Un sueno en realidad II. - 7.fejezet

Sziasztok!

Előbbre terveztem hozni a részt, de ember tervez, Isten végez, ahogy a mondás is tartja. Ez most extra hosszú rész lett, sok munkám volt vele. Kíváncsian várom a véleményeket, hogy mit szóltok a történet újabb fejleményeihez. :) A pipákat és kommenteket köszönöm! Ezekből tudom, hogy érdemes hétről-hétre leülnöm megírni a részeket és hoznom Nektek az olvasnivalót. :) Nem is nagyon rizsázok többet, még annyit mondanék, hogy ismét le vagyok maradva az olvasással-kommenteléssel, de a hétvégén igyekszek pótolni. 

Jó olvasást kívánok a részhez!:)

Puszi:

Detti

Karba tett kézzel álltam a színpaddal szemben és lábammal vertem a ritmust a padlón. A világot jelentő deszkákon a két főszereplő gyakorolta a Grease talán leghíresebb dalának koreográfiáját, de nem voltam velük maradéktalanul elégedett, ezért leállítottam a zenét és közelebb léptem a színpadhoz.

-         Ez így nem lesz jó. – csóváltam meg a fejem. – Quique! – fordultam a srác felé – A szereped szerint, te a helyi menő csávó vagy, akinek megtetszik a rendes kislány és el akarja rontani. – fejeztem be a mondandóm és a lány felé fordultam -  Sara, te pedig a rendes kislány vagy, aki hajlandó fekete szerkóba bújni és cigizni csak, hogy véglegesen magába bolondítsa a helyi menő csávót, hogy ezután eszébe ne jusson más lányra szemet vetni. Ennek ebben a dalban kellene a legjobban kifejezésre jutnia.

-         Tudjuk. – mondta Quique.

-         Akkor miért nem látom? Hitessétek el velem, hogy ti vagytok Danny és Sandy !

-         Rendben. – fújtak mind a ketten és visszamentek a helyükre, én pedig kezembe vettem a HiFi távirányítóját, de mielőtt elindítottam volna a zenét még intézte hozzájuk pár szót.

-         Tudom, hogy nem egyszerű egyszerre az éneklésre, a játékra és a lépésekre is figyelni, de meg tudjátok csinálni! Már másfél hete gyakoroljuk a koreográfiát és remekül haladunk vele. Csak így tovább és akkor a bemutatón olajozottan fog minden menni. Na hadd lássam a helyi menő csávót és a mintagyereket! – mosolyogtam rájuk, mire ők is visszamosolyogtak rám. A dicséret mindig rengeteg plusz energiát tud adni, ezért nem értem, hogy miért bánik ezekkel fukarul sok másik kollégám. Elindítottam a zenét, de alig járta be a termet az első néhány szólam Ana sietett oda hozzám, mire leállítottam a CD-t.

-         Carmen sürgősen hívat. – zihált a futástól a legjobb barátnőm.

-         Mára befejeztük. Remek munkát végeztetek, holnap ugyanekkor! – bocsátottam el a diákjaim és úgy ahogy voltam elindultam Ana után a folyosóra. Alig bírtam a spanyol lánnyal lépést tartani, le is maradtam kicsit mögötte, csak az igazgatónő irodája előtt sikerült utolérnem. Még a kopogtatással sem kellett fáradnom, Ana már nyitotta az ajtót.

-         Alejandra, remélem ma estére nincs programod! – lépett oda hozzám az igazgatónő és reménykedve nézett rám.

-         Mi történt? – válaszoltam egy kérdéssel, mire Javier támolygott be az irodába. Az ajtófélfának támaszkodott és nagyon rosszul nézett ki, de alighogy megmutatta magát, megfogta a nadrágszíját és elrohant.

-         Ma este lesz a Periodista Latino díjátadó gála, ahová Javier kísérte volna el a diákjainkat, de mint látod kizárt, hogy ő el tudjon menni. Neked kellene elmenned helyette.

-         Szívesen megtenném Carmen, de még egy tisztességes estélyim sincs! A műsort sem ismerem... – kezdtem el kifogásokat keresni. A terveim közt esti időtöltésnek egy filmnézős estét képzeltem el Guilloval és nem egy estélyen való bájcsevegést. Utóbbitól kiütéseket kaptam, amióta otthagytam a társulatot...egész nyáron bőven volt részem benne.

-         Itt a hitelkártyám, menj el és vegyél valami csinos ruhát. – szedte elő az igazgatónő a kártyát a táskájából, aztán a kezembe nyomta – A műsort pedig majd megbeszéled Anával, ő is ott lesz.

-         De most így hirtelen... – vakartam meg a fejem.

-         Ott lesz néhány lehetséges támogatónk is, valakinek muszáj képviselni az iskolát a tanári karból.

