Un sueno en realidad II. - 8. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a folytatást. :) Nem nagyon tudok mit mondani a részről, csak jó olvasást kívánok hozzá! A pipákért és kommentekért pedig még mindig nagyon hálás vagyok. Tényleg nagyon jól esnek a visszajelzések. :) 

Remélem Mindenkinek úgy teltek az ünnepek, ahogy az előre elképzeltétek! :)

Puszi:

Detti

A fekete Audi lassan gördült oda a járdához Madrid egyik legdrágább környékén. Pilar nagyot sóhajtott és szemével a mellette ülő Gonzalot méregette, de a férfi egy szót sem szólt hozzá.

-         Biztos nem akarsz feljönni hozzám? – kérdezte a nő.

-         Ne haragudj, de nagyon elfáradtam és holnap edzésem lesz. – hárított a focista.

-         De azt mondtad nekem, hogy beszélni szeretnél velem vagy meggondoltad magad?

-         Már nem aktuális. – rázta meg a fejét tagadólag az argentin.

- Hát akkor jó éjt Gonzalo! Ha esetleg meggondolnád magad, szívesen látlak. Még sokáig fenn leszek az éjjel. – hajolt közelebb a focistához Pilar és végighúzta a mutatóujját a férfi száján majd onnan lefelé haladva  a mellkasán is. Gonzalo meg sem rezdült, mintha az előbb Pilar csak gondolatban tette volna meg, amivel próbálkozott. A nő értetlenül állt az előtt, hogy a férfi még csak meg sem csókolja, ahogy szokta....ahogy az együtt töltött éjszakájuk el szokott kezdődni. Kiszállt az autóból és még egyszer megerősítette, hogy szívesen venné, ha Gonzalo vele maradna, de a csatár úgy tett, mint aki nem értette a célzást. Pilar kissé mérgesen csapta be az autó ajtaját és amint eltűnt a bejárati ajtó mögött, a fekete Audi is elhajtott a ház elől. A mirasierrai ház nem volt túl messze onnan, így Gonzalo is elég hamar hazaért. Amilyen gyorsan csak tudta ledobálta magáról a díjátadón viselt ruhákat és egy gyors zuhany után bedőlt az ágyba. Két kezét a feje alatt kulcsolta össze és újra végiggondolta a díjátadón történteket. Nem gondolta, hogy Alejandra ott lesz és ennyire megnehezíti a dolgát. Nagyon jól tudta, hogy a lány egész végig neki akart üzenni. Neki szólt az a parádézás annak a táncosnak az oldalán és neki szólt az a tánc is, amit a színpadon bemutatott. Amíg nézte, olyan érzése volt, mintha csak ő és Alejandra lettek volna egy arénában és megpróbált volna vele megküzdeni, ahogy a matador szokott a bikával...a sebzett bikával. Ő is meg akarta a lánynak mutatni, ezért is kérte fel táncolni, holott az esze tiltakozott ellene, mégis odament hozzá, hogy megszólítsa és Alejandra rögtön a fejéhez is vágta, hogy miért hozta kínos helyzetbe, de pár pillanat múlva már ott tartotta a karjaiban, mint azelőtt. Szinte már el is felejtette, hogy milyen érzés is volt... Gonzalo felült az ágyban és körülnézett. Biztos ezt akarta? Mire volt jó ez az egész? Pár órával ezelőtt még úgy lépett ki azon az ajtón, hogy beszél Pilarral, hisz amióta világ a világ a focisták mindig olyan nők mellett mutatkoztak, mint amilyen ez a butiklánc örökösnő. Alejandra elment és ez az ő saját döntése volt, annak idején nem kényszerítette őt semmire sem. Ha neki nem kellett, amit ő adni tudott, akkor nem is érdemli meg, hogy bánkódjon utána. Eleget szomorkodtt akkor, amikor senki sem látta. Alejandra már nem az, aki egy évvel ezelőtt volt. Már akkor sem az a lány volt, akibe beleszeretett, amikor utoljára lépett ki ennek a háznak az ajtaján és ma is tanújelét adta ennek. Az a lány soha nem viselkedett volna úgy, mintha ő lenne a páva a baromfiudvarban, ez az Alejandra viszont igen. Külsőre még gyönyörűbb volt, mint néhány hónapja, de de a belső tulajdonságai teljesen kicserélődtek és hiába jött vissza, talán már soha nem lesz az a lány, aki akkor volt, mikor először jött Madridba az álmait kergetve... Soha nem fogja elfelejteni, hogy mekkorát csalódott benne... Gonzalo kicsúszott az ágy szélére és kézbe vette a mobilját. Tanácstalanul forgatta a kezében, mert nem tudta eldönteni, hogy használja-e vagy nem. Makacsul ellenállt az érzéseinek és megpróbálta kizárni Alejandrát a gondolataiból, miközben előkereste a telefonkönyvből az ismerős számot. Nem beszél vele a barátnő dolgoról, de miért ne érezhetné jól magát egy pár órára? Nem csöngött sokáig és mikor az ismerős hangot meghallotta a vonal másik végén, csak ennyit mondott:

