Un sueno en realidad I. - 5. fejezet

- Ugye most nem én ijesztettem el a barátnődet? – kérdezte meg Serg a félig teli poharat a kezében forgatva.

- Nem hiszem. –rázta meg a fejét Ana- Biztos valami fontos dolog miatt hívták és azért ment el.

- Szegény azért eléggé meglepődött. – jegyezte meg a védő.

- Még csak most költözött Madridba és erre még nem volt felkészülve. Egyébként ő is madridista. – mosolygott a barátjára Ana.

- Helyes. – kortyolt egyet a pohárból Serg.

A bejárat felől ismét kopogás hallatszott, Ana pedig beengedte az ajtóban ácsorgó Gonzalot.

- Bocs, hogy így rátok török, de már azt hittem, hogy Sergiot elvitték az Ufók. - lépett be a nappaliba az argentin.

- Nem Amigo, ne reménykedj! – nevette el magát a spanyol. – Itt van, amit ígértem. – nyújtotta át a szatyrot az argentinnak.

- Köszi! Lógok neked eggyel! – pacsizott egymással a 2 barát.

- Nem kérsz valami frissítőt? Pokoli meleg van odakint. – kérdezte meg Ana Gonzalot.

- Egy nagy pohár jéghideg ásványvíz jól esne.

- Akkor tedd le magad Serg mellé! Mindjárt hozom.

- Köszi! – ült le Gonza a spanyol mellé és a szatyrot letette az előtte álló asztalra. Nagyot fújva hátradőlt a kanapén és élvezte, hogy végre kicsit a hűvősben ülhet. Még a szemét is becsukta és az előbb történtekre gondolt, újra végigpörgette magában azokat a másodperceket a kupakos lánnyal. Észre sem vette, amikor Ana letette elé a jéghideg ásványvizet.

- Hahó! Föld hívja Gonzalo Higuaínt! – bökdöste meg kicsit a spanyol lány.

- Mi van? Ja...Köszi! –tért vissza a valóságba az argentin.

- Ha még egyszer megköszönöd, megütlek! – fenyegette meg játékosan Ana.

Gonzalo gyorsan megitta a nagy pohár frissítőt, aztán indulni készült.

-         Akkor majd még beszélünk! Sziasztok! – indult el az ajtó felé.

-         Pipita! Ezt nem viszed? – lóbálta meg a kezében a szatyrot Serg.

-         Jaj dehogynem! – csapott a homlokára az argentin. – Ma nagyon feledékeny vagyok. - vette el Sergtől a szűtyőt, aztán Ana kikísérte a lakásból.

Becsukva maga mögött az ajtót visszasétált Serghez mire a spanyol az ölébe húzta a lányt.

-         Mit gondolsz Alejandra megtartja a mi kis titkunkat?

-         Ugyan még nem régóta ismerem, de nem úgy néz ki, mint aki hanyatt – homlok az első újságíróhoz rohanna a hírrel. – jegyezte meg Ana – De miért nem hagyjuk inkább abba a titkolózást? – kérdezte meg a barátját.

-         Felőlem abbahagyhatjuk, én boldogan felvállallak ország – világ előtt. – csókolta meg a barátnőjét Serg. – Annak idején te kérted, hogy maradjon titokban, most mi változtatta meg a véleményed?

-         Eleinte izgalmas volt meg minden, de most már fárasztó folyton bújkálni. Na meg átmentél a teszten. – mosolygott huncutul a párjára Ana.

-         Milyen teszten? – kezdte faggatni Serg.

-         Nem vagy te lexikon, hogy mindent tudnod kelljen. – vágott vissza a spanyol lány a barátja orrára koppintva, aztán kiugrott az öléből és megállt az ajtóban kacér pillantosakkal méregetve a védőt.

-         Másfél órám van még az interjúig. – nézett rá az órájára Sergio, aztán sokat mondó mosollyal Anára emelte a tekintetét – Kapsz még ezért a lexikonért! – fenyegette meg játékosan a spanyol lányt és az ajtóhoz ugrott. Épp sikerült elkapnia a barátnőjét majd a vállára kapta, mit sem törődve Ana tiltakozásával, aztán úgy ahogy volt, ruhástól beledobta az udvari medencébe...        

*

Másnap zenét hallgatva pakoltam ki a dobozokból és bőröndökből az összes cuccom. Ezt a napot direkt rászántam a beköltözésre. Egy bő rövidnadrágot meg egy kinyúlt pólót húztam magamra és egy kendővel hátrakötöttem a hajam, hogy ne zavarjon. Legelőször a ruháimat borítottam ki a nappali közepére és onnan próbáltam meg kategórizálni őket, hogy könnyebb legyen az elpakolás. Az egész délelőttöm ráment, hogy az összes cuccomnak helyet találjak az új otthonomban. Annyira automatikussá vált a sok ruhahajtogatástól a hajtogatás menete, hogy az ebédemet is majdnem sikerült konyharuhába csomagolnom. Nevettem egy jót saját magamon, aztán jóízűen megettem az egyik közeli KFC-ből rendelt kaját. Újult erővel és energiával feltöltekezve láttam neki a könyveim, a CD-im és a többi apróság elpakolásának, amit utánam küldött a családom otthonról. Ahogy ott térdeltem az egyik doboz felett és belenyúltam valami éles tárgy megvágta az ujjam. Kihúzva a kezem belenéztem és láttam, hogy az egyik üvegváza, ami az egyik táncverseny díja volt, nem bírta ki a szállítást és eltört. „ A Franc essen bele!” – szitkozódtam magamban, aztán odamentem az egyik szekrényhez, hogy keressek egy ragtapaszt, de közben valaki kopogtatni kezdett az ajtón.

-         Megyek már! Egy pillanat! – kiabáltam ki a vendégemnek és gyorsan feltettem a ragtapaszt, aztán kinyitottam az ajtót.

-         Hola Alejandra! – lépett be mosolyogva Ana a lakásba.

-         Hola Amiga! – adtam neki 2 puszit, aztán lesöpörtem az összes könyvet az egyik fotelből és hellyel kínáltam. – Bocsi a rendetlenségért, de épp most pakolok ki mindent a dobozokból meg a bőröndökből. – szabadkoztam.

-         Azt látom. Nem kell egy kis segítség? – kérdezte meg mosolyogva.

-         Kedves vagy, de már mindjárt végzek. Reggel óta csak ezt csinálom.

-         Azért már felfedezhető a te kézjegyed is a lakáson. – nézett körbe.

-         Igyekeztem. – mosolyogtam rá. – Óh de bunkó vagyok! Még meg sem kínáltalak. Nem kérsz valamit?

