Lo juro otra vez - 10. fejezet (befejező rész)

Sziasztok!

Tudom megint késtem a résszel...éjjelre ígértem és hajnal lett belőle, de mentségemül legyen szólva igyekeztem a tőlem telhető legjobban megírni és a jó munkához idő kell, mint a szólás is tartja. :) Hát megérkezett a történet befejező része. Remélem tetszeni fog Nektek! :) A pipákat és kommenteket nagyon köszönöm! :) Csütörtök-pénteken hozom az Un sueno II. évadának első részét. Ma és holnap pedig igyekszek eljutni mindenkihez kommentelni. :)

Puszi:

Detti

U.I.: Amit a Gonzalo névről írtam a részben, az így igaz. Azt mondják, hogy a nevek is jellemzik az embert, hát Pipitára ez szerintem teljesen áll. :)

Lassan kezdtem magamhoz térni, amihez háttérzajul egy monoton csipogó hang szolgált, azon kívül csend volt a szobában, de kinntről behallatszott az ajtóm előtt elsiető léptek zaja keveredve a beszélgetéssel és a mentők szirénájának hangjával. Orromat megcsapta a jellegzetes kórházszag, mire kíváncsi lettem, hogy mi is történt velem. Nem értettem, hogy az albérletemből hogyan kerültem egy kórházi kórterembe. Lassan nyitottam ki a szemem, hogy szoktassam a fényhez és szememmel megkerestem a csipogó hang forrását, aztán ránéztem a kezemre, ahová infúzió volt bekötve. Szorítást éreztem a karomon és feljebb pillantva a kézfejemtől egy vérnyomásmérőt is felfedeztem, amit rám kötöttek. Épp az mért, azért éreztem a szorítást. Mozgolódni kezdtem a kényelmetlen ágyon mire anya rögtön az ágyamnál termett.

-         Mi történt? Hogy kerültem ide? A baba? – zúdítottam a kérdéseket anyára, aki nyugtatólag simogatta meg a homlokomat.

-         Nyugodj meg, semmi baj. Csak elájultál.  

-         De biztos nincs semmi baja a kislányomnak? – kérdeztem meg aggódva.

-         Nincs. Az unokámal minden rendben. Nyugodj meg Esperanza! – mondta nyugtatónak szánt hangon.

-         De mégis mennyi ideje vagyok itt? Nem emlékszem semmire... – faggattam volna tovább, de alighogy kimondtam az utolsó szót kinyílt az ajtó és Gonzalo lépett be a szobába.

-         Dios Mio! – sóhajtott fel a megkönnyebbüléstől az argentin, amikor az ágy másik oldalán termett. – Ne tedd ezt velem...Én annyira megijedtem... – simogatta meg az arcom a kézfejével.

-         Nekem most mennem kell, apádat is meg kell valakinek nyugtatnia. – mosolyodott el anya - Ha bármi van, szóljatok! – intett minket és lehajolva hozzám megpuszilta a homlokomat majd megkerülve az ágyam Gonzalo is kapott egy puszit a feje búbjára. Az a pár perc, amíg anya összepakolva a táskáját el nem hagyta a kórtermet csendben telt. A gépek csipogását hallgattam és a kezemet a hasamra simítottam. „Kicsim, anya itt van veled. Vigyázok rád, nem lesz semi baj.” – mondogattam magamban és reménykedtem hogy így is érzékeli valamilyen formában a kislányom. Miután kettesben maradtam Gonzaloval rögtön letámadtam a kérdéseimmel.

-         Te tudod, hogy mi történt velem? Csak annyira emlékszem, hogy kitettél a háznál és aztán bementem és a konyhában akartam valamit csinálni, de csöngettek és akkor ajtót akartam nyitni, de hirtelen nagyon elkezdtem szédülni... – gondolkozta el - De utána mi volt? – néztem Gonzalora kérdőn.

-         A telefonod kicsúszott a zsebedből és a kocsimban maradt. Alig mentem pár saroknyit és észrevettem, ezért visszamentem, hogy odaadjam neked, de hiába csengettem nem nyitottál ajtót. Szerencsére nem zártad be, így be tudtam menni és akkor ott találtalak a nappali padlóján fekve... Annyira megrémültem...én...én... – kezdett el még mindig aggódástól terhes hangon hebegni.

-         Gonzalo nyugodj meg, most már jól vagyok. – tettem a kezem az övére. – Inkább azt mondd meg, hogy az orvos mondott-e valamit a kislányunkról.

