Karácsonyi meglepetés :)

Sziasztok!

Ma reggel valami varázslat folytán ismét van netem és majd az ünnepek alatt igyekszek pótolni a lemaradásaimat. :) Most nem a folytatást hoztam, hanem egy kis karácsonyi ajándékot, tőlem-Nektek. Biztos emlékeztek még a Lo juro otra vez c. történetemre. Ez a novella  egy karácsonyi történet a Lo juro után pár évvel. Szerepel benne Esperanza, Gonzalo és persze a kislányuk, akinek a neve majd kiderül, ha elolvassátok. Remélem tetszeni fog Nektek!

Még egyszer Áldott, békés ünnepeket kívánok Mindenkinek! Feliz Navidad! :)

Sok puszi:

Detti

A süteményen az utolsó simításokat is elvégeztem mielőtt betettem a sütőbe, így rácsuktam az ajtót és beállítottam kívánt hőfokra. A helyére tettem a sütőkesztyűt és egy boldog sóhajjal néztem végig a konyhán. Az emeletről kicsi lábak dobogása hallatszott, ahogy a kislányom futott le az emeletről.

-         Becca kicsim, megmosakodtál? – kerültem meg az asztalt és megkérdezem. Rebecca segített a karácsonyi finomságok elkészítésében és a lisztből meg a tojásból rá is legalább annyi jutott, amennyit a süteménybe tettünk, de ezt egyáltalán nem bántam. Élveztem, hogy ezzel is több időt tölthetek Beccával.

-         Igen anya. – jelent meg kipirult pofival az ajtóban az 5 éves lányom. - Mehetek játszani?

-         Persze. – simogattam meg az arcocskáját. – Én még elpakolok és akkor majd játszunk valamit. Addig apa is biztos hazaér.

-         Biztos hazaér addig mire szerepelni fogok? – kérdezte némi kétkedéssel a hangjában.

-         Apa semmi pénzért nem hagyná ki. – nyugtattam meg.

- Akkor addig megyek és játszok a babámmal teázósat. – pördült sarkon és már el is sietett a nappali felé maga után húzva a dobozt, amiben az aprócska rózsaszín teáskészlet volt. Megálltam az ajtóban és elnéztem, ahogy kipakolja a játékokat, aztán egy kisebb körbe ülteti a plüssállatait és babáit majd felszolgálja nekik a teát és csacsog mindenféléről. Egy mosoly jelent meg az arcomon közben, mert ezt a tulajdonságát teljes mértékben megörökölte Gonzalotól. Visszafordultam a konyha felé és a mosogatógépből kiszedegettem a most már tiszta tálakat, hogy elpakolhassam őket a szekrénybe.

- Hazajött apa! – futott be a kislányom a konyhába hozzám. Ledobtam a kötényt és elhúztam a függönyt az ablaknál. A megszokottól eltérően ebben az évben Madridban is fehér volt a karácsony és ameddig a szemünk ellátott mindent puha, szikrázóan fehér hóréteg fedett. A nagykapu kinyílt és a mellette lévő fenyőről levert egy kisebb adag havat a kocsifeljáróra. Az ezüst színű Audi fényszórói előtt látni lehetett, hogy apró hópelyhek táncolnak a levegőben. – Kimehetek elé? – ugrált lelkesen Rebecca mellettem.

- Gyere! Én is veled megyek, jó? – fogtam kézen a kicsilányt és odamentünk a kabátokhoz. Segítettem neki belebújni a csizmájába, a nyakába terítettem a sálát, aztán belecsomagoltam a nagy kabátjába és a fejére tettem a kedvenc sapkáját. Én is belebújtam a csizmámba, aztán magamra kaptam a kabátom és a sálam, aztán már siettem is ki Becca után, aki már türelmetlenül toporgott mellettem és amikor már nem bírta tovább kirohant az udvarra.

-         Apaaaaaaa! - Gonzalo a nyitott csomagtartónál állt, amikor Becca odaért hozzá és úgy ugrott rá az apukájára, hogy az argentin majdnem beesett a csomagok közé. Rebeccát és Gonzalot már a kislányunk születése előtt is egyfajta különösen erős kötelék kötötte össze. Még a szívem alatt hordtam, amikor már reagált arra, ha Gonzalo a közelembe került és mindig megnyugodott, ha ő beszélt hozzá. A születése után is sokszor csak az tudta megnyugtatni, ha az apja vette fel és a világ máris jobb lett, Becca sírásából pedig egy tündéri mosoly lett, ez a rajongása iránta pedig nem szűnt meg.

