Un sueno en realidad 2. - 1. fejezet

Sziasztok! 

Előbb is tudtam volna hozni a fejezetet, ha a számítógépem épp nem a dackorszakát élte volna ki "rajtam". (Értsd.: azért se azt és úgy csinálta, ahogy én akartam) De nem keresek mentségeket, inkább felteszem gyorsan a második évad első fejezetét. Nem érzem olyan jól sikerültnek, de majd ti megmondjátok. :) Akihez nem sikerült még elérnem kommentelni, ahhoz a hétvége folyamán benézek. Szerintem ez mostantól így is lesz egy darabig, hogy hétvégén járok majd olvasni-kommentelni. Csak azért írom, hogy nehogy azt higgyétek, hogy elfelejtettelek Titeket.:)  Nem rizsázok tovább, jöjjön a rész és folytatódjon Alejandra és Gonzalo története. :) A kommenteket és pipákat továbbra is nagyon köszönöm! Ha már itt tartunk, megjegyezném, hogy nagyon örülök neki és irtó jól esik, hogy a Lo jurot ennyire szerettétek. :)

Puszi:

Detti
UI.: A második évad a 2009/10-es bajnoki idényt öleli fel. :)

A lemenni készülő nap fénye bevilágította a próbatermet és narancsásrga csíkokat festett a padlóra. Kezeimmel a balettkorlátba kapaszkodtam és az egyik lábam is feltettem rá, így nyújtottam. Velem szemben futott végig a fal mentén egy hatalmas tükör és még ha nem is szerettem volna, akkor is láthattam magam gyakorlás közben. A bemelegítő gyakorlatok után kicsit kiráztam a végtagjaimat és zene nélkül kezdtem el a lépéseket ismételgetni, de hiába táncoltam el századszorra is, akkor sem tetszett, amit a tükörben láttam. Elhibáztam a lépést, újrakezdtem, eltáncoltam, de mégsem volt vele minden rendben. A homlokomon gyöngyöző izzadtságcseppeket egy törülközővel itattam fel és tehetetlen dühömben a tükörhöz vágtam, mintha csak az tehetne róla, hogy megbuktam, mint táncosnő. Végigmértem a tükörképemet tetőtől talpig és próbáltam valami olyan külső jegyet találni magamon, ami megváltozott, de az a nő, aki  gyakorlóruhában, tánccipővel a lábán szemben állt velem ugyanúgy nézett ki, ahogy tegnap vagy több hónappal ezelőtt is, ám én mégis hazugnak éreztem azt, amit a tükör mutatott. Igenis megváltozott bennem valami. Vettem egy mély levegőt és odasétáltam a nyitott ablakhoz. Elvettem az üveges ásványvizemet és belekortyoltam. Minden egyes korty jól esett, amit csak lenyeltem, mert belülről hűtött a július végi kánikulában. Kissé kihajoltam az ablakon és belélegeztem a kissé büdös és szmogos pesti levegőt. Lehet, hogy megbuktam, mint táncosnő, de legalább itthon voltam. Nem messze a próbateremtől magasodott az Operaház, másik irányban pedig a Parlament és a Bazilika kupolája tört az ég felé. A Duna túloldalán emelkedő Várhegyre és Gellért-hegyre is csodálatos panoráma nyílt. Az Andrássy út forgalmának zaja pedig tökéletesen hallatszott az első emeleti teremben is. 2 hónap telt el azóta, hogy Gonzalo választásra kényszerített és én a karriert választottam. Magam mögött hagyva a spanyol fővárost elutaztam a Primavera európai turnékörútjára és fokozatosan kezdtem el lecsúszni a lejtőn. Lisszabon, London, Manchester, Párizs...mindenhol csak tapsot és éljenzést kaptunk, az akkor rólam írt kritikákat pedig még most is a kis dobozomban tartom. Én lettem a társulat vezető táncosa Guillo mellett, akivel szépen lassan több is alakult ki köztünk a barátságnál, én pedig úgy hittem, hogy ennél nem kell több....sikerek a színpadon, felfelé ívelő karrier és ott áll mellettem Guillo is, csak aztán egy nap már csak azt vettem észre, hogy kiégtem...valami hiányzott. Képtelen voltam érzelmeket is vinni a táncomba, csak hagytam, hogy a koreográfus zsinórokon rángasson, mint egy bábut. Azt hittem, hogy a közönség és a kritikusok ezt nem veszik majd észre, de sajnos tévedtem. Az égbolt tetején ragyogó csillagomból hullócsillag lett és mire Bécsbe érkeztünk, már Isabel vette át a helyem, mint vezető táncos, én pedig a karban táncoltam. Éjszakákon keresztül virrasztottam és megpróbáltam kitalálni, hogy mi válthatta ki ezt nálam? Miért égtem ki ennyire hamar? Miért nem tudom élvezni a kapott tapsokat? Guillo megpróbált segíteni, de bármit csináltunk, semmi sem használt. Már nem élveztem a szereplést. A büszkeségem nem engedte meg, hogy még lejebb kerüljek a ranglétrán, ezért inkább otthagytam a társulatot, amivel egy hatalmas lépést tettem az ismeretlenbe. Nem tudtam, hogy mihez fogok kezdeni ezek után és mi lesz kettőnkkel Guilloval, de úgy éreztem, hogy meg kell tennem. Szerencsére érkezett egy felkérés a Botafogotól, hogy a párommal lépjünk fel az egyik táncschowjukban néhány alkalommal, így nyertem két hét gondolkodási időt. A fejem az ablakkeretnek támasztottam és az eget bámultam. Úgy éreztem, hogy tonnás súlyként nehezedik egy hatalmas, láthatatlan kő a vállamra. A levél.... sóhajtottam egyet.

-         Mi jár abban a szép buksidban chica? – ölelt át hátulról Guillo és belecsókolt a nyakamba.

-         Semmi, csak téged vártalak. – mosolyogtam rá. – Akár kezdhetünk is. – bontakoztam ki az öleléséből és el akartam menni mellette, de elkapta a csuklóm.

-         Biztos Alejandrita?

-         Biztos – adtam határozott választ és besétáltam a terem közepére, ahol beálltam a kezdőpozicíóba és Guillo is követte a példámat. Elindította a HiFit, aminek hangszóróiból a rumba dallamai kúsztak elő és táncolni kezdtünk, de alig értünk el a koreográfia feléig a párom homlokráncolva állította le a zenét.

-         Koncentrálj! – nézett mélyen a szemembe. – Inkább nézzük a másik koreográfiát?

-         Ha lehetne...úgy érzem, hogy most nem megy a rumba.

- Akkor nézzük a másikat.  – fintorodott el, de átállította a CD-t a nekünk kellő dalhoz. – Hé! Tudod te ezt jobban is. – nyomott egy puszit a számra és beálltunk a kezdő pozicíóba. Ahogy a dal kezdetét vette mi is táncba kezdtünk, de nem sokkal a vége előtt Guillo ismét leállította a zenét és annyira dühös volt, hogy majd felrobbant.

-         Nem! Nem! És nem! Alejandra figyelj már oda az Isten szerelmére! Én nem hiszem el, hogy hogyan lehet valakiből másfél hónap leforgása alatt ennyire botlábú fababa! Hét eleje óta képtelen vagy két lépést egymás után megcsinálni...az ugrásaidról meg ne is beszéljünk! – járkált fel-alá előttem és csak úgy záporoztak rám a szidalmai.

-         Sajnálom – lihegtem.

-         És én azzal mit csináljak?! – csattant fel ismét.

-         Görcsöl a lábam és szárnyam sincs. – kezdtem mentegetőzésbe.

-         Azt látom.

-         Nehéz... – hajtottam le a fejem.

- Nehéz?! Hát akkor nehéz! Nekem nem az?! – kiabálta, mire nálam eltört a mécses. Nem akartam elsírni magam, de semmit sem tehettem ellene, csak ömlöttek a könnyeim. Kirohantam a próbateremből és a könnyfátyolon át, csak elmosódottan láttam, hogy merre is megyek. Eleinte még makacsul le akartam törölni őket, de alighogy elvettem a kezem a szemem elől, kezdhettem volna előlről, így inkább hagytam, hagy folyjannak szabadon végig az arcomon. Valahogy a lábaim elvittek az öltözőig, ahová belépve becsaptam magam mögött az ajtót és lekuporodtam az egyik padra. Felhúztam a lábaim és a térdemnek támasztottam a homlokom. Nem értettem, hogy mi történt velem. Azelőtt ha Guillo ha valami bántót mondott próba közben a következő veszekedéssel ki is adtuk magukból az indulatainkat és táncoltunk tovább, de most még visszavágni sem tudtam. Egyedül voltam a helységben és csak sírtam. Kijött belőlem minden feszültségem és sírtam volna tovább is, ha nem érzem meg, hogy valaki átölel.

-         Gonosz voltam veled. – hallottam meg Guillo hangját.

-         Igen – töröltem meg a szemem.

-         De máskor mindig vissza szoktam kapni amivel kiosztalak. Rád kiabálok, rám kiabálsz és folytatjuk a próbát.

-         Tudod, hogy utálom, ha valaki így viselkedik, ahogy én most, úgyhogy fogalmam sincs, hogy miért teszem mégis. De egyszerűen frusztrál, hogy látom a nálam fiatalobb táncoslányokat, akik hajlékonyak és sokkal ügyesebbek, mint én valaha is voltam. Sok kimaradt és most már soha többet nem leszek olyan jó, mint ők. Már ahhoz öregnek számítok.

-         Beszélsz itt baromságokat! Nálad jobb partnerrel még soha nem táncoltam. – puszilta meg a fejem búbját.

-         Olyan vagyok, mint a rózsaszín elefánt a porcelánboltban.

-         Pedig elég sokat fogytál. – jegyezte meg mosolyogva.

-         Van is nekem időm az evésre?! – legyintettem. – Guillo, egyébként nem zavar, hogy ez a női öltöző?

-         A legnagyobb sztár fellépőnek mindenhová szabad belépése van. – jelentette ki Guillo fennkölten, amin muszáj voltam nevetni. – Amúgy meg egyedül vagyunk ezen a szinten.

