Álom, álom, édes álom...

Helló!

Karácsonyra terveztem hozni ezt a meglepetésnovellát, ami igazából EGY MESE és sikerült pont egy nappal megcsúsznom vele. Ilyet még soha nem írtam, nem tudom milyen fogadtatása lesz, úgyhogy kétszeresen jobban várom a visszajelzéseket akár komment, akár pipa formájában. Fogadjátok sok szeretettel a megkésett karácsonyi ajándékom! Puszilok Mindenkit!

Detti

- Boldog karácsonyt! – mosolyogtam rá az éjszakai portásra, amikor utolsóként elhagytam az épületet. Kilépve a szabad levegőre nagyot szippantottam az Andrássy út kissé benzingőzös levegőjéből. A sálam még egyszer körbetekertem a nyakamon és elindultam a nem messze lévő kis lakásom felé, hogy ismét egyedül töltsem a huszonharmadikai estét, mint mindig, azokra gondolva, akik nem lehetnek mellettem. Amerre csak néztem, boldogan mosolygó emberek sétáltak az üzletek karácsonyi dekorációba öltöztetett kirakatai előtt, míg mások csodálták az égősorokkal és különféle világító díszekkel kidíszített kandelábereket, fákat, végig az út teljes hosszában. Senki sem rohant, mint a többi hétköznapon, nem volt odaragadva az üzletemberek füléhez a telefon, a kissé ingerült szülők pedig nem húzták-vonták a gyerekeiket maguk után keresztül a városon. Mindenki nyugodtan sétált és nézelődött. Az Operaház előtt a gyerekek megbabonázva nézték az árusok kis faházai között forgó és zenélő Egérkirályt, miközben a levegőben frissen sült gesztenye illata terjengett. A hatalmas fenyőfa ágai roskadoztak a műanyag mézeskalácsok súlya alatt, az embernagyságú Diótörő pedig némán tűrte, hogy a külföldi turisták vele fótózkodjanak. Elmenve mellette megérintettem a fából készült karját és gondolatban boldog karácsonyt kívántam neki, aztán leléptem a macskaköves útra és elsötétedett minden....

 ***

- Hé! Mit lazsálsz? Nyomás a dolgod után! – lökött arrébb durván valaki. Lassan nyitottam ki a szemem, így próbálva meg hozzászoktatni a fényhez. A kezemmel a fejem simogattam, amibe belenyíllalt a fájdalom, de ahogy jött el is múlt és hirtelen nem értettem semmit. Körülöttem rengeteg ember futkározott fel-alá. Kötényes férfiak és nők pucoltak zöldségeket, keverték a tűz felett rotyogó vacsorát, fosztották meg tollaitól a sok tyúkot és vadmadarat, míg egy dagadt, nagy hangon ordítozó szakácssapkás alak a fakanáljával hadonászva mindenben hibát keresett, hogy kiabálhasson kicsit a segédeivel. Lassan felálltam és kiléptem a szabadba. A fehér hó szikrázóan verte vissza a napsütést, így a szemem elé kellett tennem a kezem, hogy árnyékoljak vele valamennyit. A vékony ruhámban fáztam és még meleg cipő sem volt a lábamon, csak egy egyszerű fapapucs. Hol a ruhám? Mit keresek én itt egyáltalán? Néztem végig magamon. Odakinn még több ember nyüzsgött, különféle drága bútorokat cipeltek be egy ajtón és rengeteg fenyőágat, úgy kerülgettek engem,mivel épp az útban álltam.

-         Már mióta kerestelek! – ragadott meg egy vékony,  fekete-fehér cselédruhát viselő lány és húzott maga után egy másik ajtó felé.

-         Hé! Várj már egy kicsit! – fékeztem le, mire a cselédruhás lány megfordult és kérdő szemekkel nézett rám.

-         Aurora iszonyú dühös lesz ha nem készül el időben! Tudod, hogy ma jelentik be az eljegyzést! – kapott ismét a karom után továbblépve a megjegyzésem okozta döbbenetén.

- Na álljunk meg egy szóra! – fontam keresztbe a karjaim a mellkasom előtt - Milyen Aurora? Milyen eljegyzés? És egyáltalán hol vagyok? – néztem körül és elakadt a szavam. Egy a hegyek között megbúvó várkastély udvarán álltam, amely olyan volt, amilyet abba a mesekönyvbe rajzoltak, amit a keresztlányomnak vettem karácsonyra. Amerre csak néztem fenyőrengeteg vette körbe az álomszép palotát, amely sok tornyocskájával és különféle vidám figurákat ábrázoló domborműveivel tökéletesen mutatott a hegycsúcson, úgy állt ott, mintha a oda teremtődött volna az alatta lévő  sziklákkal együtt.

-         Raúl nagyon megüthette a fejed azzal a gerendával. – csóválta meg a fejét a kísérőm.

-         Milyen gerenda? – néztem még értetlenebbül a cselédlányra.

-         Amivel véletlen fejbe vágtalak úgy fél órája. – állt meg mellettem egy férfi. Érdeklődve fordítottam a hang felé a fejem és ijedten kaptam a szám elé a kezem.

-         Csak nem szellemet láttál? – nevette el magát Raúl.

-         Te...te...nem a Napoliban focizol? – dadogtam el a kérdésem.

-         Napoli? Foci? Miről beszélsz? Nem kellene kicsit pihenned? – nézett rám értetlenül a hátvéd vagy az ikertestvére vagy akit annak hittem.

-         Amíg nem mondja el nekem valaki, hogy mi ez az egész, nem megyek sehová! – dőltem neki a falnak és kezeimmel dörzsölni kezdtem a karjaim, hogy ne fázzak annyira.

-         Elvesztette az emlékezetét. – mondta Raúl a cselédlánynak. – Mit csináljunk vele?

- Először is vigyük be, mert mindjárt megfagy. – nyújtotta felém a kezét a lány. – Ne félj, bízz bennem! – mivel vesztenivalóm nem volt és borzasztóan össze voltam zavarodva megfogtam a kezét és bementem vele az egyik fűtött helyiségbe. Egy egész aprócska szoba volt a kastély eldugott sarkában. A pompából, amelyben az urak fürödtek a nagy és világos termekben, oda nem sok jutott. A szegényes berendezés egy asztalból állt, amelyen már lassan csak egy csonk gyertya állt az ócska tartójában, két székből, amiből az egyiknek már csak három lába volt és egy ágyból, amelyre szalmazsák volt dobva. A konyhából jövő meleg miatt elég kellemes volt odabenn, így egy fokkal már jobban éreztem magam. Leültem az ágy szélére és vártam a magyarázatot arra a pár ezer kérdésre, ami azóta fogalmazódott meg bennem, hogy felébredtem a konyhában, leginkább arra, hogy hol vagyok és hogyan kerültem ide az Andrássy útról.

