Un sueno en realidad I. - 22. fejezet

Sziasztok!

Megérkezett a frissítés, remélem tetszeni fog Nektek! :) 

Köszönöm a 14 feliratkozottnak és a Többieknek is, akik nincsenek feliratkozva hogy olvastok! Nagyon jól esik, hogy értékelitek a művemet. :)

 Klausszal és Deveczkével hamarosan nekikezdünk egy új történetnek, aki szereti az írásainkat, vessen egy pillantást oda is, a prológus már fenn van. :)

http://corazonesenmadrid.blogspot.com/

Puszi:

Detti

Reggel amilyen csendben csak tudtam, úgy igyekeztem elkészülni, mert nem állt szándékomban felébreszteni Gonzalot a szöszmötöléssel. Elhatároztam, hogy utánajárok annak a 2 álláshirdetésnek, amit valaki a szekrényembe rejtett, így muszáj voltam korán kelni. A hálószobából mezítláb sétáltam be a fürdőszobába és csak odabenn, a hideg kővön vettem fel a papucsom, hogy még ezzel se csapjak zajt. Miután ott végeztem és vettem egy frissítő zuhanyt, becsavartam magam egy hatalmas törülközőbe és ismét visszaléptem a hálóba, hogy kiválasszam a mai ruhám a szekrényből. Elgondolkozva nézegettem a polcokon rendben sorakozó összehajtogatott ruháimat és kinéztem magamnak az egyik csinos felsőmet, ami az egyik legfelső polcon volt. Lábujjhegyen egyensúlyozva próbáltam elérni, amikor is az argentinom úgy megijesztett, hogy a szívem is majd kiugrott a helyéről és ha nem állt volna ennyire közel hozzám, a fenekemre huppanok.

-         Dios mio! – kaptam a szívemhez – Rám hoztad a frászt. Azt hittem, hogy még alszol.

-         Ahogy megéreztem, hogy felkeltél mellőlem én sem bírtam tovább aludni. – karolt át az egyik kezével hátulról. – Várj, segítek! – nyúlt fel a felsőmért, amit utána a kezembe adott. – Annyira szeretem, hogy ilyen kicsike vagy. – nyomott egy puszit az arcomra.

-         Köszönöm! – viszonoztam az előbbit. –Én nem annyira szeretem. Azért pár centit még nőhettem volna. – fintorogtam.

-         Nekem így vagy tökéletes. – kezdte el csókolgatni a nyakam – Most pedig maga a megtestesült álom vagy egy szál törülközőbe csavarva.

-         Gonzalo, mennem kell állásinterjúra. El fogok késni.

-         Madridban mindenki késik, ez a pár perc nem oszt nem szoroz. – folytatta az előbbit és az általam mondottakkal nem igen törődve felkapott és odacipelt az ágyhoz, ahová gyengéden lefektetett. Mikor mellém mászott egy pilllantásból megértette, hogy most én akarok felül lenni és már várta a műsort, amikor is lehajoltam hozzá és szenvedélyesen megcsókoltam.

- Most pedig megyek az állásinterjúra, a többit majd éjjel. – súgtam neki és amilyen gyorsan csak tudtam leugrottam mellőle. Még hallottam, hogy annyit morgott az orra alatt, hogy „boszorkány”. Mikor már felöltözve lesiettem a konyhába, hogy bekapjak pár falatot, Gonzalo már ott ült a konyhaasztalnál és a napi sportsajtót tanulmányozta. Az egyik kezében egy frissen sült pirítóst tartott, a másikban pedig az újságot fogta és a címlapot böngészte. Amikor elmentem mellette egy hirtelen ötlettől vezérelve beleharaptam a pirítósába, mire ő ledobta az újságot és az ölébe rántott.

-         Ne nézz így rám, te mondtad, hogy ami itt van az enyém is. – kuncogtam.

-         Beleértve az én reggelimet is? – tettette a sértődöttséget.

-         Gondolom. – bólintottam. – Az is itt van, nem?

-         Te provokálsz engem – húzodott mosolyra a szája. – és még te sietsz állásinterjúra.

-         Amint elengedsz megyek is.

-         Ha így nézel rám, akkor képtelen vagyok rá.

-         Akkor figyelj! – próbáltam minél hülyébb arcot vágni.

