Un sueno en realidad II. - 10.fejezet

Sziasztok!

Úgy kezdtem neki a fejezetnek, hogy nem lesz hosszú, aztán ez lett belőle. :D Remélem nem bánjátok, hogy ez is kilométeres hosszúságú lett! :) Előbb akartam hozni, de néhány napig képtelen voltam írni, gondjaim voltak....na de nem akarlak ezzel untatni Titeket. 

Viszont lenne két kérdésem.

1. Mit szólnátok egy 3-5 részes kis rövid történethez? A téma mi más is lehetne, mint eddig is volt? Egy szerelmes-romantikus novella. :) Eredetileg még múlt hónapban akartam ezt megírni, de inkább a karácsonyi novella mellett döntöttem és áttoltam ezt a kis rövidke történetet mostanra. :) 

2. Lenne-e igény egy olaszos történetre? Egy nem megszokott focis történetről lenne szó, amelyben az egyik főszerepet az egyik - szerintem a legjobb - olasz gigaklub edzőjére osztottam, azaz Andrea Stramaccionira. Ebbe csak kicsit később kezdenék bele, de előtte gondoltam, hogy tartok egy kis közvélemény kutatást. :)

Na de nem rizsázok tovább. Kíváncsian várom, hogy mit szóltok a fejleményekhez! A pipákért és kommentekért hálás vagyok, mint mindig! :) Jó olvasgatást kívánok! :)

Puszi:

Detti

Pilar az ágy szélén ült és amíg Gonzalo be nem ment a hálószobába igyekezett úgy elrendezni az öltözékét, hogy minél többet sejtessen a testéből, ahol lehet pedig ne is takarjon semmit. Tisztában volt az adottságaival és azzal is, hogy milyen hatást képes kiváltani a férfiakból. Élvezte, hogy a közelében minden pasiból szerelmes kiskamasz válik és bármit megtennének érte csak egyszer egy éjjelt adjon nekik az életéből. Gonzalonak többet is adott, mert kinézetre tetszett neki és végül is a Real Madrid egyik játékosáról volt szó, aki ugyan nem egy Cristiano Ronaldo, de kezdésnek megteszi. A legcsábítóbb nézését vette elő, amikor az argentin is belépett a helyiségbe és a kezét nyújtotta felé. Gonzalo leült mellé és eleinte csak nézte a nőt, aki kezével már felfedezőútra indult a focista pólója alatt. A férfi ahogy közelebb hajolt hozzá még intenzívebben érezte Pilar parfümjének finom illatát.

-         Mire vársz? – suttogta a nő a fülébe.

-         Van időnk nem? – mosolygott rá Gonzalo válaszul, aztán megcsókolta. Lassan hanyatlott le a puha ágyra Pilar és magával húzta a csatárt is, akitől eközben egy pillanatra sem vált el.

- Egyébként is úgy készültem, hogy egész éjjel maradok. – válaszolta Pilar és azon dolgozott, hogy minél előbb megszabadíthassa Gonzalot a pólójától. A férfi segített ebben neki és áthúzva a fején az anyagot, ledobta a földre. Pilar nem tétovázott sokat, az ujjaival végigrajzolta a focista mellkasán kirajzolodó izmok vonalát. Az argentinnak jól esett a gyengéd érintés és egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán nekilátott megszabadítani a nőt a könnyű nyári blúztól, de a második gombnál  megállt a keze. A nevén akarta szólítani Pilart, de a száját majdnem Alejandra neve hagyta el, Gonzalonak pedig elment a kedve az este folytatásából.

-         Mi történt? – kérdezte a nő.

-         Pilar, most inkább menj el – mászott le Pilarról, aki értetlenül nézett a focistára.

-         De mi a baj? Ha akarod várok egy kicsit, aztán folytathatjuk. – karolta át hátulról Pilar.

-         Menj el kérlek! - rázta le magáról a nő karjait.

-         Mi bajod? Idehívtál magadhoz most meg nem kellek?

-         Pilar! Már kétszer megkértelek, hogy húzz el! – pattant fel az ágyról Gonzalo és dühösen nézett a nőre.