-         Biztos nem ér rá más? – reménykedtem, hogy meghatom Carment.

-         Alejandra, van más programod?

-         Nincs.

-         Akkor nyolcra legyél ott a Casa Américánál! – közölte az igazgatónő ellentmondást nem tűrő hangon, hogy éreztesse velem: itt vitának helye nincs. Mikor becsuktam magam mögött az iroda ajtaját úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit rajta kapott a tanára egy csínyen és bevitette az igazgatóhoz. Ott álltam a folyosón és bámultam a kezemben lévő hitelkártyát, csak akkor tértem vissza ismét a való világba, amikor Ana tette a kezét a vállamra.

-         Csípjük ki magunkat estére!

-         Nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de én szívesebben tölteném otthon az estémet. – indultam el, hogy összeszedjem a cuccaim és átöltözhessek.

- Én is...de ha menni kell, akkor menni kell. – vont vállat. – A kocsiban várlak. Keresünk majd neked valami dögös rucit. – indult ki az épületből Ana, én pedig összeszedtem a dolgaim a színházteremből, aztán gyorsan átöltöztem és kisiettem a legjobb barátnőmhöz, aki az autójának támaszkodva várta, hogy elkészüljek. Úgy éreztem, hogy ő izgatottabb, mint én attól ténytől, hogy nekem kell elmenni erre a puccparádéra. Bedobtam hátra a sporttáskám, aztán elfoglaltam a helyem az anyós ülésen, de éreztem, hogy valami nyomja a fenekem. Kicsit megemeltem magam és egy gyógyszeres üvegcsét húztam elő. Miközben Ana beült mellém a vezetőülésre, elolvastam, ami a címkére van írva.

-         Guttalax? Minek neked hashajtó?

-         Nem nekem kellett. – mosolyodott el gonoszul.

-         Javier... – esett le.

-         Igen – bólíntott – kicsit megbolondítottam vele az üdítőjét.

-         Mindig meg tudsz lepni. – néztem rá nagy szemekkel és amikor ő is rám nézett összenevettünk.

-         Egyébként bocsi! Nem neked akartam elrontani az estéd...

- Semmi gond! Ennyit nekem megér, hogy így megszívattad azt a patkányt. Hát hallod, nem akarok veled haragba kerülni. – nevettem el magam miközben az Audi lassan kigurult az iskola elől...

***

Gonzalo az ingjét gombolgatva állt a tükörrel szemben. Még bőven volt ideje, hogy elkészüljön az esti gáláig, de Pilarnak direkt korábbi időpontot mondott, mivel tudta, hogy egy olyan nőnek, mint ő több órára van szüksége, hogy teljesen kész legyen. A frissen vett sötétkék nyakkendőjét a kezében fogva igazította helyére a már begombolt inget. Pilar választotta ezt is, hogy ezáltal is passzoljon majd egymáshoz az öltözékük és mindenki számára nyilvánvaló legyen, hogy ők összetartoznak. A csatár tudta, hogy másnap azzal lesz tele az egész bulvársajtó, hogy ők ketten együtt vannak. De mondhatná, hogy ez igaz? Pilar egy gyönyörű nő, tökéletes alakkal, tökéletes frizurával és még a hibái is tökéletesek...de azon kívül, hogy mit szeret az ágyban szinte semmi mást nem tud róla. Nem mondták ki soha, de egyfajta néma megegyezéssel ők ketten megállapodtak, hogy csak a szexre fog korlátozódni a kapcsolatuk. Pilar soha nem adná fel a szingli életét, amit az Atlanti-óceán túl oldalán él a szürke hétköznapokban egy butiklánc örököseként. Ez a helyzet Gonzalonak is tökéltesen megfelelt. Csak semmi érzelem, csak semmi kötöttség. Mind a ketten élhették tovább a saját életüket, amiről nem tartoztak elszámolással a másiknak. Néha-néha ha egy városban tartozkódtak összehoztak egy találkozót és szereztek maguknak pár kellemes órát, semmi több. Soha nem kérdezték egymástól, hogy mi a kedvenc daluk, mi a kedvenc ételük esetleg kisgyerekként a másik is rajzolt-e az ujjával a párás ablaküvegre. Gonzalo bár élvezte a nővel töltött perceket, néha már véget is akart vetni ennek az egésznek kettejük közt, leginkább azóta, hogy újra látta Alejandrát. Miközben egyre jobban várta, hogy Pilarral töltsön néhány órát a belvárosi lakásban vagy itt, a mirasierrai házban, amikor a nő mellette pihegett ő a plafont bámulta és azt kérdezte magától, hogy miért csinálja ezt? Egész nyáron nagy kanállal habzsolta az életet, de mióta Alejandra felbukkant, már nem érezte elégnek, hogy minden éjjel más nőt vigyen ágyba. Többre vágyott. Gonzalo megigazította az öltözékét és meg volt elégedve a látvánnyal, ami a tükörbe nézve fogadta. Kimenve a hálóból összeszedett, mindent, amire csak szüksége lehet és gondosan bezárt mindent. Beült a koromfekete szponzori autóba és indított. Elhatározta, hogy ma éjjel beszél a nővel. Hátha neki sikerül, ami előtte sokaknak nem és megüti a főnyereményt...Az ő barátnője lesz Pilar.

