2012. december 31., hétfő

Un sueno en realidad II. - 9. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a folytatást. Ez a rész jó hosszú lett és történik benne pár dolog, egyszóval eseménydús fejezet lett. :) Remélem tetszeni fog Nektek! :) A pipákat és kommenteket nagyon köszönöm továbbra is!:)
Így 2012 vége előtt néhány órával BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK és BETÉRŐNEK!
Puszi:
Detti




A naptár már szeptembert írt és az iskolában megkezdődött a tanítás. A tanév első napjának estéjén a diákok előadták a Greaset, aminek hatalmas sikere volt. Az előadáson az iskola támogatói is képviseltették magukat, így rögtön azután hogy lement a függöny egy fogadás vette kezdetét. Én is ott voltam és a díjátadóra vett világoskék estélyimben sétálgattam a többségében spanyol felső tízezer tagjai közt. Carment többen is körülvették és ő boldogan számolt be mindenkinek a terveiről erre az évre, Alicia pedig egy másik sarokban franciául társalgott néhány agyonsminkelt és plasztikázott idősebb nővel. Kezemben fogtam egy pohár pezsgőt és céltalanul kerestem a helyem, amit nem találtam. Senkihez sem tartoztam, sehová sem illettem. A gyöngyöző italt letettem az egyik asztalra, aztán a legeldugottabb sarokban ültem le és bámultam a flancos társaságot. Ana erre az estére magával hozta Sergiot is, ők egymás mellett álltak a terem másik végében. A spanyol lány engem figyelt és csak a fejét rázta.
-         Mi a baj mamacita? – simított végig a barátnője karján Ramos.
-         Alejandra. Most nézd meg.... – biccentett a fejével felém.
-         Látom. – nézett arra Sergio is.
-         Te boldognak látod?
-         Nem.
-         Na ez az. Amióta csak visszajött mániákusan próbálja azt bizonygatni, hogy mennyire boldog és milyen jól érzi magát, hogy táncolhat, de hiába veszi elő a legszélesebb mosolyát a szemében még mindig ott a szomorúság.
-         Gonzalo ugyanezt csinálja. – jegyezte meg Sergio.
-         Két makacs öszvér! – csattant fel Ana, aztán ismét halkabban kezdett el beszélni – Nagyon aggódom ezért a lányért. Amióta Guilloval szakítottak még rosszabbul fest. Rossz embernek tartja magát, mert tönkre tette Guillot, legalábbis ezt mondja és hiába beszélt már vele telefonon nem egyszer a spanyol, mégsem veri ki ezt az egészet a fejéből, hanem csak emészti magát. Ráadásul Gonzalo is hiányzik neki. Nem mondja, de látom rajta. Lehet, hogy nem kellett volna elintéznem, hogy neki kelljen beugornia a díjátadóra....ha nincs az az este...
-         Ha nincs az az este, akkor még együtt marad Guilloval, ő még jobban beleszeret és később nagyobb fájdalmat okozott volna vele Alejandra, ha akkor jön rá, hogy ez mégsem műkődik.
-         Az igaz, de Gonzalo...legalább miatta nem szenvedne annyira. Na mindegy, majd kitalálok valamit. – sóhajtott - Nem fogom ölbe tett kézzel nézni, hogy két barátom is inkább belerokkan, minthogy szóba álljon a másikkal és megbeszéljék ezt az egészet. Sergio, ugye mi nem fogunk soha sem ilyen hülyén viselkedni?
-         Ezt nem tudom előre megmondani. A szerelemben ismét gyerek lesz az ember és képes hülyeségekre.
-         Sese, te ilyeneket is tudsz mondani? – nézett tetett csodálkozással a védőre Ana.
-         Igen és még sok mást is tudok. Például azt is tudom, hogy hihetetlenül szexi vagy. – ölelte át hátulról a barátnőjét Sese. – Mi lenne, ha most lelépnénk és hagynánk a népet bulizni?
- Én benne vagyok. Unom már, hogy a jó kislányt kell játszanom. – kacsintott rá Ana a barátjára és kézenfogva indultak az ajtó felé. Menet közben megálltak egy pillanatra, mire én intettem, hogy menjenek csak nyugodtan. Visszaintegettek nekem és kiléptek a teremből, aztán én is szedelőzködni kezdtem...



Másnap a tanórákra még javában tartott a feliratkozás és a táncórákat még nem is tartottuk meg, mert amíg nem tudtuk meg a végleges létszámot, nem oszthattuk el a csoportokat köztem, Javier és a titokzatos harmadik tanár közt. Javier megpróbálta kiélvezni az utolsó szabadnapjait és csak nagyon kevés ideig rontotta az iskola levegőjét, a harmadik tanár pedig még nem is járt benn, így az enyém volt csak az emeleti próbaterem. Úgy mint már hetek óta minden áldott nap, ekkor is odabenn gyakoroltam, mert másképp képtelen voltam kiszabadulni a rám telepedő fekete fellegek alól. Igyekeztem minél kevesebbet Guillo lakásában tartózkodni, amit már nem tudtam otthonnak hívni, mert amióta megtörtént az a beszélgetés köztünk úgy éreztem magam, mint aki csak vendégségbe érkezett. Már aludni sem tudtam éjjelente az ágyban, mert egyfolytában maga előtt láttam amikor a beszélgetésünkkor megmondtam neki, hogy nem vagyok belé szerelmes és lehajtotta a fejét, aztán ismét rám nézett. Láttam, hogy bár tudta és fel volt rá készülve, mégis fájtak neki azok a szavak és nekem is fájtak. Elüldöztem a saját lakásából és mindezt azért, mert egy éjszakán, amikor úgy éreztem, hogy megfojt a magány a karjaiba vetettem magam. Ana mellett ő volt a másik olyan ember, aki nyáron is mellettem állt, én mégis páros lábbal tapostam a lelkébe. Guillo nem ezt érdemelte...Odamentem a HiFihez és a CD-n beállítottam egy másik dalt, aztán visszamentem a terem közepére és mit sem törődve mással táncolni kezdtem. Ahogy a dal utolsó hangja is el nem halkult még kicsit a vége pozicíóban maradtam, így vártam a következő számot. A Listen to your heart első szólamai kúsztak elő én pedig mozogni kezdtem a zenére egy ponton azonban a gondolataim közé furakodott Gonzalo. Amióta kimondtam azt a mondatot Ezequielnek még kínosabban ügyeltem rá, hogy semmi se juttassa eszembe az argentint, de az álmaimat bármennyire szerettem volna is, képtelen voltam irányítani. Nappal ha el is sikerült kerülnöm, éjjelente akkor is ott láttam magam a Casa Américában, ahogy vele táncolok, ahogy azon az estén is. Egy olyan érzés kezdett ismét birtokba venni, ha rá gondoltam, amit vele kapcsolatban a nyár eleje óta nem éreztem: hiányzott. Néha már arra gondoltam, hogy meg sem állok a mirasierrai házig, de valahogy mégsem tudtam megtenni az első lépést. Mit is tettem volna? Bekopogtattam volna hozzá, hogy itt vagyok, beszélgessünk? Egyáltalán őt ég érdekli egyáltalán, hogy mi van velem? Amikor esténként ültem a kanapén mindig megjelent mellettem a régi ismerősöm, a magány. Kínzó vágyat éreztem azután, hogy valaki leüljön a mellettem lévő helyre és átöleljen, csak, hogy érezzem, hogy valaki még szeret, de hiába bámultam a kanapé másik felét egész addig, míg el nem bóbiskoltam, mikor kinyitottam a szemem, még mindig üres volt az a hely. Ahányszor kiléptem az ajtón és elindultam az iskolába úgy éreztem magam, mint aki végre leveti a bilincseit és egy hosszú rabság után újra megízlelheti a szabadság édes ízét. Amíg táncoltam nem fájt semmi, a lelkem végre szabadon szállhatott a zene szárnyán. Nem tőrödtem semmi mással, még enni vagy inni sem nagyon jártam ki, ha mégis bekaptam valamit, az egy madár napi adagjának felehetett meg csak és már rohantam is vissza, hogy ismét úgy érezzem, hogy a világon semi baj sincs. A híres Roxette dal a végéhez ért, én pedig egy újabb számot állítottam be, de ahogy elindítottam volna a CD-t, a hangosbemondó szólalt meg és Jauregui mindenkit a tanáriba hívatott. Elvettem a törülközöm a balettkorlátról és megtöröltem vele a homlokom, amikor is egy pillanatra meg kellett kapaszkodnom, mert hirtelen fordult egyet a világ. Lehunytam a szemem és csak a légzésemre koncentráltam, aztán lassan elengedtem a korlátot. Meg tudtam állni a lábamon és a hirtelen erőssé lett szédülésem is csak alig éreztem már. A hátamra terítettem a melegítőfelsőm, aztán kiléptem a folyosóra és meg sem álltam a tanáriig, ahol már ott volt az összes kollégám és izgatott suttogás hangjai töltötték be a helyiséget. Nekitámaszkodtam a tanári közepén lévő nagy asztalnak, így vártam, hogy Alicia végre elárulja, hogy miért hívatott minket.
