillo.

-         Laura...

-         Egész csinos és látszik, hogy szereti a gyerekeket.

-         És tetszik neked.

-         Hmmm....hát.... – kezdett el fészkelődni ültében. – Nem rossz.

-         Guillo, ismerlek! – néztem egyenesen a szemébe. – Hívd el randizni!

-         Jó, igazad van. – emelte fel védekezőn a kezeit  - De ő nem olyan, mint az eddigi barátnőim voltak...és...

-         Ne félj, nincs barátja. – kacsintottam rá.

-         De....

-         Akkor meg mi a baj? – kérdeztem értetlenül, de választ nem kaptam. – Guillo! – csaptam össze a kezem – Te félsz elhívni Laurát egy randira?

-         Ne kiabálj már! – tapasztotta a tenyerét a számra. – Tudod egész másképp kell közelíteni egy nő felé, ha egy éjszakára akarom csak meg akkor is ha komolyan meg akarom vele próbálni.

-         Szedd össze magad és hívd fel! – tettem a vállára a kezem.

-         Jó. Majd felhívom. – bólintott, de aztán hirtelen témát váltott – Híreim vannak a vizsgáról.

-         Basszus! – csaptam a homlokomra – Már majdnem el is felejtettem. Na de mesélj! Milyen híreid vannak?

-         Csak akkor mondom, ha megígéred, hogy nem ugrasz ki az erkélyről!

-         Megijesztesz.

-         Ígérd meg!

-         Megígérem.

-         Biztos?

-         Guillo! Ha nem mondod meg azonnal, azért fogok kiugrani! – húztam ki magam ingerülten.

-         Csak egy egyéni koreográfia kell és egy közös táncod lesz velem is és egy Javierrel is.

- Veled akármikor, akárhol és bármennyit táncolok, de Javierrel????!!! Vele???!! Táncoljunk egyet, mert Alicia azt kívánja?! Táncoljon vele ő, ha annyira akar! – vágtam földhöz az egyik díszpárnát és felkelve a kanapéról fel-alá kezdtem járkálni. A kezemmel az orrnyergem masszíroztam,de bármennyire is igyekeztem, képtelen voltam a sírást visszatartani. Újra ott láttam magam a Palacio Deportes öltözőjében és újraéltem minden pillanatot abból, amikor rám támadt. Undorodtam a gondolattól is, hogy hozzám kell, hogy érjen és remegni kezdett a gyomrom. Guillo megvárta, míg elé érek és felállva a kanapéról átölelt, hogy megnyugtasson.

-         Alejandra, vigyázunk rád. Nem bánthat.

-         Te nem voltál ott azon a délutánon. Bámulatos érzéke van hozzá, hogy megérezze az alkalmas pillanatot. Akkor a Palacio Deportesben rengetegen dolgoztak az egyik teremben. A dekorációt tették fel és az asztalokat és székeket pakolták, sőt Anáék is benn voltak, Javier mégis kijátszott mindenkit,  bejutott oda és egészen az öltözőig jutott. Ha akkor Gonzalo nem lép közbe .... – nyeltem egy nagyot, hogy a torkomat szorongató gombócot eltüntessem - Undorodom tőle... már attól is émelyegni kezdek, ha csak a hangját hallom és ha hozzám ér...én ezt nem fogom kibírni. – ültem vissza a kanapéra és az arcom a két kezembe temettem.

-         Beszélj Jaureguivel vagy Carmennel! Meg kell érteniük, hogy a veled történtek után nem akarsz vele táncolni. Nagy megrázkódtatás lehetett számodra ez az egész, nem kényszeríthetnek rá, hogy megtedd.

-         Carmen Barcelonába utazott, Alicia pedig külön élvezni fogja, hogy megkínozhat és nem fogja elengedni azt a táncot.

-         Jauregui tud erről az esetről?

-         Tud. – bólintottam – Fogadni mernék, hogy ezért is találta ki. Valamiért gyülől, de fogalmam sincs, hogy miért. Guillo...mit csináljak?