Nagy sóhajjal léptem el a tükör elől és a stólát a vállamra terítve elvettem az ágyról a táskám. Mielőtt kiléptem volna a nappaliban várakozó Guillohoz még egy utolsó pillantást vetettem a saját tükörképemre. A frizurám tökéletesen mutatott, az égszínkék estélyimen egy apró gyűrődés sem volt és a sminkem is tökéletesre sikerült. Becsuktam a szekrény ajtaját és mielőtt kiléptem a hálóból, leoltottam a villanyt.

-         Gyönyörű vagy! – tette le az újságot a spanyol és majdnem tátott szájjal nézett végig rajtam.

-         Köszönöm! Te sem panaszkodhatsz. – mosolyogtam rá, miközben én is végigfuttattam a tekintetem az öltönybe bújt Guillon.

-         Azt hiszem nagyon oda kell figyelnem majd, hogy le ne csapjanak a kezemről. – kacsintott rám, aztán adott egy csókot.

- Én is rajtad fogom tartani a szemem. – súgtam a fülébe, aztán elsétáltam mellette. Guillo csak akkor kapcsolt, hogy indulni kellenne, amikor már az ajtót nyitottam és kérdőn néztem rá a vállam felett. Mosolyogva fogta meg a kulcscsomóját és utánam ő is kilépett a lakásból. Gondosan bezárt mindent, majd udvariasan nyújtotta a karját és a lifthez mentünk. Ahogy leértünk beszálltunk a spanyol autójába és meg sem álltunk a Casa Américaig. Alig tettük be a lábunkat az előcsarnokba, ahol már rengeteg latin-amerikai és spanyol híresség sürgött-forgott, Ana termett előttünk a semmiből.

-         Ugye milyen jó, hogy rábeszéltelek erre a ruhára? Mesésen festesz! A Miss World sárgulni fog az irigységtől, ha meglát. – üdvözölt két puszival a spanyol lány. – Hola Guillo! – fordult oda a páromhoz is.

-         A lila akkor is jobban tetszett, de mondjuk ez sem rossz, bár talán egy kicsit rövid.

-         Ugyan már – forgatta meg a szemeit Ana - A diákok már itt vannak, de semmi kedvük sem volt itt dekkolni, ezért bevonultak kaszinózni az öltözőnek kijelölt helyiségbe. Egyébként lesz két változás is a programban. Lola és Pedro nem tudott eljönni, ezért az ő számuk ki fog maradni és mivel Lola hiányzik, egy lánnyal kevesebb van azok közt, akik a külön is készültek a díjazottaknak. – vázolta fel a helyzetet Ana egy hirtelen témaváltással.

-         Én majd beugrom helyette. – ajánlottam fel.

-         Rendben. – szaladt fülig Ana szája – Köszönöm Alejandra! Most megmentesz Jauregui haragjától. Majd ezért cserébe még adok neked valamit. Most pedig megyek és szólok a többieknek, hogy te fogsz beugrani. – fordult sarkon Ana.

-         Menj csak! Én is mindjárt benézek a diákokhoz. – szóltam utána, de kétlem, hogy hallotta.

-         Nem keressük meg az asztalunkat? – kérdezte Guillo.

