Un sueno en realidad II. - 18.fejezet

Sziasztok!

Hosszú idő után végre meghoztam a folytatást az Un suenohoz. :) Annyira nincs időm írni mostanában....hiába van a fejem tele ötletekkel....de azért igyekszem kisebb-nagyobb szünetekkel feltenni a részeket. A kommentjeitek, pipáitok nagyon sokat jelentenek nekem, nagyon köszönöm a visszajelzéseket! A részhez pedig jó olvasást kívánok! :)

Puszi:

Tangolita Saavedra

-         Ana! – csaptam össze a kezem, amikor találkozott a tekintetem a sírástól vörös szemű, láthatóan nagyon csalódott és nagyon dühös legjobb barátnőmmel. – Gyere be! – álltam félre az ajtóban, hogy utat engedjek a spanyol lánynak, aki maga után húzott egy kisebb bőröndöt is. - Mi történt?

-         Sergio Ramos történt. Egy fasz. – válaszolt mérgesen és kezével úgy gesztikulált hozzá, hogy elővigyázatosságból arrébb léptem egyet. - Bocsi! – kapta a szája elé a kezét leülve a kanapéra. – De akkor is egy fasz.

-         Veszekedtetek? – tettem fel a világ valószínűleg leghülyébb és legfeleslegesebb kérdését.

-         Szakítottunk. – válaszolt röviden.

-         De mégis mi történt? – ültem le mellé és megsimogattam a hátát. – Mondj el mindent!

- Egy meglepetéspartit álltam neki szervezni, persze teljes titokban…tudod most lenne az évfordulónk. – rám nézett én pedig bólintottam válaszul, hogy emlékszem rá, majd pedig folytatta - Ez nagyon sok utánajárást jelent: elmenni megnézni a lehetséges helyszínt, utána járni, hogy mennyi lenne az ételek-italok ára, a dekoráció… Mivel titokban csináltam füllentenem kellett Sergionak arról, hogy hová járkálok el, hogy néha miért nem hallhatja ha telefonálok. Ő pedig gyanút fogott és első opcióként az jutott az eszébe, hogy megcsalom. Érted? Ő, aki a hűség szobra... Még egy magánnyomozót is felfogadott…véletlenül az asztalon hagyta a mappát, amiben a rólam szóló anyagot gyűjtötte én pedig levertem onnan és mikor összeszedtem a papírokat, akkor vettem észre, hogy miket rejteget előlem. Ma mielőtt elindult az edzésre rákérdeztem, hogy miért nem tud bízni bennem és miért nyomoztat utánam, válaszul pedig előadott egy monológot arról, hogy biztos megcsalom, mert ezeket a dolgokat nem tudja mással megmagyarázni. Én persze rögtön replikáztam és elmondtam neki, hogy meglepetéspartit szervezek az évfordulónkra, de nem hitte el. Aztán emlékeztettem Lisara és arra, hogy valószínűleg nekem több okom lenne utána nyomozgatni...végül is nem én kapok női bugyikat postán... Ebből lett a patália, aminek az lett a vége, hogy az orromra vágva az ajtót elhúzott edzeni én pedig összecsomagoltam és otthagytam a francba…kapja be! Még ő van megsértődve! Egy faszkalap!

-         Sergionak elmentek otthonról.

-         Jól mondod. - fojtotta belém a szót Ana.- Most mondd meg…hogy lehet az, hogy elsőként az jut az eszébe, hogy megcsalom? Azért mert ő arról híres, hogy félrekefél attól még én nem vagyok olyan. – emelte fel büszkén a fejét Ana.

-         Na-na, azért amióta együtt vagytok, ez egyáltalán nem jellemző rá.

-         Ramos pártját fogod? – csattant fel a spanyol lány.

-         A magamét. Sergio gondolkozhatott volna mielőtt magánnyomozót fogad....én nem is értem, hogyan juthatott ekkora hülyeség az eszébe. – csóváltam meg a fejem hitetlenkedve.

-         Könnyebb volt, mint bízni bennem... – hajtotta le a fejét Ana és amióta belépett a mirasierrai házba most először engedett bepillantást a kemény csaj maszkja mögé. Oda, ahol összetört benne valami, még ha leplezni is próbálta.

-         Nyugodj meg...valamit ki fogunk találni. Jó?

