Un sueno en realidad I. - 32.fejezet

Sziasztok!

Nem sok mindent fűznék a részhez. Ebben sem történik sok minden, de azért remélem tetszeni fog. A következő fejezettől ugyanis kicsit felgyorsulnak az események. Nem árt rápihenni kicsit. ;)

Jó  olvasást kívánok hozzá! A kommenteket és a pipákat pedig köszönöm! :)

Puszi:

Detti

Gonzalo a széken hátradőlve izgatottan dobolt ujjaival az asztalon. Én még a reggelimmel voltam elfoglalva és kissé türelmetlenül várta, hogy az utolsó falat is eltűnjön a tányéromról, hogy aztán ismét útnak indulhassunk. A tányért odatettem a többi közé a mosogatóba és az utolsó szelet kenyérrel a kezemben nekidőltem a konyhapultnak, úgy terveztem megenni, de Gonzalo villámgyorsan felpattant és kihúzott a konyhából.

-         Hagyd már azt a szegény lányt enni! Így is olyan sovány. – píritott rá Nancy a kicsi fiára, aztán kézen fogott és visszakísért a konyhába, nehogy Gonzalonak eszébe jusson megint elvinni a reggelim mellől, ám nem őrízhetett sokáig, mert megcsörrent a telefonja. Amikor kiment az ajtón, csúnyán nézett rá az argentinomra, én meg csak kuncogtam, miközben a reggelim utolsó falatjait rágcsáltam.

-         Ne nevess, anya képes rá, hogy tényleg elfenekel, mint kiskoromban, ha elrabollak a reggelid mellől. – dőlt neki az ajtófélfának keresztbetett karokkal Gonzalo.

-         Azt megnézném. – nevettem.

-         El sem hiszem, hogy ilyen könnyen megkedvelt. – jegyezte meg halkan – Most téged ugrál úgy körbe, mint engem szokott.

-         Csak nem féltékeny vagy?

- Egy egész picit. – mutatta az ujjaival. – Na de egyél már! – türelmetlenkedett. Erre a napra a River Plate hatalmas méretű stadionját terveztük meglátogatni, így egyáltalán nem csodálkoztam, hogy ennyire be volt zsongva. Miután bekaptam az utolsó falatot, mindent direkt lassabban csináltam, hogy kicsit idegesíthessem vele, ő azonban egy szót sem mert szólni, csak forgatta a szemeit. Mire útra készen álltam, az anyja háta mögött állva össze tette a két kezét és egy köszönöm-öt tátogott az ég felé, én pedig visszatartottam egy nevetést. Kilépve az utcára a Belgrano felé vettük az irányt. A házak közt a La Plata partja felé indultunk el és már alig vártam, hogy megpillanthassam azt a helyet, ahol Gonzalo azt a két gólt lőtte, aminek tulajdonképpen a madridi szerződését is köszönheti. Az emeletes házak sora ritkulni kezdett és nem messze tőlünk észrevettem egy nagyobb szabad területet, az orrom pedig megcsapta a víz illata. Ahogy közelebb értünk először egy épület szélét fedeztem fel a zöld terület mellett, aztán egyre több vált láthatóvá belőle és rájöttem, hogy ez nem lakóház, hanem a Monumental. Külsőre én először egy rosszabb állapotban lévő létesítményre számítottam, de kellemesen meglepődtem, mert még az európai stadionokkal is képes felvenni a versenyt. Körülötte minden piros és fehér, ami nem csoda, hisz ezek a River Plate színei, azaz Dél-Amerika legjobb csapatáé. Először csak kívülről jártuk kicsit körbe és Gonzalo mesélt pár anekdotát és történetet, amit az Estadio Monumentalról tudott. A kezemet szorongatva sétált mellettem és már nyoma sem volt a türelmetlenségének és siettségének, miközben jókat mosolyogva a saját emlékein csak mesélt, mesélt és mesélt nekem a saját múltjáról, én pedig örömmel hallgattam még a legcikisebb történetét is. Miután úgy ítéltük, hogy egész jól megnéztük kívülről, elszántuk magunkat a belépésre is. Gonzalo vállalta az idegenvezető szerepét, de nem volt ám olyan egyszerű még csak egy lépést is megtennie a stadionon belül. A CARP számos dolgozója ismerte az argentinomat és annak, hogy ki látogatott el a Monumentalba, rögtön híre is ment, ezért szinte minden sarokból előkerült egy régi ismerős, aki a párom kezét szorongatva arról érdeklődött, hogy miként megy sora Madridban. Még engem is meghatott, hogy mennyien szeretik és csak csendben álltam mellette. Miután 1-2 kedves szót intézett a régi ismerőseihez végre elkezdhettük körbejárni ezt a helyet, ami az egyik legfontosabb Gonzalonak. Először megnéztük a kiállított mezeket, aztán belépést nyertünk a trófeamúzeumba. Utóbbiból a Bernabeuéhoz nincs fogható, de azért az argentin klubnak sem nagyon kell szégyenkeznie. Kézen fogva odahúzott az egyik vitrinhez, aztán rámutatott egy kupára.

-         Ezt én is fogtam a kezemben.

-         Trofea de Verano? – kérdeztem kissé bizonytalanul.

- Az. – bólintott  - Sajnos az olyan nem jött össze. – mutatott a terem közepén külön vitrinbe kiállított bajnoki serlegre. – És az sem pedig csak egy kicsit kellett hozzá. – mutatott egy másik vitrinre, amiben a Copa Libertadores trófeáit gyűjtötték, aztán már húzott volna magával, hogy minél előbb kijuthasson a pályára, de megvetettem a lábam az egyik vitrin előtt, ahol megpillantottam a Trofeo Santiago Bernabeut. – Majd Madridban megnézed azt, amit mi nyertünk augusztusban. – húzta ki magát és már vitt is magával a következő helyiségbe, ahol ott figyelt a stadion makettje és egy hosszú lista a klub színeiben valaha pályára lépő játékosok névsorával Aimartól Savioláig, ám amíg én a „H” betűnél kerestem Jorge, Federico és Gonzalo nevét, a harmadik számú Higuaín a terem másik végében várt rám türelmetlenül, de az egyik falat diszítő képen meg akadt a szemem és magamhoz intettem az argentinom.

-         Ez te vagy? – kérdeztem rámutatva az egyik fotóra.

-         Nem mondod, hogy ezt a képet kitették?! – kezdett el röhögni.

-         Mi ez?

- A beavatás utáni képem. – röhögött tovább. Én csak elhűlve néztem tovább a fotót, tudniillik Gonzalo tök kopasz volt és amint ezt tőle megtudtam a „beavatás” része, hogy az első felnőttcsapatban játszott meccsük előtt a saját nevelések a hajfürtjeik legalább felétől kénytelenek megválni. A legtöbben úgy néztek ki, mint a hippik, akik elaludtak a fodrásznál, de akadtak, akik inkább bevállalták a kis ideig tartó kopaszságot. – Na de gyere, menjünk le a pályára! - Indult meg öles léptekkel, én pedig alig bírtam vele tartani a lépést. A lépcsősor tetején megálltam és majdnem szájtátva néztem körül. A stadion nincs benne a TOP 10-ben, ha a befogadóképességet nézzük, de mivel teljesen nyitott, jóval nagyobb hatást kelt optikailag, mint amekkora. Becsuktam a szemem és nem esett nehezemre elképzelni, hogy milyen lehet itt lenni akkor, amikor a River játszik.

- Gyere Alejandra! – rángatott vissza a valóságba Gonzalo, aki már a lelátó aljában állt és rám várt. Amennyire gyorsan csak tudtam lesiettem hozzá. A morcos biztonságiak, akiknek az volt a feladatuk, hogy őrízzék a stadion szent gyepét, először Gonzalonak sem akartak engedni, de aztán meggondolták magukat, amikor az argentinom egy aláírt mezt ígért nekik cserébe 5 percért a stadion füvén. Rést nyitva a kordonon átengedtek minket, a párom pedig besétálva velem a pálya közepére, az egyik kapufa tövében leült és úgy nézett körül, mint egy háborús veterán a régi csatatéren. Becsukva a szemét nekidőlt a kapufának és egy mosoly ült ki az arcára, aztán fél kezével átölelt és lassan kinyitva a szemét mesélni kezdett, az általa elmondottakat pedig film szerűen láttam magam előtt a lelki szemeimmel, mintha én is ott lettem volna, azon a meccsen. Mikor lejárt az engedélyezett 5 percünk, lassan feltápászkodtunk a földről.

- A válogatott is itt játszik, ugye? – tettem fel a kérdést, miközben megigazítottam az öltözékem.

- Igen. – válaszolt röviden Gonzalo és visszaindultunk a kordon mögé, hogy aztán az öltözők felé vehessük az irányt. Még mielőtt eltűntünk volna a játékoskijáróban még visszanéztem a pályára a vállam felett és éreztem, hogy nemsokára viszont fogom látni...