- Jó ötlet. – bólintottam, mire a párom a karját nyújtotta és elindultunk felfelé a lépcsőn. A korlát mellett számtalan kisebb-nagyobb csoportban beszélgettek az emberek. A nagy spanyol lapok latin-amerikai tudósítói értekeztek az odavalósi  kollegáikkal, egy mexikói énekesnő adott gyereknevelési tanácsokat a perui slágerlisták vezetőjének, egy venezuelai válogatott futballista hallgatta egy argentin lovaspóló játékos történeteit és közben nagyokat nevettek valamin. Az egyik társaságból kivált egy ember és udvariasan megszólított minket. Lelkesen számolt be róla, hogy nyáron látott a Corazón latinoban és mennyire tetszett neki mind a kettőnk alakítása, majd egy hirtelen témaváltással a saját életéről kezdett mesélni, mert mind kiderült ő is táncos akart lenni. Kis idő múlva unni kezdtem a csonkítatlan életrajz hallgatását és mérlegelni kezdtem, hogy lefelé menjek-e a lépcsőn, hogy egy kis friss levegőt szívhassak az udvaron, ami kiszellőztetné a fejem vagy felfelé induljak tovább és menjek be a diákokhoz. Először a lépcsőn felfelé, aztán a bejárat felé néztem, az ellenkező irányba. Unottan kezdtem el az előtérben tébláboló embereket figyelni, míg Guillo beszélgetésbe kezdett a rajongónkkal és csak néha hümmögtem valamit, amikor kellett. Háttal dőltem neki a korlátnak és ahogy ismét a bejárat felé tekintettem egy ismerős alakot szúrtam ki a tömegből. Háttal állt nekem, de talán megérezte, hogy őt nézem, mert teljes testtel felém fordult, mire összeakadt a tekintetünk és én még levegőt is elfelejtettem venni. A körülöttünk lévő világ hirtelen egy elmosódott tarka folttá vált és csak Gonzalot láttam tisztán, ahogy ott állt az előtér közepén, öltönyben, lazán, zsebre tett kézzel. Az arcán egy pillanatra átsuhant valami, de nem tudtam megállapítani, hogy milyen érzés lehetett. Kihúztam magam és én is felé fordultam, miközben éreztem, hogy valahol a szívem mélyén megmozdul egy régi érzés, mintha a téli álmából ébredne fel. A táskám a mellkasomhoz szorítottam, mintha ezzel el tudtam volna nyomni az engem elönteni készülő érzelmeket. Kezemmel Guilloét kerestem és közelebb léptem hozzá, amikor összekulcsoltuk az ujjainkat. Szinte a következő pillanatban lépett oda az argentinhoz egy számomra ismeretlen nő, akire rámosolygott és miután valamit mondott neki megcsókolta. Én sem gondolkoztam sokáig, mivel Guillo épp befejezte a beszélgetést a mexikói szappanopera rendezővel feljebb léptem egy lépcsőfokot és megcsókoltam, miközben végig éreztem, hogy az argentin a szeme sarkából minket figyel. Belekaroltam a páromba és elindultunk megkeresni a helyünket. Mosolyogva lépkedtem Guillo mellett és úgy tettem, mint aki figyelmesen hallgatja a mondanivalóját, ám gondolatban valahol nagyon messze jártam mindvégig. Fejben milliószor végigpörgettem az előbbi néhány percet és nem értettem, hogy mi történt velem az előbb. Miért csináltam ezt a kis műsort a lépcsőn? Nem tudtam a választ, csak egy valamit éreztem. Táncolnom kell, hogy el tudjam felejteni ezt a néhány percet és helyreálljon bennem a világ rendje.

-         Guillo, emlékszel még a híres paso doblénkra a Corazón latinoból? – kérdeztem a páromat, miközben illedelmesen kihúzta nekem a széket az asztalnál.

-         Hogyne emlékeznék! Miért kérdezed?

-         Mi lenne, ha eltáncolnánk? – néztem fel rá ültömből.

-         Ma? – kérdezte meglepve.

-         Igen. Lola és Pedro száma helyett.

-         Benne vagyok. Hagy lássa meg a világ, hogy Guillermo Carrasconál nincs jobb táncos ezen a földkerekségen. – húzta ki magát a széken ülve.

- Javíthatatlan vagy. – adtam egy puszit az arcára – Megyek megbeszélem Anával. – hagytam ott a páromat az asztalnál és az irányt az öltözőnek kijelölt helyiség felé vettem. Odabenn nagyon jó volt a hangulat, egyfajta külön parti folyt a négy fal közt. Néhányan kártyáztak, mások a telefonjukat nyomogatták és megint mások egymással beszélgettek és egy kisebb hangszóróból zene szólt. Mikor beléptem egy pillanatra mindenki felnézett és a köszönés után folytatták tovább a saját maguk szórakoztatását. Körülnéztem, de Ana nem volt épp benn, így leültem az egyik beszélgető csoporthoz és az ajtót figyeltem, hogy mikor érkezik vissza a barátnőm. A helyiségben elég meleg volt, de inkább kibírtam, mint hogy a díszteremben üljek az asztalnál és első sorból nézzem végig, ahogy Gonzalo és az a nő egymást nyalja-falja. A gondolattól is kirázott a hideg, így a figyelmem igyekeztem a diákok beszélgetésére fordítani. Kis idő múlva végre nyílt az ajtó és Ana meg Guillo egymás után léptek be az öltözőbe. Rögtön felpattantam az ültömből és odamenve a barátnőmhöz megbeszéltük, hogy mikor következzen a tánc majd miután végeztünk és a zenét is letöltötte, majd kiírta CD-re az egyik diák odamentünk Guilloval a jelmezekhez, hogy keressünk a tánchoz egy megfelelő ruhát. Ő levett a fogasról egy a matadorékéhoz hasonló öltözéket, ami szemmértékkel nézve pont rá illett, én pedig egy piros színű, fodros andalúz csodát vettem magamhoz, meg egy kendőt. A párommal gyorsan tartottunk egy röpke megbeszélést, mert néhány figurát meg akartam változtatni, aztán elvonultam átöltözni, miközben a díszteremben a gála kezdetét vette. Amint elkészültem és kiléptem a helyiségből Guillot pillantottam meg a folyosón állva és az arcára volt írva, hogy valami nincs rendben.