-         Becca kicsim! – guggolt le hozzá Gonzalo és magához vonta, Becca pedig annyira hozzábújt, amennyire csak tudott. Adott a kislányunknak egy puszit, aztán felvette.

-         Szúr az arcod. – húzodott egy kicsit el Becca.

-         Akkor majd megborotválkozom, de csakis a te kedvedért tündérkém.

-         Utána majd adok még egy puszit.

-         Rendben. De majd behajtom rajtad! – tette le Beccát a földre, aki rögtön odaszaladt a hóemberéhez, amit még reggel építettek Gonzaloval. A fején madridos sapka van és a nyakában madridos sál. Hiába a férjem még mindig a Madrid csatára. – Hola Espe! – köszöntött egy csókkal Gonzalo.

-         Mindent hoztál, amit kértem?

-         Még azt is, amit nem. – mosolygott rám miközben négy szatyrot vett ki a csomagtartóból. – Mit jót csináltatok délelőtt?

-         Képzeld apa sütöttünk anyuval! Segítettem neki. – válaszolt helyettem Becca.

-         Nagyon ügyes volt a kis hölgy.

-         Akkor idén még a szokásosnál is finomabb lesz a süti. –jegyezte meg aztán ránézett a kislányunkra - Becca, menj előre és válaszd ki, hogy melyik mesét szeretnéd megnézni.

-         Jóóóóóóó! – válaszolt a kislányunk és előreszaladt a házba. Mire mi beléptünk az előszobába Becca már ott sem volt, de a kabátja, sálja és a többi téli holmija szanaszét hevert a helyiségben. Miután letettem a nagykabátot, nekiálltam rendet tenni a kislányunk után.

-         Legalább egy helyre dobná le. – tettem fel a fogasra a kabátját.

-         Ne morgolódj professzorasszony! Ő még gyerek, neki az a dolga, hogy rosszalkodjon. – ölelt át hátulról Gonzalo és az állát a vállamra támasztotta.

-         Végül is igazad van. – adtam egy puszit az arcára – Igaza van Beccának is.

-         Miben? – emelte fel a fejét.

-         Tényleg szúr az arcod. – fordultam felé és végigsímitottam rajta.

-         Mintha valaki évek óta hajtogatná, hogy szereti ha borostás vagyok... – gondolkozott el.

-         Szeretem is, de nem az egy heteset.

-         Jól van, megadom magam. Megyek és megborotválkozom, mert szívem két hölgye ezt kéri tőlem. – fordult sarkon.

-         De előbb még valami!

-         Mi? – fordult ismét felém.

-         Ez. – léptem oda hozzá és szenvedélyesen megcsókoltam.

-         Egész átmelegedtem tőle. Nem kaphatnék még egyet? Az orrom még elég hideg.

-         Bolond. – adtam egy puszit az orrára, aztán még egyszer megcsókoltam.

-         A fülem is átfagyott.

-         Elővegyem azt az néhány levelet, amit a jezsuiták írtak az Új-Granadába küldött térítőknek és felolvassam? Hátha attól felmelegszik.

-         Ebben van az, hogy ha kell tűzzel vassal...

-         Igen.

-         Akkor én inkább megyek.– fordult ismét sarkon, én pedig a konyha felé vettem az irányt, hogy megnézzem a süteményeket. Kihúztam a tepsit és elégedetten néztem, hogy az összes karácsonyi figura szépen megsült. Egyszer csak egy kéz nyúlt a tepsibe és elvett egy ránszarvast.

-         Hú..ajj...basszus...áááá... – dobálta egyik kezéből a másikba a sütit Gonzalo mígnem le nem tette az asztalra. – Mondhattad volna hogy ez még forró! – fújkálta a két kezét, aztán bedugta a hideg víz alá.

-         Így jár az, aki türelmetlen. – koppintottam az orrára, miközben kivettem egy tálat a szekrényből. – Most sült ki.

-         Real Madrid címer alakú nincs?

-         De van. Pont azt hagytuk volna ki? A lányod nyomkodta ki a formáját. Tudod te, hogy mekkora madridistát neveltél belőle?

