Todo va a cambiar - II. rész

Helló!

Meghoztam a novella folytatását. Ez amolyan átvezető rész, szóval nem túl eseménydús, de azért remélem tetszeni fog Nektek! :) A kommenteket és pipákat továbbra is köszönöm! Jó érzés, hogy ennyire szeretitek az írásaimat. :) 

Puszi:

Detti

Az alkonyatba hajló utolsó napsugarak rózsaszínre festették az égen egymást kergető felhőket. Kimenve az erkélyemre letettem a sarokba a macskakajával megrakott tálat, aztán leültem a székre és vártam. Lehunyva a szemem hátradőltem és megpróbáltam élvezni a rám telepedő nyugalmat. Mélyet szippantottam a nagyvárosi mégis elég tiszta levegőből és csak élveztem, hogy élek. Majdnem pontosan egy éve hagytam hátra a múltam és költöztem a kontinens másik végére, de úgy éreztem, hogy meg kell tennem, mert ha otthon maradok, soha nem tudok majd kitörni abból a helyzetből, amiben éltem. Otthonról csak a családom hiányzott, de a technikának köszönhetően így is majdnem napi kapcsolatban álltam velük, ez pedig segített benne, hogy tudjam kezelni a honvágyam és a szeretteim hiányát, bár azért a skype akkor sem tudta visszaadni egy-egy hozzám közel álló személy ölelését. A fejem oldalra fordítva kinyitottam a szemem és a szemközti házat kezdtem el bámulni. A házaspár a negyedikről ismét veszekedett és a harcias asszonyka már hozzákészült, hogy a férje ruháit az emeletről szórja a Paseo de la Castellana járókelőinek fejére vagy az egyik alattuk lakó erkélyére, amikor az utána szaladt és megfogva a nő csuklóját megakadályozta ebben. Amikor már biztos volt benne, hogy a felesége nem fogja pofon vágni, elengedte a kezét és két tenyere közé fogta az arcát, úgy beszélt hozzá, mígnem a nő arcára egy mosoly ült ki és átkarolva a férje derekát vissza nem mentek a lakásba. Én is elmosolyodtam. Vajon mennyi hasonló drámát láttak és látnak nap mint nap ezek a falak? Talán minden lakás rejt egy-egy olyan történetet, amiből regényt lehetne írni. A házaspár a szemközti házban, az idős hölgy, akit naponta látok a temetőbe indulni, a dél-amerikai család, akik a beilleszkedéssel probálkoznak és az örökké bulizó andalúzok a földszinten...talán az ő történetük, a szüleiké, nagyszüleiké vagy a lakások elöző lakóié olyan, amelyből kiderülhetne, hogy egyikük vagy mindegyikük egy hétköznapi hős vagy tett legalább egy olyan dolgot, amire joggal lehet büszke. Nem egy Nobel-díj tulajdonosai, nem világhírű énekesek vagy Oscar-díjas színészek, de megtettek valamit a gyerekükért, a társukért vagy csak egy másik embertársukért, akinek a nevét sem tudják. A gondolataim csak szálltak, szabadon akár az őszi falevelek a szélben, amikor is valami puha szőrgombócot éreztem meg a lábamnál. Előrehajoltam a széken és mosolyogva simogattam meg a cicám buksiját, aki dorombolva dörgölőzött a lábamhoz, miután befalta az egész tál ennivalót. „Maffia, te egy igazi haspók vagy! És piszok nehéz.” – vettem az ölembe, ahová örömmel vackolta be magát és összegömbölyödve dorombolni kezdett.  Megvakargatam a hűséges kandúrom fületövét és körülnéztem a széken ülve. Bal felé nézve végig emeletes házak szegélyezték a horizontot, ameddig csak a szemem ellátott és a monotonitásukat csak két még nagyobb toronyépület törte meg a Torre de Picasso fehér magasba törő tömbje és nem messze tőle a fekete borításban pompázó BBVA székház, melynek tetején már messziről világított a bank logója. Jobb felé szintén bérházak szegélyezték Madrid híres útjának szélét, kivéve a számomra legszebb épületet az egész spanyol fővárosból. Néhány háznyival lentebb, eltekintve a Plaza de Lima felé a házak közül kiemelkedett a világ legszebb és számomra legszentebb stadionja. Mosolyogva gondoltam rá vissza, hogy mikor ideköltöztem órákig képes voltam csak itt ülni az erkélyen és bámulni a Santiago Bernabeut, minden álmom otthonát. Meccsnapokon már órákkal a kezdés előtt kikönyököltem a korlátra és hallgattam az idáig elszűrödő zajokat, amely valóságos mennyei zeneként szolgált a füleimnek, akkoriban még gondolni se mertem rá, hogy egyszer a klubnál fogok dolgozni és nem is alakult volna így, ha az akkori szomszédom nem súgta volna meg, hogy recepcióst keresnek az edzőközpontba. A stadionon felkapcsolták a világítást és már messziről fénylett a felirat a homlokzaton, akár sötét éjjeleken a csillagok: Estadio Santiago Bernabeu, fölötte a két évszámmal 1902 – 2002. Nagyot sóhajtva tettem le az ölemből Maffiát, aki villámgyorsan beszaladt a lakásba, míg én nyújtoztam egyet.