-         Nem köszi! –rázta meg a fejét Ana. – Tegnap Sese azt hitte, hogy miatta mentél el. – tért a tárgyra.

-         Jaj dehogyis! Jauregi telefonált, hogy menjek be az iskolába, mert valamelyik papíromról azt hitte, hogy nem adtam le, aztán kiderült, hogy én leadtam, csak ő elkeverte valahová.

-          Á értem. –bólogatott Ana - Olyan hülyén jött ki ez az egész tegnap. – nevette el magát Ramos betoppanására gondolva.

-         Hát nem mondom meglepődtem, amikor megláttam azt a képet, aztán meg Serg is megjelent nálad. Eddig még csak a TV-ben láttam, most meg kiderül, hogy az itteni legjobb barátnőm pasija.

-         El akartam mondani, csak Sese keresztülhúzta a számításaimat.

-         Egyébként tartom a számat. – mondtam, aztán úgy csináltam a kezemmel, mintha egy cipzárt húztam volna el a számon.

-         Eldöntöttük, hogy nem titkolózunk tovább és felvállaljuk a kapcsolatunkat. Te vagy az első, aki tudsz róla. – kacsintott rám a spanyol lány.

-         Ez megtisztelő.-mosolyogtam vissza rá- Egyébként hogy találkoztatok? Mióta tart ez az egész? Már ha szabad tudnom. – helyezkedtem törökülésbe egy másik fotelben.

-         Még májusban találkoztunk először a Buddhában, a nővérem leánybúcsúját tartottuk és nagyon jól éreztük magukat. Mienk volt az éjszaka és csak ittunk meg táncoltunk. Nem sokkal 11 után betoppant néhány Real Madrid játékos is és Sergio azonnal kiszúrt magának. Amikor odamentem a pulthoz kérni egy újabb kör italt a lányoknak, ő is odalépett aztán beszélgetni kezdtünk és egyre jobban éreztük magunkat egymás társaságában, olyannyira, hogy másnap reggel az ágyában ébredtem fel. Először csak egy egyéjszakás kalandnak indult a dolog és kezdtem azt hinni, hogy én is csak egy strigula leszek a kis fekete noteszében, amikor egyik délután felhívott és randit kért tőlem. Mivel közeledett az EB, félbehagytuk az ismerkedést és csak mint barátok tartottuk a kapcsolatot. Kiutaztam a kontinenstornára és minden meccsükön ott voltam, de egyszer sem találkoztunk a viadal alatt. Utána ő még nyaralni ment, meg aztán ott volt az edzőtábor is és lassan elmaradoztak az e-mailek meg a telefonok...Egyik délelőtt, amikor tudtam, hogy edzése van a Real Madridnak kimentem a Valdebebashoz és beálltam az autogramkérő lányok közé, kíváncsi voltam, hogy emlékszik-e még egyáltalán rám. Sese pedig rögtön rámismert, de nem akart leleplezni a többi vizesbugyis kiscsaj előtt, ezért arra a papírlapra, amit az orra alá toltam felírta, hogy este rám fog csörögni és ne nagyon tervezzek magamnak programot. Aznap este felhívott, aztán megjelent nálam és elvitt vacsorázni, azóta vagyunk együtt. Én kértem, hogy tartsuk titokban, mert nem akartam, hogy a média ránk szálljon, de most már nem érdekel. Különben sem bújkálhatunk egész hátralévő életünkben. – fejezte be a mesélést Ana.

-         Á értem. Ez aztán a modern hamupipőke! –mosolyogtam.

-         Nem egészen az, de olyasmi. Még eléggé az elején tartunk. – jegyezte meg.

-         És milyen érzés abban a tudatban élni, hogy egy világhírű játékossal randizol? –érdeklődtem tovább.

-         Eleinte elég furcsa volt, de most már megszoktam. Elég nagy a pofám, meg senkitől sem félek és nem szoktam izgulni sem, de az első randink előtt majd meghaltam... na meg amikor találkoztam pár csapattársával is... Aztán rájöttem, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint te meg én, csak többen ismerik őket. - válaszolt.

-         És Gonzalo Higuaínt ismered?

-         Aha. Elég jóban vannak Serggel. Miért kérdezed? Ő a kedvenced?

-         Hááát....öhm...mondhatjuk. – jöttem zavarba és ennek megfelelően el is pirultam.

-         Azt ugye tudod, hogy most paprikavörös a fejed? – kuncogott Ana. – Ki vele, hol találkoztál vele! – kezdett el vallatni.

-         Amikor eljöttem tőled tegnap, ott állt a ház előtt az autójának támaszkodva. Csak visszaadtam neki egy elgurult kupakot és ennyi.

-         Akkor már értem, hogy miért volt olyan kótyagos. – jegyezte meg Ana.

-         Tessék?

-         Semmi, semmi, csak elgondolkoztam. Úristen, már ennyi az idő? – nézett az órára Ana, aztán felpattant a fotelből. – Bocsáss meg Aleja, de most muszáj mennem, már megint késésben vagyok. További jó pakolászást, majd beszélünk! Szia! – köszönt el tőlem, aztán elrohant.

Visszaültem a könyvek és a többi elrámolásra váró cuccom közé. Ahogy a könyveket pakoltam egy polcra és ki-be járkáltam 2 szoba között, megálltam egy pillanatra a fali tükör előtt és fíxirozni kezdtem magam, de hamar abba is hagytam. „ Én meg ő? Ugyan már....Rendes srácnak néz ki ez a Higuaín, de ennyi. Egy szép szempártól még nem fogok elolvadni. Ha  a pasik utánanéznek az utcán egy szép nőnek, akkor én is megnézhetek magamnak egy pasit, attól még nem vagyok belé szerelmes. Különben is ki garantálja, hogy fogok-e még vele találkozni?Különben is utálom a fülbevalós pasikat. Na de miről álmodozok már megint! Dolgozni jöttél Madridba Alejandra, ezt sohase felejtsd el! ” – fogtam meg egy újabb stóc könyvet és feltettem a polcra...

