Un sueno en realidad 2. - 2. fejezet

Sziasztok!

Tudom....előbbre ígértem, de még mindig ember tervez és Isten végez....Most volt Mindszent és Halottak napja, nekem illetve nekünk az öcsémmel ezek mindig fokozottabban nehéz napok. Tegnap szolgáltam a temetői istentiszteleten és az erre való készülés sokat kivett belőlem. Nem tudom miért vállalom el mindig a különféle szolgálatokat...miért érzem úgy, hogy prédikálnom kell Isten igéjéről, amikor minden egyes alkalommal csak felszakítom azt a sebet, ami akkor ejtődött rajtam, amikor kiderült, hogy a teológusi pályafutásomnak vége. Na de mindegy, nem erről akartam beszélni. Elkészültem a folytatással (lassan de biztosan), ez még mindig bevezető jellegű kicsit. :) Az maradjon még az én titkom, hogy a két szál mikor ér ismét össze. ;) Jó olvasást kívánok a részhez! a Pipákat és kommenteket pedig nagyon köszönöm!:)

Puszi:

Detti

Az íróasztalomnál ültem és meredten bámultam az udvart. Kényelmesen belesüppedtem a székbe és bár testileg ott voltam, a szobámban, a lelkem egész máshol járt a gondolataimmal együtt, amelyek kéz a kézben kiszöktek a hőség miatt félig lehúzott redőny által szabadon hagyott résen. Előttem az asztallapon három papír hevert. Egyik Ana levele volt, amit a múltkor megmutattam Guillonak, amikor annyira kiborultam a próba közben, a másik a levélben említett állásajánlat és néhány sor Carmentől, miszerint visszavenne az iskolába tanárnak és egy harmadik levél, amelyet eddig még senkinek sem mutattam meg. Az ujjaimmal az utóbbi sarkát gyűrögöttem és századszor vagy talán ezredszer ismételtem át magamban minden szavát.

„Alejandra!

Gondolom meglepődtél, ahogy kezedbe fogtad a levelemet. Tudom egy merő macskakaparás az egész, de nézd el nekem, mert én abból élek, hogy a labdát rúgom, nem abból, hogy leveleket írogatok szabad kézzel és golyóstollal ( a XXI. században...).  Ana nem tud róla, hogy ezt a papírt becsempésztem a levele mellé – ha esetleg mégis megtalálná, akkor: Bocsi mamacita, de ez levéltitok, ne olvasd el! - . Tudom, hogy az én mamacitám és te telefonon és maileken keresztül már megbeszéltetek mindent. Bármit is mond neked, hidd el, hogy már nem haragszik rád. Borzasztóan hiányoztál neki és haragudott is rád a májusi dolgok miatt, de már rég megbocsátott, pláne amikor megtudta, hogy a táncosi karriered rövid úton befuccsolt. Tűkön ülve várja, hogy választ adj Carmennek és reménykedik benne, hogy visszajössz. Amikor döntesz ezt is tedd a mérleg egyik serpenyőjébe. De nem csak Ana miatt írok....Gondolom tudod kire gondolok. Nem mutatja, de borzasztóan beletapostál Pipita lelkébe....csórikám lassan lekörözi a pár évvel ezelőtti önmagamat a bulvár rovatokban szereplés terén, pedig ez nem bakfitty! Valakinek beszélnie kellene a fejével, mert nem akarom, hogy ezzel tegye tönkre a jövőjét. A barátja vagyok...és a tied is. Én nem mondom meg, hogy mit csinálj, de remélem átjön amit sugallni próbálok. Elméletileg a nők megértik a célzást is...Szóval gondolkozz el azon, amit írtam, leginkább a második felén. Tárt karokkal várunk vissza Madridba, Alejandra! 