-         Mindenki itt van? – kiáltotta el magát Jauregui és mivel heves bólogatásba kezdett mindenki folytatta a mondanivalóját – Mint azt már régóta tudjátok az iskolánk egy új tánctanárt is felvett erre az évre. A diákok egy új tárgyra is feliratkozhatnak holnapig, ez pedig a színpadi és schowtánc, az új kollégátok ezt a tárgyat fogja tanítani. Át is adom a szót Carmennek, hogy ő mutassa be nektek.
- Nem nagyon szeretném rabolni az időtöket, hisz tudom, hogy tanév elején épp ebből van a legkevesebb mindenkinek, úgyhogy rövid leszek. Az új kollégátok egyike a világ elismert táncosainak, számtalan fellépés van már mögötte. Egész eddig a nyárig a Primavera Társulat egyik vezető táncosa volt és minden évben turnékon szerepelt. – ennél a résznél izgatottan kaptam fel a fejem. Csak nem?... – Fellépett már New Yorktól Barcelonán át Moszkváig rengeteg színpadon és mindenhol csak elismerően szóltak róla. Nem is szaporítanám tovább a szót, bemutatom nektek Guillermo Carrascot! – nézett az igazgatónő az ajtó felé, ami elválasztja az iroda belső helyiségét a külsőtől, ahol az értekezleteket szoktuk tartani és rögtön ahogy kimondta a nevét, Guillo megjelent mellette. Elmondhatatlanul örültem neki, amikor megpillantottam őt belépni az ajtón. Rám kacsintott, aztán Carmenre figyelt, aki köszöntötte őt a tanári kar nevében. Már alig bírtam kivárni, hogy az igazgatónő befejezze és odamehessek hozzá. Csak a pillanatot vártam és ahogy Carmen elindult Aliciaval az ajtó felé, rögtön ott is termettem előtte.
-         Alejandra – mondta ki a nevem és átölelt. – Hiányoztál amiga!
-         Már nekem is hiányzott az a hülye fejed! – nevettem el magam és kicsit elhúzódtam tőle. – Miért nem szóltál erről?
-         Mert akkor nem lett volna meglepetés. – mosolygott rám.
-         Mióta titkolod?
-         Ugyanakkor kaptam meg a papírokat, amikor te.
-         Még Pesten? – kérdeztem meglepődve.
-         Igen. De addig nem akartam aláírni, amíg nem voltam biztos benne, hogy visszajössz Madridba tanítani.
-         Ez nem mondod! Jól van Carrasco ezért még számolunk! – fenyegettem meg a mutatóujjammal. – Megyek vissza táncolni.
-         Alejandra! – szólt utánam, mire én visszanéztem rá – Később majd szeretnék veled beszélni négyszemközt.
-         Rendben. – bólintottam komollyá vált arckifejezéssel, aztán folytattam volna az utamat, de hirtelen megint megszédültem.
-         Dios Mio! Jól vagy? – kapott utánam  ijedten Guillo és megtartott hátulról, el ne essek.
-         Igen köszi! Csak egy kicsit megszédültem, de már semmi baj. – álltam ismét a saját lábamra. – Nyugodj meg!
-         Biztos? Falfehér vagy.
-         Mi történt? Alejandra! Rosszul vagy? – termett mellettem Ana is és megfogta a kezem így fürkészte az arcom.
-         Semmi bajom, csak megszédültem. Biztos az időjárás van ilyen hatással rám.
-         Aggódom érted. – vezetett arrébb a barátnőm – egész nap csak a próbateremben táncolsz és egyáltalán nem figyelsz oda magadra. Ettél ma már valamit?
-         Igen anyuci. – füllentettem.
-         Biztos?
-         Biztos. Ana, nem vagyok már kisbaba! – csattantam fel.
- Akkor menj és csinálj, amit akarsz! – vágott vissza keményen Ana és otthagyott az ajtónál állni. Én csak fintorogva csóváltam meg a fejem és kimentem a folyosóra. Sietősen mentem, nem néztem se jobbra, se balra. Kivágtam a próbaterem ajtaját, aztán ledobtam a melegítőfelsőm és előkerestem azt az albumot, amelyen az Aurora hallható. Beállítottam a zenét és táncolni kezdtem. „Nekem senki ne mondja meg mit csináljak.” Egy hirtelen mozdulatnál azonban ismét rosszul lettem, de makacsul folytattam egész addig, amíg a következő fordulásnál meg nem kellett kapaszkodnom a balettkorlátban. A világ forgott körülöttem és hiába hunytam le a szemem a helyzet nem javult, csak rosszabb lett. A szorításom a korláton egyre gyengébb lett, a fejem pedig zúgott egész addig, amíg el nem sötétült minden és estem a földre a balettkorlát mellett.



-         Guillo, beszélned kellenne vele! Borzasztóan aggódom Alejandra miatt. – indult el Ana és Guillo a folyosón a próbaterem felé.
-         Most már én is. Látom rajta, hogy nincs rendben, bármit is mond. – vágta zsebre a kezeit a táncos.
