Un sueno en realidad 2 - 3. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a folytatást. :) Tudom, megint sokáig tartott, de ismét hosszú hét volt és őszintén megmondva hullafáradt vagyok... Nem is érzem annyira jónak a  részt, de ennél többre nem tellett most tőlem, bocsánat. :( A mai nap folyamán igyekszek pótolni a lemaradásomat mindenhol, remélem sikerülni fog. Na de nem rizsázok többet, jöjjön a rész! :) A kommenteket és pipákat köszönöm! :) Jó olvasást kívánok hozzá! :)

Puszi:

Detti

U.I.: A Corazoneshez felkerült a 21. fejezet az én klaviatúrámból;)

U.I. 2 : Gonza kidőlt 3 hétre... :( :( :(

A Real Madrid csapata még csak a múlt nap délelőttjén érkezett meg Washingtonba, de szokás szerint még körülnézni sem volt idejük. Alig pakolták le a bőröndjeiket már indultak is edzeni és ismét egy újabb rendezvényen kellett részt venniük utána, ami egészen estig elhúzódott. Mivel a  DC United elleni találkozót egy elég szokatlan időpontra tették ez kicsit felborította a napirendjüket és hogy ne legyen baj, már vacsora után mindenki a szobájába ment. A meccs napján korábban keltek mint szoktak és a délelőtti átmozgató edzés után kaptak némi pihenőidőt mielőtt elindultak volna a stadionba. Gonzalo a klubcímeres pólóban és melegítőben feküdt végig az ágyán és a telefonját babrálta. A mobil memóriája már tele volt különféle számokkal, olyanok elérhetőségével, akikről már azt sem tudta, hogy hogyan is néznek ki. A nevekből szinte össze tudott volna állítani egy rövidebb utónévkönyvet, persze csak nők részére. Végiglapozta a telefonkönyvet és törölte a felesleges számokat belőle, aztán megnyitotta a galériát és a fotókat kezdte el böngészni. Onnan is törölt ki néhány képet, aztán letette maga mellé a kis szerkentyűt. Ilyen gyorsan eltelt volna néhány hónap? Az idő már augusztusba fordult, sőt nem sokára már vége is lesz ennek a hónapnak is. Nem sokára kezdetét veszi a bajnokság és a Bajnokok Ligája. A világbajnoki selejtezőkből is van még hátra néhány, hátha pár hét múlva végre ő is magára húzhatja a nemzeti csapat mezét, amiről már olyan rég óta álmodott. Az előszezonból már nem sok felkészülési meccs maradt hátra, augusztus 24.-én pedig kezdetét veszi az új idény telis tele új kihívásokkal és egy újabb nagy csatával a kezdőbe kerülésért Benzemával. Augusztus 24...egy pillanatnyi komorság suhant át az argentin arcán ahogy eszébe jutott, hogy egy évvel ezelőtt mi történt ezen a napon. Az alkoholos filc, a kupak, a határidőnapló, az autogram és Alejandra... Nem tudta hová tenni, hogy mostanában miért gondol ennyiszer a lányra. Amíg otthon töltötte a vakációt, szép lassan elfelejtette, de elég volt ismét átlépnie a mirasierrai ház kapuját, a hely ismét eszébe juttatta. Kissé morgolódva az oldalára fordult és a feje alá gyűrve a párnát megpróbált inkább kicsit aludni, ami lassan sikerült is neki, mert a következő emléke már az volt, hogy valaki hozzá vág egy párnát.

-         Kelj már fel, mert itt hagyunk!

-         Mi van? Ég a ház? – nézett még kissé álmosan Gonzalo Ezequielre.

-         Mi van, mi van...Meccs a DC United ellen. Kéne pár gól, hogy nyerjünk. Gyere már! – vágott hozzá még egy párnát a barátjához Garay.

-         Jól van, megyek. – csúszott ki az ágy szélére Gonzalo.