La Esperanza – állt az estancia neve a kapu felett, ami annyit tesz magyarul, hogy Remény. A birtok maga papíron még Saltahoz tartozott, de jóval túl a városon helyezkedett el. A hatalmas földterület közepén egy szintén elég nagy ház állt, aminek az egyik felében élnek a terület tulajdonosai, a másik felét pedig rendszeresen kiadják a turistáknak. A ház körül a gyepet gyönyörűen karban tartották és a számtalan fa épp ekkor virágzott, ami úgy hatott, mintha egy elvarázsolt kertbe léptünk volna. A legnagyobb emeleti szobát kaptuk Gonzaloval, de akármelyik másikat is adhatták volna, hisz rajtunk kívül senki sem volt a háznak ezen felében, másnaptól fogva pedig a másikban sem volt senki. Belépve a szobába örömmel tapasztaltam, hogy nincs se TV, se rádió, se semmi ilyesmi, de ez egyikünket sem zavarta a legkisebb mértékben sem. A szoba falán régi festmények lógtak, volt benn egy kandalló, aminek párkányára régi képek és apró dísztárgyak voltak kirakva. Az egyik sarokban volt 2 hintaszék és 2 éjjeliszekrény közt egy baldachinos franciaágy. Amint megláttam elmosolyodtam…mindig is egy ilyenben akartam aludni. Aztán benéztem az egyik ajtó mögé, ott volt a fürdőszoba. Visszalépve onnan a szobába ledobtam a táskám az ágyra és kiléptem az erkélyre, nagyot szippantottam a tiszta levegőből. Buenos Aires nagyváros, ennek minden előnyével és hátulütőjével együtt, ami azt jelenti, hogy a levegő nem épp a tisztaságáról híres, de ez itt teljesen más volt. Mintha nem is ugyanabban az országban lenne a 2 város. Kicsit berendezkedtünk, aztán már mehettünk is ebédelni és közben Gonzalo felvetette, hogy elmehetnénk felfedezni a házhoz tartozó birtokot. Beleegyeztem, így miután befejeztük az evést kimentünk a ház elé, ahol ott várt két bicikli. Magabiztosan mentem oda és szálltam fel az egyikre, de alighogy elindultunk az argentinom meg akarta mutatni, hogy ő mennyire jól uralja a kétkerekűt, aminek a vége az lett, hogy egy bokorban kötött ki.

-         Jól vagy? Nem esett bajod? – rohantam oda a földön fekvő focistámhoz.

-         Ne aggódj, se-se-semmi baj. – nevetett a saját bénaságán miközben felült és a fejét simogatta.

-         Tényleg? Hány ujjamat mutatom? – mutattam neki kettőt.

-         Négyet.

-         A bicajozást elhalasztjuk. – jelentettem ki és aggodalmas arcot vágva próbáltam neki segíteni felállni.

-         Alejandra, semmi bajom, csak vicceltem az előbb. – fogta meg a felé nyújtott kezem, aztán lehúzott maga mellé.

-         Gonzalo Higuaín, ez nem volt vicces. – fújtam ki kicsit megkönnyebbülve a benntartott levegőt – Tényleg megijedtem.

-         Ennyire aggódsz értem? – simított ki egy tincset az arcomból.

-         Igen aggódok, mert szeretlek.

- Bocsánat!  - simított végig az arcomon, aztán gyengéden megemelte az állam és megcsókolt. – Én is szeretlek. – súgta a végén, aztán feltápászkodtunk a földről és egymás mellett elindultunk kicsit körbenézni a birtokon. A terület túlsó végén volt a gazdasági rész, rengeteg állattal, akikre néhány gaucho ügyelt. Azt hittem, hogy ők olyanok, mint a cowboyok, akik már nem léteznek, csak a westernfilmekben láthatjuk őket, de tévedtem. Ők igenis hús vér emberek voltak, akik matéval kínáltak. Beszélgettünk velük egy kicsit, aztán egy másik úton mentünk vissza a házhoz, ami a kert legszebb részén vezetett keresztül. Már eléggé későre járt az idő, mire visszaértünk a házhoz. Amilyen kimerültnek éreztem magam, legalább olyan éhes is voltam, ezzel a párom is így volt, úgyhogy az első dolgunk volt asztalhoz ülni. A bőséges vacsora után úgy döntöttem, hogy veszek egy frissítő zuhanyt. A kellemesan meleg víz nagyon is jól esett az egész napi biciklizéstől kissé elfáradt tagjaimnak. Miután eleget folyattam magamra a vízet, kiléptem a fürdőből, láttam, hogy egyedül maradtam a szobában és kimentem az erkélyre. Egész kellemes idő volt. Felnéztem az égre, hisz olyan rég láttam már ennyi csillagot az égen…egy nagyváros fényei ezt elnyomják, de ebben a csodakertben láthatóvá vált a hatalmas mindenség minden csillaga. Annyira néztem, hogy észre sem vettem, mikor Gonzalo visszajött a szobába. Csak akkor láttam meg mikor kijött hozzám és a kezembe nyomott egy pohár vörösbort.

-         Házi és nagyon finom, kóstold csak meg! - elvettem tőle a poharat és belekortyoltam.

-         Hm…ez tényleg nagyon jó. - bólintottam egyet megerősítésül az előbbi szavaimnak.

-         Mi jót csinálsz itt kinn? – ölelt át hátulról.

-         Csak nézem a csillagokat. Madridban hiába próbálkozom, csak a nagy feketeséget látom, de itt....-sóhajtottam -  mintha egy másik világban lennénk, nem is a Földön. – tettem le a poharat az erkélyen álló kis asztalkára, aztán felé fordultam.

-         Tetszik ez a hely? – kérdezte Gonzalo, miközben a kezével utat talált a topom alá benyúlva a köntösöm által szabadon hagyott kis résen.

-         Nagyon. – öleltem át a nyakát. – Pláne, hogy teljesülhet az egyik kívánságom. – mosolyogtam rá huncutul.

-         Melyik?

-         Még sohasem aludtam baldachinos ágyban.

- Szerintem most sem nagyon fogsz. – villantotta meg a csibészes mosolyát, aztán megcsókolt és a karjaiba véve belépett velem a szobába, miközben lábával belökte az erkélyajtót, ami egy kicsit hangos csattanással csukodott be. Gyengéden tett rá az ágyra és mielőtt csatlakozott volna hozzám ledobta a pólóját. Vele szemben térdeltem az ágyon és a vihar előtti csendben a mellkasán pihentettem a kezem, mintha épp a helyéről kiugrani készülő szívét akarnám visszatartani, de nem mintha az én szívverésem nem kezdett volna őrült vágtába, ami az idő múlásával csak még őrültebb lett. Itt, a semmi közepén egy hang sem szűrődött be a szobába, teljes volt csend, odakinn még a szellő sem rezdült, vagy ha igen, hát nem vettünk tudomást róla. Egyszerűen semmi sem zavarhatott meg bennünket, csak a saját lélegzésünket hallottuk, amint egyre gyorsabban kapkodjuk a levegőt. De már rég nem az oxigénre szomjaztunk ennyire, hanem egymásra. Gonzalo a köntösöm alá nyúlt a vállamnál és gyengéden lesimogatta rólam miközben apró puszik ezreivel halmozta el a szabaddá váló bőrfellületeimet, a ruhadarab pedig a takarón végezte, ahonnan lerúgtam a földre, amikor végigfeküdtem az ágyon, magammal húzva az argentinomat is. Egy pillanatra megszakítva a csókunkat, lesegítette rólam a topot, aztán még követelőzöbben és még szenvedélyesebben vette birtokba az ajkamat, mint azelőtt, hogy aztán onnan elindulva a nyakamat, a vállamat és onnantól egészen a hasam aljáig végigcsókolja az egész testemet. Minden egyes apró puszi jobban égetett és már attól féltem, hogy elégek. Egyfajta bodulatba kerültem és ebben az állapotomban semmit nem fogtam fel abból, ami körülöttünk történik, de ezt nem is bántam, csak azt akartam, hogy minél tovább tartson. Egy pár pillanatra ismét abbahagyta az argentin a munkát, én pedig csak akkor vettem észre, hogy a fehérneműm is már rég a szoba másik sarkában landolt, de aztán Gonzalo ismét fölém gördült én pedig 100%-ig visszatértem abba a bódulatba, amiben lebegtem. Még mámorítobb volt őt magamon érezni így, hogy nem volt köztünk semmi: sem ruha, sem levegő. Beletúrtam a hajába és a tarkójánál fogva magamhoz húztam, hogy meg tudjam csókolni, aztán az egyik kezemmel bejártam a hátát. Végighúztam az ujjam a gerince mentén, erre pedig rögtön válaszolt a teste: remegés futott rajta végig. Én is adni akartam neki valamit, de nem engedte. Megfogva a csuklómat a kezem gyengéden rászorította az ágyra. Fejét lehajtva a kulcscsontom mentén végighaladt az ajkával, aztán áttért a nyakamra, az államra.  A levegőt még nehezebben vettem és a szenvedélytől kissé zavaros tekintettel néztem rá, amikor megállt egy pár pillanatra. Annyi mindent akartam neki mondani, de a nevén kívül semmi mást sem tudtam hajtogatni, de még ennyiből is megértett mindent, amit csak gondoltam. Elmosolyodott, aztán megcsókolt és amikor az ujjaink összekulcsolódtak a párnán eggyé váltunk és hagytuk, hogy az érzékeink és vágyaink vegyék át az irányítást felettünk. Mámoros éjszakát töltöttünk el együtt és az elkövetkező napokban is igyekeztünk kiélvezni minden pillanatot, amit egymás mellett tölthettünk. Igyekeztünk bepótolni minden napot és éjszakát, amit elvesztegettünk és külön töltöttünk. Élveztük, hogy csak ketten vagyunk, távol mindentől…a próbatermektől, a focipályáktól, a kíváncsi tekintetektől. Igazán szabadnak éreztük magunkat, azt csinálhattuk, amihez csak kedvünk volt és akkor amikor akartuk. De minden jónak vége szakad egyszer és ez a hétvége is nagyon hamar elszaladt. Így ha kicsit sajgó szívvel is, de vissza kellett indulnunk a fővárosba.