-         Ép és egészséges. Nem kell miatta aggódnod, az orvos szerint olyan fából faragták, mint engem – fogta meg a kezem én pedig éreztem, hogy valamit megpróbál elhallgatni előlem. -  Nyugodj meg, mi amor. – mondta ki, amin meglepődtem én is és ő is. Annyira rég nem mondta nekem, hogy szerelmem...

-         Gonzalo... – javítottam volna ki.

-         Ne tarts most nekem kis előadást, tudom. – vágott a szavamba - Elváltunk... csak az a baj, hogy van aminek nem tud véget vetni semmiféle bíróság és válási papír. – sóhajtott fel én pedig tudtam, hogy mire gondol, de úgy tettem mintha észre sem vettem volna. – Esperanza, tisztában vagyok vele, hogy elváltunk és hivatalosan te már nem vagy a feleségem, de te vagy a gyerekem anyja és mondhatom, hogy a legjobb barátom is vagy egyben és különös helyet fogsz mindig is elfoglalni az életemben, a szívemben,ezen pedig semmi sem változtathat, szeretném, hogy tudd.

-         Te is mindig az egyik legfontosabb ember leszel az életemben, mert te vagy a kislányom apja és én is a barátomnak tekintelek téged. – tártam fel neki az érzéseimet. Az eszem által diktált érzéseimet. – Húzz ide egy széket és ülj le! – nem bírtam tovább nézni, hogy csak álldogál és a lábával különféle mintákat rajzol a fehér padlóra.

-         Nincs egy darab szék sem. – nézett körül a kórteremben.

-         Akkor ülj ide az ágy szélére. – paskoltam meg a takarót.

-         Ha ez téged nem zavar. – lépett oda az ágyhoz és leült rá.

-         Az orvos biztos nem említett valamit neked? – próbáltam kipuhatolni, hogy mit is beszélt az orvossal, amíg én semit sem tudtam magamról.

- Csak annyit mondott, hogy majd bejön még ha magadhoz tértél. – egyik kezével ismét megfogta a kezem és megszorította kicsit, a másikkal pedig megsimogatta az arcom. Csak egy gyengéd érintés volt, mégis kiéreztem belőle minden szeretetét és gondoskodását. Már épp felemeltem volna a szabad kezem, hogy megfogjam vele az övét, de akkor nyitott be az orvos és Gonzalo rögtön felugrott az ágyról. Dr. Carmonát szinte levegőt venni sem hagytam, mert rögtön kérdésekkel árasztottam el, amint közelebb lépett az ágyamhoz. Addig nem tudtam teljesen megnyugodni, amíg az ő szájából nem hallottam, hogy minden rendben van a babával. Az orvos megnyugtatott, hogy a kislányomnak tényleg semmi baja nincs aztán nyugodt hangon elárulta a diagnózist, miszerint korai szakaszban lévő toxémiáról van szó. Gonzalo rögtön bepánikolt az idegen szó hallattán és az én nyugalmam is kezdett idegeskedésbe váltani. Kissé remegő hangon kérdeztem rá, hogy ez a kifejezés a terhesség által kiváltott magas vérnyomást jelenti-e, ahogy olvastam egy könyvben. Dr. Carmona helyeslően bólintott egyet és elmagyarázta, hogy ez mit is jelent pontosan. Amíg az orvost hallgattuk észre sem vettem, hogy mikor, de megfogtuk egymás kezét az exférjemmel, aki védelmezőn tette a másik kezét mellém. Magam miatt nem aggódtam, a baba miatt viszont annál inkább. Izzadt a tenyerem amíg az orvost hallgattam, aki meg akart nyugtatni és többször is hangsúlyozta, hogy korán észlelték a toxémiát és ha rendesen szedem a gyógyszereket semmi baj nem fog történni sem a babával sem pedig velem. Dr. Carmona még mondott pár dolgot, amire oda kellett figyelnem és azt is említette, hogy ha az utolsó leletemben nem talál majd semmit, akkor az éjszakát már otthon tölthetem majd és kiment. Ismét ketten maradtunk az exférjemmel.

-         Hallottad, hogy miket mondott? – ültem fel az ágyban és elkezdtem zokogni, mert én csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz, ha mégiscsak valami baja lesz a kislányomnak a toxémia miatt.

