2012. május 30., szerda

Un sueno en realidad I. - 26.fejezet

Helló!
Meghoztam a frissítést. :) Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre! Alicía vagy Javier? Ha elolvassátok megértitek, hogy mire vonatkozik a kérdésem. :) Jó olvasgatást!
puszi:
Detti


Kezemben a mobilommal ültem a hotelszobámban. Azon gondolkoztam, hogy visszahívjam-e Gonzalot vagy ne. A kezemben forgattam a kis szerkezetet és megpróbáltam magamban érveket és ellenérveket felállítani, de ezzel sem jutottam közelebb a megoldáshoz. Ennyire döntésképtelennek már nagyon régen nem éreztem magam, így inkább ledobtam az ágy közepére a mobilt és odasétáltam a szobához tartozó erkélyhez. Nekidőltem a falnak az erkélyajtónál, úgy bámultam a kilátást az esti fényekbe burkolózó Zaragozára. Tudtam, arra van Madrid, amerre nézek és erre a gondolatra megmozdult valami ott belül. Még mindig nagyon fájtak a múlt este történtek és a legjobban Gonzalo 2 szava volt, amitől úgy éreztem, hogy át lettem verve. Ha tényleg úgy érzett volna irántam, ahogy ő ezt mondta, akkor akármennyit győzködhette volna Jorge, nem ingatta volna meg ebben, Gonzalo viszont úgy éreztem, hogy kételkedett bennem. Egyszer csak úgy éreztem, hogy pár szemtelen könnycsepp folyik le az arcomon, ám ekkor valaki kopogtatott az ajtón. „ Egy pillanat” – kiabáltam, aztán a kézfejemmel letöröltem a könnyeim és ajtót nyitottam. A legnagyobb meglepetésemre Javiert találtam a folyosón álldogálni kezében egy nagyobb papírzacskóval.
-         Na, nem engedsz be? – kérdezte.
-         Ne haragudj, de épp le akartam feküdni.
-         Ugyan. Az még várhat, még fiatal az este.
-         Nincs kedvem bulizni.
-         Én csak azért jöttem, hogy lelki támaszt nyújtsak. Nekem nyugodtan kisírhatod magad. Sokszor segít, ha egy teljesen kívülállónak meséled el a problémáidat. – állt elő egy kikezdhetetlen érvvel.
- Na jó, gyere be! – álltam el az ajtóból egy nagy sóhaj kíséretében, hogy be tudjon jönni. Nem igazán vágytam társaságra, de azt beláttam, hogy előbb szabadulok tőle, ha beengedem és mesélek neki valamit, mert képtelenség lett volna lekoptatni. Javier odament a szobában álló asztalhoz és kitett oda 2 poharat meg mindenféle színes löttyöt tartalmazó üvegeket a papírzacskóból.
-         Én nem iszom, csak mesélek. – dobtam le magam az ágyra.
-         Jaj ez nem csak alkohol. Mindjárt készítek neked akkor valami menteset. Másodállásban mixerkedek. – kacsintott rám hátranézve a válla fölött. Összeöntött párféle innivalót nekem is, meg magának is aztán átnyújtotta nekem az egyik poharat, ő pedig egy másikkal leült törökülésben a szőnyegre.
-         Ez mi? Nagyon finom. – kortyoltam bele az italba. Nem éreztem benne az alkoholt, így megnyugodtam.
-         Az maradjon az én titkom. – kacsintott rám. – Na de most akkor hallgatlak!
Elkezdtem neki mesélni a múlt este történteket, ő figyelmesen végighallgatott, aztán együtt álltunk neki aprólékosan kielemezni az eseményeket. Beszélgetés közben egyik pohár után, ittam a másikat de mire rájöttem, hogy van a koktélomban alkohol is, már túl késő volt. A gátlásaim és az ellenállási szándékom már rég köddé vált és bár tökéletesen tudtam, hogy mit akar Javier, eszem ágában se volt leállítani. Nem akartam örökké a jó kislány lenni és ha már úgy éreztem, hogy Gonzalo nagyon megbántott, hát bosszút akartam állni. Színjózanon ez az opció soha eszembe se jutott volna, de ebben a helyzetben csak ez volt a fontos. Időközben észre sem vettem, hogy a puha szőnyeget a puha franciaágyra cserélte le Javier. Amennyire csak tudott, annyira közel húzódott hozzám és mindenféle hazugságot kezdett el duruzsolni a fülembe negédes hangon, miközben a kezével kis köröket kezdett el rajzolgatni a combomra egyre feljebb haladva rajta, ameddig csak a rövid nadrág szára engedte. Szájával rátapadt a nyakamra és borzasztó izgatóan kezdett el csókolgatni elindulva a nyakamtól áthaladt az államon majd a szám következett. Végigdöntött az ágyon, aztán gyorsan ledobta a felsőjét és a kezével felfedezőútra indult az alvóspólóm alatt, ami aztán valahogy lekerült rólam. Abban a percben nem nagyon érdekelt semmi sem, teljesen elvesztettem a kontrollt magam felett és borzasztóan élveztem a tiltott gyümölcs ízét, egészen addig, amíg ki nem nyílt az ajtó, bennem pedig megfagyott a vér.
- Azt hiszem én itt felesleges vagyok. – fordult sarkon Gonzalo és elindult a hotel folyosóján a lépcső felé.
Ahogy meghallottam a hangját, rögtön kitisztult a fejem és egy akkorát taszítottam Javieren, hogy leesett az ágyról. Magamra kaptam a pólóm, aztán elsiettem Gonzalo után. Mint akit kergetnek, úgy rohantam a lépcsőn lefelé. Nem érdekelt, hogy akármikor megcsúszhat a lábam a papucsban és eshetek egy hatalmasat, csak mentem. Az egyik lépcsőfordulónál értem utol, amikor dühösen vágott be a szemetesbe egy csokor virágot.
-         Gonzalo!
- Én marha idejöttem, hogy bocsánatot kérjek és elmondjam, hogy apámak is épp ez szándéka. Erre... Te sem vagy más... ugyanolyan könnyenkapható liba vagy, mint a többi körülöttünk lebzselő nőcske, pedig azt hittem... Ekkorát még emberben nem csalódtam. Hagyjuk is! – fejezte be a mondandóját és még nagyobb sebességre kapcsolt, hogy minél gyorsabban eltűnhessen, de én sem hagytam magam és egész a szálloda hátsó kijáratánál parkoló autójáig elmentem utána. Amikor odaértem, már benn ült az vezetőülésben. - Ne fáradj vele, hogy meg akarod magyarázni, ugyanis nincs mit. Láttam, amit látnom kellett. Csak egy valamit mondhatok neked señorita Várady: Akkor gyere el a nálam maradt cuccaidért, amikor én nem leszek otthon és a kulcsot majd ne felejtsd el otthagyni a konyhaasztalon. Ha 10 napon belül nem viszed el, odaadom egy jótékonysági szervezetnek az egészet. Többet én nem akarok veled beszélni és látni sem akarlak. Ne felejtsd el, 10 napod van! – mondta még egyszer, aztán beletaposott a gázpedálba és a fekete Audi seperc alatt eltűnt a látóhatár szélén eggyé válva az éji sötétséggel. Már rég nem láttam az autót, de még mindig szótlanul bámultam az utat. Nem tudom, hogy csak percek vagy órák teltek el ezzel, amikor is megéreztem, hogy fázok. Lehajtott fejjel mentem vissza a szállodába és hiába léptem be a meleg előtérbe, még mindig fáztam, nem is igazán az időjárás, hanem a elhagyottság érzése miatt. Rögtön a szobám felé vettem az irányt és a lépcsőn felfelé menet közben kivettem a csokrot a szemetesből. Amikor benyitottam a szobámba észrevettem, hogy Javier a piákkal együtt eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Örültem is neki, mert elég volt csak rá gondolnom, máris a hányinger kerülgetett, mert az egyik  legaljasabb módszerhez fordult velem szemben. Bezártam az ajtót, aztán leültem az ágy szélére kezemben a csokorral. Fehér és vörös rózsák illatoztak benne, hiszen a fehér rózsa a kedvenc virágom, a vörös pedig a szerelem jelképe. Ahogy beleszagoltam a csokorba észrevettem egy kis borítékot a virágok között.
„Idióta voltam, bocsáss meg! Szeretlek és ebben senki semmiféle rágalmai nem ingathatnak meg. La vida es mía, pero el corazón es tuyo.”*
Olvastam el a kis kártyán Gonzalo írását és az arcom a rózsák közé temetve felszakadt belőlem a keserves sírás...



Rögtön másnap már munkához is láttam és a hozzám beosztott csoportnak kezdtem el különféle koreográfiákat betanítani illetve átvenni az eddigieket. Nem bírtam nyugodtan állni a parkett szélén, hogy onnan figyeljem őket, így én is beálltam közéjük. Amíg lekötött a tánc, addig sem foglalkoztam a múlt este történtekkel. A már betanult koreográfiák átvételével éppen sikerült az ebédszünetig végeznünk, így egy frissítő zuhany után mindenki az étkező felé vette az irányt. Beálltam a sorba és elvettem én is egy tálcát, aztán egy tányér levest meg egy másik tányér tésztát majd leültem az egyik asztalhoz. Amíg ettem füleletem és megpróbáltam kiszűrni azt, amit Javierről meséltek. Az elhangzottak alapján Javier nem volt más, mint egy beképzelt, bunkó, igazi szemétláda pasas, aki azt hiszi, hogy ő minden nő álma. Nagyjából miután tőlem elhúzta a csíkot, elment egy buliba és valamelyik táncoslány szobájából került elő kora reggel. Ehhez már csak hozzá kellett csapnom a saját tapasztalatom, miszerint kihasználva a helyzetem leitatott, hogy megkaphasson egy éjszakára és már meg is alkottam róla a véleményem. Egy undorító patkány. Amikor végeztem a levessel, magam elé vettem a tésztát és épp egy kisebb adagot szúrtam a villám hegyére belőle, amikor egy kezet éreztem meg a vállamon és ahogy onnan elindulva végigsimít az oldalamon.