-         Hétfőn próbálj meg beszélni Jaureguivel! Ha akarod én is bemegyek veled és megpróbálok segíteni. Én is nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy biztonságban vagy tőle, mert én nem tudok minden percben melletted állni tanítási időben.

-         Figyelj....erre majd térjünk rá később! Most örülni akarok és élvezni, hogy végre minden a helyére került az életemben, még ha csak egy kis időre is.

-         Mi az, hogy kis időre? Ennyire ne legyél optimista!

-         Jó, akkor ezt visszaszívtam.

-         Most már elhiszed nekem, hogy azok az érzések, amelyek visszajönnek, soha nem is tűntek el? Csak túl makacs voltál.

-         El...olyan hülyék voltunk!

-         Örülök, hogy minden rendbe jött közöttetek és remélem, hogy mind a ketten megtanultátok a leckét! Titeket az ég is egymásnak teremtett. Tudod olyan ritkán jön össze, hogy két ember igazán szeresse egymást, úgy ahogy ti. Vagy az egyik szerelmes és a másik elfogadja vagy csak valami összetartja őket. Fogadj meg tőlem egy tanácsot: ne okozz másoknak bánatot, meg szenvedést. Ha szereted őt, úgy tedd, hogy ő is boldog legyen, mert akkor te is az leszel, ennél többet pedig kívánni sem tudok.

-         Köszönöm Guillo! – mosolyogtam rá – Ennél több tényleg nem kell nekem sem. Szeretem Gonzalot.

- Mindig is tudtam Alejandra. – mosolygott vissza rám, aztán felállt mellőlem és az ajtó felé indult. Követve őt elköszöntem tőle, mikor is még egyszer bedugta a fejét az ajtón és egy kérdést tett fel: „Laura számát nem tudod véletlenül?”

***

Szombat este hosszú sorokban kígyóztak a türelmetlenségükben az autó dudáját percenként nyomogató bulizni vágyó fiatalok. A Paseo de la Castellana két sávját is lezárták a rendőrök, akik a motorjaik és autóik mellett állva kezükkel irányították a forgalmat. A Santiago Bernabéu a madridi éjszaka fényeiben fürdött. A kapukat kinyitották, de a hazai csapat szurkolói közül még senki sem akart belépni a szentélybe. Emberek tízezrei egy emberként fordították a fejüket arrafelé, amerről a csapatbusz várható volt és az egyik sarokról hatalmas éljenzés adta mindenki tudtára, hogy közeledik a királyi gárda, hogy az éjszakába nyúló meccsen a Villarreal csapata ellen tartsák itthon a győzelmet jelentő három pontot. Én és Ana kezünkben a jegyünkkel vártuk, hogy az Ultras Sur elfoglalja a helyét a déli oldalon nekik kijelölt helyen, hogy aztán mi is be tudjunk menni. Rendőri sorfal állt a bejáratnál, ahol a csapat ultrái libasorban egyenként lépték át a küszöböt. Miközben elfoglalták a helyüket, már hangoltak és próbaképp néhány rigmust elő is adtak. Mi a mellettük lévő szektorban kaptunk helyet, de ezt cseppet sem bántuk. Ott senki nem akart minket lenézni, amiért szurkolni merünk és amiért Ana ízeseket káromkodik az anyanyelvén, ha valami olyan történik a pályán. Mosolyogva néztem a legjobb barátnőmre és még nem tudtam elhinni, hogy amit én a véletlenek láncolatának hittem, valójában az ő műve volt. Tudtam róla, hogy hihetetlen érzéke van ahhoz, hogy bármit megszervezzen, de hogy ez kiterjed arra is, hogy újra összehozzon minket az argentinommal, arra nem számítottam.

-         Elképesztő vagy. – jegyeztem meg.

-         Tudom. – húzta ki magát – De ne mondd, hogy még mindig ott vagy leragadva, hogy szervezkedtem pöppet!

-         Pedig de.

-         Nem csak az én művem volt! Sergio is benne volt!

