Todo va a cambiar - III. rész

Sziasztok!

Meghoztam a folytatást a novellához. :) Nem sok mindent szeretnék hozzáfűzni, csak annyit, hogy köszönöm Ibolyának a segítséget!  Remélem tetszeni fog Nektek! A kommenteket és pipákat továbbra is köszönöm, nagyon jól esnek a visszajelzések. Jó olvasást!

Puszi:

Detti

U.I.: Valószínűleg kedden hozom a folytatást az Un suenohoz. :)

„Nem, nem tudom adni señor Mourinhot....Csak holnap lesz elérhető....Igen felírtam és át fogom adni az üzenetét.” -  szóltam mosolyogva a telefonba, aztán letettem a kagylót. Ez már a harmadik üzenet volt, amit azóta jegyeztem fel a portugál szakembernek, hogy megkért rá, hogy ma már ne kapcsoljak neki senkit. Nem tudtam elképzelni, hogy miért kértek ennyi visszahívást tőle, de nagyon felkeltette a kíváncsiságom. Csak nem a távozását készíti elő? Megint sajtótájékoztatót fog tartani és állóháborúba kezd a spanyol sportsajtóval? Csak találgatni tudtam, de így sem jutottam közelebb a megoldáshoz, mindenesetre kíváncsian vártam a Míster újabb húzását és annak következményeit. Ránéztem a fali órára, aztán nagyot fújva huppantam bele a székembe. Nem sokára véget ér mára a munkaidőm és értem jön Lele, hogy elcipeljen magával kozmetikushoz, fodrászhoz és még ki tudja hová. Este lesz a díszvacsora, a legjobb barátnőm pedig a fejébe vette, hogy a végzet asszonyát varázsolja elő belőlem addigra, sőt elvisz a vacsorára is, nehogy eszembe jusson lemondani és bezárkozva a lakásomba a regényemet folytatni. Lehunyva a szemem hátradőltem a széken és lerúgtam a lábamról a cipőt. A csukott szemhéjaim mögött egy békés tóparton ültem és a stégről a lábam lógattam a kellemes hőmérsékletű, kristálytiszta vízbe, miközben a nap melege simogatta az arcom és a madarak daloltak a fákon, de egyszer csak mintha árnyék vetült volna rám és valami hideget éreztem meg az arcomon. A szemeim azonnal kipattantak és Ikert megszégyenítő reflexszel ragadtam meg a fölém hajoló Marcelo csuklóját, hogy kiszedjem a kezéből a fogkrémestubust, amivel valószínűleg smilet akart rajzolni az arcomra.

-         ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!! – ugrott arrébb a kis brazil ijedtében és az ölembe ejtette a tubust.

-         Nekem csörögsz kiszacskó? – álltam fel lassan a helyemről.

-         Azt hittem, hogy elaludtál.

-         Munkaidőben soha nem alszom.

- Hiszi a piszi! – nyújtott nyelvet egy grimasz kíséretében, mire én határozottan megindultam felé. Marcelo futásnak eredt, de focista lévén ő háromszor gyorsabban futott, mint én, így hiába akartam fenékbe rúgni, nem értem utol még úgy se, hogy rajtam csak a zokni volt, ő pedig direkt megállt néha, hogy provokáljon és a biztonság kedvéért bebújt Pepe háta mögé is. – Védj meg!

- Nehogy elfeljtsd töpszli, hogy nekem van kulcsom az öltözőhöz és esetleg várni fog egy kellemes meglepetés edzés után. – mutattam fel a fogkrémet, aztán azzal együtt visszamentem a pulthoz. Imádtam Marcelot, de őt ki nem szereti? Még a legrosszabb napokon is képes mosolyt varázsolni az ember arcára, pusztán azzal, ha csak megjelenik a helyiségben. Mosolyogva ültem vissza a székre és a lábamal megpróbáltam kitapogatni a cipőim. Az egyiket előhúztam és belebújtam, de a másikat hiába kerestem nem találtam. Arra gondoltam, hogy biztos arrébb löktem a lábammal, ezért térdre ereszkedtem a padlón és bebújtam az asztal alá.

-         Berni itt vagy? – hallottam meg Gonzalo hangját és bevertem a fejem az asztallapba, amikor kihúztam onnan.

-         Itt. – válaszoltam, miközben fájdalmas arcot vágva a fejem tetejét dörzsölgettem a sarkamon ülve.

-         Mit keresel ott lenn? – kérdezte áthajolva a pult felett egy mosoly kíséretében, amitől minden tagom kocsonyássá változott.

-         A cipőmet. – bújtam vissza, már csak azért is, hogy ne lássa, mennyire zavarba hozott már megint. – Egy pillanatra levettem és most nem találom. – válaszoltam, majd egy nagy levegő vétel után kibújtam az asztal alól és felegyenesedtem. – Ha rájövök, hogy melyik vicces kedvű vitte el, szétrúgom a seggét. – poroltam le a térdem.

-         Hm? – nézett rám érdeklődően Gonzalo, aki eddig az öltöző felé bambult és oda se figyelt, rá, hogy mit beszélek.

-         Te tudsz valamit ugye? – néztem gyanakodva az argentint.

-         Én? Itt se voltam. – védekezett, de ezúttal nem emelte fel a kezeit, ami szokatlan volt.

-         Mi van a hátad mögött?

-         Semmi. - mutatta fel az egyik kezét.

-         A másik kezedben! – mutattam rá a háta mögött tartott karjára.

-         Ebben sincs semmi. – mutatta fel azt is.

- Na majd mindjárt utánajárok. – jöttem ki ismét a pult mögül és meg akartam kerülni Gonzalot, de ő velem együtt fordult. – Rajtam nem fogsz ki! – jelentettem ki és rákészültem, hogy valahogy elvegyem tőle a másik cipőmet. A tenyerem jéghideggé vált, de erőt vettem magamon és egy gyors mozdulattal a háta mögé nyúltam. A cipőm volt a kezében, de én nem csak azt fogtam, hanem az ujjbegyemmel éreztem a csatár ujjait, ahogy a lábbelimet a kezében tartotta. A mellkasunk majdnem összeért, ahogy levegővétel közben meg- megemelkedett és az orromba bekúszott az illata. Tekintetemmel az övét kerestem és aprólékosan szemrevételeztem az arcát, amelyen még mindig ott volt az ellenállhatatlan mosolya és csibészes tekintettel nézett rám, akár egy rossz kisgyerek. A tekintetem a szeméről a szájára siklott és nyeltem egy hatalmasat. Vajon milyen érzés lenne, ha megcsókolna? – futott át az agyamon a kérdés, mire kapcsoltam és visszarángattam magam a földre. Határozott mozdulattal rántottam ki a kezéből a cipőm és visszamentem a pult mögé. Leülve a székre a másik lábbelimbe is visszabújtam.

- Higuaín, nyomás a pályára bemelegíteni! Ma plusz öt kör! – jelent meg az edző a pultnál és ideadta a kulcsait, hogy vigyázzak rá, míg edzést tart. A csatár elvéve a stoplisát az egyik padról kilépett az önműködő ajtón, aztán a Míster is követte és kezdetét vette a Real Madrid CF edzése. Rákönyököltem az asztalomra és az arcom a kezeimbe temettem. Berni, szállj már le a földre! Milyen érzés lenne, ha megcsókol....na ez az, amit soha nem fogsz megtudni. Még jó, hogy időben kapcsoltam és visszajöttem a helyemre. Az a legbiztosabb, ha ez a pult kettőnk közt van, csak az a baj, hogy ez nem lesz ott este...de fogja őt egyáltalán érdekelni, hogy mit fogok csinálni a vacsorán? Biztos magával hoz majd egy gyönyörű nőt és végig vele fog foglalkozni, miközben rám sem néz. Most komolyan én akarok elé állni és bevallani neki, hogy szerelmes vagyok belé? Halott ötlet...

*** 

-         Ezt meglátja Higuaín, rá fog jönni, hogy te vagy az igazi számára. – dőlt neki az autójának háttal Lele és még mielőtt bementem volna stadionba még egyszer végignézett rajtam.