-         Negyed óra múlva ott leszek Pilar!

***

A homlokom a hideg ablaküvegnek támasztottam és úgy néztem, ahogy a szemem előtt elsuhan a táj. A díjátadót követően volt három szabadnapom, mert a diákok ekkor költöztek be a kollégiumba és még a Grease próbáit sem tartottuk meg, én pedig úgy gondoltam, hogy összecsomagolok és magam mögött hagyom Madridot erre néhány napra. A megtakarított pénzemből vettem ki egy kisebb összeget és foglaltam egy szobát San Sebastianban, a híres tengerpartra néző szállodában. Egyedül akartam kicsit lenni és átgondolni, hogy most mi is legyen? Hogyan tovább? Amikor elindultam otthonról Guillo még aludt, így hátrahagytam neki egy üzenetet miszerint nem végleg fordítok hátat a spanyol fővárosnak, csak egy kis időre van szükségem, hogy gondolkozzak. Amíg a csodaszép üdülőhelyen voltam nem mentem bulizni, nem kerestem az alkalmat a szórakozásra, még a tengerben sem fürödtem, csak órákon át róttam a tengerparti sétányt vagy ültem egy padon és megpróbáltam rendezni a fejemben mindazt, ami azóta történt velem, hogy visszajöttem Spanyolországba. Guillo tiszteletben tartotta a kérésem és nem keresett ezalatt a néhány nap alatt, most viszont vészesen közeledik velem a vonat Madrid felé és most már nem úszhatom meg azt a beszélgetést vele. Rosszul éreztem magam, amiért úgy alakult, hogy a spanyol belém szeretett. Nem akartam neki fájdalmat okozni, de mégis kénytelen voltam rá. Nem hazudhattam neki, hogy szerelmes vagyok belé, mert ez nem volt igaz...sajnáltam, hogy így alakult és erre a fordulatra abszolút nem voltam felkészülve. Na és ott volt Gonzalo is... elég volt csak lehunyni a szemem és magam előtt láttam, az öltönyös alakját. Élesen beleívódott az emlékezetembe, ahogy táncoltunk és ha erre gondoltam még azt is éreztem, ahogy átfogta a derekam.  Bármennyire is szerettem volna az ellenkezőjét, mégsem tagadhattam, hogy még mindig bizonyos hatással volt rám és ez ellen nem tehettem semmit sem, csak megpróbálhattam úgy tenni, mintha mégsem. Egy volt a lényeg: Gonzalo ebből ne vegyen észre semmit sem. A díjátadó estéjén kimutatta a foga fehérjét és ha tényleg ilyen, hát akkor felőlem azt csinál, amit akar. Már elmúlt az az idő, amikor még azon gondolkoztam éjszakánkét, hogy megkeressem-e. Mára felépítettem magamnak egy életet, amiben neki nincs helye, ahogy ezt a fejemhez vágta azon a délutánon. Választottam és ehhez ragaszkodni fogok tűzön-vízen át. Hátradőltem az ülésen és nekiláttam, hogy összekészítsem a dolgaim, mert a vonat már a Chamartín váltóin kattogott keresztül. A pályaudvaron senki sem várt rám ezen az esti órán, de nem is számítottam rá, hogy bárki is kijön elém, mert Anán kívül senkinek sem árultam el, hogy mikor érkezem vissza Madridba. Fogtam egy taxit és Guillo lakásához vitettem magam. Miután fizettem és a fehér-piros csíkos autó elhajtott vettem egy nagy levegőt, majd megemeltem a bőröndöm és beléptem a házba. Úgy éreztem mintha a lábaim ólomból lettek volna, ahogy egyik lépcsőfok után léptem a másikra. A cipeléstől kimelegedtem, de nem akartam a liftet használni...ezzel is megnyújtottam kicsit az időt. Néhány percig tanácstalanul toporogtam az ajtóban, mire végre elszántam magam, a kulcsom beillesztettem a zárba és a lehető leglassabban lenyomtam a kilincset. Beléptem a lakásba és az előszobában lerúgtam a cipőm, ahogy mindig is szokásom volt. A bőröndömet félretettem, aztán a táskámmal a vállamon beléptem a nappaliba, ahol Guillo a kanapén ült és épp olvasott.