Sergio”

Sese eltalálta, valóban meglepődtem, amikor kibontva Ana levelét ez a papír is a lábam elé hullott. Mikor először átolvastam még unottan tettem félre a papírok közé, de egy álmatlan éjszakán a tudatára ébredtem, hogy mit is szeretett volna sugallni az andalúz az utolsó néhány mondattal. Mikor már azt hittem, hogy már rég begyógyultak a sebek a lelkemben, amiket részben saját magam okoztam rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem így van. Az idő nem gyógyít meg mindent, van amit csak elfed, hogy az alkalmas pillanatban hirtelen félrecsússzon a kötés és előbukkanjon alóla a fájdalmas pont. Újraéltem azt a májusi délutánt és újra ugyanazt éreztem, amit akkor, amikor kiléptem annak a háznak a kapuján és hirtelen kínzó vágyat éreztem azután, hogy elutazzak legalább látogatóba Anához és valamit megtudjak Gonzaloról, de ekkor rögtön közbeszólt egy kis hang, ami azt sugallta, hogy nem kell törődnöm vele...végülis ő kérte, hogy válasszak. Megmakacsoltam magam és elhatároztam, hogy azért is meg fogom mutatni, hogy a tánccal teljes az életem és egy cseppnyit sem bántam meg a döntésem. A kiborulásom után kettőzött erővel vetettem bele a munkába, hogy ezzel bizonyítsak Guillonak, a világnak és magamnak. Sikert akartam és pozítiv kritikákat, ahogy azelőtt is volt és tudtam, hogy képes is vagyok rá. Minden egyes reggel azzal keltem, hogy kihozom magamból a maxuimumot a próbákon is, a fellépésekről nem is beszélve, de hiába vettem fel a gyakorlóruhát és a tánccipőt, hiába nézett rám vissza a táncosnő a tükörből és hiába kaptam pozítiv kritkákat, éreztem, hogy valami hiányzik. Úgy éreztem magam, mint az ezer darabos kirakós játék, amiből már 999 darab a helyén van, de a közepéről hiányzik egy darabka. A szívem mélyén tudtam, hogy milyen alakú az a darab, de makacsul ellenszegültem és mindenféle más darabokkal próbáltam kitölteni azt a lyukat, de ha mást illesztettem bele, nem volt tökéletes a kép. Tudatosan megpróbáltam mindent elkerülni, ami Madridra emlékeztethetett, pedig tudtam, hogy a spanyol főváros része a hiányzó darabnak. Annak az életemnek az emlékei egy dobozban álltak a szobám sarkában, mert nem éreztem hozzá elég erőt, hogy kinyissam és átnézzem őket. A Real Madrid meccseit, amiért éltem-haltam, sorra kihagytam. Direkt mindig programot szerveztem magamnak, hogy még véletlenül se álljon fenn annak a lehetősége, hogy odakapcsolom a tv-t. Féltem...féltem, hogy mit éreznék, ha meglátnám Gonzalot a képernyőn. Elvettem Carmen levelét az asztalról és elgondolkozva forgattam a kezemben. Már csak pár napom volt rá, hogy válaszoljak, de még mindig képtelen voltam eldönteni, hogy mit tegyek. Mondjak igent és költözzek vissza Madridba, ahol ki tudja mi vár rám? Utasítsam vissza és egy életen át bánni fogom? Szerettem volna Guilloval beszélni, de ő már rég Európa másik végében táncolt és azt sem tudtam, hogy mikor tudom elérni telefonon. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem és visszatettem a lapot az asztalra, hogy így szemezzek vele. Kis idő múlva tollat fogtam a kezembe és kitöltöttem a papírt, amit Carmen mellékelt a leveléhez. Már csak az aláírásom hiányzott róla, de nem tudtam, hogy aláírjam-e? Kezemben a tollal játszadoztam hosszú ideig és mérlegeltem, aztán gyorsan aláírtam és borítékba tettem a nyomtatványt, amíg meg nem gondolom magam. A legjobban úgy tudom bebizonyítani mindenkinek, hogy helyesen döntöttem azon a délutánon, ha visszamegyek Madridba.

