Un sueno en realidad 2 - 4. fejezet

Sziasztok!

Így a tanfolyam finise előtt egy kis lélegzetvételnyi szünethez jutottam és meg is írtam a folytatást. Remélem tetszeni fog Nektek. :) Lassan de biztosan összeérnek a szálak, de ebben a részben még párhuzamosan írom, hogy mi történik Gonzaloval illetve Alejandrával. Bizonyos részeivel nem vagyok maradéktalanul megelégedve, de semmi sem tökéletes. A pipákat és komenteket köszönöm! Hálás vagyok minden visszajelzésért.:)

Aki egy kicsit kedvel szorítson nekem nagyon csütörtökön, akkor írásbelizek. :) Akihez nem jutok el az este folyamán, annál majd csütörtökön-pénteken jelentkezem kommenttel. 

Nem is rizsázok tovább, jöjjön a rész!

Puszi:

Detti

-         Micsoda meglepetés! A vadmacskám ismét Madridban van...Nekem már nem is akartál köszönni? Ejnye-ejnye.

-         Dögölj meg Javier! – sziszegtem a fogaim közül miközben felé fordultam és egyre jobban markoltam a szatyraimat, már az ujjaim is eléggé belefehéredtek.

-         Vedd már le ezt a kapucnit! Így nem látom rendesen az arcod. – hajtotta le a kapucnimat önkéntesen, mire én azért is oldalra néztem. – Még mindig csinos a kis pofikád. – simított végig az arcomon és ott felejtette a kezét. Undorodtam az érintésétől és szó szerint émelyegni kezdtem, amint megéreztem, hogy a bőrömhöz ér.

-         Velasco, azonnal vedd le rólam a kezed!

-         Jaj de kis harcias vagy ma! Rossz kedven van Alejandra?  Akarod, hogy megvigasztaljalak? – tette zsebre a kezeit egy pimasz és sokatmondó mosoly kíséretében.

-         Takarodj innen!

-         Az iskolában is így fogsz velem viselkedni?

-         Mást vártál?

-         Nem tudom mit fog ehhez Alicia szólni. Csak magad alatt vágod a fát cicus, ha nem tudsz együttműködni. Hidd el rossz vége lesz...

-         Fenyegetsz? – emeltem meg a hangom.

- Értsd ahogy akarod. – vont vállat és sarkon fordult. Amikor már pár lépésnyire eltávolodott tőlem, kifújtam a benntartott levegőt és beütöttem a kapukódot. Meghallottam a hangot, ami jelezte, hogy nyitva az ajtó és vállal taszítottam rajta egyet, hogy bebocsátást nyerhessek a lépcsőházba. Fél lábbal még az utcán, fél lábbal a házban álltam, amikor Javier ismét megjelent mögöttem.

- Azt elfelejtettem mondani, hogy Javier Velasco mindig megszerzi azt, amit akar és én még mindig téged akarlak. – súgta a fülembe, majd egy puszit nyomott a nyakamra és elsietett. Mozdulni sem bírtam, csak álltam a kapuban, miközben fel-le futkározott a hideg a hátam. „Javier Velasco mindig megszerzi azt, amit akar és én még mindig téged akarlak” – visszhangzott a fülemben és beleborzongtam abba, ahogy a fülembe súgta. Volt valami nyugtalanító és rémisztő a hanglejtésében. „Elnézést! Be szeretnék menni.” – kocogtatta meg a vállam a ház egyik lakója visszatérítve enegm a való világba. Rámosolyogtam a nálam talán csak pár évvel idősebb hölgyre és beléptem a házba. Felsiettem a lakásba és miután elpakoltam az élelmiszereket, első dolgom volt beállni a zuhany alá. A kellemes hőmérsékletű víz jól esően melegítette át a fáradt tagjaimat, minek köszönhetően olyan könnyűnek éreztem magam, mint egy tollpihe. A fejem lehajtva álltam a zuhanyzófülkében és figyeltem, ahogy lefolyik a víz a tálcából. Szerettem volna, ha az a víz a Javierrel kapcsolatos összes emlékemet elmosta volna és ugyanígy folyt volna le a tusfürdő habjaival együtt. Újra és újra felidéződött bennem az, amit a fülembe súgott és éreztem, hogy kettőnk ügyének még közel sincs vége. Féltem attól, hogy készül valamire és ezúttal nem fogom annyival megúszni, mint azon a délutánon a Palacio Deportesben. Iszonyú tehetetlennek és védtelennek éreztem magam. Azt kívántam, hogy bárcsak itt lenne Guillo és megsimogatva a hátam megnyugtatna. Ha ott fekhetnék, hozzábújva elhinném, hogy biztonságban vagyok és semmi bajom nem lehet. Még Javier sem érhet hozzám. Egy nagy sóhaj kíséretében elzártam a vizet, aztán megtörülköztem és belebújtam a pizsamámba. Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén és szemezni kezdtem az asztalon heverő fotóalbummal. Percekig csak néztem, de aztán elvettem a helyéről azért, hogy perceken keresztül csak fogjam a kezemben és megpróbáljam eldönteni, hogy egyáltalán kinyissam-e. Annyira régen lapoztam már át és már nagyon szerettem volna belenézni, de ugyanakkor szerettem volna elsüllyeszteni a szekrény mélyére is és évekig rá sem nézni. Végül erőt vettem magamon és kipillantva az ablakon sóhajtotta egyet, miközben a kezem automatikusan nyitotta ki az ölemben heverő album borítóját. Odakinn már sötét volt és az észak-madridi toronyházak díszkivilágítása már egész messziről ellátszott idáig. A tekintetem az albumra szegeztem és még egyet lapoztam. Ha már minduntalan szembejön velem a múltam, ezt sem kerülhetem el...örökké nem.