Az utolsó Bunos Airesben töltött napon egy asadot rendezett a család. Akiknek nem sikerült megjegyeznem a nevét az első alkalommal, azt most bepótolhattam. Mindenkihez igyekeztem 2-3 jó szót szólni, volt akivel többet is tudtam beszélgetni. Este mikor már az utolsó vendég is elment és Nancyvel elpakoltunk mindent kimentem az udvarra és leültem az egyik padra. Hátradőltem és sóhajtottam egyet. Másnap korán reggel szállt fel a gépünk, ami visszavitt minket a spanyol fővárosba és nekem szabályosan fájt a szívem, amiért itt kell hagynunk Buenos Airest. Egyszer csak Gonzalo ült le mellém és kezében egy gitárt tartott.

-         Az meg kié?

-         Micsoda kérdés ez? Az enyém… - húzta fel az orrát a kérdésemet hallva.

-         Te tudsz rajta játszani? És eddig ezt nem is mondtad? - kérdeztem meglepődve.

-         Mert nem is tudok…csak egy nagyon kicsit.

-         Ne hallgass rá Alejandra! Tud. - jött ki az udvarra Nancy.

-         De anya…

-         Semmi de. Igenis tudsz.-mondta Gonzának.

-         A kedvemért se akarsz valamit játszani? – szedtem elő a legszebb nézésemet és kérlelni kezdtem.

-         De már elfelejtettem…

-         Akkor minek hoztad ki?

-         Mert jó kézbe venni.

-         Jaj kisfiam ne kéresd magad!

-         Na jól van…. - mondta és elkezdett egy rövid dalocskát játszani.

-         Na látod, mondtam, hogy tud, csak kéreti magát. - Jegyezte meg mosolyogva Nancy - Én viszont nagyon fáradt vagyok, megyek is lefeküdni aludni. Jaj de fogtok hiányozni! Sőt már most hiányoztok, pedig még el se mentetek .-Ölelt át mindkettőnket, majd egyedül hagyott minket az udvaron.

-         A kedvemért játszanál még valamit? – fordultam Gonzalo felé.

-         Ha kapok érte valamit…. - kacsintott rám.

-         Ha jó az előadás, akkor kaphatsz….de csak akkor! - nevettem.

-         Kíváncsi vagyok ez hogy fog tetszeni. - Mosolygott majd elkezdett pengetni. Ez a dal volt az:

„Solo un minuto dame vida una vez mas
Quiero pasar contigo una noche mas
El cielo azul que soñabamos en tu mirada
Como si nada tantas veces que crei que ignorabas mis llamadas
Solo un minuto dame vida una vez mas
Quiero pasar contigo una noche mas
Pero el tiempo cambio, sucedio,
Un milagro crei posible tu amor senti
Porque dentro de ti y tu corazon fuerte latio
Solo un minuto dame vida una vez mas
Una noche mas”

Mosolyogva hallgattam, miután végzett, letette a hangszert és odaültem mellé.

-         Jól érezted magad Argentínában? - kezdett el faggatni, miközben átkarolta a vállam, én pedig a vállára hajtottam a fejem.

-         Csodálatosan. Nagyon megszerettem ezt az országot, a lakosait, a gyönyörű tájait, a matét, a trucot meg úgy mindent. – mosolyodtam el.

-         Nem bántad meg, hogy eljöttél velem?

-         Egy percig sem.

- Ennek örülök. Van itt neked egy apró meglepetésem. - ekkor belenyúlt a zsebébe és előhúzott belőle egy kisebb dobozkát, rajta egy lila masnival. - Ezt még Saltában vettem neked. – nyújtotta át nekem. Mosolyogva vettem el tőle és izgatottan bontogatni kezdtem a dobozt. Amikor felnyitottam a tetejét, egy csodaszép nyakláncot pillantottam meg benne lapulni. Kiemeltem a dobozból és a fény felé tartottam. Egy indián talizmánszerűség volt a medál a láncon és gyönyörű volt, ahogy átsütött rajta a hold fénye.

- Felteszed nekem? – adtam a kezébe és megfordultam, a hajamat pedig félresöpörtem, hogy könnyebb dolga legyen. Amíg ő a nyakláncom bekapcsolásával foglalatoskodott, a gondolataim messze jártak. Féltem.... féltem, hogy amint hazaérünk felbukkan Javier és tönkreteszi ezt az idillt....

Un sueno en realidad I. - 31. fejezet

Sziasztok!

Úgy terveztem, hogy előbb hozom a folytatást, de ember tervez, Isten végez. Mégsem ment olyan könnyen és gyorsan az írás, mint azt először gondoltam. Szerintem nem is lett olyan hű de izgalmas és szuper rész, de azért remélem tetszeni fog nektek. :) Jó olvasgatást hozzá!

A pipákat és kommenteket köszönöm! :)

Puszi:

Detti

U.i.: Ha jól számoltam és nem jut eszembe semmi olyan, ami egy fejezetnyi helyet érdemel, akkor körülbelül 10 rész van még hátra. Hogy a második évad felkerül-e, az majd rajtatok múlik, hogy érdekel-e a folytatás.;)

A szemem még csukva tartottam, bár már nem aludtam. Lassan kezdtem magamhoz térni és minél több mindent felfogni az engem körülvevő környezetből. Körülöttem az emberek nagy része beszélgetett, amihez a hátterül a gép halk zaja szolgált. A fejem fokozatosan kezdett kitisztulni és a szívem is egyre hevesebben kezdett dobogni a mellkasomban. Ha annyit aludtam, amennyit gondoltam, akkor nem sokára megérkezünk végre Buenos Airesbe, én pedig már nagyon vártam ezt a pillanatot. Gonzalo lelkesedése rám is nagyon átragadt és már nagyon kíváncsi voltam, hogy mennyire hasonlítanak az én elképzeléseim a valósághoz

-         Ébredj Alejandra! Mindjárt leszállunk. – bökdöste meg gyengéden az oldalam Gonzalo.

-         Már fenn vagyok. – néztem rá még kissé álmosan, de mosolyogva, aztán kipillantottam a repülőgép ablakán és egy hatalmas város körvonalait fedeztem fel. – Tehát ez már Buenos Aires.

-         Pontosan. – nézett ki ő is, aztán érezni lehetett, hogy a gép ereszkedni kezd.

-         Hány óra van egyébként? – kérdeztem meg egy kicsit összezavarodva. Amikor a Barajasról elindultunk este 11 óra volt, a repülőút 14 órás, de számolni kell 4 óra időeltolódással is.

- Mindjárt reggel 8. – nézte meg a karóráját. Válaszul csak bólintottam és kicsatolva az órámat átállítottam a buenos airesi időre. A gép megtett egy kört az argentin főváros felett, aztán landolt az Ezeizán. Összeszedtük a csomagjainkat és kéz a kézben indultunk el, hogy megkeressük az Higuaín familíát. Lopva ránéztem az argentinomra és látni lehetett rajta azt, amit azóta éreztem, hogy leszálltunk a repülőről. Nem Gonzalo Higuaín a futballista sétált ott mellettem, hanem a kedves, aranyos, vicces teljesen hétköznapi argentin srác, aki végre hazajöhetett pár napra, hogy meglátogathassa a családját és a barátait. Kiléptünk az önműködő ajtón és azonnal láttuk, hogy hová kell mennünk, ugyanis Jorge és Nancy már türelmetlenül vártak minket. Barátságos fogadtatásban volt részem és egyből egy nagy kő esett le a szívemről, amikor Gonza édesanyja engem is hasonlóan csontropogtató ölelésben részesített, mint a kisfiát. Útban az Higuaín rezidencia felé már kaphattam egy kis izelítőt belőle, hogy milyen belecsöppenni egy tipikus argentin család hétköznapjaiba. Mind a hárman egyszerre beszéltek, én pedig csak kapkodtam a fejem, mosolyogva bólogattam, amikor kellett és azon gondolkoztam, hogy miként értik meg egymást? A saavedrai házhoz érve Gonzalo öccsét, Lautarot is megismerhettem, akivel szintén sikerült közös témát találnunk. Nancy egy kis harapnivalóval várt minket és miközben ettünk, engem is kicsit kifaggattak, én pedig boldogan meséltem magamról. Ám a repülőút és az időeltolódás megtette a hatását és hiába aludtam át a fél repülőútat, mégis nagyon fáradtnak éreztem magam és a fejem is kezdett sajogni, ezért elnézést kértem és bementem az udvarról a házba. A még mindig a kanapén heverő táskámból kivettem a gyógyszerem, amikor is Gonzalo jelent meg mellettem egy pohár vízzel a kezében. Bevettem a fájdalomcsillapítót és az argentinomat követve felmentem az emeletre, ahol betessékelt az egyik szobába. Megálltam az ajtóban és körbejárattam a szemem a helyiségben.