-         Igen, de nem lesz semmi baj. – ült le ismét az ágy szélére Gonzalo.

-         Annyira félek... A kislányunk Gonzalo. Azt akarom, hogy minden rendben legyen. – néztem kétségbeesetten az argentinra.

- Esperanza – vont a mellkasára és olyan szorosan ölelt magához, amennyire csak az infúzió és a többi zsinór engedte – én itt vagyok veletek és nem fogom hagyni, hogy bajotok essen. Nem foglak egyedül hagyni, érted? Vigyázni fogok rád...rátok, ezt megígérem. – simogatta a hátam miközben hagyta, hogy kisírjam magam. A könnyeimtől szinte teljesen átvizeződött a pólója, de akkor sem taszított el magától. Megnyugtatott, hogy magam körül éreztem a két karját és mélyen beszívtam az illatát. A zokogásom fokozatosan csendesedett el míg végül abba nem hagytam és nem engedett el a görcsös szorításom, amivel Gonzalo pólójába kapaszkodtam. A tenyerem a hátára simítottam aztán egy nagy sóhaj után kibontakoztam az öleléséből, hogy visszadőlhessek a párnára. Ismét csend telepedett ránk, mind a ketten a saját gondolatainkba mélyedtünk míg az argentin meg nem szólalt.

-         Espe, költözz vissza hozzám! – nézett mélyen a szemembe Gonzalo.

-         Tessék? – néztem rá kikerekedő szemekkel.

- Nem azt kértem, hogy megint gyere hozzám feleségül, csak annyit, hogy költözz vissza a moralejai házba. Addig nem tudok nyugodtan aludni, amíg tudom, hogy egyedül vagy otthon és bármikor rosszul lehetsz, én pedig nem tudok segíteni. Ha visszajössz legalább a szemem előtt leszel és ott leszek, hogy vigyázhassak rátok. Szerintem te is nyugodtabb lennél.  – simitott végig a hasamon. A baba alig észrevehetően bár, de rúgott egyet, amin még inkább meglepődtem, mint Gonzalo gondolatmenetét hallva. A kislányunk ezek szerint érzi az apja jelenlétét. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit válaszoljak. Elgondolkozva fordítottam a fejem az ablak felé, ahonnan egy az ősz színeiben pompázó hatalmas fára és a mögötte lévő kék égre volt rálátásom. A baba érdeke is azt kívánta, hogy adjam fel az egyedüálló kismama életét. Valóban nem kockáztathattam azzal, hogy magányosan töltsem el napjaim, mert mi van, ha megint az egekbe szökik a vérnyomásom és rosszul leszek? Akkor nem lesz ott senki, hogy segítsen... Ugyan számíthattam volna a szüleimre, de ha Valladolidba költöztem volna vissza, a szülői házba akkor keresnem kellett volna másik orvost és azt sem akartam, hogy anyáéknak még egy terhet pakoljak a vállára azzal, hogy ott vagyok. Anyát sem akartam megkérni rá, hogy költözzön hozzám Madridba, hisz azt sem tudom, hogy meddig lakhatok még abban a lakásban és apával is mi lenne otthon? A józan ész is azt diktálta, hogy mondjak igent és költözzek vissza Gonzalohoz, a szívemet pedig nem kellett különösebben győzködnöm. Nem is gondolkoztam tovább rajta, hanem kimondtam még mielőtt kifogásokat kezdtem el keresni, hogy miért ne menjek oda.

-         Gonzalo, visszaköltözöm. De csak átmenetileg.