-         Nata, még mindig nem emlékszel semmire?

-         Nem. Azt sem tudom hogyan kerültem ide... – temettem a kezembe az arcom és kezdtem kétségbe esni.

-         Nyugodj meg! – ült le mellém a cselédlány – Mindent elmagyarázok.Engem Martanak hívnak és mind a ketten Aurora hercegnő szolgálatában állunk.

-         Ki az az Aurora?

-         A karácsonyi bálon jelentik be az eljegyzésüket a trónörökössel. Egy beképzelt, ostoba liba! – csattant fel Marta.

-         Marta, vigyázz nehogy meghallja valaki! – figyelmeztette Raúl.

-         De ha egyszer az! Folyton csak ugráltat mind a kettőnket. Hozd ide ezt, vidd oda azt, most egy kis teát szeretnék inni, most egy kis gyümölcsre vágyom, miért nem hoztad gyorsabban, ez kihűlt, melegítsd meg....förtelmes! Ha nem kapja meg azonnal, amit akar, még undokabb. Jobb is, hogy nem emlékszel rá!

-         Lehet.... és ki az a trónörökös?

-         Ennek az egész birodalomnak a jövendőbeli ura. Egy kedves, intelligens, érző szívű, humoros, jólelkű férfi, aki ha egyet int, a lába előtt hever az egész udvar... – sóhajtott fel vágyakozón Marta. – Nata, hogy lehet ezt a férfit elfelejteni?

-         Nem tudom ki ő. – csóváltam meg a fejem. – És azt sem tudom hogyan kerültem ide.

-         Nata, te már évek óta itt élsz! Cseléd vagy, mint én!

-         Én nem vagyok cseléd! – pattantam fel az ágyról – Haza akarok menni!

-         De hisz itthon vagy!

-         Nem, nem, nem....én csak a városban sétáltam, hazafelé indultam és nem tudom mi történt, de amikor felébredtem itt voltam. Ebben a ruhában, ezen a helyen és semmit sem értek. – mutattam körbe, aztán ismét visszahuppantam az ágyra. Teljesen úrrá lett rajtam a kétségbeesés. Mi lesz, ha itt ragadok? Ha soha többé nem látom viszont a családomat, Budapestet? Mi van ha egyszerűen csak megőrültem?

-         Nata, Marta, hát itt vagytok! – csapta össze a kezét egy udvari egyenruhát viselő férfi – kellene egy kis segítség a bálteremben! Gyertek! Nata, csak nem beteg vagy? – lépett oda az ágyhoz és amikor lehajolt hozzám a döbbenettől levegőt venni is elfelejtettem.

-         Pepe? A kapus? Napoli...  – motyogtam magam elé, mert ebben a kedves figurában Reinára ismertem.

-         Igen, Pepe vagyok. – mosolyodott el. – De milyen Napoliról beszélsz?

-         Nekem is ezt hajtogatta. Vajon mi lehet az? – vakarta meg az állát elgondolkozva Raúl.

-         Lehet, hogy nem is jelent semmit, csak egyszerűen félrebeszél. De nem számít! Lányok, menjünk és díszítsük fel a fát! – intett az ajtó felé Pepe, mire Marta elindult kifelé a szobából, míg én még mindig csak ültem és hol Raúlra, hol Pepére néztem. – Nata, te is gyere! Nata! Hahó! – húzta el a kezét előttem, mire feleszméltem.

- Persze, persze – húztam el a szám és elsiettem a másik cselédlány után. Reménykedtem, hogy talán találkozok olyannal a kastélyban, aki tudja, hogy hogyan kerültem erre a helyre és hogyan juthatok vissza Pestre vagy legalább mond valakit, aki segíthet. A cselédlépcsőn feljövet egy hosszú folyóson indultunk el a bálterem felé. A plafonig érő ablakokból be lehetett látni az egész birodalmat, amit a hó, akár egy puha paplan betakart. Apró falvak házainak kéményéből  szállt az ég felé a szürke füst, miközben a domboldal tele volt szánkózó gyerekekkel.  A falon díszes gyertyatartók várták, hogy az este leszálltával meggyújtsák a bennük nyújtózkodó karcsú gyertyákat. Nemesi címerek és pajzsok hirdették az elődök hőstetteit és nagyságát, az elődökét, akiknek festményei szótlanul szemlélték miként sietünk a bálterem felé Martával. Tisztes öregurak és komoly arckifejezésű hölgyek tekintettek ránk hosszú egymásutánban, kivéve az utolsó bekeretezett festményt. Marta hirtelen megállt előtte, én pedig véletlen beleütköztem.

-         Ő a trónörökös. – mutatott fel a falat díszítő festményre. A fejem lassan felemelve néztem rá a képre, aztán egy pillanatra úgy éreztem, hogy kihúzták alólam a talajt. – Nata, jól vagy? – kapott utánam Marta, de én nem tudtam válaszolni, csak nagyokat pislogva meredten néztem a bekeretezett festményt, amiről Gonzalo Higuaín mosolygott le rám...