- Ez a régi szobám. – ölelt át hátulról. – Mit gondolsz róla?

- Olyan...olyan... Gonzalo-s. – kerestem a megfelelő szót rá. Ha becsuktam a szemem, nem volt nehéz ideképzelnem a gyerek Gonzalo Higuaínt, ahogy az ágyon ugrálva a gólörömöt gyakorolja vagy  elképzeli, hogy magasba tartja a világbajnoki trófeát. Kilépett mögülem és ráhuppant a régi ágyára, aztán megpaskolta a takarót maga mellett. Letettem a táskámat az egyik fotelbe és lerúgva a cipőmet felmásztam mellé, aztán odabújtam hozzá, mire ő egyenletesen kezdte el simogatni a hátam, a szempilláim pedig lassan lecsukódtak és ismét elnyomott az álom. Amikor órák múlva felébredtem, egyedül voltam a szobában. Ott feküdtem az ágyon összegömbölyödve és egy zöld színű pléddel betakargatva. Nyújtoztam egyet, félretoltam a takarót és megnéztem az órám. Az idő már késő délutánra járt, kipillantva az ablakon pedig láttam ahogy a környék háztetőit narancssárgára festették a lenyugváshoz készülödő nap sugarai. Kicsúsztam az ágy széléhez és fel akart állni, de megszédültem és visszahuppantam az ágyra. Hiába aludtam, a fejfájásom és a szédülésem nem múlt el. Az éjjeli szekrényen volt egy pohár víz, elvettem és lehajtottam, aztán még ott ültem egy pár percig, aztán megint megpróbálkoztam a felállással, ami ezúttal sikerült is. Vettem egy nagy levegőt, aztán kimentem a szobából és lementem az emeletről. A konyhában találtam az egész családot, láthatóan valami nagyobb összejövetelre készülődhettek. Mint az később kiderült meghívtak vacsorára pár családtagot és barátot, úgyhogy miután nem engedték, hogy kivegyem a részem a pakolászsából, inkább elmentem és megpróbáltam emberibb külsőt varázsolni magamnak.

-         Anya rámparancsolt, hogy én is jöjjek fel és öltözzek át, mert egy falatot sem kapok, ha ebben maradok. Igazán nem értem, hogy mi a baja vele.  – nyitotta ki az ajtót Gonza kicsit durcásan és belépett a szobába. – Hű....de csinos vagy! – nézett végig rajtam.

-         Köszönöm! – pirultam el egy pillanatra - A  pólóddal csak annyi a gond, hogy pár koszcsík tarkítja.

-         Hát jó, kicsit porosak voltak a régi cuccaim. Egyébként meg észre sem lehet venni. – nézett végig magán.

-         Dehogynem. Például itt is van egy folt – léptem oda hozzá és megcsikiztem a jobb oldalát, amire ő ugrott egyet – meg itt is egy – vittem arrébb egy kicsit a kezem.

-         Sűrgősen fejezd ezt be!

-         Addig nem, amíg nem vagy hajlandó átöltözni. – emeltem volna csikizésre a kezem, de Gonzalo megfogta a csuklóm.

-         Ha leveszed rólam a pólót, akkor átöltözök. – kacsintott rám.

-         Ügyes fiú vagy te, menni fog az magadtól is. – paskoltam meg az arcát és otthagytam a szoba közepén álldogálni...-          

A múlt esti vacsora nagyon jól sikerült, én nagyon élveztem, de a végére már alig álltam a lábamon. Egész éjjel úgy aludtam, mint a tej és fogalmam sem volt róla, hogy mikor kelt fel mellőlem Gonzalo, mert amikor kinyitottam a szemem, ő már nem volt ott. A reggeli teendőim elvégzése után lementem a nappaliba, ahol Nancy írogatott valamit egy füzetbe. Ahogy meghallotta, hogy közeledek félre tette a füzetet.

- Kérsz valamit enni? – még válaszolni sem volt időm, mert a reggeli gondolatára máris korogni kezdett a gyomrom. – Úgy hallom, hogy igen. – nevetett. – Na gyere! – fogott karon és kihúzott a teraszra. Leültem az asztalhoz, nem sokkal később pedig ő is megjelent egy tálca bőséges reggelivel, meg magának egy nagy adag kávéval és leült a mellettem lévő székre. Most, hogy csak ketten voltunk a saavedrai házban kicsit jobban kifaggatott az eddigi életemről mint elöző nap. Részletesebben meséltem magamról, arról, hogy hogyan kerültem Madridba, hogy honnan ismerem Gonzalot és úgy általában mindenről, még szóba került a kis összetűzésem is Jorgeval, Nancy pedig mosolyogva és figyelmesen hallgatta, amit 2 falat között elmondtam. Miután végeztem a reggelivel az anyósjelöltem körbevezetett a házban és szinte az összes képhez, ami csak a falakon lóg, volt egy-egy története és említett néhány olyan sztorit is, amiről Gonzalo nekem eddig elfelejtett mesélni, aztán még megmutatta pár festményét is Az idő gyorsan elszaladt és lassan már ideje volt nekilátni az ebéd elkészítésének. Nancy persze nem nagyon akarta engedni, hogy segítsek, de akkor sem bírt lebeszélni, úgyhogy beálltam zöldséget pucolni. A fiúk pedig tökéletesen időzítettek, mert akkor értek haza, amikor készen lettünk mindennel. Ebéd után mindenki átadta magát a csendes pihenő óráinak, kivéve engem és Gonzalot. A hintaágyon ültünk, én felhúztam a lábam, az argentinom pedig ütemesen lökdöste a hintát.

-         Bocsi, hogy így eltűntem, de nem akartalak felébreszteni.

-         Semmi baj. Egyébként merre jártál? – érdeklődtem közelebb húzodva hozzá.

-         A hétvégével kapcsolatban intézkedtem.

-         Értem.

-         Hogy érezted itthon magad anyával? Nem pörögte kicsit túl a dolgot?

-         Egész jól elbeszélgettünk. Nagyon jó fej anyukád van! Mesélt ám nekem pár sötét titkot a múltadból!

-         Ajjaj...már félek, hogy mit tudtál meg. – nevetgélt kissé zavarba jőve.

-         Sok mindent. Például, hogy milyen korán kezdted a csajozást Mar del Platában.– néztem rá sokat mondóan.

-         Mindig is kíváncsi természet voltam és érdekelt, hogy milyen a női mosdó belülről. – nevette el magát a gyerekkori emlékre gondolva.

-         Egyébként anyud megmutatta a műtermét is.

-         Igen? Akkor nagyon megkedvelt, mert oda nem mindenkit enged be. – mosolygott rám – Van kedved egy kis városnézéshez? – váltott témát.

-         Hol kezdjük? – kaptam fel a fejem.

- Az legyen meglepetés. Tudom, hogy imádni fogod. – állt fel a hintáról és felém nyújtotta a kezét. Magamhoz vettem a szükséges dolgokat és rábízva magam Gonzalora elindultunk várost nézni. San Telmonak különleges hangulata van,ami azonnal megfogott, mert Budapestre emlékeztetett. Ez Buenos Aires művésznegyede, ahol a házak falát festmények és mozaikok díszitik. A kerület minden pontjáról látni a San Telmo bazilika tornyait. Egy-két kapualjban láttuk a gyönyörű kovácsolt vas remekeket, mögöttük a házak udvarában kinn ültek egy asztalnál páran és matét iszogatva beszélgettek, a gyerekek pedig játszottak vagy fociztak. A legtöbb utca és utcácska macskaköves ezeket pedig apró régiségboltok és kávéházak szegélyezik. Le is ültünk az egyik kis confíteria teraszán és rendeltünk két jegeskávét. Miközben az egy gombóc vanilíafagyit néztem,ahogy olvad és kisebbeket kortyolgattam a csészéből, beszélgettünk Gonzaloval. A kis kávézók közt szüntelenül tangózene szólt, én pedig teljesen elmerültem a számomra ismert és ismeretlen dallamokban. Miután az utolsó cseppet is kiittam a csészéből kéz a kézben sétálni indultunk a macskaköves téren. Egy terebélyesre nőtt fa árnyékában álltunk meg ismét, én pedig teljesen belefeledkeztem az Adios muchachos  hangjaiba és a látványba, ahogy egy idős bácsi és egy idős néni nem zavartatva magát táncolni kezd a tér közepén.