*

Keresztbefont karokkal álltam a szoba közepén és szétnéztem az oly ismerős hálóban. Amikor utóljára itt voltam úgy tekintettem rá, mint arra a négy falra, amelyek magukba zárták az összes szomorúságomat és látták az összes könnyemet. Ez a szoba volt a tanúja annak, ahogy a boldog házasságunk darabjaira hullott szét. Bár már néhány napja itt aludtam, még mindig furcsa volt ismét itt lenni, ahol a szomorúság előtt annyi boldog órát is eltöltöttem Gonzaloval. Pár hónapja még nem gondoltam, hogy egyszer még vissza fogok térni a moralejai házba de most itt vagyok és ugyanúgy otthon érzem magam, mintha a válás meg sem történt volna, csak egy hosszabb út után érkeztem volna haza. Odabenn a berendezés semit sem változott, csak épp minden olyan Gonzalo-s lett. Gonzalosan rendetlen. Az ablak nyitva volt és akadálytalanul juthatott be a szobába a friss őszi levegő. Körülnéztem a szobában és számbavettem a dobozokat, aztán jobban meghúztam a kertésznadrágom kantárát és nekiláttam a pakolásnak. Az exférjem önként átadta nekem a hálószobát, pedig lett volna bőven választási lehetőségem, hogy hol szeretnék aludni, mert nem egy vendégszoba várta a látogatókat, de Gonzalo ragaszkodott hozzá, hogy ő menjen az egyik ilyenbe aludni. Ő még edzésen volt, én pedig sorban hajtogattam össze a ruháimat és tettem be a szekrény polcaira. A kezeim gépiesen ismételték a hajtogatás mozdulatsorát, szinte oda sem kellett figyelnem, hogy mit csinálok, a gondolataim pedig szabadon szállhattak. Az elmúlt néhány hónapot alapul véve furcsa volt rá visszagondolni, hogy a válóok a hűtlenség mellett az volt, hogy Gonzalo elhanyagolt. Miután kiderült, hogy állapotos vagyok az argentin a tenyerén hordozott és nem egyszer hallottam, ahogy a kórházban összesúgtak a hátunk mögött, hogy nem hiszik el, hogy elváltunk, mert az exférjem annyira törődik velem, ahogy csak nagyon kevés kispapa teszi ezt. Nem csak virágokat vagy csokit kaptam tőle, hanem éreztem még a bombonos doboz masnijában is, hogy ezt nem csak illem miatt teszi, hanem szeretetből. Ha nem találkoztunk egy nap, mindig felhívott esténként, hogy megkérdezze, hogy jól vagyunk-e a pocaklakómmal. A vizsgálatokra mindig elkísért és képes volt elmenni Aranjuezig egy süteményért, amilyet csak ott készítenek az egyik cukrászdában, mert én éppen azt kívántam akkor meg. A fociiskola vezetéséből is egyre jobban kivált, már oda sem járt olyan sokat, de ez nem az jelenti, hogy magára hagyta volna őket. Ha nem éltem volna át a múltban, elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy elhanyagolt bárkit is. Napról napra azon kaptam magam, hogy egyre közelebb engedem magamhoz őt, de nem tudtam eldönteni, hogy csak a terhességtől bolondultak-e meg a hormonjaim vagy tényleg ismét kezdek beleszeretni. Megráztam a fejem remélve, hogy kihullanak belőle ezek a gondolatok. Még szinte meg sem száradt a tinta a bírósági határozaton, de már most beképzelem magamnak, hogy megint szerelmes vagyok Gonzaloba....ez abszurd. Nem mintha ez lenne az egyetlen nem átlagos dolog: Végülis az exférjemtől várok babát és úgy költözünk egy fedél alá, hogy papíron már nem tartozunk össze. Újabb doboz ürült ki én pedig félre akartam tenni, de az aljában láttam, hogy van még valami. Határozottan nyúltam a dobozért, ami egy égszínkék szalaggal volt átkötve és hitetlenkedve bámultam a kezemben tartott tárgyat. „Hát itt van!” – tápászkodtam fel a földről és leültem az ágyra. Az ölembe tettem a dobozt és kibontottam a szalagot, aztán leemeltem a tetejét, amelyet kiscicák díszitettek és kivettem pár papírdarabot a dobozból. „Desde que te conocí, no puedo vivir sin ti!”– állt az egyiken Gonzalo kézírásával egy hatalmas piros szív mellett. Egy másikat kezdtem el olvasni, amin a következő volt olvasható: „Sabes que yo te quiero de enero a enero los 24 horas de cada día. TQM Esperanza” Régen mikor idegenben játszottak vagy összetartás volt és Gonzalo nem jöhetett haza edzés után mindig írt egy kis cetlit és otthagyta a párnán. Én ezeket összegyűjtöttem és ebben a dobozban őrizgettem, amiről már azt hittem, hogy a válás után kidobtam, mert sehol sem találtam. A harmadik cetlit is kézbevettem és átfutottam. „Te regalo mi orden, mi desorden, Te regalo mi norte, mi horizonte” – állt rajta az idézet Carlos Baute egyik dalából az argentin kézírásával, aztán jött a válasz az én írásommal – „ Te regalo mi filosofia, mis historias, mi memoria y tu eres mi regalo más grande.” Még emlékeztem rá, hogy ehhez azért van válasz is, mert én aznap utaztam el Mexikóba néhány napra a kutatásom miatt és ezzel kedveskedtem az argentinnak, hogy érezze, hogy akkor is gondolok rá, ha nem vagyok itthon. Visszatéve a három papírlapot a többi közé a kézfejemmel megtöröltem a szemem. A hormonjaim annyira megbolondultak a terhességtől, hogy egy teljesen hétköznapi margarinreklámon is képes voltam sírva fakadni nemhogy a régi szép emlékeimen. Ennek a szerelemnek vége volt valaha is egyáltalán? - mart belém a kérdés. Egyszer csak léptekre lettem figyelmes, úgyhogy gyorsan visszatettem a dobozra a tetejét és felálltam az ágyról. A kiürült költöztetődobozokat szedtem össze a hálószoba különböző potjairól, amikor Gonzalo állt meg az ajtóban.

