Alma Rebelde - III.rész

Gonzalo vett egy mély levegőt, amikor leállította a motort a Santa Clara del Mar határában álló hatalmas és fényűző ház udvarában. Ez az egész puccos nyaraló egy valóságos giccspalota volt és ha egyedül dönthetett volna róla, hogy hol töltse a szabadságát, biztos nem jött volna ide, legalábbis ebbe a puccparádéba nem. Egyáltalán nem érezte magát otthonosan benne, ezért ha tehette, bement a városba. Mindegy volt neki, hogy hol van, csak ne itt legyen ebben a luxusházban, ahol még szinte leülni sem mer, nehogy rászoljon az a morcos figura a festményről. De hát nem ő szervezte ezt az egészet, hanem Sonia és neki ez tetszett. A városka ugyan neki is tetszett és ha nem jönnek ide, Rosariot se ismeri meg, amiért kár lett volna. Chari nem egy hétköznapi lány és külsőre abszolút nem tartozik az esetei közé, mégis érdekli. Talán épp azért, mert különleges... és más... sokkal jobb, mint az a hárpia, aki odabenn várja. Gonzalo belépve a házba még le sem vette a kabátját, de már Sonia vádló tekintetével találta szembe magát.

-         Hol voltál? – toporgott a szoba közepén keresztbetett karokkal.

-         Csak benéztem a városba.

-         Az tartott ilyen sokáig? Kivel voltál hagy halljam! Idevalósi ugye?

-         Sonia, fejezd már be!

-         Nem fejezem be, mert tudom, hogy megcsalsz!

-         Te nem vagy normális.

-         Ilyet mersz rám mondani? – sípákolta a szőke lány felháborodva. – Hát jó. Akkor tudod mit? Én hazamegyek és mindenki meg fogja tudni, hogy nem vagy te olyan angyali természet, ahogyan azt sokan képzelik rólad! Ne próbálj meg visszatartani, mert nem érdekelsz!

-         Ez fenyegetés akart lenni? – nevette el magát Gonzalo – Beszélj amennyit csak akarsz, engem nem érdekel, hogy miket találsz ki a szennylapoknak. Már torkig vagyok a hisztijeiddel és ha el akarsz menni, hát menj! Még ki is nyitom neked az ajtót.

-         Te kidobsz?!

-         Te akarsz elmenni, nem én doblak ki. Már rég szakítanom kellett volna veled, nem is értem, hogy miért húztam idáig és miért hoztalak ide is magammal...már egy jó ideje csak az agyamra mész.

-         Még egy olyat, amilyen én vagyok, nem fogsz találni.

-         Nem is kellene.

- Ezt még meg fogod bánni Gonzalo Higuaín! – fenyegette meg Sonia és eltűnt a hálószoba ajtaja mögött. A focista még hallotta, ahogy dühösen nyitogatja ki a szekrények ajtajait és lelki szemeivel maga előtt látta, ahogy dühösen dobálja bele a bőröndjébe a márkásabbnál márkásabb ruhákat. Nem sajnálta, hogy végre pontot tettek egy hosszú ideje nem működő kapcsolat végére...sőt...hatalmas megkönnyebbülés szakadt rá...