-         Hát az én lányom. – húzta ki magát.

-         Az enyém is.

-         Jól van már professzor asszony. – húzott magához én pedig letettem a tálat a mellettünk lévő konyhapultra és átöleltem. – Ti vagytok számomra a világon a lgfontosabbak. – mondta elkomolyodva.

-         Nekem is te és Becca. – sóhajtottam egyet és felnéztem rá.

-         Soha többet nem leszek olyan hülye, mint  hat évvel ezelőtt. Nem akarlak titeket elveszíteni.

-         Ha nincs Becca, lehet, hogy most nem engem ölelnél át.

-         Ha nincs Becca, akkor sem adtam volna fel. Szeretlek Esperanza!

-         Én is téged Gonzalo. – válaszoltam mélyen a szemébe nézve. Lassan hajolt közelebb hozzám, hogy megcsókolhasson és amikor megtette a kislányunk szaladt neki az ölelkező párosunknak.

- Esik a hó! – fogott kézen mind a kettőnket és áthúzott a nappaliba. Elhúztuk a függönyt és kinéztünk a kertre. Gonzaloval egyik kezünkkel egymást a másikkal Beccát öleltük át és úgy néztük, amin nagy pelyhekben szakad a hó...

A moralejai ház a karácsonyi díszfényekbe burkolózott. Az égen a decemberi hidegnek köszönhetően még a szokásosnál is fényesebben ragyogtak a csillagok. Az udvari két fenyőfán égősor futott végig és az ablakokban is különféle karácsonyhoz köthető figurák emlékeztettek a szeretet ünnepére. Az ajtóra kifüggesztett koszorú meglibbent, amikor a kulcsot a zárba illesztettem és kinyitottam a bejáratot. Gonzalo karjaiban Beccával utánam lépett be az otthonunkba, aki a hazafelé tartó úton elaludt. A betlehemi játékon ő volt az egyik angyal. Tetőtől talpig fehérben volt, fején glóriával és a hátán az angyalszárnyakkal. A kis arcát Gonzalo mellkasán nyugtatta és édesden aludta az igazak álmát. Óvatósan levettem róla a betlehemes játék kellékeit, aztán a kabátját is meg a sálját is levettem róla, Gonzalo pedig felvitte a szobájába. Vigyázva tette le az ágyra, aztán helyet cseréltünk és nekiláttam, hogy átöltöztessem Beccát, a férjem pedig lement, hogy ő is letegye a kabátját. A kislányunk azonban felébredt és rögtön az apját kezdte el keresni, aki pont ekkor jött vissza.

-         Itt vagyok angyalkám. – ült le mellé az ágyra és megsimogatta az arcát.

-         Apa mezében akarok aludni.

-         Mindjárt megkeresem. – Mentem oda a szekrényhez, hogy teljesítsem Becca kívánságát.  Amennyire óvatósan és egyben gyorsan csak tudtam átöltöztettem a kis hölgyet és szépen betakargattam.

-         Szeretlek anya. – motyogta félálomban és adott egy puszit az arcomra, amikor odahajoltam hozzá, hogy jó éjt puszit adjak neki.

-         Én is téged angyalkám. – simogattam meg azarcát.

-         Apa?

-         Itt vagyok.

-         Téged is szeretlek. – adott Gonzalonak is egy puszit. – Most már nem szúr az arcod. – motyogta már alig hallhatóan, aztán perceken belül elnyomta az álom.

- Én is téged gyönyörűségem. – suttogta az apukája, aztán óvatósan felállt az ágy széléről nehogy felébredjen Becca. Mellém lépett és az egyik karjával magához vont. A fejem a vállán nyugtattam és nem gondoltam semmire sem, csak hagytam, hogy átjárjon ez a titokzatos békesség, amit csak karácsonykor érez az ember.

-         Órákig el tudnám nézni, ahogy alszik. – törte meg a csendet Gonzalo suttogva.

-         Én is. Sokszor figyelem, amikor játszik...ha ez a kicsi lány tudná, hogy pusztán a létével mennyi mindent tett értünk!

-         Mi tudjuk.

-         Annyira hasonlít rád.

-         Tőled is örökölt. Például olyan szép, mint te vagy. És olyan okos. És olyan ügyes.

