Un sueno en realidad I. - 26.fejezet

Helló!

Meghoztam a frissítést. :) Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre! Alicía vagy Javier? Ha elolvassátok megértitek, hogy mire vonatkozik a kérdésem. :) Jó olvasgatást!

puszi:

Detti

Kezemben a mobilommal ültem a hotelszobámban. Azon gondolkoztam, hogy visszahívjam-e Gonzalot vagy ne. A kezemben forgattam a kis szerkezetet és megpróbáltam magamban érveket és ellenérveket felállítani, de ezzel sem jutottam közelebb a megoldáshoz. Ennyire döntésképtelennek már nagyon régen nem éreztem magam, így inkább ledobtam az ágy közepére a mobilt és odasétáltam a szobához tartozó erkélyhez. Nekidőltem a falnak az erkélyajtónál, úgy bámultam a kilátást az esti fényekbe burkolózó Zaragozára. Tudtam, arra van Madrid, amerre nézek és erre a gondolatra megmozdult valami ott belül. Még mindig nagyon fájtak a múlt este történtek és a legjobban Gonzalo 2 szava volt, amitől úgy éreztem, hogy át lettem verve. Ha tényleg úgy érzett volna irántam, ahogy ő ezt mondta, akkor akármennyit győzködhette volna Jorge, nem ingatta volna meg ebben, Gonzalo viszont úgy éreztem, hogy kételkedett bennem. Egyszer csak úgy éreztem, hogy pár szemtelen könnycsepp folyik le az arcomon, ám ekkor valaki kopogtatott az ajtón. „ Egy pillanat” – kiabáltam, aztán a kézfejemmel letöröltem a könnyeim és ajtót nyitottam. A legnagyobb meglepetésemre Javiert találtam a folyosón álldogálni kezében egy nagyobb papírzacskóval.

-         Na, nem engedsz be? – kérdezte.

-         Ne haragudj, de épp le akartam feküdni.

-         Ugyan. Az még várhat, még fiatal az este.

-         Nincs kedvem bulizni.

-         Én csak azért jöttem, hogy lelki támaszt nyújtsak. Nekem nyugodtan kisírhatod magad. Sokszor segít, ha egy teljesen kívülállónak meséled el a problémáidat. – állt elő egy kikezdhetetlen érvvel.

- Na jó, gyere be! – álltam el az ajtóból egy nagy sóhaj kíséretében, hogy be tudjon jönni. Nem igazán vágytam társaságra, de azt beláttam, hogy előbb szabadulok tőle, ha beengedem és mesélek neki valamit, mert képtelenség lett volna lekoptatni. Javier odament a szobában álló asztalhoz és kitett oda 2 poharat meg mindenféle színes löttyöt tartalmazó üvegeket a papírzacskóból.

-         Én nem iszom, csak mesélek. – dobtam le magam az ágyra.

-         Jaj ez nem csak alkohol. Mindjárt készítek neked akkor valami menteset. Másodállásban mixerkedek. – kacsintott rám hátranézve a válla fölött. Összeöntött párféle innivalót nekem is, meg magának is aztán átnyújtotta nekem az egyik poharat, ő pedig egy másikkal leült törökülésben a szőnyegre.

-         Ez mi? Nagyon finom. – kortyoltam bele az italba. Nem éreztem benne az alkoholt, így megnyugodtam.

-         Az maradjon az én titkom. – kacsintott rám. – Na de most akkor hallgatlak!