***

A sötétség beálltával a szolgák meggyújtották az összes gyertyát. Aurora, aki kicsit sem volt szép teremtés, de annál beképzeltebb boldogan illegette magát az egész alakos tükör előtt. Hosszú fekete haját elegáns kontyba rendezte a fodrász, a fűzőjét a lehető legjobban összehúztuk rajta Martával, így cérnavékonnyá lett derekára simítottuk rá a halvány rózsaszín báli ruháját. Miután az utolsó kapcsot is bekapcsoltuk a ruha hátulján, a hercegnő intett, hogy mehetünk, ő pedig tovább gyönyörködött a saját képmásában, fennhangon dicsérve a saját szépségét. Marta elsietett a konyha felé, én pedig megpróbáltam egy csendes zugot keresni, hogy kitaláljam mit tegyek. Mindenki, akinek megpróbáltam elmondani, hogy én csak egy szerencsétlen baleset folytán kerültem ide, úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. „Nata, hisz te már évek óta itt élsz a kastélyban!” – jött a válasz öregtől, fiataltól. Tanácstalanul lézengtem a kastélyban, míg a kivételesen sötét könyvtárszobára nem leltem. Lassan nyitottam ki a túlméretezett ajtót, vigyázva, hogy ne nyikorogjon annyira, aztán akár csak egy árnyék, eltűntem az ajtó mögött. Odasétáltam a plafonig érő ablakhoz és a tájat kezdtem el fürkészni. A hegy lábánál elterülő falu házainak ablakaiból fény szűrődött ki és olyan volt a kastélyból nézve, mintha az ég csillagai költöztek volna le oda. A falucska templomának harangja megkondult, karácsonyi istentiszteletre hívva a dolgos, szegény lakókat. A nagyteremben már szólt a zene, a kastély udvarába pedig egymás után érkeztek a nemesek hintói, amelyekből a szivárvány minden színében pompázó ruhakölteményekben szálltak ki a hölgyek, az urak pedig vagy egyenruhát vagy frakkot viseltek. Libériás inasok kísérték a vendégeket a bálterembe, a cselédek pedig szüntelenül a dolguk után futottak. Lehunyt szemmel döntöttem a fejem az ablak üvegének és gondolkozni próbáltam. Mit keres ez a 24 éves érett felnőtt nő a mesék világában? A Napoli játékosai miért vannak itt és miért nem tudják, hogy ők kicsodák?  Mi vagy ki hozott  ide? Ami fontosabb, hogyan jutok vissza a saját valóságomba? Mégsem élhetem le a további életem egy kitalált világban, amit nem is ismerek. Ahol még léteznek varázslatok, gonosz királynők, sárkányok és koboldok. Titokzatos erdők, mézeskalács ház, hét törpe és a tündérek... Nem! Vissza kell mennem! – csaptam a falra tenyérrel, mire nevetést hallottam meg a hátam mögül. Összerezzentem ijedtemben és úgy néztem hátra, de nem láttam mást odabenn, csak a vak sötétséget.

-         Ki van itt?

-         Te. – jött a válasz a szoba egyik sarkából.

-         És te?

-         Hol itt vagyok, hol ott vagyok. – jött a hang valahonnan fentről, aztán csilingelő hangot hallottam és a semmiből az orrom előtt termett egy egész alacsony, bohócsapkát viselő alak. – Egyik lábam itt, másik ott. Mindent hallok, mindent látok, mindent tudok, ha kell gyorsan eltűnök, ha kell varázsolok. – egyenesedett fel és már el is tűnt.

-         Tényleg mindent tudsz? – fontam keresztbe a karjaim és kihívóan kérdeztem.

- Egyesek szerint bolond vagyok, mert ezt mondom, de csak azért terjesztik rólam, mert félnek tőlem. Egyik szemem mindig nevet, így azt hiszik viccelek... – bökte meg a vállam hátulról, hogy mire hátra nézek ismét eltűnjön. Kezemmel a kötényem zsebébe nyúltam és elővettem egy doboz gyufát, hogy meg tudjam gyújtani legalább az egyik gyertyát az asztali tartóban állók közül. A dobozban már csak egy szál gyufa árválkodott, amit végighúztam a doboz oldalán és lángjával meggyújtottam a kanócot kicsivel több világosságot teremtve ezzel a hatalmas szobába. Kíváncsian fordítottam a gyertyát a csilingelő hang irányába. Az udvari bolond az egyik fotelben ült, lábait hanyagul átvetve a karfán és egy zöld almát dobált unalmában fel-le, azon pedig már meg sem lepődtem, hogy egy újabb focistára ismertem benne.

-         Lorenzo – szólítottam meg mire egy szempillantás alatt felugrott a fotelből és előttem termett.

-         Honnan tudod a nevem? – fürkészte a tekintetem gyanakvón. – Senkinek sem árultam el, még maga a trónörökös sem tudja.

-         Ahonnan én jöttem, sokan ismernek. – nyeltem egy nagyot és álltam Insigne vagyis az udvari bolond tekintetét.

-         Furcsán beszélsz – ült vissza a fotelbe és jóízűn beleharapott az almába. – és egészen másként viselkedsz, mint szoktál. Úgy nézel ki mint Nata, de mégsem ő vagy.

-         Mert nem én vagyok Nata és bárkinek is próbáltam elmagyarázni, csak kinevettek. – telepedtem le a fotel elé a földre. – Egy szerencsétlen véletlen folytán kerültem ide, magam sem értem, hogy hogyan.

-         Úgy érted elraboltak?

-         Nem. – sóhajtottam fel reménytelenül.

-         Megsérültél és idehoztak?

-         Nem. – temettem az arcom a kezeimbe és éreztem, ahogy egy könnycsepp utat talál magának és lefolyik az arcomon. Hazajutok még valaha? - Én egy másik világban élek. Ahol mindenki rohan, ahol nem figyelünk oda a másikra, ahol nincs varázslat, nincsenek koboldok és udvari bolondok, de mégis ott van a családom, az otthonom....Ha valóban olyan okos vagy, kérlek segíts valahogy visszajutnom a saját világomba!

- Fura egy hely lehet az a világ... – gondolkozott el. – Nem ismerlek és nem tudom bízhatok-e benned, de mivel tudod a nevem, hatalmad van felettem. Megpróbálok neked segíteni, de nem tudom működni fog-e. Ne mozdulj el innen, mindjárt visszajövök! – állt fel a fotelből és néhány szökkenéssel az ajtónál termett, aztán kibújt a résen és egyedül maradtam a gondolataimmal. Átok, amit meg kell törni? De hogyan? Nekem már mindegy volt, csak valahogy ismét az Andrássy úton találjam magam, a koszos és büdös, de mégis szeretett Budapestemen. Lorenzo alighogy eltűnt, közeledő léptek zaja szűrődött be a könyvtárszobába. Ijedtemben elfújtam a gyertyát és beugrottam a fotel mögé, amiben pár perccel ezelőtt még az udvari bolond ült. Az ajtó lassan nyílt és egy katonai egyenruhát viselő férfi lépett be a könyvtárszobába. Lassan tette be maga mögött az ajtót és halk léptekkel, szinte osonva ment keresztül a hatalmas termen, hogy az ablak előtt megállva a saját gondolataiba merüljön. A fotel mögött kuporogva lassan felemelkedtem annyira, hogy meg tudjam nézni ki jött be. Az alakját ezüst fénnyel rajzolta körbe a besütő hold fénye, ahogy nekidőlt a falnak és lehúzta kezéről a fehér kesztyűt, amit a mellette álló asztalkára dobott. A fejét lassan fordította ismét a kilátás felé, a halovány fény pedig egyenesen az arcára esett,  én pedig levegőt venni is elfelejtettem. Csak néztem ezt az álomszép jelenést, ahogy gondterheltem a távoli hegyeket figyeli, mit sem sejtve arról, hogy ott kuporgok a fotel mögött. Kezem a mellkasomra szorítottam, mert attól féltem, hogy annyira hangosan kezdett el dübörögni a szívem, hogy elárul. A trónörökös, vagyis Gonzalo, aki az eljegyzésére készült kicsit sem tűnt boldognak, én pedig még erősebben szorítottam meg a fotel háttámláját, mert leküzdhetetlen vágyat kezdtem el aziránt érezni, hogy felálljak a rejtekemből és odamenjek hozzá, nem számolva a következményekkel. Hirtelen olyan érzés támadt bennem, mint amikor valaki meglibbenti a varázspálcáját és a varázslat, mint egy ragyogó és csillogó por rászáll és átjárja kívül-belül azt, akinek szánták. Az egész mesevilág összezsugorodott egy szobára, annak is egy sarkára, arra, ahol Gonzalo állt.