-         Ki hát! Úgy megfingatom az andalúzt, hogy egy életre megemlegeti! – húzta ki magát Ana. – Mindenekelőtt este elmegyek és olyat bulizok a Pachában, hogy ha meglátja a partyfotókat, kifekszik. Idióta! – csapott a kanapéra maga mellett.

-         Én nem azt mondom, hogy ne hagyd szenvedni, de túlzásba se akarj esni!

-         Alejandra, a magánnyomozó nem volt túlzás?

-         De.

-         Én tudom, hogy galamblelked van, de nekem meg két ördögszarvam...és igenis meg fogom neki mutatni, hogy könnyen jön más, ha ő nem tud megfelelően értékelni. – kezdte el az asztalterítőt birizgálni és néhány percnyi csend telepedett ránk. Csak néztem ezt a lányt, akiben harcot vívott a kemény csaj és a hihetetlenül érzékeny megbántott nő. A bosszú és a megbocsátás angyala. – Figyelj...lenne egy kérdésem...iszonyatosan pofátlan vagyok, de megszokhattad tőlem. – hagyta abba a terítő sarkával való játszadozást és rám nézett – Van egy csendes sarkotok, ahol meghúzhatnám magam pár éjszakára?

-         Persze! Elalhatsz a vendégszobában.

-         De csak akkor ha biztos nem leszek láb alatt!

-         Ana! Ahelyett, hogy hülyeségeket beszélsz, inkább hozd fel a cuccaidat! – álltam fel a kanapéról.

-         Gonzalo biztos nem bánja?

-         Úgy ismered, mint aki hagyná, hogy a híd alá menj aludni?

-         Nem, de mikor végre szabadságon vagy biztos kettesben akar veled lenni...

-         Befejezted? A vendégszoba a tied és nem akarok több szót hallani! – álltam meg a lépcsőn. – Most szépen felmegyünk, te szépen kipakolsz, én hozok fagyit....

- ...és végre elmeséled, hogy mi volt Argentínában! – fejezte be helyettem a mondatot Ana, aztán megemelte a bőröndjét és elindult az emeletre – Csokisat kérek, ha van. Kell a boldogsághormon. – kiabált utánam, én pedig kirámoltam a hűtőt...

*

Ana egy hosszú beszélgetés után úgy döntött, hogy alszik kicsit. Ráterítettem egy plédet, aztán csendben kimentem a vendégszobából. A félbe hagyott könyvet ismét a kezembe vettem és egyenként lapoztam át az oldalakat, amelyeken megelevenedett a régi világom, amiről úgy hittem, hogy nincs értelme nélküle élnem. A versenytánc nagy alakjai színes képeken, szebbnél szebb ruhákban, átszellemült arccal mutattak be egy-egy figurát valamelyik táncból, de én egy fotóra nézve az egész koreográfiát magam előtt láttam....ahogy Silvia kecses tartással keringőzik át a termen nagy estélyiben a partnere oldalán ... ahogy Melinda jive-ot táncol Maurizioval, akinek a lábai szinte önálló életre keltek miközben mimikájával játszott a közönségnek...ahogy Lilach és Cris tangózik, a parkettre varázsolva egy kis darab Argentínát... Az utolsó oldalhoz érve nagy sóhajjal csuktam be a könyvet és odamentem a csukott teraszajtóhoz, hogy végignézzek a kerten. Amíg táncoltam nem érdekelt, hogy van-e valakim, van-e társasági életem, bejutok-e egy nevesebb egyetemre és csak egy dologtól féltem: attól, hogy többet nem táncolhatok, de az élet megtanított rá, hogy ez közel sem minden. Nem fontosak kupák, az érmek, a ranglista helyezések...egyedül csak az számít, hogy valaki igazán szeressen. A kerten átszaladt az őszi szél és felkavarta a letakart medencén összegyűlt avart. Néhány aranyszínű levelet figyeltem, ahogy táncoltak a levegőben és pár libbenés után a fűre hulltak, miközben két kart éreztem a derekam köré fonódni és az edzésről hazaérkező Gonzalo megpuszilta az arcom.

-         Nem is vettem észre, hogy bejöttél. – fordultam felé mosolyogva.

-         Pedig még köszöntem is, de nagyon elmerültél a gondolataidban. Na de mi van? Se puszi, se csók? – türelmetlenkedett, akár egy óvódás csokiosztáskor.

-         Sose nősz fel Gonzalo! – forgattam meg a szemeim és megcsókoltam. – De ha már itt vagy, beszélnünk kell. – húztam magammal a konyhába.