-         Tetszik? – súgta a fülembe a kérdését Gonzalo.

- Nagyon. Köszönöm, hogy idehoztál! – hajtottam a fejem a vállára és az ujjaim összefontam az övével. A zenekar pedig zeneszámot váltott és jelezve, hogy az utolsó szám jön eljátszották a tangók himnuszát, a La Cumparsitát. Akaratlanul is jobban megszorítottam az argentinom kezét, mert előtört bennem pár emlék a táncosi pályafutásomból, amikor egy-egy bemutatón tangót táncoltam. Bár én a latin-amerikai kategóriában versenyeztem, alkalomadtán eljártam tangózni is, mert a sentimiento tango teljesen elvarázsolt és rabul ejtett. Gonzalo maga után húzott és odamentünk, ahol az előbb az idős pár táncolt.

-         Táncolni sajnos nem tudok, de azért megpróbálom.

-         A tangó lényege a járás és az ölelés. Mind a kettő megy, nem? – kérdeztem mosolyogva.

-         Járni tudok.

-         Ölelni is. – igazítottam helyre a kezét a derekamon. – Te vezetsz, én majd követlek. – szóltam, mire ő előre lépett egyet, én pedig lekövettem a lépést és hátra lendítettem a lábam egy boleoval. Lehet, hogy technikailag nem a világ legjobb tangóját adtuk elő, de az összes tánc közül ezt élveztem a legjobban, az biztos.

-         Ezelőtt még sohasem táncoltam veled. – jegyezte meg.

- Már itt volt az ideje. – kacsintottam rá és egy ganchoba fogtam a lábát a tánc utolsó mozdulataként és hátra hajlottam, miközben szorosan tartott a derekamnál. Pár pillanatig, amíg a zene utolsó hangját is el nem vitte a szél úgy maradtunk, majd leengedtem a lábam és talpra álltam. Gonzalo továbbra sem engedett el, csak nekitámasztotta a homlokát az enyémnek, aztán minden érzését, amit felszabadított a tánc, belesűrítette egy csókba, én pedig teljesen átadtam magam az érzésnek. A lágy tavaszi szellő meglibbentette a hajam és egy kósza tincset az arcomba fújt ezzel visszatérítve minket a valóságba. Úgy éreztem, mintha egy titokzatos varázslat lengett volna körbe minket, ami csak akkor kezdett el oszladozni, amikor az ajka elvált az enyémtől. Még pár pillanatig átölelve tartott, mielőtt elindultunk volna az újabb állomás, a Plaza Mayo felé. Ahogy megpillantottam a tér egyik oldalán magasodó elnöki palotát, vagyis a Casa Rosadát, rögtön Andrew Lloyd Webber híres musicaljének aranymetszése jutott eszembe. „Don’t cry for me Argentina” – hallottam a lelki füleimmel a híres dal szövegét és nem került nagy erőfeszítésembe, hogy odaképzeljem a jelenetet magam elé. Átmenve a díszcserjék és virágok által szegélyezett tér másik oldalára a Catedral Metropolitana épületéhez értünk. Külsőre a Szépművészeti Múzeumot juttatta az eszembe otthonról, de ebben az épületben nem múzeum működött, hanem a Fővárosi Székesegyház. A hatalmas ajtó egyik szárnya nyitva volt, hogy becsalogassa az utca népét. A zajos forgatagból jól esett kicsit belépni a hűvös csendbe. A legutolsó padsorban leültünk kicsit, majd egy rövidebb ima után, kisétáltunk a szikrázó délutáni napsütésbe. Vettünk fagyit, aztán továbbmentünk felfedezni a várost. Ahogy eltüntettem a fagylaltomat, Gonzalo arra kért, hogy csukjam be a szemem, aztán megfogta a kezem és maga után húzott.

-         Meddig kell még csukott szemmel mászkálnom? – türelmetlenkedtem.

-         Mindjárt ott vagyunk. Nem ér lesni! – figyelmeztetett.

-         Most már nagyon érdekel, hogy mit nem nézhetek meg.

- Kinyithatod.  – adta meg az engedélyt Gonzalo. – Üdvözöllek Buenos Airesben! – fonódott két karja a derekam köré és egy puszit adott a nyakamra, míg én csodálattal a szememben néztem körül. A 9 de Julio széles sugárútjának egyik oldalán álltunk és lélegzetelállítóan festett az, ami a szemem elé tárult. A 20 sávos sugárút szélét fák és hatalmas épületek fogják közre az argentin főváros kellős közepén. Ez a hely Buenos Aires szíve, ami soha sem alszik. Üzletek, irodaházak és éttermek váltják egymást sorban és szinte nem is látni, hogy mi van az út túloldalán. Már innen kiszúrtam a város jelképét, az Obeliscot, ezért arrafelé vettük az irányt. Egy szintén gyönyörűen rendben tartott tér közepén tör az ég felé a hatalmas emlékmű, előtte pedig egy nemzeti zászlót lenget a szél. Az idő már eléggé estefelé járt, mire ezt mindet végignéztük, így úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk, mert ennyi városnézés elég volt aznapra. Fáradtan gyalogoltunk a saavedrai parkon keresztül, amikor alig valamivel az Higuaín ház előtt elkapott minket egy futó eső. Esernyőt persze egyikünk sem vitt, így pillanatok alatt sikerült bőrig áznunk a tavaszi záporban. Meggyorsítva a lépteinket, szinte futottunk a kapuig. Csak a saját lépéseink zaját és az eső kopogását verte vissza a kihalt utca. A kapu előtt megállva, mielőtt Gonzalo kinyitotta volna, megragadtam a pólójánál fogva, magamhoz húztam és lábujjhegyen állva addig pipiskedtem, amíg meg nem tudtam csókolni. Az argentinom meglepődött, de azért visszacsókolt, aztán kinyitotta a kaput.

-         Ez mi volt?

-         Még sohasem csókoloztam esőben. – válaszoltam, míg ő becsukta a kaput.

- Jó volt? – kérdezte, de én nem válaszoltam, csak bólintottam egyet. Gonzalo megfogta a derekam, majd magához húzott és ezúttal ő csókolt meg. – Szerintem is az volt. – jegyezte meg egy huncut mosollyal, aztán befutottunk a házba, hogy minél előbb száraz ruhába bújhassunk, miközben Nancyt hallgattuk, aki jól leszidott minket, hogy miért nem vittünk esernyőt és felsorolta a fél orvosi lexikont azt illetően, hány féle betegséget lehet úgy összeszedni, ha elázik az ember egy futó tavaszi záporban. Miután megvacsoráztunk felmentem a szobánkba és az ölembe véve a laptopom, felmásztam az ágyra. Megnéztem az e-mailjeimet és elkezdtem törölgetni a spameket, amikor már épp ki akartam kapcsolni a gépet, jött egy újabb üzenetem. Elkerekedett szemekkel néztem a feladót és megnyitottam. Az eddigi nagyon is jó kedvemre, most árnyék vetült és annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, amikor Gonzalo felmászott mellém.

-         Rossz hírt kaptál? Mi a baj? – érdeklődött.

-         Nem érdekes. – vontam vállat, aztán kikapcsoltam a laptopot.

-         Biztos? – vette kezébe az arcom.

-         Száz százalék. Csak elhűltem, hogy mennyi szemetet küldenek. Tele volt velük a postafiókom. – nyugtattam meg -  Nem alszunk? Én nagyon fáradt vagyok. – ásítottam egyet a hatás kedvéért.

-         De. – oltotta le az éjjelilámpát. – Jó éjt Alejandra!

- Jó éjt Gonzalo! – adtam neki egy szájrapuszit, aztán hozzábújtam és míg az argentin percek alatt elaludt, a gondolataim engem nem hagytak nyugodni. „Hamarosan találkozunk!” – írta Javier az üzenete végén. Ám azt nem tudhattam, hogy csak kellemetlenkedik vagy tényleg meg akar keresni? Nem akartam elmondani Gonzalonak, hogy már másodszor írt nekem, mert nem akartam, hogy ez az egész elvonja a figyelmét a fociról. Úgy határoztam, hogy kézbe veszem a dolgokat és ha Javier felbukkan, majd én elintézem. Az nem hiányzott semmiképp sem, hogy ők ketten találkozzanak...Gonzalo érdekében.... 

