Sziasztok!
Nem is tudom mit mondhatnék így az elején....tudom, nagyon eltűntem. Kereshetnék kifogásokat és rengeteg okot sorolhatnék fel, hogy miért nem néztem egy darabig a blog felé sem. Magam sem tudom, hogy mi történt, mi váltotta ki, de hiába ültem le több milliószor is, hogy "most úgy érzem menni fog", mégsem jöttek a szavak. A fejemben minden megvolt, de megfogalmazni nem tudtam. Munkahelyet váltottam, nagyon sokat stresszeltem miatta és azt sem volt könnyű feldolgoznom, hogy Higuaín otthagyta a Real Madridot...de talán végre túl vagyok az egészen és eltűnt a gát, ami miatt képtelen voltam akár csak egy sort is írni. Ne haragudjatok rám, de sajnos ez így alakult. Remélem azért maradt még pár olvasóm, akiknek írhatom, hogy a kommenteket és a pipákat nagyon köszönöm! A hallgatásomban is sok bátorítást kaptam Tőletek, ezért is nagyon hálás vagyok. :) Puszillak Titeket!
Detti
U.I.: Ez a rész még picit suta és összecsapottnak tűnik, de még vissza kell szoknom az íráshoz.
És még egy kis reklám: Van facebook oldalam.
A szoba ablaka
előtt be voltak húzva a nehéz sötétítő függönyök. Az udvarról nagy nevetések és
vidám beszélgetés hangjai szűrődtek be hozzám. A két karom a fejem alá
csúsztatva feküdtem az ágyban és nyitott szemmel bámultam a plafont a sötétben.
Halálosan fáradtnak éreztem magam, mégis képtelen voltam aludni. Több, mint 10
órás repülőút után érkeztünk meg az Ezeizára napokkal a vizsga után.
Feszültséggel teli napokat hagytam magam mögött, hisz meg kellett küzdenem a
saját emlékeimmel, amelyek rémálmok formájában nem hagytak egy éjszakát sem
nyugodtan végigaludnom. Bár Javiert azonnali hatállyal kirúgták a művészeti
iskolából és elhagyta a spanyol fővárost is, mégis szinte rettegtem tőle, hogy
felbukkan, ha másért nem, hát hogy bosszút álljon. Buenos Airesbe érve úgy
éreztem, hogy megnyugodtam és az elmúlt napok összes fáradtsága egyszerre tört
rám, amit eddig a stressz miatt meg sem éreztem. Mielőtt a gép landolt a
kifutón egy pillanatra görcsbe rándult a gyomrom, tartottam tőle, hogy még ha
Gonzalo meg is bocsájtotta, hogy a tánc miatt otthagytam őt, talán a családja
még nem felejtette el és ridegebb fogadtatásban lesz részem, de minden
aggodalmam elpárolgott, amikor mindenki sorban megölelt a repülőtér érkezési
csarnokában. Az Higuaín család saavedrai házában egész nap egymásnak adták a kilincset
a rokonok, volt aki csak kicsit maradt, épp annyit, hogy gratulálni tudjon
Gonzalo első válogatottságához de volt olyan is, aki itt maradt az esti asadora
is. Egy kicsit én is lementem az udvarra beszélgetni és ünnepelni, de a
fáradtságomra és fejfájásra hivatkozva otthagytam a társaságot. Aludni
szerettem volna, de hiába hunytam le a szemeimet nem jött rájuk az álom.