-         Áh már értem! Az a liba a vendégszobában, igaz? Jól van gordito, elmegyek, de ne hívj többet! Felejts el! Engem senki sem hozhat ilyen helyzetbe. – gombolta végig a blúzát Pilar aztán magához vette a táskáját és ki akart menni a hálószobából, de ahogy az ajtó kilincsre tette a kezét Gonzalo még utána szólt.

-         A kijáratot tudod merre találod.

- Te is csak olyan vagy, mint a többi focista. – nézett végig Gonzalon megvetően Pilar, majd felszegett fejjel fordított neki hátat és sitetett le a lépcsőn, aztán már csak a bejárati ajtó csapódását hallotta a csatár és megmagyarázhatatlan módon megkönnyebbült. Visszaülve az ágy szélére maga mellé nézett és az üresen álló helyet bámulta. Eddig nem érezte úgy, hogy valamiféle bűnt követ el azzal, hogy mindenféle nőt beenged ebbe a szobába és ebbe az ágyba, de most határozottan olyan érzése támadt, mintha vétene valamilyen íratlan szabály ellen, ha  Pilar itt töltené az éjszakát. Ma minden furcsa volt...Ana idehozta Alejandrát, aki odaát alszik, majdnem az ő nevén szólította Pilart most pedig ez a különös érzés. Pilar...Pilar...mit is evett rajta? Mindegy is. Elment és meglepő módon nem is nagyon bánkódik miatta. De Alejandra... Gonzalo felállt az ágyról és kiment a hálóból, aztán megállt a vendégszoba ajtajánál. Kezét a kilincsre tette, de mégsem volt hozzá bátorsága, hogy lenyomja, de arra sem volt képes, hogy elmenjen onnan. Hosszúnak tűnő perceken át szemezett a becsukott ajtóval, aztán lassan benyitott, míg el nem száll a hirtelen elhatározása. Alejandra az ágyon feküdt derékig betakarva, a kezét pedig úgy helyezte el, hogy takarja vele az arcát, az MP3 lejátszója mellette feküdt a takarón, a fülhallgató zsinórján pedig félig rajta feküdt. Gonzalo lehajolt érte és elvéve onnan a tárgyat, feltekerte rá a fülhallgatót majd az éjjeliszekrényre tette, hogy ha Alejandra reggel felébred, megtalálja. Elindult volna, hogy kimenjen a szobából, de az ágy sarkánál megállt és újra jól megnézte a lányt. Soha nem gondolta volna, hogy így végzik...és soha nem gondolta volna, hogy még meg tud valamit mozdítani benne, azok után is, hogy lelépett. Alejandra nagyon jól játszott...nagyon jól játszotta, hogy mennyire mély érzéseket táplál iránta, miközben Gonzalo tényleg szerelmes volt belé. Akarta, szerette aztán pofára esett. Van ilyen. Túltette magát rajta, elkezdett más nőkkel ismerkedni aztán jött Pilar, de elég volt újra látnia Alejandrát, azóta már csak rá tud gondolni és néha már hajlandó lenne minden rosszat elfelejteni, csak legalább még egyszer úgy magához ölelhesse a kupakos csajszit... Gonzalo megrázta a fejét, aztán kiment a szobából és halkan tette be maga mögött az ajtót. Ezt az életet Alejandra választotta magának, akkor örüljön neki és egye meg amit főzött, neki ehhez semmi köze, megvan a saját élete is, elég ha azzal foglalkozik. Csak a focival fog törődni, semmi mással, úgy is vissza akarja szerezni a helyét a kezdőben. Eddig is tökéletesen megvolt Aleja nélkül, ezután is meg lesz. Nem egy érzékeny pillanat miatt fogja megváltoztatni az eddigi életmódját.

Másnap már jócskán a hasamra sütött a nap, amikor kikeltem az ágyból. Széthúztam a sötétítő függönyöket és vakító fény áramlott be a szobába, amihez hunyorogva szoktattam hozzá a szemem. Kíváncsian vettem el a karórám az éjjeliszekrényről, hogy megnézzem az időt. A mutatók szerint fél tíz volt már, így úgy döntöttem, hogy már nem fekszem vissza, inkább felöltözöm. Elvettem a táskám a székről és kivettem egy felsőt meg egy nadrágot, amik passzoltak egymáshoz, aztán összegumiztam a hajam. Füleltem a lépcsőn lemenve, hogy hallok-e valakit a nappaliból vagy a konyhából, de a házban tökéletes csand honolt, leszámítva az utcáról beszűrödő zajokat. Vettem egy nagy levegőt és a konyhába mentem, hogy keressek magamnak valami harapnivalót. Odaléptem a hűtőhöz és szemmagasságban egy nekem szóló üzenetet találtam.