-         De ez nem én vagyok, csak több kiló smink meg egy szép ruha. – Néztem végig magamon én is. A fodrász és a kozmetikus bár a fél fizetésem elkérte, nem végzett rossz munkát. Egészen megszépülve jöttem ki a szalon ajtaján.

-         Majd én megmondom mi vagy! Hülye! Így vagy tökéletes. A lila mesésen áll és azt se értem, hogy miért nem vettél fel eddig magassarkút. Láttad te magad a tükörben?

-         Igen, de....

-         Semmi de! Mibe fogadjunk, hogy a fél csapat a nyálát fogja csorgatni utánad? Na de most már lassan menjél be, aztán bátorság! Semmit sem veszthetsz, ha beszélsz vele, viszont rengeteget nyerhetsz.

-         Hát akkor jöjjön, aminek jönnie kell. – néztem a bejáratra a vállam felett.

-         Berni, nem a fogorvoshoz mész!  Mosolyogj! Hidd el, Gonzalo nem fog megenni, nem olyannak nézem, legfeljebb csak megkóstol a függőágyadban, miután hazahozott innen. – kezdett el kuncogni.

-         Lele! – szóltam rá.

-         Rosszat mondtam?

-         Perverz vagy!

- Te meg légy bátor és menj végre be, mert ha nem én lökdöslek be! Drukkolok! – tette keresztbe az ujjait, mire én megfordultam és bementem az ajtón, aztán lifttel felmentem a díszterem szintjére. A helyiségben az asztalok szétszórtan helyzkedtek el és mindegyiken szerepelt egy szám. A klub szinte minden játékosa ott volt már és kisebb csoportokban beszélgettek, némelyek a párjaikat is magukkal hozták. Láthatóan nem igazán dobta fel őket, hogy az estét kénytelenek egy társasági eseményen tölteni a szórakozóhelyek vagy csak egyszerűen a kényelmes otthonuk helyett. A vezetőség tagjai az egyik eldugott asztalnál ülve beszélgettek, a kollégáim pedig szintén egy másik sarokban nevetgéltek Ricardo, a személyzetis viccein. A szemem végigjárattam a termen és Gonzalot kerestem de nem sikerült megpillantanom. Essünk túl rajta minél előbb, hagy menjek végre haza bőgni!

-         Jó estét hölgyem! – hallottam meg egy nagyon ismerős mély hangot a hátam mögül, erős francia akcentussal. Nem kérdés kihez tartozott. Karim Benzema.

-         Szia Karim! – fordultam fel teljes testtel.

-         Berni? – nézett rám Mesuténál is kerekebb szemekkel. – Nincs kedved velem tölteni az estét? – tért rögtön a lényegre a francia, miközben belém karolt és viccesen húzogatta fel a szemöldökét, amitől nevethetnékem támadt.

-         Azta, de csinos vagy! – csettintett egyet Sergio. – Karim, hagyd békén, tudod, hogy nem lesz vizes a bugyija a francia akcentusodtól.

-         Kérdezni csak lehet. – vont vállat Karim.

-         Különben is inkább engem választana, igaz? – bökött oldalba.

-         Nem Sergio, inkább egy harmadik opciót, ha lehet. – tettem a kezem a vállára.

-         Összetörted a szívem. – sóhajtott fel.

- Majd Karim megvigasztal. – nevettem rá, aztán a kijelölt asztalhoz mentem, hogy leülhessek kicsit. Időközben Ricardoék is helyet foglaltak és a főnököm élvezte, hogy szinte egész este ő van a középpontban. Illedelmesen mosolyogtam, amikor kellett és hümmögtem is, ha olyat mondott, de cseppet sem tudott lekötni Ricardo kimeríthetetlen anekdotagyűjteménye. Szerencsére a helyem pont a bejárattal szemben helyezkedett el, így észrevétlenül is szemmel tudtam tartani a bejáratot, de az argentin csak nem lépett be azon az ajtón. Nem sokkal később megkezdődött a vacsora egy rövidebb beszéddel az öltönyös figurák egyikétől, amelyben számtalanszor elhangzott, hogy mennyire reménykednek egy gyümölcsöző üzleti kapcsolatban, majd a klub elnöke válaszolt rá és pohárköszöntőt mondott, aztán elkezdték felszolgálni a vacsorát. Miközben a villára tűzdeltem fel a finomabbnál finomabb falatokat a tekintetemmel a termet pásztáztam, de túl sokan voltunk odabenn ahhoz, hogy megtaláljam Gonzalot a kiöltözött emberek tömegében. Már kezdtem komolyan megijedni, hogy hiába volt minden és nem jött el. Miután befejeztük az étkezést és a kezemet tördelve ezredszer is végignéztem a termen a tekintetem a világ legszebb barna szempárjával akadt össze, mire erősebben markoltam meg a szék támláját. Gonzalo a sarokban állt, nekidőlve egy oszlopnak Marcelo, Sergio és Angel társaságában. Kezében egy poharat tartott és az arcán meglepetés futott át, amikor rájött, hogy én vagyok az. Mosolyogva fordult a hármashoz, aztán otthagyta őket és elindult felém. Először azt hittem, hogy máshová fog menni és van még időm összeszedni magam, de tévedtem. Ahogy a léptei közeledtek, a szívverésem úgy lett egyre gyorsabb és attól féltem, hogy egy „Hola” sem fog tudni kicsúszni a számon nem hogy a vallomás. Egy fekete nadrág volt rajta fehér inggel és egy ugyancsak fekete zakóval...szívsajdítóan helyes volt. A szívem kihagyott egy ütemet és úgy kezdtem el érezni magam, ahogy a Notre Dame-i toronyőr magát a rajzfilmben, amikor farsangkor kimerészkedik a karneválra aztán őt választják meg a bolondok királyának és felcicomázzák.

-         Hola Berni! – állt meg előttem, de én szólni sem tudtam, csak csodálva néztem őt.

-         Jó estét...izé szia Gonzalo! – kezdtem el ismét habogni pár pillanatnyi csönd után.

-         Gonzalo, bocsi, hogy eltűntem, de meg kellett keresnem a női szakaszt! – jelent meg egy barna hajú nő a háta mögött, mire a szívem fájdalmasat dobbant . – Óh helló! – köszönt nekem miután észrevett. Egy poharat emeltem a számhoz és belekortyoltam miközben biccentettem a csatár kísérőjének. Éreztem, hogy a smink alatt égni kezd az arcom és csak arra koncentráltam, hogy ne kezdjen el remegni a kezem. Hülye vagyok.