-         Hola Guillo! – köszöntem neki miközben leültem a kanapé másik végébe.

-         Hola! – tette félre az újságot – Milyen volt San Sebastian?

-         Jó volt. Végre mindent nyugodtan át tudtam gondolni. – álltam fel a helyemről és a konyha felé vettem az irányt. – Csinálok vacsorát, te nem kérsz?

-         Nem rég ettem – jelentette ki.

- Jó, akkor csak magamnak csinálok. – álltam neki egy egyszerű krumplis tortillának. A hozzávalókat elkészítettem és kisütöttem az ételt, aztán apró falatonként ettem meg. Guillo közben oda sem jött hozzám és még csak rám sem nézett. Az újság, amelynek ironikus módon Gonzalo volt a címlapján ismét a kezében volt, de az mindjárt látszott az arckifejezésén, hogy a lapokat ugyan hajtogatja, de egyáltalán nem olvas. Szinte a konyhában is hallottam, hogy kattognak az agykerekei. A tányért betettem a többi közé, most nem fáradtam a mosogatással, aztán visszamentem Guillohoz. Leültem az egyik fotelbe és vártam, hogy ő szólaljon meg, de nem tette meg.

-         Mit csináltál itthon, míg én San Sebastianban voltam? – törtem meg a csendet egy kérdéssel.

-         Ugyanazt, amit te pár kilométerrel arrébb. – tette az asztalra az újságot. – Alejandra, hidd el, hogy nekem sem kellemes ez a beszélgetés, de muszáj túlesnünk rajta. Apám mindig azt mondja, hogy az ilyesmin jobb gyorsan túl esni, valahogy úgy, ahogy ti nők a gyantázást csináljátok.  Kérlek hagyd, hogy végig mondjam, amit szeretnék, utána válaszolhatsz és meg foglak hallgatni, ha te is megteszed nekem ezt a szívességet. – nézett egyenesen a szemembe, mire egyetértően bólintottam, ő pedig folytatta – Tisztán emlékszem arra, amikor megismertelek. Te voltál az újonc, akit Bazterrico a nyakamba sózott, miután már a ki tudja hányadik lány mondott fel, mert nem tudott velem együtt dolgozni. Azt hittem, hogy te is fel adod és rögtön az első nap otthagyod Sevillát, de ahelyett, hogy sértődötten otthagytad volna a próbatermet felvetted a kesztyűt és felnőttél mellém. Nem hagytad magad és ezzel kivívtad a tiszteletem. Később sokat beszélgettünk és összebarátkoztunk, én voltam a bizalmasod a társulatnál és fokozatosan megismertem az életed a pesti gyermekkorodtól egészen a madridi életedig. Hozzám csengettél be azon a májusi napon, hogy fogadjalak be a turné kezdetéig, amikor szakítottatok Gonzaloval én pedig befogadtalak és az igazi történet ekkor kezdődött el. Együtt utaztunk el a turnéra és most már a hétvégéket is együtt töltöttük, nem csak a hétköznapokat. Egy szobában laktunk, egy próbateremben próbáltunk, együtt táncoltunk és olyan kényelmes megoldásnak tűnt, hogy megpróbáljuk együtt. A föld számtalan táncospárja tesz ugyanígy, nekünk is bejöhet – gondoltuk. Ott voltál te, a gyönyörű táncosnő, aki borzasztó magányos volt és nem találta a helyét és voltam én a táncos, aki csak egy olyan nőre várt, akit nem kell otthagynia a városban, ha a következő hétvégén máshol lép fel. Én, mivel néhány évvel idősebb vagyok nálad mindig igyekeztem az idősebb jó barát szerepében tetszelegni és terelgetni téged a helyes úton meg okos tanácsokat próbáltam adni egész addig, míg ezzel a kérdéssel nem álltál elém. Sutba dobtam a józan eszem és kaptam a lehetőségen. Bár megegyeztünk benne, hogy a szerelmet egy jó ideig kizárjuk mégsem tudtam az ellen tenni, hogy lassanként tényleg érezni kezdjek valamit irántad. Nem is tudom, hogy mikor kezdődött, de mielőtt haza nem jöttem azt vettem észre, hogy úgy viselkedek, mint egy kiskamasz, amikor megpillantom a neved a mobilom kijelzőjén. Egyre jobban hiányoztál és másra sem tudtam gondolni rajtad kívül...Alejandra én szerelmes vagyok beléd. – nézett rám várakozó tekintettel.

