Un sueno en realidad II. - 17. fejezet

Helló!

Kereshetnék kifogásokat, írhatnék egy egész kisregényt ide, hogy miért tűntem el megint, de nem teszem. Van az úgy, amikor az ember feje felett összecsapnak a hullámok és idő kell míg le tudja őket gyűrni. Nehéz időszak van mögöttem, de talán most már túljutottam rajta. Remélem nem haragszotok rám nagyon és páran még megmaradtatok a régi olvasóim, a barátaim közül. Ez a rész még olyan kis nyugalmas, de a következőben felpörögnek az események és talán sikerül visszatalálnom a régi stílusomhoz, a hangomhoz. Jó olvasást kívánok hozzá, remélem tetszeni fog Nektek! 

Puszi Nektek!

Detti :)

A kertre szokatlanul nagy csend borult azon a késői órán. A csillagok alatt, valahol a Saavedra szívében két ember számára az egész világmindenség egy kerti paddá zsugorodott össze. A fejem Gonzalo vállára hajtva járattam végig a szemem az Higuaín család kertjén. Néhány fűszálon még ott csillogott egy-egy vízcsepp emlékeztetve az időjárás pár órával ezelőtti tombolására. A virágok fejüket lehajtva és szirmaikat összecsukva várták a reggelt, a házban pedig már mindenki aludni ment. Az argentinom ujjaival kisebb-nagyobb köröket rajzolgatott a felkaromra úgy ültünk ott csendben. Kicsit arrébb húzódva felnéztem Gonzalora, aki mintha megérezte volna, hogy nézem az eddig lehunyt szemét kinyitva mosolyogva nézett rám.

-         Hiányoztál – suttogta.

-         Te is nekem, de ezért az estéért megérte várnom. Ahogy ott álltál a pálya szélén a himnusz alatt...ahogy felugrottál a gólörömnél...azt hiszem soha nem fogom elfelejteni.

-         Én pedig azt a tekintetet nem fogom elfelejteni, ahogy most nézel rám. – simított végig az arcomon, majd közelebb hajolva hozzám megcsókolt. – Honnan vettél Serenitot? És nekem hagytál? – húzódott el egy pillanatra és kérdőn nézett rám, mint a kisgyerek, akit kihagytak a sütizésből.

-         Én? Nem is ettem olyat.

-         Érzem az ízét az ajkadon. – húzta végig az ujját a számon és ismét megcsókolt. 

-         Hmm... – gondolkoztam el egy pillanatra, aztán belementem a játékba -  Nem te vagy az, aki benyomott pár adagot, most meg rám akarod kenni? – néztem rá gyanakvó tekintettel és ezúttal én csókoltam meg őt.

- Nem, nem. – csóválta meg a fejét tagadólag – Rájöttem a megoldásra. Szerintem te vagy ennyire édes...finom...és kívánatos, mint egy raklapnyi Serenito...és olyan észbontóan szexi, amivel az őrületbe kergetsz. – fonódott a karja a derekam köré, amivel amennyire csak tudott magához szorított. Minden egyes szava után a számtól elindulva ameddig a felsőm kivágása engedte apró csókokkal halmozott el, pontosan tudva, hogy melyiket hová helyezze el. Kezemmel beletúrtam a hajába és a lehajolva egy puszit adtam a feje búbjára, amit még mindig a mellkasomon nyugtatott. Miközben a házra és a kertre még nagyobb csend és nyugalom borult, bennünk ekkor kezdett el csak igazán élni és tombolni a világon legnagyobb erő. Gonzalo felemelte a fejét és egyenesen a szemembe nézett miközben egyik ujjával gyengéden, akár egy tollpihe érintése végigcirógatta az oldalam a felsőm anyagán keresztül, én mégis úgy éreztem, mint ahogy gyufásdoboz érezheti, amikor meggyújtják rajta a gyufát. Belül már rég tűzben égtem, a karom mégis libabőrös lett, akár egy hideg téli éjszakán. Az argentin lefejtette a kezem a nyakáról és belecsókolt a tenyerembe.