Un sueno en realidad I. - 4. fejezet

A sztori 2008-ban kezdődik ;)

Másnap korán felébredtem és még a vekker csörgésére sem volt szükségem hozzá, így egy hatalmas nyújtozkodás után rögtön ki is kapcsoltam a szerkentyűt. Kiugrottam az ágyból és nekiláttam reggeli készülődésnek. Bekapcsoltam a rádiót, ahol épp az egyik kedvenc dalom szólalt meg és táncolni kezdtem a számomra olyan kedves dallamokra, miközben reggelit csináltam magamnak.  Ettem pár falatot, aztán magamra kaptam a kedvenc fehér, 2 részes, pánt nélküli ruhámat meg az egyik kényelmes szandálomat –azért mégse akartam topban és rövidke farmersortban az iskola igazgatónője elé állni-  és bezárva a lakást magam mögött elindultam az iskolába. Szerencsére most nem tévedtem el úgy, mint a múltkor és még előbb is odaértem, mint amikorra Carmen Arranz hívatott, de úgy voltam vele, hogy inkább én várjak, mint hogy elkéssek. Izgatottan csavargattam a táskám szíját, ahogy a folyosón ültem az igazgatónő irodája előtti folyosón, közben pedig a kollégáimat figyeltem, ahogy elmennek mellettem.Néhányan rám sem hederítettek, de volt olyan is, aki rám mosolygott és voltak olyanok is, akik összesúgtak menet közben, mert azt hitték, hogy én is diák vagyok.

-         Alejandra Várady? – tette a kezét a vállamra Carmen, mire én bólintottam. – Gyere be az irodámba kérlek! – zökkentett ki az igazgatónő a gondolataimból. Felálltam és utána mentem a helységbe. – Bocsáss meg, hogy késtem. Nekünk spanyoloknak nem erősségünk a pontosság. Foglalj helyet! –mosolygott rám a foteljében ülve és olyan volt, mint egy díva. Én ugyan nem láttam őt sem filmben, sem a színpadon, de az a hír járta róla, hogy a Franco-korszak végén és az utána jövő néhány évben ő volt Spanyolország legjobb színésznője, akiért sorban álltak a legnagyobb színházak és filmkészítők. A kisugárzása pedig még a régi volt.

-         Köszönöm, señora Arranz! –foglaltam helyet az asztal másik oldalán.

-         Csak Carmen. Mi itt tegeződni szoktunk.- javított ki.

-         Rendben, akkor Carmen. –mosolyogtam rá.

-         Először is köszöntelek a tanári karban! Ha végigbögészed az itt tanító tanárok névsorát,láthatod, hogy legtöbbjük  mind befutott színész, rendező, zenész vagy táncos. Annak idején azért hagytam ott a színpadot, hogy megvalósíthassam a legnagyobb álmom, ezt az iskolát. Ezért nagyon odafigyelek arra, hogy kiket szerződtetek ide tanítani. Idén úgy döntöttem, hogy egy teljesen kezdő de tehetséges tánctanárnak is lehetőséget adok a bizonyításra és az iskola igazgatótanácsának döntése rád esett. Őszintén remélem, hogy nem tévedtünk veled kapcsolatban és még nagyon hosszú ideig az iskolámban fogsz tanítani.

-         Köszönöm a lehetőséget, Carmen! Ígérem, hogy mindent meg fogok tenni, hogy a táncosok is ugyanolyan magas szintű képzésben részesüljenek, mint a többiek.

-         Helyes! Most pedig gyere és bemutatlak a többieknek! – állt fel, aztán átsétáltunk a szomszédos tanáriba.

A szoba közepén egy hatalmas asztal állt, ennél csoportosult az összes kollégám. Néhányan vidáman beszélgettek, míg mások élénken vitatkoztak valamin, egy sarokban lévő kis asztalnál pedig Ana rendezgette a papírjait. Carmen szót kért, majd pár mondattal bemutatott a többi tanárnak, akik kedvesen fogadtak. Szinte mindenkivel sikerült néhány szót váltanom, egyedül a tanulmányi igazgató, Alicía Jauregi volt távolságtartó és rideg velem szemben. Ő balettot tanított és azt mondták nekem, hogy az összes többi tánctanárt utálja, mert nem tartja igazi művészetnek azt, amit mi csinálunk és szerinte mi tesszük tönkre a klasszikus táncot. A hallottak után már nem nagyon izgatott, hogy az exprímabalerina legszívesebben csak azért állna velem szóba, hogy közölje, hogy ki vagyok rúgva, így inkább folytattam a vidám beszélgetést a többiekkel.

- Hombres! 1 hét múlva kezdődik a tanév és ha nem látom a terminusokat a tanulmányi munkarendekkel együtt az asztalomon holnapután délután 5 órakor, akkor mindenki megnézheti magát! – csapott az asztalra Alicía, mire minden tekintet rászegeződött, ő pedig összecsukta a mappáját és se szó, se beszéd kiment a tanáriból.

- Már megint nehéz napjai vannak? – törte meg a csendet Esteban, a színháztörténet tanár.

- Nem, csak megint azt hiszi, hogy ő itt az igazgató. – fintorgott Ingrid az énektanár. – Sokszor előfordul, pláne a tánctanárok életét szokta ezzel keseríteni, de rá se ránts! Amelyik kutya ugat, az nem harap. – veregette meg a vállam.

-Kössz a biztatást! – jegyeztem meg.

Nekiláttam berendezkedni az új munkahelyemen és aprólékosan megnéztem, hogy mi hol van az épületben picétől a padlásig. Dél körül fáradtan rogytam bele az új székembe az íróasztalomnál.Hátradöntöttem a fejem és még a szemem is becsuktam, úgy lazítottam.

-         Elmegyünk ebédelni? Tudok egy olcsó helyet a közelben, ahol isteni a kaja. – ült fel Ana az íróasztalom sarkára.

-         Benne vagyok. Kössz a meghívást! – mosolyogtam rá aztán gyorsan rendet csináltam majd felkaptam a táskám a szék hátuljáról  és elindultunk valamit ebédelni.

Miután jól megtömtük a hasunkat az étteremben Ana meghívott magához, így visszasétáltunk az iskolához és a saját autóján elfuvarozott a lakásához. Ő a város másik végén lakott, egy csendesebb külvárosi részen egészen fenn a Valdebebas környékén, egy sorház egyik lakásában élt. Kedvesen beinvitált majd miután leültem a nappaliban, Ana kiszaladt a konyhába és 2 kehely fagyival tért vissza onnan. Az egyiket átnyújtotta nekem, aztán ő is helyet foglalt velem szemben. Lerúgta a szandálját és törökülésbe helyezkedett a kanapé másik végében.

-         Nagyon szép a lakásod.

-         Köszönöm!

-         De én fogadni mertem volna, hogy valahol a belvárosban laksz. Az valahogy jobban passzol az én képzettársításom szerint a te pörgös életmódodhoz. – jegyeztem meg 2 kanál fagyi közt.

-         Ott laktam, csak aztán szüleim leköltöztek Ciudad Realba, a nagyszüleim üresen álló házába és nekem adták ezt a lakást. –mutatott körbe a kanállal a szobában.

-         Értem.