- Lenn várunk. – indult el kifelé a szobából a másik argentin. – Bár úgyis késve indulunk majd...amennyit egyesek képesek tollszkodni. – mutatott Sergio és Cristiano szobái felé szemforgatva, majd betette maga mögött az ajtót. Gonzalo gyorsan összeszedett mindent és lesietett a szálloda halljába, ahol már ott volt a keret nagy része. Miután mindenki elkészült el is indultak a stadion felé. Délután három óra felé járt az idő és iszonyatosan nagy hőség volt az Államok fővárosában, ám ennek ellenére tömött lelátó fogadta a pályára lépő csapatokat. Az argentin a kispadon kezdte a felkészülési meccset. Bár árnyékban ült, mégis úgy érezte, hogy elevenen megsül és el sem tudta képzelni, hogy milyen lehet a csapattársainak a gyepen. Talán életében először örült annak, hogy a padon kapott csak helyet, bár nagyon jól tudta, hogy a második félidőre már ő is be fog szállni. Miután elhangzott a szünetet és a pályán lévőknek enyhülést hozó sípszó, Higuaín átdobta a mezét a vállán és az elsők közt tűnt el az öltözőbe vezető folyosón. A második félidőre már ő is magára öltötte a hófehér, huszas számú szerelést, hogy beállhasson és a lehető legjobb tudása szerint játsszon. Az első percekben még csak szokni próbálta az extrém meleget, de aztán fokozatosan sikerült játékba lendülnie. Hozzá szokott a körülményekhez és egyre könnyebben ment, ha sprintelni kellett. Alig negyed órával a második játékrész kezdete után kipasszolták neki a labdát, ő pedig látva maga előtt a területet megpróbálta mozgosítani az összes energiáját, hogy sebességgé alakíthassa át. Lendületet vett és lefutotta a védőket, utána pedig csak annyi dolga volt, hogy bepasszolja a kapuba. A csapattársak mosolyogva ugrottak a nyakába és ő is kissé megkönnyebbült. Megszerezte az idény – még ha csak előszezon is – első gólját és megtette az első lépést afelé, hogy visszaszerezhesse a helyét a kezdőben. Három perccel a gól után a királyiak kontratámadásba kezdtek és Robben meglátva maga mellett az argentint összjátékot kezdeményezett vele. Gonzalo fejezhette be ezt a támadást is és elhúzva a kapus mellett a játékszert meglőtte a maga és a Madrid második gólját.  Nem sokkal később a holland is betalált  kialakítva a 3:0-ás végeredményt. Az öltöző felé igyekvő játékosokról szakadt a víz. Még fáradtabbnak érezték magukat, mint ahogy szokták, de vigasztalta őket az a tény, hogy ezzel letudták az amerikai túrát is. Este utaznak végre haza...Madridba...

***

A zene elindult, én pedig harmadszor kezdtem újra a koreográfiát. Nelly Furtado és Juanes egyik közös dalát választottam ki arra, hogy próbát tegyek vele. Most már tényleg képtelen vagyok táncolni? Már semmiféle érzelemet nem tudok belevinni? Becsukott szemmel álltam a terem közepén és egyik kezemmel a balettkorlátot fogtam. Lassan lélegeztem és megpróbáltam kinyitni az elmém és a szívem, hogy befogadja a zenét és onnan kiindulva megengedje, hogy átjárja minden egyes porcikámat. Lehunyt szemhéjam mögött megpróbáltam elképzelni hozzá egy jelenetet, ami hangulatában illett a választott számhoz. Egy üres tengerpartot láttam magam előtt, ahol mezítláb sétáltam a homokban, pedig nem is volt meleg. Az ég nem sok jót ígérően szürkéllett felettem a szél pedig vadul fújt. Kezemben egy könyvet szorongattam, amire csak annyi volt írva, hogy „Recuerdos”. Előttem hosszan kígyózva sok nyomot láttam, amiket fokozatosan mosott el a hullámzó víz még mielőtt megtudhattam volna, hogy hova is vezetnek. Kinyitottam a könyvet, de csak üres oldalakat találtam benne, amikor is felnéztem és egy közeledő alakot láttam magam előtt, akinek még a sziluettjét is kilométerekről képes vagyok felismerni. Megráztam a fejem és kinyitottam a szemem. A levegőt szaporábban vettem, de megnyugtatott, hogy az egész történetet csak képzeltem. Csak egy ábrándkép volt és Gonzalo nincs itt. A CD-t visszaállítottam a szám elejéhez és beálltam a terem közepére, aztán táncolni kezdtem. Arra a képre gondoltam, ami megjelent előttem és megpróbáltam a táncommal, a mozdulataimmal elmesélni, hogy mit érzek, ha ezt a képet látom magam előtt, ezek pedig meséltek helyettem. Többet is, mint amennyit én el akartam volna mondani. Guillo elgondolkozva állt az ajtóban és a szemével követte minden egyes mozdulatom. Miután a koreográfia végére értem, odajött hozzám, én pedig csak ekkor vettem észre, hogy nem is voltam egyedül. Egyből elmosolyodtam és leállítva a zenét a nyakába ugrottam. Nem vártam ilyen korán, de nagyon örültem, hogy végre el tudott kicsit szabadulni a társulattól és alkalmunk nyílt egy hétvégét együtt tölteni a spanyol fővárosban.

-         Na milyen voltam? – kérdeztem még mindig mosolyogva miközben az ásványvizes üvegem kupakját csavartam le.

-         Őszintén?

-         Csakis. – kortyoltam bele az üvegbe.

-         Miért hagytad ott a Primaverát? Ha ilyet tudsz, akkor miért nem ment akkor is, mikor turnéztunk?