-         Így végképp nem fog menni. – nevetett Gonzalo -  Nem lehetne az állásinterjút áttetetni másnapra, én meg beteget jeletenék és itthonmaradnék. Egész nap ki se bújnánk az ágyból, mit szólnál hozzá?

-         Sajnos nem lehet és ha nem sietek, akkor tényleg elkések. – pillantottam a konyhai órára.

-         Vidd el a szürke Audit! Azzal gyorsabban haladsz, mintha tömegközlekednél. Sőt, nyugodtan használhatod, én úgyis a feketével járok.

-         Komolyan mondod?

-         Nem, csak vicceltem.

-         Köszönöm! – csókoltam meg.

-         Hű, ha adsz még egy ilyet a feketét is neked adom!

-         Bolond. – csókoltam meg még egyszer. – Most már tényleg megyek. Szia! – álltam talpra és megigazítva az öltözékem elindultam kifelé a konyhából, de Gonzalo még utánam szólt. – Alejandra! Egy jó nagy kalappal! Az egyik sikerülni fog, érzem.

-         Köszönöm! Szeretlek!– mentem vissza hozzá és adtam egy puszit a homlokára, hogy aztán a szürke Audi kulcsaival a zsebemben, bemenjek a garázsba és először csak szemezzek a járgánnyal, aztán pedig bele is üljek és kihajtsak vele a kapun.

Rögtön az első megadott cím felé vettem az irányt, ami Dél-Madridban volt található. Kényelmes tempóban vezettem végig a Castellanán és fokozatósan hagytam mögött a északi városrész csillogó és hatalmas irodaházait, hogy a modern fővárosból hirtelen a mediterrán nagyvárosba csöppenjek. Mindig is érezhető volt a kontraszt Észak- és Dél-Madrid között, pedig egy város része volt mind a kettő. Északon éltek mindig is a társadalom gazdagabb rétegei és ott vannak a bankok, állami vállalatok és sok más egyéb nagyvállalat székhelyei szétszórva a minisztériumok között a nagyobbnál nagyobb és a napfényben fényesen csillogó üveg irodaházak szintjein. Délen viszont semmi sincs, ami erre a modern és pénzszagú világra emlékeztette volna az embert. Ezen a tájon találhatjuk a főváros legnagyobb bikaviadal arénáját, a Las Ventast, itt van olyan épület, amelynek a falát csempére festett műalkotások díszítik és itt találjuk a legtöbb tapas bárt is. Dél-Madridban a szegényebbek élnek, a többségük vidékről költözött a fővárosba, leginkább Andalúziából, ezért vannak itt a madridi flamenco bárok is és errefelé élnek a flamenco zenészek is. Viszonylag hamar sikerült elnavigálnom magam a megadott címre, ami egy éttermet takart. Kiszálltam az autóból és nyújtoztam egyet körbenézve az étterem körül. Majdnem szemben az épülettel helyezkedett el az Atlético Madrid stadionja és gondolatban beírtam egy fekete pontot a helynek a rossz kilátás miatt. Megigazítottam az öltözékem és bementem a bárba, ami pont úgy nézett ki, ahogy vártam. Tradicionálisan spanyol volt a berendezése is, az asztaloktól kezdve a torreádorok és az értük szerelemre lobbanó flamencotáncosnők képeivel teleaggatott falig, ahol az egyetlen kakukktojást Fernando Torres portréja és bekeretezett meze jelentette. Az egyik asztalnál ültetett le a hely tulaja, aki mesélt egy kicsit az étteremről és az odajáró vendégekről, aztán engem kezdett el faggatni, de alig pár perc beszélgetés után nemet mondott, mert neki mindenképp minimum egy spanyol őst felmutatni képes táncosnőre van szüksége a hétvégi flamencoműsorokhoz, ezzel pedig ki is húzhattam a helyet a rövidke listámról. Kifelé menet gombóccá gyűrtem össze a papírt a kezemben és bedobtam a szemetesbe. Megpróbáltam a dolog jó oldalát nézni és örűltem, hogy így legalább nem a Vicente Calderón tövében kell majd dolgoznom. Beültem az autóba és a Mirasierrához közelebb eső másik cím felé vettem az irányt. Amikor leállítottam a kocsit az irodaház előtt először azt hittem, hogy rossz helyre jöttem, de a cím stimmelt. Megvontam a vállam és bementem az épületbe, ahol a recepciós hölgy útbaigazítása alapján viszonylag gyorsan sikerült megtalálnom a harmadikon lévő irodát és próbatermet. Illedelmesen bekopogtam, aztán beléptem a táncegyesület vezetőjéhez. Az elmondottakból leszűrtem, hogy ez a társulat Madrid környékén és néha Zaragozában vállal előadásokat, különböző címeken futó műsoraik vannak, amelyekből a megrendelő választja ki, hogy melyiket adják elő, pontosabban táncolják el. Az eddigi koreográfusuk kilépett és az ő helyére kerestek valakit. Az vezetőkoreográfus átnézte az életrajzom és nagyokat hümmögött, amiből nem tudtam leszűrni, hogy ez jót vagy rosszat jelent-e, de végül is abban egyeztünk meg, hogy másik 4 jelölttel együtt kipróbálnak mindannyiunkat és akinek a munkája elnyeri a társulat vezetőinek a tetszését, azt veszik majd fel és 2 nap múlva kell majd megjelennem Zaragozában, ha pedig nem jelenek meg, akkor semmisnek tekintik a jelentkezésem. Rábólintottam a dologra, aztán visszaindultam a lenn parkoló autómhoz. Alighogy beültem és bekapcsoltam a mobilom, azonnal csörögni kezdett.