-         És te hogyhogy Madridot választottad? Mármint azt a históriát azzal a dilis koreográfussal meg az idióta partnereddel már ismerem, de miért pont idejöttél? – érdeklődött a spanyol lány.

-         Pesten nem találtam állást magamnak és ahogy nagyban efelett keseregtem egyik este megláttam az iskola álláshirdetését a neten. Mivel Madrid eddig is az egyik kedvenc városom volt, nem vaciláltam sokat, beküldtem a pályázatom, a történet folytatását meg már ismered. – mosolyogtam rá.

-         Értem. – bólintott – És hagytál valakit otthon? Érted, hogy gondolom...

-         Nem, nincs pasim.- ráztam meg a fejem - Az eddigi utolsó kapcsolatomnak fél éve vége lett és nem is tervezek újba kezdeni. Dolgozni jöttem Madridba, nem pasizni. Az álmom az, hogy először jól sikerüljenek a dolgaim Carmen iskolájában, aztán talán valamelyik nagyobb társulatnak lehetek majd a koreográfusa évek múlva. – tettem le az üres kelyhet az asztalra. Mivel Ana is végzett mind a 2 fagyiskelyhet kivitte a konyhába.

-         Nyugodtan nézz körbe! – szólt ki az ajtón.

A szemem lassan körbejárattam a szobában. A falon és az egyik kisebb asztalon láttam néhány fényképet, azokat kezdtem el megnézegetni. Némelyik fotón Ana volt egyedül, a többin számomra ismeretlen emberek és még jó pár családi és buli fotó is helyet kapott a képek között. Ahogy hátraléptem egyet, hogy jobban lássam az egyik valószínűleg farsangkor készült fényképet, véletlenül lelöktem az asztalról egy másik képet. Leguggoltam, hogy visszategyem és amikor megfordítottam a fotót, majdnem fenékre huppantam a meglepetéstől. Annyira meglepődtem, hogy észre sem vettem, amikor Ana visszajött a nappaliba, csak akkor, amikor nyújtotta a kezét és segített felállni. Épp rá akartam kérdezni, hogy az a férfi a képen, aki átöleli a derekát az maga Sergio Ramos – e vagy csak a megtévesztésig hasonlít rá, amikor valaki csöngetett. A spanyol lány elnézést kért és ment ajtót nyitni.

- Hola Chica guapa! Bocsánat, hogy így rád török, de tegnap este azt hiszem nálad felejtettem valamit. Pipitának kéne ami benne van, ezért jöttem, aztán megyek is. – hadarta el Serg egy szuszra, aztán megcsókolta Anát.

- Gyere, mindjárt odaadom. – húzta be a nappaliba Ramost Ana. – Hagy mutassam be neked Alejandrát!

- Sergio Ramos – nyújtott kezet nekem a spanyol védő.

- Alejandra Várady – fogadtam a bemutatkozását kissé megilletődve.

- Ana már sokat mesélt rólad. – jegyezte meg mosolyogva.

- Itt a szűtyőd, Ramo! – nyomott Serg kezébe egy kisebb szatyrot Ana. – Biztos nem ülsz le egy kicsit velünk? – kérlelte a barátját.

- Na egye fene, valami jéghideg frissítőt elfogadok. De most tényleg nem maradok sokáig, Pipita vár na meg lesz egy interjúm is délután – dobta le magát a kanapéra.  

Ekkor  azonban megszólalt a mobilom és elnézést kérve arrébb vonultam telefonálni. Alícia délutánra behívatott az iskolába valami papír miatt, de előtte még haza akartam menni lecserélni a szandálomat egy kicsit kényelmesebb lábbelire, így elbúcsúztam Anáéktól. Intettem a barátnőmnek, hogy nem kell kikísérnie, egyedül is kitalálok, aztán becsuktam magam mögött az ajtót. Kilépve az utcára megcsapott a forró nyári levegő, feltettem a napszemüvegem és elindultam a metrómegálló felé. Alig 2-3 lépés után viszont megtorpantam, ugyanis a lábam elé gurult egy alkoholos filc kupakja. Lehajoltam érte aztán felvéve a kis tárgyat odasétáltam a nekem háttal álló férfihoz, aki egy Audi mellett írt alá valakinek egy füzetlapot.
- Bocsi! Ezt elejtetted.- álltam meg mellette és odanyújtottam neki a kupakot, miután az a másik srác elment onnan.

- Köszi! Már nem tudtam elképzelni, hogy hová lett ez a rohadt kupak. – fordult felém és akkor ismertem rá Gonzalo Higuaínra, a Real Madrid csatárára. Annyira bámultam, hogy még a kupakot is elfelejtettem elengedni, de ő sem siettette túlságosan a dolgot. Semmit sem tudtam szólni, csak a szemét figyeltem, miközben mind a ketten fogtuk a kis tárgyat. Olyan szép barna szempárt még életemben nem láttam azelőtt...

- Adsz nekem is egy autogramot? – nyögtem ki nagy nehezen.

- Mi? Jah...persze, hová kéred? –tért vissza ő is a való világba. Gyorsan előkotortam a határidőnaplómat és kinyitottam az aznapi oldalnál.

- Én leszek Mister Augusztus 24.-e? Ez megtisztelő. – jegyezte meg mosolyogva, miközben aláírt, az én szívem meg hevesebben kezdett verni a mosolyát látva. Miután aláírt, visszaadta a határidőnaplóm.

- Köszönöm! – nyögtem ki még mindig teljesen megbabonázva, de aztán a telefonom ismét csörögni kezdett, amitől észhez tértem. A kis szerkezetet a fülemhez illesztve elindultam a metrómegálló felé, de még a vállam felett hátranézve láttam, hogy Gonzalo engem figyel. Egy pillanatra megfordultam és egy HALA MADRID! – ot tátogtam felé, felfelé mutató hüvelykujjal, mire ő mosolyogva biccentett felém, majd elsiettem. Lehet, hogy mégsem csak dolgozni jöttem Madridba?

Lábjegyzet :)

 - Hombres! = Emberek!

- Egy kis spanyol töri ;) A Franco korszak 1976-ig tartott Spanyolországban, ekkor koronázták királlyá a még ma is uralkodó János Károlyt. ;)

- Hola Chica Guapa! = Szia szépségem!