Milliónyi dolog kavargott a fejemben az elmúlt napok történésein túl az
előttünk álló napok várható izgalmaiig. Már csak attól mosolyra húzódott a
szám, ha gondolatban kimondtam a szót: argentin válogatott. A fejem oldalra
fordítva a naptárra néztem. Majdnem teljes egy hét volt még hátra a meccsig, de
ha rajtam múlt volna rögtön előrepörgettem volna az idő kerekét, hogy már
másnap este mehessek a Monumentalba és láthassam Gonzalot, amint teljesül az
álma és talán még gólt is szerez élete első hivatalos felnőttválogatott
meccsén. Ásítottam egy hatalmasat és az oldalamra fordultam. A fejem alá gyűrve
a párnát elmosolyodtam, ahogy az emeleti szobába felszűrődő hangokat
hallgattam. A szívem megtelt szeretettel a csupa szerethető, kedves, jó humorú
argentin iránt, akik az Higuaín családot alkotják. Úgy éreztem, hogy azzal,
hogy a technika ördögének segítségével, a liftbe ragadva alaposan átbeszéltünk
mindent és kibékültünk Gonzaloval, nem csak a hozzá fűződő kapcsolatom, hanem
kicsit a családjához fűző kapocs is erősebb lett, bár azt még mindig nem
tudtam, hogy mit gondol erről a családja. Az ajtó egyszer csak lassan nyílni
kezdett, én pedig füleltem. A lépteiről is felismertem, hogy Gonzalo lépett be
a szobába, de nem kapcsolta fel a villanyt. A sötétben tapogatózott miközben
átöltözött és az ágy felé próbált araszolni. Én úgy tettem, mintha aludnék, gondoltam
megviccelem kicsit. A focistának azonban nem ment teljesen zökkenőmentesen a
sötétben való tájékozódás…belerúgott az ágy lábába, mire egy elfojtott
káromkodással reagált. A takarót a fejemre húzva próbáltam visszatartani a
nevetést, majd miután óvatosan mellém feküdt, átfordultam a másik oldalamra és
nevetve hozzábújtam. A sötétben is láttam, ahogy a huncut fény megcsillan a
szemében és mosolyra húzódott a szája, miközben magához ölelt.
-
Azt
hittem, hogy már alszol – suttogta, miközben az udvarról jövő hangokra már oda
sem figyeltem.
-
Nem, még
nem aludtam. – kuncogtam.
-
Szólhattál
volna…akkor felkapcsoltam volna a villanyt és nem rúgom le az ágy lábát - súgta
tettetett szemrehányással.
-
De akkor
nem lett volna részem ebben a kis műsorban. – nevettem fojtott hangon, mintha
hatalmas titkokat suttogtunk volna a másiknak.
-
Kis
műsorban? Igen?! Adok olyan kis műsort ... – kezdett el mocorogni.
- Hadd lássam
nagyfiú! – ültem fel az ágyon és vártam, hogy mit tervez. Gonzalo is ülő
helyzetbe tornázta magát, aztán pár pillanattal később maga alá gyűrt és a
fejem felett megpróbálta lefogni a két kezem, hogy megcsikizhessen - Meg ne
merd tenni! Higuaín, hozzád vágom ezt a párnát esküszöm! - próbáltam kapálózni,
hogy védekezhessek az argentinom orvtámadása ellen, de mindhiába igyekeztem, egy
ínycsiklandozó focista pasi ellenében én csak egy gyenge nő voltam. Jól megcsiklandozott,
aminek az lett a vége, hogy egy nagy puffanással leestem az ágyról, Gonzalo meg
rajtam landolt és a földön elterülve röhögtünk saját magunkon. Egy pillanatra
azonban egymásra nézve elkomolyodtunk. Az eddigi gyermekien csibészes fényt
mást váltotta fel abban a gyönyörű barna szempárban, amely egyáltalán nem volt
gyermeki érzés. A puszta tekintetével elérte, hogy a belsőmben pillanatok alatt
szétáradjon a forróság. Halkan kopogtattak az ajtón de mivel választ nem
érkezett, Fede bedugta a fejét a szobába.
-
Mi volt
ez a nagy puffanás? Ránk hoztátok a frászt! - ránk nézett, ahogy az ágy előtt,
egymásra támaszkodva térdelő helyzetbe tornázzuk magunkat és ismét összenézve
elkap minket a röhögőgörcs, ami a második Higuaín testvérre is átragadt. - Látom
megzavartam valamit. – fonta keresztbe a karjait és nekidőlt az ajtófélfának.
-
Csak
leestem az ágyról, de nincs semmi baj. - mondtam miközben a könnyeim
törölgettem.
-
Értem. –
vágott mindent tudó képet Federico és felváltva nézett hol rám hol Gonzalora,
de nem mozdult meg.