-         A szemét viszont tőled örökölte és a mentalitását is. Na meg legalább annyira szeret beszélni, mint te.

-         Jól van na.

- Menjünk, hagyjuk aludni! – fogtam kézen az argentint és az ajtó felé húztam. Amennyire hangtalanul csak tudtam, úgy tettem be az ajtót mögöttünk. Kézenfogva mentünk le a nappaliba, ahol a kanapén még ott volt Becca teáskészlete. Összeszedtem az apró csészéket és bepakoltam őket a dobozba, míg Gonzalo kiment a konyhába és a vacsoráról maradt nagyjából fél üveg borral és két pohárral tért vissza.

-         Jaj már professzor asszony! Szenteste van, hagyja azokat a játékokat! – ült le a kanapéra és maga mellé húzott engem is.

-         Csak elpakoltam Becca játékait.

- Szeretnék most már végre kicsit veled is kettesben lenni Esperanza. – nézett mélyen a szemembe a férjem, aztán töltött a  poharakba. Előrehajoltam és elvettem az enyémet az asztalról és belekortyoltam, aztán a fejem Gonzalo vállára hajtottam. Szememmel körbejártam a nappaliban. Az ablakon át ki lehetett látni a hófedte kertre és távolabb a spanyol főváros fényeire. Most mindenhol béke és csend honolt. A sarokban állt a plafont súroló hatalmas ünnepi díszekbe öltöztetett fenyőfa és illata betöltötte a nappalit. A helyiségben nem égett a villany, csak annyi világosság volt, amennyi kinntről beszűrődött és amennyit a karácsonyfa égősorai teremtettek és még így is félhomály vett minket körül. A vitrinben ott sorakoztak a trófeák kicsinyitett másai, amelyeket Gonzalo nyert meg a Madriddal, mindegyik visszaverte egy-egy aprócska égő fényét és meg-megcsillant a képkereteken is, amelyekben üveglap alatt  a férjem régebbi mezei voltak megörökítve az utánunk jövő generációknak. A kezemben fogtam a poharat és úgy forgattam meg benne az italt egy laza csuklómozdulattal. Ahol a fény átsütött a poháron ott vörösen ragyogott a benne lévő bor.

-         Olyan rég nem voltunk már így. – ölelt át Gonzalo én pedig letéve az asztalra a poharamat, hozzábújtam és átöleltem.

-         De most itt vagyunk. – néztem fel rá és megsimogattam az arcát. Az ujjamon lévő karikagyűrűn megcsillant az égősor fénye. – Nekem azt mondták, hogy idővel a szerelem elmúlik, de szerintem hazudtak. Én még mindig szerelmes vagyok beléd, Gonzalo.

-         Én is beléd Esperanza. – simított végig az arcomon aztán hozzám hajolt és megcsókolt.

-         Imádom, amikor ezt csinálod. – mosolygott bele a csókunkba.

-         Mit? – kérdeztem egy pillanatra arrébb húzódva, de aztán rájöttem, hogy mire gondol. Mindig is szokásom volt beletúrni a hajába. – Jah. – bólintottam egyet, aztán ismét lezárta az ajkaim az övével. Lassan döntött hátra a kanapén és addig kapaszkodtam belé, amíg meg nem éreztem a hátam alatt a díszpárnát.

-         Egy pillanat! – mondtam, aztán kicsit eltoltam magamtól a férjemet. – Mi lenne ha ezt inkább a hálóban folytatnánk? – helyezkedtem vissza ülő tartásba.

-         Felőlem semmi akadálya. – vont vállat, aztán felpattant mellőlem és a karjaiba kapott, még meglepődni sem volt időm, máris a lépcsőn lépkedett fel velem.

-         Tegyél le! – csapkodtam gyengéden a vállát. – Egyedül is tudok menni.

-         Halkabban! – intett le Gonzalo – Még felébreszted Beccát és akkor lőttek a szentesti romantikának. Nem lenne túl szép tőled Espe, ha most hagynál cserben, amikor már a kémiától a biológiáig minden műkődik nálam, amit csak el tudsz képzelni.

-         Igazad van.