- Megyek, el kell intéznem egy telefont. – mosolyogtam rájuk és kezemben a táskámmal szinte kirohantam a teremből, amikor már nem engem néztek. Megálltam a liftnél és megnyomtam a hívó gombot. Idegesen szuggeráltam a liftet, hogy jöjjön. Nem tudom miért hittem azt, hogy utánam jön, de ha mégis, ne lássa, hogy mindjárt elsírom magam. Nem akartam magyarázkodni sem neki, sem másnak. Egy csilingelő hang után végre szétnyílt az ajtó két szárnya, én pedig beszálltam és megnyomtam az ajtózáró gombot. Gondolkozva álltam a számsor előtt, hogy melyiket is nyomjam meg, végül a legfelső szint mellett döntöttem és a fejem a falnak döntve vártam, hogy feljussak a Bernabeu azon pontjára, amelyik a legközelebb van a mennyországhoz. Kiszállva a liftből az irányt a lelátó felé vettem és az utolsó sor legtávolabbi székére ültem le. A fejem a mellette emelkedő korlát csövének döntöttem és csak néztem az elém terülő látványt. A nyitott tetőn át látszottak a gyémántként ragyogó csillagok és a telehold hatalmas tányérja, amely ezüstös fényt vetett a smaragdzöld gyepre. Az óriási lelátók nagy része sötétbe burkolózott, csak a fehér Real Madrid CF felirat világított ki a háttérből a hosszanti oldalon. Rajtam kívül egy teremtett lélek sem volt a Bernabeu ezen részén, nekem pedig pont erre volt szükségem. A reklámtáblák mögé állított egyik kapu valószínűtlenül nagy árnyékot vetett a fűre a túloldalon. Múlt héten abba a kapuba lőtt gólt Gonzalo, idéződött fel bennem az emlék, én pedig lehunytam a szemem és hagytam, hogy végre lefolyjon az első könnyem az arcomon. Már nem érdekelt, ha tönkremegy a sminkem. Nem akartam visszamenni, csak ki akartam sírni magam, itt a Bernabeu legfelső sorában, aztán felhívni Lelét és hazamenni, aztán elfelejteni azt az érzést, ami már hónapok óta kínzott. Mit sem törődve az alkalmi ruhámmal a mellettem lévő székre tettem a lábam és felhúzva a térdem, nekitámasztottam a homlokom. A Paseo de la Castellana forgalmának zaja távolinak tűnt ebben a darabka kis csendben, ahol csak a saját szipogásomat hallottam. Megint hagytam, hogy Lele bemesélje nekem, hogy van esélyem, mikor nincs is. Bohócot készültem csinálni magamból és még szerencse, hogy időben megtudhattam, hogy elkéstem a vallomással. Egyenként húztam ki a csatokat és tűket a hajamból és bedobtam őket a táskám legkisebb zsebébe. Csak felesleges pénzkidobás volt az egész délutánom. Lehet, hogy kicsit le kellene állnom a regényírással, mert már én is kezdem elhinni, hogy talán lehetne kettőnk közt több is. A lehető legnagyobb baromságot követtem el azzal, hogy beleszerettem az argentinba, de hogyan is tudtam volna ellenállni? Nem is az én döntésem volt...és hogy tudtam volna nem belehabarodni, amikor annyira kedves, jószívű és átkozottul jóképű? Bárcsak kicsit bátrabb lettem volna...Kézfejemmel töröltem meg a szemeim, amikor egy gyengéd érintést éreztem a vállamon. Ijedtemben összerezzentem és félig még könnyes tekintettel néztem fel a sötétben álló alakra, aki lassan ereszkedett le a mellettem lévő székre. A hold fénye rézsút világította be a stadion ezen részét épp ráesve az argentin arcára.

-         Valami baj van? – kérdezte kedvesen. – Nekem elmondhatod, bármi legyen is az.

-         Nem fontos.  – legyintettem könnyedén és levettem a lábaim a szomszédos székről.

-         Ha nem lenne fontos, nem sírtál volna miatta. – nyújtott oda nekem egy zsebkendőt.

-         Köszönöm! – vettem el tőle és nem túl elegánsan belefújtam az orrom. – Hogy találtál meg?

-         Megkérdeztem a portást. – nyújtozott el a széken. Miért kínoz? – Olyan furcsa voltál, amikor kijöttél a teremből és gondoltam megkérdezem, hogy minden rendben van-e.

- Ez kedves volt tőled, de ne aggódj miattam! – gyűrtem össze a papírzsebkendőt. – Azt hiszem én megyek. Holnap is dolgozom. – füllentettem. A csapat Spanyolország másik végébe utazik délelőtt, nem fogja megtudni, hogy valójában szabadnapom lesz. Felálltam a székről és a lift felé indultam, miközben kínosan ügyeltem rá, hogy véletlen se érjek hozzá a csatárhoz. Annyira vágytam rá, hogy átöleljen és ugyanazt érezze, amit én...hogy azt mondja szeret és megcsókoljon, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott, de túl gyáva voltam és elkéstem ezzel.

- Berni! – állt fel ő is és utánam szólt, mire én hátranéztem a vállam felett. – Nagyon szép vagy. – jelentette ki, mire a lábaim remegni kezdtek. Óvatósan körülnéztem, hogy tényleg nekem bókolt-e, de rajtunk kívül senki sem volt a lelátón. Mosolyogva biccentettem neki köszönetképp és eltűntem a közlekedőfolyosón. Határozottan nyomtam meg a földszint gombját és a homlokom a lift falának támasztottam. Csak egy dolgot motyogtam magam elé...Miért?

***

Lele füléhez tartotta még a telefont, miközben fél kézzel a kabátjába próbált belebújni. Nico oldalra biccentett fejjel nézte a szerelmét, ahogy kapkodva készülődik és elbúcsúzva Bernitől, megnyomja a piros gombot a telefonon. Hitetelenkedve csóválta meg a fejét, aztán felegyenesedve kezébe kapta a kulcscsomóját és hozzálépett Nicohoz.

-         Ha hazajöttem, folytatjuk. – kacsintott rá a barátjára.

-         Azt ajánlom is! Addig majd fellapozom a Káma Szútrát.

-         Fejre még a te kedvedért se állok! – paskolta meg Nico arcát nevetve.

-         Azt majd meglátjuk. – jelentette ki sokat mondóan az argentin és fél karral magához húzta Lelét, hogy megcsókolhassa a lányt, aki pusztán provokációból és élvezetből egy apró harapott az argentin alsó ajkába. – Ha ezt így folytatod tovább, Berninek muszáj lesz addig várnia, míg én nem végeztem veled.

-         Csábítóan hangzik, de szegény nagyon ki van.

-         Én is ki leszek.

- Kitartás Nico, majd ha hazajöttem kárpótollak, megígérem. – adott még egy gyors csókot abarátja szájára és kiviharzott a lakásból. Lele soha nem használta a liftet, gyorsabban leszáguldott a lépcsők hosszú során, mint ahogy a lift leért az emeletről. Mindig is a rendszeres testmozgás híve volt, így ahányszor csak lehetett gyalog ment, még a tömegközlekedést is kerülve. Kilométereket sétált le naponta, az autóját pedig utálta, de néha mégis kénytelen volt használni. Ezen az estén pedig hasznát vette, hisz hiába lakik közel a stadionhoz, nem egyedül volt. Bepattant a vezetőülésre és rögtön indított is, hogy percek múlva a megbeszélt találkozóhelyre kanyarodjon be. A morcos és nagy darab biztonsági őr azonban megállította a parkoló bejáratánál. Nem nagyon volt kedve hozzá, hogy vitába keveredjen vele, de muszáj volt kinyitnia a száját. A biztonsági őr meglepődve vakargatta a fejét, mert nem egy ilyen szóáradtra számított az olyan törékenynek látszó volán mögött ülő nőtől. Megfogva a rádióját rákérdezett a portán, hogy beengedheti-e, majd miután zöld utat kapott átengedte a vendéget. Lele egy köszönöm után áthajtott az apró fülke előtt és a kormányra hajolva a szélvédőn keresztül figyelte, hogy hol pillantja meg a legjobb barátnőjét. A huzat egyszer csak pár méterrel arrébb meglengetett valami lila színű dolgot, így gondolkozás nélkül arra felé vette az irányt. Látni nem látta jól, de biztos volt benne, hogy az Berni lesz. Egyszer csak egy koppanást hallott és a lassan guruló autó fékjébe taposott. „ Ez meg mi volt?” – motyogta maga elé és mivel nem látott semmit kiszállt a vezetőülésből. Meg akarta kerülni az autó elejét, amikor ijedten kapta a szája elé a kezét. „Bassza meg!” – kiáltott fel aztán odaugrott a kikerekedő szemekkel az autóját bámuló Gonzalohoz.

-         Bocsi! Nem vettelek észre! Nem akartalak megölni, esküszöm. – kezdett el idegesen hadarni -  Fáj valamid?

-         Semmi bajom, csak még senki nem akart elütni a Bernabeuban. – ült fel a földön a csatár.

-         Biztos semmi gond? Nem venném a szívemre, hogy pont téged teszlek harcképtelenné így az idény elején. Unnám folyton a hombárfejűt nézni.

-         Hombárfejűt? – kérdezte értetlen képet vágva az argentin.

-         Benzemát.

-         Jah – nevetett Gonzalo - Tényleg semmi baj, csak ez a kis horzsolás. – mutatta fel a tenyerét.

-         Meg az ijedtség.

-         Na meg az...de egy férfi ilyet nem szokott bevallani. – állt fel nevetve.

-         Bakker Lele, mit csináltál? – futottam oda.

-         Téged kerestelek többek közt és közben majdnem elütöttem a csapat legjobb játékosát. Amúgy semmi különöset.

-         Ha gyalog jár nem ennyire veszélyes. – fordultam Gonzalo felé. - Biztos nincs semmi bajod?