Un sueno en realidad I. - 3.fejezet

„Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Itt a pilóta beszél, ha kipillantanak a gép ablakán Zaragozát láthatják alattunk elterülni. Előreláthatólag 20 perc múlva szállunk le Madrid - Barajason.” – ébredtem fel a gép pilótájának hangjára a Budapest – Madrid járaton.  Nagyokat pislogva pillantottam ki a gép ablakán, de néhány kósza felhő eltakarta a kilátást, így az alattunk elterülő spanyol nagyvárosból semmit sem láttam, de annál izgatottabban vártam, hogy megjelenjen a horizonton Madrid hatalmas toronyépületeinek sziluettje. Az ölemben heverő könyvet visszatettem a táskámba és kicsit rendet tettem a benne heverő dolgaim közt, a kezem ügyébe helyezve a papírjaimat és a pénztárcámat, aztán ismét kinéztem a repülőgép ablakán és a késő délutáni napsütésben megpillantottam Madrid sziluettjét kissé távolabb, a szívem pedig egyre hevesebben kezdett dobogni, ahogy közeledtünk a spanyol főváros felé. 3 héttel ezelőtt még csak az állásinterjúra jöttem, ma pedig valahol a csomagtérben hozom magammal az eddigi életem börőndökbe csomagolva. A gép zökkenésmentesen landolt a Barajas kifutóján, én pedig szinte futva húztam maga után a kisebb bőröndömet a kiszállás után, hogy a futószalagnál várjam a többi csomagom. Odahúztam egy kiskocsit és rápakoltam az összes cuccomat 2 szimpatikus spanyol srác segítségével, mert néhány bőröndöm eléggé nehéznek tűnt nekem, a gyenge nőnek. Amikor kiléptem az érkezési terminálba megálltam egy percre egy félreeső helyen és körülnéztem. Eljátszadoztam azzal a boldog tudattal, hogy ettől a naptól kezdve ez a város lesz a lakhelyem és itt lesz az otthonom. Korábban is rengeteget olvastam Madridról és beletartozott a kedvenc városaim közé is, de álmaimban sem gondoltam, hogy egyszer a spanyol fővárosba fogok költözni. 

Odakinn rengeteg ember indult a dolgára vagy át az út túloldalára, ahol az autókölcsönző van, a fehér-piros Madrid címeres taxik pedig egymást érték utasra várva, én pedig észbe kaptam, hogy lassan el kéne indulnom taxit fogni és megkeresni a lakást, amit az iskola bérelt nekem és otthonomul fog szolgálni Madridban. Vettem egy nagy levegőt, a táskámba gyömöszöltem a frissem vett újságomat és a kiskocsit tolva elindultam a kijárat felé, amikor is valaki megkocogtatta a vállam. Ijedten néztem hátra, de aztán rögtön mosolyra húzodott a szám, ugyanis aki kicsit megijesztett, nem volt más, mint Ana Sánchez Bilbao. Ana szintén az iskolában dolgozott, amolyan rendezvényszervezőként, de az ő munkakörébe tartozott a különböző versenyek, szereplőválogatók kiírásainak figyelése is. Amikor az állásinterjúra utaztam el a spanyol fővárosba, őt küldték ki elém a repülőtérre és az utána következő napokban is sokat találkoztunk, nagyon sikerült hamar közös nevezőre találnunk. Mikor hazautaztam zsebemben a tanári kinevezéssel, hogy minden függő ügyemet elintézzem, már barátokként búcsúztunk el egymástól.

- Üdvözöllek Madridban! - kiáltotta Ana mosolyogva.

- Hola Amiga! – adtam neki 2 puszit üdvözlésképp.

- Hogy utaztál? –érdeklődött.

- Köszönöm,egész jól! Nem számítottam rá, hogy valaki is kijön elém. – jegyeztem meg.

- Meglepetésnek szántuk. Juan is eljött, csak ő ott kinn vár a kocsiban. –intett fejével az ajtó felé-  Ma kezded el az új életed egy számodra még elég idegen nagyvárosban, ahol még senkit sem ismersz rajtunk kívül. Gondolod, hogy hagynánk, hogy tök egyedül vágj neki a nagy kalandnak? – nézett rám kérdőn Ana.

- Köszönöm! Ez tényleg jól esik. –kezdtem el hálálkodni.

- Semmiség. Barátok vagyunk vagy nem? – mosolygott rám, mire én visszamosolyogtam rá – Na de menjünk, mert szabálytalan helyre tudott csak leparkolni Juan és még megbünteti a rendőr, aztán mehetünk metróval. –karolt belém a spanyol lány.

Amikor kiléptünk az utcára, Ana elindult előttem, hogy odavezessen az autóhoz, de egyszer csak hirtelen megtorpant, én pedig majdnem nekitoltam a bőröndökkel teli kocsit.

-         Maldita sea! Azt hiszem elkéstünk – mutatott az út túloldalán parkoló Seat felé Ana, ahol az autónak támaszkodva Juan próbálta meg a szigorú tekintetű rendőrnőt lebeszélni a tiltott helyen való parkolás szankcionálásáról. – Gyere, hátha tudunk neki valamiben segíteni! – intett Ana és odasiettünk a Seathoz.

-          Könyörgök, most az egyszer hunyjon szemet a szabálysértés felett! Esküszöm az égben lévő összes szentre, ezentúl egyetlen egy közlekedési szabályt sem fogok megsérteni! – rimánkodott Juan, az iskola zenetanára a hivatalos közegnek.

-         Persze, hogy nem. – nézett rá a rendőrnő mosolyogva. – Mivel kénytelen lesz metróval járni, mert elszállíttatom innen az autóját, aztán ha kifizeti a bírságot ismét vezethet.

-         Jó, hát ha nem, akkor nem. Mindjárt felhívom a Zarzuela palotát, hogy küldjenek értünk egy autót. – mutatott ránk a leendő kollegám.

-         Mit mondott? – kérdezte tágra nyílt szemekkel a rendőrnő.

-         Jól hallotta. –vette elő a mobilját és nyomogatni kezdte a gombokat rajta-  Az iskolánk legjobb diákjai minden karácsonykor fel szoktak lépni a királyi család tagjai előtt. Büszkén mondhatom, hogy János Károly és Fülöp herceg a barátjának tart. Biztos nagyon fel lesznek háborodva, ha meghallják, hogy parkolóhely híjján kénytelen voltam itt megállni, amikor egy világhírű táncosnőt, akinek Őfelsége is nagy rajongója, szerettük volna a Mirasierra Hotelbe fuvarozni, ám maga, a törvény képviselője  elszállíttatta az autómat és kénytelenek voltunk metróval utaztatni a hölgyet. – adta elő komoly hangon.

-         Elnézést kérek! Ezt nem tudtam. – csapta össze a bokáit a hivatalos közeg és visszaadta a papírokat Juannak. – Kérem adja át üdvözletem a királyi család tagjainak! További szép napot és balesetmentes közlekedést kívánok! – sétált el onnan teljesen megbabonázva a rendőrnő.