-         Javier, ha most rögtön nem veszed le rólam a koszos mancsod, beléd állítom a kést vagy a villát.
-         Most mi bajod, cica? – dobta le magát velem szemben.
-         Tudod te azt nagyon jól!
-         Jah a mi kis befejezetlen dolgunkra gondolsz?
-         Igen arra.
-         Ne mondd, hogy te nem akartad.
-         Egy utolsó féreg vagy, tudod? Hogy juthatott eszedbe leitatni?
-         Nem kellett itatnom téged, lehajtottad te azt magadtól is.
- Szemétláda! – kaptam fel a vizes kancsót az asztalról és az egész tartalmát ráborítottam a spanyolra. Az ebédlőben megállt az élet és mindenki engem nézett, ahogy kifelé indulok onnan. – Most meg mi olyan érdekes? Elment az étvágyam. – kiáltottam el magam mérgesen és bezárkoztam a próbaterembe. Az első gondolatom az volt, hogy kitáncolom magamból, amit érzek, de mégse bírtam magam rávenni, hogy felálljak és benyomva a CD-t, táncolni kezdjek. Amióta kislányként megtettem az első pár tétova lépést a parketten, mindig tánccal próbáltam elüzni a szomorúságom és úgy egyáltalán minden lelki problémám, de most úgy éreztem, hogy képtelen vagyok táncolni. Az emeleti teremből ismét zeneszó hallatszott, mintha valaki ösztönösen ráérzett volna, hogy mi kell nekem. Kinyitottam az egyik ablakot, aztán nekidőlve a tükörnek, lecsúsztam a földre. Luciano Pereyra Porque aun te amo c. dalának hangjait hozta magával a szél, amely utat talált magának a nyitott ablakon át be a kissé poros levegőjű terembe. A fejem lehajtva, a homlokomat a felhúzott térdemnek támasztottam és hagytam, hogy a gombóc a torkomból eltűnjön, de nem akart köddé válni, hanem csak még nagyobb lett, míg végül ki nem tört belőlem a sírás. Pedig az elmúlt éjjel, miután telefonon órák hosszáig beszélgettem Anával, megfogadtam, hogy nem sírok többet és amint lehet visszamegyek Madridba, hogy tisztázhassam ezt az egészet Gonzaloval, bár tudtam, hogy körülbelül a lehetetlennel próbálkozok. Túl jól ismertem már az argentint és ha belegondoltam, én sem nagyon lennék meghatva attól, ha ugyanígy rajta kaptam volna Gonzalot, aki aztán azzal akarná mentegetni magát, hogy nem volt teljesen józan, amikor történt. Hülye voltam és naiv, hogy bedőltem Javiernek, de bármennyire szerettem volna törölni azt a pár órát a múlt estéből, sajnos nem tehettem meg, pedig ha az életben is lenne egy Delete gomb, mennyivel könnyebb lenne minden! A gondolataimból az rángatott ki, amikor kinyílt az ajtó és az egyik táncos szólt, hogy megbeszélés lesz az ebédlőben. Feltápászkodtam és bementem a mosdóba, hogy megossam az arcom, aztán visszamentem az ebédlőbe. A rögtönzött megbeszélésen a társulat igazgatója bejelentette, hogy hétvégére kaptak egy meghívást a Real Madridtól, ugyanis a nagy csapat bajnokija előtt lesz egy kis ünnepség, amelyen a Castilla játékosait köszöntik, akik valamilyen díjat nyertek és az egyik csoportunknak fel kellene lépnie a Bernabeuban. Pont az én csoportomat választották ki erre a feladatra és kaptam rá 3 napot, hogy kitaláljak valamit. Mivel már napok óta Bon Jovi Livin' on a prayer-je járt a fejemben, a dalválasztással már nem kellett foglalkoznom, csak ki kellett agyalnom hozzá a koreot. A következő napokat reggeltől estig a próbateremben töltöttem, először csak egyedül, aztán a csapatom tagjaival és gőzerővel dolgoztunk rajta, hogy tökéletesen menjen minden a fellépésen. Én pedig egyre izgatottabb lettem, ahogy közeledett az utazás napja. Egyre inkább megérlelődött bennem az elhatározás, hogy nem jövök vissza Zaragozába anélkül, hogy ne beszéltem volna Gonzaloval, de ugyanakkor féltem is ettől a beszélgetéstől, mert ha az derül majd ki, hogy fele sem igaz annak, amit elhitettünk a másikkal, akkor az utolsó szalmaszál is eltörik, amibe kapaszkodhattam. A meccset megelöző nap estéjén érkeztünk meg a spanyol fővárosba és a Gran Atlantában szálltunk meg, ami nem volt messze a mirasierrai háztól, ahol együtt éltünk Gonzaloval. Vacsora után el akartam menni szívni egy kis friss levegőt és úgy gondoltam, hogy elsétálok a arrafelé, hátha tudok vele beszélni, de rögtön le is esett, hogy ő most nincs is otthon az összetartás miatt. Csak róttam az ismerős utcákat…Herrera Oria…Concha Espina és ott magasodik a Bernabéu…a Plaza Castilla…a Comadante Zorilla…De a Calle Peña del Sol felé még így sem bírtam menni. Egy kiadós bolyongás után így inkább visszamentem a szállodába és megpróbáltam valamennyit aludni. Mert minden napnak vége van egyszer, akár jó volt, akár rossz és másnap szükség volt rám, mert nem vallhattam szégyent a csapattal 80 ezer ember előtt...


*La vida es mía, pero el corazón es tuyo - Az életem az enyém, de a szívem a tiéd.

2012. május 27., vasárnap

Un sueno en realidad I. - 25.fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a folytatást. :) Jó olvasgatást kívánok hozzá! :)
puszi:
Detti


U.I.: Az egyik barátnőm nem egy szokványos focis történetbe kezdett. Szerintem biztos örülne pár olvasónak. Bátran merem ajánlani az ő történetét is, nekem nagyon tetszik. :) 
http://novelsbymypen.blogspot.com/