-         Nem fogok magyarázkodni azért, amit itt tenni fogok veled, ha most nem megyünk fel a szobámba. – súgta az argentin éjszakában, vágytól fátyolos hangon.

-         A helyért vagy a tetteidért? – simítottam végig a karján és évődve kissé hátravetettem a fejem, úgy néztem rá, miközben a szívem már rég nem a biológiailag elrendelt helyén vert, hanem össze-vissza ugrándozott a mellkasomban.

-  Ez őrület! – mosolyodott el, aztán ajkamra tapasztotta a sajátját és az ölébe húzott. Az egyik lábam átvettem az övén és vele szemben helyezkedtem el. Lassan lehúztam a cipzárt a felsőjén és szétnyitva a ruhadarabot a mellkasát kezdtem el simogatni. Még a pólója anyagán keresztül is éreztem, hogy olyan forró a teste, mintha lázas lenne. Gonzalo kiszedte a hajgumit a hajamból és jó messzire elhajította, hogy ujjait végighúzhassa a barna fürtjeimen és ujjai köré csavargatva néhány tincset játszadozni kezdett. Kissé hátrébb csúsztam és két kezemmel a combjára támaszkodtam, így néztem kacéran a szemébe végtelennek tűnő percekig, a várakozás édesen gyötrő izgalmában. Lassan felálltam és a kezemet nyújtottam az argentin felé, mire ő is felállt a padról és ujjait összekulcsolta az enyémekkel. Pár szökkenéssel a házban is voltunk, ahol igyekeztünk minél kisebb zajjal becsukni az ajtót magunk mögött. Odabenn sötét volt, csend és nyugalom, még a függöny sem rezdült meg. Egymásra néztünk és egy szemvillanásból is megértettük, hogy mit szeretne a másik mondani. Az argentin kihúzta a kezét az enyémből, hogy aztán megfogja a csuklóm és maga felé fordítson. A vágytól megrészegülve csapott rá ismét az ajkamra, hogy messze magunk mögött hagyva a játékos évődést átadjuk magunkat ennek a mindent elsöprő érzésnek. Gonzalo kibújt a felsőjéből és az ajtó mellett a földre dobta, aztán lassan botladozva elindultunk a szobája felé, mígnem fel nem emelt, miután a cipőjét a nappali különböző pontjain hagyta. A lábaimmal átkulcsoltam a derekát és én is lerúgtam a cipőimet. A kezeit a fenekem alatt kulcsolta össze, hogy meg tudjon tartani a lépcsőn felfelé menet. Ahogy elértünk a szobája ajtajáig, a két lábamra állított és nekidöntve az ajtónak a nyakamat vette kezelésbe, miközben egyik kezével az ajtó kilincsét kereste, a másikat pedig becsúsztatta a pólóm alá. A keze meleg volt, az érintése pedig maga a tűz. Már semmire sem gondoltam, ha lehunytam a szemem már nem az esti meccs eseményeit láttam magam előtt, egyszerűen csak átadtam magam az érzékeimnek, az érzéseimnek. A lehető legtöbbet akartam adni és szerettem volna kapni ezen az éjszakán attól a férfitól, akit a világon a legjobban szeretek. Kezemmel hátranyúltam oda, ahol a kilincset éreztem a hátamnak nyomódni és kinyitottam. Gonzalo elvette a kezét a kilincsről, amivel utat keresett a felsőm alá, hogy így simogassa feljebb és még feljebb, amíg át nem bújtatom a fejem felett és a földre nem kerül. Válaszul megragadtam a pólójánál fogva és behúztam a szobába, aminek ajtaját egy rúgással becsukta mögöttünk és ledobta magáról a ruhadarabot.