-
Fede, ha
gyertyatartó kell, lemegyek és kérek anyától. – fogta meg a párnámat az
argentinom és elhajította a bátyja irányába.
-
Ugye
hogy mégiscsak megzavartam valamit! – dobta vissza a párnát Federico, ám ahogy
Gonzalo elkapta azzal a lendülettel a hátára esett. – Figyelj Aleja, mindjárt
elkezd kalimpálni, mert nem tud felkelni. Én régen ilyenkor mindig hagytam
kicsit szenvedni. – kacsintott rám cinkosan.
-
Bekaphatod
bátyus! – mutatta fel a középső ujját Gonzalo Federiconak én pedig nevetve
néztem a kialakuló testvérháborút.
-
Megmondalak
anyának, már megint nem tiszteled az idősebbet. - vigyorgott magában Fede –
Egyébként meg erre emlékszel? - mutogatott valamit Gonzalonak, mire az ismét megfogta
az egyik párnát és elhajította a bátyja irányába, de a párna már a csukott
ajtónak csapódott. Kifújva magunkat feltápászkodtunk és visszamásztunk az
ágyba. Felhajtva a takarót szinte egyszerre bújtunk be alá, én pedig ismét
bebújtam Gonzalo ölelő karjai közé.
- Mit jelentett
az, amit Fede olyan lelkesen mutogatott az előbb? – kíváncsiskodtam miközben
még jobban befészkeltem magam a választott helyemre, mire Gonzalo nem
válaszolt, csak egy apró csókot nyomott a számra...
Míg Madridban a
fák elkezdték elhullajtani a sárguó leveleiket, Buenos Aires tavaszba öltözött.
Az összes ombu mélyebb zöld színben pompázott, mint eddig bármikor és a
jakarandafák virágai lilára festették a város képét. A parkok megteltek
emberekkel, a Puerta Madero padjain pedig szinte lehetetlen volt szabad helyet
találni. Kinyitva az ablakot nagyot szippantottam a levegőből melyben éreztem a
Río de La Plata illatát és élveztem a nyugalmat, ami körbevett a saavedrai
házban, míg két kar nem fonódott a derekam köré.
-
Anya azt
mondta, hogy szerinte többet kellene enned, mert túl sovány vagy – csókolt a
nyakamba Gonzalo.
-
Még csak
tegnap óta vagyok itt és már most nem tudom begombolni a farmerem – paskoltam
meg a karját, ami időközben kicsit feljebb csúszott. – Ha ez így megy tovább a
repülőre sem fognak felengedni a súlyom miatt.
- Akkor nem
repülővel megyünk haza. Nekem egyébként is tök mindegy, hány kiló vagy, így is
úgy is imádlak – súgta a fülembe, amitől megborzongtam. A lehelete a nyakamat
cirógatta, a hangja pedig a lelkemet. Egy pillanatra lehunytam a szemem és
elmosolyodtam, igyekezve minél jobban az agyamba vésni ezt és a rákövetkező
néhány percet. Az argentinnak aznap már jelenése volt a válogatott
edzőtáborában én pedig tudtam, hogy a meccsig már nem láthatom, ezért igyekeztem
minden pillanatot kihasználni és vele lenni, amíg el nem indul. Lassan
megfordultam az ölelésében és boldogan néztem fel a focistára. Akárcsak egy
gondoskodó feleség, megigazítottam a melegítőfelsője nyakát és kezemmel
végigsimítottam a vállán, hogy aztán onnan lejjebb csúsztatva az AFA emblémán
állapodjon meg.
-
Íme
Gonzalo Gerardo Higuaín, az argentin válogatott csatára. – járattam végig rajta
a tekintetem.
-
Olyan jó
hallani a te szádból. – simogatta meg az arcom.
-
Elhiszem.
Végre teljesült az álmod – csókoltam bele a tenyerébe.
-
A teljes
nevemre gondoltam, de címmel együtt sem hangzik rosszul – kacsintott rám.
-
Egyszer
egy kisgyerek azt mondta, amikor megkérdezték róla, hogy mi a szerelem, hogy
az, amikor a másik másképp mondja ki a neved és valahol érzed, hogy a másik
szájában biztonságban van.