-         Ennyire szét esve még soha nem láttam. Tudod, hogy amióta beszéltetek kettőtökről egyfolytában emészti magát és bűntudata van, mert belerángatott ebbe az egészbe.
-         De én már annyiszor elmondtam neki, hogy miattam ne legyen bűntudata! Én nem haragszom rá.
-         De ő haragszik saját magára és Gonzaloról sem akar tudomást venni. Azóta minden áldott nap reggeltől késő délutánig itt van az iskolában és megállás nélkül táncol. Hetek óta minden nap. Az a gyanúm, hogy enni is csak akkor eszik, ha én megyek be érte és csalom el ebédelni, különben azt is hanyagolja. Attól félek, hogy rossz vége lesz. Ráadásul Javier is egyfolytában szekálja, Alejandra pedig fel is vesz mindent, amit tőle hall.
-         A kimerülésig akarja hajtani magát? Így is látom rajta, hogy fogyott.
-         Olyan mint egy őrült. Hallod? – álltak meg egy pillanatra – Megint táncol. Sajnos rám már nem hallgat, de talán tudsz beszélni a fejével!
-         Ha kell erővel cipelem ki abból a teremből és megkötözöm, de ma többet nem fog táncolni. – jegyezte meg Guillo a próbaterem ajtajában Anának, aztán belökte az ajtót. – Alejandra! – kiáltott fel.
-         Mi történt? – futott be a helyiségbe a spanyol lány. – Jézusom! Megyek hívom az orvost, a mentőket meg amit kell! – kapta elő a mobilját Ana aztán remegő kézzel tárcsázott és miután befejezte a beszélgetést visszalépett a próbaterembe.
-         Ma már tényleg nem fog táncolni. – vette a karjaiba az ájult lányt Guillo. – Vigyük ki innen, mert ha magához tér még képes lenne megint táncolni.
- Tudok egy üresen álló kollégiumi szobát. Gyere utánam! – lépett ki sietősen a spanyol lány a teremből és a folyosó végéig a táncossal tartott. – A 103-as az. – állt meg az ajtó előtt és kinyitotta. Guillo belépve a napsütötte helyiségbe óvatosan az ágyra fektette Alejandrát és elhúzta a függönyt az ablak előtt, hogy ezzel is csökkentse a beáramló erős fényt. Az ágy mellé térdelve ráült a sarkára és megcirogatta a lány arcát. „Térj magadhoz Alejandrita! Hidd el nem haragszom rád...”
Eközben Ana írt egy sms-t Sergionak majd visszament a próbaterembe, hogy összeszedje a táncosnő holmiját. A törülközőt és a melegítőfelsőt belegyömöszölte a táskába, aztán a CD-ket is eltette és ezekkel együtt sietett a 103-as szobába.
-         Mi történt a barátnőddel? – kérdezte Javier.
-         Semmi közöd hozzá!
-         Szegény, csak nem beteg?
-         Neked itt „Kuss!” a neved. Tudom, hogy ma is voltál benn nála. Mondd csak, legalább te miért nem tudod békén hagyni?
-         Én csak beszélgetni akartam vele.
-         Beszélgetni? Te?
-         Ha nem bírja az iramot, akkor mondjon fel.
-         Inkább te takarodj el kurv@ messzire! Így is elég baja van, nem kellesz még te is ide.
-         Csak nem az a focista a baja? – kérdezte pimaszul, mire Ana hátat fordított neki és a fal mellé dobta le a táskát. – Ana, tudod nekem nem szokás nemet mondani és én mindig megszerzem azt akit akarok. Mindig. – tette hozzá Velasco. Ana hirtelen visszafordult.
- Te szemétláda! – kiáltotta el magát és nekiugrott az előtte álló tánctanárnak. - Egy utolsó gerinctelen féreg vagy, de ez még túl szép szó rád. – sziszegte a fogai közt a spanyol lány, miközben néhány jobb egyenes-bal horog kombinációt vitt be Javiernek. Ő bár próbált védekezni, Ana olyan gyorsan váltogatta, hogy mikor épp hová és melyik kezével üt vagy épp rúg, hogy a tánctanár azt sem tudta hová kapjon. Javier is bedühödött és már épp ütésre emelte a kezét, amikor valaki egy hirtelen mozdulattal kicsavarta a karját.
-         Ha hozzá mersz érni, meghalsz! – húzta még hátrébb Javier karját Sergio, aztán lökött rajta egyet. Ahogy a patkányok menekülnek a süllyedő hajóról, úgy sietett el Velasco onnan. – Mi történt? Ugye nem ütött meg? Ha igen, visszacipelem ide és a saját két kezemmel ölöm meg. – hadarta el Serg idegesen.
-         Velem semmi baj. Nem ütött meg, de én őt annál inkább. – húzta ki magát Ana.
-         Te harcias amazon. – adott egy puszit a barátnője szájára a védő - Megjött az orvos is. Előttem fordult be a térre. – jegyezte meg Sergio, aztán átkarolta Ana vállát és a kezébe fogva Alejandra holmiját a 103-as szoba felé vették az irányt.

***

Lassan kezdett el ismét kitisztulni a tudatom. A nagy massza, amit a hangok képeztek fokozatosan váltak szét és végre meg tudtam különböztetni a beszélgetést az utcáról beáramló zajoktól. Elég furcsán éreztem magam és borzasztóan gyengének. Arra sem éreztem magamban elég erőt, hogy a szemem kinyissam, csak a hangokból próbáltam tájékozódni. Már nem a padlón feküdtem, hanem valami puhán, talán egy ágyon. Először azt hittem, hogy kórházban vagyok, de nem éreztem az ott mindent belengő fertőtlenítő szagát, így elbizonytalanodtam. Az ajtótól fokozatosan távolodó beszélgetés vagy talán vitatkozás hangjai jutottak el hozzám.
-         Joder nem azt kérem, hogy vedd feleségül, csak pár napig figyelj oda rá! – csattant fel Ana.
-         De pont én? – kérdezte Gonzalo. Nem, még mindig nem vagyok maganál, ő nem lehet itt, akárhol legyek is.
-         Igen te! Értsd már meg, hogy nálunk nincs hely Serg rokonai miatt. Ugye Sese?
-         Mi? – kérdezett vissza az andalúz mire Ana a cipője sarkával rátaposott a lábára – Bocsi nem figyeltem. Igen, itt vannak a rokonaim Sevillából és sokan vannak.
-         A lakásban, ahol most él csőtörés volt, oda nem vihetjük. Különben sem szívesen hagynám egyedül...
-         Addig nem hagysz békén ugye, amíg igent nem mondok?
-         Ismersz Gonza. Vagy igen mondasz vagy inkább ne tudd meg mit teszek.
-         Jól van, maradjon itt pár napig. – adta meg magát az argentin.
-         Itt van néhány cucca, ezeket vidd be neki. Ha valami baj van vele hívj fel és itt leszek. Mi akkor megyünk is. Gyere Serg, el kell mennünk a rokonaidért a repülőtérre. – Nem kell kikísérned, kitalálunk egyedül is. Szia! – intettek ind a ketten és kimentek a mirasierrai ház ajtaján. Amint becsukodott mögöttük és már Gonzalo nem hallhatta egymásra néztek.