-         Fogalmam sincs, hogy miként bírtam ki ezt a hetet nélküled. – lépett mögém az ágyhoz és hátulról átölelt. Egy pillanatra felszisszentem, amikor a karórája hideg szíja a bőrömhöz ért, de ismét visszahullottam abba a kábulatba, ami már azóta körbevett, hogy a padon megcsókolt. Egyik kezével végig simított a még csipkébe bújtatott melleimen, mire én felé fordultam és hátranyúlva egy pillanat alatt kikapcsoltam az immáron feleslegessé vált textilt, ami az éjjeliszekrény sarkára akadva végezte. A másiktól egy pillanatra sem elválva lassan leereszkedtünk az ágy szélére és addig mocorogtam, amíg én nem kerülhettem fölülre.

- Nagyon jól játszottál – simítottam végig az egyik ujjammal a mellkasa egyik oldalán – és még gólt is szereztél, megérdemelsz egy kis kényeztetést. – tettem úgy a másik kezemmel is. A csípőjén ülve kicsit hátrébb csúsztam és beharaptam az alsó ajkam, mire halkan felnyögött, aztán felkönyökölt az ágyon és kíváncsian várta, hogy mit tervezek vele. Úgy néztem rá, ahogy a vadászó macska az egérre, amit ahogy áldozatul ejt, elkezd vele játszani. Két kézzel túrtam a hajamba és hátrasimítottam a már össze-visszakócolódott tincseimet és lehajoltam hozzá. Az argentin visszahanyatlott a párnára, amikor megcsókoltam, aztán elkezdtem egyre lejjebb haladni, hol az álla, hol pedig a nyaka különösen érzékeny pontjaira adva kisebb csókokat és harapásokat, majd pedig a mellkasa következett. Szám és tenyerem alatt éreztem, ahogy időnként ugyanúgy meg-megremeg a teste, ahogy az enyém is. Ujjaim alatt éreztem, ahogy a vér, akár a perzselő láva minden pillanatban sebesebben száguldozik a testében. Ahogy elértem a nadrágja derekáig megálltam egy pillanatra. Lovaglóülésbe tornáztam magam és egy fejrázással hátradobtam néhány kusza tincsemet, így néztem végig az alattam fekvő ínycsiklandó focistán. Lassan felülve átölelt és kezeivel rögtön a farmerem gombjait kereste, amit aztán meg is talált. Szólnia sem kellett, tudtam, hogy mit szeretne, ezért kimásztam az öleléséből és arrébb csúszva az ágyon megszabadultam a maradék felesleges textiltől is. Ahogy megéreztem a hátam alatt az ágyneműt, az izgalom és vágyakozás keverékének sóhaja szakadt fel belőlem. Gonzalo óvatosan fölém gördült és egy-egy apró puszit adott a szemhéjaimra, mire mosolyogva néztem fel rá, miközben ő próbált úgy helyezkedni, hogy minél kisebb súllyal nehezedjen rám.

-         Mire gondolsz mi vida?

-         Arra, hogy mennyire szeretlek. – karoltam át a nyakát – Még nem találták ki azt a szót, ami ki tudná fejezni azt, amit érzek, ahányszor csak veled vagyok. Hogy mennyire szeretem ezt a ritka gyönyörűséget, ami mi kettőnket jelent, így együtt. – néztem mélyen a szemébe, ami talán még sötétebb árnyalatú volt, mint általában és szerelemmel telve kapaszkodott a tekintetembe.

- Amíg nem ismertelek, nem tudtam, hogy tényleg van olyan, amikor egyszerűen nem tudok megszólalni, csak hallgatni, ahogy lélegzel, mert annyira leköt, hogy hozzád érjek és érezzem minden mozdulatod, hogy vétek lenne bármit is mondanom. Annyira szeretlek, hogy az már egészségtelen. – mosolyodott el, aztán a homlokát az enyémnek támasztotta – Elvarázsoltál azon a nyár végi délután és ma már a varázslatod nélkül nem tudom elképzelni az életem.