Elkezdtem neki mesélni a múlt este történteket, ő figyelmesen végighallgatott, aztán együtt álltunk neki aprólékosan kielemezni az eseményeket. Beszélgetés közben egyik pohár után, ittam a másikat de mire rájöttem, hogy van a koktélomban alkohol is, már túl késő volt. A gátlásaim és az ellenállási szándékom már rég köddé vált és bár tökéletesen tudtam, hogy mit akar Javier, eszem ágában se volt leállítani. Nem akartam örökké a jó kislány lenni és ha már úgy éreztem, hogy Gonzalo nagyon megbántott, hát bosszút akartam állni. Színjózanon ez az opció soha eszembe se jutott volna, de ebben a helyzetben csak ez volt a fontos. Időközben észre sem vettem, hogy a puha szőnyeget a puha franciaágyra cserélte le Javier. Amennyire csak tudott, annyira közel húzódott hozzám és mindenféle hazugságot kezdett el duruzsolni a fülembe negédes hangon, miközben a kezével kis köröket kezdett el rajzolgatni a combomra egyre feljebb haladva rajta, ameddig csak a rövid nadrág szára engedte. Szájával rátapadt a nyakamra és borzasztó izgatóan kezdett el csókolgatni elindulva a nyakamtól áthaladt az államon majd a szám következett. Végigdöntött az ágyon, aztán gyorsan ledobta a felsőjét és a kezével felfedezőútra indult az alvóspólóm alatt, ami aztán valahogy lekerült rólam. Abban a percben nem nagyon érdekelt semmi sem, teljesen elvesztettem a kontrollt magam felett és borzasztóan élveztem a tiltott gyümölcs ízét, egészen addig, amíg ki nem nyílt az ajtó, bennem pedig megfagyott a vér.

- Azt hiszem én itt felesleges vagyok. – fordult sarkon Gonzalo és elindult a hotel folyosóján a lépcső felé.

Ahogy meghallottam a hangját, rögtön kitisztult a fejem és egy akkorát taszítottam Javieren, hogy leesett az ágyról. Magamra kaptam a pólóm, aztán elsiettem Gonzalo után. Mint akit kergetnek, úgy rohantam a lépcsőn lefelé. Nem érdekelt, hogy akármikor megcsúszhat a lábam a papucsban és eshetek egy hatalmasat, csak mentem. Az egyik lépcsőfordulónál értem utol, amikor dühösen vágott be a szemetesbe egy csokor virágot.

-         Gonzalo!

- Én marha idejöttem, hogy bocsánatot kérjek és elmondjam, hogy apámak is épp ez szándéka. Erre... Te sem vagy más... ugyanolyan könnyenkapható liba vagy, mint a többi körülöttünk lebzselő nőcske, pedig azt hittem... Ekkorát még emberben nem csalódtam. Hagyjuk is! – fejezte be a mondandóját és még nagyobb sebességre kapcsolt, hogy minél gyorsabban eltűnhessen, de én sem hagytam magam és egész a szálloda hátsó kijáratánál parkoló autójáig elmentem utána. Amikor odaértem, már benn ült az vezetőülésben. - Ne fáradj vele, hogy meg akarod magyarázni, ugyanis nincs mit. Láttam, amit látnom kellett. Csak egy valamit mondhatok neked señorita Várady: Akkor gyere el a nálam maradt cuccaidért, amikor én nem leszek otthon és a kulcsot majd ne felejtsd el otthagyni a konyhaasztalon. Ha 10 napon belül nem viszed el, odaadom egy jótékonysági szervezetnek az egészet. Többet én nem akarok veled beszélni és látni sem akarlak. Ne felejtsd el, 10 napod van! – mondta még egyszer, aztán beletaposott a gázpedálba és a fekete Audi seperc alatt eltűnt a látóhatár szélén eggyé válva az éji sötétséggel. Már rég nem láttam az autót, de még mindig szótlanul bámultam az utat. Nem tudom, hogy csak percek vagy órák teltek el ezzel, amikor is megéreztem, hogy fázok. Lehajtott fejjel mentem vissza a szállodába és hiába léptem be a meleg előtérbe, még mindig fáztam, nem is igazán az időjárás, hanem a elhagyottság érzése miatt. Rögtön a szobám felé vettem az irányt és a lépcsőn felfelé menet közben kivettem a csokrot a szemetesből. Amikor benyitottam a szobámba észrevettem, hogy Javier a piákkal együtt eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Örültem is neki, mert elég volt csak rá gondolnom, máris a hányinger kerülgetett, mert az egyik  legaljasabb módszerhez fordult velem szemben. Bezártam az ajtót, aztán leültem az ágy szélére kezemben a csokorral. Fehér és vörös rózsák illatoztak benne, hiszen a fehér rózsa a kedvenc virágom, a vörös pedig a szerelem jelképe. Ahogy beleszagoltam a csokorba észrevettem egy kis borítékot a virágok között.