Alejandra!

Edzésre mentem, majd hozok valamit ebédre. Eszedbe ne jusson felkelni, mert ha ezt Ana megtudja, engem öl meg!

GH

Olvastam el ezt a pár mondatot, aztán kinyitottam a hűtőt és készítettem magamnak egy szendvicset. Leülve az asztalhoz magam elé vettem a tányért, de hiába tettem a két kenyérszelet közé mindenféle finomságot, mégsem volt étvágyam. Percekig szemeztem a késői reggelimmel, aztán feladtam és eltoltam a tányért. Ha arra gondoltam, ami a múlt éjjel történt és hogy pár órával ezelőtt talán ugyanitt ült az a nő, elment az étvágyam és ráadásképp jól el is bújdosott. Kitoltam a széket, majd a kezemben a kenőkéssel odamentem a mosogatóhoz és megpillantottam benne az elmúlt egy-két nap összes piszkos tányérját és poharát. Lehet, hogy az a nő tud valamit, de mosogatni biztosan nem. Nem bírtam nézni ezt a sok mosatlant, ezért a mosogatógépbe való pakolás helyett inkább engedtem egy kis meleg vizet és nekiálltam kézzel mosogatni. Gyorsan járt a kezem és seperc alatt befejeztem a tányérok suvickolását és elégedetten néztem meg  a művemet, ahogy az immáron tiszta tányérok, poharak, evőeszközök a helyükön pihennek. Ránéztem az órámra, amikor visszacsatoltam a karomra és kiszámoltam, hogy van még időm addig, míg Higuaín hazajön, addig legalább átgondolhatom még, hogy mi is a helyzet velem. Kiementem a teraszra és leültem az árnyékban, ahol egy nagyra nőtt fa takarta el a vakítóan tűző napsütést. Kényelmesen elhelyezkedtem a széken, aztán az MP3 lejátszót bekapcsolva lehunytam a szemem, hogy tudjak gondolkozni. Megpróbáltam kiszámolni, hogy vajon hány napig zártak ki a lakásból és meddig kell itt maradnom Gonzaloval egy fedél alatt. Minél előbb el akartam menni, nem akartam az első sorból végignézni, ahogy a bimbózó szerelme kivirágzik azzal a nővel, elégnek éreztem belőle annyit, amennyit a múlt este láttam illetve hallottam. Dühös voltam miatta...Miért volt ennyire bunkó, hogy felhozta a barátnőjét, amikor én is itt vagyok? Bár ez az ő háza és azt csinál benne azzal, akivel akar és akkor, amikor akarja. De miért zavar mégis? Megmondta, hogy nem akar tőlem semmit, akkor mire várok? Tudtam, hogy ha nem tűnök el a mirasierrai házból minél előbb, fennáll a veszélye, hogy hülyeséget csinálok, márpedig én soha nem voltam az a fajta, aki akkor is nyomja az ajtót, ha ráírták, hogy húzni kell. Itt vagyok Madridban, megint az iskolában tanítok, táncolhatok mit akarok még? A barátaim elfogadnak, amilyen vagyok és így kerek a világ, de én mégis olyasmi miatt rágom magam, ami már nem is létezik és fáj...beleőrülök, ha még egy ilyen éjszakának leszek akaratlanul is a tanúja. Ahogy Guillo mondta, egy táncos ismeri a fájdalmat. Érezzük, elfogadjuk aztán táncolunk tovább. A szívfájdalommal kicsit nehezebb együtt élni, mint egy sajgó izommal, de majd idővel az is csökken, ahogy a húzódás is elmúlik. Ezt az életet én választottam és mindent el is fogok követni, hogy a lehető legjobbat hozzam ki belőle. Lassan nyitottam ki a szemem és az ültömből körülnéztem a régről ismert udvaron. A smaragdzöld gyep szinte hívogatott, hogy sétáljak egyet, én pedig nem álltam ellen a késztetésnek. Kibújtam a papucsomból és felálltam a székről. A napsütés jól esően cirógatta az arcom én pedig csak álltam egy helyben és mélyen beszívtam a levegőt. Az MP3 lejátszóm automatikusan a következő dalra ugrott, amely nem volt más, mint Hany Kauam Mis lágrimas c. száma. Mindig is szerettem ezt a dalt, amely szomorú hangvételű, mégis könnyed zenével mondja el, hogy milyen az, ha valaki, akit szeretünk, nincs mellettünk, mert elhagyott. A szövegét már kívülről tudtam és mivel még mindig egyedül voltam a calle peña del soli házban bátran kezdtem el énekelni a venezuelai énekessel, miközben lassan lépegettem a fűben, míg le nem ültem egy árnyékosabb helyen. *"...dime como hacer sin ti / voy caminando y no se a donde ir / Estoy huyendo de esta soledad / Hoy de mis manos todo se me va / Y no dejan de caer mis lágrimas... " hangzik a szöveg. A fűben ülve tökéletesen át tudtam érezni a dal minden egyes sorát, aztán elhalkult a zene és meghallottam, ahogy kinyílik a teraszajtó. Hátranéztem a vállam felett és Gonzalot pillantottam meg Ezequiel társaságában az ajtóban. Kivettem a fülemből a fülhallgatót és kikapcsoltam a zeneljátszót, aztán odamentem a két argentin focistához.