-         Biztos jó ötlet volt? – kérdezte Sergio miközben a kocsijukhoz sétáltak.
-         Gonzalo bevette. Hidd el, jobb helyen nem is hagyhattuk volna...vigyázni fog rá, mert szereti. Hátha így végre rájönnek, hogy nekik egymás mellett kell megöregedniük. – mondta Ana, aztán beszállt az autóba.
Hozzám a beszélgetésből csak pár hangfoszlány jutott el, nem is igazán értettem, hogy miről beszélnek, de tisztán hallottam, hogy Ana az exemmel beszél. Egyszer csak a bejárati ajtó becsukodott, majd valaki beindított egy autót, aztán csend lett. A következő pillanatban résnyire nyílt az ajtó és valaki halkan lépegetett el az ágyam előtt. Letett valamit egy székre talán és visszament az ajtóhoz, amit betett maga mögött. Semmi mozgás nem hallatszott már odakintről így megpróbáltam kinyitni a szemem. A szobában egész sötét volt, az ablak előtt be voltak húzva a sötétítő függönyök. Vártam míg hozzá szokik a szemem a sötéthez és amikor már tisztán láttam a plafont felültem, hogy körülnézzek a szobában. Ahogy megláttam a környezetemet rögtön visszadőltem a párnámra és megdörzsöltem a szemem. Nem akartam elhinni. Ismét felültem és körülnéztem. A calle peña del soli ház egyik vendégszobájának ágyában ültem, már cseppnyi kétéségem sem volt felőlle. Kicsúsztam az ágy szélére, hogy felállhassak, de ahogy ez törvényszerű volt, lebuktam.
-         Na, na nem kelhetsz fel! Ana megöl, ha kiengedlek ebből a szobából. – terett előttem Gonzalo és gyengéden visszanyomott az ágyba.
-         Haza akarok menni! Engedj el! – tiltakoztam. Minél előbb a lehető legmesszebbre akartam kerülni az argentintól, a háztól és az emlékektől.
-         Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. – rázta meg a fejét.
-         Miért? Nincs szükségem dadára.
-         Csőtörés volt a lakásban.
-         Pompás. Egyébként hogy kerülök ide?
-         Az iskolában elájultál úgy talált rád Ana meg a pasid, hívtak hozzád egy orvost, aki azt mondta, hogy kimerült vagy, pihenned kell és valakinek oda kell figyelnie rád, aztán meg nem tudom miért hoztak ide.
-         Értem.  Köszönöm, hogy eddig vendégül láttál, de most már jól vagyok. – hajtottam félre a takarót – Elmegyek.
-         Hová? – nézett rám kérdőn miközben én már az ágy mellett álltam.
-         Hát azt nem tudom. – ültem vissza.
- Akkor szépen itt maradsz. A vita le van zárva. – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. Kicsit kiment a szobából, majd pedig egy bögre forró teával jött vissza. - Még teát is csináltam neked, tessék idd meg! Jót fog tenni. – nyomott a kezembe egy bögrét, én pedig csendben kortyoltam egyet a teából, borsmenta tea volt.Elismerően hümmögtem,ő pedig ezt bókként könyvelte el.
-         Köszönöm! – motyogtam hálásan.
-         Alejandra... – kezdett bele egy mondatba, de a többi szót még csak kereste. Egy ideig tanácstalanul fixírozta a szőnyeget, aztán felemelte a fejét és rám nézett, amitől a kezeben megremegett a bögre – Szeretném ha ezt az egész ápolósdit nem értenéd félre. Ana kért meg, hogy vigyázzak rád és ha nem tenném eg képes lenne eltenni láb alól. Nagyon aggódik miattad és számíthatsz tőle egy fejmosásra, erre készülj fel!
-         Értem én, ne aggódj!
-         Én már úgy nem akarok tőled semmit. – jelentette ki, de nem nézett a szemembe. Ez a váratlan mondat annyira mellbevágott, mintha valaki sorozatban vágott volna gyomron néhányszor. A bögrét letettem az éjjeliszekrényre és összefontam a karjaim a mellkasom előtt.
-         Én sem tőled. – válaszoltam kurtán.
- Viszont lenne egy ötletem. Sokat gondolkoztam és arra jutottam, hogy nem akarok veled minden kapcsolatot megszakítani. Megpróbáljuk a múltat elfelejteni és tiszta lappal kezdve barátok maradunk? – állt elő egy kérdéssel Gonzalo, amire én hirtelen nem tudtam mit felelni. Felém nyújtotta a kezét, de én csak bambán néztem magam elé, míg valaki nem csengetett és térített ezzel vissza a való világba.
-         Rendben. Barátok vagyunk. – nyújtottam felé a kezem. Mosolyogva rázta meg, aztán kisietett a szobából. Hallottam, amikor kinyílt a bejárati ajtó és köszön valakinek, aki felőlem érdeklődik. Nem sokkal később Ezequiel társaságában jelent meg a szoba ajtajában.
-         Hola Ezequiel! – köszöntem a másik argentinnak.
-         Alejandra te meg miket művelsz, ha egyedül hagynak? Nem hittem, hogy így fogok veled újra találkozni. – ült le az ágya szélére.
-         Ti ismeritek egymást? – vágott meglepett képet Gonzalo.
-         A múltkor beszélgettem vele a La Doradában. – válaszolt Eze.
-         Aha. – méregetett minket furcsa szemmel Higuaín – Na jó, nekem mennem kell. Pilar már vár. Sziasztok! – fordult ki az ajtón.
- Van itt neked valami, mindjárt behozom. – lépett ki egy pár pillanatra a szobából Eze is, aztán kezében egy tálcával egyensúlyozva jött be ismét. A tálcát letette elém és rajta egy nagy tányér levest találtam. Az illata fenséges volt, csak úgy csiklandozta az ízlelő bimbóim. A gyomrom megkordult, így jelezve, hogy ma még semmit sem kapott, mire Eze elnevette magát. Elvettem a kanalat, aztán nekiláttam az ételnek.
-         Anya főzte. Ízlik?
-         Igen. Köszönöm szépen!
-         Hogy érzed magad? – kérdezte elkomolyodva.
-         Most már jól vagyok, köszi!
-         Ennek örülök, de nem csak fizikailag értettem.
-         Nincs semmi bajom.
-         Én nem úgy hallottam. Alejandra a kimerülésig hajtottad magad.
-         Sok a dolgom mostanában.
-         Javíthatatlan vagy.
-         Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Csak mert nem tűntél túl meglepettnek, hogy itt talátál. – váltottam témát.
-         A szomszédomtól. Megkért, hogy nézzek rád, amíg nincs itthon.
-         Te Gonzalo szomszédja vagy? – néztem rá meglepetten.
-         Igen. De egyél csak, mert ha ezt itt mind el nem tűnteted, nem kapsz utána meglepetést.
-         Nem vagyok már gyerek! – vágtam vissza durcás hangon.
-         Csönd és egyél!
-         Már eszem is tovább.
-         Szeretném látni.