-
Ezt még
nem is hallottam Alejandra Várady.
-
Régebben
mindig éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom, ha valaki a teljes nevemen
szólított. Az mindig azt jelentette, hogy valamit rosszul csináltam és szinte
soha nem volt pozitív előjele. Te is akkor szoktál így hívni, amikor haragszol
rám.
-
Te meg
vagy azt mondod, hogy Gonzalo Gerardo vagy azt, hogy Higuaín, attól függ
mennyire csaptam ki a biztosítékot nálad. Na de most hogy érzed? Biztonságban
van a neved? – húzott magához még jobban.
-
Tökéletesen.
És a tied?
-
Azt
hiszem igaza volt annak kölyöknek, aki ezt mondta. – nézett át a fejem felett
elgondolkozva.
-
Annyira,
de annyira büszke vagyok rád! – öleltem át és amennyire csak az erőmből tellett
magamhoz szorítottam. – Mindig is tudtam, hogy egyszer így lesz. Te vagy a
világ legjobb csatára és ott a helyed a keretben. Szeretlek, te...te...gumimaci
fosztogató szófosásos lökött argentin! – karoltam át a nyakát.
-
Én is
téged te édesszájú pattogó munkamániás magyar tyúk – hadarta el gyorsan és még
mielőtt bármivel is visszavághattam volna gyorsan gondoskodott róla, hogy
kellően lefoglalja a szám egy a beszédnél jóval kellemesebb tevékenységgel,
egész addig, amíg egy halk kopogtatás vissza nem rángatott minket a földre.
-
Tyúk?
Én? – vágtam nyakon miután elengedett.
- Igen. Te. –
vágta rá gyorsan, aztán megelőzendő az újabb játékos évődést figyelmen kívül
hagyva az előbbi kopogást ismét megcsókolt, amit én sem bántam annyira. Egész
nap el tudtam volna az argentin régi szobájában az ablaknál, miközben ő ölel át
és csókol egészen a kifulladásig, de a kötelesség hívta. „Gonzalo, ideje lenne
indulni” – kopogtatott ismét Jorge, mire megveregettem a focista vállát, hogy
engedjen el. Arrébb lépve tőlem felkapta az eddig egy széken heverő hátizsákját,
majd fél kezével a bőrönd füle után nyúlt. Lassan vette a lépcsőfokokat lefelé
én pedig mögötte lépdeltem, mígnem leérve a földszintre Gonzalo a lába mellé
tette a csomagját és ahogy felszabadult a karja, Nancy ment oda hozzá, hogy egy
csontropogtató anyai ölelésben részesítse a harmadik fiát, addig el nem
engedve, míg be nem szállt a családi autó anyósülésére. A szél belekapott a
sálamba, miközben mind a ketten a távolodó kocsi féklámpáját figyeltük, de nem
beszélgettünk, bár így is biztos voltam benne, hogy ugyanaz jár mind a kettőnk
fejében. Gonzalo...és élete első válogatott meccse.
-
Alejandra
– fordult felém Nancy, amikor már teljesen eltűnt a szemünk elől a családi autó
– válthatnánk pár szót?
-
Persze –
bólintottam, miközben nyeltem egy nagyot. Kezemmel a sálamat kezdtem el
babrálni, mert hirtelen úgy éreztem, hogy kicsit szorosra húztam. Tartottam a
beszélgetéstől, de kíváncsi is voltam, hogy mit szeretne mondani nekem Gonzalo
anyukája. Így átsétálva az udvaron ismét a házban találtam magam, amely szokatlanul
csendes volt a focistám nélkül.
-
Kérsz
kávét? – kérdezte meg kedvesen Nancy, míg én kihúzva az egyik széket helyet
foglaltam a konyhában.
-
Igen,
köszönöm! – mosolyogtam rá.