A gép ablakán kipillantva szikrázóan sütött a nap, amit az ablakokon keletkező jégkristályok még csillogóbban vertek vissza. Alattunk vastag, fehér bárányfelhők alkottak pihe-puha szőnyeget, ami egy idő után ritkulni kezdett és a Földközi-tenger partját pillantottam meg a mélyben. Ölemben hevert a kedvenc könyvem, de két mondatot sem tudtam végigolvasni belőle a felszállás óta, mert képtelen voltam arra figyelni, ami a papírra van vetve. Már magam sem tudtam, hogy hányadszor képzeltem el a viszontlátást. Ugyan Ana hogyan fogad majd? Mit fogok érezni, ha elmegyek a Bernabéu előtt? Milyen lesz ismét belépni az iskolába? A tekintetem elfordítottam az ablaktól és elővettem a könyv hátuljába rejtett pár fotót. Az első képen én, Juan és Ana moslyogtunk az egyik első munkanapomon, a másikon Sergio és Ana viccelődtek valamin, a harmadikon Guillo mosolygott míg a negyediken ő és én álltunk a Citadella egyik olyan pontján, ahonnan gyönyörű panoráma nyílik Budapestre. Hiányzott a spanyol és mosolyogva cirógattam meg a képen az arcát. Már több, mint két hete nem találkoztam vele, de nagyon is jól tudtam, hogy mit vállalok el, ha belekezdek vele ebbe a kapcsolatba. El tudtam fogadni, hogy neki a tánc a munkája és az élete, ha szükség van rá a Primaveránál, akkor mennie kell. Sóhajtottam egyet és visszatettem a képeket a könyv hátuljába, ahonnan valamelyik két lap közül az ölembe csúszott egy préselt fehér rózsa virága. Más sárgák voltak az egykor hófehér szirmai, de én még pontosan emlékeztem rá, hogy mikor és kitől kaptam. Végigsimitottam rajta az ujjammal és lehunytam a szemem. Madrid elég nagy város ahhoz, hogy úgy éljünk egy helyen Gonzaloval, hogy egész hátralévő életünkben ne kelljen találkoznunk egymással, de mi történik ha mégis? Anával már egy jó ideje újra felvettem a kapcsolatot, de soha nem kérdeztem rá, hogy az argentinnal mi a helyzet. Egyedül csak annyit tudtam, amit Sergio leírt abban a pár sorban. Mi lesz ha egy vasárnap délután a Retiroban sétálva összefutok vele és...és az új barátnőjével, ha van neki?  Megmasszíroztam a halántékom és ismét kipillantottam a repülőgép ablakán. Gonzalo szabad ember és én is Guilloval vagyok, végül is miért érdekel? Legfeljebb majd köszönök neki és egy „Helló!” után továbbmegyek. Én is túl vagyok már nem egy szakításon eddig még soha nem okozott életre szóló sebet egy köszönés. Az emberek szerelmesek lesznek, aztán ha úgy alakul szakítanak de még utána is köszönnek egymásnak, ha összefutnak az utcán, ez teljesen normális. Homlokom az üveghez nyomtam úgy néztem végig a mélyben végignyúló kopárnak és kietlennek tűnő immáron már spanyol földön. Hirtelen olyan egyszerűnek tűnt elhatározni, hogy visszaköltözöm Madridba és úgy éreztem, hogy elsiettem. Kész vagyok arra, hogy a barátaim szemébe nézzek? Lenéztem az könyvön nyugtatott kezemre és azt vettem észre, hogy remeg. Minél közelebb értünk Madridhoz, annál jobban töltött el a félelem. Féltem, hogy mivel kell majd szembesülnöm a spanyol fővárosban, hogy mihez kezdjek az érzelmeimmel és attól, hogy mi lesz velem és Guilloval. A gondolatmenetem a hangosbeszélő szakította meg, amikor megkértek mindenkit, hogy csatoljuk be az öveket, mert pár percen belül landolunk a Barajas kifutóján. Gyorsan összepakoltam, a könyvemet becsúsztattam a táskámba és eleget tettem a kérésnek. A kék orrú Malév gép landolása közben behunytam a szemem és elmosolyodtam. Mennyire ironikus, hogy szinte napra pontosan egy évvel azelőtt ugyanígy egy repülő landolt velem ugyanezen a reptéren és ugyanígy a csomagtérbe volt bőröndökbe csomagolva az egész életem. Leszállás után amilyen gyorsan csak lehetséges volt összeszedtem a csomagjaim és elindultam a kijárat felé. Egy kocsit toltam magam előtt rajta a bőröndjeimmel és ismét dejavou-m támadt. Vettem egy mély lélegzetet aztán kiléptem a várótermi részbe. Szinte azonnal megpillantottam Anát, ahogy az egyik padon ült és élénken gesztikulálva telefonált. Amint kiszúrt a tömegben felpattant és mosolyogva indult meg felém. Le akarta tenni a telefont, de intettem neki, hogy nyugodtan fejezze csak be.