-         Mi a baj? – léptem oda hozzá, kezemet a karjára téve.

-         A nadrág...remélem, hogy még képes leszek utódokat nemzeni a tánc után is. Végül is kár lenne, ha nem tudnám tovább adni a génjeimet. – gondolkozott el egy huncut mosolllyal az arcán.

-         Az egoizmusért felelős génjeidet? – kérdeztem vissza pimaszul.

-         Nem cariño. A szépségért, a tehetségért meg a szerénységért felelős génjeimet.

-         Szerénység? Arrébb megyek, nehogy rám is jusson a plafonból, amikor rád szakad. – indultam el a díszterem ajtaja felé, ahol már sorban álltak a diákok és onnan nézték a társaik produkcióját.

-         Utállak, ugye azt tudod? – sietett utánam a spanyol.

- Én is téged. – veregettem meg a vállát majd becsukott szemmel kezdtem el készülni a ránk váró néhány percre és csak akkor eszméltem fel, amikor Guilo megfogta a kezem és maga után húzott. A diákok úgy váltak szét, hogy utat adjanak nekünk, mint ahogy a Vörös-tenger válhatott ketté Mózes előtt. Amikor színpadra szólítottak minket Guilloval váltottunk egy gyors csókot a színfalak mögött majd kiléptünk a színpadra. Beálltam a kezdő pozicíóba és türelmetlenül vártam, hogy elinduljon a zene, amely a legismertebb paso doble kicsit feltúrbozott és modernizált változata. Elfedtem magam a kendővel és ahogy meghallottam az első taktusokat kizártam a külvilágot. A spanyol tapssal ütötte a compást én pedig, mint ahogy a pillangó lassan kibújik a bábból úgy engedtem egyre lejjebb a csipkekendőt. Engedtem, hogy a zene átjárja az egész lényemet és a lépésekkel együtt az összes érzésemet, amelyeket felszabadított bennem az España cani, szabadjára engedtem. Bár ketten táncoltuk a koreográfiát Guilloval, ez mégis inkább az én táncom volt. A paso doble iratlan szabályai szerint a nő a kendő szerepét tölti be és hagyja, hogy a férfi irányítsa a parketten, ám én ezúttal a sebzett bika szerepét táncoltam el, aki nem hagyja magát irányítani. Amikor az egyik legelső figuránál a közönség felé fordultam láttam, hogy épp a vacsorát szolgálták fel. A tekintetemmel végigpásztáztam a termen és először Anát kerestem. A spanyol lány a fal mellett állt és duplájára kerekedett szemekkel nézte a táncunkat. Pár fordulás után Gonzalora siklott a szemem, akinek a kezében megállt a villa, annyira megbabonázva nézte a színpadot és engem. Az arckifejezésem nem változott meg, de magamban büszkén vettem tudomásul, hogy végre talán rájött, hogy nekem tényleg a parketten volt a helyem, ott vagyok igazán otthon és így boldog vagyok. Úgy táncoltunk, mint azelőtt még soha és ebből a mámoros állapotból, amit a paso idézett elő bennünk csak akkor kezdtünk el kijózanodni, amikor már percek óta zengett a vastaps kettőnknek. Annyira mindent beleadva táncoltam, hogy a lábam is begörcsölt és alig bírtam egyenesen állni, megőrizve azt a büszke tartást, amelyet a tánc megkövetel. A párom pedig olyat tett, amilyet eddig még soha: letérdelt előttem és kezet csókolt, amivel sikerült kissé zavarba hoznia, mert nem értettem ezt a gesztust, de nagyon jól esett. Miután felegyenesedett észrevette, hogy fáj a lábam és segíteni akart lemenni a színpadról, de odasúgtam neki, hogy egyedül is tudok járni. Büszkén felszegett fejjel és hatalmas mosollyal az arcomon mentem ki a teremből, de ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, megkértem a párom, hogy segítsen visszamennem az öltözőbe. Leültem a padra és levettem a cipőt a lábamról,  mire Guillo egy plédet tett a feneke alá és leült velem szemben, aztán nekilátott, hogy kimasszírozza a görcsöt a lábamból, ahogy ezt oly sokszor tette, amíg a társulatban együtt léptünk fel minden este.