Juan odajött hozzánk, üdvözölt, aztán gyorsan bepakolta a csomagjaimat a csomagtartóba, amíg mi Anával beszálltunk az autóba. Amint végzett a pakolással, Juan is beült és amikor becsukta az ajtót, röhögve borult a kormányra.

-         Ez most mi volt? – kérdeztem vigyorogva.

-         Juan Oscar - díjas alakítása – válaszolt Ana.

-         Nem hiszem el, hogy ezt még mindig beveszik!

-         Juan, egy pillanatra még én is hittem neked. –jegyeztem meg.

-         Látod, mindig mondom neki, hogy hagyja a zenélést, menjen el színésznek. Már annyiszor kihúzta magát a szorult helyzetből a jó beszélőkéjével, hogy az hihetetlen. – mondta Ana.

-         A zenéléssel jobban keresek. – vonta meg a vállát Juan és indított.

-         Világhírű táncos, akinek János Károly is nagy rajongója...de jó is lenne! – sóhajtottam fel nevetve.

-         Megelőlegeztem neked. – kacsintott rám a tükörben Juan.

A repülőtértől az új otthonomig vezető utat végigbeszélgettük, de közben az ablakon bámultam kifelé jól szemügyre véve az épületeket, az embereket. Sorra hagytuk el emblematikus helyeket, úgy mint a Torres Kiot a Plaza de Castillán, a Santiago Bernabéut a Paseo de la Castellanán, a Plaza de Cibelest a híres szökőkúttal, a Metropolisszal és Gran Víával. Nem messze a Cibelestől  és az úttól, ami K – Ny – i írányban szeli át Madrid belvárosát egy kis mellékutcában állította meg az autót Juan. 

Kiszálltunk az autóból és hárman álltunk neki, hogy az összes bőröndömet felcipeljük az újdonsült lakásomba. Az ajtót kinyitva egy tágas és világos lakásban találtam magam, ami mindennel fel volt szerelve, ami csak kellhet. A bejáratnál volt a kabátok és cipők tároló helye, onnan beljebb volt a nappali egybe nyitva a konyhával, amit egy konyhapult és néhány bárszék választott el a másik helyiségtől. A másik oldalról nyílt a hálószoba. Ahogy benyitottam egy kényelmesnek tűnő franciaágyat láttam benn és még egy ajtót, ugyanis onnan nyílt a fürdőszoba. Mikor visszajöttem a nappaliba már Ana és Juan is felértek a lakásba.

- Nézz be a hűtőbe is! –kacsintott rám a spanyol lány. Odamentem és kinyitva az ajtót azt láttam, hogy tele van kajával. – Bevásároltunk neked, hogy ne ezzel kelljen fáradnod az új életed első napján. – lépett mögém Ana.

- Köszönöm mindkettőtöknek! De igazán nem kellett volna! – hálálkodtam az újdonsült barátaimnak. – Üljetek le kicsit! – intettem a nappali felé, kivettem a táskámból az otthonról hozott nasit, kiöntöttem egy tálba és kivittem nekik, aztán ledobtam a reptéren vett Marcát a kanapé előtti asztalra.

- Csak nem sportbolond vagy? – kérdezte Juan egy keksszel az újságra mutatva. – Kézilabda? Vízilabda? A magyarok ezekben jók, nem?

- Jól mondod, ezekben a magyarok a legjobbak a világon.

- Na! Na! Azért kézilabdában a spanyolok jobbak! – szakított félbe Juan.

- Egyenlőre. – vágtam vissza, aztán én is vettem egy kekszet – A kérdésedre válaszolva, igen sportbolond vagyok, de egyik sem talált. A focit szeretem.

- Atletico? – kérdezte Juan reménykedve.

- Real Madrid. Sangre blanca en mis venas. – mondtam.

- Látod, rajtad kívül senki sem szurkol a Lúzer FC–nek. – tette a kezét Juan vállára Ana – Üdv a klubban Alejandra, én is madridista vagyok! – fordult felém a spanyol lány.

- Igen, mert a ti nagypapátok nem focizott a Primera Divisionban, az enyém viszont igen, méghozzá a colchonerok színeiben. Több generációra visszamenőleg Atletico szurkoló család sarja vagyok. – jegyezte meg Juan.

- Az szép. – bólintottam egyet. – Így már értem, hogy miért képes valaki nekik szurkolni. – kuncogtam.

- Estamos arreglados! 2 nő oszt ki engem futballtémában, hová fajult ez a világ?

- Jól van na! Nem akartalak megsérteni. – próbáltam minél szebben nézni Juanra.

- Csak hülyéskedek. – vigyorgott a spanyol – Meghívhatom a 2 hölgyet vacsorázni? – nézett hol rám, hol Anára.

- Én benne vagyok. – bólogattam.

- Nekem viszont sietnem kell, mert el fogok késni egy találkozóról. Majd máskor bepótoljuk ezt a kajálást. – állt fel Ana a kanapéról.

- Megint azzal a titokzatos pasival fogsz randizni? – kérdezte Juan.

- Igen vele.

- Miért nem akarod elárulni, hogy ki az? Olyan kíváncsi vagyok. – faggatozótt tovább.

- Majd ha már ott tart a kapcsolatunk, akkor elmondom. – jegyezte meg mosolyogva Ana, majd elköszönt tőlünk és elment. Nem sokkal később én is elindultam Juannal egy közeli étterembe vacsorázni és egy jó hangulatú este után fáradtan léptem be az új otthonom ajtaján. Felhívtam a családomat, tettem ki magamnak ruhát másnapra aztán vettem egy gyors zuhanyt és bedőltem az ágyamba. Ismét egy hosszú nap várt rám ...

Lábjegyzet :)

- Maldita sea! - A francba!

- János Károly spanyol király és a trónörökös, Fülöp herceg is a családjaikkal a Madridhoz közeli kis birtokon laknak. Az ottani kastély neve a Zarzuela palota.

- Sangre blanca en mis venas. - Fehér a vérem. (szó szerint: Fehér vér folyik az ereimben.)

- Estamos arreglados! - Jól nézünk ki!

Közlemény :)

A köszöntőben írtam,hogy másfél - 1 éve írogatom ezt a történetet kisebb-nagyobb szünetekkel tarkítva. Már elég sok fejezetet megírtam belőle, de nem sokkal azután, hogy elkezdtem írni elromlott a gépem és az addig megírt néhány fejezetem teljesen törlődött. Mikor úgy döntöttem, hogy közzéteszem egy blogon az Un suenot, nekiültem, hogy ismét legépeljem az akkor törlődött első néhány fejezetet. Most is ezen dolgozok, de igyekezni fogok, hogy 2-3 naponta tudjak friss részt hozni.Ha a hiányzó részeket bepótoltam, akkor onnantól már naponta fogok tudni frisst hozni.:)

Köszönöm,hogy olvassátok! 