-
Én is
iszok egyet – jegyezte meg, aztán elővéve a konyhaszekrény felső polcáról az
asztalra tett két csészét, töltött mind kettőnknek az élénkítő fekete léből,
majd leült a mellettem lévő székre. De ahogy meglátta az asztal közepén
felejtett kissé csorba, Miki egeres bögrét maga elé húzta és mosolyogva
csóválta meg a fejét. – Madridban sem szokott elpakolni maga után?
-
Ez
Gonzaloé? – válaszoltam egy kérdéssel.
-
A
kilencedik születésnapjára kapta és azóta hisz benne, hogy szerencsét hoz neki,
ha ebből iszik meccs előtt. Magával vitte Madridba is, de két hét után
hazapostázta egy dobozban azzal, hogy a varázslat csak itthon működik. – kortyolt bele a kávéjába – Tudod, amikor a
kezembe fogom mindig kicsit olyan, mintha Gonzalo még mindig az a kilenc éves
gyerek lenne, aki akkor volt és nem nőtt volna fel. – mosolyodott el Nancy a
múltba révedve, aztán rám emelte a tekintetét és megvárta, amíg befejezem a
kávé kavargatását és ránézek. – Minden rendben van veled Alejandra? Látom, hogy
valami nagyon bánt.
-
Még nem
tudtam teljesen túltenni magam a Madridban történteteken. – szorítottam meg jobban
a kezemben lévő kávéskanalat.
-
Ez
érthető. – bólintott Nancy – Ha bármiben tudok segíteni, csak szólj nyugodtan.
Bennem megbízhatsz és amit nekem elmondasz, az kettőnk közt marad.
-
Köszönöm!
– mosolyodtam el és megkönnyebbülten felsóhajtottam.
-
Mi volt
ez a nagy sóhaj?
-
Semmi
különös, csak úgy jött.
-
Azt
hitted, hogy most megmondom a véleményem és azt nem teszed ki az ablakba, ugye?
– kérdezte félig nevetve.
-
Háááát....
– néztem kissé félve Gonzalo anyukájára a csésze pereme fölül – a májusban
történtek miatt ezen sem csodálkoztam volna.
- Ami akkor
történt az kettőtök magánügye Gonzaloval, de azt nem tagadom, hogy amikor
megláttam a fiam az repülőtéren a vakáció első napján nagyon haragudtam rád. Viszont
elég volt hallanom Gonzalo hangját a telefonban, amikor elújságolta, hogy
megint megpróbáljátok együtt, most pedig látom is a saját szememmel, hogy
mennyire boldogok vagytok egymás mellett. Egy anyának kötelessége hinni a
gyerekében, abban, amit tesz és akit szeret, mert azt ő választotta és senki
sem teszi le olyan mellett a voksát, ami neki rossz lenne. A fiam téged
választott, nekem pedig nem létezik annál nagyobb öröm, minthogy tudom, hogy
boldog valaki mellett. Örülök, hogy az a valaki te vagy Alejandra, mert már
most a családunk egyik tagjának tekintelek. – fejezte be Nancy, én pedig
meghatódtam az utolsó mondatot hallva. Látta rajtam, hogy elérzékenyültem, így
kissé kihúzva a széket az asztal alól odahajolt hozzám és megölelt, amivel
kicsit meglepett, de nagyon jól esett. Úgy éreztem, hogy a saavedrai ház, most
már az én otthonom is...
A meccs előtti
éjjelen nem nagyon tudtam aludni az izgatottságtól. Végiggondoltam, hogy milyen
hosszú és nem éppen sima út vezetett el idáig. Magam előtt láttam a számtalan
gólt, a meccseket, amikor minden energiát kipréselt magából és azokat a
perceket, amikor kezébe fogva a Guatemala elleni meccsen viselt mezét újra és
újra elhatározta, hogy amíg nem szerepelhet az argentin válogatottban, nem adja
fel. Hajnalig csak az ágy szélén üldögéltem, már pirkadni kezdett az ég alján, mikor
beléptem az álmok birodalmába. Valamikor délelőtt mosolyogva néztem az
éjjeliszekrényen lévő digitális óra kijelzőjére ébredés után, mellette pedig
ott állt a naptár: 2009. 10. 10.-ét írtunk aznap. Gyorsan bekaptam pár falatot
reggeli címén és elmentem egyet biciklizni, mert úgy éreztem, hogy valahogy le
kellett vezetnem az izgatottságom miatt felgyülemlett energiáimat és legalább
addig sem azt néztem, ahogy kínzó lassúsággal jár körbe és körbe monotonul az
óra mutatója. Egészen San Telmoig meg sem álltam, ahol egy padra ülve
figyeltem, amint az utcai tangósok előkészítik a terepet egy újabb bemutatóhoz.