-         Guillo...én...várj pár percet kérlek! – temettem a kezembe az arcom és fejben újra végigpörgettem a spanyol vallomását – Nem is tudom hol kezdjem. – sóhajtottam – Guillo, Isten látja lelkem, én soha nem akartam és nem is akarok neked fájdalmat okozni, de mégis kénytelen vagyok rá, mert hazudni sem akarok neked. Én nem vagyok szerelmes beléd. – mondtam ki és a szavak éles késként hasítottak a levegőbe. A spanyol a szőnyeget kezdte el fíxirozni és úgy hallgatta tovább a monológom – Egy szívtelen utolsó önző dögnek érzem magam, mert soha nem lett volna szabad, hogy szóba hozzam, hogy próbáljuk meg együtt. Én csak a saját sebeim nyalogatásával voltam elfoglalva és mindenáron egy kapcsolatba akartam menekülni a magány elől, még úgy is, ha az csak kifelé szól...komolyabb érzelmek nélkül. Mindeközben pedig bele sem gondoltam, hogy ezzel a te lelkedbe tiporhatok majd, ha egyszer tényleg belém szeretsz. Belerángattalak ebbe a drámába és ez nem volt szép tőlem, most pedig te szenvedsz miattam. Én nem ezt akartam...Bocsáss meg nekem! – csordult ki egy könnycsepp a szememből.

-         Nem te tehetsz róla, hogy így alakult...Erről senki sem tehet. – simogatta meg a hátam.

-         De igen. Nem lett volna szabad ebbe a kapcsolatba belekezdenünk...én már elejétől fogva tudtam, hogy nem leszek képes viszonozni az érzéseid, ha mégis kialakul valami. Képtelen vagyok úgy gondolni rád...

-         Ezzel én is tisztában voltam, mégis reménykedtem, hogy egyszer talán úgy tudsz majd rám nézni. Nézd, engem az élet megtanított arra, hogy mikor harcoljak valakiért és mikor álljak félre és én már elejétől fogva láttam, hogy mi is a helyzet velünk, de nem akartam tudomást venni róla. Tudom, hogy ezt te nem fogod elismerni, de majd én elmondom helyetted is. Én, még ha talán évek múlva el is kezdenél valamit érezni irántam, mindig csak a második lehetnék, mert az első hely már rég ki van osztva a szívedben.  – erre a gondolatmenetre felkaptam a fejem és érdeklődve vártam a folytatást – Őszinte leszek: sajnálom, hogy én csak én vagyok és nem ő, mert piszok szerencsések vagytok, hogy nektek sikerült megtalálni azt a valamit, ami a nagyszüleimet is összekötötte és igaz szerelemnek hívják, még ha nem is vagytok hajlandóak tudomásul venni.

-         Hagyjatok már békén Gonzaloval! Ana is folyton ezzel rágja a fülem, most meg már te is kezded?! – pattantam fel az ültömből. – A díjátadón beszéltem vele miután te elmentél és lezártuk a kettőnk dolgát. Én mentem jobbra, ő ment balra és kész.

-         Láttam, hogy beszéltél vele.

-         Te nem itthon voltál már akkor? – néztem rá meglepett képet vágva.

-         Valóban elindultam, de gondoltam, hogy mégsem szép köszönés nélkül lelépni és visszafordultam. Mikor beléptem a terembe, akkor kezdtetek el táncolni és láttam, hogy vitatkoztok, aztán hirtelen beállt valami varázslat és másként néztél rá. Rögtön beugrott, hogy a lépcsőnél is ott volt, amikor váratlanul odaléptél hozzám és megcsókoltál, aztán őt nézted akkor is, amikor a pasot táncoltuk és a büszkeséged miatt nem akartad, hogy segítsek kimenni a teremből, amikor begörcsölt a lábad, mert nem akartad, hogy így lásson. – egész eddig fel-le járkáltam a nappaliban, de szinte megdermedtem, ahogy a spanyolt hallgattam. Teljesen helytálló volt az elemzése, de ezt nem vallottam volna be a világ összes kincséért sem.