-         Jaj Istenem – sóhajtottam egyet fájdalmasan – Teljesen hülyét csináltam magamból. Szétestem...

-         Mindenkivel előfordul. – vont magához és megcsókolt – De hidd el, hogy könnyebb lenne, ha elmondanád, hogy mi nyomja a lelked! – simogatta meg a hátam.

-         Semmi.

-         Alejandra!

Mivel tudtam, hogy bárhogy is tagadom, Guillot akkor sem verem át, inkább megadtam magam. Felálltam a padról és magamhoz véve a táskámat kivettem belőle egy borítékot, amit átnyújtottam a páromnak. – Olvasd el!

Guillo elvette tőlem és ahogy a szemével végigfutott a feladó nevén és címén kikerekedett szemekkel nézett rám, aztán kivette a négyrét hajtott papírt a borítékból és elolvasta azt a pár sort, ami rajta állt. Miután a végére ért összehajtogatta a lapot és visszatette a helyére, aztán átnyújtotta nekem és csak annyit mondott, hogy „Már értem.”...

Gonzalo elgondolkozva állt a ruhákkal teli szekrény előtt. Mikor vett ő magának ennyi cuccot? Különben is minek neki ennyi? A hétköznapok nagy részében úgyis a klubcímeres ruhákat kell viselnie és abban köteles megjelenni a nyilvánosság előtt és ebből a sok ruhából a felét sem fogja hordani soha. A bőröndje ott hevert az ágyon kinyitva és várta, hogy Gonzalo telepakolja. Még meg sem szokta, hogy megint a mirasierrai házban hajtja álomra a fejét, de máris utazik tovább, mert a Real Madrid játékosai számára másnap reggel kezdeti veszi a nyári ázsiai és amerikai túra és pár hétig megint nem látja a spanyol fővárost. Néhány ruhadarabbal a kezében odasétált a bőröndhöz és beletette őket, amikor Pilar átölelte hátulról az argentint, akinek az arcára kiült egy mosoly.

-         Annyira sajnálom, hogy menned kell. – talál utat a szőkeség keze a focista pólója alá és úgy kezdte el simogatni a mellkasát.

-         Én is, de azt még jobban, hogy amikor visszajövök, te már nem leszel itt.

-         Haza kell mennem, pedig lenne ötletem azt illetően, hogy milyen meglepetéssel várnálak. – súgta Gonzalo fülébe és kihúzta a kezét a férfi pólója alól.

-         Mi lenne az? – fordult Pilar felé az argentin.

-         Félhomály a szobában, rajtam egy irtó szexi fehérnemű és semmi más. Abban feküdnék végig az ágyon és úgy várnám, hogy belépj az ajtón.

-         Ez csábítóan hangzik. Biztos nem tudsz itt lenni? – húzta magához a nőt.

-         Sajnos nem. – rázta meg a fejét Pilar aztán Gonzalo megcsókolta, de a nő eltolta magától. – Szívesen folytatnám tovább gordito, de már így is késésben vagyok és a gép nem fog rám várni. Majd ha egyszer La Plataban jársz látogass meg nyugodtan! Élveztem ezt a néhány napot veled Gonzalo Higuaín.

-         Azt hallottam, hogy mennyire is élvezted. – nevette el magát a játékos, mire egy kisebbet a vállára ütött Pilar. – Talán egyszer még látjuk egymást.

- Talán. – adott egy puszit Pilar a férfi arcára és kiment az ajtón. Gonzalo egy kicsit felfüggesztette a pakolást és odament az ablakhoz, onnan nézte, ahogy a nő kimegy a házból és beszáll a kapu előtt várakozó taxiba. Még csak vissza sem nézett. Az argentin ellépett az ablaktól és folytatta tovább a pakolást, míg minden szükségeset bele nem sikerült gyömöszölnie a bőröndjébe és a jól végzett munka gyümölcseként elheveredett az ágyon és élvezte kicsit a házra telepedő csendet. Úgy érezte, hogy most sikerült megtalálnia azt az életformát, amit tényleg élvez. Egyik nő a másik után, rövidebb hosszabb ideig tartó kapcsolatok egy éjszakától a két hetes intervallumig vegyesen. Csak semmi szerelem, csak semmi nagy ígéret, csak színtiszta élvezet. Maga mellé nézett az ágyon, ahol üres volt a hely, de már nem sajgott ott belül, amikor ránézett. Hol van már az az idő, amikor álmatlanul forgolódott ugyanitt Alejandra miatt? Mintha nem is pár hónapja, hanem legalább pár éve történt volna. Már nyoma sincs a házban annak, hogy Alejandra valaha is itt élt. Gonzalo átcsúszott az ágy másik oldalára és kihúzta az éjjeli szekrény fiókját, hogy beletegye a zsebébe gyömöszölt telefonszámot. Akitől kapta már ő is tudta, hogy soha nem fogja felhívni, de azért odaadta neki.  Hanyagul beledobta a gombóccá gyűrt papírt és amikor visszatolta volna a helyére a fiókot megpillantott benne valami csillogót. Kíváncsian nyúlt be érte és amikor a szeme elé emelte,  majdnem eldobta a meglepetéstől. Ez meg hogy maradhatott itt? Hitetlenkedve forgatta a kezében a fél pár fülbevalót. A szemét becsukva kristálytisztán felrémlett a lelki szemei előtt a táncosnő alakja, aki azon az estén, mikor a mesternégyest rúgta a Malaga ellen ezt a fülbevalót viselte. Ahogy megtört rajta a fény, mikor mosolygott de a lány mosolya túlragyogta még ezt az ékszert is... Kinyitotta a szemét és villámgyorsan visszadobta a fél pár fülbevalót a fiókba, aztán amilyen gyorsan tudta, vissza is tolta. Nem akarta többet látni. Felpattant az ágyról és úgy dönt átmegy kicsit szomszédolni és beszélgetni a nem régiben igazolt szintén argentin csapattársához, aki a mellette lévő házat vásárolta meg. Nem akart Alejandrára gondolni és remélte, hogy az Ezequiellel való eszmecsere majd elvonja a figyelmét a lányról, hisz van jobb dolga is annál, minthogy az exén törje a fejét...

Lo juro otra vez - 10. fejezet (befejező rész)

Sziasztok!

Tudom megint késtem a résszel...éjjelre ígértem és hajnal lett belőle, de mentségemül legyen szólva igyekeztem a tőlem telhető legjobban megírni és a jó munkához idő kell, mint a szólás is tartja. :) Hát megérkezett a történet befejező része. Remélem tetszeni fog Nektek! :) A pipákat és kommenteket nagyon köszönöm! :) Csütörtök-pénteken hozom az Un sueno II. évadának első részét. Ma és holnap pedig igyekszek eljutni mindenkihez kommentelni. :)

Puszi:

Detti

U.I.: Amit a Gonzalo névről írtam a részben, az így igaz. Azt mondják, hogy a nevek is jellemzik az embert, hát Pipitára ez szerintem teljesen áll. :)

Lassan kezdtem magamhoz térni, amihez háttérzajul egy monoton csipogó hang szolgált, azon kívül csend volt a szobában, de kinntről behallatszott az ajtóm előtt elsiető léptek zaja keveredve a beszélgetéssel és a mentők szirénájának hangjával. Orromat megcsapta a jellegzetes kórházszag, mire kíváncsi lettem, hogy mi is történt velem. Nem értettem, hogy az albérletemből hogyan kerültem egy kórházi kórterembe. Lassan nyitottam ki a szemem, hogy szoktassam a fényhez és szememmel megkerestem a csipogó hang forrását, aztán ránéztem a kezemre, ahová infúzió volt bekötve. Szorítást éreztem a karomon és feljebb pillantva a kézfejemtől egy vérnyomásmérőt is felfedeztem, amit rám kötöttek. Épp az mért, azért éreztem a szorítást. Mozgolódni kezdtem a kényelmetlen ágyon mire anya rögtön az ágyamnál termett.

-         Mi történt? Hogy kerültem ide? A baba? – zúdítottam a kérdéseket anyára, aki nyugtatólag simogatta meg a homlokomat.

-         Nyugodj meg, semmi baj. Csak elájultál.  

-         De biztos nincs semmi baja a kislányomnak? – kérdeztem meg aggódva.

-         Nincs. Az unokámal minden rendben. Nyugodj meg Esperanza! – mondta nyugtatónak szánt hangon.

-         De mégis mennyi ideje vagyok itt? Nem emlékszem semmire... – faggattam volna tovább, de alighogy kimondtam az utolsó szót kinyílt az ajtó és Gonzalo lépett be a szobába.

-         Dios Mio! – sóhajtott fel a megkönnyebbüléstől az argentin, amikor az ágy másik oldalán termett. – Ne tedd ezt velem...Én annyira megijedtem... – simogatta meg az arcom a kézfejével.

-         Nekem most mennem kell, apádat is meg kell valakinek nyugtatnia. – mosolyodott el anya - Ha bármi van, szóljatok! – intett minket és lehajolva hozzám megpuszilta a homlokomat majd megkerülve az ágyam Gonzalo is kapott egy puszit a feje búbjára. Az a pár perc, amíg anya összepakolva a táskáját el nem hagyta a kórtermet csendben telt. A gépek csipogását hallgattam és a kezemet a hasamra simítottam. „Kicsim, anya itt van veled. Vigyázok rád, nem lesz semi baj.” – mondogattam magamban és reménykedtem hogy így is érzékeli valamilyen formában a kislányom. Miután kettesben maradtam Gonzaloval rögtön letámadtam a kérdéseimmel.

-         Te tudod, hogy mi történt velem? Csak annyira emlékszem, hogy kitettél a háznál és aztán bementem és a konyhában akartam valamit csinálni, de csöngettek és akkor ajtót akartam nyitni, de hirtelen nagyon elkezdtem szédülni... – gondolkozta el - De utána mi volt? – néztem Gonzalora kérdőn.