Az üdítősdoboz hangos koppanással ért földet, miután lepattant a kerítésről és a szél továbbsodorta magával az üres járdán. Gonzalo ökölbeszorított kézzel támaszkodott neki a kapunak és még mindig az utat bámulta, de nem azt látta maga előtt, hanem Alejandra tekintetét, ahogy ránézett amikor a taxi elhajtott. Vett egy mély levegőt és idegesen túrt bele a hajába, miközben becsukta maga mögött a kaput és elindult befelé a házba. Tudta, hogy ezt alaposan elszúrta. Nem lett volna szabad azt mondania, amit mondott, csak azért, hogy véget vessen a vitának és ezzel nagyon megbántsa a lányt. Ha tudta volna, hogy Alejandra mindent hall, nem mondja ki azt a 2 szót, amivel tönkretett mindent. Mérges volt magára, amiért nem vette fel a kesztyűt és lépett fel határozottabban az édesapjával szemben. Visszament a házba és ledobta magát a konyhában az egyik székre. Az asztalon ott volt a reggelije, de képtelen volt egy falatot is lenyelni. Egyre csak azon járt a feje, hogy mit is csináljon. Azt tudta, hogy vissza akarja hozni Madridba Alejandrát, de azon gondolkoznia kellett, hogy hol keresse? Zaragoza elég nagy város...
-         Jó reggelt fiam! – lépett be a konyhába Jorge. – Mi a baj? - tette a kezét Gonzalo vállára.
-         Alejandra. Mindent hallott, most pedig fogta magát és elment. – nézett villámló szemekkel az apjára, aztán felállt a helyéről. – Hogy ő ki akar használni...ő...Istenem, honnan vetted ezt a sok hülyeséget? – meredt kérdőn Jorgéra, majd fel-alá kezdett járkálni.
-         Bocsáss meg, nem akartam hogy ez legyen belőle. Tegnap túlzásba estem... – ült le ő is és eltolta maga elől a kávéscsészét. Már nem volt szüksége rá.
- Apa, nem tőlem kell bocsánatot kérned, hanem tőle! – támaszkodott neki a konyhapultnak, és azon törte a fejét, hogy hol kezdje a kutatást. Először is megpróbálta felhívni, de a készülék azt jelezte, hogy ki van kapcsolva, ezért úgy döntött, hogy átnézi a nappaliban felhalmozott papírokat. Talán ott talál egy címet, egy nevet vagy bármit, amitől közelebb juthat Alejandra hollétéhez. Már oda se figyelt igazán, a keze már magától mozdult, hogy arrébb dobja egy kisebb kupacba a befizetett számlák, bankszámlakivonatok és a reklámújságok tömkelegét. Már az utolsó jegyzettömbről letépett papírt is a kupac tetejére tette, de még semmi olyasmit sem talált, ami közelebb vitte volna megoldáshoz. Felállt a kanapéról és nyújtozott egyet, aztán felment a hálószobába. Az éjjeliszekrényre odahányt papírok közt kezdett keresgélni. Időpontok, telefonszámok, az órák az iskolában....minden volt ott, de a zaragozai útról semmi. Idegesen pattant fel az ágyról és a szekrényhez sétált, hogy átöltözhessen és nekivághasson a spanyol nagyvárosnak.
-         Találtál már valamit?
-         Nem. De ha minden házba be kell is csengetnem, akkor is előkerítem. – ült le az ágy szélére, hogy bekösse a cipőjét.
-         Neki akarsz vágni Zaragozának? Fiam, ennek így semmi értelme, még annyit se tudsz, hogy hol keresd. Próbáld meg felhívni!
-         Próbáltam, de ki van kapcsolva és ahogy ismerem, most fel sem venné.
-         Az ott mi? – kérdezte Jorge rámutatva az éjjeliszekrényen lévő jegyzettömbre.
-         Már néztem, üres. – legyintett egy odavetett pillantás után -  Egyébként arra szokta Alejandra felírni a fontos dolgokat.
-         Van itt egy ceruza?
-         Toll nem jó?
-         Nem. Ceruza kell. – Gonzalo felállt és kiment egy pár pillanatra a szobából, aztán egy grafitceruzával a kezében tért vissza. Az íróeszközt odaadta az apjának, aztán ő is leült mellé és kíváncsian nézte, hogy mit csinál vele Jorge.
- Hogy ez nekem nem jutott eszembe! – csapott a homlokára, amikor azt látta, hogy az édesapja a ceruzával átsatírozza a jegyzettömb legfelső lapját és a satírozás nyomán láthatóvá válik egy cím. – Zaragoza Avenida de Menedez y Peleyo 17 - olvasta fel hangosan Gonzalo és örült neki, hogy mennyire simán megy minden. Jorge letépte a tömbről a papírt és a fia kezébe nyomta, aki eltette azt a nadrágja zsebébe.
-         Apa, ments ki kérlek a klubnál, ma kihagyom az edzést!
-         Rendben.
-         És köszönöm! – ölelte meg az apját, aztán lesietett az emeletről, de Jorge még utána szólt, azért megállt egy pillanatra.
-         Hozd vissza azt a lányt!
Bevágta magát a fekete Q7-esbe és szinte óráknak érezte, amíg kinyílt a nagykapu és végre kifordulhatott az utcára. Így is már túl sok időt elvesztegetett. Ahogy a szabályokat betartva de mégis a lehető leggyorsabban száguldott Zaragoza felé, megpróbálta elképzelni, hogy körülbelül mit mond majd a lánynak, ha találkoznak. Tudta, hogy nem fog rögtön a karjaiba omlani, már túl jól ismerte. Alejandra nagyon makacs tudott lenni, kiváltképp a szerelmi ügyekben és nem tartozott azok közé, akik könnyen megbocsátanak. Cseppet sem volt olyan, mint akik körbeveszik a híres labdarúgókat, ezért is szeretett bele első látásra. Bár még csak egy autogramot adott neki a határidőnaplójába azon az augusztus végi délutánon és csak pár szót váltottak, mégis érezte, hogy ő más. Már akkor tudta, hogy megszerzi magának a lányt és ha már sikerült is neki, hát nem fogja könnyen elengedni. Pláne nem amiatt a 2 szó miatt. Gonzalo észre sem vette, hogy hol és merre jár, csak arra figyelt, hogy az autópálya hosszan elnyúló aszfaltcsíkját kövesse. Egyszer csak megpillantotta a táblát rajta a felirattal: Zaragoza, a háttérben pedig az aragón nagyváros külvárosának sziluettje tűnt fel, majd jött közelebb a délutáni napsütésben. Szinte észre sem vette, de már benn járt a város szívében miközben a GPS-re figyelve kormányozta az Audit. Egy nagy épület előtt állt meg, mert ez volt az Avenida de Mendez y Peleyo 17. A bejárat felett lévő felírat szerint egy szálloda, de nem az, ahol ők szoktak megszállni, amikor a La Romaredában van meccsük. Kiszállt az autóból és gondosan lezárta, aztán bement a hotel kellemes hőmérsékletű előterébe. Odasétált a recepcióhoz és megszólította a láthatóan elfoglalt nőt a pult mögött.
-         Buenas Tardes! Alejandra Váradyt keresem, úgy tudom itt szállt meg.
-         Buenas Tardes! Máris utánanézek. – tette félre a papírokat és valamit beütött a gépbe. – Igen, a hölgy valóban itt szállt meg, de most nem tartózkodik a szobájában.
-         Értem. Köszönöm!
-         Hagy neki valami üzenetet?
-         Nem köszönöm, majd később visszajövök.
-         Rendben. – bólintott a nő és ismét elmélyedt a papírokban, Gonzalo pedig visszaült az autójába és elhajtott a szálloda elől...

 *

-         Lucas? -  kérdeztem meg a fiatal srácot, akit majdnem felborítottam.
-         Igen, én vagyok tanárnő. – mosolygott rám a volt diákom -  Segítsek vinni a csomagját?
-         Jaj nem kell fáradnod, elbírom. Azért köszönöm!
-         Csak nem Zaragoza felé?
-         De. – bólintottam.  – Te is oda mész?
-         Igen. Az Aragón tévénél készíteni fognak egy napi sorozatot és elmegyek a castingra. – húzta ki magát.
- Drukkolok! – tettem keresztbe az ujjaim, aztán megveregettem a srác vállát, aki felszállt a vonatra, én pedig magam után húzva a bőröndöm elindultam, hogy előrébb keressek helyet magamnak. A saját gondolataimban voltam elmerülve és nem is nagyon szemléltem a körülöttem elsuhanó alakokat, csak egy arctalan tömeget láttam magam körül szüntelenül kavarogni. A vonat közepénél járhattam, amikor az egyik kocsi ajtajából Ana kiabált utánam, én pedig ahogy észrevettem visszasétáltam ahhoz a vagonhoz, amelyiknek az ajtajából vidáman integetett felém. Köszöntünk egymásnak, aztán segített elrendezkednem a mellette lévő helyen.
-         Mész a felvételire? Hát úgy döntöttél, hogy megpróbálod? – huppant le mellém.
-         Igen. – erőltettem mosolyt az arcomra. Nem akartam az elmúlt estéről és a reggeli vitáról beszélni, legalábbis akkor nem.
-         De minek oda ennyi cucc?
-         Mert  ha megkapom az állást lehet, hogy rögtön utaznom is kell majd a következő fellépésre.
-         Ja értem. – bólintott, közben pedig egy kisebb rándulást éreztünk és a vonat kigördült a Chamartínról.
-         És te? Hová mész?
-         Oda ahová te is, csak én a testvéremet szeretném meglátogatni. Pár napot nála szeretnék tölteni, majd hétvégére utazom vissza a fővárosba, Sergio is úgy gondolta, hogy ez lesz a legjobb.
-         Mi történt? – kaptam fel erre a fejem.
-         Tegnap emlékszel, hogy elmentünk piknikezni. Na nem sokáig élvezehettük a csendes magányt, mert alighogy odaértünk, fordulhattunk is vissza. Sese kapott valami telefont és nem igazán értettem, hogy mit hablatyol össze útközben, de amikor hazaértünk kiderült. Egy paparazzit kaptak el a kertben....érted? A kertünkben! Képes volt betörni hozzánk egy szaftos képért cserébe! Hát a pofám leszakad...szerencséje, hogy a zsaruk már addigra elvitték onnan, mert a saját két kezemmel öltem volna meg. Most munkálatok lesznek nálunk, megmagasíttatjuk a kerítést és a kaput is lecseréljük.
-         Egy lesifótós olálkodott a kertetekben?  Úristen.... Ezeknek semmi sem szent? Az otthon sem?
-         Hát látod... de hagyjuk is inkább, mert megint elkap az idegbaj. Higuval mi van? – érdeklődött kedvesen.
-         Otthon maradt.
-         Biztos halálra izgulja most magát érted. – mosolygott rám.
-         Igen. – csak ennyit tudtam kinyögni.
-         Jaj ne csináld már! Most a mi a bajod? Mész, mindenkit letáncolsz a színpadról és tied az állás. Kicsit lelkesebben! – próbált meg kicsit felrázni Ana.
-         A táncomban nem lesz hiba, csak kicsit fáradt vagyok.
-         Ha hunyni akarsz egyet, szólj és befogom.
- Á nem. Inkább beszélgessünk! – indítványoztam, mire ő megvonta a vállát és elkezdett faggatni az elmúlt este fejleményeiről. Elmeséltem neki mindent a véletlen kihallgatott beszélgetést kivéve, aztán újabbnál újabb témákat vetettünk fel és csak néhány percnek tűnt az az idő, amit a vonaton töltöttünk, holott több órát zötykölödtünk a síneken. Amikor leszálltunk a zaragozai pályaudvaron, Ana bemutatott a nővérének utána pedig elindultak haza, én pedig fogtam magamnak egy taxit és előkotorva egy cetlit a táskámból, bemondtam a rajta szereplő címet a sófőrnek. Bejelentkeztem a hotelbe, aztán átöltöztem és pár ruhát belegyömöszölve a sporttáskámba, elindultam gyalogszerrel a próbaterem felé. A múlt este elmagyarázták nekem telefonon, hogy merrefelé kell mennem, valóban igazuk volt, tényleg nem volt messze. Odabenn rajtam kívül még ketten vártak hasonló öltözékben, mint én. Egyikük sem fogadta a köszönésem, amikor beértem, de nem nagyon érdekelt. Leültem az egyik székre a folyosón és kezembevéve a telefont eszembejutott, hogy még be sem kapcsoltam. Pótoltam ezt a hiányosságom és a készülék rögtön jelzett pár nem fogadott hívást, mind Gonzalotól jött. Töröltem a listát, aztán ismét kikapcsoltam, egyrészt mert nem akartam Gonzalo mentegetőzését hallgatni, másrészt pedig a folyosó végéről közeledett felénk 4 alak, akikről kiderült, hogy ők a társulat vezetői. Üdvözöltek mindenkit és együtt léptünk be a próbaterembe, ahol ott volt az egész társulat. A tagokat szétosztották hármunk között aztán kiadták a feladatot: Loona La Hijo de la Lunájára  kellett mindegyikünknek egy-egy koreográfiát készíteni, aztán egy listáról választani és azzal is ugyanezt tenni. A szabadon választott dalom Innata Me encanta bailar-ja lett és bevonultam a hozzám beosztott kis csoporttal az egyik oldalsó próbaterembe. Lévén, hogy a táncosok profik voltak, egyből megértették, hogy mit szeretnék viszont látni a parketten és szerencsére nagyon jól sikerült együtt dolgoznunk. Amikor a kiszabott idő lejárt, az én csoportomat szólították be legelőször, hogy megnézzék az elkészített koreot. Ahogy a terem egyik sarkából lélegzetvisszafojtva figyeltem őket nem gondoltam sem az elmúlt esti sérelmeimre, sem a ma reggelre. Ha dolgoztam, akkor a külvilág megszűnt számomra létezni és akár kifordíthatták volna a világot a négy sarkából a próbatermen kívül, azt sem vettem volna észre. A táncosok tökéletesen adták elő a koreográfiát, ezért én is megtapsoltam őket majd pedig árgus szemmel figyeltem a másik két vetélytársam produkcióját. Miután mindegyik csoport végzett közölték velünk az utolsó feladatot is. Nekünk kellett improvizálni arra a lírai zenére, amit elindítottak. Örültem a feladatnak, mert mindig szerettem improvizálni. Ekkor nincs megkötve a kezem, szabadon mozoghatok a zene ütemére kötött lépések nélkül, teljesen átadva magam az érzésnek. Én a második voltam a sorban és nagyon szurkoltam, hogy valami jót kapjak. Magabiztosan sétáltam be a terem közepére és megállva a balett korlátnál vártam a zenét. Amikor meghallottam a dalt, pillanatok alatt szétmállott a profi táncos álarcom belülről, de kiűlről igyekeztem, hogy ne lássák meg rajtam. A lelkem tombolt, de megpróbáltam elnyomni magamban ezt az érzést és csak a mozdulataimra figyelni, csak azzal elárulni valamit ebből, amit bárki tulajdoníthat a jó beleélőképességemnek. A dal Margen Tuya otra vez-e volt. „Besame otra vez” – szólt a refrén  én pedig csak táncoltam és táncoltam alig várva, hogy végre elengedjenek. A refrén után lekapcsolták a zenét és kiküldtek, behívva a következőt. Az első utam a mosdóba vezetett és bezárkózva az egyik wc-be adtam ki magamból mindazt sírás formájában, ami már a múlt este óta bennem volt. Miután elapadtak a könnyeim, megmostam az arcom és visszamentem a többiekhez. Idegesen vártuk, hogy közöljék a döntésüket, ami végül is rám esett, de mégsem bírtam örülni neki. Kívülről bár mosolyogtam, de a felszín alatt egyáltalán nem éreztem jól magam. 1 hónapra felvettek próbaidőre és mindenki kezet rázott velem, aztán elvonultak én pedig egyedül maradtam. Az emeleten valaki zongorán gyakorolt,  Mecanotól pont az egyik kedvencemet játszotta és gyönyörűen énekelt is hozzá. Eleinte csak a hátam az egész falat betöltő tükörnek támasztva, a földön ülve hallgattam, de aztán felálltam és felelevenítettem a régi balettórák anyagát a zenére. Amikor a dalnak vége lett egy klasszikus darabba kezdett a lelkes gyakorló, én pedig elindítottam a HiFit, amiben benne felejtették a CD-t. A Del Buen Ayre hangjai kúsztak elő a hangszóróból én pedig igyekeztem megfogni a hangulatot. Az argentin tangóban az a jó, hogy bármilyen kedve van is az embernek, ezt akármikor táncolhatja. Ha boldog vagy, hát tangózz, ha fáj valami, tangózz...meggyógyítani nem fogja a szíved, de úgy érzed majd, hogy kitáncoltad magadból, miközben a lelked együtt sírt a bandoneón hangjával és ennyi bőven elég. Nekiálltam az alaplépéseket táncolni, amikor is valaki megfogta a karom és maga felé fordított, aztán ő kezdett el vezetni. Együtt táncoltuk végig a számot, bár azt sem tudtam, hogy ki a partnerem, de így is éreztem, hogy nem egy kezdő amatőrrel van dolgom. Amikor vége lett a számnak elengedett és végigmért.
-         Ügyes. Nagyon ügyes! És milyen csinos!– lépett egyet hátrébb a férfi és a farmerja zsebébe akasztott hüvelykujjal méregetett tovább.
-         Köszönöm! – kezdtem el szedelőzködni.
-         Javier Velasco vagyok, a koreográfus. – mutatkozott be.
-         Én pedig Alejandra Várady, az új próbaidős.
-         Eljössz velünk ünnepelni egyet? Végül is megkaptad az állást ez elég ok rá, nem?
-         Köszi, de inkább nem! Fáradt vagyok és gondjaim is vannak, nem szeretném ha miattam romlana el a buli. – mentegetőztem, közben pedig a vállamra vettem a sporttáskám.
-         Ugyan! Gyere el, rúgj be, aztán addig sem gondolsz a bajaidra!
-         Nem, inkább kihagyom. Megyek lepihenek. Örülök, hogy megismerhettelek! Szia! – mentem ki mellette az ajtón és elindultam vissza a szállodába...