„Idióta voltam, bocsáss meg! Szeretlek és ebben senki semmiféle rágalmai nem ingathatnak meg. La vida es mía, pero el corazón es tuyo.”*

Olvastam el a kis kártyán Gonzalo írását és az arcom a rózsák közé temetve felszakadt belőlem a keserves sírás...

Rögtön másnap már munkához is láttam és a hozzám beosztott csoportnak kezdtem el különféle koreográfiákat betanítani illetve átvenni az eddigieket. Nem bírtam nyugodtan állni a parkett szélén, hogy onnan figyeljem őket, így én is beálltam közéjük. Amíg lekötött a tánc, addig sem foglalkoztam a múlt este történtekkel. A már betanult koreográfiák átvételével éppen sikerült az ebédszünetig végeznünk, így egy frissítő zuhany után mindenki az étkező felé vette az irányt. Beálltam a sorba és elvettem én is egy tálcát, aztán egy tányér levest meg egy másik tányér tésztát majd leültem az egyik asztalhoz. Amíg ettem füleletem és megpróbáltam kiszűrni azt, amit Javierről meséltek. Az elhangzottak alapján Javier nem volt más, mint egy beképzelt, bunkó, igazi szemétláda pasas, aki azt hiszi, hogy ő minden nő álma. Nagyjából miután tőlem elhúzta a csíkot, elment egy buliba és valamelyik táncoslány szobájából került elő kora reggel. Ehhez már csak hozzá kellett csapnom a saját tapasztalatom, miszerint kihasználva a helyzetem leitatott, hogy megkaphasson egy éjszakára és már meg is alkottam róla a véleményem. Egy undorító patkány. Amikor végeztem a levessel, magam elé vettem a tésztát és épp egy kisebb adagot szúrtam a villám hegyére belőle, amikor egy kezet éreztem meg a vállamon és ahogy onnan elindulva végigsimít az oldalamon.

-         Javier, ha most rögtön nem veszed le rólam a koszos mancsod, beléd állítom a kést vagy a villát.

-         Most mi bajod, cica? – dobta le magát velem szemben.

-         Tudod te azt nagyon jól!

-         Jah a mi kis befejezetlen dolgunkra gondolsz?

-         Igen arra.

-         Ne mondd, hogy te nem akartad.

-         Egy utolsó féreg vagy, tudod? Hogy juthatott eszedbe leitatni?

-         Nem kellett itatnom téged, lehajtottad te azt magadtól is.