-         Ajjaj....Mit csináltam már megint? – dőlt a konyhapultnak és egy almát kezdett el fel-le dobálni.

-         Nem rólad van szó, Anáról.

-         Összevesztek Sergioval. – jelentette ki, aztán jó ízűen beleharapott az almába.

-         Ana pedig összepakolt és otthagyta. Rögtön idejött hozzám, igyekeztem megnyugtatni. Megkérdezte, hogy tudnánk-e neki szállást adni néhány éjszakára. Nézd, tudom, hogy ez a te házad, ezért a te jogod dönteni a kérdésben, de én igent mondtam neki.

-         Alejandra! – tette le az almát a konyhapultra és odalépett hozzám –Nem kell megkérdezned, pláne nem akkor, ha valamelyik barátunkról van szó.

-         De ez a te otthonod – néztem a szemébe.

-         És a tied is. – simított végig az arcomon én pedig kissé megdöntve a fejem még jobban belehajtottam az arcom a tenyerébe. Lehunytam a szemem és az egyik kezem felemelve megfogtam a csuklóját, majd lassan végigsimítottam az alkarján, mire ő közelebb hajolt hozzám és egy-egy apró puszit nyomott a lehunyt szemeimre. Lassan felemeltem a fejem és a szempilláim alól az argentin arcát néztem, ahogy mosolyogva néz le rám. Aztán a szeme rátévedt a konyhapultra és az ottfelejtett könyvemre. – Hiányzik a parkett, ugye? – kérdezte. – Sokszor látom a kezedben azt a könyvet.

-         Ez bonyolult. - sóhajtottam fel. – Tudod, amíg táncoltam egyszerűen éltem. Minden percemet csak ez töltötte ki, próbákra jártam, versenyeztem, kupákat, érmeket, ranglistapontokat gyűjtögettem. Nem jártam diszkóba, nem jártam moziba, nem voltak barátaim, egy csomó dologról le kellett mondanom, ami a többieknek minden napos volt, de cserében volt valami, ami igazán az enyém: a tánc. Ha az utóbbira gondolok, néha hiányzik...

-         Értem. – nézett rám elkomolyodva.

-         De egy augusztusi délután óta tudom, hogy létezik nagyobb varázslat is annál, amit a parketten bármikor át tudtam élni. Van valaki, akinek a varázslata nélkül semmibe hullnék, aki képes elszédíteni, őrültté tenni és olyan boldoggá tenni, amiről álmodni se mertem. – karoltam át az argentin nyakát, mire ismét mosoly ült ki az arcára.

-         Azóta az augusztusi délután óta tudom, hogy létezik az az érzés, amiket szavakkal nem lehet kifejezni...és van akinek egy mosolya elég, hogy bearanyozza a napomat. – súgta minél közelebb hajolva hozzám míg ajka az enyémhez nem ért. Szorosan átölelve tartott, miközben egyre mélyítette a csókunkat, amíg a La camisa negra dallamára nem kezdett el rezegni a telefonom a nadrágom zsebében. – Ne vedd fel, ne vedd fel, ne vedd fel! – mantrázta Gonzalo még mindig a karjaiban tartva

-         Ez Sergio – emeltem fel a nagy nehezen előhalászott mobilom.

-         Ez az idióta is tudja, hogy mikor kell telefonálnia! – kapta ki a kezemből a készüléket Gonzalo és szemezni kezdett a szemetessel.

-         Gonzalo! – néztem rá csúnyán, mire visszaadta és a tarkóját vakargatva kiment a konyhából.

-         Hála Istennek! Alejandra! – hallottam meg az andalúz védő megkönnyebbült hangját a vonal másik végéről.

-         Sergio Ramos! Hogy lehettél ekkora barom, hogy nyomoztattál Ana után?! Elmentek neked otthonról? – kaptam le a tíz körméről telefonon keresztül.

-         Ezek szerint beszéltél Anával...

-         Igen és büszke lehetsz magadra!

-         Akkora balfasz vagyok... De engem is érts meg...szeretem és megőrjített a gondolata is, hogy Ana és valaki más...

-         Sergio, az egy dolog, hogy féltékenykedsz, de egy magánnyomozó?!

-         Sergio Ramos! – kapta ki a telefont a kezemből Ana és beleordított – Én végeztem veled! Menj Lisához vagy a picsába, nekem mindegy, csak ne zaklass, mert megszívod apukám! A Nutellát meg ne keresd, mert magammal hoztam azt is. Na pá! – nyomta a kezembe mobilt Ana és átsétált a nappaliba.