-         Mi volt ez a kézcsók? – kérdeztem mosolyogva, mire ő őszinte csodálatot tükröző szemekkel nézett rám.

-         Bók, gratuláció és elismerés. Te nem láttad magad...egyszerűen egy csoda volt, amit abban a 3 és fél percben előadtál a színpadon. Esküszöm azon gondolkoztam, hogy lemegyek a színpadról, mert letáncoltál...teljesen. Ennyi erőt, büszkeséget és szenvedélyt még egy partneremben sem láttam, mint amennyi benned van. Úgy néztél a közönségre, mintha fel akartad volna gyújtani őket a tekinteteddel....hihetetlen... – csóválta meg a fejét hitetlenkedve.

-         Köszönöm! Ha már te is dicsérsz, akkor megérte a lelkemet is kitáncolnom. – simogattam meg az arcát előrehajolva.

- Alejandra, te vagy a világ legjobb táncosnője... Meg a legkedvesebb... Meg a legszebb és az összes pozitív jelző... Aj, habogok itt össze-vissza, mint egy szerelmes tinédzser. Ez árt az imidzsemnek. – vakarta meg a tarkóját miközben zavartan nevetgélt -  Fú... – vett egy nagy levegőt és felállt a földről, aztán megsimogatta az arcom. Ujjait lecsúsztatta az állam alá, mire én felnéztem rá. Arcát közelítette az enyémhez, miközben mindvégig fogva tartotta a tekintetem, én pedig legbelül megrémültem attól, amit a szeméből kiolvastam. Megrémültem attól, hogy Guillo belém szeretett, felrúgva ezzel azt az egyességet, amit még több hónappal ezelőtt kötöttünk. A kezem a karjára tettem és el akartam kerülni ezt a csókot, de már késő volt. „Azt hiszem szeretlek...” – mondta halkan az ajkaimnak, aztán le is zárta őket a sajátjával. Másképp csókolt, mint eddig bármikor, amivel végképp összezavart, ám hirtelen kinyílt az ajtó és néhány diák jött be átöltözni, mire mi szétrebbentünk és a spanyol hátat fordítva nekem átment az öltöző másik végébe, én pedig összeszedve magam felálltam a padról, hogy átöltözzek a másik számhoz, amiben Lolát helyettesítettem. Belebújtam a fehér ruhába és a magassarkút balettcipőre cseréltem. Mielőtt a lábamra húztam őket az ajkamhoz érintettem a szaténnal bevont cipőket, aztán gondosan masnira kötöttem a szalagokat. Kimentem a folyosóra és beálltam a helyemre a lányok közt, miközben minél jobban megpróbáltam kizárni a külvilágot. Nem akartam, hogy végig Guillon járjon az eszem és azon, ami az öltözőben történt. A díszteremben megszólalt a zene és egyenként mentünk be, hogy egy pár lépéses szólót mutassunk be és elfoglaljuk a helyünket a színpadon sorban álló díjazottak előtt, majd a helyükre kísérjük őket. Én voltam az utolsó a sorban és mikor beléptem a parkettázott terembe igyekeztem minden mozdulatomat minél kecsesebben és minél könnyedebben csinálni, miközben azt képzeltem, hogy Jauregui sárgul az irigységtől. Egy két szökkenés, pár fordulat és lépés után a helyemre igyekeztem és csak akkor néztem meg, hogy ki jutott nekem, amikor már csak egy lépés választott el tőle. Egyenesen a velem szemben álló, szobrocskát szorongató Gonzalora néztem, akivel aznap már másodszor akadt össze a tekintetem. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy megállt az idő, de aztán hátat fordítottam neki és a zene utolsó néhány taktusára koncentráltam. Merev tartásban álltam a helyemen és a szememmel Anát kerestem, aki egy dísznövény takarásában állt és onnan figyelte, hogy mi történik velünk. Szúrós pillantást vetettem rá, mire ő tanácstalanul tárta szét a kezeit ezzel jelezve, hogy ez nem az ő műve. A fejem a vendégek asztalai felé fordítottam és igyekeztem nem arra gondolni, hogy ki áll mögöttem, ami elég nehéz volt lévén, hogy annyira közel álltam az argentinhoz, hogy a ruhám szoknya része surolta Gonzalo öltönyét. A lehelete minden egyes lélegzetvételnél megcirogatta a nyakam, amitől jól eső borzongás futott végig a gerincemen. Hogy elvonjam a figyelmem az exemről a mikrofonnál szónokoló idősebb urat hallgattam, de szerencsétlenségemre már éppen a beszéde végén tartott és elérkezett az a pillanat, amikor Gonzalot a helyére kell kísérnem, hogy aztán kezdetét vehesse a parti. Egy nagy sóhaj kíséretében fordultam felé.