-         Majd én összeszedem és kiviszem azokat a dobozokat, pihenj le! – jött oda hozzám határozott léptekkel, hogy kivegye a kezemből a kartondobozt.

-         Köszönöm! – mosolyogtam rá és visszaültem az ágy szélére.

-         Hogy vagytok ma? – kérdezte az argentin mosolyogva.

-         Köszönjük jól. Jól esett ez a kis munka. Ne segítsek levinni a dobozokat? – kérdeztem az exférjemet, aki egy nagy halom kartonpapírral egyensúlyozott az ajtó felé.

-         Ma már ne fáradj többet!  - nézett egy pillanatra hátra, aztán elindult a lépcső felé én pedig utána mentem. Nagyon féltem, hogy elesik a dobozokkal, de szerencsére épségben leért az emeletről és kivitte a garázsba a költözésem nyomaként hátramaradt kartondobozokat.  – Jut is eszembe! Szereztem egy ilyet. – jött be a nappaliba a kezében egy utónévkönyvvel.

-         Nekem is van. – vettem el az asztalról az én példányomat.

-         Az enyémnek szebb a borítója. – nézett hol az én, hol az ő könyvére.

-         Az enyém pedig részletesebb.

-         Abban ne legyél olyan biztos! Nézzük csak például az én nevemet! Azt írja, hogy a Gonzalo germán eredetű és azt jelenti, hogy jó harcos, nagy küzdő. Továbbá 3 szentet is így hívtak, két szerzetest meg egy püspököt és meg vagyok említve a dőlt betűs részben, mint híresség, aki ezt a nevet viseli.  A te könyvedben én benne vagyok? – kérdezte megjátszott beképzeltséggel és kivárta, amíg fellapozom a könyvet a megfelelő helyen.

-         Nem, te nem vagy benne, de ugyanezeket itt is leírják. – csuktam be a könyvet.

-         Akkor az enyémet fogjuk használni. – jelentette ki és lehuppant mellém a kanapéra. – Ezt is neked hoztam. – vett elő egy zacskót és átnyújtotta.

-         Hű mi ez? Az illata nagyon ínycsiklandozó. – néztem bele a papírzacskóba, amiben három muffint találtam.

-         Még mielőtt elmentem mondtad, hogy úgy ennél áfonyás muffint.

-         Köszönöm! Egy angyal vagy. Nem hittem, hogy emlékezni fogsz erre. – öleltem át és adtam egy puszit az arcára, aztán nekiláttam a sütinek. – Kéred az egyiket?

-         Edd csak meg te, neked hoztam. – nézett rám mosolyogva.

- Milyen napod volt? – kérdeztem két falat süti közt és figyelmesen hallgattam, amit mesélt. Mire a mondandója végére ért én is megettem az összes muffint. Egy labdává gyűrtem össze a papírzacskót és azt dobáltam fel-le a kezemben. Gonzalo odahajolt a hasamhoz és beszélni kezdett a kislányunkhoz, amit én mosolyogva hallgattam. „Szervusz kis hercegnőm! Apa is hazaért. Eddig azért nem voltam itt, mert edzeni mentem. Tudod az apukád egy focista és minden nap edzésre kell járnia, hogy kellően jó formában legyen ahhoz hogy gólt tudjon rúgni, amikor másik 11 bácsi ellen játszik a csapattársaival. Majd ha megszülettél megmutatom neked a Bernabéut és te is meg fogod látni, hogy hol is játszik apa és mennyien szeretik. Remélem neked is jól esett a süti! Tudod anyukád egyik kedvence az áfonyás muffin. Már alig várom, hogy megszüless és ne csak ultrahangképen lássalak. Nagyon szeretlek picúr téged is meg az anyukádat is.” – simitott végig a hasmon, aztán felnézett rám. Erősebben éreztem, mint eddig bármikor, hogy a kislányunk mocorogni kezdett és rúgott is egyet. Az arckifejezésem is megváltozott, amitől megijedt Gonzalo és rögtön felpattant. A két tenyere közé fogta a kezem és aggodalmaskodva kezdett el faggatni.