A következő napokban végig azon dolgoztam, hogy a házból magam számára is otthont varázsljak és ha Guillo hazajön, ő is úgy érezze, hogy hazajön és ne csak egy lakás várja, ami ugyan be van bútorozva, de képtelenség úgy gondolni rá, mint egy igazi otthonra. Tudtam, hogy a szíve mélyén ő is erre vágyik, de ezt soha nem vallaná be, hanem inkább menekül és járja a világot. A szobák napról-napra jobban megteltek élettel és Guillo is azzal a hírrel hívott fel egyik nap, hogy hamarosan hazajön. Már a Javier dolgot is egészen elfelejtettem és boldognak éreztem magam. Vasárnap délután volt, amikor pakolás közben kezembe akadt a görkorcsolyám. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott az emlék arról a fogadásról, amit elvesztettem a szakáccsal, Francescoval szemben és kénytelen voltam megtanulni ezzel közlekedni. Amikor néhányszor estem pár hatalmasat még átkoztam érte az ételek mesterét, de aztán hálás voltam neki, mert egy új hobbira tettem szert azzal, hogy megtanultam. Mióta Madridban voltam, csak egyszer vettem elő és már hiányzott, ezért miután végeztem a teendőimmel, betettem a hátizsákomba a görkorcsolyát és elmentem, hogy a Retiroban felfrissítsem a tudásomat. Metróval elmentem a Puerta del Solig és onnan gyalog indultam tovább a spanyol főváros híres parkja felé. A hatalmas épületek, amelyek utamat szegélyezték jól esően árnyékot nyújtottak ezen a meleg nyár végi napon. Az éttermek dugig voltak, spanyol időszámítás szerint épp ebédidő volt. Az egyik kereszteződésnél megállva ismerős alakokat pillantottam meg tőlem nem messze vitatkozni és feléjük indultam.

-         Többet nem jövök veled! Majd hívok taxit, ha bedöglik az az ócskavas. -  mérgelődött Iker.

-         Pepe azt mondta, hogy tudja, hol hová kell jönni. – mutatott csapattársára Marcelo.

-         Mondd meg Gutinak, hogy máskor normálisan mondja meg, hogy hol lesz az ebéd! – húzta fel az orrát Pepe.

-         Van egy rossz hírem srácok, ki van kapcsolva. – tette a zsebébe a mobilját Sergio.

-         Elnézést uraim, segíthetek valamiben? – álltam meg mögöttük.

-         Alejandra? – fordul felém egyszerre három szempár.

-         Még mindig. – nevettem el magam. – Na de mondjátok, miért álltok úgy itt, mint a világ árvái?

-         Mennénk ebédelni....Iker kocsija bedöglött....engem ő fuvarozott volna....de Pepe nem tudja a címet....mert Guti rosszul mondta – kezdtek el egyszerre beszélni.