Szépen bekanalaztam a levest Eze pedig az ágy végében ült és megvárta, amíg végeztem. Levitte a tálcát a konyhába és mikor onnan visszajövet ismét letelepedett az ágyra majd elővett a zsebéből egy pakli kártyát.
-         Tudsz trucozni?
-         Más o menos.
-         Akkor játszunk!
-         Játszunk!
Megkeverte a kártyát majd osztott. Elég sokáig játszottam vele és hol ő nyert, hol én. Sokat beszélgettünk és nevettünk, kicsit el is terelte a figyelmem minden olyan dologról, ami bántott. A drámai trucoháború után elbúcsúzott és hazament én pedig a párnára hajtottam a fejem és azonnal elnyomott az álom. Éjfél felé járt az idő mikor felébredtem, mert szomjas voltam. A sötétben az ágy alatt kézzel kitapogattam, hogy hol van a papucsom, belebújtam és kicsit botladozva, lassan indultam a lépcsőhöz, hogy lemenjek a konyhába egy pohár vízért. A lépcső tetején állva Gonzalo hangját hallottam a nappaliból felszűrődni…aztán pedig egy nő hangját. Hallhatóan jól érezték magukat, nevetgéltek….nekem meg elmúlt a szomjúságom.Visszafutottam a vendégszobába és visszabújtam az ágyba. Még azt is hallottam, amikor feljöttek a lépcsőn és bementek Gonzalo szobájába. Az ágyból kiugorva odamentem a táskámhoz és az MP3 lejátszómat kivéve rögtön be is kapcsoltam. Nem akartam több dolgot is meghallani. Hasra fordulva ököllel boxoltam a párnámat, aztán belefúrtam az arcom. Tudtam: mi Gonzaloval soha nem lehetünk barátok, akkor már inkább soha többet ne szóljunk egymáshoz...

Más o menos - Többé-kevésbé

2012. december 26., szerda

Un sueno en realidad II. - 8. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a folytatást. :) Nem nagyon tudok mit mondani a részről, csak jó olvasást kívánok hozzá! A pipákért és kommentekért pedig még mindig nagyon hálás vagyok. Tényleg nagyon jól esnek a visszajelzések. :) 
Remélem Mindenkinek úgy teltek az ünnepek, ahogy az előre elképzeltétek! :)
Puszi:
Detti


A fekete Audi lassan gördült oda a járdához Madrid egyik legdrágább környékén. Pilar nagyot sóhajtott és szemével a mellette ülő Gonzalot méregette, de a férfi egy szót sem szólt hozzá.
-         Biztos nem akarsz feljönni hozzám? – kérdezte a nő.
-         Ne haragudj, de nagyon elfáradtam és holnap edzésem lesz. – hárított a focista.
-         De azt mondtad nekem, hogy beszélni szeretnél velem vagy meggondoltad magad?
-         Már nem aktuális. – rázta meg a fejét tagadólag az argentin.
- Hát akkor jó éjt Gonzalo! Ha esetleg meggondolnád magad, szívesen látlak. Még sokáig fenn leszek az éjjel. – hajolt közelebb a focistához Pilar és végighúzta a mutatóujját a férfi száján majd onnan lefelé haladva  a mellkasán is. Gonzalo meg sem rezdült, mintha az előbb Pilar csak gondolatban tette volna meg, amivel próbálkozott. A nő értetlenül állt az előtt, hogy a férfi még csak meg sem csókolja, ahogy szokta....ahogy az együtt töltött éjszakájuk el szokott kezdődni. Kiszállt az autóból és még egyszer megerősítette, hogy szívesen venné, ha Gonzalo vele maradna, de a csatár úgy tett, mint aki nem értette a célzást. Pilar kissé mérgesen csapta be az autó ajtaját és amint eltűnt a bejárati ajtó mögött, a fekete Audi is elhajtott a ház elől. A mirasierrai ház nem volt túl messze onnan, így Gonzalo is elég hamar hazaért. Amilyen gyorsan csak tudta ledobálta magáról a díjátadón viselt ruhákat és egy gyors zuhany után bedőlt az ágyba. Két kezét a feje alatt kulcsolta össze és újra végiggondolta a díjátadón történteket. Nem gondolta, hogy Alejandra ott lesz és ennyire megnehezíti a dolgát. Nagyon jól tudta, hogy a lány egész végig neki akart üzenni. Neki szólt az a parádézás annak a táncosnak az oldalán és neki szólt az a tánc is, amit a színpadon bemutatott. Amíg nézte, olyan érzése volt, mintha csak ő és Alejandra lettek volna egy arénában és megpróbált volna vele megküzdeni, ahogy a matador szokott a bikával...a sebzett bikával. Ő is meg akarta a lánynak mutatni, ezért is kérte fel táncolni, holott az esze tiltakozott ellene, mégis odament hozzá, hogy megszólítsa és Alejandra rögtön a fejéhez is vágta, hogy miért hozta kínos helyzetbe, de pár pillanat múlva már ott tartotta a karjaiban, mint azelőtt. Szinte már el is felejtette, hogy milyen érzés is volt... Gonzalo felült az ágyban és körülnézett. Biztos ezt akarta? Mire volt jó ez az egész? Pár órával ezelőtt még úgy lépett ki azon az ajtón, hogy beszél Pilarral, hisz amióta világ a világ a focisták mindig olyan nők mellett mutatkoztak, mint amilyen ez a butiklánc örökösnő. Alejandra elment és ez az ő saját döntése volt, annak idején nem kényszerítette őt semmire sem. Ha neki nem kellett, amit ő adni tudott, akkor nem is érdemli meg, hogy bánkódjon utána. Eleget szomorkodtt akkor, amikor senki sem látta. Alejandra már nem az, aki egy évvel ezelőtt volt. Már akkor sem az a lány volt, akibe beleszeretett, amikor utoljára lépett ki ennek a háznak az ajtaján és ma is tanújelét adta ennek. Az a lány soha nem viselkedett volna úgy, mintha ő lenne a páva a baromfiudvarban, ez az Alejandra viszont igen. Külsőre még gyönyörűbb volt, mint néhány hónapja, de de a belső tulajdonságai teljesen kicserélődtek és hiába jött vissza, talán már soha nem lesz az a lány, aki akkor volt, mikor először jött Madridba az álmait kergetve... Soha nem fogja elfelejteni, hogy mekkorát csalódott benne... Gonzalo kicsúszott az ágy szélére és kézbe vette a mobilját. Tanácstalanul forgatta a kezében, mert nem tudta eldönteni, hogy használja-e vagy nem. Makacsul ellenállt az érzéseinek és megpróbálta kizárni Alejandrát a gondolataiból, miközben előkereste a telefonkönyvből az ismerős számot. Nem beszél vele a barátnő dolgoról, de miért ne érezhetné jól magát egy pár órára? Nem csöngött sokáig és mikor az ismerős hangot meghallotta a vonal másik végén, csak ennyit mondott:
-         Negyed óra múlva ott leszek Pilar!