-         Ennyire jó volt? – lepődtem meg.

-         Igen. – bólintott.

-         Talán mégsem vagyok akkor teljesen elveszve. – gondolkoztam el – Jaj annyira örülök, hogy végre jutott egy kis időd rám is! Hiányoztál Guillo!

- Te is nekem Alejandra! – csókolt meg, aztán átölelt. Míg én a fejem a mellkasába fúrtam és megpróbáltam semmire sem gondolni, csak úgy lenni a karjai közt, ő az állát a fejem búbján nyugtatta. A keze megnyugtatóan simogatta a hátam, de a gondolatai máshol jártak. Guilloban ekkor tudatosult teljesen, hogy mi az, ami kettőnk közt van. Ő is tudta a szíve mélyén és én is, hogy ez nem igazi szerelem, de mi mégis azt próbáltuk meg játszani, hogy ez az. Guillo örült, hogy bennem megtalálta azt, aki nem akarja minden áron megváltoztatni, hanem elfogadja olyannak, amilyen valójában és nem zúgolódik folyton amiatt, amiért egész heteket tölt a társulattal. Nekem szintén jó volt így, mert ő anélkül, hogy a múltamat felmelegette volna, szeretett, ott volt nekem, ha szükségem volt rá és el tudta fogadni, hogy táncolok, nem kellett választanom. Szerettük egymást, mint nagyon jó barátok, de nem voltunk szerelmesek a másikba. Soha nem mondtuk ki, de még így is tisztában voltunk vele, hogy ez csak egy barátság extrákkal, mégis jól éreztük magunkat így. Pár pillanat után elléptem tőle és összepakoltam a cuccaim, hogy aztán lepakolva a barátnőmnél, elmenjünk valahová. Én még mindig Anánál laktam és ezen a hétvégén beszéltük meg, hogy még mielőtt Sese hazajön, én átköltözöm Guillohoz. A spanyol még a lakása kulcsából is másoltatott nekem és felhatalmazott rá, hogy bármikor odamehetek, ha gondolom. A hétvége sajnos hamar eltelt és a barátomnak vissza kellett mennie a társulathoz. Nehéz szívvel búcsúztam tőle, de elengedtem. Nálam jobban nem sokan tudták, hogy mennyit is jelent neki a tánc és én ezt elfogadtam. Nem akartam olyan lenni, mint amilyen Gonzalo volt velem pár hónappal ezelőtt. Miután eljöttem a Barajasról és visszaértem a Ramos házba nekiláttam a dobozolásnak, hisz már a küszöbön állt Sergio hazaérkezése, én pedig nem akartam zavarni...

***

Korán reggel csörgött az órám, mérgesen csaptam le. Az egyik bőröndömbe még be se pakoltam, pedig aznap már szándékomban állt beköltözni Guillo az év nagy részében teljesen üresen álló lakásába. Akármennyire is visszahúzott az ágy, erőt vettem magamon és felkeltem. Az ablakhoz lépve meglepetten néztem a város fölé telepedő szürke fellegeket és megláttam az első esőcseppeket is. Madridban az eső augusztus derekán járva nem túl sűrűn fordul elő, bosszankodtam is miatta a reggeli készülődés közben, aztán lementem Anához a konyhába, hogy együtt megreggelizhessünk.

-         Biztos nem akarod elnapolni ezt a költözés dolgot? - kérdezte tőlem a reggeli tortillája fölül Ana.

-         Ma jön haza Serg és nem akarok láb alatt lenni…

-         Hidd el nem zavarsz! Biztos nem maradsz? Sergio is szívesen lát! - próbált győzködni a barátnőm.

-         Nem akarok a nyakatokon lenni…kellemetlenül érezném magam, hogy most jön haza a barátod és akkor engem is presztrálsz…

-         Beszélsz itt hülyeségeket….Sehogy sem tudlak meggyőzni? - nézett rám kérő tekintettel.

-         Nem fogok messze lakni, akkor jövök át, amikor akarod, meg te is jöhetsz hozzám, mint régen. – öleltem meg.

-         Hát…igazad van. –mosolygott most már ő is.

Gyorsan megreggeliztünk, aztán becsomagoltam abba az egy bőröndömbe is, ami eddig kimaradt. Az udvaron bepakoltuk az Audi Q7-esbe a cuccaimat, de nem fért el minden, így szükség volt még egy fordulóra. Visszaszaladtam a szobába a táskámért, sietve beledobáltam a papírjaimat, a mobilomat és már mentem is le az udvarra. Ana indított és pár perc alatt már annál az újépítésű társasháznál voltunk, amelyiknek egyik lakása lett az új otthonom. A harmadik emeleten volt a lakás, még lifttel is komoly nehézséget okozott, hogy azt a pár jól megtömött bőröndöt elcipeljük az ajtóig.