-         Óh bocsánat felség! Már türelmetlenül várják a nagyteremben. – hajolt meg mélyen Lorenzo, amikor nagy hévvel nyitva az ajtót kis híján beesett rajta, megtörve az illúziót.

-         Köszönöm! – húzta ki magát és még magasabbnak tűnt, mint valójában. – Máris megyek. Tudod, néha cserélnék veled...te a magad ura vagy, nekem egy birodalom érdekeit kell szolgálnom. Úr vagyok és mégis szolga.

-         Én sem a magam ura vagyok, hanem a szívemé és az eszemé.  Felség, higgyen a happy endben! – kacsintott az udvari bolond Gonzalora, aki elmosolyodott és kilépett a folyosóra. – Nata! Hol vagy?

-         Itt. – tápászkodtam fel még mindig az előbbiek hatása alatt, kissé remegő térdekkel.

-         Veled meg mi történt? Elvarázsoltak? Tudtam én, hogy nem hagyhatlak egyedül! – kezdett el idegesen fel-alá járkálni, miközben a bohócsapkája kis csengettyűi szüntelenül csilingeltek.

-         Elvarázsoltak....vagyis nem...Én, én nem is tudom.... – kulcsoltam össze az ujjaim magam előtt és a szőnyeget kezdtem el fixírozni.

-         Én tudom – állt meg hirtelen – Ha egy átoknak köszönhetjük, hogy ide kerültél, az ötletemnek működnie kell. – mosolyodott el úgy, mint aki a világ minden titkával tisztában van. – Nata! – ejtette ki a nevem, mire felnéztem és láttam, hogy valamit felém dob a sötétben, amit elkaptam. – Ez Aurora lakosztályának kulcsa. Keress egy ruhát magadnak és menj el a bálra!

-         Tessék? Vegyem fel Aurora ruháját?

-         Haza akarsz jutni vagy nem?

-         Igen, de...

-         Semmi de!

-         Rendben, felveszem azt a ruhát. Aztán mit tegyek?

-         Várd a happy endet! – dobta le magát a fotelbe ismét, mint aki mindent elrendezett.

-         Csak álljak és várjak? – kérdeztem elképedve – Ez a nagy terved?

-         Az a varázslat fog neked és a trónörökösnek is segíteni, amit az előbb éreztél. – kezdett el ismét egy almával dobálózni – Ez sokkal erősebb bármelyik átoknál.

-         És ha nem átok?

- Jól jegyezd meg kislány, hogy olyan nincs, hogy egy mese vége ne happy end legyen! – harapott bele az almába én pedig kezemben a kulccsal elszaladtam Aurora lakosztálya felé...

***

A bálterem sarkában plafonig érő karácsonyfa állt. Csúcsán a csillag úgy ragyogott a milliónyi gyertya fényében, mintha valódi csillag lett volna, amit az égről loptak volna le, hogy most beragyogja a palotában élők karácsonyát. A zenekar egyik keringőt játszotta a másik után, míg a fiatalabbak kipirult arccal járták a táncot, az idősebbek inkább egymással beszélgettek. Kezemmel óvatosan picit megemeltem a ruhám, hogy rá ne lépjek, amikor lesétálok a lépcsőn és már megbántam, hogy elloptam Aurora ruháját. Ha tudtam volna, hogy hol keressem Lorenzot, biztosan addig nem hagytam volna békén, míg nem talál ki mást, amivel segíthet. A legyezőmet kinyitottam és legyezni kezdtem vele magam a benti hőségben, úgy tekintettem szét a táncoló, beszélgető, evő, ivó tömegen a tánctér széléről. Marta megtudva, hogy mire készülök, örömmel segített, hogy  borsot törhessen Aurora orra alá visszaadva neki valamennyit abból, amit azóta tűr, hogy a szolgálatára osztották be. A hajamat elegánsan feltűzte és pár virággal is díszítette, amelyek tökéletesen illettek a hófehér, virágmintás báli ruhához, amit kiválasztottam magamnak. A bálteremben állva úgy éreztem magam, mint egy igazi hercegnő. Aurora néhány másik diadémot és drága ékszereket viselő nővel beszélgetett, míg egyikük észre nem vett engem és megbökve a hercegnő oldalát rám nem mutatott. Aurora bosszúsan toppantott egyet és utálattal nézett végig rajtam, hogy aztán gőgösen a magasba tartva elfordítsa a fejét. Átsétáltam a terem másik sarkába és leültem az egyik kényelmes, párnázott székre. Szóval most nincs más dolgom, mint várni a happy endet...hát akkor várok. Raúl a kezében egy tálcával egyensúlyozott a nemes urak és hölgyek között, amikor odaért hozzám meglepetten nézett rám.

-         Nata?

-         Csss! – tettem a legyezőt a szám elé – Ne árulj el, kérlek!

- Egy pezsgő a legszebb nemes hölgynek. – vett le egy pohárral a tálcáról és rám kacsintott, amikor átnyújtotta, majd továbbsétált kikerülve pár beszélgető vendéget. Belekortyoltam a gyöngyöző italba aztán letettem a kis asztalkára és szememmel a trónörököst kezdtem el keresni. Emberek hosszú sora táncolt el a szemem előtt, de őt nem láttam sem a keringőzők, sem pedig a beszélgetők között. Egyre izgatottabban néztem szét a tömegben, míg egyszer csak egy árnyék nem kezdett el közeledni felém. Mérgesen néztem fel a mögöttem megálló alakra, de a haragom rögtön elmúlt, amint a kezét nyújtva táncra kért.

-         Szabad egy táncra? – kérdezte bársonyos hangon, amivel szinte megsimogatta a lelkem.