2012. május 22., kedd

Quédate conmigo

Sziasztok!
Egyenlőre még nem az Un sueno folytatását hoztam. :) Gyakorlásképp sokszor le szoktam ülni egy füzettel és egy tollal a kezemben zenét hallgatni. Ha megihlet a zene, akkor nekiülök írni. A többsége ezeknek a firkálmányaimnak csak 10-12 mondat, ezért nem is szoktam őket közzétenni, csak kicsit átfogalmazva felhasználom őket az Un suenohoz. Tegnap ahogy meghallgattam a spanyolok Eurovision-re nevezett dalát, rögtön megihletett és lett belőle egy ilyen kis szösszenet vagy "mineknevezzelek". Úgy gondoltam, hogy a többi firkálmányomtól eltérően ezt közzéteszem. De nem is rizsázok tovább, hanem inkább jöjjön a kis egypercesem. :) Ehhez is várom a véleményeket! Jó olvasgatást! :)
puszi:
Detti


U.I.: Az AS spanyol sportlap értesülései szerint Jorge Higuaín, ma Madridban tárgyalt a fia jövőjéről. Állítólag sikerrel zárult a találkozó és Gonzalo a Real Madrid csatára marad, de azért még várok valami hivatalos bejelentés félét. :)


Ez a dal ihletett meg :)