***

A homlokom a hideg ablaküvegnek támasztottam és úgy néztem, ahogy a szemem előtt elsuhan a táj. A díjátadót követően volt három szabadnapom, mert a diákok ekkor költöztek be a kollégiumba és még a Grease próbáit sem tartottuk meg, én pedig úgy gondoltam, hogy összecsomagolok és magam mögött hagyom Madridot erre néhány napra. A megtakarított pénzemből vettem ki egy kisebb összeget és foglaltam egy szobát San Sebastianban, a híres tengerpartra néző szállodában. Egyedül akartam kicsit lenni és átgondolni, hogy most mi is legyen? Hogyan tovább? Amikor elindultam otthonról Guillo még aludt, így hátrahagytam neki egy üzenetet miszerint nem végleg fordítok hátat a spanyol fővárosnak, csak egy kis időre van szükségem, hogy gondolkozzak. Amíg a csodaszép üdülőhelyen voltam nem mentem bulizni, nem kerestem az alkalmat a szórakozásra, még a tengerben sem fürödtem, csak órákon át róttam a tengerparti sétányt vagy ültem egy padon és megpróbáltam rendezni a fejemben mindazt, ami azóta történt velem, hogy visszajöttem Spanyolországba. Guillo tiszteletben tartotta a kérésem és nem keresett ezalatt a néhány nap alatt, most viszont vészesen közeledik velem a vonat Madrid felé és most már nem úszhatom meg azt a beszélgetést vele. Rosszul éreztem magam, amiért úgy alakult, hogy a spanyol belém szeretett. Nem akartam neki fájdalmat okozni, de mégis kénytelen voltam rá. Nem hazudhattam neki, hogy szerelmes vagyok belé, mert ez nem volt igaz...sajnáltam, hogy így alakult és erre a fordulatra abszolút nem voltam felkészülve. Na és ott volt Gonzalo is... elég volt csak lehunyni a szemem és magam előtt láttam, az öltönyös alakját. Élesen beleívódott az emlékezetembe, ahogy táncoltunk és ha erre gondoltam még azt is éreztem, ahogy átfogta a derekam.  Bármennyire is szerettem volna az ellenkezőjét, mégsem tagadhattam, hogy még mindig bizonyos hatással volt rám és ez ellen nem tehettem semmit sem, csak megpróbálhattam úgy tenni, mintha mégsem. Egy volt a lényeg: Gonzalo ebből ne vegyen észre semmit sem. A díjátadó estéjén kimutatta a foga fehérjét és ha tényleg ilyen, hát akkor felőlem azt csinál, amit akar. Már elmúlt az az idő, amikor még azon gondolkoztam éjszakánkét, hogy megkeressem-e. Mára felépítettem magamnak egy életet, amiben neki nincs helye, ahogy ezt a fejemhez vágta azon a délutánon. Választottam és ehhez ragaszkodni fogok tűzön-vízen át. Hátradőltem az ülésen és nekiláttam, hogy összekészítsem a dolgaim, mert a vonat már a Chamartín váltóin kattogott keresztül. A pályaudvaron senki sem várt rám ezen az esti órán, de nem is számítottam rá, hogy bárki is kijön elém, mert Anán kívül senkinek sem árultam el, hogy mikor érkezem vissza Madridba. Fogtam egy taxit és Guillo lakásához vitettem magam. Miután fizettem és a fehér-piros csíkos autó elhajtott vettem egy nagy levegőt, majd megemeltem a bőröndöm és beléptem a házba. Úgy éreztem mintha a lábaim ólomból lettek volna, ahogy egyik lépcsőfok után léptem a másikra. A cipeléstől kimelegedtem, de nem akartam a liftet használni...ezzel is megnyújtottam kicsit az időt. Néhány percig tanácstalanul toporogtam az ajtóban, mire végre elszántam magam, a kulcsom beillesztettem a zárba és a lehető leglassabban lenyomtam a kilincset. Beléptem a lakásba és az előszobában lerúgtam a cipőm, ahogy mindig is szokásom volt. A bőröndömet félretettem, aztán a táskámmal a vállamon beléptem a nappaliba, ahol Guillo a kanapén ült és épp olvasott.
-         Hola Guillo! – köszöntem neki miközben leültem a kanapé másik végébe.
-         Hola! – tette félre az újságot – Milyen volt San Sebastian?
-         Jó volt. Végre mindent nyugodtan át tudtam gondolni. – álltam fel a helyemről és a konyha felé vettem az irányt. – Csinálok vacsorát, te nem kérsz?
-         Nem rég ettem – jelentette ki.
- Jó, akkor csak magamnak csinálok. – álltam neki egy egyszerű krumplis tortillának. A hozzávalókat elkészítettem és kisütöttem az ételt, aztán apró falatonként ettem meg. Guillo közben oda sem jött hozzám és még csak rám sem nézett. Az újság, amelynek ironikus módon Gonzalo volt a címlapján ismét a kezében volt, de az mindjárt látszott az arckifejezésén, hogy a lapokat ugyan hajtogatja, de egyáltalán nem olvas. Szinte a konyhában is hallottam, hogy kattognak az agykerekei. A tányért betettem a többi közé, most nem fáradtam a mosogatással, aztán visszamentem Guillohoz. Leültem az egyik fotelbe és vártam, hogy ő szólaljon meg, de nem tette meg.
-         Mit csináltál itthon, míg én San Sebastianban voltam? – törtem meg a csendet egy kérdéssel.
-         Ugyanazt, amit te pár kilométerrel arrébb. – tette az asztalra az újságot. – Alejandra, hidd el, hogy nekem sem kellemes ez a beszélgetés, de muszáj túlesnünk rajta. Apám mindig azt mondja, hogy az ilyesmin jobb gyorsan túl esni, valahogy úgy, ahogy ti nők a gyantázást csináljátok.  Kérlek hagyd, hogy végig mondjam, amit szeretnék, utána válaszolhatsz és meg foglak hallgatni, ha te is megteszed nekem ezt a szívességet. – nézett egyenesen a szemembe, mire egyetértően bólintottam, ő pedig folytatta – Tisztán emlékszem arra, amikor megismertelek. Te voltál az újonc, akit Bazterrico a nyakamba sózott, miután már a ki tudja hányadik lány mondott fel, mert nem tudott velem együtt dolgozni. Azt hittem, hogy te is fel adod és rögtön az első nap otthagyod Sevillát, de ahelyett, hogy sértődötten otthagytad volna a próbatermet felvetted a kesztyűt és felnőttél mellém. Nem hagytad magad és ezzel kivívtad a tiszteletem. Később sokat beszélgettünk és összebarátkoztunk, én voltam a bizalmasod a társulatnál és fokozatosan megismertem az életed a pesti gyermekkorodtól egészen a madridi életedig. Hozzám csengettél be azon a májusi napon, hogy fogadjalak be a turné kezdetéig, amikor szakítottatok Gonzaloval én pedig befogadtalak és az igazi történet ekkor kezdődött el. Együtt utaztunk el a turnéra és most már a hétvégéket is együtt töltöttük, nem csak a hétköznapokat. Egy szobában laktunk, egy próbateremben próbáltunk, együtt táncoltunk és olyan kényelmes megoldásnak tűnt, hogy megpróbáljuk együtt. A föld számtalan táncospárja tesz ugyanígy, nekünk is bejöhet – gondoltuk. Ott voltál te, a gyönyörű táncosnő, aki borzasztó magányos volt és nem találta a helyét és voltam én a táncos, aki csak egy olyan nőre várt, akit nem kell otthagynia a városban, ha a következő hétvégén máshol lép fel. Én, mivel néhány évvel idősebb vagyok nálad mindig igyekeztem az idősebb jó barát szerepében tetszelegni és terelgetni téged a helyes úton meg okos tanácsokat próbáltam adni egész addig, míg ezzel a kérdéssel nem álltál elém. Sutba dobtam a józan eszem és kaptam a lehetőségen. Bár megegyeztünk benne, hogy a szerelmet egy jó ideig kizárjuk mégsem tudtam az ellen tenni, hogy lassanként tényleg érezni kezdjek valamit irántad. Nem is tudom, hogy mikor kezdődött, de mielőtt haza nem jöttem azt vettem észre, hogy úgy viselkedek, mint egy kiskamasz, amikor megpillantom a neved a mobilom kijelzőjén. Egyre jobban hiányoztál és másra sem tudtam gondolni rajtad kívül...Alejandra én szerelmes vagyok beléd. – nézett rám várakozó tekintettel.