-         Nem lennék a helyedben. – tettem a fülemhez a kis kütyüt.

-         Alejandra, mentsd meg az  életem! Adj tanácsot, mit tegyek?

-         Azon kívül, hogy vezeklésként elásod magad?

-         Helyre tudom ezt még hozni valahogy? Alejandra, szükségem van a segítségedre! Kérlek!

-         Nem ismered eléggé Anát ahhoz, hogy tudd, hogy mit tegyél?

-         Alejandra, por favor!

-         Mondok én neked valamit Sergio Ramos! Most az egyszer megpróbálok valamit kitalálni és segíteni megbékíteni Anát, de ha még egyszer eszedbe jut valami disznóság, a saját két kezemmel öllek meg! Értetted?

-         Mielőtt ő öl meg, én nyírlak ki. – vette át a telefont Gonzalo. – Azt üzeni köszöni – nézett rám, aztán megint a füléhez illesztette a mobilt – Miért? Miért?...mert egy idióta vagy! Na jó majd Alejandra hív, ha eszébe jutott valami. Szevasz! – nyomta ki a hívást és a kristálycukros dobozba dugta a mobilt...

Madridra leszállt az este. A rózsaszínesben játszó ég lassan egyre sötétebbé vált és az első csillagok is megjelentek. A közlekedési lámpák monotonul azonos időközönként váltottak pirosról zöldre majd vissza, a Paseo de la Castellana pedig egy hosszú fénycsíkká változott, annyian igyekeztek valamelyik stadion vagy épp szórakozóhely felé autóval. A Metrópolis kitárt karokkal álló angyala csendben figyelte a magasból miként telnek meg a Gran Vía éttermei és miként kígyózik a bejutásra várók sora a Pacha előtt. Ezen a szombaton Anával ketten voltunk csak a mirasierrai házban és unottan dobáltuk félre a különféle magazinokat kisebb rendetlenséget csinálva a nappaliban. A spanyol lány fejét hátravetette a kanapén és lehunyta a szemét, én pedig kikelve a fotelből az ablakhoz sétáltam. Mindig is szerettem a házban, hogy a város egy magasabb pontján fekszik és ha bárhonnan kinézek, a fák között látom a kicsivel alattunk elterülő spanyol főváros fényeit, akár megannyi neoncsillagot. Elnéztem abba az irányba, amerre a Bernabéut sejtettem és láttam magam előtt, ahogy a még üres stadionban kigyúlnak a fények és ragyogni kezd, akár egy ékszerdoboz a város szívében. Ránéztem a karórámra és Gonzalora gondoltam. Tudtam, hogy két óra múlva pályára fog lépni, de biztosra vettem, hogy Ana nem jönne el velem meccset nézni, egyedül hagyni pedig nem akartam. Ám egyszer csak mocorgást hallottam a kanapé felől és a legjobb barátnőm egy számomra meglepő kérdéssel állt elő.

-         Alejandra....szerinted még kiérünk a mai bajnokira?

-         Ki szeretnél menni a meccsre?

-         Igen...A Real Madrid a kedvenc csapatom – húzta ki magát – és azt hitted nem látszik rólad kilométerekről, hogy mennyire izgulsz Gonzalo miatt? Ilyen állapotban pedig nem hagyhatlak egyedül kimenni a stadionba. – mosolyodott el.

-         Éppenséggel van itt két belépő... és a meccsig is van még két óránk... – sétáltam oda a vitrines szekrényhez és a Puerta del Alcalát mintázó hógömb mögül elővettem a két jegyet és meglobogtattam felmutatva Anának.

-         Te direkt kettőt kértél, igaz?

-         Hármat, de Guillonak nem jó a mai nap.

-         Még mindig Laura? – mosolyodott el ismét a spanyol lány.

-         Meghívta vacsorára, de ezúttal ő főz.

-         Szegény Laura! Valahogy nehezen tudom Guilloról elképzelni, hogy felismeri a fakanalat...

-         Szakszerű segítséget kapott, csak nem rontja el...Skypeolt a szakács haverjával.

-         Nagy forma! – rázta meg a fejét nevetve Ana – Na de csipkedjük magunkat! El fogunk késni a meccsről!