Gonzalo nagyot sóhajtva dobta le az újságot az ágyra. Újabb nap, újabb exkluzív hírek és nagyobbnál nagyobb hazugságok. Nagyon frusztráltan érezte magát , mert még ő maga sem tudta, hogy mihez kezdjen, de az újságírók már azt is megírták, hogy mi hogyan fog történni. Nagyot sóhajtva állt fel az ágy széléről és kisétált az erkélyre. A korlátra támaszkodva bámulta a spanyol főváros látképét. A Castellana nem messze emelkedő toronyépületeinek üvegborítása gyémántszerűen csillogott a késő délutáni napfényben, amely a narancssárga egy különösen szép árnyalatával vonta be a környező házakat. Ez volt az a város, amely mindent neki adott: szerelmet, karriert, otthont és biztonságot. Még most is elérzékenyült, ha visszagondolt az ünneplésre a Bernabeuban, amikor 80 ezren kiabálták a nevét maradásra kérve őt. Annyira elmerengett a szép emlékeiben és abban, hogy rendet tegyen kicsit a fejében kavargó zűrzavarban, hogy észre sem vette, hogy már nem volt egyedül a házban...
Belépve a ház ajtaján, ledobtam a kulcscsomóm a kis tálkába, a többi közé. Már ott pihent egy másik csomó is, tudtam, hogy ő is itthon van. Régi szokásom szerint lerúgtam a magassarkúm és így indultam Gonzalo keresésére. Első utam a hálószobába vezetett, ahol rögtön megpillantottam az ágyról leesett sportlapot , aztán körbenézve a hálóban, észrevettem a nyitott erkélyajtót és a szellő táncoltatta függöny mögött felfedeztem Gonzalo sziluettjét. Csendben álltam meg az ajtóban és körbejárattam a szemem az elém táruló panorámán. Már évek óta ezt láttam minden áldott nap és meg is feledkeztem róla, hogy ennyire szép. Akkor pedig valahogy különösen gyönyörűnek találtam. Határozottan, ám mégis a torkomban dobogó szívvel léptem ki az erkélyre. Tudni akartam, hogy mire gondol. Tudni akartam, hogy mit tervez. Bár féltem kicsit a válaszától, mégis véget akartam vetni a kínzó bizonytalanságnak. Hangtalanul léptem mögé, mire ő megfordult és átölelte a derekam, az én kezem pedig a mellkasán állapodott meg, hogy aztán ráemelve a tekintetem elvesszek abban a barna szempárban.
- Gonzalo, mi az igazság? Mi lesz? – hadartam el a kérdéseimet egy szuszra még hevesebben dobogó szívvel. Gonzalo nem válaszolt, csak homlokát az enyémnek támasztotta, én pedig önkéntelenül felemelve a kezem, megsimogattam az arcát. A következő pillanatban éreztem, ahogy az argentin keze utat talál magának a pólóm alatt és jól esően símit végig a hátamon fel-le újra és újra, én pedig beleremegek minden egyes mozdulatába. – Tudni akarom, mi Amor... – suttogtam csukott szemmel, de az egyetlen válasz, amit tőle kaptam nem volt más, mint egy hihetetlenül lágy és gyengéd csók, amit aztán lassan elkezdett fokozni, minél szorosabban magához húzva engem, közben pedig észre sem vettem, hogy bebotladoztunk a szobába az erkélyről. Egy kicsit szabadulni szerettem volna és addig-addig faggatni, amíg választ nem ad a kérdésemre, de képtelen voltam akár csak egy másodpercre is elválni az ajkától. Úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok a karjaiban és mind a ketten megfeledkeztünk a jövőről és mindenről, csak a jelen számított: az itt és most.
Végül mégiscsak én törtem meg a csókot, hogy a segítségével ledobjam a pólómat. Az arcomba hulló hajtincseket arrébb simítottam és mosolyogva néztem Gonzalora. Már évek óta támogattuk egymást és átéltünk már sok jót és rosszat is. Ő is nagyon jól tudta, hogy a pokolba is vele mennék, ha kérné és igazságtalannak tartottam, hogy megpróbálja eltitkolni előlem a lelkben tomboló vihart, a kételyeit és a döntését. Talán ugyanerre gondolt ő is, mert közelebb lépett hozzám, aztán lehajtva a fejét mintegy bocsánatkérően ölelt át és a nyakamtól elindulva gyengéden végigpuszilta a kulcscsontomat, miközben a kezei végigkalandozták a felsőtestem minden egyes négyzetcentiméterén. Közben én megpróbáltam kitapogatni Gonzalo ingjén a gombokat, ami a kissé remegő kezemmel nem annyira ment könnyen. Mikor végre rátaláltam elkezdtem fenntről elindulva végiggombolgatni, hogy aztán a segítségemmel megszabaduljon tőle és ledobja a szőnyegre a pólóm mellé. Gonzalo óvatósan felkapott, odavitt az ágyhoz és ráfektetett. Éreztem  a selymes ágyneműt a hátam alatt, amit még az előző nap húztam fel, még kellemes virágillata volt az öblítőtől. Nem kellet sokáig várnom rá, hogy Gonzalo is csatlakozzon hozzám, a csókja pedig egyre sürgetőbb volt, sőt talán még kicsit kétségbeesett is és közben fogalmam sincs, hogy milyen módon, de mind a ketten megszabadultunk a felesleges textiltől. Egyáltalán nem emlékeztem rá, hogy mikor és hogyan, mert már csak akkor eszméltem fel, amikor megéreztem a meztelen testét magamon és teljesen megrészegültem tőle.  Semmi más nem tudott érdekelni a világon rajta kívül. Két kezét a hátam alá csúsztatta és úgy fogta meg a vállam és megtartson, amikor a nyakamtól elindulva őrjítő lassúsággal csókolta végig a testem egészen le a hasam aljáig, majd vissza egy apró foltot sem kihagyva, hogy aztán ismét az ajkamon állapodjon meg. Elengedve a vállam a keze végigsiklott az oldalamon, hogy aztán megkeresse a legérzékenyebb pontomat. – Mi Amor... – szerettem volna kimondani, de csak egy suttogásszerű nyöszörgő hangra tellett csak tőlem. Gonzalo a nyakamat kezdte el csókolgatni, én pedig úgy éreztem, mint a bázisugrók, mikor egy hatalmas szakadék szélén állnak és már alig várják, hogy fejest ugorjanak az eléjük táruló gyönyörű tájba. Egyre nehezebben vettem a levegőt, amikor is hirtelen abbahagyta a keze munkát és én szenvedélytől zavaros tekintettel néztem rá. Nem volt egy olyan porcikám sem, ami ne kívánta volna, mindenem egyszerűen érte kiáltozott. – Ne kínozz... – könyököltem fel. Mélyen belenéztem a szemébe, miközben az ajkamba haraptam és mikor már majdnem könyörgöre fogtam, megsimogatta az arcom, aztán visszahanyatlottunk a párnára és szinte rögtön megéreztem magamban. A szobán kívüli világ teljesen megszűnt számunkra létezni. Csak mi voltunk, egy test és egy lélek. Egyre inkább elvesztettük az érzékeinket, csak egymásra figyeltünk és minél szenvedélyesebben és kétségbesettebben kapaszkodtam belé, amennyire csak tudtam, hogy aztán fejest ugorjunk a végtelenbe, túl mindenen, a problémákon át a jövőt firtató kérdésekig...
Béksen feküdtünk egymás mellett a lemenő nap utolsó sugaraiban fürdő hálószobában. A falra árnyékot vont a ház előtt álló fa néhány ága és érdekes mintát rajzolt a fehér falra. Gonzalo a hajam simogatta, én pedig a kezemmel apró köröket és egyéb formákat rajzolgattam a mellkasára. Egyikünk sem szólt egy szót sem, de nem is volt rá szükség. Semmi mást nem akartam, csak azt, hogy addig tartson a karjában az argentin ameddig csak lehetséges. Egy idő után én törtem meg a csendet és a szemébe nézve megszólaltam.
- Quédate – ziháltam halkan még mindig az előbbiek hatása alatt állva. Gonzalo arcán megjelent egy mosoly és az ujjával körberajzolta az ajkam vonalát.
- Még nem mondhatok semmit sem. – válaszolt a kérésemre és egy csókot adott oda, ahol az előbb az ujjával játszadozott, kinn pedig az utolsó napsugár is eltűnt a láthatár alatt...


2012. május 21., hétfő

Un sueno en realidad I. - 24. fejezet


Sziasztok!
Bocsánatot kérek mindenkitől, hogy ennyit várattalak Titeket a következő résszel, de sem idő, sem energiám nem volt előbb megírni. És ne utáljatok a rész miatt, por favor! :)
Jó olvasgatást kívánok hozzá!
Puszi:
Detti