-         Sziasztok! – köszöntem nekik.

-         Neked feküdnöd kellene, nem? – nézett rám csúnyán Eze.

-         Olyan szép idő van, úgy gondoltam inkább kijövök ide. A friss levegő nem árthat.

-         De nem takrítottad ki az egész lakást délelőtt ugye? És nem is táncoltál?

-         Megnyugodhatsz. – tettem a vállára a kezem és adtam neki két puszit.

-         Jól van akkor. Gyere ide! – ölelt meg Eze, amivel meglepett – Jobban nézel ki, mint tegnap. – simított végig a hátamon.

-         Kihűl a kaja. – jelentette ki Gonzalo, aztán meg sem várva, hogy mit válaszolok rá mérgesen trappolt be a házba és mi is követtük.

-         Nekem sajnos mennem kell, majd valamikor beugrok. – nézett rá az órájára Ezequiel.

-         Mégsem maradsz itt ebédre? – fordult felé Gonzalo – Te tudod.

-         Majd máskor.

-         Kitalálsz ugye? – hallottam ki az exem hangjából a flegma és bunkó árnyalatot.

-         Gonzalo miért vagy vele ilyen? – kérdeztem meg kissé emelt hangon, mert engem zavart, hogy így viselkedik az elméletileg legjobb barátjával, aki fel sem vette ezt a stílust, csak egyfolytában idegesítően mosolygott hol rám, hol Gonzalora olyan képet vágva, mint aki birtokába jutott az aranycsinálás receptjének.

-         Alejandra hagyd, csak rossz napja van. – csítitott Eze.

-         Ne beszéljetek már úgy rólam, mintha itt se lennék! – csattant fel Gonzalo.

-         De engem zavar, hogy ilyen és így beszél veled. – hagytam figyelmen kívül a méregzsák argentint.

-         Most mondtam valamit. – vágott közbe morcosan.

-         Én is. – fordultam Gonzalo felé – Mi a bajod?

-         Az, hogy nem vagy az anyám, hogy megmondd, hogy kivel hogyan beszéljek. Különben is ez az én házam.

-         De Ezequiel az én barátom is és nem bírom hallgatni, hogy bunkóskodsz vele. – fordultam az ajtó felé, de ő már rég nem volt ott, majd visszaemeltem a tekintetem Gonzalora -  Tegnap még normális voltál....velem van bajod?

-         Őszinte legyek? -  csapott az asztalra - Elegem van. Azt sem tudom, hogy hol áll a fejem és akkor Ana még idehoz téged is és egy éjszaka után már rögtön azt hiszed, hogy ugyanazok a jogok megilletnek, amik annak idején is, amikor itt laktál. Csak azóta eltelt pár hónap Alejandra és én csak szívességet teszek azzal, hogy pár napra befogadtalak. Te itt csak...hagyjuk!

-         Mondd ki! Nyugodtan... megtűrt személy vagyok.

-         Te mondtad. De most tényleg....minek is mondtam igent? Semmi közöm hozzád. – hadarta idegesen.