-         Na végre felvetted! Gyere ide az iskolába, amilyen gyorsan csak tudsz! – hadarta el Ana, amint felvettem a készüléket.

-         Mi történt?

-         Botrány van ... és még nagyobb botrány lesz.

-         De mégis mi van? Mondj valami bővebbet kérlek!

-         Silvia elhatározta, hogy tüntetni fog a te kirúgásod és a nagynénja tevékenysége ellen. Odaláncoltatta magát egy fához a kezében egy transzparenssel és mindenféle dolgot kiabál. Ha Alicia ezt meglátja, akkor elszabadul a pokol és annak nem csak Silvia fogja a kárárt látni.

-         Mindjárt ott leszek. – bontottam a vonalat és elszáguldottam az iskola felé.

Meghatott, hogy Silvia ilyesmire ragadtatta magát. Sokat beszélgettem vele amíg tanítottam, mert ő is ugyanúgy gondolkozott a táncról, mint én. Ám idővel nem csak a tánc került köztünk szóba, hanem mesélt nekem az életéről is. Az iskolában sokan irigykedtek Silviára, mert úgy gondolták, hogy csak azért teljesít kiemelkedően, mert Alicia unokahúga, de ez csak egy rosszindulatú feltételezés volt, semmi több. Nagyon sokat dolgozott, hogy ő legyen a legjobb, ebbe menekült az otthoni problémák elől. Aranykalickában nőtt fel, mert mindent megkapott, amit csak kért, csak épp nem nagyon dönthetett szabadon arról, hogy mit szeretne és még most is az édesapja és a nagynénja akarta irányítani az életét.

Ahogy odaértem a térre, kiugrottam a kocsiból és Ana rögtön mellettem is termett és a kezét tördelve újra elmondta azt, amit a telefonba is, közben pedig elindultunk a park felé.

-         Hééééééé! Engedj el! Silvia ezt nem teheted velem! El ne dobd! A kuuuuulcs! Ha egyszer kiszabadulok, Isten bizony megöllek! – hallottuk meg az egyik fa felől Roberto kiabálását. Silvia ugyanis nem átallott őt is odabilincselni a fához.

-         Nem érek rá veled foglalkozni apuci kiskedvence, mert épp tűntetek. – mérte végig undorral Robertot.

-         Ha ezt meglátja Alicia, mind a ketten repülünk.

-         Nézd ott jön Alejandra! – mutatott felém Silvia. – Követelem, hogy Alicia Jaureguit váltsák le az iskola éléről! Változtassák meg a tanulmányi szabályzatot! Igazságot! Igazságot! Alejandra Váradyt vegyék vissza az iskolába! Fuera Jauregui! Fuera! – kezdett a mondókájába Silvia.

-         Tanárnő, beszéljen már vele! Nekem nincs kedvem elmenni az iskolából. – rimánkodott nekem Roberto.

-         Silvia, nagyon köszönöm, hogy kiállsz értem! Nagyon jól esik, hidd el, de annyit igazán nem érek, hogy téged is utánam küldjön a nagynénéd.

-         De az igazság ér annyit! Nekem ég a pofám, hogy az a szemét nagynéném így rúgott ki emiatt a gyáva kukac miatt. – intett a fejével Roberto felé.