-         Most mondd meg nekem amiga, hogy miért pakoltad tele téglákkal ezt a szép koffert? - mondta az erőlködéstől vörös fejjel Ana.

-         Csak,hogy jó erőben légy, úgy látom elpuhultál. - nevettem, de az én derekam is majd leszakadt.

- Ki beszél? Lassan húzol egy szép csíkot magad mögött. - replikázott én pedig elröhögtem magam, emiatt elejtetve a bőröndöt, ami hangos puffanással ért földet. Megnémulva néztünk össze, majd miután senki sem dugta ki a fejét egyik ajtó mögül sem, még hangosabban tört ki belőlünk a nevetés. Miután jólkiröhögtünk magunkat, elkezdtem kutakodni a táskámban a kulcs után, de valahogy nem akart a kezembe kerülni. Tíz  percnyi kutakodás után kiborítottam a táska tartalmát, de a kulcsot sehol sem láttam.  Ekkor jutott eszembe, hogy Anáéknál a konyhaasztalon hagytam.

-         Csak nem elhagytad a kulcsokat? – kérdezte az ekkor már a bőröndömön helyet foglaló barátnőm.

-         Nálatok a konyhaasztalon maradt. - bosszankodtam.

-         És még én vagyok feledékeny. Ügyes vagy! - nevette el magát.

-         Köszönöm! Köszönöm! Virágokat az öltözőbe kérem! – pakoltam vissza a táskám tartalmát. - Melyikünk megy vissza érte?

-         Majd én vigyázok a cuccaidra, menjél nyugodtan. Elhozhatod akkor a maradék pár dobozt is és akkor nem kell már visszamennünk, hanem minden szépen becipelünk és valami rendfélét csinálunk a lakásban. És így legalább megúszok egy kis cipekedést is. –dobta oda nekem a slusszkulcsot meg a lakáskulcsot nevetve.

-         Majd idegenvezetést fogok szervezni a házatokba és a belépők árát megtartom magamnak. - öltöttem ki rá a nyelvem.

Lementem a ház elé, az eső még mindig esett. Beültem a kocsiba visszahajtottam a Ramos rezidenciára, bepakoltam a pár dobozt, ami még ott volt aztán elvettem a kulcsot a konyhaasztalról és mindent bezárva elindultam vissza az albérlethez. Futva indultam fel a lépcsőn. Felérve a harmadikra a kulcsot beillesztettem a zárba és az ajtót kitárva egy nagyon hangulatos lakásbelső tárult elém. Világos szobák, szép függönyök, a lakás hangulatához illő bútorok…a nappliban egy szép nagy és kényelmes kanapé, már el is képzeltem, ahogy elheveredve rajta nézem majd a TV-t a fejem Guillo ölében nyugtatva. Mellette volt a konyhasarok, mindennel felszerelve, ami csak kellhet. A hálószobában egy kényelmes ágy várt, mellette volt egy kisebb gardróbszoba, és innen nyílt a fürdőszoba is. Nagyon tetszett, de mindenen látszott, hogy alig volt itt bármi is használva. Még egy kicsi erkély is tartozott a lakáshoz elég szép kilátással Madridra.

-         Most itt az ajtóban gyönyörködsz benne vagy be is fogsz valamikor költözni? - bökdöste meg az oldalam Ana.

-         Bocs, elbambultam. – mentem beljebb a kezemben lévő dobozokkal.

Egész késő délutánig cipekedtünk, csak egy röpke ebédszünetet engedélyeztünk magunknak. A bőröndökből elég hamar sikerült kipakolnunk és mindent betennem a gardróbba. A nagyobb falatot a dobozok kipakolása jelentette. Négykor Ana elment mivel valami vacsorát akart csinálni Sergnek mire hazaérkezik majd pedig már indulhatott ki elé a Barajasra. Egyedül maradva szépen letörölgettem és kicsomagoltam minden könyvemet, a képkereteket, a kis emlékeimet, mindent…Az utolsó dobozhoz érve azonban  megremegett a kezem kicsit, mikor kivettem belőle az első fotóalbumot, ami a kezembe akadt. Letéve a nappaliban az asztalra, a még doboz alján heverő többi kis emléktárgynak és újságkivágásokkal teli mappáknak helyet csináltam az egyik szekrényben. Miután végeztem leugrottam a sarkon lévő supermercadoba, hogy vegyek ezt-azt magamnak vacsorára. Az eső még mindig esett, a kapucnit a fejemre húzva siettem vissza a jó meleg lakásomba egy-egy megpakolt szatyorral. Már az ajtónál voltam, mikor hirtelen valaki mögém lépett...

Recuerdos - Emlékek