- Sajnálom, hogy beteg lettem, sajnálom, hogy a lakás elázott és nem mehettem oda, de nem tehetek erről! De nyugodj meg! Amint lehet, elmegyek innen és még azt se fogom utána elvárni, hogy köszönj nekem vagy valami. Ne érezd úgy, hogy kötelességeid vannak velem szemben! – vágtam vissza, aztán felsiettem a vendégszobába, aminek az ajtaját bezártam magam mögött. Lecsúsztam az ágy mellett a földre, aztán sírni kezdtem. Ráborultam az ágyra és két kézzel szorítottam a párna egy-egy csücskét, amíg fel nem ijedtem. A bejárati ajtót olyan erővel vágta be Gonzalo, hogy belereszketett a ház és talán még a szomszédoké is, aztán tövig nyomta a gázpedált az R8-ban és csend borult a házra. Fújtam egyet és a hátamra fordultam. Nem értettem, hogy hogyan változhatott ekkorát nem egész 24 óra leforgása alatt. Tegnap még barátkozni akart, most meg már sérteget és minden szavával nagyobbat akar belém rúgni. Idővel a görcsös szorításom enyhült és a párnát a fejem alá gyűrtem. Halálosan fáradtnak éreztem magam és lassan lecsukódtak a szempilláim...

Az utolsó darabka tésztát is eltűntettem a tányéromról, miközben a villanyfénynél egy magazint olvasgattam amely a legfrisebb sztárpletykákkal volt tele. Letettem az éjjeli szekrényre az immáron üres tányért és ismét megnéztem a telefonom. Se sms-t, se nem fogadott hívást nem jelzett, ami meglepett. Mióta felébredtem nem egyszer próbáltam meg Guillot és Anát elérni, de egyikük sem vette a fáradtságot, hogy visszajelzést adjon. Legszívesebben a földhöz vágtam volna a kis készüléket, mert nem kaptam meg, amit annyira szerettem volna, hogy egyikük visszahívjon, aztán elvigyen innen, mindegy, hogy hová. Nem bírtam tovább, hogy bárhová néztem, mindenről egy-egy régi emlék jutott eszembe rólam és Higuaínról és tovább nem is akartam egy fedél alatt lenni az argentin focistával. El akartam kerülni az olyan veszekedéseket, mint amilyen a délutáni volt és ennek csak úgy láttam módját, ha én megyek el a mirasierrai házból. Lapoztam egyet az újságban, amikor is hirtelen sötétség borult az egész házra. Megfogtam a telefonom és a kijelző fényét használva odamentem a táskámhoz. Még benne volt az ajándék az első évesektől, amit azért kaptam, mert elvállaltam az évfolyamfelelősi feladatokat és ez nem volt más, mint egy mécsestartó benne egy mézeskalács illatú nagyobb darab illatgyertyával. Az aljához ragasztott gyufásdobozt elővéve meggyújtottam a kanócot és kezemben a gyertyával elindultam megnézni, hogy mi a helyzet. Óvatosan lépkedtem le a lépcsőn és ahogy az utolsó lépcsőfokhoz értem már vártam, hogy Higuaín mit fog a fejemhez vágni. Kihúztam magam és határozottan léptem rá a szőnyegre, amikor az argentin hangját hallottam meg, ahogy telefonon beszél Ezequiellel a nappaliban.

-         Hombre! A szomszédban laksz és telefonon kérdezed meg, hogy nálunk is elment-e az áram? Egyébként igen....Oké....majd dumálunk. – nyomta ki a telefont és letette az asztalra a bekapcsolt elemlámpa mellé. Ahogy megálltam az ajtóban rögtön észrevett és rámnézett, én pedig valamit láttam megvillanni a szemében. – Áramszünet van, de nem csak itt. – mondta ki pár percnyi hallgatás után.

-         Hallottam, hogy Ezequiellel beszéltél. Én akkor megyek is vissza a szobába, hátha végre valaki visszahív és akkor megszabadulsz tőlem. – fordítottam neki hátat, amikor utánam szólt.

-         Alejandra! Mit akarsz csinálni ilyenkor egyedül?

-         Várom azt a hívást. – néztem szúrósan Gonzalora.

-         Én viszont beszélni akarok veled...a konyhai veszekedésről lenne szó...