-         Rosszul érzed magad? Hívjam az orvost? Bevigyelek a kórházba?

-         Jól vagyok Gonzalo, nyugodj meg!  Csak a baba...

-         Mit csinált?

-         Elkezdett mocorogni és rúgott is egyet. – mosolyodtam el.

-         Gyakran csinálja? – nézett rám érdeklődőn.

-         Elalvás előtt szokott picit fészkelődni és rúgdosni, napközben elég nyugodtan elvan odabenn, kivéve azt, ha a közelemben vagy.

-         Amikor a közeledben vagyok? – kérdezett vissza Gonzalo.

-         Igen. Minden egyes alkalommal, amikor egy szobában tartózkodunk mindig elkezd mocorogni, mintha tudná, hogy te vagy az.

-         Most is csinálja?

-         Igen. Add a kezed! – nyújtotta felém a kezét én pedig odahelyeztem, ahol az előbb a kicsit éreztem.

-         Értem, hogy izgatottabb lesz, ha itt vagyok, mert végül is én vagyok az apja, de honnan tudja biztosan, hogy én léptem be a szobába és nem más?

-         Talán, mert minden alkalommal, amikor látlak... – mondtam ki majdnem, de inkább lenyeltem a mondat másik felét - mindegy, hagyjuk. Biztos érzi valamilyen módon.

-         Nem Espe, fejezd be azt a mondatot kérlek! Mi történik mindig, amikor látsz? – fúrta a tekintetét az enyémbe.

-         Gyorsabban ver a szívem. – vallottam be az igazságot – Ő is érzi azt, amit én, innen tudja, hogy te a közelben vagy. De azt hiszem, hogy ez így abnormális dolog.

-         A toxémia miatt?

-         Nem. Úgy értem, hogy szokatlan. Ahányszor csak látlak ő mindig úgy viselkedik, mintha hozzád akarna menni és mivel ő még nem született meg, engem próbál meg feléd terelni és ha elég közel jössz hozzám, akkor abbahagyja. A hangodat is szereti hallani.

-         Ez ő volt? – kérdezte csillogó szemekkel Gonzalo, amikor megérezte a tenyere alatt a még elég aprócska rúgást.

-         Igen. – bólintottam és azon voltam, hogy ne sírjam el magam. Átkoztam az összes létező hormont, aminek csak köze lehet ahhoz, hogy ennyire érzelgős lettem.

-         Picúr, óvatósabban bánj anyával! – hajolt oda ismét a hasamhoz és nyomott rá egy puszit, majd ismét rendesen felült és valamit mondani akart, de csak a szavak keresésére futotta tőle, mert megszólalt a mobilja és el kellett mennie interjút adni. Mielőtt kisietett volna a nappaliból egyedül hagyva engem a gondolataimmal még adott egy puszit a homlokomra. „Sietek haza!” – mondta, aztán eltűnt a bejárati ajtó mögött...