„Serg, ha megtudom, hogy valami nőt szedtél össze ezen a túrán, én megütlek!....Ajánlom is!...Tényleg? Olyat én is tudok...Nem, de tényleg. Megmutassam ha hazajöttél? ... Na persze! Toronyórát is szerezzek lánccal. Kapd be Ramo!...Hehehe. Na de zárjuk rövidre, mert van itt valaki, aki az imént érkezett Budapestről. Igen, ő. – bólintott mosolyogva az éterbe, aztán felém nyújtotta a telefont. – Köszönni akar neked.

-         Üdv újra Madridban Alejandra! – hallottam meg a védő hangját a vonal másik végéről.

-         Szia Sergio!

-         El tudtad olvasni az írásom?

- Nem is írsz csúnyán. Legalábbis annyira csúnyán nem. – nevettem el magam. „Serg, ha nem fejezed be öt percen belül, nélküled megyünk el kajálni!” – hallottam meg kicsit távolabbról Gonzalo hangját a mobilon. „Szűnj meg!” – válaszolt az andalúz én pedig gyorsan elhadartam neki, hogy ha úgyis dolga van, majd beszélünk akkor, ha több ideje lesz, nekem pedig különben is el kell mennem a mosdóba és Ana kezébe nyomtam a telefont meg sem várva a spanyol válaszát, aztán jeleztem neki, hogy megkeresem a WC-t. Sarkon fordultam és a hozzánk legközelebb eső toilettre mentem be. Miután elvégeztem a dolgom, megengedtem a hideg vizes csapot és megfröcsköltem kicsit az arcom, aztán a mosdókagyló szélére támaszkodva vettem pár mély lélegzetet. Kilégzés. Belégzés. Elővettem a telefonom a zsebemből és nekiálltam egy sms-nek.

„Mi amor! Az imént szállt le a gépem a Barajason és egyben vagyok. Remélem sikeretek lesz Amszterdamban is! Szeretelek!” – pötyögtem le a karaktereket, aztán elküldtem Guillonak, bár tudtam hogy maximum csak este fog válaszolni. Ahogy felnéztem a képernyőről a saját tükörképemmel szemeztem. Mi a fene volt ez az előbb? Egy másik nő is belépett a mosdóba én pedig visszatértem a földre és visszacsúsztatva a zsebembe a telefonom viszamentem Anához.

-         Ne haragudj, de még egy teljesen másik országban voltam, amikor utoljára meglátogattam a mosdót. – kezdtem mentegetőzésbe, de még be sem fejeztem, amikor számomra kissé váratlanul a spanyol lány a nyakamba ugrott. Arra számítottam, hogy távolságtartóbb lesz velem, de szerencsére nem így volt. Jól esett, hogy ennyire kedvesen fogadott.

-         Akármilyen hülye is vagy, képtelen vagyok rád haragudni. Annyira jó, hogy visszajöttél! – nyomta ki belőlem a szuszt is egy ölelés kíséretében.

-         Én is szeretlek. – nevettem el magam. – Én is örülök, hogy itt vagyok. Egészen hiányzott már Madrid és a barátaim.

-         Azt ugye tudod, hogy amíg Sergék nem jönnek haza nálam fogsz lakni. Be kell pótolni ezt a 2 és fél hónapot! Olyan kommunikálhatnékom van, hogy csak na és majd elmegyünk egy csomó helyre és kifaggatlak, hogy mivel töltötted az elmúlt hónapokat! - hadarta szinte levegővétel nélkül miközben kimentünk a kocsijához.

-         Megadom magam. –emeltem fel mind a két kezem - Vigyél, ahová akarsz, csak ma hagyj pihenni.

-         Otthon beszélgetős, fagyizós este megfelel mára?

-         Tökéletesen. De extra adag fagyit vigyünk haza…emlékszem még rá, hogy mennyit meg bírsz enni belőle és a végén nekem csak pár kanállal hagysz majd.

-         Látom a humorérzéked semmit se változott .- nevetettünk össze.

-         Úgy ismerlek, mint a rossz pénzt!