- Ugye professzor asszony? – nyitotta ki a hálószobánk ajtaját, aztán amilyen halkan csak tudta visszacsukta és nem felejtette el bezárni sem. A jobb lábam átvetve a balon ültem az ágy szélén és olyan csábosan néztem rá Gonzalora, amennyire csak tudtam. Az argentin leguggolt velem szemben és a kezével végigsímitott a lábamon. Még a nadrágom anyagán át is éreztem, hogy szinte perzsel az érintése, az a bizonyos bizsergés, pedig egyre erősebben kezdi el átjárni a testem. Gonzalo leült mellém az ágyra, aztán megcsókolt és a kezével felfedezőútra indult volna a pulóverem alatt, de ott egy másikat talált.

-         Hány réteg cucc van rajtad? – kérdezte gyanakvó tekintettel.

-         Négy.

- Dios Mio! Meddig fog az tartani mire kicsomagollak? Na mindegy...úgy foglak fel mint egy jól becsomagolt karácsonyi ajándékot. – vont vállat aztán segített kibújni a garbómból, én pedig lehúztam a felsőjén a cipzárt és benyúltam a szabadon hagyott részen, aztán kitapogattam, hogy hol van a pólója széle és addig ügyeskedtem, amíg utat nem találtam alá.

-         Úh de hideg a kezed! – kiáltott fel.

-         Halkabban! – tettem a szájára a kezem. – A szomszéd szobában alszik a kislányunk, még felébreszted.

- Jól van, jól van. – bólogatott – Tisztára olyanok vagyunk, mintha teljesen kezdő tinédzserek lennénk. – nevetett miközben minden szava után egy csókot adott a nyakam érzékenyebb pontjaira, én pedig egyre jobban kezdtem elveszni abban a mámoros állapotban, amelybe csak akkor jutottam, amikor vele voltam. Kezdtem egyre türelmetlenebb lenni, ezért felültem és ledobáltam magamról az összes felsőmet, a vékonyabb hosszú ujjútól a rövid újjúig. Gonzalo mosolyogva csóválta meg a fejét aztán egy mozdulattal megszabadult a pólójától. Amilyen izgalommal a kisgyerek várja, hogy megkaphassa a karácsonyi ajándékát én olyan izgalommal vártam, hogy végre olyan helyen érinthessem a férjem, ahol nem takarja egy grammnyi textil sem.  Gonzalo szorosan ölelt magához én pedig élvezettel vesztem el az ölelésében. Ujjaimmal végigrajzoltam az utat a szájától egészen le a nyakán át le a vállán egészen az utolsó ujjpercéig, aztán vissza és rátértem a mellkasára, miközben ő egyre érzékenyebb pontjaimat kezdte el kényeztetni hol a szájával hol a kezével. Már ösztönösen tudta, hogy hogyan érjen hozzám, hogy azzal  örömet okozzon, ez pedig fordítva is igaz volt. Szinte lebegtem a mámorban és úgy éreztem, hogy nem is az ágyon fekszem, hanem egy felhő legtetején. Kezeim maguktól találtak rá a nadrágjára és kicsatoltam az övet, aztán gombot is kigomboltam, hogy a kezem jobban beférjen alá. Gonzalo egy pillanatra megállt és nyelt egy nagyot, tehát a hatás nem maradt el.

- Espe, teljesen megőrjítesz. – hajolt hozzá a fülemhez és belesúgta, olyan hangon, amitől az a bizonyos bizsergés ezerrel kezdett el oda-vissza futkározni a gerincemen. Gonzalo lelépett az ágyról és először engem szabadított meg a felesleges ruhadaraboktól, aztán ő is így tett és visszajött hozzám.

-         Nem fázol? – termett felettem.

-         Egy kicsit. – válaszoltam mire ő kettőnkre terítette a takarót.

-         Majd mindjárt felmelegítelek. – vigyorgott rám pimaszul, aztán mélyen a szemembe nézett.

-         Szeretlek és boldog karácsonyt Esperanza!
- Én is szeretlek és boldog karácsonyt neked is Gonzalo!

- Majd mindjárt olyan boldoggá fogom tenni, hogy síkitani fogsz. – jegyezte meg szemtelenül, aztán megcsókolt, amikor az ajka az enyémhez ért megéreztem őt magamban. Ujjaimmal szokás szerint beletúrtam a hajába és az ablakon besütő hold fényében megcsillant a karikagyűrűm és a belevésett szöveg: Most és örökké.....