-         Állj! Egyszerre csak egyikőtök beszéljen. – szakítottam őket félbe – Ebből így semit sem értek. Iker, te nézel ki a legnormálisabbnak, mondd el, többiek addig fogják be. Hallgatom. – fordultam a kapus felé mit sem törödve az előbbi megjegyzésem által kiváltott nyafogással a többi focista részéről.

-         Tudod minden idény kezdetén összeül az egész keret egy étterembe és közösen megebédelünk. Megbeszéltük Sergioval, hogy én elviszem őt és majd a városban találkozunk Pepéékkel és együtt megyünk az étteremhez, mert hármaska azt mondta, hogy tudja, hogy hová kell jönni. Az én kocsim bedöglött, szóval kerültek felénk és felvettek engem is meg Sergiot is, de csak itt derült ki, hogy Pepe mégse tudja, hogy hová kell menni, mert állítólag Guti érthetetlenül mondta neki. Most azon vitatkozunk, hogy a Casa Domingoba kell-e mennünk ami a Calle Damielen van vagy a Casa Damielbe, ami a Calle Domingon van? Gutit próbáltuk hívni, de ki van kapcsolva. – ért a magyarázata végére a kapus.

-         Értem. – bólintottam – Először is, ha Guti ki van kapcsolva miért nem hívtátok fel egy másik csapattársatokat?

-         Tényleg! – csapott a fejére Sergio.

-         De még mielőtt arrébb mennél, hogy telefonálhass elárulom, hogy valószínűleg a Casa Domingoban lesz az ebéd, ugyanis arról jövök és rengeteg Madrid mezes embert láttam az étterem előtt gyülekezni.

-         Akkor odamegyünk. Látjátok mondtam én, hogy oda kell menni! – húzta ki magát Pepe.

-         De nem voltál benne biztos! – vágta rá Marcelo.

-         Bunkók vagytok! Meg se köszöntétek Alejandrának. – fordult felém a kapus.  – Köszönjük.

-         Semmiség.

-         Ne haragudj, de most mennünk kell. – nézett az órájára Iker.

-         Semmi gond.

-         Gonzalo... – kezdett volna bele Marcelo.

-         Kérlek, neki ne szóljatok róla, hogy beszéltetek velem!

-         Ahogy szeretnéd. Szia! – köszönt el tőlem kórusban a kis csapat és bepattanva az autóba az étterem felé vették az irányt, én pedig továbbsétáltam a Retiro felé.

*

Gonzalo a villát tologatta az asztalon és együtt várta a többiekkel, hogy a keret utolsó négy tagja is megérkezzen az ebédre. A többiekkel egyszerre kapta fel a fejét, amikor Pepe, Marcelo, Sergio és Iker is belépett a helyiségbe. Az étteremben több asztalt is összetoltak, hogy helyet csináljanak a Real Madrid játékosainak, a négyes pedig odament, ahol Gonzalo, Ezequiel, Alvaro és Raúl Albiol ültek.

-         Már kezdtem éhes lenni. – simogatta meg a hasát Gonzalo hátradölve a székén.

-         A panaszt nyújtsd be Pepénél, ő nem tudta, hogy hová kell jönnünk. – mutatott Sergio a csapattársára.

-         Már megint kezditek? – kérte ki magának.

-         Pepito, hülyének lenni nem baj, hanem életérzés. – veregette meg a portugál hátát Marcelo.

-         Naaaa – húzta fel az orrát.

-         Pipita, kérsz? – tett úgy Eze, mintha lenne valami a kezében és meg akarná belőle kínálni a barátját.

-         Miből? – nézett le a másik argentin kezére Gonzalo, hogy megtudja, hogy mivel kínálták meg, de Garay csak megpöckölte a szomszédja orrát és röhögött egyet. – Hülye. – vágta nyakon Gonzalo.

-         Négyen azt se tudták hová kell jönni, ketten ovódást játszanak...azt hiszem itt mi vagyunk csak normális felnőttek, nem Raúl? – nézett Alvaro Albiolra.

-         Tweeteljük ki!

-         Ne mondj már neki ilyeneket! Így se bírja letenni azt a telefont. – méltatlankodott Iker.

-         Azt is közzé fogom tenni, hogy piszkálsz! – húzta fel az orrát Alvaro és a szópárbajnak csak az vetett véget, hogy kihozták az első fogást.

-         Egyébként mi okozott akkora gondot, hogy nem találtatok ide? – kérdezte Raúl Albiol.

-         Pepe nem tudta, hogy ide-e vagy a Casa Damielbe kell-e jönnünk. – válaszolt két falat közt Iker.