- Persze Gonzalo....izé felség. – álltam fel és pukedliztem, ahogy a filmekben láttam. Belekaroltam és irigy tekintetektől kísérve a tánctér közepére sétáltunk. A zenekar egy újabb keringőbe kezdett, mire ő ismét meghajolt előttem, én pedig megint pukedliztem, aztán a kezem az övébe helyeztem kissé megemelve a ruhám és ahogy átkarolta a derekam, úgy éreztem ismét elvarázsoltak. Keringőzni kezdtünk a terem közepén, de én másodpercről másodpercre kevesebbet fogtam fel a minket körülvevő világból. A szemei csak úgy ragyogtak és mosolyogva nézett rám, rám, aki már nem is a földön táncoltam, hanem lebegtem valahol, néhány centivel a parkett fölött Gonzalo karjaiban. A frizurámból kiszabadult egy tincs és az arcomba hullt, de ez sem zavart, egyedül csak arra tudtam gondolni, hogy bár sohasem érne véget a keringő...ez az álom...ez a mese. Észre sem vettem, hogy Gonzalo tánc közben az ajtóig vezetett és amint az utolsó taktus is elhallgatott a bálteremben kihúzott maga után az ajtón és szaladtunk, végig a csendbe burkolózó folyosón, egészen a könyvtárszobáig. Az ablakhoz lépve két kezem a kezeibe vette és úgy nézett rám, mintha kitörölhetetlenül a fejébe akarná vésni azt, ahogyan előtte állok a holdfényben, én pedig nem értettem a reakcióját, csak egy valamiben voltam biztos. Beleszerettem.

-         Egész nap kerestelek, de nem találtalak. Nata.... – simogatta meg az arcom, aztán magához ölelt. – Hogyan juthatott eszedbe eljönni a bálba? Ha valaki felismert volna.....tudod mi jár ezért....

-         Látni akartalak. – válaszoltam neki, miközben az egyik brossommal kezdtem el játszani.

-         Annyira gyönyörű vagy...és bátor...

-         Gonzalo.... – csuklott el a hangom, amikor egyből megértettem mindent. Gonzalo Natába szerelmes, a cselédlányba, de mivel a birodalom érdekei úgy kívánják, Aurorát kell elvennie feleségül, ezért bolyongott úgy egész nap a kastélyban, mint egy szellem, boldogtalanul, nyugtot nem találva egyik teremben sem. Ez az ölelés nem az enyém...és a ragyogó szempár sem engem látott, de már túl késő volt...bár ha így alakult, megpróbáltam segíteni a trónörökösnek.

-         Odabenn a tanácsadók azt mondják, el kell vennem Aurorát, mert a politikai érdekek úgy kívánják, de engem senki sem kérdezett meg, hogy mit szeretnék. – lépett egy lépést hátra elengedve a derekam

-         Ha egy ország uralkodója nem boldog, a népe sem lesz az.

-         Ha Aurora lesz a feleségem soha nem leszek az.– nézett egyenesen a szemembe.

-         Ne hallgass másra, egyedül csak a szívedre! – tettem a kissé remegő kezem a mellkasára. – Kérdezd meg tőle, hogy kit szeretne...kivel lenne boldog....

- Veled. – ölelt át ismét – Csakis veled. Ha kell már ma este itt hagyom a kastélyt, de nem veszem el Aurorát. Soha nem mondtam még neked, de azóta szerelmes vagyok beléd, hogy megpillantottalak a kertben sétálni a vívóleckéről visszafelé tartva. Annyiszor el akartam mondani, de nem volt hozzá elég bátorságom. Azt gondoltam, hogy ki fogsz nevetni, hogy csak játszani akarok veled, inkább hallgattam és féltékenyen néztem, ahogy a szolgálók körülzsonganak. Már az egész botanikai szakirodalmat kiolvastam a könyvtárban, csak hogy odamehessek hozzád és kérdezhesselek valamiről, amiről fogalmam sincs. Hogy új virágokat hozathassak a kertbe, hogy aztán hosszú percekig elnézzem, amint boldogan gondoskodni kezdesz róluk. Azt az angyali mosolyod... Nata, vagy te leszel a feleségem vagy senki más. – meghatva hallgattam a vallomást és lehajtottam a fejem. Csendben kibuggyant pár könnycsepp a szememből és azt kívántam, hogy bár nekem szólna minden egyes szava. Eszembe jutott, hogy ha visszajutok a saját világomba, rám nem fog senki sem várni és irigyeltem Natát, ez a cselédlányt, akiből hercegnő lesz, mert megtalálta azt, aki annyira szereti, hogy bármit feladna érte, akár az eddigi megszokott, kényelmes életét is. Gonzalo az állam alá nyúlt és lassan felemelte a fejem, én pedig elmosolyodtam, amint összekapcsolódott a tekintete az enyémmel. Szerelmesen nézett arra a cselédlányra, aki nem én voltam. Lassan lopta a távolságot köztünk, én pedig még magamnak sem mertem bevallani, hogy mennyire vágytam rá, hogy megcsókoljon. A következő pillanatban az ajka ott volt az enyémen és ha nem tartott volna olyan erősen a karjaiban, összecsuklottam volna. Ha már az lett a sorsom, hogy darabokra szakadjak vagy tudom is én mire gondolt az az udvari bolond, amikor kitalálta, hogy felvegyem ezt a ruhát, mert így megtörjük az átkot, akkor legalább annyi örömöt akartam cserében kisajtolni a pillanatból, amennyit csak lehet. Így hát visszacsókoltam, a szívem összevissza vert, elfulladva kapkodtam a levegőt, és az ujjaim mohón kóboroltak az arcán, míg lassan minden el nem tűnt körülöttem. Már nem hallottam a zenét, nem éreztem Gonzalo kezét a derekamon és kinyújtva a kezem már csak a levegőt markolásztam.

-         Nézzétek! Magához tért! – kiáltott valaki, amikor megpróbáltam lassan kinyitni a szemem. A fejem felett az eget láttam, oldalra pillantva az Operaház bejáratát őrző egyik szfinxet láttam és jó pár embert, akik aggódva figyelték minden mozdulatom.

-         Nagyon megijesztett minket, kedves! – nyújtotta a kezét, hogy segítsen felkelni a gesztenyeárus.

-         De mi történt?

-         Megcsúszott a macskakövön és beütötte a fejét. Biztos jól érzi magát?

- Igen, persze. Köszönöm! – simogattam meg a fejem és nem értettem, hogy mi volt ez az egész a karácsonyi bállal, a focistákkal, a mesevilággal. Szerettem volna megkérdezni, de féltem, hogy őrültnek néznek. Biztosan csak álmodtam Lassan felálltam a földről, amikor valami csillogót vettem észre a földön. Lehajoltam érte és meglepetten forgattam a kezemben a brosst....A világ mozgásba lendült, csak én maradtam ott úgy, mint akinél megállt az idő. Lehunyva a szemem hirtelen ott láttam magam Gonzaloval a könyvtárszobában és éreztem a csókja ízét. Ismét kinyitva a szemem, a brosst a kabátom zsebébe rejtettem és nagyot szippantottam a hideg levegőből. Talán mégsem csak álmodtam....