Megsimogattam az arcát, mire kicsit lejjebb ereszkedett, hogy minél jobban összesimulhasson a testünk. Minden érzésünket beleadva kezdtük el ismét a másik ajkát falni és amikor az ujjaim összekulcsoltam az övével a párnán, a világ megszűnt számunkra létezni...

„- Csss! – álltam meg a lépcsőn és hátrafordultam. – A végén még mindenkit felébresztesz!

- Hagyjuk ott azt a pár ruhát és feküdjünk vissza! Még korán van. – makacsolta meg magát az argentin.

- Persze, hogy reggel a szüleid a mi szétdobált gönceinkbe botoljanak. – indultam tovább lefelé a lépcsőn.

- Alejandra, nem vagyunk már gyerekek. – sóhajtott fel – Szerinted a szüleim abban a hitben vannak, hogy én csak Monopolyzni szoktam veled?

- Jó, de ez milyen már! – emeltem fel az egyik cipőm a lépcső aljánál.

- Csak pár cipő, meg a felsőm...meg a tied az, ami itt maradt.

- Itt maradt...szanaszét dobálva. – léptem a kanapé mögé és letérdelve a szőnyegre felvettem a földre hajított kapucnis felsőm.

- Na jó ezeket most add ide! – térdelt le velem szemben és kikapta a kezemből a cuccaim. Összehajtotta és letette a kanapéra, a cipőket pedig az ajtó mellé hajította. – Most már nincsenek szanaszét. – csapta össze a két kezét.

- Bolondgombába oltott forgószél. – kócoltam össze a haját nevetve, mire ő átfogta a derekam és magához húzott egy csókra.”