-         Csak egy horzsolás. – nézett rám mosolyogva, amitől a gyomromban ismét ide-oda kezdtek el szálldosni a pillangók. Aztán a legjobb barátnőm felé fordult. – Gondolom te vagy Lele, akiről már annyit mesélt a kedvenc recepciósunk.

-         Igen. – nyújtott kezet Gonzalo mosolyogva és bemutatkoztak egymásnak Violetaval.

-         Na végre megvan! Felőlem indulhatunk Gonzalo. – lépett a csatár mellé a barna hajú nő, aki vele volt a vacsorán. – Akkor sziasztok! Lele, örülök, hogy megismerhettelek, Berni veled meg majd találkozunk a Valdebebasban. Jó éjt nektek! – ment oda az ezüst színű Audijához, amiben már benn ült az a nő és láthatóan türelmetlenül várta, hogy végre elmenjek a stadionból. Miután elhajtottak a parkolóból Lele és én egymásra néztünk és nem is kellett, hogy megszólaljon, le tudtam az arcáról olvasni mindent.

- Ne mondj semmit! – figyelmeztettem felemelt mutatóujjal és megkerülve az autóját beszálltam az anyósülésre...

Todo va a cambiar - II. rész

Helló!

Meghoztam a novella folytatását. Ez amolyan átvezető rész, szóval nem túl eseménydús, de azért remélem tetszeni fog Nektek! :) A kommenteket és pipákat továbbra is köszönöm! Jó érzés, hogy ennyire szeretitek az írásaimat. :) 

Puszi:

Detti

Az alkonyatba hajló utolsó napsugarak rózsaszínre festették az égen egymást kergető felhőket. Kimenve az erkélyemre letettem a sarokba a macskakajával megrakott tálat, aztán leültem a székre és vártam. Lehunyva a szemem hátradőltem és megpróbáltam élvezni a rám telepedő nyugalmat. Mélyet szippantottam a nagyvárosi mégis elég tiszta levegőből és csak élveztem, hogy élek. Majdnem pontosan egy éve hagytam hátra a múltam és költöztem a kontinens másik végére, de úgy éreztem, hogy meg kell tennem, mert ha otthon maradok, soha nem tudok majd kitörni abból a helyzetből, amiben éltem. Otthonról csak a családom hiányzott, de a technikának köszönhetően így is majdnem napi kapcsolatban álltam velük, ez pedig segített benne, hogy tudjam kezelni a honvágyam és a szeretteim hiányát, bár azért a skype akkor sem tudta visszaadni egy-egy hozzám közel álló személy ölelését. A fejem oldalra fordítva kinyitottam a szemem és a szemközti házat kezdtem el bámulni. A házaspár a negyedikről ismét veszekedett és a harcias asszonyka már hozzákészült, hogy a férje ruháit az emeletről szórja a Paseo de la Castellana járókelőinek fejére vagy az egyik alattuk lakó erkélyére, amikor az utána szaladt és megfogva a nő csuklóját megakadályozta ebben. Amikor már biztos volt benne, hogy a felesége nem fogja pofon vágni, elengedte a kezét és két tenyere közé fogta az arcát, úgy beszélt hozzá, mígnem a nő arcára egy mosoly ült ki és átkarolva a férje derekát vissza nem mentek a lakásba. Én is elmosolyodtam. Vajon mennyi hasonló drámát láttak és látnak nap mint nap ezek a falak? Talán minden lakás rejt egy-egy olyan történetet, amiből regényt lehetne írni. A házaspár a szemközti házban, az idős hölgy, akit naponta látok a temetőbe indulni, a dél-amerikai család, akik a beilleszkedéssel probálkoznak és az örökké bulizó andalúzok a földszinten...talán az ő történetük, a szüleiké, nagyszüleiké vagy a lakások elöző lakóié olyan, amelyből kiderülhetne, hogy egyikük vagy mindegyikük egy hétköznapi hős vagy tett legalább egy olyan dolgot, amire joggal lehet büszke. Nem egy Nobel-díj tulajdonosai, nem világhírű énekesek vagy Oscar-díjas színészek, de megtettek valamit a gyerekükért, a társukért vagy csak egy másik embertársukért, akinek a nevét sem tudják. A gondolataim csak szálltak, szabadon akár az őszi falevelek a szélben, amikor is valami puha szőrgombócot éreztem meg a lábamnál. Előrehajoltam a széken és mosolyogva simogattam meg a cicám buksiját, aki dorombolva dörgölőzött a lábamhoz, miután befalta az egész tál ennivalót. „Maffia, te egy igazi haspók vagy! És piszok nehéz.” – vettem az ölembe, ahová örömmel vackolta be magát és összegömbölyödve dorombolni kezdett.  Megvakargatam a hűséges kandúrom fületövét és körülnéztem a széken ülve. Bal felé nézve végig emeletes házak szegélyezték a horizontot, ameddig csak a szemem ellátott és a monotonitásukat csak két még nagyobb toronyépület törte meg a Torre de Picasso fehér magasba törő tömbje és nem messze tőle a fekete borításban pompázó BBVA székház, melynek tetején már messziről világított a bank logója. Jobb felé szintén bérházak szegélyezték Madrid híres útjának szélét, kivéve a számomra legszebb épületet az egész spanyol fővárosból. Néhány háznyival lentebb, eltekintve a Plaza de Lima felé a házak közül kiemelkedett a világ legszebb és számomra legszentebb stadionja. Mosolyogva gondoltam rá vissza, hogy mikor ideköltöztem órákig képes voltam csak itt ülni az erkélyen és bámulni a Santiago Bernabeut, minden álmom otthonát. Meccsnapokon már órákkal a kezdés előtt kikönyököltem a korlátra és hallgattam az idáig elszűrödő zajokat, amely valóságos mennyei zeneként szolgált a füleimnek, akkoriban még gondolni se mertem rá, hogy egyszer a klubnál fogok dolgozni és nem is alakult volna így, ha az akkori szomszédom nem súgta volna meg, hogy recepcióst keresnek az edzőközpontba. A stadionon felkapcsolták a világítást és már messziről fénylett a felirat a homlokzaton, akár sötét éjjeleken a csillagok: Estadio Santiago Bernabeu, fölötte a két évszámmal 1902 – 2002. Nagyot sóhajtva tettem le az ölemből Maffiát, aki villámgyorsan beszaladt a lakásba, míg én nyújtoztam egyet.

-         Hola szomszédasszony! – kezdett el vadul integetni a szomszédom, Violeta az enyém mellett lévő erkélyről.

-         Hola Lele! – pattantam fel a székből és visszaintettem neki.

-         Várjál, mindjárt átmegyek. – tartotta fel a mutatóujját, aztán besietett a lakásba. Lehajoltam Maffia táljáért és becsuktam magam mögött az erkélyajtót. Alighogy megmostam a kezem és beletörültem a törülközömbe, Violeta kopogtatott az ajtómon.

-         Bújj be! – nyitottam ki neki. – Nico?

-         A számok jobban lekötik, mint én. – vágott durcás arcot, de aztán elmosolyodott, amikor ledobta magát a szoba közepén álló függőágyba és ölébe vett egy párnát. – Mondtam már, hogy imádom a függőágyad?

-         Ma még nem. – ültem le mellé nevetve.

-         Akkor most mondom. Én is akarok egy ilyet, de Nico nem rajong az ötletért. Szerintem fél, hogy ha elalszik benne, kiborítom belőle, ha egy rossz szót mer szólni.

-         Megtennéd?

-         Attól függ. – vont vállat - Na de mesélj! Milyen napod volt?

-         Kicsit unalmas. – fintorodtam el – Még arra is volt időm, hogy tovább írjam a regényemet.

-         Elolvashatom? – kapta fel a fejét a barátnőm.

-         Még nem haladtam vele annyit.

-         Na lécci! – nézett rám a rajzfilmbeli Csizmást megszégyenítő szemekkel.

-         Ezt a nézést nem ér elővenni! – csaptam rá egy párnával.

-         Akkor hagy olvassam el! Csak egy mondatot! Egy apró mondatot.

-         Nem.

-         Berni! Lécci!