-         Guillo...én...várj pár percet kérlek! – temettem a kezembe az arcom és fejben újra végigpörgettem a spanyol vallomását – Nem is tudom hol kezdjem. – sóhajtottam – Guillo, Isten látja lelkem, én soha nem akartam és nem is akarok neked fájdalmat okozni, de mégis kénytelen vagyok rá, mert hazudni sem akarok neked. Én nem vagyok szerelmes beléd. – mondtam ki és a szavak éles késként hasítottak a levegőbe. A spanyol a szőnyeget kezdte el fíxirozni és úgy hallgatta tovább a monológom – Egy szívtelen utolsó önző dögnek érzem magam, mert soha nem lett volna szabad, hogy szóba hozzam, hogy próbáljuk meg együtt. Én csak a saját sebeim nyalogatásával voltam elfoglalva és mindenáron egy kapcsolatba akartam menekülni a magány elől, még úgy is, ha az csak kifelé szól...komolyabb érzelmek nélkül. Mindeközben pedig bele sem gondoltam, hogy ezzel a te lelkedbe tiporhatok majd, ha egyszer tényleg belém szeretsz. Belerángattalak ebbe a drámába és ez nem volt szép tőlem, most pedig te szenvedsz miattam. Én nem ezt akartam...Bocsáss meg nekem! – csordult ki egy könnycsepp a szememből.
-         Nem te tehetsz róla, hogy így alakult...Erről senki sem tehet. – simogatta meg a hátam.
-         De igen. Nem lett volna szabad ebbe a kapcsolatba belekezdenünk...én már elejétől fogva tudtam, hogy nem leszek képes viszonozni az érzéseid, ha mégis kialakul valami. Képtelen vagyok úgy gondolni rád...
-         Ezzel én is tisztában voltam, mégis reménykedtem, hogy egyszer talán úgy tudsz majd rám nézni. Nézd, engem az élet megtanított arra, hogy mikor harcoljak valakiért és mikor álljak félre és én már elejétől fogva láttam, hogy mi is a helyzet velünk, de nem akartam tudomást venni róla. Tudom, hogy ezt te nem fogod elismerni, de majd én elmondom helyetted is. Én, még ha talán évek múlva el is kezdenél valamit érezni irántam, mindig csak a második lehetnék, mert az első hely már rég ki van osztva a szívedben.  – erre a gondolatmenetre felkaptam a fejem és érdeklődve vártam a folytatást – Őszinte leszek: sajnálom, hogy én csak én vagyok és nem ő, mert piszok szerencsések vagytok, hogy nektek sikerült megtalálni azt a valamit, ami a nagyszüleimet is összekötötte és igaz szerelemnek hívják, még ha nem is vagytok hajlandóak tudomásul venni.
-         Hagyjatok már békén Gonzaloval! Ana is folyton ezzel rágja a fülem, most meg már te is kezded?! – pattantam fel az ültömből. – A díjátadón beszéltem vele miután te elmentél és lezártuk a kettőnk dolgát. Én mentem jobbra, ő ment balra és kész.
-         Láttam, hogy beszéltél vele.
-         Te nem itthon voltál már akkor? – néztem rá meglepett képet vágva.
-         Valóban elindultam, de gondoltam, hogy mégsem szép köszönés nélkül lelépni és visszafordultam. Mikor beléptem a terembe, akkor kezdtetek el táncolni és láttam, hogy vitatkoztok, aztán hirtelen beállt valami varázslat és másként néztél rá. Rögtön beugrott, hogy a lépcsőnél is ott volt, amikor váratlanul odaléptél hozzám és megcsókoltál, aztán őt nézted akkor is, amikor a pasot táncoltuk és a büszkeséged miatt nem akartad, hogy segítsek kimenni a teremből, amikor begörcsölt a lábad, mert nem akartad, hogy így lásson. – egész eddig fel-le járkáltam a nappaliban, de szinte megdermedtem, ahogy a spanyolt hallgattam. Teljesen helytálló volt az elemzése, de ezt nem vallottam volna be a világ összes kincséért sem.
-         Ugyan már! Ezeknek semmi köze sincs Gonzalohoz, az a tánc meg....tudod, hogy mennyire bele tudom élni magam a zenébe, amikor táncolok.
-         Addig csapod be magad, amíg csak jól esik. – dőlt hátra. – Csak aztán nehogy túl késő legyen és verd a fejed a falba.
-         Guillo, én nem akarok veled összeveszni, annál jobban kedvellek. Inkább elmegyek sétálok egyet válasz helyett és kiszellőztetem a fejem, majd jövök.
-         Rendben. – bólintott, mire én kimentem az ajtóhoz és belebújva a cipőmbe a vállamra kaptam a táskám, aztán kinyitottam ajtót, de Guillo még utánam szólt mielőtt becsuktam volna. „Alejandra gondold át, hogy mennyit is ér a büszkeség és a makacsság!”

***

Fogalmam sem volt róla, hogy mióta róttam Madrid utcáit, de úgy éreztem, hogy szükségem van erre a kis egyedüllétre. Tényleg nem akartam összeveszni Guilloval, hisz szegénynek elég fájdalmat okoztam így is azzal, hogy kimondtam azt a bizonyos öt szóból álló mondatot, hiába mondta, hogy ő fel volt erre készülve. Az egyik utca neonreklámjai közül kiemelkedett a feltűnő színeivel a La Dorada báré, így afelé vettem az irányt. Benyitottam a kissé füstös helyiségbe és ahogy hozzászoktattam magam a benti levegőhöz leültem a pulthoz és kértem egy italt. Nem is igazán tudtam, hogy mi van a pohárban, de egyből lehajtottam, aztán kértem még egyet és utána még egyet belőle, de abból már csak egy kisebbett kortyoltam. A fejem a karommal támasztottam, úgy könyököltem a pulton és a másik kezemel csak forgattam az ismeretlen alkoholos löttyöt a poharamban, miközben az italok fölé kitett, bekeretezett Real Madrid mezt néztem. Naiv voltam, amikor azt hittem, hogy elég nagy város Madrid ahhoz, hogy el tudjam kerülni Higuaínt. Egy újabbat kortyoltam a pohárból és ismét a mezre néztem. A 20-as szám már messziről világított a hátán az argentin nevével együtt, mellette pedig ott az írás azzal az írással, amivel azokat a kedves mondatokat írta le egy cetlire és tette ki a hűtőre reggelente. Rákényszerítettem magam, hogy a tekintetem levegyem a ezről és inkább a poharamat néztem.