-         A telefonod kicsúszott a zsebedből és a kocsimban maradt. Alig mentem pár saroknyit és észrevettem, ezért visszamentem, hogy odaadjam neked, de hiába csengettem nem nyitottál ajtót. Szerencsére nem zártad be, így be tudtam menni és akkor ott találtalak a nappali padlóján fekve... Annyira megrémültem...én...én... – kezdett el még mindig aggódástól terhes hangon hebegni.

-         Gonzalo nyugodj meg, most már jól vagyok. – tettem a kezem az övére. – Inkább azt mondd meg, hogy az orvos mondott-e valamit a kislányunkról.

-         Ép és egészséges. Nem kell miatta aggódnod, az orvos szerint olyan fából faragták, mint engem – fogta meg a kezem én pedig éreztem, hogy valamit megpróbál elhallgatni előlem. -  Nyugodj meg, mi amor. – mondta ki, amin meglepődtem én is és ő is. Annyira rég nem mondta nekem, hogy szerelmem...

-         Gonzalo... – javítottam volna ki.

-         Ne tarts most nekem kis előadást, tudom. – vágott a szavamba - Elváltunk... csak az a baj, hogy van aminek nem tud véget vetni semmiféle bíróság és válási papír. – sóhajtott fel én pedig tudtam, hogy mire gondol, de úgy tettem mintha észre sem vettem volna. – Esperanza, tisztában vagyok vele, hogy elváltunk és hivatalosan te már nem vagy a feleségem, de te vagy a gyerekem anyja és mondhatom, hogy a legjobb barátom is vagy egyben és különös helyet fogsz mindig is elfoglalni az életemben, a szívemben,ezen pedig semmi sem változtathat, szeretném, hogy tudd.

-         Te is mindig az egyik legfontosabb ember leszel az életemben, mert te vagy a kislányom apja és én is a barátomnak tekintelek téged. – tártam fel neki az érzéseimet. Az eszem által diktált érzéseimet. – Húzz ide egy széket és ülj le! – nem bírtam tovább nézni, hogy csak álldogál és a lábával különféle mintákat rajzol a fehér padlóra.

-         Nincs egy darab szék sem. – nézett körül a kórteremben.

-         Akkor ülj ide az ágy szélére. – paskoltam meg a takarót.

-         Ha ez téged nem zavar. – lépett oda az ágyhoz és leült rá.

-         Az orvos biztos nem említett valamit neked? – próbáltam kipuhatolni, hogy mit is beszélt az orvossal, amíg én semit sem tudtam magamról.

- Csak annyit mondott, hogy majd bejön még ha magadhoz tértél. – egyik kezével ismét megfogta a kezem és megszorította kicsit, a másikkal pedig megsimogatta az arcom. Csak egy gyengéd érintés volt, mégis kiéreztem belőle minden szeretetét és gondoskodását. Már épp felemeltem volna a szabad kezem, hogy megfogjam vele az övét, de akkor nyitott be az orvos és Gonzalo rögtön felugrott az ágyról. Dr. Carmonát szinte levegőt venni sem hagytam, mert rögtön kérdésekkel árasztottam el, amint közelebb lépett az ágyamhoz. Addig nem tudtam teljesen megnyugodni, amíg az ő szájából nem hallottam, hogy minden rendben van a babával. Az orvos megnyugtatott, hogy a kislányomnak tényleg semmi baja nincs aztán nyugodt hangon elárulta a diagnózist, miszerint korai szakaszban lévő toxémiáról van szó. Gonzalo rögtön bepánikolt az idegen szó hallattán és az én nyugalmam is kezdett idegeskedésbe váltani. Kissé remegő hangon kérdeztem rá, hogy ez a kifejezés a terhesség által kiváltott magas vérnyomást jelenti-e, ahogy olvastam egy könyvben. Dr. Carmona helyeslően bólintott egyet és elmagyarázta, hogy ez mit is jelent pontosan. Amíg az orvost hallgattuk észre sem vettem, hogy mikor, de megfogtuk egymás kezét az exférjemmel, aki védelmezőn tette a másik kezét mellém. Magam miatt nem aggódtam, a baba miatt viszont annál inkább. Izzadt a tenyerem amíg az orvost hallgattam, aki meg akart nyugtatni és többször is hangsúlyozta, hogy korán észlelték a toxémiát és ha rendesen szedem a gyógyszereket semmi baj nem fog történni sem a babával sem pedig velem. Dr. Carmona még mondott pár dolgot, amire oda kellett figyelnem és azt is említette, hogy ha az utolsó leletemben nem talál majd semmit, akkor az éjszakát már otthon tölthetem majd és kiment. Ismét ketten maradtunk az exférjemmel.

-         Hallottad, hogy miket mondott? – ültem fel az ágyban és elkezdtem zokogni, mert én csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz, ha mégiscsak valami baja lesz a kislányomnak a toxémia miatt.

-         Igen, de nem lesz semmi baj. – ült le ismét az ágy szélére Gonzalo.

-         Annyira félek... A kislányunk Gonzalo. Azt akarom, hogy minden rendben legyen. – néztem kétségbeesetten az argentinra.

- Esperanza – vont a mellkasára és olyan szorosan ölelt magához, amennyire csak az infúzió és a többi zsinór engedte – én itt vagyok veletek és nem fogom hagyni, hogy bajotok essen. Nem foglak egyedül hagyni, érted? Vigyázni fogok rád...rátok, ezt megígérem. – simogatta a hátam miközben hagyta, hogy kisírjam magam. A könnyeimtől szinte teljesen átvizeződött a pólója, de akkor sem taszított el magától. Megnyugtatott, hogy magam körül éreztem a két karját és mélyen beszívtam az illatát. A zokogásom fokozatosan csendesedett el míg végül abba nem hagytam és nem engedett el a görcsös szorításom, amivel Gonzalo pólójába kapaszkodtam. A tenyerem a hátára simítottam aztán egy nagy sóhaj után kibontakoztam az öleléséből, hogy visszadőlhessek a párnára. Ismét csend telepedett ránk, mind a ketten a saját gondolatainkba mélyedtünk míg az argentin meg nem szólalt.

-         Espe, költözz vissza hozzám! – nézett mélyen a szemembe Gonzalo.

-         Tessék? – néztem rá kikerekedő szemekkel.

- Nem azt kértem, hogy megint gyere hozzám feleségül, csak annyit, hogy költözz vissza a moralejai házba. Addig nem tudok nyugodtan aludni, amíg tudom, hogy egyedül vagy otthon és bármikor rosszul lehetsz, én pedig nem tudok segíteni. Ha visszajössz legalább a szemem előtt leszel és ott leszek, hogy vigyázhassak rátok. Szerintem te is nyugodtabb lennél.  – simitott végig a hasamon. A baba alig észrevehetően bár, de rúgott egyet, amin még inkább meglepődtem, mint Gonzalo gondolatmenetét hallva. A kislányunk ezek szerint érzi az apja jelenlétét. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit válaszoljak. Elgondolkozva fordítottam a fejem az ablak felé, ahonnan egy az ősz színeiben pompázó hatalmas fára és a mögötte lévő kék égre volt rálátásom. A baba érdeke is azt kívánta, hogy adjam fel az egyedüálló kismama életét. Valóban nem kockáztathattam azzal, hogy magányosan töltsem el napjaim, mert mi van, ha megint az egekbe szökik a vérnyomásom és rosszul leszek? Akkor nem lesz ott senki, hogy segítsen... Ugyan számíthattam volna a szüleimre, de ha Valladolidba költöztem volna vissza, a szülői házba akkor keresnem kellett volna másik orvost és azt sem akartam, hogy anyáéknak még egy terhet pakoljak a vállára azzal, hogy ott vagyok. Anyát sem akartam megkérni rá, hogy költözzön hozzám Madridba, hisz azt sem tudom, hogy meddig lakhatok még abban a lakásban és apával is mi lenne otthon? A józan ész is azt diktálta, hogy mondjak igent és költözzek vissza Gonzalohoz, a szívemet pedig nem kellett különösebben győzködnöm. Nem is gondolkoztam tovább rajta, hanem kimondtam még mielőtt kifogásokat kezdtem el keresni, hogy miért ne menjek oda.

-         Gonzalo, visszaköltözöm. De csak átmenetileg.