Un sueno en realidad I. - 2.fejezet

2008. nyara...

Lógó orral nyitottam ki a bejárati ajtót. Kinn hiába volt gyönyörű idő,ez sem tudott jókedvre deríteni. Már megint nem sikerült. Újabb helyről utasítottak el és ezzel már az utolsó budapesti tánciskolát is kipipálhatom a listámról. Nagyot sóhajtva csuktam be magam mögött az ajtót és a táskám a kanapéra dobva bementem a konyhába,ahol anya épp ebédet főzött.

-Na hogy sikerült az interjú,kicsim?-kérdezte mosolyogva.

-Nem vettek fel.-rogytam le egy székre- Hiába végeztem el a sulit ebben a városban soha az életben nem fogok állást tanulni,hiába mondta azt mindenki,hogy tehetséges vagyok ebben is.-temettem az arcom a kezembe.

-Ne szomorkodj,majd a következő sikerülni fog! –simogatta meg a fejem anya és adott egy puszit a fejem búbjára.-Az én lányom nem olyan,aki ilyen könnyen feladná!

-Azt nem mondtam,hogy feladom, csak egyszerűen idegesít,hogy mindenhonnan elutasítanak.

-Az álláskeresés sok stresszel jár. Gondolj arra,hogy azért utasítanak el mindenhonnan,mert Isten máshol készített neked helyet.

-De akkor siessen egy kicsit és mutassa meg,hogy hol!-dőltem hátra a széken.

-Meg sem kérdezed,hogy keresett-e valaki?-mosolygott rám sokat mondóan anya.

-Ki járt itt?-kaptam fel a fejem.

-Nem járt,telefonált. De sajnos fogalmam sincs,hogy mit mondott,mert nem beszélek túl sokat spanyolul,viszont annyit ki tudtam hámozni belőle,hogy valamikor visszahívnak.

-Madridból? Biztos elutasították a pályázatomat.-vontam meg a vállam.

-Ne legyél ennyire pesszimista!Gyere,egyél kicsit a túrógombócból és akkor rögtön másképp fogod látni a világot!-vette le anya a tűzhelyről a nagy lábas túrógombócot. 

Mivel mindig is nagyon szerettem ezt az ételt,nekem sem kellett kétszer mondani, fülig érő szájjal pakoltam tele a tányérom gombócokkal. Miután befaltam az egészet, pakolászni kezdtem a hűvös szobában. Próbáltam kicsit kiülni a kertbe napozni,de nem bírtam sokáig egy helyben ülni,szükségét éreztem,hogy valamivel el tudjak bíbelődni,túlságosan is izgatott lettem a hívás miatt. Amikor olyan 1 óra múlva végre csöngeni kezdett a telefon,úgy ugrottam oda az asztalhoz,hogy felvegyem,mint ahogy a távfutók nekiiramodnak amikor meghallják a startpisztoly dörrenését.

-Buenas Tardes! Alicía Jauregi vagyok és Carmen Arranz iskolájából telefonálok,Madridból. Ön Alejandra Várady?-hallottam meg a spanyol beszédet a vonal másik végéről.

-Buenas Tardes! Igen én vagyok.-szóltam a kagylóba izgatottan.

-Ön elküldte hozzánk a pályázatát a meghirdetett tánctanári állásra.Az igazgatótanács az összes beérkező pályázatot mérlegelte és úgy döntöttünk,hogy a magáé bekerült a 3 legjobb közé.Július végén szeretnénk egy személyes beszélgetésre is elhívni az iskolánkba a másik 2 jelentkezővel egyetemben,hogy eldönthessük,melyikük taníthat majd az iskolában. Eljön?

-Persze. De mikor kell utaznom?

-Majd még keresni fogom,hogy pontosítsuk a részleteket.

-Rendben.Köszönöm!

-Hasta luego,señorita!

-Hasta luego!-tettem vissza a kagylót,aztán apa nyakába ugrottam örömömben és végigpusziltam a családom összes tagját. 

Ugyan még nem volt biztos,hogy felvesznek az iskolába,de elhatároztam magamban,hogy ezt a lehetőséget nem fogom veszni hagyni. Carmen Arranz 5 évvel ezelőtt alapított egy művészeti iskolát a spanyol fővárosban és a híre egyre inkább eljutott a Pireneusokon túlra is,köszönhetően a nemzetközi versenyeken való jó szereplésüknek. Ebbe az iskolába nem vettek fel akármilyen tanárokat,ezért is lepett meg és okozott ekkora örömet a hívás. Híres spanyol és latin-amerikai művészek vállalták el azt a nemes feladatot,hogy átadják a tudásukat a világ minden tájáról származó művészpalántáknak és ennek az illusztris társaságnak ki ne szeretett volna a tagja lenni? Amikor egyik este ráakadtam az iskola hirdetésére az egyik tánccal foglalkozó oldalon, sokáig gondolkoztam,hogy elküldjem-e a pályázatom. Azt sem mertem remélni,hogy elolvassák egyáltalán az önéletrajzom és erre most azzal hívtak,hogy benne vagyok a legjobb 3-ban és van rá esélyem,hogy megkapjam ezt az állást. Elégedett mosollyal az ajkamon dőltem rá az ágyamra a jövőmet tervezgetve...

Un sueno en realidad I - 1.fejezet

Másfél évvel a történet kezdete előtt

-Nem! Ez nem lehet igaz! Dokikám,ugye csak viccel velem?

-Nem viccelek.Ez az igazság.Tudom,hogy most nehéz megemésztenie,amit most mondtam,de...-próbált megnyugtatni a sportkórház specialistája,ám én közbe vágtam.

-Nincs de!-csattantam fel- Dokikám,tudja,hogy mennyi mindent feláldoztam azért,hogy esélyem legyen bejutni a világ legjobb táncosainak elit körébe?! Most itt állok a lehetőség kapujában,szerepet kaptam a Botafogó előadásában, 3 és fél hónap múlva pedig megrendezik a Savariát,ahol az esélyesek közt emlegetik a párosunkat.Maga meg azzal jön nekem,hogy jobb lenne ha befejezném a táncot?! Fogalma sincs róla,hogy mekkorra áldozatot követel tőlem!-dőlt belőlem a szó a vizsgálóasztalon ülve.

-Sajnos nem magácska az első,akinek ilyet kellett mondanom.

- Maga a specialista,nem tud valamit kezdeni vele?