-         Ugyan már! Ezeknek semmi köze sincs Gonzalohoz, az a tánc meg....tudod, hogy mennyire bele tudom élni magam a zenébe, amikor táncolok.

-         Addig csapod be magad, amíg csak jól esik. – dőlt hátra. – Csak aztán nehogy túl késő legyen és verd a fejed a falba.

-         Guillo, én nem akarok veled összeveszni, annál jobban kedvellek. Inkább elmegyek sétálok egyet válasz helyett és kiszellőztetem a fejem, majd jövök.

-         Rendben. – bólintott, mire én kimentem az ajtóhoz és belebújva a cipőmbe a vállamra kaptam a táskám, aztán kinyitottam ajtót, de Guillo még utánam szólt mielőtt becsuktam volna. „Alejandra gondold át, hogy mennyit is ér a büszkeség és a makacsság!”

***

Fogalmam sem volt róla, hogy mióta róttam Madrid utcáit, de úgy éreztem, hogy szükségem van erre a kis egyedüllétre. Tényleg nem akartam összeveszni Guilloval, hisz szegénynek elég fájdalmat okoztam így is azzal, hogy kimondtam azt a bizonyos öt szóból álló mondatot, hiába mondta, hogy ő fel volt erre készülve. Az egyik utca neonreklámjai közül kiemelkedett a feltűnő színeivel a La Dorada báré, így afelé vettem az irányt. Benyitottam a kissé füstös helyiségbe és ahogy hozzászoktattam magam a benti levegőhöz leültem a pulthoz és kértem egy italt. Nem is igazán tudtam, hogy mi van a pohárban, de egyből lehajtottam, aztán kértem még egyet és utána még egyet belőle, de abból már csak egy kisebbett kortyoltam. A fejem a karommal támasztottam, úgy könyököltem a pulton és a másik kezemel csak forgattam az ismeretlen alkoholos löttyöt a poharamban, miközben az italok fölé kitett, bekeretezett Real Madrid mezt néztem. Naiv voltam, amikor azt hittem, hogy elég nagy város Madrid ahhoz, hogy el tudjam kerülni Higuaínt. Egy újabbat kortyoltam a pohárból és ismét a mezre néztem. A 20-as szám már messziről világított a hátán az argentin nevével együtt, mellette pedig ott az írás azzal az írással, amivel azokat a kedves mondatokat írta le egy cetlire és tette ki a hűtőre reggelente. Rákényszerítettem magam, hogy a tekintetem levegyem a ezről és inkább a poharamat néztem.

-         Ha csak nézed, akkor nem fog elfogyni. – tette le magát mellém egy vicces kedvű pasi és ugyanazt kérte a pultostól, amit én.

-         Lassan iszogatom. – forgattam meg az italt a pohárban, a jégkockák pedig nekiütköztek az üvegnek. Szemrevételeztem azt, aki elég bátorságot érzett hozzá, hogy leüljön mellém és beszélgetést kezdeményezzen velem. Egy  magas, eszméletlenül jó képű nagyjából korombeli a kiejtéséből ítélhetően valószínűleg argentin félisten foglalta el a szomszédos széket. Ahogy néztem ismerősnek tűnt az arca, de biztos voltam benne, hogy összekeverem valakivel, mert ha találkoztam volna már vele, arra biztos emlékeznék.

-         Mi bántja a szíved bonita? – mosolygott rám.

-         Az egy bonyolult és hosszú történet.

-         Nekem van időm. Néha hasznos ha az ember kiönti a szívét egy kívülállónak. – nézett rám bíztatóan.

-         Ha ennyire tudni akarod pasi ügy. – vontam meg a vállam.

-         Akinek egy ilyen bomboncita nem kell, az hülye.

-         Aranyos vagy, de ez nem ilyen egyszerű. Adott egy pasi, nevezzük egyeskének és adott egy másik ő a ketteske. Nos egyeske még pár hónappal ezelőtt rákényszerített, hogy válasszak közte és a hivatásom közt, én az utóbbit választottam és otthagytam. Együtt dolgoztam ketteskével és közben felvetődött, hogy mi lenne, ha megpróbálunk valami kapcsolatfélébe keveredni. Megpróbáltuk és pár nappal ezelőtt kiderült, hogy ő belém szeretett, viszont én nem vagyok szerelmes őbelé. Hogy bonyolultabb legyen a helyzet itt van még egyeske is... – sóhajtottam.