* 

A helyünkhöz vezető lépcsősor tetején állva mosolyogva néztem végig az elém táruló képen. A szektor felett az elnöki páholyban az utolsó simításokat végezték a hostesek, mielőtt a két klub elnök és számos magas rangú vendégük elfoglalta helyét a fehér bőrszékeken. A lányok sötétkék, klubcímeres ruhában, fehér sállal a nyakukban ugrásra készen álldogáltak a páholy egyik sarkában és kezdtek felkészülni rá, hogy bár ismét itt vannak a Santiago Bernabéuban, a meccsből ezúttal sem sokat fognak látni. Rápillantottam a jegyemre és elindultam megkeresni a helyemet a lelátón. Egészen a lépcsősor aljáig le kellett sétálnom, oda ahonnan már kinyújtott kézzel is elértem a kispad tetejét és akár még beszélgetést is kezdeményezhettem volna a cserejátékosainkkal. A gyep még zöldebben ragyogott a késő esti reflektorfényben, a túl oldalon pedig már lassan minden bérletes elfoglalta a helyét, már csak nehezen volt kivehető a Real Madrid CF felirat. Miután néhány másik szurkolótársamon átverekedtem magam, leültem a székre és elnéztem a lépcső teteje felé, hogy tudjak inteni Anának, ha végez a büfében. A nyakamban lévő sálat megigazítottam, egy másikat a csuklómra kötöttem és tovább figyeltem, ahogy egyre inkább életre kel a stadion miközben fél füllel hallgattam, ahogy a körülöttem ülök összesúgnak és azt próbálják meg kitalálni, hogy én Gonzalo Higuaín barátnője vagyok-e vagy csak hasonlítok rá.

-         De jó, hogy nem az akváriumban kell ülnünk! – ült le mellém Ana. – És még a játékoskijáró is itt van alattunk. Remek, legalább megdobálhatom pattogatott kukoricával Ramost! Tessék ezt neked hoztam! – nyomott a kezembe egy nagy adaggal a kukoricából és egy kis üveg kólát.

-         Még kivezettetnek! – nevettem el magam.

-         Annyi baj legyen! Akkor visszamegyek az Esquinába. – harapta be sokat mondóan az alsó ajkát a spanyol lány.

-         Mit csináltál te lány? – néztem kérdőn a legjobb barátnőmre.

-         Találkoztam valakivel...tudod régóta ismerem és most kiderült, hogy itt dolgozik az Esquinában...és megkérdezte, hogy meccs után nem-e mennék el vele valahová...

-         Ana...

- Odanézz, jönnek a fiúk! – bökött oldalba Ana, hogy elterelje a figyelmem az előbb elhangzottakról. A hazai csapat játékosai libasorba rendeződve futottak ki a bemelegítéshez, miközben a már helyükön ülő szurkolók tapsviharban törtek ki a szeretett játékosokat látva. A kezdő tizenegy tagjai az erőnléti edzőt körülállva sprinteltek el a fél pályáig vagy passzolgattak egymásnak egy-egy labdával, míg a cserejátékosok a pálya hozzánk közelebb eső végében egyérintőztek, Gonzalo pedig sajnos az utóbbiak között volt. Épp vissza akartam fordulni Anához, hogy kifaggassam erről a rejtélyes idegenről, amikor az öltöző felé kocogó argentin megpillantotta kettősünket a lelátón és a reklámtáblához lépve intett, hogy menjek oda. Ana kivette a kezemből a pattogatott kukoricám és a fejével intett, hogy siessek kicsit jobban. Kettesével véve azt a pár lépcsőfokot, ami elválasztott a kordon szélétől pillanatok alatt a pálya szélénél termettem. Egy rendőr állt a kispad szélénél és mosolyogva engedett tovább, egészen le a reklámtábláig.

-         Nem kezdesz, ugye? – néztem kissé csalódottan a csatárra.

-         Most nem. – nézett rá a kispadra. - Örülök, hogy eljöttetek. – fordította a mosolygós tekintetét ismét felém.

-         Gonzalo! – dugta ki a fejét a másodedző a játékoskijárón – Ezt majd meccs után, ha lehet.

-         Menj, majd utána beszélünk. – simogattam meg az arcát, mire ő odahajolt hozzám és egy puszit adott a számra.

- A mai gólom is a tied lesz. – kacsintott rám, aztán eltűnt a játékoskijáróban, én pedig visszaülve a helyemre még nem is sejtettem, hogy milyen őrült este áll még előttünk.