*

Keresztbefont karokkal álltam a szoba közepén és szétnéztem az oly ismerős hálóban. Amikor utóljára itt voltam úgy tekintettem rá, mint arra a négy falra, amelyek magukba zárták az összes szomorúságomat és látták az összes könnyemet. Ez a szoba volt a tanúja annak, ahogy a boldog házasságunk darabjaira hullott szét. Bár már néhány napja itt aludtam, még mindig furcsa volt ismét itt lenni, ahol a szomorúság előtt annyi boldog órát is eltöltöttem Gonzaloval. Pár hónapja még nem gondoltam, hogy egyszer még vissza fogok térni a moralejai házba de most itt vagyok és ugyanúgy otthon érzem magam, mintha a válás meg sem történt volna, csak egy hosszabb út után érkeztem volna haza. Odabenn a berendezés semit sem változott, csak épp minden olyan Gonzalo-s lett. Gonzalosan rendetlen. Az ablak nyitva volt és akadálytalanul juthatott be a szobába a friss őszi levegő. Körülnéztem a szobában és számbavettem a dobozokat, aztán jobban meghúztam a kertésznadrágom kantárát és nekiláttam a pakolásnak. Az exférjem önként átadta nekem a hálószobát, pedig lett volna bőven választási lehetőségem, hogy hol szeretnék aludni, mert nem egy vendégszoba várta a látogatókat, de Gonzalo ragaszkodott hozzá, hogy ő menjen az egyik ilyenbe aludni. Ő még edzésen volt, én pedig sorban hajtogattam össze a ruháimat és tettem be a szekrény polcaira. A kezeim gépiesen ismételték a hajtogatás mozdulatsorát, szinte oda sem kellett figyelnem, hogy mit csinálok, a gondolataim pedig szabadon szállhattak. Az elmúlt néhány hónapot alapul véve furcsa volt rá visszagondolni, hogy a válóok a hűtlenség mellett az volt, hogy Gonzalo elhanyagolt. Miután kiderült, hogy állapotos vagyok az argentin a tenyerén hordozott és nem egyszer hallottam, ahogy a kórházban összesúgtak a hátunk mögött, hogy nem hiszik el, hogy elváltunk, mert az exférjem annyira törődik velem, ahogy csak nagyon kevés kispapa teszi ezt. Nem csak virágokat vagy csokit kaptam tőle, hanem éreztem még a bombonos doboz masnijában is, hogy ezt nem csak illem miatt teszi, hanem szeretetből. Ha nem találkoztunk egy nap, mindig felhívott esténként, hogy megkérdezze, hogy jól vagyunk-e a pocaklakómmal. A vizsgálatokra mindig elkísért és képes volt elmenni Aranjuezig egy süteményért, amilyet csak ott készítenek az egyik cukrászdában, mert én éppen azt kívántam akkor meg. A fociiskola vezetéséből is egyre jobban kivált, már oda sem járt olyan sokat, de ez nem az jelenti, hogy magára hagyta volna őket. Ha nem éltem volna át a múltban, elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy elhanyagolt bárkit is. Napról napra azon kaptam magam, hogy egyre közelebb engedem magamhoz őt, de nem tudtam eldönteni, hogy csak a terhességtől bolondultak-e meg a hormonjaim vagy tényleg ismét kezdek beleszeretni. Megráztam a fejem remélve, hogy kihullanak belőle ezek a gondolatok. Még szinte meg sem száradt a tinta a bírósági határozaton, de már most beképzelem magamnak, hogy megint szerelmes vagyok Gonzaloba....ez abszurd. Nem mintha ez lenne az egyetlen nem átlagos dolog: Végülis az exférjemtől várok babát és úgy költözünk egy fedél alá, hogy papíron már nem tartozunk össze. Újabb doboz ürült ki én pedig félre akartam tenni, de az aljában láttam, hogy van még valami. Határozottan nyúltam a dobozért, ami egy égszínkék szalaggal volt átkötve és hitetlenkedve bámultam a kezemben tartott tárgyat. „Hát itt van!” – tápászkodtam fel a földről és leültem az ágyra. Az ölembe tettem a dobozt és kibontottam a szalagot, aztán leemeltem a tetejét, amelyet kiscicák díszitettek és kivettem pár papírdarabot a dobozból. „Desde que te conocí, no puedo vivir sin ti!”– állt az egyiken Gonzalo kézírásával egy hatalmas piros szív mellett. Egy másikat kezdtem el olvasni, amin a következő volt olvasható: „Sabes que yo te quiero de enero a enero los 24 horas de cada día. TQM Esperanza” Régen mikor idegenben játszottak vagy összetartás volt és Gonzalo nem jöhetett haza edzés után mindig írt egy kis cetlit és otthagyta a párnán. Én ezeket összegyűjtöttem és ebben a dobozban őrizgettem, amiről már azt hittem, hogy a válás után kidobtam, mert sehol sem találtam. A harmadik cetlit is kézbevettem és átfutottam. „Te regalo mi orden, mi desorden, Te regalo mi norte, mi horizonte” – állt rajta az idézet Carlos Baute egyik dalából az argentin kézírásával, aztán jött a válasz az én írásommal – „ Te regalo mi filosofia, mis historias, mi memoria y tu eres mi regalo más grande.” Még emlékeztem rá, hogy ehhez azért van válasz is, mert én aznap utaztam el Mexikóba néhány napra a kutatásom miatt és ezzel kedveskedtem az argentinnak, hogy érezze, hogy akkor is gondolok rá, ha nem vagyok itthon. Visszatéve a három papírlapot a többi közé a kézfejemmel megtöröltem a szemem. A hormonjaim annyira megbolondultak a terhességtől, hogy egy teljesen hétköznapi margarinreklámon is képes voltam sírva fakadni nemhogy a régi szép emlékeimen. Ennek a szerelemnek vége volt valaha is egyáltalán? - mart belém a kérdés. Egyszer csak léptekre lettem figyelmes, úgyhogy gyorsan visszatettem a dobozra a tetejét és felálltam az ágyról. A kiürült költöztetődobozokat szedtem össze a hálószoba különböző potjairól, amikor Gonzalo állt meg az ajtóban.

-         Majd én összeszedem és kiviszem azokat a dobozokat, pihenj le! – jött oda hozzám határozott léptekkel, hogy kivegye a kezemből a kartondobozt.

-         Köszönöm! – mosolyogtam rá és visszaültem az ágy szélére.

-         Hogy vagytok ma? – kérdezte az argentin mosolyogva.

-         Köszönjük jól. Jól esett ez a kis munka. Ne segítsek levinni a dobozokat? – kérdeztem az exférjemet, aki egy nagy halom kartonpapírral egyensúlyozott az ajtó felé.

-         Ma már ne fáradj többet!  - nézett egy pillanatra hátra, aztán elindult a lépcső felé én pedig utána mentem. Nagyon féltem, hogy elesik a dobozokkal, de szerencsére épségben leért az emeletről és kivitte a garázsba a költözésem nyomaként hátramaradt kartondobozokat.  – Jut is eszembe! Szereztem egy ilyet. – jött be a nappaliba a kezében egy utónévkönyvvel.

-         Nekem is van. – vettem el az asztalról az én példányomat.

-         Az enyémnek szebb a borítója. – nézett hol az én, hol az ő könyvére.

-         Az enyém pedig részletesebb.

-         Abban ne legyél olyan biztos! Nézzük csak például az én nevemet! Azt írja, hogy a Gonzalo germán eredetű és azt jelenti, hogy jó harcos, nagy küzdő. Továbbá 3 szentet is így hívtak, két szerzetest meg egy püspököt és meg vagyok említve a dőlt betűs részben, mint híresség, aki ezt a nevet viseli.  A te könyvedben én benne vagyok? – kérdezte megjátszott beképzeltséggel és kivárta, amíg fellapozom a könyvet a megfelelő helyen.

-         Nem, te nem vagy benne, de ugyanezeket itt is leírják. – csuktam be a könyvet.

-         Akkor az enyémet fogjuk használni. – jelentette ki és lehuppant mellém a kanapéra. – Ezt is neked hoztam. – vett elő egy zacskót és átnyújtotta.

-         Hű mi ez? Az illata nagyon ínycsiklandozó. – néztem bele a papírzacskóba, amiben három muffint találtam.

-         Még mielőtt elmentem mondtad, hogy úgy ennél áfonyás muffint.

-         Köszönöm! Egy angyal vagy. Nem hittem, hogy emlékezni fogsz erre. – öleltem át és adtam egy puszit az arcára, aztán nekiláttam a sütinek. – Kéred az egyiket?

-         Edd csak meg te, neked hoztam. – nézett rám mosolyogva.

- Milyen napod volt? – kérdeztem két falat süti közt és figyelmesen hallgattam, amit mesélt. Mire a mondandója végére ért én is megettem az összes muffint. Egy labdává gyűrtem össze a papírzacskót és azt dobáltam fel-le a kezemben. Gonzalo odahajolt a hasamhoz és beszélni kezdett a kislányunkhoz, amit én mosolyogva hallgattam. „Szervusz kis hercegnőm! Apa is hazaért. Eddig azért nem voltam itt, mert edzeni mentem. Tudod az apukád egy focista és minden nap edzésre kell járnia, hogy kellően jó formában legyen ahhoz hogy gólt tudjon rúgni, amikor másik 11 bácsi ellen játszik a csapattársaival. Majd ha megszülettél megmutatom neked a Bernabéut és te is meg fogod látni, hogy hol is játszik apa és mennyien szeretik. Remélem neked is jól esett a süti! Tudod anyukád egyik kedvence az áfonyás muffin. Már alig várom, hogy megszüless és ne csak ultrahangképen lássalak. Nagyon szeretlek picúr téged is meg az anyukádat is.” – simitott végig a hasmon, aztán felnézett rám. Erősebben éreztem, mint eddig bármikor, hogy a kislányunk mocorogni kezdett és rúgott is egyet. Az arckifejezésem is megváltozott, amitől megijedt Gonzalo és rögtön felpattant. A két tenyere közé fogta a kezem és aggodalmaskodva kezdett el faggatni.

-         Rosszul érzed magad? Hívjam az orvost? Bevigyelek a kórházba?

-         Jól vagyok Gonzalo, nyugodj meg!  Csak a baba...

-         Mit csinált?

-         Elkezdett mocorogni és rúgott is egyet. – mosolyodtam el.

-         Gyakran csinálja? – nézett rám érdeklődőn.

-         Elalvás előtt szokott picit fészkelődni és rúgdosni, napközben elég nyugodtan elvan odabenn, kivéve azt, ha a közelemben vagy.

-         Amikor a közeledben vagyok? – kérdezett vissza Gonzalo.

-         Igen. Minden egyes alkalommal, amikor egy szobában tartózkodunk mindig elkezd mocorogni, mintha tudná, hogy te vagy az.

-         Most is csinálja?

-         Igen. Add a kezed! – nyújtotta felém a kezét én pedig odahelyeztem, ahol az előbb a kicsit éreztem.

-         Értem, hogy izgatottabb lesz, ha itt vagyok, mert végül is én vagyok az apja, de honnan tudja biztosan, hogy én léptem be a szobába és nem más?

-         Talán, mert minden alkalommal, amikor látlak... – mondtam ki majdnem, de inkább lenyeltem a mondat másik felét - mindegy, hagyjuk. Biztos érzi valamilyen módon.

-         Nem Espe, fejezd be azt a mondatot kérlek! Mi történik mindig, amikor látsz? – fúrta a tekintetét az enyémbe.

-         Gyorsabban ver a szívem. – vallottam be az igazságot – Ő is érzi azt, amit én, innen tudja, hogy te a közelben vagy. De azt hiszem, hogy ez így abnormális dolog.

-         A toxémia miatt?

-         Nem. Úgy értem, hogy szokatlan. Ahányszor csak látlak ő mindig úgy viselkedik, mintha hozzád akarna menni és mivel ő még nem született meg, engem próbál meg feléd terelni és ha elég közel jössz hozzám, akkor abbahagyja. A hangodat is szereti hallani.