-         Ez tényleg bonyolult. – vakarta meg a fejét – Szóval ketteskével vagy, ő szerelmes beléd, de te nem vagy az őbelé, mert még mindig a képben van egyeske. Fú...ez kicsit olyan, mint otthon a szappanoperák főműsoridőben. Egyeske elég idióta, ha csak így elengedett, ketteske meg....ketteske.

-         Mondd csak ki, hogy egy Istencsapása vagyok...

-         Nem mondom, mert látszik rajtad, hogy nem vagy az. Viszont kérdeznék valamit. Miért nem beszélsz egyeskével?

-         Nem érdekel az egyeske. – húztam ki magam. – Viszont sajnos lépten-nyomon belebotlok – rásandítottam a mezre a falon.

-         Szereted még? – kérdezte.

-         Köszönöm szépen jól megvagyok így is.

-         Nem azt kérdeztem, hogy hogyan érzed magad, hanem, hogy szereted-e még. – mondta, én pedig a poharamat kezdtem el bámulni. Gondolatok milliói futottak át az agyamon a szomszédom pedig válaszra várt.

-         Talán.

-         Szóval igen.

-         Nem....vagyis....a múltkor váratlanul megláttam egy eseményen és úgy éreztem, hogy megint belém vágott a villám. Basszus, ugye ezt most nem mondtam ki hangosan? – kaptam ijedten a szám elé a kezem.

-         De kimondtad. – nézett rám mindent tudó mosollyal.

-         Felejtsd el!

-         Elfelejtem, ha elárulod a neved, bonita.

-         Alejandra Várady. – nyújtottam a kezem, mire a szomszédom csak nagy szemeket meresztve nézett engem és már majdnem visszahúztam a kezem, amikor megfogta.

-         Ezequiel Garay.

-         A rohadt életbe! – kiáltottam fel magyarul és a szememmel egy verem után kezdtem el kutatni, ahol elsüllyedhetek. Hogy nem ismertem fel a Real Madrid védőjét és Ana elmondása szerint Gonzalo legjobb barátját a csapatból? Ide vezetett, hogy hónapok óta nem ültem le meccset nézni.

-         Akkor én az előbb kajak lehülyéztem Pipitát?

-         Kétszer is.

-         Egyébként sokat mesélt rólad.

-         Képzelem, hogy miket...

-         Tévedsz. – kezdett volna mesélésbe, de az ujjam a szájára tettem.

-         Nem akarom hallani. Sőt én most szerintem hazamegyek. Elég hülyeséget csináltam már ma. – ugrottam le a bárszékről és a kijárat felé vettem az irányt.

- Várj, elkísérlek! – kapta fel ő is a kabátját és utánam sietett. Egymás mellett sétáltunk és közben kifaggattam az eddigi életéről, arról, hogy mennyire tetszik neki a madridi élet és úgy nagyvonalakban mindenről. A ház kapujában váltunk el egymástól én pedig rögtön a lakásba siettem fel. Amikor benyitottam sötét fogadott, ezért felkapcsoltam a villanyt és rögtön szemet szúrt egy boríték az asztalon. Lerúgtam a cipőm és odamentem, hogy megnézzem. A borítékon az én nevem szerepelt, ezért kinyitottam és kivettem belőle egy négyrét hajtott lapot. Olvasni kezdtem a sorokat.

„Alejandra,

Gondolkoztam egy kicsit és úgy gondoltam, hogy most nekem is szükségem lenne egy kis időre. A bátyám, Aitor most Madridban dolgozik és délen bérel egy kisebb lakást. Egy kis időre hozzá költözök, úgyis régen láttam már és már hiányzik. Ebben a lakásban addig maradhatsz, amíg jól esik, hisz ez a te otthonod is. Ha bármi baj van nyugodtan kereshetsz, a számom tudod. Miattam nem kell aggódnod, túl leszek rajta..Egy táncos ismeri a fájdalmat és én már vagyok vele olyan jó haverságban, hogy tudom, nem marad nálam sokáig. Küldök neked egy hatalmas baráti ölelést! Tényleg ne aggódj miattam...

Guillo

U.I.: Ugye átgondoltad amit kértem?”

Miután a pár sor végére értem, összehajtottam a papírt és visszatettem a borítékba. Leültem a kanapéra és a tekintetem arra az újságra esett, amit Guillo olvasgatott. A címlapról Gonzalo mosolygott rám, én pedig egy kézmozdulattal lesöpörtem onnan az alatta lévő néhány másik újsággal együtt, aztán leborultam az asztalra és vártam hogy végre megnyugodjak egy kicsit....