- Ajjaj lebuktam. - nevettünk még jobban miközben beindította a motort. Szerencsére nem volt túl nagy forgalom és a barátnőm vezetési stilusával csak percekbe telt míg elkormányozta a méregdrága Audit a Barajasról a Ramos házba. A csomagjaimat bevittük az átmeneti otthonomul szolgáló egyik vendégszobába és nekiláttam kipakolni, amíg Ana elment, hogy bevásároljon az esti beszélgetős - csipegetős estéhez. Az öltözékem is lecseréltem valami kényelmesebbre és a dolgom végeztével ledőltem pihenni. Kezem a fejem alá csúsztatva bámultam a plafont, miközben észre sem vettem, hogy a szemem lassan lecsukodik és átlépem álomország kapuját. Mikor felébredtem és egy hatlmas nyújtozkodás kíséretében körülnéztem, már besötétedett. Félrehajtottam a takarót, amit Ana teríthetett rám, aztán elindultam, hogy megkeresem a spanyol lányt, aki a konyhában talált meg vacsorakészítés közben.

-         Mikor hazaértem láttam, hogy elaludtál. Gondoltam, hogy nem ébresztelek fel, hagylak pihenni. – nézett fel egy pillanatra.

-         Köszönöm! De igazán szólhattál volna, segítettem volna vacsorát csinálni…

-         Most vendég vagy itt, nem cseléd, úgyhogy fogd be! - fenyegetett meg egy fakanállal.

-         Rendben. Vedd úgy, hogy nem szóltam. - emeltem fel védekezően a kezem.

-         Különben is már végeztem. – mosolygott rám.

Jól megpakoltuk a saját tányérunkat aztán kivittük a nappaliba  két doboz fagyival egyetemben és valami hideg frissítőt is készítettünk magunknak, aztán lerúgva a cipőnket törökülésbe helyezkedtünk a kanapén.

-         Serggel hogy éltek ebben a kis kunyhóban? – mutattam körbe egy tapas falatkával.

-         Alig férünk el, látod milyen kicsi ez a ház. Sokszor sátorozik Serg az udvaron, mert itt benn már nem jut neki hely. –nevetett- Komolyra fordítva a szót nagyon jól meg vagyunk. Képzeld nyaralni is voltunk, 1 hónapig egy jachton laktunk és Ibiza meg Mallorca közt hajókáztunk. Hogy mekkora bulik voltak! A habpartyk Ibizán…..óh. De erről meséltem már azt hiszem. – harapott bele egy tapasba - Na várjál majd mutatok képeket! Meg ahogy Mallorca strandján azt az etalon testét süttette a napon…Aztán voltunk Sevillában is, családlátogatáson. Daniela annyira aranyos volt velem, megint rajzolt nekem. - mosolygott tovább - Láttad volna, amikor Sergio visszament óvodásba! – csapta össze a két kezét - Még homokvárat is építettek a strandon Cádizban. De én meg csak beszélek-beszélek és szóhoz sem hagylak jutni. – vette ismét kézbe a tányérját.

-         Ugyan már! Szívesen hallgatom, amiket mesélsz.

-         Viszont engem érdekel, hogy veled mi történt! Tudok Guilloról, tudok róla, hogy kiléptél a Primaverából, de mindenről csak szűkszavúan írtál. Például milyen volt világot látni? Jutott időtök másra is a táncon kívül? Mondjuk biztos, mert Guilloval valahogy csak összejöttetek. – nevetett Ana.

-         Volt. Képzeld el megtanultam görkorizni. El is hoztam a sajátomat, a napokban érkezik majd meg, ott van valamelyik dobozban. Rengeteg képet is készítettem, majd megmutatom őket.

-         És a tánc?

-         Azt nem mondom, hogy nem volt sikerünk az előadással, mert az nem igaz. A Corazón latino sikeres darab, egyedül csak velem volt a baj. – komorultam el egy pillanatra – Végig olyan érzésem volt, hogy hiányzik valami.…mintha kiégtem volna. Inkább otthagytam a társulatot, kiléptem véglegesen. Úgy nem sokat ér, ha kiállok a színpadra és tökéletesen eltáncolom a koreográfiákat, csak épp a szívem nincs benne. Azt a közönség is megérzi…Budapesten meghívtak a Botafogohoz a legutolsó táncschowjukba vendégszereplőnek Guilloval, öt előadást kaptunk. Aztán jött az a levél…

-         Reméltem, hogy elfogadod és visszajössz. – mosolygott rám -  Azóta az iskolában visszaállt a régi rend és ismét Carmen ül az igazgatói székben, a banya meg a tanulmányi igazgató lett. Jauregui persze úgy érzi, hogy beletapostak a lelkébe és vérig van sértődve, de a munkáját azért elvégzi. Reménykedik, hogy hátha megint elmegy Carmen és ismét ő ülhet a helyére. A régi-új igazgatónőnk azzal kezdte, hogy pár embert kirúgott Alicia bizalmasai közül és tőlünk, a régiektől kért tanácsot, hogy kiket ajánlunk tanárnak az iskolába. Egyöntetűen ajánlottunk téged…négyszemközt is beszéltem Carmennel, hogy próbáljon meg visszahívni.