A másnap délelőtt a Boca negyedben talált minket. A házakat vidám színekkel festették ki a legelterjedtebb színkombinációk a zöld-fehér-piros, ami az olasz zászlót idézi és a kék-sárga, azaz a Boca Juniors futballcsapat alapszínei-a csapat beceneve nem hiába genovai arany kékek-. A házak erkélyein néhol vicces feliratok olvashatók a rácsra függesztett táblákról, néhol pedig színes bábuk állnak ott.A kedvencem az a ház,amelynek erkélyén egymás mellett van Carlos Gardel, Eva Perón és Diego Maradona. Azt eddig is tudtam,hogy utóbbi hatalmas tiszteletnek örvend Argentínában, de ezt más olvasni és más élőben tapasztalni. Ahogy séta közben közeledtünk a La Bombonera stadion felé, úgy láttam egyre több olyan kis emléktárgyat, ami a Boca Juniorshoz és Maradonához kötődik. Ez a 2 összenőtt….de a Boca szurkolók körében elég nagy  népszerűségnek örvend Martín Palermo is vagy Riquelme, bár egyikük sem  közelíti meg népszerűségben a Pibe de orot. Még egy kicsit nézelődtünk a stadion környékén és elindultunk vissza a Calle de Floridán, ami a tangóimádók mekkája a San Telmo után. Innen nem volt messze a következő uticélunk, a Japán kert felé. Nagyon jó volt sétálgatni az árnyékot adó fák alatt. Ha az embert ide dobnák le csak úgy,hirtelen nem tudná eldönteni,hogy hová csöppent. Hangulatában teljesen japán, sok hidacskával és szigetecskékkel. Miután keresztül-kasul sétálgattuk a japán kertet megálltuk pihenőt tartani a legnagyobb hídnál, amelyre rengeteg lampion volt aggatva. Este biztos nagyon hangulatos lehet itt sétálgatni, bár így sem volt rossz.A híd közepénél járva csak rádőltünk a korlátra Gonzaloval, én pedig végigjárattam a szemem a csodálatos kerten.

- Mutatok valamit, ha még megvan. – rángatott ki a párom hangja a gondolataim közül, aztán elindultam utána. Megkerültük a park közepén található tavat és a part menti ösvénytől nem messze, kicsit eldugva egy pavilont pillantottam meg. Nagyon kis romantikus zug volt pláne, hogy épp a tavasz derekán járt már az idő és a körülötte lévő fák egytől-egyig virágba borultak és csodálatos virágillat lengte körbe a kis építményt. Rátámaszkodtam a korlátra és mélyet szippantottam az édes és illatos levegőből.

-         Szép?

-         Nagyon! – sóhajtottam egyet.

-         Egy meghatározó élmény köt ide. – tette zsebre a kezét és nekidőlt a korlátnak mellettem.

-         Mi az? – fordultam felé érdeklődve.

-         Itt csókoloztam életemben először, bár először nem értettem, hogy miért jó ez az egész és borzalmas volt, de itt történt. –nevette el magát.

-         Értem.  – nevettem én is – Ha már itt tartunk, én is borzalmasnak és undorítónak találtam először.

-         És most? – jött közelebb hozzám.

-         Erről nem beszélni kell.

- Igazad van. – helyeselt, aztán lassan és gyengéden, de mégis őríjtően birtokba vette az ajkam és akkor megszólalt a mobiltelefonja. Morogva kezdte el megkeresni a kis szerkezetet, aztán némiképp megenyhülve fogadta a hívást.

„Fede, te mindig tudod, hogy mikor kell telefonálni!....Igen....Alejandrával vagyok a Japán kertben.....Várjál, mindjárt megkérdezem!”

-         Alejandra, a lökött bátyámék átjönnek este és azt kérdezi, hogy elfogadjuk-e a kihívását egy trucora.

-         Tök jól hangzik, de nem tudok trucozni.

-         Megtanítalak. Nem bonyolult.

-         Akkor benne vagyok.

„Azt mondta, hogy benne van....Majd megbeszéljük! Ja, ne felejts el papírzsebkendőt hozni magaddal! Csúnya verés lesz a vége...Persze, persze. Szia!” – bontotta a hívást, aztán eltette a telefont és indítványozta, hogy induljunk haza, mert a trucolecke nem tűrhet halasztást. Az Higuaín házban csak annyi szusszanásnyit időt engedett nekem, amíg megebédeltem, mert utána rögtön ment is előkeresni egy pakli kártyát. Alighogy kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, már jött is le a lépcsőn Lautaroval, kezében egy pakli kártyával.

- Gyere öcskös, tanítsuk meg trucozni Alejandrát .- Ezt nem kellett Lautaronak sem kétszer mondani, szinte dörzsölték a tenyerüket,  hogy egy hitetlent megtéríthetnek a szent tudományuknak. Kint az udvaron a fiúk elrendezték a terepet kitették a kerti asztalt egy árnyékos helyre és hoztak ki hozzá székeket. Lefogadom, hogy ilyen jól még életükben nem szórakoztak, mint amikor engem tanítottak blöffölni. Viszont én szinte nem értettem semmit ebből az egészből csak úgy repkedtek a szakkifejezések, egymás szavába vágva magyaráztak én pedig csak bólogattam mindenre. Ebben a pillanatban megértettem, hogy milyen belecsöppeni egy igazi, tipikus argentin család hétköznapjaiba. Az idő viszont gyorsan repült és nekem muszáj volt elmennem készülődni, így végre egy kis lélegzetvételhez jutottam. Vacsora közben míg mindenki csak beszélt, beszélt és beszélt azonkívül, hogy próbáltam kitalálni, hogy mikor jut idejük rágni, a truco szabályait ismételgettem magamban. Legalábbis azokat, amikre emlékeztem. A desszert után pedig már ment is ki mindenki az udvarra, hogy a délután megbeszéltektől eltérően fiúk Vs. lányok felosztásban megkezdődjön a háború. Amit délután levágtunk az engem tanítás közben az semmi ahhoz képest, ami az esti játszma alatt ment. Mikor sor került az első osztásra a lapjaimra nézve a szemem lehunytam jelezve, hogy vak vagyok, tehát nincs pontom. Erre Fede a szemöldökét felhúzta ez azt jelentette, hogy nála van a pakli legértékesebb lapja. Gonzára néztem és csücsörítve egy csókot fújtam a levegőbe,ez a kettes jele, erre ő ugyanezt tette én meg nem tudtam eldönteni, hogy neki is kettese van-e vagy csak piszkoskodik? Így küldözgettünk egymásnak jeleket mielőtt eljött a licit ideje. Magabiztosan kezdve mondtam, hogy „envido” vagyis nyitólicit, holott nem voltak hozzá meg a szükséges pontjaim. Legalábbis, ha jól emlékeztem a szabályokra. Nagyon jól blöffölhettem, hogy nem buktam le. Majd pedig szépen lejátszottuk a játszmát és nemhogy nem buktam le, sőt én nyertem. Az este folyamán még pár partit lejátszottunk és elég kiegyenlített volt az állás a 2 csapat közt. Az utolsó csatát pedig úgy alakult, hogy én és Gonzalo vívtuk. Épp elég nagy meglepetésként szolgált, mert jószerivel csak 2-3 ilyen kis jelzést tudtam megjegyezni és azokat ismételgettem egyfolytában. A kezdők szerencséje viszont meghozta a bátorságomat és vakmerően mondogattam felváltva „truco”-t és „quiero vale cuatro”-t, bár néha azt se tudtam, hogy mit mondok. Az utolsó lapmenetnél körénk gyűlt az egész család, ezen múlt, hogy melyik csapat nyer a tét szerint pedig a győztesek kérhetnek valamit a vesztesektől, amit kötelező teljesíteni. Gonzalo osztott 3 lapot nekem és másik hármat magának. Próbálta azt sugallni, hogy neki a lehető legjobb hármas jött ki, nekem esélyem sincs ellene, de nem hittem neki, na meg én is blöfföltem. Percekig csak szemeztünk egymással, mint a western filmek főhősei, ha párbajra készülnek. Én untam meg előbb a dolgot és az egyik kettest letettem az asztal közepére, hagy higyje csak, hogy rossz a lapjárásom. Válaszul ő egy hetest rakott le a lapomra és a pókerarcom mögött jól meglepődtem. Lehet, hogy nem is blöffölt? Próbáltam menteni a helyzetet azzal, hogy bemondtam egy „truco”-t amire ő „quiere”-vel válaszolt így letettem a hatost is az asztalra, nagyon magabiztos volt és az „ahhoz-hogy-elverj-korábban-kelj-fel-édesem” arckifejezéssel letette a nála lévő 2 lapot elém.

-         Látod ezt mi corazón?-dőlt hátra a székben elégedetten.

-         Hát te ezt? – tettem le a jóval nagyobb értékű lapot a többi tetejére. Kikerekedett szemekkel hajolt az asztal fölé és próbálta feldolgozni, hogy kikapott.

-         Nem. Nem. Délután még játszani sem tudtál! – csóválta hitetlenkedve a fejét.

-         Fiam, sokat kell még tanulnod ha nőkről van szó. - veregette meg a fia vállát Jorge nevetve.

- Még jó, hogy hoztam papírzsepit. – dobta Gonzalo ölébe Fede a 100-as csomag papírzsebkendőt és egy barackot nyomott az öccse fejére. Még csak az első pár nap telt el, de én máris otthon éreztem magam Buenos Airesben is és kíváncsian vártam, hogy mi fog még történni a hét második felében, itt a Föld másik végében...

Un sueno en realidad I. - 30.fejezet

Sziasztok!