Gonzalo ruhájából csepegett a víz és nevetve várt rám az előszobában miközben egy törülközővel próbálta szárítgatni magát.
- Ezt nem úszod meg szárazon! – fenyegetett meg játékosan, aztán felsietett a fürdőszobába. Párc perc múlva aztán kikiabált, hogy vigyek be neki egy száraz pólót, mert azt elfelejtette. Szerencséje volt, mert közben felsétáltam a hálóba és a szekrényben sorakozó ruháimat vizslattam. Ugyan mi a legalkalmasabb öltözék arra az esetre, amikor az ember lányát bemutatják a párja apjának? – gondolkoztam el, de Gonza kiabálása megzavart. Átmentem a másik oldalra és kihúztam az első pólót az argentinom cuccai közül, ami a kezembe akadt. Mit sem sejtve léptem oda az ajtóhoz és kopogtattam. Az ajtó kinyílt, de Gonza nem csak a pólót vette el tőlem, hanem engem is berántott a szobába és mit sem törődve a tiltakozásommal benyomott a kádba, rám engedve a zuhanyt.
-         Mondtam, hogy nem úszod meg szárazon. – zárta el a csapot, miután megbizonyosodott róla, hogy elég vizes lettem és engedte, hogy kimásszak a kádból.
-         De te sem! – kiáltottam fel és ráirányítva a zuhanyrózsát megnyitottam a csapot.
- Ez nagyon piszkos kis húzás volt! – rázta meg a fejét nevetve. Már nem volt rajta egy olyan ruhadarab sem, ami nem volt vizes.  Leült a kád szélére és kikötve mind a két sportcipőjét kiöntötte belőle a vizet. A mosdókagylónak támaszkodva figyeltem a műveletet és nagyon kellett uralkodni magamon. Azt mindig is tudtam, hogy a fehér pólót előszeretettel használják a vizespóló versenyeken és akkor rögtön meg is értettem, hogy miért. A testére tapadt vizes póló szépen kirajzolta a mellkasa minden egyes izmát, én pedig egy időre belefeledkeztem a látványba.
-         Na van még kedved locsolkodni? – nézett rám vigyorogva miközben ledobta a vizes pólót és kicsavarta.
-         Azt hiszem kiegyenlítettem a számlát. – kezdtem el megtörölni a hajam egy kisebb törülközővel.
- Tévedsz, még mindig te vezetsz. Kétszer locsoltál meg, de én csak egyet törlesztettem. – termett mellettem és közelebb húzott a kádhoz, aztán megint kaptam egy kis vizet. – Na most már egálban vagyunk. –dőlt neki a falnak úgy, mint aki jól végezte a dolgát. Nem válaszoltam neki, csak nyelvet nyújtottam és lekapva a pólómat hozzávágtam, mire odaugrott mellém és felkapott, aztán kivitt a hálóba, hogy ott állítson lábra és aztán egy-egy törülközővel kezdtük el egymást püfölni a szőnyegen. Soha nem gondoltam volna, hogy felnőtt fejjel fogok még valaha játszani egy másik felnőttel és olyan jól fogom közben érezni magam, mint ahogy gyerekkoromban sem sokszor. Bár ezekben a percekben nem is igazán voltunk felnőttek, nem az állástalan tánctanár és a Real Madrid focistája birkozótt a mirasierrai ház szőnyegén, hanem két rakoncátlan gyerek. Talán az ilyen pillanatokban pótoltunk abból valamennyit, amennyit nekem a tánc és neki a foci elvett a gondtalan gyerekkorból. Persze a kezdetekkor mindenki csak játéknak fogja fel az egészet: a leendő zenész élvezi, hogy hangot csikarhat ki a hangszeréből, a leendő táncos élvezi, hogy kiugrálhatja magát, a leendő focista pedig élvezi a játékot. De eljön az idő, amikor el kell döntenie, hogy mennyire fontos neki az, amit a különórákon csinál. Ha nem az, akkor megmarad csak egy hobbinak, amibe akkor kezd bele amikor akar és ha egy-egy hiba, ami néha becsúszik, egy hamis hang, egy elvétett lépés, egy kihagyott hatalmas helyzet, nem jelent akkora tragédiát, ám ha úgy érzi, hogy neki ez az élete, szereti csinálni és akár az életét is felteszi rá, akkor elkezdődik a hosszú, nem mindig könnyű és sima út, ami a nagy álom eléréséhez szükséges. Délutánonként én is sokszor vágyakozva gondoltam rá, hogy az osztálytársaim most mind a barátaikkal játszanak élvezve a gyerekkorral járó örömöket és inkább szerettem volna köztük lenni, mint a  próbateremben izzadni, de ilyenkor mindig emlékeztettem magam a nagy álmomra: megnyerni a Savariát. Alázatosan lehajtottam a fejem és összeszorítva a fogam még egyszer előlről kezdtem a lépéssorozatot... Már egy jó ideje csapkodtuk egymást a törülközökkel Gonzaloval és már kezdett elfáradni a kezem, aztán szépen lassan abba is hagytuk a harcot, csak nevetve feküdtünk egymás mellett. Már fájt a hasam a sok nevetéstől, amikor is eszembe jutott, hogy a fürdőszobában valószínűleg még ott van az vizicsatánk minden nyoma és úgy egyáltalán a nappaliban is kicsit rendetlenség van, hiába takarítottam délelőtt.
-         Na most szépen tápászkodj fel és gyere! Rendet kellene tenni! – álltam fel.
-         Lo siento, ez a feladat rád vár. Nekem mennem kell apa elé. – pattant fel ő is és magára kapott egy pólót.
-         Tényleg. – néztem rá az órára – Akkor siess! A többit majd én megoldom.
- Köszönöm! – adott egy puszit és kisietett a szobából, én pedig magamra kapva valami szárazat, villám gyorsan nekiláttam a nappali rendbe tételének. Úgy dolgoztam, mint egy eszelős és magam sem tudom, hogy miként sikerült mindent olyanná varázsolnom, mint amilyen Gonzalo hazaérkezése előtt volt ennyire rövid idő alatt. Egy pillanatra lehuppantam az egyik fotelbe, amikor a mobilom elkezdte a La camisa negra dallamát játszani. Kelletlenül tápászkodtam fel és felvettem a kis készüléket. Gonzalo hívott, mert a rossz időjárási viszonyok miatt késik a buenos airesi gép legalább 1 órát és ne ijedjek meg, hogy nem jön haza. Miután bontottam a vonalat, felsiettem a fürdőszobába és ahol még nem száradt meg a padló, gyorsan feltöröltem, aztán nekiálltam felkészülni az estére. Kiválasztottam az egyik kedvenc ruhám a szekrényből, ami kényelmes volt, de ugyanakkor nem is hétköznapi viselet. Tettem fel egy kis sminket is, persze nem túl erősen, mert nem akartam, hogy csak egy rám hasonlító festékréteget ismerjen meg Gonzalo apukája és miután elkészültem, lesiettem teríteni. Mindennel végezve lehuppantam az ágyra és azt vettem észre, hogy az ölembe ejtett kezem remegni kezd. Nagyon izgultam a látogatás miatt, ezért próbáltam elterelni a gondolataimat, hogy azok a másnapi zaragozai felvételire suhanjanak át. Ettől csak még jobban izgultam és még mindig nem tudtam eldönteni, hogy elmegyek-e vagy nem. Persze Gonzaloval megbeszéltük, hogy nem leszek otthon a felvételi miatt, de én belül még mindig jókat vitatkoztam saját magammal, hogy elmenjek-e vagy ne? A hátam a kerevetnek támasztva hátradöntöttem a fejem, becsuktam a szemem és igyekeztem megnyugtatni magam, közben pedig talán egy picit el is szundítottam, mert már csak arra eszméltem fel, amikor nyílt a bejárati ajtó és az argentinom szólongat lentről.
-         Alejandra! Merre vagy? Megjöttünk.
-         Un momento, porfa! – válaszoltam iközben felugrottam a kanapéról és megigazítottam az öltözékem. A nappali felé menet még ellenőriztem magam az egyik tükörben, vettem egy nagy levegőt és odaléptem az apához és fiához. Gonzalo rögtön be is mutatott, Jorge pedig kedvesen fogadott, én viszont ennek ellenére még mindig nagyon görcsöltem az este miatt, amit a párom észre is vett. Épp véletlen leöntötte magát egy kis gyümölcslével, az pedig kapóra jött. Felhívott magával az emeletre, hogy gyorsan adjak neki egy másik felsőt. A szekrényből rögtön kikaptam az első inget és a kezébe nyomtam.
-         Ne izgulj már ennyire Alejandra! Nem fog megenni, ő csak az apám. – próbált nyugtatni.
-         Kíváncsi vagyok, hogy majd akkor is ilyen kedved lesz-e, amikor majd bemutatlak a szüleimnek. – jegyeztem meg durcásan.
-         Majd meglátjuk. – bólintott - Figyelj! Egy aranyos, kedves, segítőkész, őszinte és szép nőt, aki nem mellesleg kitűnő háziasszony is, ki ne kedvelne meg pillanatok alatt? Különben is én élek veled, nem ő, én pedig nálad tökéletesebb barátnőt ha keresnék, sem tudnék találni magam mellé. – mosolyodott el, amit láttam a szekrény ajtaján lévő tükörből, a szívverésem pedig meglódult, de ezúttal nem a görcsös izgalomtól.
-         Várj, a felső kettőt nem jól gomboltad! – léptem oda hozzá, hogy rendbe szedjem az öltözékét.
-         Ne izgulj! – fogta meg a karom mikor el akartam lépni tőle a művelet után. -  Minden rendben van. Csak önmagad add, de ezt neked nem kell mondanom, anélkül sem szoktad magad megjátszani – csókolt meg a mondat végén. – Gyere, menjünk! – nyújtotta felém a kezét, én pedig belekaroltam és együtt mentünk vissza a nappaliba, onnan pedig mentünk asztalhoz ülni.
Vacsora közben a kezdeti görcsösségem pedig lassanként kezdet feloldódni. Nem éreztem, hogy bármi baj lenne: az ételek nagyon jól sikerültek, jókat nevetgéltünk pár igen vicces sztorin, amelyekről eddig elfelejtett nekem beszámolni Gonzalo és a nagy többségét durcás arckifejezéssel hallgatta Jorge előadásában, ám bármennyire is tiltakozott ellene, hogy pár érdekesebb történetet megtudjak, a végén mindig ő nevette a legnagyobbat. Én is meséltem pár dolgot magamról és bár nagyon kellemesnek tűnt a légkör az asztal körül,  onnantól, hogy én meséltem magamról, mintha kicsit hűvősebb modorát varázsolta volna elő Jorge a kalapjából. Ugyan egy szóval sem mondta, de éreztem, hogy valami gondja van. Úgy gondoltam, hogy nem állok neki firtatni a dolgot, mert engem is becsaphatnak az érzékeim és az is lehetséges, hogy csupán csak fáradt a hosszú utazás miatt, így a tapogatozó kérdezgetés helyett inkább az asztalbontás mellett döntöttem. Gonzalo segített bevinni a tányérokat a konyhába, aztán adott egy puszit az arcomra és kiment az apjához. Az edényeket és az evőeszközöket egyesével pakoltam be a gépbe, aztán a mosogatóba is engedtem kis meleg vizet, mert volt pár pohár, amit csak kézzel lehet elmosni. Gyorsan végeztem a poharak öblítgetésével és odasétáltam a szekrényhez, ahol ezeket tartjuk. Fogtam egy konyharuhát és elkezdtem szárazni törölni őket, mielőtt visszatettem volna mindet a helyére, amikor is megütötte a fülem a résnyire nyitva felejtett ajtón beszürödő apa és fia közt zajló beszlgetés, aminek a témája éppen én voltam. Hallgatózni nem szép dolog, de arra is képtelen voltam, hogy becsukjam az ajtót, felhívva magamra a figyelmet, így inkább csendben törölgettem tovább a poharakat, hogy aztán majdnem elejtsem az egyiket, amikor érdekes fordulatot vett a beszélgetés.
-         Édes fiam, nyíljon már fel a szemed végre, csak kihasznál téged!
-         Tessék?! – kérdezett vissza kissé indulatosan Gonzalo - Apa, tudod, hogy én mindig is nagyon adok a szavadra és igyekszem megfogadni a tanácsaidat. De most azt hiszem, hogy tévedsz. Soha nem akarna kihasználni engem és tudom, hogy szeret és én is szeretem őt. Ne téveszd össze őt Carolinával kérlek!
-         Melletted ismertté és gazdaggá válhat. Neki, aki a kontinens másik végéről jött ide szerencsét próbálni, te egy kész főnyeremény vagy. Messziről jött ember, pedig azt mond, amit akar... Ne légy ennyire naiv és ne hagyd, hogy ennyire az ujja köré csavarjon!– tartott hosszabb szünetet Jorge, mintha épp átgondolná az előbbieket. – Na jó, lehet, hogy nem így van, de akkor is arra kérlek, hogy vigyázz vele! – fejezte be a mondókáját, amire egy ideig nem érkezett válasz.
-         Jó, vigyázok. – szólalt meg egy idő után nagyot sóhajtva Gonza és ez a rövidke válasz volt, ami a leginkább meghökkentett.
Teljesen leforrázva és kikerekedő szemekkel bámultam magam elé és még mindig ugyanazt a poharat törölgettem. Nagyon szíven ütöttek a vádak és nem tudtam eldönteni, hogy most rendezzem meg Zrínyi kirohanását és mondjam meg Jorgénak, hogy mit gondolok arról, amit az előbb előadott a fiának és ezzel ássam még mélyebbre magam, talán még Gonzalot is magamra haragítva vagy tegyek úgy mintha semmit sem hallottam volna és majd ha eljön az ideje, akkor rendezzem valahogy ezt a dolgot. Pár percnyi gondolkozás után ezutóbbi lehetőség mellett döntöttem. Otthagytam a poharakat és vettem egy nagy levegőt, aztán kiléptem a konyhából. Mind a kettőjük szeme rám szegeződött, amikor beléptem a nappaliba, ahol már jóval kedélyesebb témákról beszélgettek, Jorge ugyanis épp azt mesélte, hogy kivel miféle újdonság történt Argentínában.
-         Gyere, ülj le! – invitált kedvesen mosolyogva az argentinom, hogy üljek le mellé a kanapéra, de nekem semmi kedvem sem volt a hallottak után cseverészni.
- Ne haragudjatok, de nagyon fáj a fejem. Inkább felmegyek, beveszek egy gyógyszert és alszom. Jó éjszakát! – füllentettem és felsiettem a hálóba. Vettem egy gyors zuhanyt és lefeküdtem az ágyba, de az álom csak nem akart jönni, mert egyfolytában ez a párbeszéd járt az eszemben. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy feljöttem, de egyszer csak azt vettem észre, hogy kinyílik az ajtó és Gonzalo lép be rajta. Annyira hangtalanul, amennyire csak tudott szöszmötölt valamit, aztán leült az ágyra és egy darabig mozdulatlan maradt, aztán befeküdt mellém, amire én úgy tettem, mintha álmomban fordultam volna át a másik oldalamra.
-         Alszol Bonita? – kérdezte suttogva, de én nem válaszoltam. - Úgyis tudom, hogy nem alszol, Alejandra.
-         Az előbb felébredtem, amikor bejöttél.
-         Valami baj van? – hajolt fölém és pár hajtincsemet arrébb simította az arcomról.
-         Igen. Aludni akarok, ha nem haragszol. – mordultam rá.
-         Nem hiszem el, hogy csak ez bánt.
-         Holnap nekem táncolnom kell és szeretném végre kipihenni magam, úgyhogy most már békén hagysz?! – hadartam el.
Gonzalo erre semmit sem válaszolt, csak visszafeküdt és átfordult a másik oldalára, tőlem a legmesszebbre huzódva. Egy pillanatra felemeltem a fejem a párnámról és ránéztem, de mégsem szóltam hozzá. Ha ennyi győzködés elég volt neki, hogy kételkedni kezdjen bennem és az iránta érzett szerelmemben, akkor csak sajnálni tudom. „Jó, vigyázok” ...