Feliz Navidad!

Minden Kedves Olvasómnak és Barátomnak Áldott, Boldog, Békés Ünnepeket Kívánok!

Un sueno en realidad II. - 17. fejezet

Helló!

Kereshetnék kifogásokat, írhatnék egy egész kisregényt ide, hogy miért tűntem el megint, de nem teszem. Van az úgy, amikor az ember feje felett összecsapnak a hullámok és idő kell míg le tudja őket gyűrni. Nehéz időszak van mögöttem, de talán most már túljutottam rajta. Remélem nem haragszotok rám nagyon és páran még megmaradtatok a régi olvasóim, a barátaim közül. Ez a rész még olyan kis nyugalmas, de a következőben felpörögnek az események és talán sikerül visszatalálnom a régi stílusomhoz, a hangomhoz. Jó olvasást kívánok hozzá, remélem tetszeni fog Nektek! 

Puszi Nektek!

Detti :)

A kertre szokatlanul nagy csend borult azon a késői órán. A csillagok alatt, valahol a Saavedra szívében két ember számára az egész világmindenség egy kerti paddá zsugorodott össze. A fejem Gonzalo vállára hajtva járattam végig a szemem az Higuaín család kertjén. Néhány fűszálon még ott csillogott egy-egy vízcsepp emlékeztetve az időjárás pár órával ezelőtti tombolására. A virágok fejüket lehajtva és szirmaikat összecsukva várták a reggelt, a házban pedig már mindenki aludni ment. Az argentinom ujjaival kisebb-nagyobb köröket rajzolgatott a felkaromra úgy ültünk ott csendben. Kicsit arrébb húzódva felnéztem Gonzalora, aki mintha megérezte volna, hogy nézem az eddig lehunyt szemét kinyitva mosolyogva nézett rám.

-         Hiányoztál – suttogta.

-         Te is nekem, de ezért az estéért megérte várnom. Ahogy ott álltál a pálya szélén a himnusz alatt...ahogy felugrottál a gólörömnél...azt hiszem soha nem fogom elfelejteni.

-         Én pedig azt a tekintetet nem fogom elfelejteni, ahogy most nézel rám. – simított végig az arcomon, majd közelebb hajolva hozzám megcsókolt. – Honnan vettél Serenitot? És nekem hagytál? – húzódott el egy pillanatra és kérdőn nézett rám, mint a kisgyerek, akit kihagytak a sütizésből.

-         Én? Nem is ettem olyat.

-         Érzem az ízét az ajkadon. – húzta végig az ujját a számon és ismét megcsókolt. 

-         Hmm... – gondolkoztam el egy pillanatra, aztán belementem a játékba -  Nem te vagy az, aki benyomott pár adagot, most meg rám akarod kenni? – néztem rá gyanakvó tekintettel és ezúttal én csókoltam meg őt.

- Nem, nem. – csóválta meg a fejét tagadólag – Rájöttem a megoldásra. Szerintem te vagy ennyire édes...finom...és kívánatos, mint egy raklapnyi Serenito...és olyan észbontóan szexi, amivel az őrületbe kergetsz. – fonódott a karja a derekam köré, amivel amennyire csak tudott magához szorított. Minden egyes szava után a számtól elindulva ameddig a felsőm kivágása engedte apró csókokkal halmozott el, pontosan tudva, hogy melyiket hová helyezze el. Kezemmel beletúrtam a hajába és a lehajolva egy puszit adtam a feje búbjára, amit még mindig a mellkasomon nyugtatott. Miközben a házra és a kertre még nagyobb csend és nyugalom borult, bennünk ekkor kezdett el csak igazán élni és tombolni a világon legnagyobb erő. Gonzalo felemelte a fejét és egyenesen a szemembe nézett miközben egyik ujjával gyengéden, akár egy tollpihe érintése végigcirógatta az oldalam a felsőm anyagán keresztül, én mégis úgy éreztem, mint ahogy gyufásdoboz érezheti, amikor meggyújtják rajta a gyufát. Belül már rég tűzben égtem, a karom mégis libabőrös lett, akár egy hideg téli éjszakán. Az argentin lefejtette a kezem a nyakáról és belecsókolt a tenyerembe.

-         Nem fogok magyarázkodni azért, amit itt tenni fogok veled, ha most nem megyünk fel a szobámba. – súgta az argentin éjszakában, vágytól fátyolos hangon.

-         A helyért vagy a tetteidért? – simítottam végig a karján és évődve kissé hátravetettem a fejem, úgy néztem rá, miközben a szívem már rég nem a biológiailag elrendelt helyén vert, hanem össze-vissza ugrándozott a mellkasomban.

-  Ez őrület! – mosolyodott el, aztán ajkamra tapasztotta a sajátját és az ölébe húzott. Az egyik lábam átvettem az övén és vele szemben helyezkedtem el. Lassan lehúztam a cipzárt a felsőjén és szétnyitva a ruhadarabot a mellkasát kezdtem el simogatni. Még a pólója anyagán keresztül is éreztem, hogy olyan forró a teste, mintha lázas lenne. Gonzalo kiszedte a hajgumit a hajamból és jó messzire elhajította, hogy ujjait végighúzhassa a barna fürtjeimen és ujjai köré csavargatva néhány tincset játszadozni kezdett. Kissé hátrébb csúsztam és két kezemmel a combjára támaszkodtam, így néztem kacéran a szemébe végtelennek tűnő percekig, a várakozás édesen gyötrő izgalmában. Lassan felálltam és a kezemet nyújtottam az argentin felé, mire ő is felállt a padról és ujjait összekulcsolta az enyémekkel. Pár szökkenéssel a házban is voltunk, ahol igyekeztünk minél kisebb zajjal becsukni az ajtót magunk mögött. Odabenn sötét volt, csend és nyugalom, még a függöny sem rezdült meg. Egymásra néztünk és egy szemvillanásból is megértettük, hogy mit szeretne a másik mondani. Az argentin kihúzta a kezét az enyémből, hogy aztán megfogja a csuklóm és maga felé fordítson. A vágytól megrészegülve csapott rá ismét az ajkamra, hogy messze magunk mögött hagyva a játékos évődést átadjuk magunkat ennek a mindent elsöprő érzésnek. Gonzalo kibújt a felsőjéből és az ajtó mellett a földre dobta, aztán lassan botladozva elindultunk a szobája felé, mígnem fel nem emelt, miután a cipőjét a nappali különböző pontjain hagyta. A lábaimmal átkulcsoltam a derekát és én is lerúgtam a cipőimet. A kezeit a fenekem alatt kulcsolta össze, hogy meg tudjon tartani a lépcsőn felfelé menet. Ahogy elértünk a szobája ajtajáig, a két lábamra állított és nekidöntve az ajtónak a nyakamat vette kezelésbe, miközben egyik kezével az ajtó kilincsét kereste, a másikat pedig becsúsztatta a pólóm alá. A keze meleg volt, az érintése pedig maga a tűz. Már semmire sem gondoltam, ha lehunytam a szemem már nem az esti meccs eseményeit láttam magam előtt, egyszerűen csak átadtam magam az érzékeimnek, az érzéseimnek. A lehető legtöbbet akartam adni és szerettem volna kapni ezen az éjszakán attól a férfitól, akit a világon a legjobban szeretek. Kezemmel hátranyúltam oda, ahol a kilincset éreztem a hátamnak nyomódni és kinyitottam. Gonzalo elvette a kezét a kilincsről, amivel utat keresett a felsőm alá, hogy így simogassa feljebb és még feljebb, amíg át nem bújtatom a fejem felett és a földre nem kerül. Válaszul megragadtam a pólójánál fogva és behúztam a szobába, aminek ajtaját egy rúgással becsukta mögöttünk és ledobta magáról a ruhadarabot.