-         Hola szomszédasszony! – kezdett el vadul integetni a szomszédom, Violeta az enyém mellett lévő erkélyről.

-         Hola Lele! – pattantam fel a székből és visszaintettem neki.

-         Várjál, mindjárt átmegyek. – tartotta fel a mutatóujját, aztán besietett a lakásba. Lehajoltam Maffia táljáért és becsuktam magam mögött az erkélyajtót. Alighogy megmostam a kezem és beletörültem a törülközömbe, Violeta kopogtatott az ajtómon.

-         Bújj be! – nyitottam ki neki. – Nico?

-         A számok jobban lekötik, mint én. – vágott durcás arcot, de aztán elmosolyodott, amikor ledobta magát a szoba közepén álló függőágyba és ölébe vett egy párnát. – Mondtam már, hogy imádom a függőágyad?

-         Ma még nem. – ültem le mellé nevetve.

-         Akkor most mondom. Én is akarok egy ilyet, de Nico nem rajong az ötletért. Szerintem fél, hogy ha elalszik benne, kiborítom belőle, ha egy rossz szót mer szólni.

-         Megtennéd?

-         Attól függ. – vont vállat - Na de mesélj! Milyen napod volt?

-         Kicsit unalmas. – fintorodtam el – Még arra is volt időm, hogy tovább írjam a regényemet.

-         Elolvashatom? – kapta fel a fejét a barátnőm.

-         Még nem haladtam vele annyit.

-         Na lécci! – nézett rám a rajzfilmbeli Csizmást megszégyenítő szemekkel.

-         Ezt a nézést nem ér elővenni! – csaptam rá egy párnával.

-         Akkor hagy olvassam el! Csak egy mondatot! Egy apró mondatot.

-         Nem.

-         Berni! Lécci!

-         Mindjárt hozom a laptopot. – álltam fel és benyitottam a hálószobában lévő gépért. – Ezt nem lehet kibírni. Meddig gyakoroltad? – ültem vissza a függőágyba és bekapcsoltam a számítógépet.

-         Velem született képesség. – nevette el magát, miközben bedugtam a megfelelő helyre a pendrive-ot és pár kattintás után elővarázsoltam róla a regényt.

-         Parancsolj! – adtam át neki a gépet. Leleben teljesen megbíztam, tudtam, hogy még kínvallatásnak alávetve se árulná el senkinek, hogy én vagyok az az írónő, akinek a kilétét egész Spanyolország és lassan Latin-Amerika is találgatja. - Amíg olvasol átnézem a napi postám. – álltam fel ismét és odamentem a szekrényhez, amire a kulcsaimat szoktam tenni és a leveleimet gyűjteni, amíg eszembe nem jut rendszerezni őket.

-         Még hogy nem haladtál vele! – görgette lejjebb az oldalakat.

-         A történetben nem nagyon. A nagy része csak egy szösszenet. – jegyeztem meg, miközben átnéztem a borítékokat.