*

Mánap korán keltem és amint elkészültem a reggeli teendőimmel a még kinn lévő piperecuccaimat is elpakoltam a bőröndömbe. Úgy terveztem, hogy Zaragozában töltök pár napot, akármi is lesz a felvételi vége. Hívtam egy taxit és lehúztam magam mögött a bőröndöt az emeletről, aztán lepakoltam az előszobában és bementem a konyhába, hogy bekapjak pár falatot reggelire. Éppen végeztem, amikor a konyhaajtóban Gonzaloba ütköztem.
-         Neked is jó reggelt Alejandra! Látom útra készülsz, de nekem elfelejtettél szólni. – jegyezte meg szemrehányóan.
-         Mondtam már neked. Megyek a felvételire.
-         Ezzel a kofferrel? – mutatott a háta mögé.
-         Igen. Van benne pár táncruha.
-         Akkor elviszlek.
-         Nem szükséges hívtam taxit. – hallottam meg a dudálást. – Már itt is van. Bocsi, de nekem most mennem kell. Majd hívlak! Szia! – fordultam sarkon és magam után húzva a bőröndöt kiléptem a ház ajtaján elindulva a kapu felé.
-         Alejandra! Állj már meg az Istenért! – sietett ki utánam – Nem foglak így elengedni, érted? Addig ki nem mész innen, amíg el nem árulod, hogy mitől őrültél meg teljesen. – fogta meg a karom a kapuban állva -  Mondd, miért haragszol rám ennyire? Megbántottalak valamivel?
-         Nekem most mennem kell.  – hagytam ott és a bőröndöm bepakoltam a taxiba. – Ne rendezz jelenetet az utcán, mert még címlapon leszünk....bár az is reklám lenne nekem. Hátha rögtön visszavesz Alicía vagy talán bekerülhetek a tv-be is?
-         Mi?! Mi ez az egész? Ugye nem...
-         Hallottam mindent. Azt is, amivel zártad a kis beszélgetéseteket és az még jobban fájt, mint az, amit apád mondott. – szálltam be a taxiba.
-         Alejandra, de én azt nem úgy gondoltam. Félreértettél! Hagy magyarázzam meg!
- Nem szükséges. – szóltam hozzá a kocsiból, aztán elindult a taxis, visszanézve pedig láttam, hogy Gonzalo egy hatalmasat rúgott egy kiürült üditősdobozba, amit épp a lába elé fújt a szél. Annyira el voltam merülve a gondolataimban, hogy észre sem vettem, amikor megérkeztünk a pályaudvarra. A reggeli gyorssal készültem elutazni és ahogy a bőröndöm magam mögött húzva siettem a vonathoz, a peron elején szó szerint egy nem várt ismerősbe botlottam...

2012. május 8., kedd

Un sueno en realidad I. - 23. fejezet

Sziasztok!
Nem sok mindent fűznék hozzá a részhez, csak annyit mondanék, hogy majd a következő résztől kezdenek el kicsit felpörögni az események. ;)
Jó olvasást kívánok Nektek hozzá!
puszi:
Detti


Az ebédemnek nagyon nagy sikere volt, Gonzalo azon nyomban beleszeretett a mákos gubámba. Nem hiába szokták mondogatni az öregek, hogy egy férfit a hasánál lehet a legjobban megfogni. Másnap reggel a tőle telhető legédesebb arcot vágva, kissé bátortalanul megkérdezte, hogy nem-e csinálok neki valami finomságot mire megjön a Valdebebasból. Egyrész ha akartam volna, sem tudtam volna neki nemet mondani, másrészt pedig gondoltam, hogy kiteszek egy kicsit magamért, ha már Gonzalo édesapját várjuk vendégségbe, ezért rábólintottam.  Amint kitette a lábát Gonzalo a házból, én átöltöztem és a fejemre kötve egy kendőt nekiláttam a takarításnak. A nappaliban az asztalon szanszét dobált újságokat szépen elrendeztem az asztal szélén, a polcokat és szekrényeket letöröltem és összeszedtem Gonzalo ruhadarabjait a lakás különböző pontjairól. A vendégszobában  átcseréltem az ágyneműt és aztán elégedetten vettem szemügyre a csillogó-villogó lakást. Kicsit lepihentem és átnézegettem az aznapi újságokat, aztán nekiláttam a főzésnek. Annyira elmerültem a lábasok kevergetésében, hogy észre sem vettem, amikor hazaért Gonzalo.
-         Segítsek? – hallottam meg a konyhaajtó felöl az argentin hangját, mire odanéztem és én is majdnem a leveshez hasonlóan cseppfolyóssá váltam, attól ahogy rám nézett az ajtófélfának támaszkodva.
-         Ha már így felajánlottad, akkor igen. Mihez értesz? – mosolyogtam rá.
-         A focihoz. – lépett be nevetve a konyhába.
-         Nem úgy, a konyhában. – legyintettem nyakon játékosan.
-         Hát kérlek, univerzális vagyok. Ki tudom nyitni a hűtőt és kivenni belőle amit szeretnék, be tudom kapcsolni a mikrót és a kenyérpirítót, isteni a rántottám és tudok Nutellás kenyeret kenni. És azt is tudom, hogy ezt fakanálnak hívják. - vette fel az asztalról a merőkanalat.
-         Az a merőkanál!
-         Tudtam, csak kíváncsi voltam, hogy figyelsz-e rám.
-         Persze. Hé, azt hagyod békén! – csaptam rá a fakanállal a kezére, mert épp a dulce de lechéből nyalakodott. – Abból majd este kapsz!
-         Aú, ez fájt! – simogatta meg szenvedő arcot vágva a kezét.
-         Legalább nem nyalakodsz többet! Na de ha már itt vagy akkor befoglak dolgozni! Állj szépen ide és néha kavargasd meg a levesemet! – húztam kicsit arrébb.
-         Igenis! – kötött fel egy kötényt és érdeklődve a fazék fölé hajolt, aztán engem kezdett el figyelni.- De szakszerűen bánsz azzal a répával! – jegyezte meg szemtelenül.
-         Tényleg? – kérdeztem ártatlanul, majd egy nagy csapással kettévágtam a késsel aztán ránéztem Gonzára.
-         Ilyenkor félek tőled. - Az argentin sokat mondóan nyelt egy hatalmasat, aztán visszafordult a leveshez.
-         Hmm...egész jó lesz ez a dulce de leche.- jegyeztem meg miután belekóstoltam és szép lassan lenyaltam a kanálról a maradék pundingot. Gonza erre ismét rámnézett és magamban mulattam az arckifejezésén. Láttam rajta, hogy az a bizonyos cérna már majdnem a szakadásig ki van feszülve nála. – Mindjárt jövök, addig nem rátámadni a dulce de lechére! – hagytam ott egy pár percre, mert ki kellett mennem és megnyugodva tapasztaltam, hogy semmi változás nem történt, minden úgy volt ahogy hagytam, legalább is látszólag. Az argentin a levest kevergette én pedig visszaültem a konyhaasztalhoz.
-         Alejandra, ennek így kell rotyognia? – kérdezte halálosan komolyan.
-         Igen. Mindjárt kész lesz. Hagy nézzem csak! – mentem oda és akkor láttam, hogy Gonza szája sarkában ott maradt egy pici a dulce de lechéből. – Te! Tudtam, hogy nem hagyhatlak kettesben a dulce de lechével!
-         Nem bírtam ki, bocsi!
- És majdnem megetted a negyedét! Akkor mi marad estére? Ezt nem úszod meg! – kaptam fel a fakanalat, mire Gonza átszaladt az asztal másik oldalára, én meg gondolkodás nélkül utánairamodtam. Percekig kergettük egymász az asztal körül, mire én kezdtem kifulladni és lelassulni, de az argentin még mindig elemében volt, sőt! Ahányszor elfutott a dulce de leche mellett, egy kávéskanálnyit meg is evett belőle.
-         Ha még egyszer szemezni kezdesz az édességgel, kiutasítalak a konyhából! – fenyegettem meg.
-         De én nem is...na jó csak kétszer...háromszor.... Mondtam már neked,  hogy mennyire szexi vagy ebben a kötényben? – váltott gyorsan témát.
-         Nem hatsz meg! Inkább menj és nézd meg a képed, tiszta puding vagy! – toltam ki a konyhából nevetve. – Most már egyedül is elboldugolok. Köszönöm a segítséged! – mentem vissza a konyhába, amikor is meghallottam Gonzalo nevetését.
-         Azt hiszem szalonképessé kell tennem magam. – állt meg megint az ajtóban.
-         Nem ártana. – mosolyogtam rá.
-         De előbb.... – lépett oda hozzám és elkapva a derekam magához húzott.
- Gonzalo Gerardo, eszedbe ne jusson! Meg ne merj csókolni ilyen ábrázattal! – próbáltam tiltakozni, de azért nem vittem túlzásba és ennek az lett a vége, hogy hasonló maszatosan végeztem én is. Miután szétváltunk, az argentin azonnal besietett a fürdőszobába. Nevetve csóváltam meg a fejem és leültem az egyik székre. Az asztalterítő gyürődéseit igyekeztem az ujjaimmal kisímitani, amíg vártam, hogy végre a főételem is elkészüljön és végig a másnap esedékes zaragozai úton agyaltam. Szerettem volna azt a munkát nagyon is, de azért voltak kétségeim is, mert nem akartam épp most elutazni és Gonzalot egyedül hagyni. Az elkövetkező napok sorsdöntőek voltak az argentinom életében és én mellette akartam lenni, nem Zaragozában vagy valahol Madrid környékén. Gondolataimból az rángatott ki, hogy valaki csöngetett. Felpattantam a székről és kisiettem a kapuhoz, ahol Ana és Sergio toporgott és azonnal elkezdtek röhögni, amikor megláttak .
-         Gyere  Mamacita…szerintem rosszkor jöttünk. Nem akarom tudni, hogy ezek mit csináltak. –mondta a röhögésben majd megpukkadva Sergio.
-         Egyébként szia….izé sziasztok! - mondta Ana, ugyanis időközben Gonzo is előkerült.
-         Sziasztok! Sergio, semmi olyat nem csináltunk, amit azzal a perverz fantáziáddal elképzeltél.- Az argentinom mögém lépett és hátulról átkarolt majd olyan képet vágva nézett Sergékre, mintha épp most léptünk volna ki a hálóból.
-         Tényleg nem zavartunk meg semmit?
-         De. - Kérdő tekintettel meredtek ránk, hogy vajon miféle hálószobatitkot fogok kifecsegni. - Épp főztem.
-         Pipita, ugye nem ettél belőle? - Kérdezte Serg, mire a kérdezett személy hevesen bólogatott - Jól vagy? Nem kaptál ételmérgezést?
-         Ana…Elkalapálhatom az életed párját vagy te rúgod seggbe?-kérdeztem.
-         Csak nyugodtan verd meg. Ráférne már... - nézett angyali mosollyal Sergiora.
-         Ezek a nők! Sose kezdjen velük az ember! Igaz drága jó cimborám? - Mondta a spanyol védő és Gonzával tűntetőleg arrébb vonultak.
-         Szóval csak azt akartuk kérdezni,hogy nem-e jöttök velünk, mert elmegyünk valahová a környéken piknikezni
-         Köszönjük a meghívást, de sajnos nem érünk rá. Ma jön  Jorge, az apósjelöltem és addig még el kell intéznünk pár dolgot.
-         Értem. Kár…                                                  
-         Majd máskor elmegyünk. De nektek jó szórakozást!
-         Köszönjük! Izgulsz? – érdeklődött kedvesen a spanyol lány.
-         Hát…kicsit. Nem tudom, hogy milyen benyomást fogok rá tenni…
-         Ugyan már, nincs okod rá. Biztos meg fog kedvelni.
-         Remélem…
-         Úgy lesz hidd el! - Ölelt át a legjobb barátnőm. - De mi megyünk is,ha nem haragszol.
-         Dehogy. Érezzétek jól magatokat! Hasta luego! – köszöntem el 2 puszival Anától és odaintettem Sergionak is. Miután az autójuk körvonala eltűnt a láthatáron vissza indultunk a  házba Gonzaloval.
-         Lehet, hogy volt valami abban, amit Serg mondott? Mintha éreznék valamit… - kezdett el nagyon furcsa pofákat vágni Gonzalo, aztán kiterült a füvön.
-         Jól van Gonzalo! Te akartad! – nyitottam meg a slagot, amit ráirányítottam a kedves páromra. Ahogy megérezte a vízsugarat magán rögtön talpraugrott és besietett a házba, én meg majd megpukkadtam a nevetéstől...