*

Aznap már azt hittem, hogy  az érzelmi hullmvasút, amin azóta utazom, hogy pár nappal ezelőtt átléptem a moralejai ház, a régi közös otthonunk küszöbét végre pihenni tér egy kicsit és engedélyez számomra egy nyugodt estét, de nem így történt. Egyfolytában csak arra a délutáni beszélgetésre tudtam gondolni, amikor Gonzalo először érezhette meg, amint a kislányunk az ő példáját követve focistásat játszik a hasamban. Odakinn már sötét volt és az égen ragyogtak a csillagok, de mivel elég hűvös volt, csak az ablak üvegén bámultam az apró csillámló fényeket, amelyeket a város fényei nem tudtak elnyomni. Mellettem ott hevert a doboz, amiben az emlékeimet tartottam és hol felnyitottam-hol visszatettem rá a tetejét. Nem akartam magam még jobban összezavarni a szerlmes sorokkal,  de kíváncsi is voltam rá, hogy annak idején miket írogatott nekem Gonzalo. Lemásztam az ágyról és belebújtam a papucsomba, aztán lementem a konyhába, hogy igyak egy kis gyümölcslevet. Az üveg alján már csak pár kortynyi baracklé lötyögött, így nem is vettem elő poharat, csak megfogtam a flakont és felvittem magammal a hálóba. Útközben hallottam, hogy a vendégszobában megy a tv. Letettem a gyümölcslevet és csendben odasétáltam a szoba nyitott ajtajához. Hangtalanul löktem beljebb és akkor pillantottam meg Gonzalot, ahogy keresztben fekszik az ágyon és már rég alszik. Elvettem mellőle a távirányítót és kikapcsoltam a tv-t, így a szobában már semmi sem nyújtott világosságot az oda bejutó holdfényen kívül, ami pont az alvó exférjemre sütött ezüstös sugárba vonva az alakját. Amilyen hangtalanul csak tudtam odaléptem a szekrényhez és kivettem belőle egy plédet, amivel betakartam az argentint. Pár percre megálltam az ágy szélénél és őt néztem, ahogy aludt. Hány éjszakán bújtam oda hozzá és hány reggelen néztem ugyanígy, ahogy alszik? Négy év úgy telt el mellette, mintha egy perc lett volna csak, pedig mennyi mindenen mentünk keresztül... én tudom, hogy milyen reggelente, amikor még mindig fáradt és úgy mozog a házban, mint egy alvajáró. Én láttam akkor is, amikor a támadások kereszttüzébe került egy kapufa miatt és magát okolta a csapat kiesésért. Tudom milyen, amikor éjjelente szenvedélyesen ölel át. Ott voltam, amikor egymást követő négy meccsen lőtt három mesterhármast és mindenki csak róla áradozott. Én mentem mérgesen Barcelonába, hogy hazahozzam, amikor kiderült a sérve, de csak átöleltem és zokogtam, amikor megláttam a szállodai szobájának ágyán ülve, mert olyan volt, mint egy riadt madár. Előttem van a perc, amikor megkérte a kezem. Még pontosan emlékszem arra, amikor az eskvönk napján megláttam őt, ahogy az oltárnál rám várt és ugyanígy belém vésődött az arca akkorról, amikor a bíró kimondta a válást. Tudom, hogy milyen ha boldog, ha mérges, ha bántja valami, ha épp humoros kedvében van. Ahogy ott aludt olyan volt, mint egy kisgyerek... gyengéden megsimogattam az arcát és ügyeltem rá, hogy csak alig érjen a kezem a bőréhez. A szívem hevesebben kezdett verni és a pici is megmozdult, de rögtön megnyugodott, amikor lehajoltam és adtam egy apró puszit az argentin homlokára. A belsőmet ismét melegség öntötte el és tudtam, hogy ez már nem a hormonok játéka.  „Szeretlek!” – mondtam ki halkan, aztán kiosontam a szobából és bementem a hálóba. Leoltottam a villanyt és megálltam az ablaknál. Az eget kezdtem el bámulni és talán attól vártam a feleletet a milliónyi kérdésre, ami azalatt az idő alatt fogalmazódott meg bennem, amíg a vendégszobából átsétáltam ebbe. Becsuktam a szemem és hagytam, hogy egy könnycsepp végigfolyjon az arcomon, amikor hirtelen Gonzalo karjait éreztem meg a derekam körül.

-         Azt hittem, hogy alszol. – fordultam felé.

-         Aludtam is, de felébredtem és képtelen vagyok visszaaludni.

-         Értem.

-         Hallottam, hogy mit mondtál mielőtt kimentél a vendégszobából. – kezdett el csillogni a szeme.

-         Gonzalo, én milliószor végiggondoltam mindent. Én és te, a történész-muzeológus és a focista, olyanok vagyunk, mint a só és bors, akik különböznek, de mégis együtt járnak. Egy tartóban mind a kettő, akiket nem lehet szétválasztani, mert az egyik, de lehet, hogy mind a kettő eltörik és használhatatlanná válik. Én azt hittem, hogy nem fogok eltörni, ha elválunk, de tévedtem...Nem akkor éreztem, amikor otthagytalak Szantorínin, hanem szépen fokozatosan érlelődött bennem a fájdalom és a tárgyalás napján tört ki belőlem és borzasztó volt... – kezdtem el zokogni nekidöntve a fejem Gonzalo mellkasának.