- Tudod, hogy azokat imádom. – nézett fel egy pillanatra, aztán megigazítva a sálját olvasni kezdett. Csend borult a lakásra, amit csak néha tört meg a papír szakadásának hangja, ahogy a borítékvágóval felnyitottam a borítékokat egymás után. Volt közte számla is, levél a kiadótól, reklámok és az utolsó a munkahelyemtől. Kíváncsian nyitottam fel a borítékot, amiből egy meghívót vettem ki. A fehér papíron arany díszités futott körbe és a klub címer mellett ott volt az alapítványuk logója is. A meghívó szerint hivatalos voltam, mint a Real Madrid alkalmazottja egy ünnepélyes vacsorára a Bernabeu dísztermébe egy hét múlva. Tanácstalanul forgattam a kezemben a díszes papírt és nem akartam elhinni, hogy engem, a szürke kis recepcióst meghívnak egy olyan eseményre, amelyen a az első csapat játékosai és a kosarasok is részt vesznek. Ismét kézbe vettem a borítékot és megnéztem a címzést. Talán csak rossz helyre küldték. De nem...a borítékon az én nevem szerepelt.

-         Berni már megint gonosz vagy! Ja nem! Már azt hittem, hogy ennyire hülye lesz Sofia és elküldi Lucast. – alkotott véleményt a legjobb barátnőm a regényemről, amivel kirángatott a gondolataim közül. – Aranyanyám, csak azt tudom mondani, mint eddig mindig. Elképesztően jól írsz és már alig várom, hogy folytasd. – tette le a függőágy előtti asztalra a laptopot.

-         Köszönöm! – mondtam ki alig hallhatóan.

-         Rossz hírt kaptál? – kérdezte aggodalmas hangon.

-         Nem. – ráztam meg a fejem – Csak meglepett valami. Ezt nézd! – mentem oda a függőágyhoz és odaadtam neki a meghívót a borítékkal együtt.

-         Hú! Ez nem semmi! – kerekedtek ki a szemei a lapot olvasva. – Addig rengeteg dolgunk lesz!

-         Várjál! Nem tudom, hogy el akarok-e menni.

-         Persze, hogy el akarsz!

-         De...de...nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet lenne. – kezdtem el húzogatni a felsőm ujját, ahogy régóta szokásom volt.

-         Gonzalo miatt, ugye? – tette a kezét az enyémre.

-         Igen.

-         Berni, már régen beszélned kellett volna vele erről!

-         És mit mondhattam volna neki? – pattantam fel és fel-alá kezdtem járkálni a függöágy előtt. – Hola Gonzalo! Képzeld el hónapom óta beléd vagyok zúgva, mit szólsz ehhez? Tudod, hányszor el akartam neki mondani? De egyszerűen képtelen vagyok rá. Elég ha csak rám néz és rögtön elszáll a bátorságom. Félek...rettentően félek. Ha kimondja, hogy ő nem érez irántam többet barátságnál, azzal összetör bennem valamit én pedig nem akarom, hogy fájjon...ennél még az is jobb, ha csak ülök a pult mögött és megelégszem azzal, amit kapok tőle.

-         Képes lennél pusztán félelemből végignézni, hogy esetleg más oldalán találja meg a boldogságot, anélkül, hogy te meg sem próbáltad vele? Tudod mire akarod kárhoztatni magad ezzel a döntéssel? Nem neki teszel jót, hanem te mész ebben tönkre. Arra egyébként nem gondoltál, hogy akár azt is mondhatja, hogy próbáljátok meg?

-         Lele, nézz rám! – állta meg előtte – Mikor voltam én olyan, akiket a focisták oldalán láthatsz? Miért választana éppen engem, a szürke recepciós lányt Higuaín, amikor nálam százszor különbeket is megkaphat? Az életben szinte semmi se olyan, mint a regényeimben vagy a tündérmesékben....pláne egy olyan rakás szerencsétlenségnek, mint én vagyok. Csak nagyon ritkán lehet az újságíróból hercegnő és egy hétköznapi lányból focistafeleség.