-         Mindjárt hozom a laptopot. – álltam fel és benyitottam a hálószobában lévő gépért. – Ezt nem lehet kibírni. Meddig gyakoroltad? – ültem vissza a függőágyba és bekapcsoltam a számítógépet.

-         Velem született képesség. – nevette el magát, miközben bedugtam a megfelelő helyre a pendrive-ot és pár kattintás után elővarázsoltam róla a regényt.

-         Parancsolj! – adtam át neki a gépet. Leleben teljesen megbíztam, tudtam, hogy még kínvallatásnak alávetve se árulná el senkinek, hogy én vagyok az az írónő, akinek a kilétét egész Spanyolország és lassan Latin-Amerika is találgatja. - Amíg olvasol átnézem a napi postám. – álltam fel ismét és odamentem a szekrényhez, amire a kulcsaimat szoktam tenni és a leveleimet gyűjteni, amíg eszembe nem jut rendszerezni őket.

-         Még hogy nem haladtál vele! – görgette lejjebb az oldalakat.

-         A történetben nem nagyon. A nagy része csak egy szösszenet. – jegyeztem meg, miközben átnéztem a borítékokat.

- Tudod, hogy azokat imádom. – nézett fel egy pillanatra, aztán megigazítva a sálját olvasni kezdett. Csend borult a lakásra, amit csak néha tört meg a papír szakadásának hangja, ahogy a borítékvágóval felnyitottam a borítékokat egymás után. Volt közte számla is, levél a kiadótól, reklámok és az utolsó a munkahelyemtől. Kíváncsian nyitottam fel a borítékot, amiből egy meghívót vettem ki. A fehér papíron arany díszités futott körbe és a klub címer mellett ott volt az alapítványuk logója is. A meghívó szerint hivatalos voltam, mint a Real Madrid alkalmazottja egy ünnepélyes vacsorára a Bernabeu dísztermébe egy hét múlva. Tanácstalanul forgattam a kezemben a díszes papírt és nem akartam elhinni, hogy engem, a szürke kis recepcióst meghívnak egy olyan eseményre, amelyen a az első csapat játékosai és a kosarasok is részt vesznek. Ismét kézbe vettem a borítékot és megnéztem a címzést. Talán csak rossz helyre küldték. De nem...a borítékon az én nevem szerepelt.

-         Berni már megint gonosz vagy! Ja nem! Már azt hittem, hogy ennyire hülye lesz Sofia és elküldi Lucast. – alkotott véleményt a legjobb barátnőm a regényemről, amivel kirángatott a gondolataim közül. – Aranyanyám, csak azt tudom mondani, mint eddig mindig. Elképesztően jól írsz és már alig várom, hogy folytasd. – tette le a függőágy előtti asztalra a laptopot.

-         Köszönöm! – mondtam ki alig hallhatóan.

-         Rossz hírt kaptál? – kérdezte aggodalmas hangon.

-         Nem. – ráztam meg a fejem – Csak meglepett valami. Ezt nézd! – mentem oda a függőágyhoz és odaadtam neki a meghívót a borítékkal együtt.

-         Hú! Ez nem semmi! – kerekedtek ki a szemei a lapot olvasva. – Addig rengeteg dolgunk lesz!

-         Várjál! Nem tudom, hogy el akarok-e menni.

-         Persze, hogy el akarsz!

-         De...de...nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet lenne. – kezdtem el húzogatni a felsőm ujját, ahogy régóta szokásom volt.

-         Gonzalo miatt, ugye? – tette a kezét az enyémre.

-         Igen.

-         Berni, már régen beszélned kellett volna vele erről!

-         És mit mondhattam volna neki? – pattantam fel és fel-alá kezdtem járkálni a függöágy előtt. – Hola Gonzalo! Képzeld el hónapom óta beléd vagyok zúgva, mit szólsz ehhez? Tudod, hányszor el akartam neki mondani? De egyszerűen képtelen vagyok rá. Elég ha csak rám néz és rögtön elszáll a bátorságom. Félek...rettentően félek. Ha kimondja, hogy ő nem érez irántam többet barátságnál, azzal összetör bennem valamit én pedig nem akarom, hogy fájjon...ennél még az is jobb, ha csak ülök a pult mögött és megelégszem azzal, amit kapok tőle.

-         Képes lennél pusztán félelemből végignézni, hogy esetleg más oldalán találja meg a boldogságot, anélkül, hogy te meg sem próbáltad vele? Tudod mire akarod kárhoztatni magad ezzel a döntéssel? Nem neki teszel jót, hanem te mész ebben tönkre. Arra egyébként nem gondoltál, hogy akár azt is mondhatja, hogy próbáljátok meg?

-         Lele, nézz rám! – állta meg előtte – Mikor voltam én olyan, akiket a focisták oldalán láthatsz? Miért választana éppen engem, a szürke recepciós lányt Higuaín, amikor nálam százszor különbeket is megkaphat? Az életben szinte semmi se olyan, mint a regényeimben vagy a tündérmesékben....pláne egy olyan rakás szerencsétlenségnek, mint én vagyok. Csak nagyon ritkán lehet az újságíróból hercegnő és egy hétköznapi lányból focistafeleség.

-         Hagyd már ezt a szerencsétlen vagyok dumát és a tündérmeséket! Tudom, hogy min mentél keresztül és mennyit áldoztál azért, hogy most is lehess velem ebben a madridi lakásban és ott dolgozhass, ahol mindig is szerettél volna. Nekem ne mondd, hogy egy rakás szerencsétlenség vagy! Itt vagy és elérted, amit célul tűztél ki magadnak. – húzott le a függőágyba – A regényekben pedig van némi igazság is, különben miből születnének a legjobb történetek? Most vedd magad elé a laptopot és nyiss egy új dokumentumot! –adta ki a parancsot, mire én megtettem, amit kért. – Csinálj egy táblázatot és az egyik oszlopba írj fel egy piros plusz jelet a másikba egy kék negatívat! Most pedig elkezdjük gyűjteni, hogy miért is működhetne ez a dolog a kedvenc argentin játékusunkkal! Pro és kontra.

-         Oké. – bólintottam -  Ronda vagyok, idiótán viselkedek, ha közelembe jön, olyan vagyok, ahogy egy tizenhat éves fancsaj se nagyon viselkedne az Ezeizán, ha rám mosolyog, magammal hordom a balszerencsét, mint egy árnyékot, gyáva vagyok, a fogaim kuszák, az orrom nagy, bikinire soha nem vetkőzök, mert borzasztó az alakom, makacs vagyok, maximalista, néha nagyon utálatos, önbizalom hiányos és egy unalmas nőszemély vagyok, aki a macskájával él.

-         Tudtam, hogy ezekkel fogod kezdeni. – jegyezte meg szemforgatva Violeta – Csinos vagy és ha kicsit többet foglalkoznál magaddal még szebb is lehetnél, kedves vagy, barátságos, odafigyelsz másokra, együttérző vagy, megbízható, családközpontú, inteligens, érdekes személyiség vagy, csendes, bármire képes vagy azokért, akiket közel érzel magadhoz, képes vagy nyugodt hátteret teremteni, lelkileg roppantul erős vagy, toleráns vagy, hűséges típus, nem adod fel egykönnyen ha magad előtt célt látsz és másnak sem hagyod, hogy így tegyen végül pedig imádod a Real Madridot és Argentínát. Na melyikünk listája a hosszabb?

-         A tied.

-         Akkor mi tart vissza, hogy beszélj vele?

-         A saját gyávaságom...

-         Berni! Ha szeretünk megkockáztatjuk, hogy nem fognak viszontszeretni. Ha remélünk meg kockáztatjuk a csalódást. Mégis vállalnunk kell a kockázatot, mert az életben az a legnagyobb kockázat, ha nem kockáztatunk. Aki nem kockáztat, az nem tesz semmit, és nem lát semmit, annak nincs semmije és ő maga is semmi, mert nem tanul, nem érez, nem változik, nem fejlődik, nem szeret és nem él. Emlékszel arra az idézetre a „Ha eljön Joe Black”-ből?

-         Légy eszelősen boldog...- kezdtem bele.