-         De tudtam, csak ti szavaztatok le. – durcázott be a portugál.

-         Végülis útba igazítottak, szóval nem baj. – jegyezte meg Marcelo. – Ha te tudnád Gonzalo, hogy...

-         Sergio, hiába focizol velem az asztal alatt, én még mindig a nőket szeretem. – tette le az evőeszközt Higuaín és hátradőlt a széken, ezzel belefojtva a szót Marceloba. – Egyébként mit kellene tudnom?

-         Semmit. Oda se figyelj erre a lököttre. – nézett csúnyán Ramos a kis brazilra. – A rúgást is neki céloztam.

-         Na nem! Ha már belekezdett mondja is végig. Szóval miről kellene tudnom?

-         Hát...izé...a születésnapi meglepetésedről. – nyelt egy nagyot Marcelo.

-         A születésnapi meglepetésemről? Az csak decemberben lesz.

-         Nem árt idejében kitalálni, hogy mi legyen az, nem?

- Szóval nem akarjátok elmondani? Hát jó...úgyis ki fogom deríteni. – nézett végig a kis társaságon Gonzalo és nekilátott a második fogásnak...

*

Hétfőn kilenc órára már vártak az iskolában. Éjjel nem nagyon aludtam, ugyanis nagy zivatar tört Madridra. Feküdtem az ágyamban és néztem, ahogy a villámok fénye bevilágítja a horizontot, az eső pedig szakadt mintha dézsából öntenék. Ilyenkor vad és veszélyes a természet, tombolnak az elemek, de mégis lélegzetelállítóan gyönyörű. Mindig is lenyűgözött a viharok látványa mert amennyire  veszélyes legalább ugyanannyira szép az vonzó is…kedvem lett volna kimenni az erkélyre, de a józan eszem visszatartott. Reggel már korán kidobott az ágy, de nem bánta, mert így legalább nyugodtan készülhettem az első napomra az iskolában. A tanítás ekkor még nem kezdődött el, de mint „új” tanárra várt egy kis eligazítás és az általam rühellt papírmunka. Bőséges reggeli után  csomagoltam magamnak egy kis tízórait aztán a hátizsákomba bedobtam egy váltás ruhát meg a görkorcsolyámat a hozzá tartozó védőfelszereléssel együtt. Fehér halásznadrágot vettem fel, hozzá egy piros-fehér csíkos pólót, egy kis sminket is tettem magamra, de csak úgy szolidan, a hajam leengedve hagytam feltettem a napszemüvegem és a hátizsákom hátamra véve elindultam a régi-új munkahelyem felé. Háromnegyed kilencre értem Carmen Arranz iskolájához…fura érzések kerítettek hatalmukba,mert megpillantva az épületet eszembe jutott,hogy hogyan lett vége itteni tanári pályafutásomnak lassan egy évvel ezelőtt, de elhessegettem a rossz emlékeimet, csak a jókra próbáltam koncentrálni. Mosolyogva léptem be a kapun és első utam a tanulmányi igazgató irodájához vezetett és lelkiekben felkészültem a találkozásra Jaureguivel. Illedelmesen bekopogtam majd egy nagy sóhajtás kiséretében lenyomtam a kilincset és beléptem ahelyiségbe. Alicia az íróasztalnál ült és fel sem nézett a papírjaiból, úgy beszélt hozzám miután hellyel kínált.

-         Újra a tanári karba üdvözölhetlek. Változnak az idők, nem igaz? – elővette a művigyorát mikor egy pillanatra rámnézett, de aztán tovább folytatta a munkáját, miközben a kezében lévő tollal mutatott az asztala végében lévő kupac papírra - Lássuk a legfontosabb teendőket! Elsőként átadom a házirendet, tanulmányozd át figyelmesen, ha kérdésed van kérdezd Juliát a titkárnőt, engem ne zaklass ilyen piti dolgokkal. Augusztus utolsó hetéig csinálj egy féléves terminust és órarendet és add le nekem, lehetőleg ne az utolsó pillanatban, mert át szeretném nézni. Adok még egy tanulmányi és vizsgaszabályzatot, ezt is nézd át! A végére tettem egy függeléket, hogy a ti szakotok mekkora az anyagi keretet kap, ebből kell gazdálkodnotok Javierrel, ebben benne vannak a versenyekre utaztatások, előadásokhoz terembérlés stb…majd beszéljétek meg, hogy miként oldjátok meg az osztozkodást. Egy a fontos: mindenről pontos számlát kérek! Negyed évente pedig elszámolás. Itt van még pár dolog ami rád vonatkozik, olyanok mint pl.: órarend. Végezetül pedig ezeket töltsd ki légy szíves és még ma add le Juliának! Hasta luego! – Intett a kezében lévő tollal és visszamerült a papírjai közé.