-         Fogalmam sincs, hogy miként bírtam ki ezt a hetet nélküled. – lépett mögém az ágyhoz és hátulról átölelt. Egy pillanatra felszisszentem, amikor a karórája hideg szíja a bőrömhöz ért, de ismét visszahullottam abba a kábulatba, ami már azóta körbevett, hogy a padon megcsókolt. Egyik kezével végig simított a még csipkébe bújtatott melleimen, mire én felé fordultam és hátranyúlva egy pillanat alatt kikapcsoltam az immáron feleslegessé vált textilt, ami az éjjeliszekrény sarkára akadva végezte. A másiktól egy pillanatra sem elválva lassan leereszkedtünk az ágy szélére és addig mocorogtam, amíg én nem kerülhettem fölülre.

- Nagyon jól játszottál – simítottam végig az egyik ujjammal a mellkasa egyik oldalán – és még gólt is szereztél, megérdemelsz egy kis kényeztetést. – tettem úgy a másik kezemmel is. A csípőjén ülve kicsit hátrébb csúsztam és beharaptam az alsó ajkam, mire halkan felnyögött, aztán felkönyökölt az ágyon és kíváncsian várta, hogy mit tervezek vele. Úgy néztem rá, ahogy a vadászó macska az egérre, amit ahogy áldozatul ejt, elkezd vele játszani. Két kézzel túrtam a hajamba és hátrasimítottam a már össze-visszakócolódott tincseimet és lehajoltam hozzá. Az argentin visszahanyatlott a párnára, amikor megcsókoltam, aztán elkezdtem egyre lejjebb haladni, hol az álla, hol pedig a nyaka különösen érzékeny pontjaira adva kisebb csókokat és harapásokat, majd pedig a mellkasa következett. Szám és tenyerem alatt éreztem, ahogy időnként ugyanúgy meg-megremeg a teste, ahogy az enyém is. Ujjaim alatt éreztem, ahogy a vér, akár a perzselő láva minden pillanatban sebesebben száguldozik a testében. Ahogy elértem a nadrágja derekáig megálltam egy pillanatra. Lovaglóülésbe tornáztam magam és egy fejrázással hátradobtam néhány kusza tincsemet, így néztem végig az alattam fekvő ínycsiklandó focistán. Lassan felülve átölelt és kezeivel rögtön a farmerem gombjait kereste, amit aztán meg is talált. Szólnia sem kellett, tudtam, hogy mit szeretne, ezért kimásztam az öleléséből és arrébb csúszva az ágyon megszabadultam a maradék felesleges textiltől is. Ahogy megéreztem a hátam alatt az ágyneműt, az izgalom és vágyakozás keverékének sóhaja szakadt fel belőlem. Gonzalo óvatosan fölém gördült és egy-egy apró puszit adott a szemhéjaimra, mire mosolyogva néztem fel rá, miközben ő próbált úgy helyezkedni, hogy minél kisebb súllyal nehezedjen rám.

-         Mire gondolsz mi vida?

-         Arra, hogy mennyire szeretlek. – karoltam át a nyakát – Még nem találták ki azt a szót, ami ki tudná fejezni azt, amit érzek, ahányszor csak veled vagyok. Hogy mennyire szeretem ezt a ritka gyönyörűséget, ami mi kettőnket jelent, így együtt. – néztem mélyen a szemébe, ami talán még sötétebb árnyalatú volt, mint általában és szerelemmel telve kapaszkodott a tekintetembe.

- Amíg nem ismertelek, nem tudtam, hogy tényleg van olyan, amikor egyszerűen nem tudok megszólalni, csak hallgatni, ahogy lélegzel, mert annyira leköt, hogy hozzád érjek és érezzem minden mozdulatod, hogy vétek lenne bármit is mondanom. Annyira szeretlek, hogy az már egészségtelen. – mosolyodott el, aztán a homlokát az enyémnek támasztotta – Elvarázsoltál azon a nyár végi délután és ma már a varázslatod nélkül nem tudom elképzelni az életem.

Megsimogattam az arcát, mire kicsit lejjebb ereszkedett, hogy minél jobban összesimulhasson a testünk. Minden érzésünket beleadva kezdtük el ismét a másik ajkát falni és amikor az ujjaim összekulcsoltam az övével a párnán, a világ megszűnt számunkra létezni...

„- Csss! – álltam meg a lépcsőn és hátrafordultam. – A végén még mindenkit felébresztesz!

- Hagyjuk ott azt a pár ruhát és feküdjünk vissza! Még korán van. – makacsolta meg magát az argentin.

- Persze, hogy reggel a szüleid a mi szétdobált gönceinkbe botoljanak. – indultam tovább lefelé a lépcsőn.

- Alejandra, nem vagyunk már gyerekek. – sóhajtott fel – Szerinted a szüleim abban a hitben vannak, hogy én csak Monopolyzni szoktam veled?

- Jó, de ez milyen már! – emeltem fel az egyik cipőm a lépcső aljánál.

- Csak pár cipő, meg a felsőm...meg a tied az, ami itt maradt.

- Itt maradt...szanaszét dobálva. – léptem a kanapé mögé és letérdelve a szőnyegre felvettem a földre hajított kapucnis felsőm.