-         Igen erre. Add meg magadnak a lehetőséget rá, hogy elérd ezt az állapotot! Ha nem próbálsz meg beszélni vele, soha nem tudod meg, hogy lehet-e kettőtök közt több is a barátságnál. Lehet, hogy Gonzalo csak arra vár, hogy jelt adj neki.

-         De mi lesz ha...

-         Azon majd ráérsz akkor gondolkozni!Arra gondolj, hogy mi lesz, ha nem utasít el! Annyi mindent megéltél már és nem futamodtál meg. Most sem teheted meg! A boldogságodról van szó és ha ez a tét, magadat vedd első helyre, hisz eleget vettél már másokat magad elé! – fejezte be a mondókáját, amit én lehajtott fejjel hallgattam végig. Rövid ideig hallgatásba burkolóztunk, amit én törtem meg.

-         Elmegyek és beszélek vele! – jelentettem ki magabiztosan, de egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy az elhatározásom ki fog tartani a vacsoráig. Violeta a kezét a vállamra tette, amikor kopogtattak. Pár gyors apró lépéssel szökkentem az ajtóhoz, hogy kinyissam és Nicot láttam a küszöbömön toporogni.

-         Hola Berni! – köszönt mosolyogva.

-         Hola Nico, gyere csak be! – álltam félre az ajtóból, hogy az argentin bejöhessen.

-         Meguntad a számokat? – állt meg mögöttem a legjobb barátnőm.

-         Nem azt beszéltük meg, hogy moziba megyünk? – válaszolt egy kérdéssel.

-         Már annyi az idő?! – nézett a falon lévő órámra Violeta.

-         Annyi. – bólintott a mellkasa előtt keresztbetett karokkal Nico.

-         Akkor menjetek nyugodtan, nekem úgyis dolgoznom kell. – pillantottam a laptop felé. – Érezzétek jól magatokat, aztán meg egymást! – kuncogtam.

-         Te nem voltál ilyen perverz, amikor ideköltöztél. – nézett rám a válla felett a legjobb barátnőm.

-         Nem tudom ki rontott el... – forgattam meg a szemeim

-         Lele! – kiabált Nico. – El fogunk késni!

- Majd holnap beszélünk! – adott két puszit Violeta és kisietett az ajtón. Mosolyogva ráztam meg a fejem, a csukott ajtóra nézve, aztán odamentem, hogy bezárjam és mire sarkon fordultam Maffia már kényelmesen elhelyezkedett a függőágyban és a lusta kandúr hatalmasakat pislogva nézett engem. Kivettem a hűtőből a gyümölcslevet és odavittem az asztalra, aztán befészkeltem magam a párnák közé a függőágyon és ölembe véve a laptopot elolvastam az utolsó néhány mondatot a regényemből. Maffia közelebb jött hozzám és bebújt a derekam mellé, hogy ott heverésszen tovább. Párszor végigsimítottam a bundáján, aztán elkezdtem megfogalmazni a következő fejezet első mondatait, de valahogy olyan üresnek tűnt minden, amit leírtam. Semmitmondó szavak követték egymást, így inkább ráhelyeztem az ujjam a Delete gombra és kitöröltem azt a néhány bekezdést, amit leírtam. Nem tudtam arra koncentrálni, hogy mondatokba öntsem Sofi érzéseit, mikor a saját gondolataim egyfolytában a vacsora körül jártak. A kezemmel éppen elértem a mappát az asztalon és benyúlva a fedele alá kihúztam belőle a legfelső képet, hogy aztán vissza is tegyem a helyére. Szánalmasnak éreztem magam, aki egy fotótól várja az ihletet és a válaszokat a problémáira. Jobb lábamat a padlóra helyeztem és lökdösni kezdtem lassan az ágyat, mint egy hintát. Egy 23 éves felnőtt nő nem viselkedhet így. Már kinőttem abból a korból, hogy plátói érzéseket tápláljak az elérhetetlen sztárok iránt. Két választási lehetőséget állítottam magam elé: vagy elfelejtem ezt az egészet, ami lehetetlennek tűnt vagy összeszedem végre magam és beszélek vele, felrúgva az összes íratlan szabályt és hagyományt. Ismét elvettem a fotót a mappából és nagyot sóhajtva néztem meg aprólékosan Gonzalo ezévi hivatalos fotóját, amelyet a klub hivatalos oldalára is kitettek. Még a képről nézve is éreztem, ahogy szétárad a melegség a lelekemben, ahogy a mosolygó arcára pillantottam, aztán visszatettem a helyére és ölembe véve a laptopot írni kezdtem.

„ Sofi, tudod mi a legnagyobb hiba, amit elkövethetsz? – kérdezte Camila leülve az asztalom sarkára, mire én abbahagytam a gépelést és kíváncsian vártam a folytatást. – Az, hogy hiába vágysz igaz szerelemre, valójában a lelked mélyén rettegsz tőle. Gyáván meghunyászkodsz és inkább hagyod elsétálni – intett fejével a nyitott ajtó felé, melynek résén át Lucast láttam a szokásos helyén ülni, amint a még gőzölgő kávéját kevergeti. – minthogy megmondd neki, hogy az az éjszaka neked sokkal többet jelentett. Menj oda és mondd meg neki, hogy szereted! Ha igazán szerelmes vagy belé, el fog az érzés mellett törpülni a félelmed.”

Egy kis kárpótlás :)

Sziasztok!

Most már végre meggyógyult a lábam, úgyhogy ennek örömére elkezdem bemásolni a folytatásokat. :) Hétvégére már olvashattok majd vagy Un suenot vagy a novellát, attól függ, melyiket sikerül előbb bemásolnom. Addig is kárpótlásként azért, hogy már rég nem tudtam hozni olvasnivalót, hoztam egy szösszenetet, mert ilyet már rég írtam és anno a másik kettőnek nagy sikere volt. :) A Granada elleni meccs utáni éjjel annyira ideges voltam a meccs miatt, hogy nem tudtam aludni és ez lett belőle. Remélem tetszeni fog Nektek! A kommenteket és pipákat köszönöm! :)

Puszi:

Detti

U.I.: Köszönöm, aki gondolt rám az elmúlt héten! :)