-         Ha megint ki akarsz arról oktatni, hogy nem vagyok az anyád és csak megtűrt személy vagyok, akkor kijelenteném, hogy nem vagyok hülye és felfogtam, amit délután mondtál. – vágtam a szavába.

-         Hagynád, hogy befejezzem?! – csattant fel – Épp bocsánatot akarok kérni. Gyere már ide és ülj le két percre! – paskolta meg a kanapét maga mellett. A meglepettségtől lefagytam, de kíváncsian vártam, hogy mit fog mondani ezért megtettem, amit kért.

-         Itt vagyok. – helyezkedtem el a kanapé másik végében az asztalra téve a gyertyát – Hallgatlak! – néztem egyenesen a szemébe, de megrémültem attól, hogy ahogy a pillantásunk találkozott, rögtön olyan iramra kapcsolt a szívem, mintha ki akarna ugrani a helyéről, ezért inkább a mögötte lévő szekrény polcán egymás mellé helyezett Puerta de Alcalá és a Santiago Bernabéu kicsinyitett másait kezdtem el fixírozni.

-         Bocsáss meg kérlek, nem tudom mi ütött belém délután. Felejtsd el azt amit összehordtam, nem tartalak megtűrt személynek és addig maradhatsz itt, amíg csak akarsz vagy szükséges. Gondjaim vannak és nem volt szép, hogy rajtad töltöttem ki a mérgemet.

-         Fátylat rá! Egyébként amint lehet, visszaköltözöm Guillo lakásába, nekem már az az otthonom.

-         Akkor barátok vagyunk?

-         Azok vagyunk. – bólintottam.

-         Mit fogsz csinálni, ha egész este nem lesz áram? – kérdezte.

-         Alszom – vontam meg a vállam – vagy zenét hallgatok kényelmesen elfekve az ágyon. Te?

-         Megőrülök, mert nem fogom tudni, hogy mit játszott Argentína.

-         Meccset néztél?

-         Igen és a második gól után lett tök sötét. Mennyivel jobb lenne, ha én is a pályán lennék... – komorodott el. – Mindenki csak arról faggat, hogy mikor kerülök már be a keretbe, de honnan is tudhatnám? Diego mindig azt mondja, hogy nincs itt az ideje, de akkor mikor lesz? Ő is tudja, hogy meghalnék azért a mezért, de mégis mindig elfelejt. Na mindegy, nem akarlak unatatni ezzel. – dőlt belőle a szó.

-         Van ötleted, hogy miért mellőzhet? – hagytam figyelmen kívül az utolsó megjegyzését.

-         Lövésem sincs, csak azt tudom, hogy be akarok kerülni a válogatottba és játszani akarok a világbajnokságon! A franciák ezer örömmel fogadnának, így teljesülhetne az álmom, de hogy játsszak egy olyan országért, amihez semmi sem köt és még a nyelvet sem beszélem?! Nekem Argentína a hazám és inkább lemondok a világbajnokságról, ha nem ők visznek oda ki. Ennyit nem áldozok fel érte. – nézett egyenesen rám, én pedig rögtön megértettem az utolsó mondata mögött lévő tartalmat, amit nekem szánt, de úgy tettem, mintha észre sem vettem volna.

-         Nézd! – fordultam felé teljes testtel – Te mindent megtettél és megteszel a kerettagságért, a többi már nem rajtad múlik. Nincs más dolgod, mint várni és folytatni a munkát. Ez gyümölcsözni fog, mert gyümölcsöznie kell! Tudom, hogy a nehezebb utat választottad azzal, hogy az Albiceleste tagja akarsz lenni, de te az a fajta ember vagy, aki soha nem hátrál meg és el is éri azt, amit célul tűzött ki magának. Szóval csak türelem. – Gonzalo hálásan mosolygott rám, mire én kinyújtottam a kezem és önkéntelenül végigsímitottam az egyik karján. Zavartan húztam vissza a kezem és megpróbáltam úgy tenni, mintha ez meg sem történt volna. Csend telepedett kettőnkre, amit percekkel később Gonzalo tört meg.

-         Mi ez a mézeskalács illat? – szagolt bele a levegőbe.

-         A gyertya. – mutattam rá.

-         Tényleg! – csúszott hozzám közelebb és odahajolt az égő gyertyához.