-         Neked nem kell szégyellned magad Alicia miatt, tudom, hogy te sokkal jobb ember vagy, mint ő.

-         De szeretnék visszaadni valamit kárpótlásul az iskolának és neked is.

-         Nekem az is elég lesz ha elvégzed az iskolát és ha egyszer színpadra kerülsz nem fogod elfelejteni amit a táncról tanítottam.

-         Úristen mindjárt itt lesz az igazgatónő! Silvia engedj már el! – szörnyedt el Roberto amikor meglátta Jauregui autóját befordulni a térre.

-         Tényleg? Akkor jó. Követelem, hogy Alicia Jaureguit váltsák le az iskola éléről! Változtassák meg a tanulmányi szabályzatot! Igazságot! Igazságot! Alejandra Váradyt vegyék vissza az iskolába! Fuera Jauregui! Fuera! – kántálta el még hangosabban.

Alicia olyan gyorsan pattant ki az autó hátsó üléséről és sietett oda hozzánk, amennyire csak az elegáns nadrágkosztümje és a magassarkúja engedte. Ahogy meglátott nagyon meglepődött, ami látszott a megváltozott arckifejezésén.

-         Nénikém, az iskola pénzéből sofőrre is telik? – kiabált oda neki Silvia.

-         Az apád küldte el a sofőrjét, hogy hozzon el. Alejandra? Annyira éreztem, hogy ehhez neked is közöd lesz. Hiába szervezel szimpátia tüntetést, akkor sem veszlek vissza.

-         Alicia, szerintem vegyél vissza! – próbált higgadt maradni Ana, én pedig a vállára tettem a kezem.

-         Ne felejtsd el Jauregui, hogy már nem vagy a főnököm! Egyébként pedig akkor sem jönnék vissza, ha térden csúszva könyörögnél nekem, mert rosszullét kerülget attól, ha 5 percnél többet egy légtérben kell töltenem veled.

-         Az érzés kölcsönös. – nézett végig rajtam lenézően. – Silvia, megtudhatnám akkor, hogy miért csinálsz botrányt az iskolám előtt?

-         Ez az iskola még Carmen iskolája. – jegyeztem meg, mire megint csak egy lenéző pillantást kaptam válaszul.

-         Az iskolában tapasztalható igazságtalanságokért tüntetünk, amikért épp te vagy a felelős, nénikém!

-         Én nem tüntetek, engem erőszakkal bilincselt ide. – védekezett Roberto.

-         Ha 10 percen belül nem talállak titeket a balett teremben kihívom a rendőröket és számíthatsz egy fegyelmire.- nézett az órájára Alicia és sarkon fordulva bement az iskolába.

-         Aleja, engedj el! Megyek és megtépem ezt a nőt! Mit képzel ez magáról?! Milyen lekezelően bánik veled?! – robbant fel majdnem a dühtől Ana.

-         Hagyd, ha neki így jó, hát utáljon. Majd megmutatom neki, hogy nem szorulok az ő jóindulatára és verni fogja a fejét a falba, mert kirúgott. Különben is, Isten nem bottal ver. – nyugtatgattam Anát.

-         Hülye liba! Add már ide a kulcsot! – kezdett ismét vitatkozásba Roberto és Silvia.

-         Nem.

-         Silvia, tényleg kihívja rátok a rendőrséget. – fordultunk Anával feléjük.

-         Mit bánom én. – vont vállat – A fegyelmi sem érdekel, úgyse mer kirúgni és nyugodj meg te féleszű, téged se, mert apád jóindulatán is múlik, hogy meddig tudja magánál tartani az igazgatói széket.

- Ana, én megpróbáltam, de rám sem hallgat. – sóhajtottam egy nagyot és leültem az egyik padra, aztán Ana is mellémtelepedett és beszélgetni kezdtünk. Pár perccel később pedig élő egyenesben nézhettük végig, ahogy a rendőrök leszedik Silviát és Robertot a fa törzséről. Miután minden kicsit csendesebbé vált elköszöntem Anától, majd hazafelé vettem az irányt és út közben elhatároztam, hogy meglepem valami finomsággal Gonzalot: ebédet főzök. Közben pedig remek alkalmam adódik rá, hogy átgondoljam, hogy elmenjek-e Zaragozába erre a próbára, vagy ne?