-         Ez ő volt? – kérdezte csillogó szemekkel Gonzalo, amikor megérezte a tenyere alatt a még elég aprócska rúgást.

-         Igen. – bólintottam és azon voltam, hogy ne sírjam el magam. Átkoztam az összes létező hormont, aminek csak köze lehet ahhoz, hogy ennyire érzelgős lettem.

-         Picúr, óvatósabban bánj anyával! – hajolt oda ismét a hasamhoz és nyomott rá egy puszit, majd ismét rendesen felült és valamit mondani akart, de csak a szavak keresésére futotta tőle, mert megszólalt a mobilja és el kellett mennie interjút adni. Mielőtt kisietett volna a nappaliból egyedül hagyva engem a gondolataimmal még adott egy puszit a homlokomra. „Sietek haza!” – mondta, aztán eltűnt a bejárati ajtó mögött...

*

Aznap már azt hittem, hogy  az érzelmi hullmvasút, amin azóta utazom, hogy pár nappal ezelőtt átléptem a moralejai ház, a régi közös otthonunk küszöbét végre pihenni tér egy kicsit és engedélyez számomra egy nyugodt estét, de nem így történt. Egyfolytában csak arra a délutáni beszélgetésre tudtam gondolni, amikor Gonzalo először érezhette meg, amint a kislányunk az ő példáját követve focistásat játszik a hasamban. Odakinn már sötét volt és az égen ragyogtak a csillagok, de mivel elég hűvös volt, csak az ablak üvegén bámultam az apró csillámló fényeket, amelyeket a város fényei nem tudtak elnyomni. Mellettem ott hevert a doboz, amiben az emlékeimet tartottam és hol felnyitottam-hol visszatettem rá a tetejét. Nem akartam magam még jobban összezavarni a szerlmes sorokkal,  de kíváncsi is voltam rá, hogy annak idején miket írogatott nekem Gonzalo. Lemásztam az ágyról és belebújtam a papucsomba, aztán lementem a konyhába, hogy igyak egy kis gyümölcslevet. Az üveg alján már csak pár kortynyi baracklé lötyögött, így nem is vettem elő poharat, csak megfogtam a flakont és felvittem magammal a hálóba. Útközben hallottam, hogy a vendégszobában megy a tv. Letettem a gyümölcslevet és csendben odasétáltam a szoba nyitott ajtajához. Hangtalanul löktem beljebb és akkor pillantottam meg Gonzalot, ahogy keresztben fekszik az ágyon és már rég alszik. Elvettem mellőle a távirányítót és kikapcsoltam a tv-t, így a szobában már semmi sem nyújtott világosságot az oda bejutó holdfényen kívül, ami pont az alvó exférjemre sütött ezüstös sugárba vonva az alakját. Amilyen hangtalanul csak tudtam odaléptem a szekrényhez és kivettem belőle egy plédet, amivel betakartam az argentint. Pár percre megálltam az ágy szélénél és őt néztem, ahogy aludt. Hány éjszakán bújtam oda hozzá és hány reggelen néztem ugyanígy, ahogy alszik? Négy év úgy telt el mellette, mintha egy perc lett volna csak, pedig mennyi mindenen mentünk keresztül... én tudom, hogy milyen reggelente, amikor még mindig fáradt és úgy mozog a házban, mint egy alvajáró. Én láttam akkor is, amikor a támadások kereszttüzébe került egy kapufa miatt és magát okolta a csapat kiesésért. Tudom milyen, amikor éjjelente szenvedélyesen ölel át. Ott voltam, amikor egymást követő négy meccsen lőtt három mesterhármast és mindenki csak róla áradozott. Én mentem mérgesen Barcelonába, hogy hazahozzam, amikor kiderült a sérve, de csak átöleltem és zokogtam, amikor megláttam a szállodai szobájának ágyán ülve, mert olyan volt, mint egy riadt madár. Előttem van a perc, amikor megkérte a kezem. Még pontosan emlékszem arra, amikor az eskvönk napján megláttam őt, ahogy az oltárnál rám várt és ugyanígy belém vésődött az arca akkorról, amikor a bíró kimondta a válást. Tudom, hogy milyen ha boldog, ha mérges, ha bántja valami, ha épp humoros kedvében van. Ahogy ott aludt olyan volt, mint egy kisgyerek... gyengéden megsimogattam az arcát és ügyeltem rá, hogy csak alig érjen a kezem a bőréhez. A szívem hevesebben kezdett verni és a pici is megmozdult, de rögtön megnyugodott, amikor lehajoltam és adtam egy apró puszit az argentin homlokára. A belsőmet ismét melegség öntötte el és tudtam, hogy ez már nem a hormonok játéka.  „Szeretlek!” – mondtam ki halkan, aztán kiosontam a szobából és bementem a hálóba. Leoltottam a villanyt és megálltam az ablaknál. Az eget kezdtem el bámulni és talán attól vártam a feleletet a milliónyi kérdésre, ami azalatt az idő alatt fogalmazódott meg bennem, amíg a vendégszobából átsétáltam ebbe. Becsuktam a szemem és hagytam, hogy egy könnycsepp végigfolyjon az arcomon, amikor hirtelen Gonzalo karjait éreztem meg a derekam körül.

-         Azt hittem, hogy alszol. – fordultam felé.

-         Aludtam is, de felébredtem és képtelen vagyok visszaaludni.

-         Értem.

-         Hallottam, hogy mit mondtál mielőtt kimentél a vendégszobából. – kezdett el csillogni a szeme.

-         Gonzalo, én milliószor végiggondoltam mindent. Én és te, a történész-muzeológus és a focista, olyanok vagyunk, mint a só és bors, akik különböznek, de mégis együtt járnak. Egy tartóban mind a kettő, akiket nem lehet szétválasztani, mert az egyik, de lehet, hogy mind a kettő eltörik és használhatatlanná válik. Én azt hittem, hogy nem fogok eltörni, ha elválunk, de tévedtem...Nem akkor éreztem, amikor otthagytalak Szantorínin, hanem szépen fokozatosan érlelődött bennem a fájdalom és a tárgyalás napján tört ki belőlem és borzasztó volt... – kezdtem el zokogni nekidöntve a fejem Gonzalo mellkasának.

-         Én ezerszer megbántam, hogy belekezdtem abba a kapcsolatba Isabellel. Túl későn jöttem rá, hogy mekkora hülyeséget is hoztam össze magamnak. Akkor értettem meg, hogy mennyit is jelentesz nekem, amikor már nem voltál velem. Esperanza, midenről csak te jutottál eszembe és ez már szinte beteges dolog, de nem tehetek róla, mert ennyire szeretlek. Úgy kellesz nekem, mint a levegő, mert nélküled már élni sem tudnék és amíg csak dobog a szívem, mindig téged foglak szeretni. Vigyázni akarok rád és a kisányunkra és én akarok lenni az, aki majd a kezében cipel, ha már nem tudsz majd járni idős korodban. Megesküszöm neked itt mindenre ait csak látsz, hogy soha többet nem foglak magadra hagyni és nem fogom hagyni, hogy bánat érjen.

-         Te vagy a másik felem és kell, hogy mellettem legyél. Annyira szeretlek, hogy az már egészségtelen. Minden egyes reggel te vagy az első gondolatom és akkor is rád gondolok, mielőtt elalszom. Veled akarok lenni egész hátralévő életemben, amennyit csak megad nekünk a Mindanható és ha kérhetem, akkor a következő életemben is te legyél mellettem. Remélem, hogy meg fogsz találni, mert én téged foglak keresni, ha van reinkarnáció. - karoltam át a nyakát.

-         Legyünk megint egy család Esperanza! – mondta ki kissé rekedtes hangon Gonzalo, aztán gyanúsan kezdett el csillogni a szeme és egy könnycseppet láttam végigfolyni az arcán.

-         Ne sírj mi amor. – simogattam meg az arcát.

-         Nem tehetek róla. Te és ez a baba jelentetek nekem mindent....mindent ezen a világon.

-         Egy család leszünk. – mondtam ki, mire Gonzalo megcsókolt, a kislányunk pedig mocorogni kezdett. – A lányunk is örül. – jegyeztem meg.

-         Anya megint a feleségem lesz, hallod picúr? Szeretlek kicsim! – guggolt le és nyomott egy puszit a kerekedő pocakomra. - Ezt akkor vissza is adom. – egyenesedett fel ismét és odalépve a szekrényhez elvett róla egy dobozkát, amiben a gyűrűm volt. – Örökre maradj velem! - fogta meg a fehér arany ékszert és felhúzta a kezemre a gyűrűt. Az enyém helye mellett ott volt az övé is, amit kivettem a helyéről és adtam rá egy puszit, aztán felhúztam az ő gyűrűsujjára.

-         A tied leszek és veled maradok örökre. – mondtam mire Gonzalo átölelt és minden érzésünket belesűritve csókoltuk meg egymást.

-         Mi vagyunk a világ legrosszabb elvált párja. – jegyezte meg nevetve az argentin.

-         Igen, mi vagyunk. – támasztottam homlokom az övének.

-         Mit gondolsz mennyire fognak meglepődni, ha megint elveszlek feleségül?

-         Nem tudom. De most nem akarok nagy csinandrattát...csak te és én valahol egy meghitt helyen.

-         Én is így szeretném. – simogatta meg az arcom  és az egyik kezét a hasamra csúsztatta. A hold fénye ezüs ragyogásba vonta az ölelkező párosunkat és végre a kislányunk is megnyugodott. Tudtam, hogy most már bármi jön is, le fogjuk győzni és senki nem választhat el minket, hisz összetartozunk. Egy család vagyunk: én Gonzalo és a kislányunk...

Fordítás:
„Desde que te conocí, no puedo vivir sin ti!” - Amióta ismerlek nem tudok élni nélküled.
„Sabes que yo te quiero de enero a enero los 24 horas de cada día. TQM Esperanza”  - Tudod, hogy szeretlek januártól januárig minden nap 24 órán keresztül. Szeretlek Esperanza!
„Te regalo mi orden, mi desorden, Te regalo mi norte, mi horizonte” - Te ajándékozod a rendemet, a rendetlenségemet, te adod az északomat, a láthatáromat
„ Te regalo mi filosofia, mis historias, mi memoria y tu eres mi regalo más grande.” - Te ajándékozod a filozófiámat, a történeteimet, a memóriámat és te vagy a legnagyobb ajándékom.