-         Ha csak nézed, akkor nem fog elfogyni. – tette le magát mellém egy vicces kedvű pasi és ugyanazt kérte a pultostól, amit én.
-         Lassan iszogatom. – forgattam meg az italt a pohárban, a jégkockák pedig nekiütköztek az üvegnek. Szemrevételeztem azt, aki elég bátorságot érzett hozzá, hogy leüljön mellém és beszélgetést kezdeményezzen velem. Egy  magas, eszméletlenül jó képű nagyjából korombeli a kiejtéséből ítélhetően valószínűleg argentin félisten foglalta el a szomszédos széket. Ahogy néztem ismerősnek tűnt az arca, de biztos voltam benne, hogy összekeverem valakivel, mert ha találkoztam volna már vele, arra biztos emlékeznék.
-         Mi bántja a szíved bonita? – mosolygott rám.
-         Az egy bonyolult és hosszú történet.
-         Nekem van időm. Néha hasznos ha az ember kiönti a szívét egy kívülállónak. – nézett rám bíztatóan.
-         Ha ennyire tudni akarod pasi ügy. – vontam meg a vállam.
-         Akinek egy ilyen bomboncita nem kell, az hülye.
-         Aranyos vagy, de ez nem ilyen egyszerű. Adott egy pasi, nevezzük egyeskének és adott egy másik ő a ketteske. Nos egyeske még pár hónappal ezelőtt rákényszerített, hogy válasszak közte és a hivatásom közt, én az utóbbit választottam és otthagytam. Együtt dolgoztam ketteskével és közben felvetődött, hogy mi lenne, ha megpróbálunk valami kapcsolatfélébe keveredni. Megpróbáltuk és pár nappal ezelőtt kiderült, hogy ő belém szeretett, viszont én nem vagyok szerelmes őbelé. Hogy bonyolultabb legyen a helyzet itt van még egyeske is... – sóhajtottam.
-         Ez tényleg bonyolult. – vakarta meg a fejét – Szóval ketteskével vagy, ő szerelmes beléd, de te nem vagy az őbelé, mert még mindig a képben van egyeske. Fú...ez kicsit olyan, mint otthon a szappanoperák főműsoridőben. Egyeske elég idióta, ha csak így elengedett, ketteske meg....ketteske.
-         Mondd csak ki, hogy egy Istencsapása vagyok...
-         Nem mondom, mert látszik rajtad, hogy nem vagy az. Viszont kérdeznék valamit. Miért nem beszélsz egyeskével?
-         Nem érdekel az egyeske. – húztam ki magam. – Viszont sajnos lépten-nyomon belebotlok – rásandítottam a mezre a falon.
-         Szereted még? – kérdezte.
-         Köszönöm szépen jól megvagyok így is.
-         Nem azt kérdeztem, hogy hogyan érzed magad, hanem, hogy szereted-e még. – mondta, én pedig a poharamat kezdtem el bámulni. Gondolatok milliói futottak át az agyamon a szomszédom pedig válaszra várt.
-         Talán.
-         Szóval igen.
-         Nem....vagyis....a múltkor váratlanul megláttam egy eseményen és úgy éreztem, hogy megint belém vágott a villám. Basszus, ugye ezt most nem mondtam ki hangosan? – kaptam ijedten a szám elé a kezem.
-         De kimondtad. – nézett rám mindent tudó mosollyal.
-         Felejtsd el!
-         Elfelejtem, ha elárulod a neved, bonita.
-         Alejandra Várady. – nyújtottam a kezem, mire a szomszédom csak nagy szemeket meresztve nézett engem és már majdnem visszahúztam a kezem, amikor megfogta.
-         Ezequiel Garay.
-         A rohadt életbe! – kiáltottam fel magyarul és a szememmel egy verem után kezdtem el kutatni, ahol elsüllyedhetek. Hogy nem ismertem fel a Real Madrid védőjét és Ana elmondása szerint Gonzalo legjobb barátját a csapatból? Ide vezetett, hogy hónapok óta nem ültem le meccset nézni.
-         Akkor én az előbb kajak lehülyéztem Pipitát?
-         Kétszer is.
-         Egyébként sokat mesélt rólad.
-         Képzelem, hogy miket...
-         Tévedsz. – kezdett volna mesélésbe, de az ujjam a szájára tettem.
-         Nem akarom hallani. Sőt én most szerintem hazamegyek. Elég hülyeséget csináltam már ma. – ugrottam le a bárszékről és a kijárat felé vettem az irányt.
- Várj, elkísérlek! – kapta fel ő is a kabátját és utánam sietett. Egymás mellett sétáltunk és közben kifaggattam az eddigi életéről, arról, hogy mennyire tetszik neki a madridi élet és úgy nagyvonalakban mindenről. A ház kapujában váltunk el egymástól én pedig rögtön a lakásba siettem fel. Amikor benyitottam sötét fogadott, ezért felkapcsoltam a villanyt és rögtön szemet szúrt egy boríték az asztalon. Lerúgtam a cipőm és odamentem, hogy megnézzem. A borítékon az én nevem szerepelt, ezért kinyitottam és kivettem belőle egy négyrét hajtott lapot. Olvasni kezdtem a sorokat.
„Alejandra,
Gondolkoztam egy kicsit és úgy gondoltam, hogy most nekem is szükségem lenne egy kis időre. A bátyám, Aitor most Madridban dolgozik és délen bérel egy kisebb lakást. Egy kis időre hozzá költözök, úgyis régen láttam már és már hiányzik. Ebben a lakásban addig maradhatsz, amíg jól esik, hisz ez a te otthonod is. Ha bármi baj van nyugodtan kereshetsz, a számom tudod. Miattam nem kell aggódnod, túl leszek rajta..Egy táncos ismeri a fájdalmat és én már vagyok vele olyan jó haverságban, hogy tudom, nem marad nálam sokáig. Küldök neked egy hatalmas baráti ölelést! Tényleg ne aggódj miattam...
Guillo
U.I.: Ugye átgondoltad amit kértem?”
Miután a pár sor végére értem, összehajtottam a papírt és visszatettem a borítékba. Leültem a kanapéra és a tekintetem arra az újságra esett, amit Guillo olvasgatott. A címlapról Gonzalo mosolygott rám, én pedig egy kézmozdulattal lesöpörtem onnan az alatta lévő néhány másik újsággal együtt, aztán leborultam az asztalra és vártam hogy végre megnyugodjak egy kicsit....