A flitterrel díszített ruhák csillogóan verték vissza a délelőtti napsütést,
miközben a férfitáncosok homlokán gyöngyözött az izzadtság, holott még egy
lépést sem táncoltak.Visszafelé tartva beugrottam a mezemért, amit korábban
adtam be feliratoztatni. A ruhadarab hátuljára természetesen egy 9-es került és
a szám fölé pedig Gonzalo neve. A Higuaín család házának kapujában találkoztam
össze Nancyvel, aki épp bevásárlásból ért haza és egy hadseregnek is elegendő
muníciót cipelt. Ketten behurcoltuk a teli szatyrokat és a cipekedéstől meg a
testmozgástól fáradtan rogytam le egy székre a konyhában a szemem pedig
automatikusan a fali órára révedt.
-
Attól, hogy
szuggerálod nem fog gyorsabban telni az idő - mosolygott rám a válla felett
Nancy.
-
Tudom - fújtam
egy nagyot.
-
Hidd el
én is nagyon várom. De ha egyfolytában az időt lesed, akkor úgy tűnik, mintha
még lassabban múlna.
-
Épp
ezért voltam el biciklizni egy kicsit. – nyújtóztam egyet a széken.
-
Van
kedved segíteni a konyhában? A meccs után vendégünk lesz és finom vacsorával
szeretném elkényeztetni - mosolygott sejtelmesen.
-
Ki lesz
az? Csak nem..?! - gyúlt ki az ezer wattos mosolyom.
-
A ma
estéje szabad lesz a meccs után.
-
Komolyan?
És nekem erről egy szót sem szólt! – méltatlankodtam.
-
Hupsz…Akkor
lehet, hogy nem lehetett volna elmondanom, mert meglepetésnek szánta. – kapta a
kezét a szája elé Nancy.
Ezen muszáj voltam
nevetni…Gonzalo kitervelt meglepetését elkotyogta az anyukája. Kötényt kötöttem
és nekiálltam kuktáskodni. Még jól is éreztem magam közben. A La Torta Galesa
elkészítése volt a legtöbb munkát igénylő. Mindenféle gyümölcsöt kell beletenni
és az a rengeteg édesség…cukor, méz… A desszert végül is megérte a fáradtságot,
mert az elkészült torta igen ínycsiklandozóan nézett ki. Miután leraktuk a
kötényt én már futottam is átöltözni. Kinéztem az ablakon, a nap sugarai lágyan
simogatták meg a kezem és az arcom és csak pár kósza bárányfelhő kergette
egymást a kék égbolton. Semmi jel nem utalt arra, hogy estére ítéletidőt
jósoltak, de mégis inkább a meteorológusokra hallgattam. Egy sportcipőt vettem
fel, az elmaradhatatlan farmerhez és a válogatott mezemhez, ami alá egy fehér
hosszú ujjú felsőt is felvettem és egy dzsekit is vittem magammal. Fejemen a
baseballsapkámmal és orromon a napszemüvegemmel indultam el a Parque Saavedrába,
hogy kicsit magamban legyek és elmerüljek a körülöttem zajló életbe, az
argentin életérzésbe. Már órákkal a meccs előtt ott akartam lenni a stadionnál,
így én előbb elindultam. Madridban is mindig legalább két órával meccs előtt
ott vagyok a Bernabéuban…szeretem nézni, ahogy megtelik a stadion környéke
szurkolókkal. Szeretem érezni, amikor percről-percre nő mindenkiben az
adrenalin szint meccs előtt… A Monumentalhoz közeledve egyre több
égszínkék-fehér mezes szurkolóval találtam szemben magam. Kis túlzással még az
is mezt húzott magára, aki csak a TV-ből követte a sorsdöntő VB selejtezőt.