 Az emeletes busz éppen a végállomásra kanyarodott be, amikor felébredtem a telefonom sms jelző hangját hallva. Kezeimmel megpróbáltam kitörölni az előbbi álmot a szememből és óvatosan előhúztam a helyéről a mobilt. „Biztos nem lett volna jobb, ha otthon maradsz és tv-ben nézed meg a meccset apáékkal?” – olvastam el Gonzalo újabb aggódó sms-ét a leszálláshoz való készülődésem közben. A kezemben fogott táskám átvetettem a vállamon és egy puszit nyomtam a mobilom kijelzőjére, aztán visszacsúsztattam a zsebembe és kissé fáradt végtagjaimat kinyújtóztatva lekászálódtam a távolsági buszról. Legszívesebben azonnal rohantam volna az argentinomhoz, hogy elmondjam neki, hogy nem tudna olyan okot mondani, amiért kihagynám a második válogatott meccsét. Amiért le tudnék mondani arról, hogy láthassam abban az égszínkék-fehér mezben, amiért annyit harcolt, hogy ő is magára húzhassa. Hogy lássam azt a csatárt kilencesben gólt szerezni és ismét érezhessem azt a boldogságot, amit a Monumentalban néhány napja. Kikapcsoltam az MP3 lejátszómat, amelyből még mindig egy cumbia üvöltött és fogtam egy taxit. Álmodozó tekintettel bámultam a mellettünk elsuhanó épületeket, szobrokat és parkokat miközben fejben már a másnapot tervezgettem. Földrajzilag a két fővárost csak a La Plata torkolata választja el, de feleszmélve a gondolataimból rájöttem, hogy szinte egy egész világot jelent az a folyó. Montevideoban nem volt semmi dél-amerikai, amivel a város elvesztette az igazi lelkét. Semmi olyan nem volt, amiért a La Plata túloldalán lévő argentin fővárosba beleszerettem és már cseppnyit sem bántam, hogy a mai meccs után már megyek is vissza az én szeretett Buenos Airesembe és még 24 órát sem töltök el Uruguayban. A taxis lefékezett a szálloda előtt, ahol a meccsig hátralévő időt akartam eltölteni és miközben fizettem az utca túloldalán éppen kiraboltak egy turistát, akit több segítőkész helyi is körbevett, valaki még egy pohár vizet is adott neki, úgy nyugtatták. Nyeltem egy nagyot és ahogy kifizettem a fuvart a lehető leggyorsabban bementem a szálloda halljába, hogy elkérjem a szobakulcsot és lepihenjek kicsit. Néhány órával később az égen ragyogó hold már a stadionban talált rám. Kicsit fázósan húztam össze magamon a kabátot a csalóka tavaszi időjárásban. A korábban lejátszott meccsen Chile elverte Venezuelát, biztossá téve, hogy Argentína benne lesz az első ötben, a kérdés már csak az volt, hogy egyenes ágon sikerül-e kijutniuk a világbajnokságra vagy várja őket még egy interkontinentális pótselejtező? Éppen Uruguay nemzeti tizenegye volt az a csapat, amelyikkel az utolsó biztos kijutást érő helyért harcoltak, így mindenki nagy meccsre számított. Fázósan álltam egyik lábamról a másikra és már alig vártam, hogy kezdetét vegye a meccs, mert ha szurkolok, addig sem érzem a hideget, ám mind a két csapat túlóvatoskodta a mérkőzést. Az uruk nem akartak kitámadni, nehogy egy gyors kontrából vezetést szerezzen az Albiceleste, az argentinok pedig azzal a tudattal álltak fel a kezdéshez, hogy a döntetlen is elég a negyedik helyhez. Gonzalo ismét a kezdőkörben várhatta a kezdőrúgást és addig a pályán is maradt a lassú mederben folydogáló meccsen, míg helyette be nem lett cserélve Bolatti. A csere után rögtön szöglet következett, amiből a frissen beállt szőke játékos megszerezte a meccs egyetlen gólját. A hármas sípszó elhangzása után pedig hatalmas örömünnep kezdődött, hisz az Albiceleste bár utolsóként, de egyenes ágon jutott ki a világbajnokságra, a Celeste pedig pótselejtezőre kényszerült. A keret összes tagja örömmámorban úszott, még a vélt vagy valós sérelmeiket is elfeledve ugráltak önfeledten a játéktéren és egymást ölelgették, ahogy a lelátón is egymásba kapaszkodva éltettük a számunkra legjobb és legszerethetőbb válogatottat. Ilyen hangulatban indultunk el néhányan a repülőtérre. Már becsekkoltunk és beszélgetésbe merülve ültünk a váróban, mikor is vidám éneklés hangjait hallottuk a bejárat felől. A hangzavart követve a reptér egyik sarkába vezetett az utunk. A vidám kórust az argentin válogatott tagjai alkották, repertoárjukban pedig épp a „Soy argentino” következett. Aki csak ott volt, mindenki előkapta a telefonját, hogy felvegye a készülő produkciót, én is így tettem. Jónas és Kun kezdte el és utána kapcsolódott be a egész társaság. Egymásba kapaszkodva ugráltak, miközben torkuk szakadtából énekelték, hogy „Soy argentino/es un sentimiento/que no puede parar” . Martín és Gonzalo észrevették, hogy mellettük ott egy asztal és elkezdték hozzá verni a ritmust. Melegség öntött el belülről, látva ahogy ezek a felnőtt férfiak úgy örülnek és ünnepelnek, mint ahogy csak a gyerekek tudnak én pedig azt kívántam, hogy ez az éjjel soha ne érjen véget.

*** 

A világon minden jó és rossz napban van egy közös vonás: egyszer véget ér, ahogy az Argentínában töltött hetünk is. Az időeltolódás miatt még kissé összezavarodva és kábán ültem a mirasierrai ház nappalijában egy nyugodt délután. A lábaim magam alá húzva lapozgattam egy könyvet, amikor  a csengő ismerős dallama ütötte meg a fülem. A könyvet félretettem az asztalra és odasiettem az ajtóhoz, amit kinyitva megdöbbenve néztem végig a küszöbömön toporgó látogatómon...