Lo juro otra vez - 9. fejezet

Sziasztok!

Na gyorsan meghoztam a folytatást? :) Elérkeztünk az utolsó előtti fejezethez és esküszöm sajnálom, hogy a következő fejezet már az utolsó lesz ebből, mert annyira a szívemhez nőtt ez a történet. :) nem is nagyon rizsázok tovább, inkább jöjjön az olvasnivaló. A kommenteket és pipákat nagyon köszönöm! :) 

Puszi:

Detti

Vii-nek ajánlva :)

„Gonzalo szorosan ölelt magához. A mellkasunk összeért és lassan botladoztunk az ágy felé, miközben egy pillanatra sem szakadtunk el egymás ajkától. A szívem majd kiugrott a helyéről és azon igyekeztem, hogy egy hajszálvékony szálat meghagyjak, ami összeköt a külvilággal. Úgy éreztem, hogy végre eljött az az idő, amire mindeddig vártam, de féltem is ettől az éjszakától.  Gonzalo aprókat lépett előre, én pedig hátráltam egész addig, amíg meg nem éreztem magunk mögött az ágyat. Lassan ráereszkedtem a szélére és magammal húztam az argentint is, akinek a segítségével feljebb csúsztam a fekhelyen. Gonzalo végigsímitott az oldalamon az érintése nyomán pedig úgy éreztem, hogy ég a bőröm. Lassan becsúsztatta a kezét közém és a lepedő közé, aztán a hátam kezdte el simogatni, miközben a másik karját mellettem nyugtatta és úgy fordult, hogy arra nehezedjen nagyobb súllyal. A légzésem is egyre jobban felgyorsult és csak azt vettem észre, hogy annyira kapkodom a levegőt, mint még az iskolai dupla tornaórák után sem tettem soha. Megszakítottam egy pillanatra a csókunkat és megpróbáltam a légzésem ritmusát az övéhez igazítani, ám mivel Gonzalo is olyan állapotban volt már, mintha most fújták volna le az El Clásicot és ő végigjátszotta volna, nem volt nehéz dolgom. Pár pillanat múlva már egyidejűleg emelkedett és süllyedt a mellkasom az övével. A felsőm cipzárja a mozgástól lejjebb csúszott és a cipzár mellett kikandikált a fehérneműm csipkeszegélye, az argentinom szeme pedig még jobban csillogott, mint annakelőtte. A hajam úgy terült el a párnán, ahogy ledőltem rá. Gonzalo félresöpörte a hajam a kulcscsontomról és a vállamról, aztán épp hogy érintve végig simított a szabadon hagyott bőrfelületen a kezével, engem pedig még jobban elöntött a vágy. Éreztem azt a bizonyos bizsergést, ahogy szétterjedt a testemben. Az argentin odahajolt és lehelletnyire hozzáérintve az ajkát a bőrömhöz végighaladt a kulcscsontom mentén. Ujjaimmal beletúrta a hajába és eljutottam odáig, hogy csak a nevét tudtam ismételgetni. Még a köztünk lévő ruha anyagán keresztül is éreztem, hogy mennyire forró a teste, amikor hozzámért a mellkasa.

-         Nem akarom, hogy olyat tegyél a kedvemért, amire még nem érzed késznek magad. – hajolt fölém újra és úgy mondta halkan. Feltornáztam magam ülő helyzetbe és a két kezembe fogtam az arcát, aztán mélyen a szemébe néztem.

-         Késznek érzem rá magam. – jelentettem ki olyan nyugodt és magabiztos hangon, aennyire csak tőlem tellett akkor, aztán nekitámasztottam a homlokom az övének.

-         Biztos vagy benne? Nem akarlak kényszeríteni semmire sem, amit nem akarsz.

-         Nem kényszerítesz semmire sem. Ezt is magamtól teszem. – súroltam végig az ajkammal az övén.

-         Tudod, hogy nem akarlak bántani, bármit is érzel majd. – nézett rám aggodalmat tükröző tekintettel.

-         Ebben teljesen biztos vagyok. Tudom, hogy fáj az első, de ez teljesen normális. Én most akkor is veled akarok lenni. – csúsztam közelebb hozzá és megcsókoltam. – Nem bírok tovább várni...elmondhatatlanul vágyok már rád.

-         Én is őrülten kívánlak. – dőltünk vissza a párnára. – De ígérd meg, hogy szólsz, ha úgy érzed, hogy valami nagyon nem jó! – aggodalmaskodott tovább és adott egy-egy puszit az arcomra. – Nem azt akarom, hogy arra emlékezz, hogy mennyire rossz volt vagy mennyire fájt.

-         Szólni fogok, ne aggódj! – fogtam ismét a két kezembe az arcát, mire ő elvette a kezeimet és lecsúsztatta őket az oldalán.

-         Ez egy különleges alkalom és azt szeretném, hogy neked is jó legyen. Nekem már így is az, mert ez egy kiváltság. – fogta meg a kezem és belepuszilt a tenyerembe. – Nem sietünk sehová, mindent lassan csinálok és olyan gyengéd leszek, amennyire csak lehetséges. Bízz bennem!

-         Én bízom benned. – bólintottam és mélyen a szemébe nézve megerősítést adtam neki.

Gyengéden kezdett el csókolni, mintha csak ízlelgetni akarna, de az érintése már akkor sürgetőbb volt és olyan forró, amihez hasonlót még azelőtt soha nem éreztem. A kezemmel még mindig kissé görcsösen gyűrőgettem a hátán a pulcsit, miközben Gonzalo lassan lehúzta a cipzárt az én felsőmön. Kezével benyúlt a szétnyílt cipzár mellett és egy hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból, amikor megéreztem a meleg és puha kezét, ahogy az ujjaival végigrajzolja a bordáim vonalát és a tenyerébe seimítja a fekete selyembe és csipkébe bújtatott melleimet. Gonzalo belemosolygott a csókba és egy fokkal több szenvedélyt vitt bele. Kezemmel utat találtam a pulóvere  alá és megpróbáltam kihámozni belőle.

„Vedd le!” – mondtam, amikor pár pillanatra megszakítottuk a csókot, hogy egy kis szuszhoz jussunk. Gonzalo elmosolyodott és kibújt a pulóverből, miközben én is félredobtam a cipzáros felsőmet. Egy pár pillanatig csak gyönyörködve nézett, amikor visszadőltem az ágyra, aztán is mét fölémgördült és a számtól elidulva lefelé elkezdett csókokkal kényeztetni. Én már azt sem tudtam, hogy hányadikán van elseje és hirtelen a szakdolgozatom sem érdekelt, csak ott pihegtem Gonzalo karjai közt és tudtam, hogy ez lesz életem egyik legszebb éjszakája. A karját becsúsztatta a hátam mögé és valahogy feltornázott minket ülő helyzetbe, de mindeközben egy pillanatra sem engedett el és ugyanúgy faltuk tovább egymás ajkát. Az argentin a kezével a melleim vette kezelésbe és már-már ösztönösen tudta, hogy hogyan érjen hozzájuk, hogy az örömet okozzon nekem. Néha-néha belenyögtem a csókunkba, de aztán kicsit eltoltam magamtól. Feljebb csúsztam és hátranyúlva kikapcsoltam a melltartóm és megpörgetve a fejem felett elhajítottam a szoba másik sarkába.

-         Sok rajtad a textil. – kezdtem el a hátát simogatni a póló alatt.

-         Levegyem?

-         Vagy te veszed le, vagy én tépem le.

-         Hú de kis vadóc vagy! – bólogatott elismerően - Biztos nem csináltad még sohasem?- kérdezett nevetve Gonzalo.

-         Még nem, de ha ilyen csiga vagy, ma sem fogom.

Gonzalo nevetve csóválta meg a fejét, aztán kibújt a pólóból, amit az ágy szélére dobott, de onnan továbbcsúszott a padlóra. Azelőtt még egyszer sem érintettem a fedetlen felsőtestét, így még ez az érzés is új volt számomra. Amikor a karjai bilincsként ölelték körl a derekamat és annyira magához szorított, ahogy csak tudott és összeért a mellkasunk, a mennyekben éreztem magam. „Most én jövök!” – csúsztattam fel a kezem a vállára és kimódolta, hogy én most én legyek kicsit felül. Gonzalo lassan dőlt rá az ágyra én pedig ráültem a derekára, miközben a két kezét a csipőmön nyugtatta. Egy hosszabb csók után végigpusziltam az állkapcsát a jobb oldalról a bal felé haladva, mire ő csak felmordult, én pedig folytattam, amit elkezdtem és a nyakától lefelé egész a tökéletesen kidolgozott mellkasáig eljutottam. Kissé hátrébb csúsztam és a két tenyeremmel végigsímitottam a mellkasán fenntről lefelé haladva, szándékosan a lehető leglassabban. Az argentin egyre jobban fészkelődött, én pedig elmosolyodtam. Ezek szerint nem csinálom rosszul...jöhet a második felvonás. Még egy kicsit hátrébb csúsztam és a két mutatóujjamat végighúztam a mellkasa két oldalán fenntről lefelé a mellizmaitól kezdve  az összes kis kockáján át egészen a derékszíjáig és kicsit még alá is. Kicsatoltam az övet aztán nekiálltam kigombolni a farmerjét és kíváncsian kutattam, hogy milyen arcot vág ehhez Gonzalo. Hirtelen még inkább szaporábban kezdte el venni a levegőt és mondani már semmit sem tudott, csak nyögésre futotta neki. Két kezét a derekamra csúsztatta és fordított egyet magunkon, így ismét én kerültem alulra.

-         Pedig olyan jó volt felül lenni! – nyafogtam játékosan.