-         Erre semmi szükség. – hárított és megkerülve engem elsétált mellettem.

-         Akkor ebben egyetértünk. – morogtam az orrom alatt és odamentem az asztalunkhoz, de Guillot nem találtam ott.

-         Elment. – állt meg mögöttem Ana. – Azt üzente, hogy majd otthon találkoztok.

-         Mikor ment el?

-         Pár perce. De hogy hogy nem együtt mentetek el?

-         Ez hosszú...majd holnap elmesélem. – húztam a szám. - Azt hiszem én sem maradok itt tovább. Vagy van még feladatom?

-         Nem, már nincs. – rázta meg a fejét a legjobb barátnőm. – A diákoknak már mondtad, hogy elmehetnek?

-         Igen.

-         Nekem még van egy kis dolgom, de utána én is hazamegyek. Unom már, hogy itt ennyire viselkedni kell.

-         Megvárjalak?

-         Nem tudom, hogy meddig fog tartani. Menj haza nyugodtan!

-         Akkor majd holnap találkozunk! Szia! – köszöntem el Anától két puszival és miután eltűnt a tömegben, én nekiláttam, hogy bepakoljam a dolgaim a táskámban. Egyszer csak egy árnyék nőtt egyre nagyobbra az előttem lévő asztal abroszán. – Máris végeztél? – kérdeztem kedvesen.

-         Tessék? – kérdezett vissza Gonzalo, mire én az asztalra ejtettem a táskám meglepetésemben.

-         Azt hittem, hogy Ana vagy. – pillantottam rá.

-         Elnézést! Arrébb szeretnénk vinni az asztalt. – állt meg mellettünk két pincéregyenruhát viselő fiú és miután elálltunk az útjukból, arrébb tették az asztalt. Az egész termet átrendezték, hogy kialakíthassák a táncteret.

-         Köszi, hogy ennyire megaláztál azzal, hogy nagy ívben elkerülve otthagytál a színpad előtt! Igazán rendes volt tőled. – vágtam a fejéhez.

-         Egyedül is visszataláltam az asztalhoz.

-         De itt most nem arról van szó, hogy visszatalálsz-e vagy nem!

-         Bocsánat, hogy megsértettem a művésznőt. Gondolom nem ehhez szokott hozzá a nyáron. – vágott vissza gúnyorosan.

-         Fogd be! Inkább menj vissza a barátnődhöz! Biztos hiányol. – fordítottam neki hátat. Éreztem, hogy egyre dühösebb leszek rá. A teremre eközben félhomály borult és a zenekar egy dalba kezdett.

-         Ha nem táncolnak, üljenek le! Ne foglalják a helyet mások elől! – jött oda hozzánk az egyik szervező, mire Gonzalo megfogta a csuklóm és maga felé fordított.

-         Te meg mi a fenét csinálsz? – méltatlankodtam, miközben megpróbált magához húzni.

- Az előbb azt mondták, hogy vagy táncolunk vagy lelülünk és nekem most nincs kedvem leülni. Amúgy is beszélni akartam veled. – válaszolt. Jaci Velasquez lépett a színpadra és a Llegar a ti első hangjai ütötték meg a fülünket, mire a körülöttünk lévő párok összebújva kezdtek lassúzni. Megadva magam a sorsomnak közelebb léptem Gonzalohoz és hozzákészültem, hogy beálljak a kicsavart standerd tánc tartásba, amellyel a létező legkevesebb felületen találkozok az argentin testével. A kezem az övébe helyeztem és amikor átfogta a derekam, varázsütésre magától visszaállt a testem a normális testtartásba. Másik kezem a vállára tettem és bármennyire nem akartam, kénytelen voltam a szemébe nézni. Az a barna szempár még mindig ugyanolyan hatással volt rám, mint amikor még együtt voltunk és ezt rögtön érezhettem is, amikor melegség járta át a lelkem.

-         Miről akartál beszélni? – kérdeztem miközben lépegetni kezdtünk a zene ritmusára.

-         Miért jöttél vissza? – válaszolt egy kérdéssel.

-         Állást kaptam az iskolában.

-         Azt mondtad, hogy többet nem tanítasz az iskolában, mert nem bírod azt a nőt. Ennyit érnek az elveid? Vagy már azokat is elfelejtetted?

-         Ott hagytam a társulatot.

-         És a sikereid?

-         Én voltam a Primavera vezető táncosa, de tudod mindent a csúcson kell abbahagyni. Most már itt van Guillo, megállapodunk Madridban és a többit majd meglátjuk. Boldog vagyok és egy percig sem bántam meg, hogy a tánc mellett döntöttem.

-         Én is remekül érzem magam a bőrömben. Szerintem nekem is korai volt komolyabb kapcsolatra adni a fejem ilyen fiatalon.