***

Rosario másap reggel a futócipőjével a kezében ült le az egyik székre a konyhában. Körül nézett a helységben és minden olyan volt, mintha a múlt estét csak álmodta volna. A tányérok ugyanúgy soraoztak a szekrényben és a bögrék meg a poharak szájukkal lefelé várták, hogy Rori elővegye és használja őket. Már nyoma sem látszott a múlt esti rendetlenségnek. A lefolyó kitisztítva került vissza a helyére és a gyűrű is ismét ott csillogott Rosario ujján. Minden olyan volt, mintha semmi se változott volna a múlt reggelhez képest, pedig sok minden változott. Valami elindult múlt este, ezt érezte Rori. Belebújt a kissé kiszolgált cipőbe és megkötötte a cipőfűzőt, aztán betűrte az egészet a cipőjébe, hogy ne zavarja futás közben. Becsukta maga mögött az ajtót és már a lépcsőn is futólépésben sietett le, aztán kilépett az utcára. Nem sok ember járt a dolga után ezen a korai órán, Rosarion kívül csak néhány korán kelő rótta a városka utcáit meg pár másik kocogó, aki a szenvedélyének hódol. A lány is szeretett futni, mert eközben is ugyanolyan szabadnak érezte magát, mint amikor a kietlen országúton halad az autójával dél felé. A városból nem nagyon volt alkalma elszabadulni, hogy kocsikázhasson egy jót, de futni mindig volt alkalma és ő örömmel ki is használta a lehetőséget. Akár esett, akár fújt ő mindig ment futni. Az irányt a város határa felé vette, de még véletlenül sem arra, ahol alkalma lenne összefutni Gonzaloval. Nem szeretett volna találkozni vele, viszont a gondolatait nem tudta irányítani és vissza-visszatértek a játékoshoz és ahhoz a néhány perchez tán másdoperchez, amikor olyan közel állt hozzá a konyhában. A múlt este Gonzalo nem éppen a leghelyesebben cselekedett...sőt! Ki olyan pimasz fráter, hogy csak úgy bekopogtat valakihez és vacsorát kér mikor meg sem lett hívva? Ez pont olyan viselkedés volt, amit Rori egy az ember orrára csapott ajtóval szokott díjazni. Be sem enged ilyen embereket a lakásába, bár nem is nagyon volt eddig ilyenhez szerencséje, de Gonzaloval mégis kivételt tett. Eddig még nem nagyon érzett olyat, mint a konyhában és nem is nagyon tudta hová tenni ezt az egészet. A férfiakra mindig is haverként tekintett és nem is vette őket túl komolyan, nem is gondolkozott sokat pasiügyeken, mert nem nagyon voltak eddig, erre most futás közben is Gonzalon töri a fejét és másra sem gondolt, amióta elindult. Ránézett az órájára és megállapította magában, hogy lassan ideje lenne visszaindulnia. Hátat fordított az eddigi irányának és visszakocogott az oroszlános ház felé. Alig járhatott egy saroknyira a háztól, amikor valaki rádudált. Ijedten rezzent össze, amikor meglátta az utca közepén megálló Gonzalot.

- Chari, bedöglött a tragacsod? – könyökölt ki az ablakon a focista, de a lány úgy tett, mint ha nem hallotta volna és tovább folytatta az útját. Már csak ő hiányzott hozzá, hogy tökéletesen induljon a napja.

-         Rosario, elromlott a kocsid? – gurult arrébb az autóval Gonzalo és nem igazán zavartatta magát azért, mert feltartotta a fő utca forgalmát.

-         Nem, csak szeretek futni. Jó testedzés, neked is ajánlom. – ment oda a lány az autóhoz és válaszolt.

-         De vicces valaki!Tréfarépát reggeliztél?

-         Nem. – mosolygott rá a lány.

-         Most megkérdezném, hogy elvigyelek-e hazáig, de azt hiszem hülye kérdés lenne. – intett a fejével Gonzalo az oroszlános ház felé.

-         Amúgy is nemet mondanék. Ha reggel nem futom le a megszokott távot, akkot rosszul érzem magam egész nap.

-         Értem. – bólintott a focista – Este ráérsz?

-         Nem főzök neked vacsorát!

-         Pedig már épp mondani akartam, hogy nyolcra ott leszek. – nevetett Gonzalo.

-         Akkor az orrodra vágom az ajtót. Én szóltam. – válaszolt aztán visszament a járdára és egyet intve a focistának, elkocogott az oroszlános ház felé.

-         Hé, nem válaszoltál! – szólt utána a focista.

- Ha még egyszer találkozunk ma, akkor válaszolok. De nem ér itt szobrozni a ház előtt, bízd a véletlenre! – figyelmezetette Gonzalot, aztán eltűnt az oroszlános ház kapuja mögött. Nagy mosollyal üdvözölte Susana nénit a földszinten, aki épp ekkor vitte be a postáját. Beszélgettek pár szót és az idős hölgy nagyot sóhajtott, amikor a lány eltűnt a lépcsőfordulóban. Ismerte ezt a mosolyt és őrült a lány örömének, de aggódott is, hogy nehogy az a valaki összetörje a szívét...Rosario beérve a lakásába lerúgta a lábáról a futócipőt és gondosan a helyére tette, aztán gyorsan lezuhanyzott és körülnézett, hogy mire lesz szüksége, ha elmegy a boltba. Írt magának egy listát, aztán elindult a bolt felé. Amióta a kis város lakójának számított, annyit járt az üzletben, hogy fejből tudta, hogy mit hol talál. Szinte fel sem kellett néznie, csak egymás után vette le a pocokról a megfelelő zacskót és dobozt, amit a kosarába rakott. Mielőtt a pénztárhoz ment volna még egyszer ellenőrízte, hogy mindene megvan-e, amikor ismerős alakot látott meg tanácstalanul nézelődni a sorok között.