Az elmúlt másfél hetem kész káosz volt. Nagybátyám temetése volt múlt hét elején, aztán meg meglátogatott egy kedves régi barátom, úgyhogy csak hétvégén kezdtem neki ismét az írásnak és jól le vagyok maradva mindennel... de igyekszek utolérni magam az írnivalók tekintetében. Nem rizsázok tovább, inkább beteszem a részt. :) A kommenteket és a pipákat nagyon köszönöm! :) Jó olvasást!:)

Puszi: Detti

Lassan ültem fel az ágyban és mosolyogva néztem rá a hátán fekvő Gonzalora. Teljesen kiterülve aludt és csak egy plüssmaci hiányzott a kezéből. Teljesen olyan volt, mint egy nagyra nőtt gyerek. Odakinn épp virradt. A felkelő nap elé viszont be-betolakodott egy – egy kósza szürke felhő. A szél is kezdett feltámadni és vitte magával a megtépázott fák őszi színekbe öltözött leveleit. A hátam az ágy támlájának döntöttem, berakva magam mögé a párnámat és kinéztem az ablakon a sötétítő függöny által szabadon hagyott kis résen keresztül. Egy ideig figyeltem a szél játékát és elmerültem a gondolataimban. Tegnap ilyenkor még a hazautazásomat akartam előkészíteni és Pestig futni, eltemetve magamban mindent, jó és rossz madridi emlékeimet egyaránt, most pedig újra itt vagyok. Persze befurakodott a gondolataim közé, hogy amit az orvos mondott, az sajnos nem változott, de elhessegettem ezt a gondolatot. Annyira idilli volt minden: a kibékülésünk, a mesternégyes és ez az éjszaka...nem akartam elrontani ezt az egészet. A problémákkal ráérek máskor is foglalkozni. A tekintetem végigsiklott a hálószobán, hogy aztán Gonzalon állapodjon meg, aki még mindig édesdeden aludt, csak időközben fordult egyet álmában. Régen őrültnek találtam azokat az embereket, akik a hivatásukat, életük álmát képesek voltak odadobni egy emberért és talán még egy vadidegen országig is elmentek, átvéve az ottani szokásokat beálltak a sorba, csakis egy emberért. Azért Az Emberért. Most pedig rá kellett jönnöm, hogy ők nem őrültek voltak, hanem „csak” szerelmesek és én is ugyanezt az utat kezdem el járni. Vajon, ha egyszer rákényszerítenének én képes lennék lemondani a táncról Gonzalo miatt?  Mintha megérezte volna, hogy rá gondolok, fordult még egyet és elmosolyodott egy pillanatra álmában. Az én szám is mosolyra húzodott és a lelki szemeim előtt megjelent egy kép, amint közel 1 évvel azelőtt egy hatalmas adag csokifagyi és egy 200-as csomag papírzsebkendő társaságában próbáltam kiverni a fejemből Zsoltit, az exemet és fennhangon fogadkoztam, hogy még egyszer nem leszek szerelmes, mert senki sem törheti össze a szívemet és az összes pasi disznó, most meg itt vagyok Gonzalo mellett. Óvatósan kicsúsztam mellőle és belebújtam a papucsomba. A köntösömet is magamra kaptam és belecsúsztattam a zsebébe a mobilomat. Megkerültem az ágyat és egy gyengéd puszit nyomtam Gonzalo arcára, épp hogy hozzáérintve a bőréhez az ajkam, aztán csendben kiosontam a hálóból és a konyha felé vettem az irányt. Gondoltam, hogy összeütök valami reggelit magunknak, de előbb lefőztem magamnak egy adag kávét. A kezemben egy bögre gözölgő fekete löttyel leültem az egyik székre és elővettem a mobilomat. Ahogy bekapcsoltam, majd kiakadt a sok sms-től és nem fogadott hívástól. Lassan elkezdtem átolvasgatni és törölgetni az sms-eket, aztán a híváslistára mentem át. Ana az utóbbi 1 órában rengeteget keresett, amin meglepődtem és már épp hívni akartam, amikor megcsörrent a kis készülék.

-         Buenos Días! Van róla fogalmad, hogy hányan keresnek téged és Gonzalot rajtam meg Sesén?! – akadt ki egy kicsit. – Mi a jó eget műveltetek?

-         Neked is jó reggelt! Gondolom és bocsánatot szeretnék kérni Gonzalo nevében is, de a múlt éjjel kikapcsoltuk a telefonokat.

-         Arra rájöttem. – puffogott tovább.

-         Gonzalo nem akart nagy haccacárét, csak velem akart végre lenni....kettesben, senkitől és semmitől nem zavartatottan.

-         Értem. – enyhült meg a hangja – Basszus, hát lehet rátok haragudni?

-         Nem tudom.

-         Ugye most már mindent megbeszéltetek és szent a béke köztetek?

-         Hála Istennek, igen. – mosolyogtam a telefonba.

-         Örülök nektek. Néha irtó hüyék vagytok, de ti összetartoztok, gerlepár.

-         Gerlepár? Ez meg honnan jött? – nevettem.

-         Egyfolytában turbékoltok. – nevetett a spanyol lány is.

-         Ha mi gerlepár, akkor ti?

-         Tarzan és Jane. – vágta rá magabiztosan.

-         Akkor kedves Jane mit szólnál hozzá, ha kárpótlásul a zargató hívásokért meghívnálak egy fagyira? – kortyoltam egyet a bögrémből.

-         Jaaaaaaaj hát te tudod, hogy mivel lehet engem lekenyerezni. Benne vagyok. Mikor? Hol?

-         Kettőkor a Corte Inglés előtt, ha neked megfelel.

-         Ott leszek. Sese nyugodjál már le! Épp telefonálok! – píritott rá a spanyolra.

- Hallom felébredt életed értelme, úgyhogy le is teszem. Majd találkozunk! – Köszöntünk el egymástól, aztán kinyomtam a telefont és törölgettem a számokat a híváslistából. Miután az utolsó cseppig megittam a kávét, a kiürült bögrét betettem a mosogatóba és nekiálltam reggelit készíteni. Bekapcsoltam a rádiót is és kedvem lett volna táncra perdülni az ismerős dallamokra, de a bokám még mindig fájt és ha táncolni kezdtem volna, akkor nem lett volna reggeli sem. Amikor bemondták a pontos időt, úgy gondoltam, hogy felébresztem az argentint, aki még mindig aludt a hálóban. A tortillát feltettem sülni és visszamentem a hálóba. Mégjobban széthúztam a függönyöket, de semmi eredménye nem volt és minden létező finom és nőies megoldást kipróbáltam, de egyikre sem akaródzott neki felébredni. Legalábbis én azt hittem, mert már rég ébren volt, de nagyon hitelesen alakította az álomszuszékot. Karbatett kézzel álltam az ágy mellett és eszembejutott Csipkerózsika. Ha ő a herceg csókjától ébredt fel, hátha fordítva is műkődik a dolog. Gyanútlanul fölé hajoltam, mire Gonzalo hihetetlenül jó reflexekről tanúbizonyságot téve elkapott és lerántott maga mellé.

-         Maradj még egy kicsit! – hajolt fölém, aztán egy percet sem teketórizva megcsókolt, érezhetően folytatni akarta a múlt éjszaka elkezdetteket.

-         Inkább gyere reggelizni. – mondtam egy nyögésbe fullasztva a végét, miután a szájával a nyakam vette kezelésbe és a kezével valahol a topom alatt járkált.

-         Inkább majd hozd be a reggelit...de csak ha végeztünk. – hagyta abba egy pár pillanatra a munkát.

-         A sült galamb is a szádba repüljön, mi? Úh madre mia... – A keze arra a tájékra tévedt, ahol a rövidnadrágom gumis dereka kezdődik meg picit lejjebb...

-         Tegnap rúgtam 4 gólt, ennyi kényeztetést megérdemlek, nem? – kezdett el a köntösömmel bíbelődni.

-         Jogos. – jegyeztem még és észre sem vettem, hogy a köntös övét már ki is csomózta. – Ezt nem lehet ép ésszel kibírni. – sóhajtottam fel, aztán kibújtam belőle és még jobban magamhoz húztam Gonzalot.

-         Mondtam, hogy itt maradsz még egy kicsit. – jelent meg a perverz mosoly a szája szegletében.

- Ilyen csábításnak nem tudok és nem is akarok ellenállni – jegyeztem meg, a kezem pedig végigsiklott a mellkasán, mire ő teljesen fölém gördült és rácsapott az ajkamra. Egyre jobban kezdtük elmerülni egymásban, csak aztán égett szag csapta meg az orrom. Egy kicsit félretoltam az argentint és felültem, úgy szaglásztam a levegőben, de őt nem nagyon érdeklte a dolog, mert így a szám helyett a nyakamat vette kezelésbe.

-         Te nem érzed? – kérdeztem.

-         Mit? – nézett fel egy pillanatra.

-         Ezt a szagot.

-         Hmm...valami égett szag lehet...

-         A tortilla! – ugrottam le az ágyról, amennyire csak a fájós lábammal bírtam és lesiettem konyhába, szorosan mögöttem jött Gonzalo is. Lekaptam a szénfeketévé vált tortillát a tűzhelyről és először is kinyitottam minden ablakot.

-         Ez azt hiszem jól megsült. Bár a szakácskönyvben nem egészen így mutat. – vizslatta a reggelink maradványait.