-         Én ezerszer megbántam, hogy belekezdtem abba a kapcsolatba Isabellel. Túl későn jöttem rá, hogy mekkora hülyeséget is hoztam össze magamnak. Akkor értettem meg, hogy mennyit is jelentesz nekem, amikor már nem voltál velem. Esperanza, midenről csak te jutottál eszembe és ez már szinte beteges dolog, de nem tehetek róla, mert ennyire szeretlek. Úgy kellesz nekem, mint a levegő, mert nélküled már élni sem tudnék és amíg csak dobog a szívem, mindig téged foglak szeretni. Vigyázni akarok rád és a kisányunkra és én akarok lenni az, aki majd a kezében cipel, ha már nem tudsz majd járni idős korodban. Megesküszöm neked itt mindenre ait csak látsz, hogy soha többet nem foglak magadra hagyni és nem fogom hagyni, hogy bánat érjen.

-         Te vagy a másik felem és kell, hogy mellettem legyél. Annyira szeretlek, hogy az már egészségtelen. Minden egyes reggel te vagy az első gondolatom és akkor is rád gondolok, mielőtt elalszom. Veled akarok lenni egész hátralévő életemben, amennyit csak megad nekünk a Mindanható és ha kérhetem, akkor a következő életemben is te legyél mellettem. Remélem, hogy meg fogsz találni, mert én téged foglak keresni, ha van reinkarnáció. - karoltam át a nyakát.

-         Legyünk megint egy család Esperanza! – mondta ki kissé rekedtes hangon Gonzalo, aztán gyanúsan kezdett el csillogni a szeme és egy könnycseppet láttam végigfolyni az arcán.

-         Ne sírj mi amor. – simogattam meg az arcát.

-         Nem tehetek róla. Te és ez a baba jelentetek nekem mindent....mindent ezen a világon.

-         Egy család leszünk. – mondtam ki, mire Gonzalo megcsókolt, a kislányunk pedig mocorogni kezdett. – A lányunk is örül. – jegyeztem meg.

-         Anya megint a feleségem lesz, hallod picúr? Szeretlek kicsim! – guggolt le és nyomott egy puszit a kerekedő pocakomra. - Ezt akkor vissza is adom. – egyenesedett fel ismét és odalépve a szekrényhez elvett róla egy dobozkát, amiben a gyűrűm volt. – Örökre maradj velem! - fogta meg a fehér arany ékszert és felhúzta a kezemre a gyűrűt. Az enyém helye mellett ott volt az övé is, amit kivettem a helyéről és adtam rá egy puszit, aztán felhúztam az ő gyűrűsujjára.

-         A tied leszek és veled maradok örökre. – mondtam mire Gonzalo átölelt és minden érzésünket belesűritve csókoltuk meg egymást.

-         Mi vagyunk a világ legrosszabb elvált párja. – jegyezte meg nevetve az argentin.

-         Igen, mi vagyunk. – támasztottam homlokom az övének.

-         Mit gondolsz mennyire fognak meglepődni, ha megint elveszlek feleségül?

-         Nem tudom. De most nem akarok nagy csinandrattát...csak te és én valahol egy meghitt helyen.

-         Én is így szeretném. – simogatta meg az arcom  és az egyik kezét a hasamra csúsztatta. A hold fénye ezüs ragyogásba vonta az ölelkező párosunkat és végre a kislányunk is megnyugodott. Tudtam, hogy most már bármi jön is, le fogjuk győzni és senki nem választhat el minket, hisz összetartozunk. Egy család vagyunk: én Gonzalo és a kislányunk...

Fordítás:
„Desde que te conocí, no puedo vivir sin ti!” - Amióta ismerlek nem tudok élni nélküled.
„Sabes que yo te quiero de enero a enero los 24 horas de cada día. TQM Esperanza”  - Tudod, hogy szeretlek januártól januárig minden nap 24 órán keresztül. Szeretlek Esperanza!
„Te regalo mi orden, mi desorden, Te regalo mi norte, mi horizonte” - Te ajándékozod a rendemet, a rendetlenségemet, te adod az északomat, a láthatáromat
„ Te regalo mi filosofia, mis historias, mi memoria y tu eres mi regalo más grande.” - Te ajándékozod a filozófiámat, a történeteimet, a memóriámat és te vagy a legnagyobb ajándékom.