- Na jó ezeket most add ide! – térdelt le velem szemben és kikapta a kezemből a cuccaim. Összehajtotta és letette a kanapéra, a cipőket pedig az ajtó mellé hajította. – Most már nincsenek szanaszét. – csapta össze a két kezét.

- Bolondgombába oltott forgószél. – kócoltam össze a haját nevetve, mire ő átfogta a derekam és magához húzott egy csókra.”

 Az emeletes busz éppen a végállomásra kanyarodott be, amikor felébredtem a telefonom sms jelző hangját hallva. Kezeimmel megpróbáltam kitörölni az előbbi álmot a szememből és óvatosan előhúztam a helyéről a mobilt. „Biztos nem lett volna jobb, ha otthon maradsz és tv-ben nézed meg a meccset apáékkal?” – olvastam el Gonzalo újabb aggódó sms-ét a leszálláshoz való készülődésem közben. A kezemben fogott táskám átvetettem a vállamon és egy puszit nyomtam a mobilom kijelzőjére, aztán visszacsúsztattam a zsebembe és kissé fáradt végtagjaimat kinyújtóztatva lekászálódtam a távolsági buszról. Legszívesebben azonnal rohantam volna az argentinomhoz, hogy elmondjam neki, hogy nem tudna olyan okot mondani, amiért kihagynám a második válogatott meccsét. Amiért le tudnék mondani arról, hogy láthassam abban az égszínkék-fehér mezben, amiért annyit harcolt, hogy ő is magára húzhassa. Hogy lássam azt a csatárt kilencesben gólt szerezni és ismét érezhessem azt a boldogságot, amit a Monumentalban néhány napja. Kikapcsoltam az MP3 lejátszómat, amelyből még mindig egy cumbia üvöltött és fogtam egy taxit. Álmodozó tekintettel bámultam a mellettünk elsuhanó épületeket, szobrokat és parkokat miközben fejben már a másnapot tervezgettem. Földrajzilag a két fővárost csak a La Plata torkolata választja el, de feleszmélve a gondolataimból rájöttem, hogy szinte egy egész világot jelent az a folyó. Montevideoban nem volt semmi dél-amerikai, amivel a város elvesztette az igazi lelkét. Semmi olyan nem volt, amiért a La Plata túloldalán lévő argentin fővárosba beleszerettem és már cseppnyit sem bántam, hogy a mai meccs után már megyek is vissza az én szeretett Buenos Airesembe és még 24 órát sem töltök el Uruguayban. A taxis lefékezett a szálloda előtt, ahol a meccsig hátralévő időt akartam eltölteni és miközben fizettem az utca túloldalán éppen kiraboltak egy turistát, akit több segítőkész helyi is körbevett, valaki még egy pohár vizet is adott neki, úgy nyugtatták. Nyeltem egy nagyot és ahogy kifizettem a fuvart a lehető leggyorsabban bementem a szálloda halljába, hogy elkérjem a szobakulcsot és lepihenjek kicsit. Néhány órával később az égen ragyogó hold már a stadionban talált rám. Kicsit fázósan húztam össze magamon a kabátot a csalóka tavaszi időjárásban. A korábban lejátszott meccsen Chile elverte Venezuelát, biztossá téve, hogy Argentína benne lesz az első ötben, a kérdés már csak az volt, hogy egyenes ágon sikerül-e kijutniuk a világbajnokságra vagy várja őket még egy interkontinentális pótselejtező? Éppen Uruguay nemzeti tizenegye volt az a csapat, amelyikkel az utolsó biztos kijutást érő helyért harcoltak, így mindenki nagy meccsre számított. Fázósan álltam egyik lábamról a másikra és már alig vártam, hogy kezdetét vegye a meccs, mert ha szurkolok, addig sem érzem a hideget, ám mind a két csapat túlóvatoskodta a mérkőzést. Az uruk nem akartak kitámadni, nehogy egy gyors kontrából vezetést szerezzen az Albiceleste, az argentinok pedig azzal a tudattal álltak fel a kezdéshez, hogy a döntetlen is elég a negyedik helyhez. Gonzalo ismét a kezdőkörben várhatta a kezdőrúgást és addig a pályán is maradt a lassú mederben folydogáló meccsen, míg helyette be nem lett cserélve Bolatti. A csere után rögtön szöglet következett, amiből a frissen beállt szőke játékos megszerezte a meccs egyetlen gólját. A hármas sípszó elhangzása után pedig hatalmas örömünnep kezdődött, hisz az Albiceleste bár utolsóként, de egyenes ágon jutott ki a világbajnokságra, a Celeste pedig pótselejtezőre kényszerült. A keret összes tagja örömmámorban úszott, még a vélt vagy valós sérelmeiket is elfeledve ugráltak önfeledten a játéktéren és egymást ölelgették, ahogy a lelátón is egymásba kapaszkodva éltettük a számunkra legjobb és legszerethetőbb válogatottat. Ilyen hangulatban indultunk el néhányan a repülőtérre. Már becsekkoltunk és beszélgetésbe merülve ültünk a váróban, mikor is vidám éneklés hangjait hallottuk a bejárat felől. A hangzavart követve a reptér egyik sarkába vezetett az utunk. A vidám kórust az argentin válogatott tagjai alkották, repertoárjukban pedig épp a „Soy argentino” következett. Aki csak ott volt, mindenki előkapta a telefonját, hogy felvegye a készülő produkciót, én is így tettem. Jónas és Kun kezdte el és utána kapcsolódott be a egész társaság. Egymásba kapaszkodva ugráltak, miközben torkuk szakadtából énekelték, hogy „Soy argentino/es un sentimiento/que no puede parar” . Martín és Gonzalo észrevették, hogy mellettük ott egy asztal és elkezdték hozzá verni a ritmust. Melegség öntött el belülről, látva ahogy ezek a felnőtt férfiak úgy örülnek és ünnepelnek, mint ahogy csak a gyerekek tudnak én pedig azt kívántam, hogy ez az éjjel soha ne érjen véget.

*** 

A világon minden jó és rossz napban van egy közös vonás: egyszer véget ér, ahogy az Argentínában töltött hetünk is. Az időeltolódás miatt még kissé összezavarodva és kábán ültem a mirasierrai ház nappalijában egy nyugodt délután. A lábaim magam alá húzva lapozgattam egy könyvet, amikor  a csengő ismerős dallama ütötte meg a fülem. A könyvet félretettem az asztalra és odasiettem az ajtóhoz, amit kinyitva megdöbbenve néztem végig a küszöbömön toporgó látogatómon...