-         Hagyd már ezt a szerencsétlen vagyok dumát és a tündérmeséket! Tudom, hogy min mentél keresztül és mennyit áldoztál azért, hogy most is lehess velem ebben a madridi lakásban és ott dolgozhass, ahol mindig is szerettél volna. Nekem ne mondd, hogy egy rakás szerencsétlenség vagy! Itt vagy és elérted, amit célul tűztél ki magadnak. – húzott le a függőágyba – A regényekben pedig van némi igazság is, különben miből születnének a legjobb történetek? Most vedd magad elé a laptopot és nyiss egy új dokumentumot! –adta ki a parancsot, mire én megtettem, amit kért. – Csinálj egy táblázatot és az egyik oszlopba írj fel egy piros plusz jelet a másikba egy kék negatívat! Most pedig elkezdjük gyűjteni, hogy miért is működhetne ez a dolog a kedvenc argentin játékusunkkal! Pro és kontra.

-         Oké. – bólintottam -  Ronda vagyok, idiótán viselkedek, ha közelembe jön, olyan vagyok, ahogy egy tizenhat éves fancsaj se nagyon viselkedne az Ezeizán, ha rám mosolyog, magammal hordom a balszerencsét, mint egy árnyékot, gyáva vagyok, a fogaim kuszák, az orrom nagy, bikinire soha nem vetkőzök, mert borzasztó az alakom, makacs vagyok, maximalista, néha nagyon utálatos, önbizalom hiányos és egy unalmas nőszemély vagyok, aki a macskájával él.

-         Tudtam, hogy ezekkel fogod kezdeni. – jegyezte meg szemforgatva Violeta – Csinos vagy és ha kicsit többet foglalkoznál magaddal még szebb is lehetnél, kedves vagy, barátságos, odafigyelsz másokra, együttérző vagy, megbízható, családközpontú, inteligens, érdekes személyiség vagy, csendes, bármire képes vagy azokért, akiket közel érzel magadhoz, képes vagy nyugodt hátteret teremteni, lelkileg roppantul erős vagy, toleráns vagy, hűséges típus, nem adod fel egykönnyen ha magad előtt célt látsz és másnak sem hagyod, hogy így tegyen végül pedig imádod a Real Madridot és Argentínát. Na melyikünk listája a hosszabb?

-         A tied.

-         Akkor mi tart vissza, hogy beszélj vele?

-         A saját gyávaságom...

-         Berni! Ha szeretünk megkockáztatjuk, hogy nem fognak viszontszeretni. Ha remélünk meg kockáztatjuk a csalódást. Mégis vállalnunk kell a kockázatot, mert az életben az a legnagyobb kockázat, ha nem kockáztatunk. Aki nem kockáztat, az nem tesz semmit, és nem lát semmit, annak nincs semmije és ő maga is semmi, mert nem tanul, nem érez, nem változik, nem fejlődik, nem szeret és nem él. Emlékszel arra az idézetre a „Ha eljön Joe Black”-ből?

-         Légy eszelősen boldog...- kezdtem bele.

-         Igen erre. Add meg magadnak a lehetőséget rá, hogy elérd ezt az állapotot! Ha nem próbálsz meg beszélni vele, soha nem tudod meg, hogy lehet-e kettőtök közt több is a barátságnál. Lehet, hogy Gonzalo csak arra vár, hogy jelt adj neki.

-         De mi lesz ha...

-         Azon majd ráérsz akkor gondolkozni!Arra gondolj, hogy mi lesz, ha nem utasít el! Annyi mindent megéltél már és nem futamodtál meg. Most sem teheted meg! A boldogságodról van szó és ha ez a tét, magadat vedd első helyre, hisz eleget vettél már másokat magad elé! – fejezte be a mondókáját, amit én lehajtott fejjel hallgattam végig. Rövid ideig hallgatásba burkolóztunk, amit én törtem meg.

-         Elmegyek és beszélek vele! – jelentettem ki magabiztosan, de egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy az elhatározásom ki fog tartani a vacsoráig. Violeta a kezét a vállamra tette, amikor kopogtattak. Pár gyors apró lépéssel szökkentem az ajtóhoz, hogy kinyissam és Nicot láttam a küszöbömön toporogni.

-         Hola Berni! – köszönt mosolyogva.