Granadára szokatlanul hűvős idő köszöntött. Az égen úgy ragyogott a milliónyi csillag, akár megannyi gyémánt, mégsem tudtak jó kedvre deríteni. Kiléptem a szállodai szobám erkélyére és megborzongtam, amikor megéreztem a meglepően hideg szél simogatását a csupasz bőrömön, ahogy átszáguldott a tájon és a narancsfák ágai közt. Belebújtam az eddig csak hanyagul a hátamra terített kabátomba és felhúztam rajta a zipzárt, aztán a korlátra könyökölve körbejárattam a szemem az előttem elterülő tájon. Mennyire más volt, mint hónapokkal ezelőtt, amikor néhány gondtalan napot tölthettem itt kettesben Gonzaloval, napokra magunk mögött hagyva a spanyol fővárossal együtt a levegőben lógó jövőt firtató kérdéseket is. Akkor május volt, gyönyörű május, most pedig szokatlanul hideg tél van. Február... végigfutott a hátamon hideg, amint kimondtam a hónap nevét magamban. Egy nagy sóhaj után a lábaim alatt elterülő Albaicínt kezdtem el bámulni. Itt voltam a mórok egykori ám ma is csodálatos kertjében, az Ezeregyéjszaka meséit kőbe foglaló Granadában. A régi óváros tradicionális, fehérre festett falú házai szorosan bújtak össze a hatalmas palotaváros alatt elterülve, akár a szerelmespárok egy májusi estén a parki padokon. A szűk utcácskák felől vidám kiáltozás hangjait hozta a szél, a város focicsapatának szurkolói ünnepelték a győzelmüket. Ahogy a csoport messzebb ment, csend borult a város ezen részére. Valahonnan egy macska nyávogása hasított az éjbe, amit nem sokkal később pár gitárszólam követett. Az Albaicín felett már évszázadok óta a Alhambra őrködött. A palota, amely az önmagában is gyönyörűen díszitett falai mögött még szebb termeket és kerteket rejt. Lenyügöző látványt nyújtott a mögötte fenségesen magasba emelkedő természet alkotta remekművel, a Sierra Nevadával. Az ezüst színű hold valószínűtlenül nagy  tányérja az egyik havas csúcs mellett lassan telepedett rá a Kések tornyára, mintha az épület glóriája lenne. A városban, a Santo Domingo harangjai elütötték az éjjel egyet, amikor egyre közeledő rendőrmotorok zaját hozta a szél. A sötétben már messziről látszott, ahogy rendőri felvezetéssel közeledik a szállodához a Real Madrid csapatát szállító busz. Ellöktem magam a korláttól és belépve a sokkal melegebb szobába, bezártam az erkélyajtót. A kabátom rátettem a hozzám legközelebbi szék háttámlájára, aztán visszatértem az erkélyajtóhoz. A homlokom az ajtófélfának támasztottam és lehunytam a szemem. Már vártam, hogy itt legyen velem és kicsit elfeledtethessem vele a rosszul sikerült estét, mert én is el akartam felejteni. Ahogy felidéződött bennem az öngól, a madridiak tehetetlen arca és Gonzalo dühös, frusztrált csapkodása, aztán a második félidő elején a negyedik játékvezető a cserét jelző táblával, amin messzire világított a huszas szám és az eredményjelző kilencven perc után, ami még mindig granadai előnyt majd győzelmet mutatott, éreztem, hogy egyre nagyobbra nő a gombóc a torkomban. Mi lett a csapatomból? Mi történt Gonzaloval? Dühömben ökölbe szorult a kezem és egy kisebbet ütöttem a hozzám legközelebb eső falfelületbe. Legszívesebben ezt tettem volna minduntalan, ahányszor felidéződött bennem Mourinho képe. Ezerszer  megbántam már a pamplonai hisztimet és az összes rossz szavamat, amit csak az argeninhoz vágtam, pedig régóta nem ő a bűnbak, nem csak rajta múlik, hogy miért játszik úgy, ahogy és még ilyen helyzetben is megpróbálva a legtöbbet kipréselni magából. Én már többet nem voltam képes hinni az edzőben. De meddig kell még néznem, hogy tönkretesz mindent maga körül, beleértve Gonzalot is? A folyosó felől közeledő léptekre lettem figyelmes, ezért még jobban összeszorítottam a szemhéjam, nehogy szabadjára engedjem a könnyeimet. Neki most nem egy síró nőre lesz szüksége, hanem egy támaszra, aki vele van most, a vihar idején. Lassan nyomta le a kilincset, aztán egy kattanással kinyitotta az ajtót. Gonzalo a kis cókmokjával a kezében úgy állt a küszöbön, mint aki a világ összes terhét a vállán cipeli. Olómléptekkel ment oda az ágyhoz, hogy gépiesen leüljön rá, aztán rám nézett a gyönyörű barna szemeivel. A máskor vidámságot és csibészséget tükröző szemeiben azúttal nyoma sem volt az örömnek. Közelebb lépve hozzá, dühöt, frusztrációt és rengeteg szomroúságot tudtam kiolvasni belőle és ez nyugtalanított. Egyre többször, ha meccsek után leültem mellé és belenéztem a szemébe, ezt láttam és nem a győzelem mámorát. Szótlanul nyújtotta ki felém a karját, hogy a derekamnál fogva közelebb húzzon magához. Fejét belefúrta a mezem anyagába és nagyot sóhajtott. Úgy kapaszkodott belém, mint ha én lennék az utolsó reménye. Két kezemmel magamhoz öleltem, aztán a fejét kezdtem el simogatni, egész addig meg nem nyugodott. Amennyire észrevétlenül csak tudtam nyeltem egy nagyot, mert attól reméltem, hogy eltűnteti a gombócot a torkomból, de az makacsul ragaszkodott a helyéhez. A fejem lehajtva éreztem, ahogy egy könnycsepp utat talál magának a szememből és végigfolyva az arcomon az argentin hajára csöppen. Felemelve a kezem a kézfejemmel töröltem le a könnycseppem társait és erőt vettem magam. Gyűlöltem látni, hogy szenved és hogy semmit sem tudok tenni, azért, hogy könnyítsek a helyzetén. Órákra vagy napokra el tudom vele feledtetni a gondokat, de minden egyes kilencven perc után kezdődik előlről, néha már az edzésen is. Fájt látnom, hogy mennyire kikészült. Hová lett az a Gonzalo, aki ilyen csapatoknak kettesével szórta a gólokat? Aki legendásan harcias hozzáállásával az utolsó percekben mentette győzelemre a meccset a csapatnak? Aki úgy lépett pályára minden egyes meccsen, hogy megpróbálja élvezni az összes játékpercet? Az argentin légzése ismét nyugodtabbá vált, mire elengedett. Két kezét az ölébe ejtette, aztán felnézett rám. Szeme sarkában ott maradt árulkodó jelként egy – egy apró könnycsepp nyoma. Bármit oda adtam volna érte, ha egy varázsütésre el tudtam volna múlasztani az összes gondot és eltűntetni azt az idióta portugált a kispadról...vagy csak valamennyit át tudtam volna venni a terheiből, mint egy csomagot. Vissza akartam kapni azt a Gonzalot, aki képes volt játéknak tekinteni a meccset, bármennyire nagy tétje is volt és felszabadultan játszott, magunk mögött hagyva azt, aki összeroskadva ül az ágyon. Szerettem volna valamit mondani neki, mindegy hogy mit, csak ne érezze magát ennyire rosszul, de egyszerre semmi és minden jutott az eszembe. A szavak mind nem lettek volna elegek. Leültem mellé és az egyik kezemmel megkerestem az övét, aztán összkulcsoltuk az ujjainkat.

-         Szeretlek! – mondtam ki  ezt a banális szót, ami még talán soha nem volt ennyire igaz, mint azon a granadai estén. Ebben a rövidke szóban benne volt minden, amit csak el akartam mondani. A fejem ráhajtottam a vállára és a másik kezemmel végigsimítottam a hátán. Azt akartam, hogy érezze, hogy nincs egyedül. Gonzalo mocorogni kezdett és mikor felemeltem a fejem teljes testtel felém fordult. Kihúzva a kezét az enyémből megsimogatta az arcom és halkan megszólalt.

-         Szükségem van rád. – mondta ki ezt a három szóból álló mondatot. Nem először hallottam ezt tőle, de ez most más volt, mint eddig bármikor. Most nem csak a teste és a vágya követelt engem a magáénak, láttam a szemben a szótlan könyörgéssel együtt.