Leültem egy padra a stadionnál, ami hétköznapokon piros-fehérbe szokott
öltözni, ám akkor ott is minden égszínkék-fehérben pompázott. Csak néztem a
rengeteg embert…idősek és fiatalok…nők és férfiak…mindenhol Argentína nemzeti
színei hullámoztak az ember szeme előtt. Néhány srác, hogy elüsse az időt stadionnyitásig
focizni kezdett a parkban és idővel egyre többen állták körül őket. Egy idősebb
férfi egy kisfiút vezetett kézen fogva és leültek mellém. Az öreg a válogatott
régmúlt dicsőségeiről mesélt a gyereknek, aki csillogó szemmel hallgatta a két
VB cím történetét és azt, hogy aki most a kispadon ül, ő minden idők legnagyobb
focistája…Azt hiszem ekkor értettem meg valamit…hogy ezeknek az embereknek
mennyi mindent jelent a futball. Kicsit argentinná váltam én is, miközben a
mesét hallgattam. Kis idő múlva elkezdték beengedni az embereket. Gyorsan
megtaláltam a helyem és nem sokkal utánam megérkezett az egész Higuaín familía.
Ekkor már a válogatott is a stadionban tartózkodott. A Monumental lelátóján
ülve azon gondolkoztam, hogy tőlem nem messze, az öltözőben ugyan mi járhat
Gonzalo fejében. Küldtem neki egy sms-t, amiben sok szerencsét kívántam neki és
rögtön jött is rá a válasz. Nem sokkal ezután már szinte mindenki elfoglalta a
helyét. Hatalmas éljenzés kezdődött, mikor Maradona kijött a kispadhoz. A stadion
majd felrobbant és mindenhol csak azt lehetett hallani, hogy „Maradona, Maradona,
Maradona” .Aztán a játékosok is kijöttek bemelegíteni és bár a túlsó térfélen
melegítettek be, amiből vajmi keveset láttunk, mégis kiszúrtam Gonzalot. Egy
kis mozgás után visszamentek az öltözőbe. Az én idegszálaim már pattanásig
feszültek és a meccs kezdete előtti utolsó percek, másodpercek teltek a
leglassabban. Pontban nyolc órakor kivonult az Albiceleste és Peru válogatottja
a stadion gyepére. Konfetti és pénztárgép szalag eső fogadta a játékosokat,
ahogy ez Argentínában szokás, miközben a szél enyhén lengedezni kezdett. A
pálya közepére vonult az egyik híres argentin előadó és némán állva - csak a
maroknyi perui énekelte - hallgattuk végig a perui himnuszt, aztán pedig
felcsendültek az argentin himnusz kezdő sorai. Könnyes szemmel néztem hol a
válogatottra, hol pedig a hatalmas argentin zászlóra, amit a szél lengetett a
Monumental tetején. A bevezető szakasz után mindenki torkaszakadtából énekelte
a himnuszt én is, közben a fejem oldalra fordítottam és a kivetítőként is
funkcionáló eredményjelzőn fürkésztem a játékosok arcát. Gonzalot elég sokáig
mutatták, én pedig elmondhatatlanul büszke voltam rá. Roppantul elszánt arcot
vágott, de a szemében ott tükröződött a meghatottság is. Akármi lesz, ő
bizonyítani akart és tényleg képes lett volna még meghalni is azért a mezért.
Miután a himnusz utolsó hangjait is elfújta a lengedező szél, felálltak a
kezdéshez. Gonzalo alig 20 perccel a meccs kezdete után két helyzetet is
megcsinált magának, de egyiket sem tudta kihasználni. Az albiceleste szinte
végig egykapuzott az első félidőben, de a gól csak nem akart megszületni. A
40.percben is hiába ugrott talpra az egész stadion, Messi lövése is mellément.