-Nem.Sajnálom.Hobbi szinten folytathatja a táncot,elmehet koreográfusnak is,ha van kedve hozzá,de a versenyzést nem ajánlom.

-De még csak most indult volna el a pályafutásom!-éreztem,hogy égetni kezdik a szemem a könnyek.

-Higyje el nekem,átgondoltam minden lehetőséget,de ha 30 éves korára nem akar néhány műanyagot a térdébe,akkor fel kell hagynia a versenytánccal.-jött oda hozzám az orvos és megsimogatta a hátam, én pedig utat engedtem a könnyeimnek.

Szótlanul vettem el az orvostól a leleteimet,aztán vettem egy nagy levegőt és hazaindultam. Több napig ki sem dugtam az orrom a szobámból és szinte mindenkit elküldtem melegebb éghajlatra,aki kedveskedni akart nekem. Néhány nap múlva azonban elszállt a melankóliám,ugyanis kemény elhatározásra jutottam az egyik éjjel:teljesíteni fogom azt,amit az orvos kért tőlem,de csak a Savaria után! A leleteimet eldugtam,nehogy megtalálja az édesanyám vagy a testvérem és amikor senki sem volt otthon kemény munkára fogtam a sérült lábamat. Néha-néha a könnyem is csordult,mert annyira fájt,amin egyáltalán nem csodálkoztam,hisz hetekig alig mozoghattam vele most pedig neki álltam edzeni. 1 hét múlva elég erősnek éreztem a lábam ahhoz,hogy lemenjek a próbaterembe és nekiállhassunk Norbival gyakorolni a Savariára. Otthon mindenki úgy tudta,hogy meggyógyultam,ezért senki sem tartott vissza attól,hogy elmenjek próbálni. Izgatottan pakoltam össze a már rég nem látott ruhámat,amiben próbálni szoktam,a hajpántomat és a többi cuccomat,amit mindig magammal vittem a próbákra. Legutoljára a cipőm került sorra és mielőtt betettem a sporttáskámba megcsókoltam mind a kettőt. Sietve indultam el a próbaterembe,ahol már várt a koreográfusunk és Norbi. Gyorsan átöltöztem és dolgozni kezdtünk.Az első próbánk nem sikerült túl fényesen,ami miatt kicsit rosszul éreztem magam.A jive nem ment olyan iramban,mint azelőtt és a szambában is néha-néha kiestem a ritmusból,mert nem tudtam olyan ütemben egyik lábamat a másik után rakni. Zsolt,a koreográfusunk azonban megveregette a vállam:”Légy türelmes!Sokat kihagytál,teljesen normális,hogy még minden kicsit lassabban,kicsit körülményesebben megy!Ti vagytok a verseny első számú esélyesei és nyerni is fogtok,ne feledd!” Én csak sóhajtottam egyet,aztán elpakoltam a cuccom. Túl maximalista voltam mindig is és addig nem tudtam teljesen nyugodt lenni,amíg nem hoztam ki a táncból a legtöbbet,ezért elkezdtem minden áldott nap lejárni a próbaterembe,hogy minél előbb formába hozzam magam. A napok csak teltek és lassan hetek lettek,én viszont hiába izzadtam minden áldott nap a tükör előtt,a formám semmit sem javult, ezt pedig vellem ellentétben Zsolt és Norbi is észrevette. Ők már kezdték elveszíteni a reményt,hogy egyszer még olyan táncosnő leszek,mint voltam,ám én még mindig órákon át táncoltam megállás nélkül,mert nem akartam bevallani magamnak sem,hogy sohasem leszek már azon a szinten. Egyik nap,amikor a vállamon a táskámmal beléptem az öltözőbe meglepetten vettem észre,hogy valaki más is lecuccolt ide,amikor elméletileg ebben az időpontban csak mi gyakorolunk ezen az emeleten. Átöltöztem és a törülközömet a nyakamba dobva,kezemben egy üveg ásványvízzel benyitottam a próbaterembe,ahol Norbi egy másik táncossal gyakorolta a mi koreográfiánkat.

-Itt meg mi folyik? Valaki elmagyarázná nekem?-csaptam be az ajtót,amibe beleremegett az egész emelet.

-Alexa,nézd...hol is kezdjem?-kezdett el gyöngyözni Norbi homloka,amikor odalépett hozzám.

-Az elején légy szíves!-mondtam sürgetőn.

-Hagyd,majd én!-tolta arrébb a koreográfusunk a partneremet.-Alexandra,kérdeznék tőled valamit! Már hosszú idő óta lejársz minden áldott nap a próbaterembe,hogy gyakorolhass.Hogy érzed,milyen formában vagy?Kérlek,őszintén válaszolj!

-Kell még egy kis idő,hogy olyan legyek,mint régen.

-Tehát azt te is belátod,hogy jelenleg nem megy úgy a tánc,mint azelőtt.-nézett rám kérdőn.

-De ez nem ok rá,hogy csak úgy leválts Norbi mellől!-emeltem meg a hangom.

-Pedig az. Ilyen rosszul a sérülésed előtt egyszer sem láttalak táncolni és nem engedhetem,hogy Norbi csak azért ne érhessen el komolyabb sikereket,mert te képtelen vagy magadnak is bevallani,hogy már sohasem leszel olyan jól,mint a sérülésed előtt voltál! Egyébként pedig beszéltem az orvosoddal és kiderült,hogy hazudtál. Neked már nem lenne szabad versenyezned,így pedig már nem lehetsz tovább Norbi párja és ebben ő is egyetért velem,közösen választottuk ki az új pertnerét is.Most pedig menj szépen haza, hagy folytassuk a munkát!-intett az ajtó felé Zsolt.

-Rólad azt hittem,hogy a barátom vagy,de tévedtem.-néztem dühösen Norbira,aztán még odafordultam a koreográfushoz is.-Te meg dögölj meg! A hátam mögött intéztétek az egészet és annyi sem volt bennetek,hogy szóljatok róla nekem? Jó,elmegyek,de felejtsétek el,hogy létezek! Egyszer még többre fogom vinni,mint ti ketten és akkor majd még az út túloldalára is átmegyek majd,ha szembe jöttök velem az utcán.-fordultam sarkon,aztán bevágtam magam mögött az ajtót. 

A könnyeim csak peregtek,úgy éreztem,hogy elárultak. Kapkodva szedtem össze azt a néhány cuccom,ami a táncstúdióban volt és véglegesen becsuktam magam mögött az ajtót. Otthon a családom már a vacsoraasztalnál ült,amikor feldúlva megérkeztem.Ledobtam a táskám az ajtóban,mire minden szem rám szegeződött.

-Elég volt! Többet nem versenyzek.Koreográfus leszek!