-         Guillo soha nem kéri, hogy válasszak közte és a tánc közt.

-         Sok más nőnek pedig helyén van az értékrendje.

-         Sértegetsz?

-         Csak az igazat mondom.

-         Idióta!

- Mindenki magából indul ki. – pörgetett meg, aztán beleütköztem a mellkasába. Szúrós tekintettel néztem fel rá és még a félhomályban is tökéletesen láttam, hogy ő is dühös. A szeme szinte szikrákat szórt és kicsit erősebben szorította meg a kezem a sajátjában, a másik karjával pedig még jobban magához szorított. Az agyam futószalagon gyártotta a jobbnál-jobb beszólásokat és válogatott sértéseket, de a szám mégis néma maradt. Nem volt kedvem hozzá, hogy vele veszekedjek, mert eléggé lefoglalta a gondolataim Guillo és az, hogy minden jel szerint tényleg belém szeretett. Lehunytam a szemem és vettem egy mély levegőt, hogy megnyugtassam magam. Lassan nyitottam ki újra, miközben Gonzalo egy fél fordulatot tett velem a saját tengelyünk körül. A fény tökéletes szögben esett az arcára én pedig képtelen voltam levenni a tekintetem róla. Mintha egy jó tündér megsuhintotta volna a varázspálcáját és egy lehelletnyi tündérpor szállt volna kettőnkre és hirtelen eltűntette volna az összes többi táncoló párt mellőlünk. Csak őt tudtam nézni...az arcát, a szemét, a száját. Tudatosult bennem, hogy ott vagyok annak az embernek a karjaiban, aki néhány hónapja még a világot jelentette számomra. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha az a májusi délután meg sem történt volna és mindent, ami azóta történt csak álmodtam volna. Nem értettem, hogy mi történik velem. Hogyan lehet az, hogy az előbb még meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben, most pedig hirtelen úgy érzem, hogy valahol mélyen éledezik az, amit nem is olyan rég iránta éreztem. Azon kaptam magam, hogy a szeméből próbálok olvasni. Vajon ő is azt érzi most, amit én? Csak egy vagyok neki a vendégek közül? Vagy benne is megmozdult ugyanaz, ami bennem? A dal lassan elhalkult és a varázs is hirtelen véget ért. Gonzalo elengedett én pedig egy lépést tettem hátra felé. Percekig mereven néztük egymást és egyikünk sem mozdult. Némán beszélgettünk egy ideig, de aztán felócsodtunk a kábulatból.

-         Akkor most már lezártuk kettőnk dolgát. – törtem meg a csendet.

-         Már akkor lezártuk, amikor elmentél.

-         Remek! Akkor most már nem kötelező egymással beszélgetnünk.

-         Pilar már úgyis türelmetlenül vár. – fordított hátat Gonzalo.

- Engem meg Guillo. – szóltam utána majd elindultam az ellenkező irányba és menet közben felkapva a táskám, a fellépőruhámban siettem ki a teremből. Az utcán leintettem egy taxit és hazafuvaroztattam magam. Lassan nyitottam be a lakásba, ahol sötétség honolt. Benézve a hálószobába Guillo körvonalait fedeztem fel a takaró alatt. Nem akartam őt felébreszteni, ezért csendben tettem be magam mögött az ajtót és a nappaliban lévő kanapéra dobtam le magam. A lábaim felhúztam és a homlokom a térdeimnek támasztottam. Miért kell mindennek ilyen bonyolultnak lennie? Guillo a megegyezésünk ellenére belém szeretett, amit minden áron el akartam kerülni. Tisztában voltam vele, hogy én soha nem fogom tudni viszonozni úgy az érzéseit, ahogy kellene, de túl jól alakítottuk a szerelmespárt. Aztán felbukkant Gonzalo is és még jobban összekuszált bennem mindent. Nem akartam tudomást venni azokról az érzésekről, amelyek akkor törtek elő a mélyből, amikor táncoltunk és kvázi sértegettük egymást. Már-már úgy éreztem, hogy hiányzik az argentin...és fáj, hogy megtörtént az a májusi délután, de visszarángattam magam a földre. Jól van ez így. Választottam és most a táncnak élek, Anáék pedig így is elfogadnak, az pedig hogy Gonzalo mit gondol, az legyen a maga baja. Éreztem, hogy a szemem szúrni kezdik a könnyek én pedig nem szabtam nekik gátat. Halkan sírni kezdtem a szemfestékem pedig egyre nagyobb foltot hagyott a fehér ruhán. Ha jó így, miért fáj mégis? Megmakacsoltam magam és elszántan letöröltem a könnyeimet. Akkor is megmutatom Gonzalonak, hogy nem bántam meg semmit sem...