-         Akkor neki is megköszönöm majd.

-         Semmiség! Elég hála lesz, ha többet az életben nem veszekedtek. Szeressétek egymást...mindenféle pózban és helyen is. – kezdett el kuncogni.

-         Ana! Nem a négy fal közt vagyunk. – korholtam fülig pirulva.

- Na jó azt hiszem most jött el a pillanat, hogy elmenjek nasiért. – állt fel a helyéről és a büfé felé vette az irányt, én pedig a pályát kezdtem el bámulni és örömmel érzékeltem, hogy ismét kezd elönteni belülről a régről ismert izgalom. Élveztem, hogy megint itt lehetek, figyelhetem ahogy megtelik a lelátó, láthatom a bemelegítést és a Bernabéuban szurkolhatok a kedvenc csapatomnak. Ana éppen visszaért a kezdő tizenegy felsorolására és egymás kezét fogva vártuk, hogy elhangozzon Sergio és Gonzalo neve. Az argentinom az előző két fordulóban lehetőséget sem kapott, így fokozottabban izgultam és egy örökkévalóságnak tűnt, mire eljutottunk az utolsó névhez, ami pedig nem volt más, mint „Gonzalo El Pipita Higuaín”. Akkora hévvel borultam a legjobb barátnőm nyakába, hogy az ölében heverő zacskós chipset is összetörtem egész apró darabokra.

-         Jézusom! El se merem képzelni, hogy mi lesz, ha Gonzalo gólt lő. – kuncogott Ana, miután elengedtem.

-         Mi lenne? A nyakadba ugrok.

-         Egye fene, ennyit elviselek. A lényeg az, hogy ti ketten újra együtt vagytok.

Mosolyogva néztem Anára, aztán a tekintetem ismét a pályára szegeztem. A csapatok már kivonultak a smaragdzöld gyepre és a kötelező tiszteletkörök után a kezdő sípszó elhangzását várták. A meccs nagyon jól kezdődött a hazaiak számára, hisz már a második percben gólt ünnepelhetett a lelátóra kisereglő szurkolósereg. Cristiano Ronaldo kapta a labdát és nem gondolkozott sokáig, hogy mit tegyen vele, távolról kapura lőtte, amit a meglepett kapus már nem tudott védeni. Az előny tudatában a királyi gárda még szemet gyönyörködtetőbben próbált játszani, ami a minőségi játékhoz szokott szurkolók is csak tapssal jutalmaztak, bár az előnyt nem sikerült növelni. A 21. percben már sokadszorra a Real Madrid támadt, aminek a végén a labda Gonzalo elé került. Egy emberként ugrottunk talpra, amikor a kapuval szemben állt, de méterekkel mellé lőtte. Csalódottan huppantam vissza a helyemre, de hittem benne, hogy a következőt majd belövi. Nem sokkal később a Villarreal egyik játékosának a bíró felmutatta a piros lapot, de hiába került a Madrid emberelőnybe valahogy mégsem sikerült ezt a gólokban is kimutatni. A második játékrészben, az 55. percben ismét a Madrid vezetett támadást, amikor Gago hozta száz százalékos ziccerbe Gonzalot, aki a helyzetet ismét kihagyta. Az edző ezek után úgy gondolta, hogy eleget játszott és elküldte melegíteni a francia csatárt, akire tíz perccel később lecserélte az argentinomat. Lehajtott fejjel bandukolt az oldalvonalhoz és ült le a kispadra. Ő is érezte, hogy ez a nap, nem az ő napja volt és nyilvánvalóan ezt a bajnokit sem fogja élete meccsei közt emlegetni  Az amerikai túra óta vesszőfutása ma sem ért véget. A 72. percben a bíró kezezést látott és büntetőt ítélt a királyiaknak, amit Kaká be is lőtt, ezzel két gólosra növelve a csapat előnyét és bebiztosítva a győzelmet, hisz több gól már nem esett, én pedig csipetnyi szomorúsággal vegyített örömmel mentem le az öltözőkhöz, hogy végre átölelhessem Gonzalot.