- Itt vagyok. – mondtam halkan és kibújva a cipőmből feljebb másztam az ágyon, ahová ő is követett. A bal kezem a párna alá tettem , így hajtottam rá a fejem a hófehér huzatú párnára. Az oldalamra fordulva szembe helyezkedtem Gonzaloval és a kezéért nyúltam. Alig hozzáérve a bőréhez apró köröket rajzoltam a kézfejére,  aztán lassan simítottam végig a karján lenntről felfelé néhányszor. Az argentin a szemembe nézett és átfogva a derekam közelebb húzott magához az ágyon. A karom önkéntelenül is a hátára símitottam, úgy feküdtünk hosszúnak tűnő perceken át mozdulatlanul, egymást átölelve, míg meg nem ismételte azt, amit én csináltam vele néhány perccel ezelőtt. A rövid ujjú Madrid mez hosszan szabadon hagyta a karom nagy részét, amit Gonzalo ki is használt. Ujjait végigfutatta a szabadon maradt részen, először csak a külső felén, aztán a belső oldalon is. Az érintése még gyengédebb volt, mint eddig bármikor, akár csak egy tollpihe, ami a karomra hullt, de ahogy a belső felére tért át, mintha égetni kezdett volna. Kezét lassan csúsztatta rá a derekamra és még lejjebb az oldalamon.A szeme mintha sötétebbé vált volna a vágytól, de lehet, hogy csak képzeltem. Szájával az enyémet kereste és ahogy rátalált először csak egy lágy csókot adott, mint amilyen a kanálról lecsöppenő méz lehet. Lágy és édes. Kezét lejjebb csúsztatta a combomról és a fenekemnél állapodott meg. Még jobban hozzásimultam, olyannyira, hogy már a levegő sem fért be kettőnk teste közé. A jobb lábam az övére helyeztem és a nadrágon keresztül simogatni kezdtem. Fel-le, mire csak felmordulás volt a válasz és az, hogy egy fokkal hevesebbé vált a csókja. Kezével megkereste a mezem alját, aztán lassan benyúlva alá ujjaival, akár egy zongorán a billentyűket végiglépdelt a gerincem vonalán, amibe valósággal beleremegtem. Egy hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból, amikor Gonzalo tenyerét a hátamra símitotta és azzal a sóhajjal mintha minden aggodalom, düh és gond elszállt volna valahová jó messzire a granadai szállodai szobától. Megszakítva a csókot az argentin gyengden rányomott az ágyra és fölémgördült. Homlokát az enyémnek támasztotta, de nem szólt semmit. Szentségtörést is jelentett volna, ha egyszerű szavakkal törjük meg a szenvedéllyel teli várakozás izgató csendjét. Két karommal átfogtam a nyakát és azon voltam, hogy lassítani próbáljak a szapora légzésemen, mivel mind a kettőnk mellkasa szinte egyidejűleg úgy emlekedett mintha még csak az imént fújták volna le a meccset és én is végigjátszottam volna. Gonzalo egy pillanatra beharapta az alsó ajkát, aztán jobb elfoglaltságot is talált neki és mohón, vággyal telve kezdte el falni az ajkaimat. Kezeimmel végigsimítottam a vállán, aztán rácsusztattam a mellkasára, hogy megkereshessem vele a melegítőfelsője zipzárját. Miliméterről-miliméterre húztam egyre lejjebb, míg szét nem nyílt elől és le nem tudtam róla simogatni, ahogy ő is szokta velem. Ülő helyzetbe tornáztuk magunkat, Gonzalo pedig megfogva a melegítőfelsőt a sarokban álló fotel felé hajította, de az már egyikünket sem érdekelte túlságosan, hogy el is érte-e vagy a szőnyegen landolt, ahová az én mezem került, miután visszadőltünk a párnák közé és az argentin kezéből az ágy mellé nem hullott. Hátam alatt érezve a kissé gyűrődött ágyneműt határozottan megragadtam a fölöttem elhelyezkedő, számomra  kétségbevonhatatalanul és megfellebbezhetetlenül a világ legjobb pasijának klubcímeres egyenpólóját, hogy valahogy leügyeskedjem róla, de a magabiztos mozdulatomból semmi sem lett, ahogy az első apró csókot a nyakam legérzékenyebb pontjára lehellte, miközben a kissé feljebb csúszott pólója alól egy csíkban szabadon maradt a bőre és néha-néha hozzáért az enyémhez. Karjaim ernyedten hulltak a hófehér takaróra és lehunytam a szemem. Nem tudtam eldönteni, hogy ébren vagyok-e vagy álmodom, mert ha az utóbbi hát soha többé nem akartam belőle felébredni. Gonzalo a nadrágom derekáig végig apróbb csókokkal halmozott el és mindezt olyan tökéletesen csinálta, hogy majd az őrületbe kergetett vele. Az összes tagjaimból kiszállt az erő és csak egy nyögésre futotta, miután ívbe hajlott a testem a szállodai ágyon. Lassan ültem fel és a rám tört irtózatos erejű vágytól remegő kezekkel ismét a pólójáért nyúltam. Megragadtam alulról és az argentin segítségével áthúztam a feje felett, az elém táruló látvány pedig csak olajat jelentett az eddig is ezer fokon égő tűzre. Már nem nagyon bírtam tovább tűrtöztetni magam, hogy mindent lassan csináljak. Őt akartam. Már rég nem gondoltunk a meccsre és úgy semmire sem, csak egymásra figyeltünk. Arra, hogy mit tudunk a másiknak mondani az érintésünkkel, a csókokkal a szerelem nyelvén. Lemásztam az ágyról és kibújtam a nadrágomból, Gonzalo pedig követte a példám. Ismét visszamászva az ágyra az eddig ott ülő focistát gyengéden visszalöktem a párnák közé. Arcára a pimasz mosolya mellé a vágyakozással teli kíváncsiság ült ki. Kíváncsian várta, hogy mit fogok tenni vele és csak elismerően mordult egyet, amikor ráültem a derekára. Föléhajoltam és szinte már önkéntelenül is úgy tartotta a fejét, hogy úgy kényeztethessem, ahogy a legjobban szereti. Néhányszor végigcsókoltam a borostás állát és aprókat haraptam is, amitől csak még jobban élvezte, aztán lejjebb mentem és kínzó módon először a nyakát, aztán a mellkasát vettem kezelésbe. Piszkosul izgató volt a tudat, hogy Gonzalo csak az enyém és most azt tehetek vele, amit csak akarok. Minél lejjebb haladtam, ő annál szaporábban vette a levegőt én pedig élveztem, hogy ennyi hatalmam van a teste felett. Ahogy elértem az alsónadrág szélét, abbahagytam a munkát és minden érzésem egy csókba öntöttem, miközben kihúztam a hajgumit a hajamból. Gonzalo mintha csak valami elmondhatatlanul gyönyörűt látott volna, élvezettel túrt bele a hajamba és fordított egyet magunkon, egy másodpercre sem szakítva meg a csókunkat. A hátam mögé nyúltam és kikapcsoltam a melltartóm, amit villámgyorsan levéve ledobtam az ágy mellé, aztán a  karjaimat ismét az argentin nyaka köré fontam, hogy kicsit később felfedezőútra induljak velük hol a hátán, hol a mellkasán és ujjaim alatt érezzem a kidolgozott izmait, aztán lejebb csúsztassam és belemarkoljak az egész spanyol bajnokság legjobb hátsójába. Gonzalo arcára egy mosoly ült ki és lehajtva a fejét félresöpörte a hajam, hogy a nyakamnál folytathassa tovább az édes kínzást, én pedig már teljesen elvesztettem a tér-idő érzékemet. Egy nyögés szakadt fel valahonnan mélyről, amikor megéreztem egészen lenn, hogy mennyire egészséges férfival is van dolgom. Már nem bírtam tovább. Úgy éreztem, hogy belehalok, ha nem érezhetem őt magamban. Megszakítva a csókunkat rám nézett és látva a néma könyörgést a szememben cselekedett. Egy grammnyi ruha sem takart már sehol, amikor ismét fölémgördült. Szólni már nem tudtam, csak sóhajtozni, amikor a mellkasunk összeért és önkéntelenül is kicsit megemelve a csípőm még jobban hozzányomtam az ő altestéhez. Olyan forróságot éreztem szétáradni a testemben, mint amilyen forró még a Szahara sem lehet a legmelegebb nyári napokon. Odakinn a Santo Domingo harangjai egy újabb óra elteltét jelezték amikor az utolsó harangkondulással egyidőben végre belémhatolt. Kezeimben gombóccá gyűrtem a lepedőt, de aztán inkább elengedtem és Gonzalo hátát kezdtem el simogatni velük néha karmolászva is. Lassan kezdett el mozogni, amíg fel nem tudtam venni a ritmust, aztán fokozatosan gyorsított. Kezeim a fejem fölött nyugodtak a párnán és Gonzalo még úgy is rájuk talált, hogy nem is nézett oda, hogy amikor eljön a pillanat és a föld és az ég egy pillanatra eggyé válik, összekulcsolja az ujjainkat. Két név kiáltása hangzott a néma éjben, aztán az argentin a homlokát az enyémnek támasztva próbálta rendezni a lélegzését velem együtt., hogy aztán a sötét ismét jótékony fátylat boríthasson a kettőnk mámoros és szerelmes gyönyörűségére..

Életjel

Sziasztok!

Nem tudom mikor tudom hozni a folytatásokat, mert amilyen szerencsés vagyok, megint történt egy kis "baleset" velem és a sebészeten kötöttem ki. Egy tályog volt a sarkamon és nagyon lassan gyógyul a helye. A folytatásokat egy füzetbe írom és amint jobban lesz a lábam hozom, mert per pillanat nem tudok annyit a gépnél ülni. Addig is puszilok Mindenkit!

Detti