A szurkolókon nem múlt…összekapaszkodva torkunk szakadtából énekeltük a „Vamos, vamos Argentina!” c. örökbecsű
szurkolói himnuszt felváltva a „Dale, DaleArgentina!” c. másik dallal. Nem vagyok katolikus, de végig a kezemben
szorongattam a Virgen de Lujan képét és a vidám szurkolásom mögött majd
meghaltam az idegességtől. Az időjárás is rosszabbra fordult. A szél egyre
erősebben kezdett el fújni és az eső is szép csendesen elkezdett cseperegni, mire
kezdetét vette a második félidő. Ám ahogy elkezdődött kihordtam az aznapi esti
harmadik szívinfarktusomat, mivel Vargas révén majdnem megszerezte a vezetést a
vendégcsapat, az 51. percben pedig megtörtént az, amit a legjobban szerettem
volna a győzelem mellé bónuszként azon az estén: Aimar forintos passzt adott
Gonzalonak ő pedig hideg fejjel értékesítette a ziccert: bevarrta a hosszú
alsóba. A Monumental örömmámorban úszott és persze engem is elmondhatatlanul
boldoggá tett az a találat. Az esőben senki sem vette észre, hogy nem csak az
esőcseppek folynak végig az arcomon és ugyanezt gondolta Jorge is, azt hitte, hogy
nem vesszük észre. A meccs folytatásában három hatalmas perui helyzet is
jelezte, hogy valamit kezdenie kell Maradonának a védelemmel, így lecserélte
Gonzalot és a helyére beküldte Demíchelist. Az időjárás pedig még rosszabb lett,
az eső már szakadt és a szél is nagyon erősen fújt. Az Albiceleste ki akarta
húzni a meccs végéig 1-0-al, ezért ráültek az eredményre és ez lett a vesztük.
Sikertelenül próbálta az argentin védelem felszabadítani a kapuját és Rengifo
egyenlített. Mindenkit hidegzuhanyként ért a vendégek gólja. Argentína
kénytelen volt mindent egy lapra feltenni és támadni. Ha most kikapnak, akkor
elbukhatják a VB részvételt is, mi, a szurkolók pedig a mostoha időjárás
ellenére is kitartottunk, bár alig láttunk valamit is a meccsből és felállva
szurkoltunk, hajtottuk a fiúkat. Már a hosszabbítás perceit éltük, mikor egy
szöglet után keresztbe ellőtt labda megtalálta Palermot és jó az öreg a háznál
alapon bepöccintette a kapuba. A stadion majd felrobbant, az argentin kispad is
örömmámorban úszott és Maradona a füvön hason csúszva ünnepelte a győztes
találatot. Középkezdésből Peru rögtön kapura lőtt és majdnem elhallgattatták a
Monumentalt, mert a labda a felső lécen csattant, ám ezután a bíró lefújta a
találkozót. Nagy volt az öröm, ezzel a győzelemmel feljött Argentína a még
biztos VB részvételt érő 4. helyre, de mindenki fejében ott járt, hogy Uruguay még
hátravan és ott is nyerniük kell, ha a dél-afrikai repülőjegyet meg szeretnék
szerezni. Meccs után rögtön kaptam egy sms-t Gonzalotól. Mosolyogtam egy jót
magamban, ahogy elolvastam a néhány szót, szegény tényleg meglepetésnek szánta
a szabad estét. Mire hazaértünk már az esőfelhők is elvonultak Buenos Aires
fölül. Kimentem egy kicsit az udvarra és jó mélyen belélegeztem a tiszta, eső
illatú levegőt. A házból zene hallatszott ki én pedig nem hazudtoltam meg a
táncosi vénámat, táncolni kezdtem a vizes füvön. Úgy éreztem, mintha nem is a
rádióban szólna a dal, hanem az angyalok húznák a talpalávalót.”El amor de mi vida / voy a perder la razón/ que pasa contigo? que pasa conmigo? que hay entre tu y yo?” –szólt az
egyszerű kis dal refrénje, nálam pedig nem volt boldogabb ember az egész
Saavedrában...
”El amor de mi vida / voy a perder la razón / que pasa contigo?que pasa conmigo?que hay entre tu y yo?” - "Életem szerelme / elvesztem az eszem / Mi történt veled? Mi történt velem? Mi van te és én köztem?