-         Az évfolyamomtól kaptam. – jegyeztem meg.

-         Az évfolyamodtól? – emelte rám a tekintetét ismét egyenes háttal ülve.

-         Az elsősök megkértek, hogy vállaljam el az évfolyam felelősi tisztet, én pedig igent mondtam, ez pedig amolyan üdvözlő és köszönő ajándék egyben.

-         Most akkor olyan vagy, mint egy osztályfőnök?

-         Olyasmi.

-         Na akkor lassan el is indulhatsz felfelé a ranglétrán.

-         Gonzalo...miért kell egyfolytában utalgatnod?

-         Mire?

-         Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek! Lezártuk a múltkor nem?

-         Már akkor lezártuk, amikor kimentél azon az ajtón. – mutatott a bejárat felé.

-         Akkor ejtsük a témát! - pattantam fel a kanapéról, de megszédültem és visszahuppantam az ülőalkalmatosságra.

-         Rosszul érzed magad? – kérdezte ijedten az argentin.

-         Nem, csak hirtelen álltam fel és megszédültem, de most már semmi bajom. – válaszoltam nyugtatónak szánt hangon. – Ne aggódj miattam!

- Biztos? – kezdte el fürkészni az arcom a gyertya fényénél, amelnyek a lángja ide-oda táncolt. Gonzalo a hüvelyk és mutatóujját az állam alá helyezte és kicsit megemelte a fejem, hogy jobban lássa az arcom. Abban a pillanatban úgy kezdtem el érezni magam, mintha egy romantikus regény lapjaira kerültünk volna. Minden idilli volt: a szobában mézeskalács illata terjengett, a gyertya lángja félhomályt teremtett a az asztal körül én pedig ott voltam az exemmel kettesben, akitől az eszem szerint minél messzebbre húzódtam volna, mégsem bírtam megmozdulni, csak ültem ott, mint egy szobor. Gonzalo sem mozdult, csak lassan végigjáratta a szemét az arcomon és a tekintetét az enyémbe fúrta. Olyan érzésem támadt, mintha az egész nyarat, csak álmodtam volna és még mindig ott lennénk azon a május délutánon, csak valami rejtélyes módon valaki törölte volna azt a telefont és az európai turnét kettőnk életéből lehetőséget adva rá, hogy jóvá tegyem a hibát, amit elkövettem. Egy kisebb sóhaj szakadt fel a mellkasomból, bár lehet, hogy csak ezt is képzeltem. Mióta nem voltam így vele? Mikor nézett rám utoljára így?

-         Barátok vagyunk. – mondtam ki, de nem is gondolkoztam, csak kellett valami, ami elég jó kifogásnak hathatott, hogy elengedjen mielőtt még hülyeséget csinálnánk.

-         Azok.  – válaszolt, de ahelyett, hogy elengedett volna még közelebb jött hozzám. A tenyerem izzadni kezdett és a szívem olyan vadul kalapált, mint még talán soha. Az agyamban újabb kifogás után kezdtem el kutatni, de már a saját nevemet sem tudtam volna megmondani, a tiltakozás pedig pláne nem ment, csak hagytam sodortatni magam az árral. Gonzalo egyre jobban csökkentette a távolságot.

-         De... – kezdtem volna egy mondatba, de az argentin nem hagyta, hogy folytassam, mert az első rövidke szó után lefoglalta a számat a sajátjával. A kezdeti elhatározásom, hogy nem fogom viszonozni, rögtön köddé is lett. A fenébe a tánccal és karierrel! Hülye...hülye Alejandra! A karjaim a nyaka köré fontam és olyan hévvel csókoltam vissza, mintha most akarnám bepótolni az egész nyarat. Az íze még mindig olyan volt, mint amire emlékeztem és nem bántam volna, ha egész este mást sem csinálunk, csak egymás ajkát becézgessük, mint régen, de egyszer csak kopogtatni kezdtek az ajtón, mi pedig ijedten rebbentünk szét, mintha valami bűnt követtünk volna el.