- Mutatok valami mást, amit még jobban fogsz élvezni. – hajolt fölém és megcsókolt. Kezével a nadrágom dereka környékén járt és igen hamar rá is talált a gombokra, amiket lassan kigombolgatott és becsúsztatta a kezét a nadrág és a fehérnemű közé. Párszor is símitott végig a lenti domborulatomon, aztán a bugyi derekánál éreztem meg az ujjainak cirogatását míg utat nem talált velük az anyag alá. Megszakította a csókot és engem figyelt. Sóhajtottam ismét egy hatalmasat és kicsit fészkelődni kezdtem fektemben. Ahányszor megéreztem, hogy hozzám ér remegés futott végig a testemen. Gonzalo lelépett az ágyról és először engem szabadított meg a felesleges ruhadaraboktól, aztán ő is így tett és visszajött hozzám. Kissé megilletődött képet vágva fúrtam a fejem a mellkasába, amikor magához ölelt. Már sem rajtam, sem rajta nem maradt egy gramm ruha sem és nekem furcsa volt ez a helyzet, de egyben piszok mód izgató is. Visszadőltünk a párnára és ismét a szemembe nézett. Várta, hogy visszatáncolok-e, de nem tettem. A kezeivel ismét nekilátott bejárni az összes létező testtájamat én pedig kezdtem elveszni a mámoros ködben, ami ránk telepedett. „ Azt akarom, hogy érj hozzám!” –súgta a fülembe, mire én egy pillanatnyit sem késlekedtem a kérésének teljesítésével. A jobb kezét fokozatosan lejebb csúsztatta a hasamon és még lejjebb. Az ujjai a belső combomnál kalandoztak, én pedig ismét remegni kezdtem a vágytól, amit az argentin is érzett. Elérte a legérzékenyebb pontomat én pedig ismét csak kapkodni tudtam a levegőt.

- Engedd el magad! Nincs itt senki rajtunk kívül, ami itt történik, arról csak te és én fogunk tudni, senki más. Előttem nem kell professzorasszonyként viselkedned. – adta elő miközben a nyakamat csókolgatta. Hirtelen valami furcsa, lüktetőt  éreztem és a testem egy pillanatra ívbe hajlott. A lepedőt pedig két apró gombóccá gyűrtam össze a kezemben. Még ekkor is jól nevelt lányként próbáltam viselkedni, de eljött az a pillanat, amikor már semmi sem érdekelt és félredobtam a párnát, amivel a hanghatásokat igyekeztem tompítani. Gonzalo abbahagyta a munkát és teljesen fölémgördült. Az ő arcán és az enyémen is izzadtságcseppek gyöngyöztek és pihenésképp néhány percig csak úgy feküdtünk nyugton, aztán gyengéden és telve szerelemmel csókolt meg.

-         Készen állsz? – kérdezte Gonzalo. Erre vártam már mióta, de féltem is egy kicsit.

-         Igen. – bólintottam határozottan.

-         Szólj majd, ha fáj. – adott egy puszit az orrom hegyére.

-         ühüm – bólintottam ismét.

-         Végy egy mély levegőt! – adta az instrukciót az argentin én pedig úgy tettem, ahogy mondta. Egy pillanatra teljesen megnémultam és arra koncentráltam, hogy ez a kellemetlen érzés mindjárt elmúlik. – Jól vagy?- adott egy apró puszit a számra.

-         Persze, csak fáj egy kicsit.

Gyengéden és puhatolozón csókolt meg arra várva hogy visszacsókoljam, aztán lassan kezdett el mozogni és az a kellemetlen érzés is a köddé vált. Néha-néha édes kis semmiségeket súgott a fülembe, hogy aztán nevessen egy jót, amikor pár fokkal perverzebb mondatokkal válaszoltam neki. A kezdeti fájdalmat pedig egy olyan eufórikus öröm és elégedettség váltotta fel, amilyet még soha nem éreztem azelőtt és egyre többet és egyre jobban akartam ezt érezni, egész éjjel újra és újra. Késő éjjelre járt az idő, amikor izzadtan, de boldogan pihegtem Gonzalo karjai közt. Mind a ketten ültünk az ágyban. Rajtam az ő egyik pólója volt és boldog mosollyal az arcomon döntöttem a fejem a mellkasának, miközben az ujjammal különféle mintákat rajzolgattam a meztelen felsőtestére. Évezredekig ki tudtam volna bírni, ha nem kellett volna semmi mást sem csinálnom, csak úgy lenni a karjaiban.

-         Azt tudod, hogy most felnyitottad Pandora szelencéjét? – kérdeztem.

-         Mert?

-         Szabadjára engedted azt az énemet, aminek a létezéséről eddig fogalmam sem volt. Egyébként úgy az elkövetkezendő 25 évre előre ne nagyon tervezz programot az éjjelekre, mert lefoglaltalak.

-         Komolyan? – nevette el magát Gonzalo. – És akkor mi lesz a meccsekkel?

-         Az csak 90 perc.

-         Ezek szerint élvezted.

-         Ha mást hittél, akkor baj van a hallásoddal.

-         Szeretlek professzorasszony! – simitott végig az arcomon.

- Én is téged csatárok gyöngye. – válaszoltam, aztán kicsit feljesbb tornáztam magam, hogy meg tudjam csókolni. Ezúttal már ennyi is elég volt, hogy a vágyam fellobbanjon és ezer fokon kezdjen el égni. Valahogy leügyeskedte rólam a pólóját, ami ismét a padlón végezte. Kezével ismét bejárta a testem és egyre lejjebb csúsztatta, amíg ismét el nem érte a lenti testtájaimat. Belenyögtem a csókba, amikor megéreztem, hogy merre is kalandozik és egy egész kicsit ráütöttem a vállára.

-         Szólnod kéne mielőtt ebbe kezdesz.

-         Az nem lenne ilyen vicces.  Ilyenkor a legszexisebb az arckifejezésed. – mosolygott Gonzalo, aztán kisímitott egy hajtincset az arcomból. – Képtelen vagyok betelni veled.

-         Az érzés kölcsönös.

-         Holnap menned kell az egyetemre, nem?

- De. Viszont addig még bőven van időnk. – sandítottam az órára, aztán megragadtam Gonzalot a tarkójánál és odahúztam magamhoz. Még maradt pár óránk az éjszakából és én nem akartam a hátramaradó időből egy percet sem kihasználatlanul hagyni...”

*jelen*

Felültem az ágyból és megdörzsölgettem a szemeim. Már megint Gonzaloval álmodtam és újraéltem az első szeretkezésünk minden egyes pillanatát. Mind a kettőnknek különleges volt az az éjjel, nekem különösen is az. Eddig Gonzalo volt az egyetlen férfi az életemben.  Nyeltem egy nagyot...nem értettem, hogy miért szedi elő az agyam ezeket a régi képeket az emlékeim közül és játssza le nekem éjszakánként az első csóktól kezdve az első közös nyaralásunkig. Elvettem a karórám a szekrényről és kíváncsian néztem meg az időt, aztán visszatettem a helyére. Felvettem a köntösöm és belebújva a papucsomba a konyha felé vettem az irányt. Hiába jártunk az éjszaka közepén, én úgy éreztem, hogy menten meghalok, ha nem ehetek csokis sütit, amiből volt nekem raktáron, mert úgy gondoltam, hogy az a legjobb, ha minden létező ételből, amiből csak tudok annyit veszek, amennyit itthon tárolni tudok, felkészülve az olyan esetekre, mint ez a mostani. Leültem a székre és magam elé vettem a dobozt. Kibámultam az ablakon, amin keresztül beszűrődött az utcai lámpa fényéből valamennyi. A családi házas övezet most szokatlanul csendes volt én pedig élveztem a nyugalmat, mert így jobban tudtam gondolkozni. Lassan körbefordítottam a szemem a konyhán és a félhomályban megállapodott a tekintetem a hűtőn. A különféle mágnesekkel képek és cetlik voltak az ajtajára rögzítve, középen a kiemelt helyen az első ultrahangkép a piciről és mellette a cetli, hogy ma délután ismét egy ultrahangvizsgálat vár rám. Leírtam magamnak külön, de akkor sem tudtam volna elfelejteni, hisz aznapra ígérték, hogy végre kideritik, hogy fiút vagy lányt hordok-e a szívem alatt. A kezem a most már szemmel láthatóan is domborodó pocakomra tettem és eszembe jutott az is, hogy délelőtt rá kell szánnom magam, hogy elmenjek bevásárolni magamnak...már ezek a ruhák is kezdenek szorítani. 2 hónap telt el azóta, hogy elmondtam az exférjemnek, hogy babát várok és Gonzalo azóta úgy él, mintha valami láthatatlan buborék venné körbe, amin nem jut be semmi rossz ebből a világból. Időközben végigcsinálta az alapozást a Madriddal és most gőzerővel készül a többiekkel a bajnoki meccsekre. A vállam felett kinéztem a nappaliba, ahol néhány virágcsokor illatozott és elmosolyodtam. Eleinte naponta csengetett be hozzám nagyobbnál nagyobb csokrokkal, bonbonnal és a legújabban megjelent könyvekkel, de nem telt el egy hét leültettem a kanapéra és elmagyaráztam neki, hogy mennyire idegesít a túlzott törődése, azóta csak 3 naponta állít be valamivel, általában valami édességgel vagy azzal, amit épp megkívánok. Az Higuaín família rögtön aznap tudomást szerzett a boldog kispapától a babánkról és ennek megfelelően két nappal később már a küszöbömön toporgott a szűk család, akik aztán lekaptak a tíz körmömről, amiért dolgozni merek...meg is lett ebből a környék esti látványossága, de a harag nem tartott sokáig, mert nem sokkal később teljes egyetértésben az édesanyámmal Nancy is elkísért babaruhákat válogatni. Megmosolyogtam az emléket és egy újabb sütiért nyúltam a dobozba, de abban már csak pár apró morzsa maradt, sütemény egy darab se. A csodálkozástól kikerekedő szemekkel forgattam a kiürült dobozt a kezemben. Az éjszaka közepén képes voltam eltűntetni ennyi csokis sütit. Ránéztem a kerekedő hasamra és mosolyogva megdorgáltam kicsit a pocaklakómat, hisz elméletileg én nem is szeretem a csokis sütit...