-         Még egy megjegyzés és megetetem veled! – fenyegettem meg.

-         Jó reggelt nektek! Mi ez a szag? – állt meg az ajtóban Jorge is.

-         Elfelejtkeztem a tortilláról és odaégett.

-         Akkor eszünk majd mást! – adott Gonzalo egy puszit az arcomra és nekiláttunk megnézni, hogy miből gazdákodhatunk...

Egyedül ültem az egyik padon a Corte Inglés előtt.Unottan lapozgattam az Hola magazin legfrissebb számát és vártam Anát. Szokás szerint késett, mint mindenki Spanyolországban. Az időre megbeszélt időpontokhoz érdemes hozzátenni az embernek 15-20 percet, még akkor is ha moziba vagy színházba megyünk. Itt ugyanis a misén, a bikaviadalon és a futballmeccsen kívül semmit sem kezdenek pontosan. Bár már elég régóta éltem Madridban, hogy megszokjam, de én magam nem tudtam átállni.

-         Hola amiga! – állt meg előttem a spanyol lány.

-         Hola Ana! – álltam fel és adtam neki 2 puszit.

-         Régóta vársz?

-         Nem. – tettem le a padra az újságot. Annyira nem érdekelt, mert sosem értettem, hogy miért jó különféle sztárokról szóló pletykákról csámcsogni és ami a legfontosabb rólunk szerencsére egy szót sem írtak.

-         Pontosabb vagy, mint egy svájci óra.

-         Belém nevelték. – mosolyogtam Anára. – Na megyünk?

- Mehetünk. – bólintott a spanyol lány, aztán elindultuk a Calle de Alcalá felé, miközben beszélgettünk és kirakatokat nézegettünk. Nem régiben nyílt az utcában egy cukrászda és fagyizó, isteni süteményekkel és fagyival, ráadásul pedig nem is volt annyira drága hely. Megrendeltük a 2 fagyikelyhet és leültünk az egyik asztalhoz.

-         Mindent sikerült elrendezned a zaragozaiakkal? – érdeklődött Ana.

-         Igen. Elküldtem nekik a leleteimet, aztán válaszoltak, hogy sajnálják, de így el kell, hogy váljanak az útjaink. Részemről nem sajnálom annyira... – fintorodtam el.

-         Megértelek.

-         Az a szemét írt nekem egy mailt. – jegyeztem meg.

-         Komolyan?

-         Ma kaptam. Azt hiszem nem nagyon szereti ha visszautasítják...de hagyjuk. Legfeljebb, ha küld még egyet feljelentem zaklatásért.

-         Hol van most? Bízd rám meg Gonzalora! Bár szerintem elég, ha megadod a címét az argentinodnak, biztos szétüti a képét és többet nem lesz kedve még rád gondolni sem! Nem akarom elvenni Pipita örömét, hogy előtte ütöm le.

-         Na jó inkább váltsunk témát! Most szünet lesz, mit fogtok csinálni?

-         Sesének meccse lesz a válogatottal, de az összetartásuk előtt lesz pár napunk. Nem tudom, hogy tervezett-e valamit, de szerintem itt maradunk a fővárosban. És ti?

- Gonzalo magával visz Buenos Airesbe. – mosolyodtam el és amikor felnéztem a bejárat felé, megpillantottam Sergiot és Gonzalot a cukrászda ajtajánál beszélgetni. Valamin vitatkoztak élénken gesztikulálva, de aztán kiegyeztek valamiben és beléptek az ajtón. Ana a bejáratnak háttal ült és nem látta, hogy kik léptek be, de nem is nagyon érdekelte, mert kérdésekkel árasztott el az argentin úttal kapcsolatban. Szólni akartam a spanyol lánynak, hogy nézzen a háta mögé, de Serg intett, hogy ne szóljak róla, így inkább elkezdtem neki a tervezett programmal kapcsolatban. A fiúk halkan az asztalunkhoz osontak, Sergio pedig hátulról befogta Ana szemét, mire a spanyol lány borzasztóan megijedt. Ugrott egyet a széken ülve és az ölébe ejtette a fagyis kanalat, utána meg azért pattant fel ültéből, mert a nadrágján keresztül is érezte a fagyi hidegét. Én persze azonnal a barátnőm segítségére siettem és a kezébe nyomtam néhány papírzsepit, Gonzalo meg Sergio meg jót derültek az előbbieken.

-         Sese, megöllek! Baszki, azt hittem, hogy keresztbe lenyelem a fagyiskanalat!

-         Nem gondoltam, hogy ennyire meg fogsz ijedni. – védekezett az andalúz. – Csak nem rossz a lelkiismereted? – röhögött tovább, mire Ana finoman felmutatta neki a középső ujját.

-         Te is kapni fogsz! Ne röhögj! – fordult Gonzalo felé és őt is megfenyegette.

-         Én? – kérdezte ártatlan képet vágva az argentin.

-         Ki más?

-         Alejandra, védj meg! – nézett rám nevetve.

-         Nem lesz cicaharc, ne álmodozz! – jegyezte meg Ana és visszaült a székre.

-         Mi szél hozott titeket errefelé? – kérdeztem.

-         Itt voltunk a környéken és amikor elsétáltunk a cukrászda előtt, láttuk, hogy itt vagytok. – kezdett bele Sergio a válaszba.

-         Vagyis láttam én, mert te azt hitted, hogy képzelődtem. – javította ki Gonza.

-         Szóval látta Pipita, vitatkoztunk róla egy sort, aztán bejöttünk és úgy.  Leülhetünk hozzátok? – kérdezte Serg - Guszta a fagyid, mamacita.

-         Ne meregesd a szemed az én fagyimra! – húzta magához közelebb az asztalon a kelyhet Ana. – Ha egy ujjal sem érsz a drágámhoz, akkor leülhettek

-         Drágádhoz?

- Amíg meg nem ettem, le vagy tojva Ramos! – jelentette ki a barátnőm és újból nekilátott a hideg nyalánkságnak. Közben pedig Gonzalo és Sergio is helyet foglaltak az asztalnál és ők is rendeltek maguknak egy-egy adag fagyit. A dekorációban helyet kapott egy gumimaci is, méghozzá piros színű, ami a papíresernyő alatt üldögélt a vailíagombóc tetején.  Gonzaloén narancssárga gumimaci volt és szemet vetett az enyémre, ennek pedig az lett a vége, hogy mivel nem hajlottam a cserére, egész kis kardpárbajt vívtunk a kiskanalakkal, aminek a végén én örülhettem, de ahogy elvettem a kanalat a számtól, Gonzalo rögtön megcsókolt és rafinált módon, ügyes nyelvmunkával elcsente a gumimacimat.

-         A gumimacim! – legyintettem nyakon.

-         Mondtam, hogy enyém lesz a piros. – dőlt hátra elégedetten.

-         Mi van? – nézett ránk értetlenül Serg.

-         Nem érdekes. – legyintett Gonzalo. – Amigo, nem adnánk elő, azt amit kiterveltünk?

-         Miről van szó? – kérdeztük egyszerre Anával.

A 2 focistánk egymás szavába vágva előadta nekünk, hogy szerveznének valami jótékonysági versenyt vagy meccset, ezt még kitalálják és meghívnák Felipééket is erre a rendezvényre. Nagyon jó ötletnek tartottuk a dolgot és elkezdtük megtárgyalni a részleteket. Mindenki tett hozzá egy-egy javaslatot, így már egész szépen kezdett kirajzolódni a majdani rendezvény képe. Nekünk azonban mennünk kellett egy idő és otthagytuk Anáékat. Sergio nem sokkal később 2 borítékot tett az asztalra. Először csak az egyiket csúsztatta át Anának.

- Kaptál egy meglepetést Danielától, az unokahúgomtól. – mosolygott a védő. Ana előrehajolt és elvette a borítékot az asztalról. Kinyitotta és egy összehajtogatott papírt vett ki belőle. Széthajtotta a lapot és egy gyermekrajz díszelgett a hófehér papíron. A spanyol lány nagyon meghatódott az ajándékától, de mielőtt bármit is mondhatott volna, Sergio odacsúsztatta neki a második borítékot.

-         Ez az én meglepetésem. – mondta. Ana ezt is kinyitotta és 2 jegyet talált benne a másnap reggeli AVE-ra.

-         Elkisérsz Sevillába?

-         Még szép! Köszönöm! – hajolt át Ana az asztal felett és megölelte a szerelmét.

-         Vigyázz mert bemutatlak Danielának! Fontos a véleménye. – kacsintott Serg.

-         Szóval nem árt, ha jól kijövök vele?

-         Nem, de ne aggódj. Nem minden barátnőm kapott tőle rajzot.

-         Hányról tudott?

-         Te vagy az első.

-         Szóval kiváltságos a helyzetem. – mosolygott Sergiora Ana - Na de ha holnap utazunk, akkor most siessünk haza. Még össze kell pakolnunk. – állt fel az asztaltól a spanyol lány.

- Igazad van. – követte Ana példáját a védő és kimentek a cukrászdából...