-         Messze van még? - kérdezte Serg a volánnál ülve Anát.
- Alig megyünk egy 3/4 órája,ki se értünk még Madridból,de már nyafogsz…pasik.
- Puffogás helyett inkább a térképet figyeld, mert el fogunk tévedni.
- A következő kiágazásnál fordulj balra. Nem fogunk eltévedni, nyugodj meg.
- Tényleg! - kiáltott fel Serg mikor meglátta az út mellett a táblát: La Hiruela.
La Hiruela
Madridtól északra található falu, a Sierra Guadarrama ölelésében, ahol néhány magasabb hegycsúcsot egészen nyár elejéig hó borít a környéken. Nehéz elhinni, hogy alig ¾ órányira jár az ember Madridtól, annyira más a környezet, mintha több száz kilométerre járnánk a spanyol fővárostól valahol Asztúria szívében. Gyönyörű színekben pompázik a hegyoldal ilyenkor ősz derekán és a látvány még a leginkább az égig érő toronyházak és betonépítmények közül idevetődő tözsgyökeres városiakat is egy pillanat alatt elvarázsolja. A fák levelei a színek milliónyi színben pompáznak és festőnek kell lenni a talpán annak, aki ki szeretné keverni az összes árnyalatot. Sergio leállította az autóját a falu főterén és kivéve az autóból a hátizsákját meg egy piknik kosarat nagyot szippantott a tiszta, vidéki levegőből. Miután lezárta az autót és jól eltette a kocsikulcsot, hogy el ne hagyja, Anával kényelmes tempóban indultak el a falu határában lévő eldugott kis tóhoz. A hely egyszerűen tökéletes célpont volt egy kis piknikezésre. A szerelmesek leterítettek az egyik fa alá egy plédet és mind a ketten leheveredtek rá. Ana Serg karjaiban elveszve bámulta az eléjük táruló csodálatos kilátást.
-         Na most mit csináljunk? – nézett fel Sergiora Ana.
-         Éhes vagyok.
-         És még én vagyok éhenkórász. – bontakozott ki a lány Serg öleléséből és elkezdte kipakolni a kosár tartalmát.
-         Annyira megéheztem ebben a nagy túrázásban. – törölte meg a homlokát Sergio.
-         Puhány vagy! – jegyezte meg nevetve Ana.
-         Tessék?!
- Jól hallottad Sese! – kuncogott tovább a lány és felpattanva a plédről elszaladt. Sergio sem tétovázott sokáig és utánairamodott. Ana annyira elmerült benne, hogy minél jobban elbújjon egy fa takarása mögé, hogy észre sem vette, amikor Sergio hangtalanul a háta mögé érkezett. A lány ijedten nézett a védőre, mire az se szó-se beszéd felkapta a barátnőjét és odavitte a tó partra, mit sem tőrödve azzal, hogy Ana a hátát püföli és különféle fenyegetéseket helyez kilátásba arra az esetre, ha a tóba meri dobni. Mikor odaért a part szélére lendített egy nagyot Anán, mire a lány síkitott egyet, de a férfi nem engedte el és csak nevetett rajta, aztán megfordulva visszalépett a plédhez, hogy oda tegye le a lányt.
-         Serg, kinyírlak. – puffogott Ana, de a szája sarkában már ott játszott egy mosoly.
-         Megijedtél, mi? – telepedett le a fa alá a védő is és a hátát nekidöntve a fatörzsének pimasz mosollyal az arcán nézte a barátnőjét.
-         Kicsit köcsög vagy néha, de így szeretlek. – húzodótt hozzá közelebb a lány, majd enni kezdtek.
-         Annyira jó kicsit kiszabadulni a mókuskerékből! – sóhajtott fel Sergio.
-         Nekem is. – bújt méginkább a férfihoz Ana.
-         Nem kell azt figyelni, hogy honnan ugranak elő a paparazzik, hanem itt tényleg csak Sergio Ramos lehetek, nem a Real Madrid négyese Sergio Ramos, hanem csak úgy simán. Végre kettesben lehetek ezzel a nagyszájú vagány nőszeméllyel, aki a barátnőm.
-         Jaj ne bókolj ennyire, mert elpirulok!
-         Na olyat se láttam még tőled! – nevetett fel Sese.
-         Vigyázz Sese, ha itt teszlek el láb alól, nem lesznek tanúk. – jegyzte meg Ana és eltüntette az utolsó darab morzsát is a süteményéből. Erre, mint varázsszóra pedig veszettül elkezdett csörögni Sergi mobilja. Először nem akarta felvenni a Madrid négyese és meg is bánta,hogy bekapcsolva felejtette a kis szerkezetet, de a hívó fél túl kitartó volt. Már az első pár szó után gondterheltté vált Serg arca és miután megnyomta a piros gombot Anára nézett.
-         Puta Madre! – rúgott arrébb mérgesen egy kavicsot.  – Ana, sajnos mennünk kell. Sajnálom, hogy így alakult.
-         De mégis mi történt? – kérdezte a spanyol lány miközben mindent igyekezett visszapakolni a kosárba.
-         Induljunk el és majd út közben elmondom. – gyűrte be a plédet Serg a hátizsákjába, amjd pedig Ana a karjára vette a kosarat és vissza indultak a faluban hagyott autóhoz...



Lábjegyzet :)
Dulce de leche - Karamellizált tejkrém, amit a banántól kezdve a palacsintán át a fagylaltig mindenre tesznek az argentinok és Spanyolországban is találkoztam vele. :)