- Szemétláda! – kaptam fel a vizes kancsót az asztalról és az egész tartalmát ráborítottam a spanyolra. Az ebédlőben megállt az élet és mindenki engem nézett, ahogy kifelé indulok onnan. – Most meg mi olyan érdekes? Elment az étvágyam. – kiáltottam el magam mérgesen és bezárkoztam a próbaterembe. Az első gondolatom az volt, hogy kitáncolom magamból, amit érzek, de mégse bírtam magam rávenni, hogy felálljak és benyomva a CD-t, táncolni kezdjek. Amióta kislányként megtettem az első pár tétova lépést a parketten, mindig tánccal próbáltam elüzni a szomorúságom és úgy egyáltalán minden lelki problémám, de most úgy éreztem, hogy képtelen vagyok táncolni. Az emeleti teremből ismét zeneszó hallatszott, mintha valaki ösztönösen ráérzett volna, hogy mi kell nekem. Kinyitottam az egyik ablakot, aztán nekidőlve a tükörnek, lecsúsztam a földre. Luciano Pereyra Porque aun te amo c. dalának hangjait hozta magával a szél, amely utat talált magának a nyitott ablakon át be a kissé poros levegőjű terembe. A fejem lehajtva, a homlokomat a felhúzott térdemnek támasztottam és hagytam, hogy a gombóc a torkomból eltűnjön, de nem akart köddé válni, hanem csak még nagyobb lett, míg végül ki nem tört belőlem a sírás. Pedig az elmúlt éjjel, miután telefonon órák hosszáig beszélgettem Anával, megfogadtam, hogy nem sírok többet és amint lehet visszamegyek Madridba, hogy tisztázhassam ezt az egészet Gonzaloval, bár tudtam, hogy körülbelül a lehetetlennel próbálkozok. Túl jól ismertem már az argentint és ha belegondoltam, én sem nagyon lennék meghatva attól, ha ugyanígy rajta kaptam volna Gonzalot, aki aztán azzal akarná mentegetni magát, hogy nem volt teljesen józan, amikor történt. Hülye voltam és naiv, hogy bedőltem Javiernek, de bármennyire szerettem volna törölni azt a pár órát a múlt estéből, sajnos nem tehettem meg, pedig ha az életben is lenne egy Delete gomb, mennyivel könnyebb lenne minden! A gondolataimból az rángatott ki, amikor kinyílt az ajtó és az egyik táncos szólt, hogy megbeszélés lesz az ebédlőben. Feltápászkodtam és bementem a mosdóba, hogy megossam az arcom, aztán visszamentem az ebédlőbe. A rögtönzött megbeszélésen a társulat igazgatója bejelentette, hogy hétvégére kaptak egy meghívást a Real Madridtól, ugyanis a nagy csapat bajnokija előtt lesz egy kis ünnepség, amelyen a Castilla játékosait köszöntik, akik valamilyen díjat nyertek és az egyik csoportunknak fel kellene lépnie a Bernabeuban. Pont az én csoportomat választották ki erre a feladatra és kaptam rá 3 napot, hogy kitaláljak valamit. Mivel már napok óta Bon Jovi Livin' on a prayer-je járt a fejemben, a dalválasztással már nem kellett foglalkoznom, csak ki kellett agyalnom hozzá a koreot. A következő napokat reggeltől estig a próbateremben töltöttem, először csak egyedül, aztán a csapatom tagjaival és gőzerővel dolgoztunk rajta, hogy tökéletesen menjen minden a fellépésen. Én pedig egyre izgatottabb lettem, ahogy közeledett az utazás napja. Egyre inkább megérlelődött bennem az elhatározás, hogy nem jövök vissza Zaragozába anélkül, hogy ne beszéltem volna Gonzaloval, de ugyanakkor féltem is ettől a beszélgetéstől, mert ha az derül majd ki, hogy fele sem igaz annak, amit elhitettünk a másikkal, akkor az utolsó szalmaszál is eltörik, amibe kapaszkodhattam. A meccset megelöző nap estéjén érkeztünk meg a spanyol fővárosba és a Gran Atlantában szálltunk meg, ami nem volt messze a mirasierrai háztól, ahol együtt éltünk Gonzaloval. Vacsora után el akartam menni szívni egy kis friss levegőt és úgy gondoltam, hogy elsétálok a arrafelé, hátha tudok vele beszélni, de rögtön le is esett, hogy ő most nincs is otthon az összetartás miatt. Csak róttam az ismerős utcákat…Herrera Oria…Concha Espina és ott magasodik a Bernabéu…a Plaza Castilla…a Comadante Zorilla…De a Calle Peña del Sol felé még így sem bírtam menni. Egy kiadós bolyongás után így inkább visszamentem a szállodába és megpróbáltam valamennyit aludni. Mert minden napnak vége van egyszer, akár jó volt, akár rossz és másnap szükség volt rám, mert nem vallhattam szégyent a csapattal 80 ezer ember előtt...


*La vida es mía, pero el corazón es tuyo - Az életem az enyém, de a szívem a tiéd.