-         Sejtettem, hogy a te kezed is benne van. – mosolyogtam rá.

-         Juané is.

-         Köszönöm! – öleltem át és egy pár percig úgy maradtunk. Éreztem, hogy akkor csomozódott össze ismét a barátságunk aranyfonala, ami májusban szétszakadt.

-         Azonban van valami, aminek nem fogsz örülni az iskolával kapcsolatban.

-         Van rosszabb is Jaureguinél?

-         Van.

-         Megijesztesz.

-         Ígérd meg, hogy a seggeden ülve maradsz, ha elmondom. Nem akarom, hogy hülyeséget csinálj.

-         Mi az?

-         Előbb ígérd meg!

-         Megígérem. De mondd már!

-         Mivel idén sok külsős csoport is lesz, meg külön indítanak osztályt a Latin-Amerikából érkezőknek is, ezért három tánctanárt fognak alkalmazni. Te leszek az egyik, a másodikról még nem tudunk, de a harmadik...finoman szólva sem vagytok puszipajtások.

-         Ne....ugye nem?! – változott meg az arckifejezésem egy pillanat alatt.

- Javier Velasco. – mondta ki a nevét Ana, a gyomrom pedig összeszorult. Még nagyon jól elékeztem arra a délutánra a Palacio Deportesben és azt is tudtam, hogy addig nem fog békén hagyni, amíg meg nem kap. Undorodtam tőle és nem akartam, hogy akár egy percre is egy légtérbe kelljen lennem azzal a féreggel. El sem tudtam képzelni, hogy hogyan dolgozunk majd együtt. Szótlanul haraptam bele egy újabb tapas falatkába és átfutott az agyamon, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet visszajönnöm Madridba...

Másnap korán reggel kidobott az ágy. Ana még mélyen aludt és nem akartam felébreszteni, ezért inkább írtam egy cetlit, hogy elmegyek sétálni egyet, aztán kitettem a hűtőre egy jól látható helyre. Kettesben akartam lenni a spanyol fővárossal, ami annyi mindent adott nekem hónapokkal ezelőtt. Zsebre tett kézzel indultam el a belváros felé és újra felfedeztem minden apró zugot. A nap már meleg sugarakkal cirógatott és néha  a Guadarrama felől fújó,  jól esően hűvös fuvallat is megsimogatott üdvözlésképp. Az Atochától a Plaza de Castilláig végigsétáltam a Paseo de la Castellánán. Akkor kezdett megélénkülni a főút forgalma, a fehér taxik pedig mintha egymást kergették volna. A Retiro kapujában egymást váltották a lelkes reggeli kocogók, kutyasétáltatók. A Ciebeles téren megkezdték a madridi főposta felújítását, fel lett állványozva az a gyönyörű épület, ahol még mikor utoljára jártam, ez csak tervben volt. Kübelé szobra ugyanolyan unottan nézte a forgalmat, mint pár hónnappal ezelőtt. Madridban szinte semmi sem változott. Leültem egy üres padra és kivettem a hátizsákomból a görkorcsolyámat. Még Londonban tanultam meg vele közlekedni, ugyanis Guilloval szemben elvesztettem a fogadást, aminek ez volt a tétje. Így kicsit gyorsabban is haladtam, mint gyalog. Alig több, mint negyed óra alatt már ott is jártam a Nuevo Ministeriosnál. Újabb 5 perc alatt pedig elérkeztem a Santiago Bernabéuhoz és az épülettel szemben leültem egy padra, hogy eltehessem a görkorcsolyámat. Szentségtörésnek éreztem volna, ha azzal megyek oda a stadionhoz. Lassan körbejártam, mint akkor mikor először láttam és közben megrohantak az emlékek…Mennyi örömömet és mennyi bánatomat látta már ez a betontömb? Én pedig milyen hosszú ideje azon dolgoztam, hogy elfelejtsem Gonzaloval együtt és mégsem sikerült. Nekidőltem a D torony falának, izzadt homlokom kissé lehűtötte a hideg fal, jól is esett. Visszatértem…mert akármi történt is a Real Madrid mindig is az örök szerelemem maradt ez ellen pedig nem tehettem semmit sem. Felrémlett bennem, hogy a stadion névadója régen úgy tartotta, hogy aki egyszer szakít a klubbal, többet nem tér vissza hozzá, én pedig élő cáfolatként, mint a tékozló gyermek, aki hazatért az apjához, a fejemet lehajtva állok a Bernabéu előtt. Nem tagadhattam meg azt, hogy ki vagyok akkor sem, ha a múltban az történt, ami. Letöröltem egy könnycseppet és ígéretet tettem: Még egyszer nem leszek olyan hülye, mint májusban voltam. Többet nem hagyom cserben barátaimat. Sem Anát, sem Juant sem pedig Sergiot és a többieket. Még kicsit ott álltam aztán  lassan elindultam a Plaza Castilla felé, most már üdvözöltem mindent ami csak fontos volt számomra. Éreztem, hogy jó helyen vagyok, de egy picike űr még mindig ott tátongott a lelkemben én pedig türelmetlenül vártam Guillot, hogy betöltse azt a helyet...