-         Hola Nico, gyere csak be! – álltam félre az ajtóból, hogy az argentin bejöhessen.

-         Meguntad a számokat? – állt meg mögöttem a legjobb barátnőm.

-         Nem azt beszéltük meg, hogy moziba megyünk? – válaszolt egy kérdéssel.

-         Már annyi az idő?! – nézett a falon lévő órámra Violeta.

-         Annyi. – bólintott a mellkasa előtt keresztbetett karokkal Nico.

-         Akkor menjetek nyugodtan, nekem úgyis dolgoznom kell. – pillantottam a laptop felé. – Érezzétek jól magatokat, aztán meg egymást! – kuncogtam.

-         Te nem voltál ilyen perverz, amikor ideköltöztél. – nézett rám a válla felett a legjobb barátnőm.

-         Nem tudom ki rontott el... – forgattam meg a szemeim

-         Lele! – kiabált Nico. – El fogunk késni!

- Majd holnap beszélünk! – adott két puszit Violeta és kisietett az ajtón. Mosolyogva ráztam meg a fejem, a csukott ajtóra nézve, aztán odamentem, hogy bezárjam és mire sarkon fordultam Maffia már kényelmesen elhelyezkedett a függőágyban és a lusta kandúr hatalmasakat pislogva nézett engem. Kivettem a hűtőből a gyümölcslevet és odavittem az asztalra, aztán befészkeltem magam a párnák közé a függőágyon és ölembe véve a laptopot elolvastam az utolsó néhány mondatot a regényemből. Maffia közelebb jött hozzám és bebújt a derekam mellé, hogy ott heverésszen tovább. Párszor végigsimítottam a bundáján, aztán elkezdtem megfogalmazni a következő fejezet első mondatait, de valahogy olyan üresnek tűnt minden, amit leírtam. Semmitmondó szavak követték egymást, így inkább ráhelyeztem az ujjam a Delete gombra és kitöröltem azt a néhány bekezdést, amit leírtam. Nem tudtam arra koncentrálni, hogy mondatokba öntsem Sofi érzéseit, mikor a saját gondolataim egyfolytában a vacsora körül jártak. A kezemmel éppen elértem a mappát az asztalon és benyúlva a fedele alá kihúztam belőle a legfelső képet, hogy aztán vissza is tegyem a helyére. Szánalmasnak éreztem magam, aki egy fotótól várja az ihletet és a válaszokat a problémáira. Jobb lábamat a padlóra helyeztem és lökdösni kezdtem lassan az ágyat, mint egy hintát. Egy 23 éves felnőtt nő nem viselkedhet így. Már kinőttem abból a korból, hogy plátói érzéseket tápláljak az elérhetetlen sztárok iránt. Két választási lehetőséget állítottam magam elé: vagy elfelejtem ezt az egészet, ami lehetetlennek tűnt vagy összeszedem végre magam és beszélek vele, felrúgva az összes íratlan szabályt és hagyományt. Ismét elvettem a fotót a mappából és nagyot sóhajtva néztem meg aprólékosan Gonzalo ezévi hivatalos fotóját, amelyet a klub hivatalos oldalára is kitettek. Még a képről nézve is éreztem, ahogy szétárad a melegség a lelekemben, ahogy a mosolygó arcára pillantottam, aztán visszatettem a helyére és ölembe véve a laptopot írni kezdtem.

„ Sofi, tudod mi a legnagyobb hiba, amit elkövethetsz? – kérdezte Camila leülve az asztalom sarkára, mire én abbahagytam a gépelést és kíváncsian vártam a folytatást. – Az, hogy hiába vágysz igaz szerelemre, valójában a lelked mélyén rettegsz tőle. Gyáván meghunyászkodsz és inkább hagyod elsétálni – intett fejével a nyitott ajtó felé, melynek résén át Lucast láttam a szokásos helyén ülni, amint a még gőzölgő kávéját kevergeti. – minthogy megmondd neki, hogy az az éjszaka neked sokkal többet jelentett. Menj oda és mondd meg neki, hogy szereted! Ha igazán szerelmes vagy belé, el fog az érzés mellett törpülni a félelmed.”