-         Alicia, nem vagyok kezdő. – jegyeztem meg miközben összeszedtem a nyomtatványokat.

-         Már kezded a renitenseskedést? - kérdezte. A nyelvemen volt a visszavágás, de inkább lenyeltem és az ajtóhoz léptem, amikor még utánam szólt.

-         Majd elfelejtettem, gyere csak vissza légy szíves! – intett én pedig visszasétáltam az asztalhoz. -  Két dolgot szeretnék mondani. Az első: tudom, hogy Javierrel nem túl jó a viszonyotok, de kérlek tegyétek félre az ellentéteket a minél jobb együttműködés érdekében! A második: Szeptember elején a fönőkeim szeretnék látni, hogy it tudnak az iskola tanárai. Nem szépítem a dolgot, amolyan vizsga lesz. Ha a diákoktól elvárjuk, hogy teljesítsenek, akkor mi magunk is mutassunk példát. Aki nem jól teljesít, azt elbocsátják. Ez rád is áll! Kérlek készülj fel rá! Táncolnod kell egyedül is majd és Javierrel is legalább egy közös koreográfiát meg kell csinálnotok. Az időpontot majd később adom meg. Most már mehetsz!

-         Rendben Alícia. Hasta luego! - mondtam és a folyosóra kilépve a tanári felé vettem az irányt.

-         Mikor benyitottam láttam, hogy a kollegáim kivétel nélkül ugyanilyen papírok fölé hajolnak és szépeket mondanak Alícia Jauregi mindenféle nemű és fokú felmenőjére. Észre se vették, hogy beléptem,csak mikor ledobtam a táskám a sarokba és odaültem az asztalhoz.

-         Hola mis amigos! - köszöntem mosolyogva és tudatosítottam magamban végignézve a társaságon, hogy a régi tanári karból elég sokan megmaradtak.

-         Alejandra? Te vagy az? - jött oda hozzám Juan a zenetanár.

-         Miért? Kinek nézek ki? - kérdeztem nevetve.

-         Már nem lesznek olyan unalmasak az értekezletek. Annyira örülök, hogy visszajöttél! - ölelt meg.

-         Én is örülök, hogy újra itt vagyok.

-         Szépen lassan mindenki idejött hozzám köszönni, aki új volt annak bemutatkoztam. Egyedül Javier nem volt a szobában, de nem is hiányzott.

-         Ana, neked is papírokat kell töltögetned? - néztem a legjobb barátnőmre, aki a sarokban ülve húzta át már harmadszorra hibajavítóval az egyik nyomtatványt.

-         Látod…pedig én nem is tanítok. Még az a szerencse, hogy engem nem vizsgáztat rendezvényszervezésből. - rázta meg a fejét.

-         Hol láttatok már olyat, hogy a tanárokat vizsgáztatják? - puffogott Ingrid, az énektanár.

-         De neked nem kell annyit tanulnod, mint nekünk drámatagozatosoknak. Színháztörténetből is kell vizsgáznunk.

-         Ugyan már Cristobal! Nekem meg pl.: zenetörténetből. Itt vannak a francos témakörei, hogy dugná oda, ahová gondolom. - háborgott Juan és ledobta a papírköteget az asztalra.

-         A táncosok ússzák meg a legkönnyebben.

-         Azt te csak hiszed! Vagy egy tucat koreográfiát kell megcsinálnom és Javierrel is tánconom kell. Nem tudom,hogy melyik a fárasztóbb. - védekeztem.