A Real Madrid játékosairól csorgott az izzadtság. Bár a naptár lapjainak tetején szeptembert volt írva, a hőmérséklet még mindig a legforróbb nyári napokat idézte. Mourinho és Karanka keresztbetett karokkal álltak az edzőpálya szélén és felügyelték a játékosok munkáját. Az edző néha-néha odasúgott valamit a segédjének, aki fellapozta a kezében tartott mappát és válaszolt a mesternek. Faria  mindeközben a játékosokkal együtt csinálta a gyakorlatokat. Különféle nyújtásokat végeztek, ami most különösképpen fríssitő volt a játékosok számára, de pár perccel később Mourinho mindenkit odaküldött a bójákhoz. A fővárosi klub focistái párokba rendeződtek és nekiláttak a feladatuknak, amelyben megint kénytelenek voltak futni. Gonzalo az edzőmezbe törölte az arcát, de ez sem sokat segített. A többiekkel együtt odament a kispadhoz, hogy magához vegyen egy kis frissítőt és miután jót húzott a kulacsból öntött egy kicsit a vízből a fejére is. A hideg víz jólesően csorgott végig az arcán, a nyakán és a hátán. Kezével beletúrt a hajába és kicsit megrázta a fejét is. Kicsit jobban érezte magát és úgy érezte, hogy ha abban a pillanatban egyedül állítják ki a Barcelona ellen, akkor is meg tudná nyerni a meccset. Párokba rendeződve sprinteltek néhányat, aztán Mourinho szétosztotta őket 2 csapatba és egy egymás elleni meccsbe kezdtek. Már ezt várta, amióta csak elkezdődött az edzés. Lehet, hogy még izzadtabb lesz és még többet kell majd futnia, mint eddig az edzésen összesen, de legalább ott lesz a labda is.  Magára húzta a kék mellényt és lepacsizott a többiekkel, akikkel egy csapatba került. Körbeállták Mourinhot, aki azt ecsetelte, hogy kinek mi lesz a feladata és figyelmesen hallgatták, amikor Gonzalo ugrott egy nagyot és még fel is kiáltott. Az edző sosem szerette, ha valaki félbeszakítja ezért csúnyán nézett a játékosra, aki elnézést kért, miközben a többiek majd megpukkadtak a röhögéstől. Miután Mourinho elvette a tekintetét az argentinról Gonzalo belebokszolt a mellette megálló Raúl Albiol vállába.

- Most meg mi van? – kérdezte méltatlankodva a spanyol.

- Tudom, hogy te voltál. Ha vége lesz a fejtágításnak, visszakapod!

- Gonzalo! – nézett Mourinho egyenesen az argentinra, aki észre sem vette, hogy róla volt szó, csak akkor kapcsolt, amikor a másik oldalán álló Mesut diszkréten oldalba bökte. – Érted, hogy mit kell csinálnod? – kérdezte az edző.

- Igen persze. – bólogatott hevesen az argentin.

- Akkor kezdhetjük is! – adta oda a mappát karankának Mourinho és a csapatok felálltak egymással szemben. Igaz, hogy ez csak egy edzés volt és ha valaminek, hát ennek a meccsnek nem volt tétje, ő mégis valósággal szárnyalt, bár azt sem tudta, hogy tulajdonképpen mit is szeretett volna tőle látni az edző. Alvaro dolga volt, hogy megpróbálja megállítani, de a  spanyol képtelen volt tartani vele a lépést. Villámgyorsan felmérte a szituációkat és mire Arbeloa észbe kapott, Gonzalo már rég eltűnt mellőle a labdával együtt és meg sem állt a kapuig, ahol aztán igyekezett túljárni a világ legjobb kapusának eszén. Szinte minden húzása bejött és ez még több önbizalommal töltötte el. Még a nyáron, amikor pontot tettek az ügy végére és elhatározta, hogy nem hagyja itt a Real Madridot azt is eldöntötte, hogy ha törik, ha szakad megpróbálja visszaszerezni a helyét a kezdőben. Persze a válás rengeteg energiáját felemésztette, pláne az a kis idő, amíg el sem tudta képzelni, hogy miként él majd tovább Esperanza nélkül...de aztán jött az a telefon az exfeleségétől és az a csodálatos hír, hogy apa lesz, ez pedig szárnyakat adott neki. Újra elkezdett benne reménykedni, hogy idővel Esperanzát is visszakapja és egy családként élhetnek tovább. Borzasztóan hiányzott neki az exfelesége, de ha belegondolt, hogy szinte minden héten találkoztak egyszer- kétszer már nem is festett annyira rosszul a helyzet. Ezerszer megbánta már azt a félrelépést és Szantoríni óta nem is gondolt Isabelre. Még mindig haragudott magára, amiért egy ilyen kis kalandért képes volt hazudni a feleségének. Még most, több hónappal a válása után sem volt képes úgy gondolni Esperanzára, a gyermeke anyjára, mint exfeleségre. Mióta megtudta, hogy a közös babájukat hordja a szíve alatt, még jobban szerette, pedig nem hitte, hogy lehet azt az érzést még jobban fokozni... de sajnos akkor jött rá, hogy valójában mit is jelent neki Espe, amikor már nem volt mellette...nem volt az övé... A labda ismét Gonzalohoz került, akire nem figyelt oda eléggé Alvaro  és ezt az apró hibát megpróbálta könyörtelenül kihasználni. Megindult a kapu felé, ahol Iker próbált meg olvasni a gondolataiban, de csak egy pár tizednyi másodperccel később sikerült neki, mint ahogy az argentin kitalálta, hogy mit fog csinálni. Ellőtte a hosszú alsóba és Iker kesztyűje alatt átszáguldott a labda, aztán a hálóban táncolt. Mourinho lefújta a meccset és elindultak az öltöző felé. A kapus a kezét a csapattársa vállára tette és beszélgetve sétáltak  a két szárnyú üvegajtó felé, ami a főépületbe vezetett. Gonzalo amint elfoglalta a helyét az öltözőben első dolga volt, hogy megnézze a telefonján az időt. Gyorsan letette maga mellé a szerkenytűt és nekilátott, hogy minél gyorsabban elkészüljön és indulhasson Esperanzáért...

-         Szerinted fiú lesz vagy lány? – kérdeztem meg Gonzalot, miközben a váróban ültünk. A kezem önkéntelenül is a térdére tettem, amin ő láthatóan meglepődött, de aztán rásimitotta a tenyerét a kézfejemre. Egy darabig gondolkozott rajta, hogy megfogja-e inkább, de aztán mégsem tette meg.

-         Teljesen mindegy, mert ő lesz a legszebb és legaranyosabb gyerek ezen a világon.

-         De mit szeretnél?

-         Egy kisfiút, de az sem baj, ha egy kislány lakik odabenn, végülis női foci is létezik. – nevette el magát.

- Señor és señora Higuaín – szólítottak a rendelőből véget vetve a kis beszélgetésünknek. Hiába váltunk el, mivel együtt jártunk az összes vizsgálatra az exférjemmel még mindig úgy szólítottak a kórházban, hogy señora Higuaín. Eleinte idegesített és ki is javítottam a nővéreket és orvosokat, de hiába tettem, a következő vizsgálat alkalmával megint az asszonynevemet használták, így inkább megtanultam elengedni a fülem mellett. Belépve a rendelőbe az argentint leültették az egyik székre, aztán az orvos feltett nekem pár kérdést és elvégezte az ilyenkor szokásos kisebb vizsgálatokat is, aztán végre eljöhetett az igazság pillanata. A szívem a torkomban dobogott, amikor a hideg, zselé szerű anyaggal bekente az orvos a hasamat és aztán a vizsgálófejet rátette, aztán megjelent a kép a monitoron. Kezemel megkerestem Gonzalo kezét, mire az argentin összekulcsolta az ujjainkat. Éreztem, hogy mennyire izzad a tenyere, ami nem volt csoda, hisz ő is nagyon izgult. A babánk azonban aznap nem nagyon akarta megmutatni magát, mert elfordult, csak a hátát mutatta. Bármivel is próbálkoztunk, nem akart megfordulni, pedig már én is hajtogattam neki suttogva, hogy forduljon meg, de akkor is makacskodott. Gonzalo elengedte a kezem és ahogy otthon is többször megtette odahajolt a hasamhoz, aztán beszélni kezdett a picihez. „Kicsi pocakló, én vagyok az, az apukád. Biztos emlékszel rám. Anyukáddal már nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy  kisfiú vagy-e vagy kislány, de nem tudjuk meg ha nem fordulsz meg szépen. Tedd meg a kedvemért picúr!” egyenesedett fel ismét, én pedig éreztem valamit. Szóltam is az orvosnak, hogy most próbáljuk meg és amikor ismét megjelent a baba képe a monitoron a kicsi már nem a hátát mutatta, de úgy helyezkedett, hogy azt még mindig nem láttuk, hogy kisfiú vagy kislány-e. Tisztán ki tudtuk venni az apró ujjacskáit a kezein, és a apró lábacskáit. Aprólékosan megnéztük a kis arcát, az állát, az orrocskáját és miközben már most megpróbáltuk kitalálni, hogy kire fog a legjobban hasonlítani összenéztünk Gonzaloval.  Magam sem tudom, hogy mi történt amikor összeakadt a tekintetünk, de egy hatalmasat dobbant a szívem, de akkorát, hogy azt hittem, hogy még az orvos is hallotta. Az argentin mosolyogva adott egy puszit az arcomra, de nem húzodott távolabb, hanem egy pillanatra hozzáérintette az ajkát az enyémhez és csak utána húzodott el. Én megszólalni sem tudtam, mert tényleg nem értettem, hogy mi történt az előbb.

-         Nézzék, csak most látszik! – rángatott vissza az orvos hangja a valóságba. A babánk elkezdte az ujját szopni és meg mertem volna rá esküdni, hogy mosolyog. Ő is érezte az előbb azt, amit én? Vagy legalábbis valami hasonlót? Jól nézünk ki, még meg sem született, de már most az apja cinkosa...

- Kisfiú vagy kislány? – kérdezte izgatottan Gonzalo. Az orvos mégjobban felénk fordította a monitort és végre lehullt a lepel a titokról...