-         Nocsak, nocsak Gonzalo Higuaín bevásárol? – állt meg Rori a háta mögött és a kezét a vállára tette.

-         Ne ordítsd világgá, ha kérhetem! – tette a kezét a lány szájára és behúzta 2 sor közé - Inkognítóban vagyok.

-         Én így is felismertelek, ha ez elég kritika az inkognítód számára.

-         Fogd be Chari!

-         Ne hívj Charinak! – futotta el a méreg a lány agyát és már készült hátat fordítani Gonzalonak, aki megfogta a csuklóját. Rosario úgy érezte, mintha milliónyi kis szkra pattant volna ki a kezéből Gonzalo érintése nyomán és ismét a férfira nézett.

-         Csak vicceltem Rosario. – mosolygott rá a focista – Egyébként nem tudod, hogy hol találom a Serenitot?

-         A Serenitot? – nevette el magát a lány  - De tudom, hogy hol van Gonzalito.

-         Ne röhögj már ki! Élek-halok érte gyerekkorom óta. – húzta fel az orrát az argentin.

-         Jól van na. Egyébként neked ezt szabad? Én azt hittem, hogy a focisták csak egészséges kajákat esznek.

-         Nyúlnak nézek én ki? – háboródott fel a játékos.

-         Az egészséges kaja nem feltétlenül jelenti a salátát. – jegyezte meg Rosario.

-         Néha kell bűnőzni is. A szabadság az pont ilyen alkalom. Na de megmutatod akkor, hogy hol van a Serenito?

-         Nézz az orrod elé! – mutatott Rosario oda, ahonnan beugrottak a két sor közé. – ott álltál előtte.

-         Tényleg! – csapott a holokára az argentin. – Köszönöm!

-         Szívesen. – válaszolt Rosario, aztán megint ott akarta hagyni az argentint, de az ismét megfogta a karját.

-         Még tartozol nekem egy válasszal.

-         Ráérek este. – mosolygott a lány a focistára.

-         Nyolcra ott leszek és nyugi, nem kell főznöd. – mosolyodott el Gonzalo is.

-         Reméltem. Akkor este találkozunk! – mondta Rosario a focista szemébe nézve, de nem mozdult egy tapodtat sem, pedig épp menni készült. Képtelen volt elengedni a tekintetét és szinte lveszett abban a barna szempárban.

- Pontos leszek. – súgta a férfi és közelebb hajolt Rorihoz. A lány hátán jól eső borzongás futott végig és libabőrös lett a karja, amikor Gonzalo egy apró puszit adott a szájára, aztán otthagyta a két sor közt. Rosario megbabonázva állt még egy darabig a konzervek előtt, de aztán még jobban feldobódva indult el a pénztárhoz, hogy fizessen. Este randizni fog....randizni Gonzalo Higuaínnal, aki jobban néz ki, mintha körzővel és vonalzóval szerkesztették volna. Egy pillanatra megállt az újságok előtt, hogy előszedje a pénztárcáját a táskájából és amikor ismét felnézett a szeme megakadt a Gente legújab számán. Letette a kosarát és elvett egy újságot a tartóból. A címlapon egy elég rossz minőségű kép szerepelt Higuaínról és egy szőke nőről azzal a szalagcímel, hogy „Exkluzív képek a futballista és a modell vidéki idilljéről!”. Gyorsan odalapozott a címlapon apró betűkkel írt oldalszámhoz és egy hatalmasat fordult vele a világ. A képeken Gonzalo volt és a barátnője, Sonia Verardi Zamora, a híres modell. Kettesben ültek a városka híres éttermében, ahol mindenféle tengeri herkentyűkből készült fogásokat tálalnak és láthatóan meghitten vacsoráztak, még csókot is váltottak a végén. Rosario úgy érezte, mintha ejtőernyős ugrást hajtott volna végre és nem nyílt volna ki az ernyője, ezért hatalmasat csattant volna a betonon. Nem hitte el, hogy ennyire naiv volt, hogy elhitte egy percre is, hogy akarhat tőle bármi komolyabbat is a sztráfocista. Csak szórakozni akar egy kicsit....de ő nem lesz ebben partner. Ökölbe szorult Rosario keze, amikor megérezte, hogy valaki a kezét a vállára teszi. Pördült egyet és Gonzaloval találta szembe magát, mire az agyát elfutotta a méreg és nem gondolkozott egy percet sem, csak ütött. Hatalmas csattanás hallatszott, amikor Rosario keze a focista arcával találkozott, aztán a lány Gonzalo kezébe nyomta az újságot és otthagyta a férfit. Többet tudni sem akart róla...