***

A klubcímeres szőnyegen állva pörgettem az ujjamon a kis nyakba akasztós kártyám. Mosolyogva köszöngettem oda a távozó játékosoknak és családtagjaiknak, miközben már türelmetlenül vártam, hogy felbukkanjon Gonzalo alakja, ahogy kilép az ajtó mögül. Már jó ideje álltam ott és csak vártam, miközben lassan az összes játékos elment már, aki a pályára lépett vagy leült a kispadra az éjszakába nyúló bajnokin. A kártyát bedobtam a táskámba és belökve az ajtót magam előtt a kihalt folyosón találtam magam, ahol egy fél órája még moccanni sem lehetett a rengeteg ember miatt. A csapat öltözője a folyosó végén kapott helyet így megindultam arrafelé, amikor végre kinyílt az ajtó és Gonzalo lépett ki rajta. Úgy éreztem, hogy egy pillanatra megszűnt minden mozogni, olyan érzés volt, mint amikor életemben először láttam. Gyors léptekkel odasiettem hozzá. A klubcímeres hátizsákját csak a kezében tartotta, de amikor meglátta, hogy felé tartok ledobta, hogy minél szorosabban átölelhessen.

-         Veled akarok lenni és elfelejteni ezt a meccset. – nézett mélyen a szemembe, miközben egyik kezét a tarkómra csúsztatta.

-         Te vagy a legjobb és egy meccsen ezen semmit sem változtathat.

-         Gólt akartam rúgni. Neked.

- Majd a jövő héten! Akkor majd az is bemegy, ami ma kimaradt. – mosolyodtam el és megfogtam a csuklóját, hogy arrébb csúsztathassam a kezét a tarkómról és belepuszilhassak a tenyerébe, miközben a tekintetem egy percre sem szakadt el az övétől. Megcirógatta az állam, aztán megcsókolt és éreztem, hogy a komorságán sikerült áttörnöm, mert végre picit elmosolyodott.

-         Amikor bevonultunk a szállodába az összetartásra még remélni sem mertem, hogy itt fogsz várni a meccs után.

-         Én pedig nem gondoltam, hogy egyáltalán kijövök a Bernabéuba.

-         Annyira szeretlek, hogy az már egészségtelen.

- Akkor én is beteg vagyok. – simogattam meg az arcát és lábujjhegyre álltam, hogy megcsókolhassam, de Gonzalo a segítségemre sietett és átölelve a derekam egy kicsit megemelt, amire nem tudtam nem belemosolyogni a csókba. Annyira idilli volt minden, hogy elképzelni sem tudtam, hogy miként bírtam ki nélküle hónapokig. Minden, amire csak vágytam, benne öltött testet és majdnem képes voltam jóval alsóbb rendű érzelmek miatt lemondani róla. Róla, akit nem kerestem és mégis rám talált azon az augusztusi délutánon, hogy valami egészen különleges és erős kötelékkel fűzzön össze vele. Hosszú percek óta ott álltunk az öltözőfolyosón, amikor a stadion ezen része már teljesen kiürült. Képtelen volta elszakadni az ajkától és azt se bántam volna, ha bezárnak oda minket, csak senki ne zavarjon meg. A ránk telepedő csendet a mobilom csengése zavarta meg, amiről én nem akartam tudomást venni, de a kis szerkezet annál jobban rezgett, villogott és rikácsolt.

-         Vedd fel! Lehet, hogy fontos. – támasztotta a homlokát az enyémnek Gonzalo, mire én arrébb léptem tőle és az orrom alatt morogva kutatni kezdtem a táskámban a mobilom után. Mikor végre megtaláltam a hangomból kihallható volt, hogy nem a legjobbkor zavarnak. A beszélgetés rövid volt, ám én annál idegesebb lettem a végére. Talán kicsit el is sápadtam, mert Gonzalo ijedt arccal állt elém és megfogta a két kezem.

-         Alejandra baj van? Rossz hírt kaptál?