-         Pszt! Serg! Szerinted még sokáig tart? – bökdöste meg a védő hátát Gonzalo.

-         Nem tudom, de bármibe le merem fogadni, hogy azt se tudják, hogy a focit eszik-e vagy isszák, nem is beszélve arról, hogy mi kik vagyunk. – nézett a csatárra Sergio a válla felett hátranézve, miközben fél szemmel tovább figyelte, ahogy az öltönyös-kosztümös társaság körbeviszi az ajándékba kapott mezt és aláíratják a keret tagjaival.

-         Hallottad? – próbálta visszatartani az argentin a kitörni készülő röhögését.

-         Kajak megkérdezte Cristianot, hogy ő ki? – tett hasonlóképpen Sergio.

-         Aha. Nézd az arcát! Ez kész! – döntötte a fejét Sergio hátának Gonzalo és azon volt, hogy ne kezdjen el még hangosabban röhögni.

-         Mi van? – érdeklődött az eddig Arbeloával beszélgető Albiol is.

-         Az a nő fehér kosztümben megkérdezte Cristianot, hogy ki ő. – magyarázta Sergio.

-         Ez kitweetelem ha visszakapom a telefonom. – jegyezte meg Alvaro.

-         Serg, ha kérdezik én Esteban Granero vagyok, te meg mondjuk lehetsz Karim Benzema. – nevetgélt tovább az argentin.

-         Te hülye vagy. – röhögte el magát Sergio.

-         Na mutatkozzunk már be így!

-         Akkor én Alvaro Albiol leszek, te meg Raúl Arbeloa. – osztotta be Arbeloa, hogy ők mit fognak mondani.

-         Css! Mindjárt ideér señor Perez. – intette őket csendre Iker.

- Befogtam. – bólogatott hevesen Gonzalo és a kezében lévő filccel kezdett el játszadozni. Nem elég, hogy túl voltak egy kemény és megerőltető edzésen még ezt a programot is kénytelenek voltak utána végigállni. Csak néhány napra jöttek Torontóba, de levegőt venni sem nagyon volt alkalmuk, szinte pályáról-pályára rohantak és semmit sem láttak azokból az érdekes és izgalmas városokból, amelyekben megfordultak. Szinte azt sem tudták hogy hol vannak, csak annyiból tájékozódtak, hogy már nem Ázsiában járnak, hogy a pálya széli reklámtáblákon nem azokat a fura krikszkrakszokat látták, hanem mindenféle angol meg francia szöveget. A kis társaság lassan odaérkezett Sergio elé és az andalúz után Gonzalora került az aláírás sora. Ellenállt a kísértésnek, hogy más nevében írjon alá aztán mosolyogva fogott kezett a fejesekkel, bár azt sem értette, hogy mit mondanak neki, de azért bólogatott. A filcre visszatette a kupakot, aztán gondolatban számolgatni kezdett. Kanada után már csak Washingtonban várt rájuk egy találkozó, aztán végre visszautazhattak Európába. Már nagyon várta, hogy ismét Madridban legyen. Nem tudta megmagyarázni, hogy mi, de már napok óta vonzotta a spanyol fővárosba. Érezte, hogy valami történni fog...