- Hombres! Maradjunk abban, hogy hatalmas nagy kicseszés ez a vizsga és abszolút nem fair dolog veletek szemben! - szólalt meg Ana és erre mindenki csak hevesen bólogatott. Egész délelőtt töltögettük a papírokat és közben beszélgettünk meg jó nagyokat röhögtünk. Mikor végre én is elkészültem és leadtam Juliának a nyomtatványokat már a spanyolországi időszámítás szerint is ebédre járt az idő. Gyorsan átöltöztem még az iskolában, felvettem egy háronegyedes fekete Adidas nadrágot meg hozzá egy ugyanilyen márkájú  világoskék pólót a hajamat pedig összegumiztam és átmentem a szemben lévő olcsó de jó étterembe. Komotósan megebédeltem majd kilépve onnan leültem egy utcai padra, a sportcipőmet kicseréltem görkorcsolyára, de a térdvédőket meg a sisakot már nem volt kedvem felvenni, így ezek nélkül indultam el korival a belvárosba, sétálni akartam kicsit a Retiroban. Fülembe dugtam az MP3-at és nekivágtam az előttem lévő útnak. Nem akartam arra gondolni, amit Alicia mondott és arra, hogy mennyire közös munka is vár majd rám Javierrel. A listán az egyik kedvenc dalom következett, Puentestől a Se va cayendo el sol. A fehér baseballsapkám alatt mosolyogva siklottam a járdán, nem is nagyon figyeltem oda, hogy mi folyik körülöttem, csak a lámpáknál, mikor átmentem az úttesten. Megbosszúlta magát a figyelmetlenségem. A Calle Alcalán jártam, a Ciebeles felől mentem Mivel egy turistacsoport jött velem szemben kimentem teljesen a járda szélére, a parkoló autók mellett suhantam mikor a semmiből hirtelen egy autó ajtaját láttam meg az orrom előtt. Már nem volt időm megállni, csak lassítani tudtam és a következő pillanatban már csak egy ütést éreztem és egy pocsolyában ülve találtam magam, alig pár centire egy parkolóautomatától. A szemem szikrákat szórt, amikor tekintetemel a vétkest kerestem...

Gonzalo a hétfő délelőtti edzés után kissé fáradtan ért haza. Bekormányozta az Audt a kapun, amely becsukodott mögötte és a motort a garázs előtt állította le. Kivette a táskáját a csomagtartóból és bemenve a mirasierrai házba csak ledobta az ajtó mellé, amikor meglepetésére az unokahúga futott elő a nappaliból.

-         Nagybácsiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!

-         Mora! Hát te? – ölelte át a kislányt és megpuszilta a feje búbját.

-         Én hoztam el. – lépett elő Nancy is. - Nicoéknak dolga volt és a kisasszony kiharcolta, hogy nálunk maradjon addig.

-         Szia anya!

-         Úgy hiányoztál már kisfiam! – puszilta meg párszor Gonzalot Nancy.

-         Éhes vagyok. – szólalt meg Mora.

-         Gyere megnézzük, hogy van-e valami finomság a konyhában! – fogta kézen a kislányt a focista és átmentek az említett helyiségbe. Gonzalo kinyitotta a hűtőt, mire Nancy is felkiáltott.

-         Fiam, eszel te rendesen?

-         Jaj anya... még nem volt időm bevásárolni.

-         Még jó, hogy eljöttem hozzád. Mindjárt írok egy listát és elmész bevásárolni.

-         Anya!

-         Nem csinálok akkor vacsorára pizzát.

-         Kérem a listát! – sóhajtott egyet Gonzalo.

-         Mindjárt megírom. – ment ki a szobából Nancy.

-         Majd hozok neked valami finomat. Mit szeretnél? Csokit, gumicukrot? – tett egy Serenitot a kislány elé és adott neki egy kanalat Gonzalo.

-         Mind a kettőt.

-         Nem lesz az egy kicsit sok? – kocólta össze kicsit a haját.

-         Nem. – rázta meg a fejét Mora.

-         De akkor ez a mi titkunk marad. Nagyinak egy szót se, rendben?

- Rendben. – csaptak egymás tenyerébe, a következő pillanatban pedig Nancy is belépett a helyiségbe. Gonzalo kezében a listával ment el elintézni a bevásárlást, pedig nem sok kedve volt hozzá, de már a nyál is összefutott a szájában, ha a vacsorájára gondolt. Miután a csomagtartót telepakolta a boltból kihozott szatyrokkal beült az autóba és már indított volna, amikor észrevette, hogy a szélvédőn ott egy parkolási bírság. Ekkor jutott csak eszébe, hogy Madrid ezen részén fizetős a parkolás. Fújt egy nagyot, aztán kinyitotta az autó ajtaját, amikor egy érdekes hangot hallott, mintha valaki nekiment volna az ajtónak...