- Gonzalo beszélni szeretnék veled! Tudom, hogy itthon vagy! Légy szíves szánj rám öt percet! Gonzalo! – hallottuk meg Pilar hangját az ajtó felől. Az argentin úgy nézett rám, mintha tőlem várná a választ rá, hogy mit tegyen. Én nem szóltam egy szót sem, csak jeleztem neki, hogy tegyen úgy, ahogy érez, mire ő felállt és az elemlámpával a kezében az ajtóhoz ment, hogy beengedje a nőt. Ennyiből is megértettem, hogy az előbbi csak a hangulat játéka miatt történhetett meg. Neki ott van Pilar, én pedig nem vágyom a kapcsolatok legfőbb tönkretevőjének szerepére, eleget szúrtam már el más életét. Felsiettem a lépcsőn és minden cuccom bedobáltam a táskámba, amíg Gonzalo odalenn Pilarral beszélgetett, aztán papírt és tollat vettem a kezembe.

Gonzalo,

Már nem maradok itt tovább. Köszönök mindent! Ami ma este történt.....vedd úgy, mintha csak álmodtuk volna. Megismerkedtem valakivel és nem tartanám se vele, se a barátnőddel szemben tisztességesnek, ha mi bármibe is kezdenénk. Én már nem szeretlek...

Alejandra

Írtam le néhány hazugságot a papírra, aztán összehajtottam és a párnámra tettem. Időközben visszajött az áram, így már nem kellett a gyertyával bajlódnom. Kezembe véve a táskám lassan osontam le az emeletről. Az a nő és Gonzalo a konyhában beszélgettek, vagyis adott elő egy monológot a csaj valamiről, de nem igazán figyeltem oda, hogy mi is esett rosszul neki. Lábujjhegyen mentem az ajtóig, aztán lassan nyitottam ki és ugyanilyen észrevétlenül tettem be magam mögött. Szinte futva mentem a kapuig, aztán az utcán minél arrébb siettem a háztól és hívtam egy taxit. A járda szélén, a táskámra ültem és vártam, hogy rám szakadjon az ég, elüssön egy kamion vagy bármi, ami azzal történhet, aki ekkorákat hazudik, mint én a levélben...

-         Pilar, befejezted? – dőlt neki a szekrénynek Gonzalo keresztbefont karokkal. Nem tudta, hogy már mennyi ideje hallgatta Pilar panaszait, de már nagyon unta.

-         De....de....én megértem, hogy tegnap nem volt kedved hozzá.

-         Pilar. Befejeztük. Végleg.

-         Miért akarsz dobni? Te nem élvezted?

-         Egy kapcsolat nem kizárólag a szexről szól. Különben is megegyeztünk valamiben még annak idején Buenos Airesben.

-         De én időközben beléd szerettem. – kezdett el szipogni Pilar.

-         Belém? Nem a fizetésembe? Ne nézz hülyének! Azt hiszed nem tudom, hogy kiket szoktál még meglátogatni rajtam kívül, ha Madridban jársz? Te csak azt élvezed, hogy minél híresebb és gazdagabb pasikat csábítasz az ágyadba.

-         Hát jó! – pattant fel dühösen a nő a székről. – Elmegyek...de majd még fogsz felőlem hallani! Majd akkor, amikor már el is felejtettél...Majd akkor! És találkoztam már nálad jobb szeretővel is. – szegte fel a fejét mérgesen, aztán kitipegett a tűsarkú cipőiben és becsapta maga mögött az ajtót, mire Gonzalo ott termett a bejáratnál és kinyitva az ajtót még kikiabált Pilarnak.

- Itt csak én csapkodhatom az ajtót és százszor jobb nővel is volt már dolgom, mint te vagy! – csukta vissza a bejárati ajtót, de még sikerült elkapnia a vérig sértett Pilar vasvilla tekintetét. Elfordulva a bejárattól a lépcső felé vette az irányt. Felsietett a vendégszobához és kopogtatni akart az ajtón, amikor észrevette, hogy az résnyire nyitva maradt.

- Alejandra! Beszélni szeretnék veled. – szólt be, de válasz nem érkezett, így kitárva az ajtót felkapcsolta a villanyt. A táska eltűnt, Alejandra sehol. Észrevett egy papírlapot a párnán. Leereszkedett az ágy szélére és széthajtotta a fehér lapot, amin pár sort talált a lány kézírásával. Összegyűrte a papírt, aztán elhajította a szoba legtávolabbi sarkába. Szóval jól érezte délután....Alejandra és Ezequiel... Felállt az ágyról aztán kisétált az ajtóhoz és beleboxolt egyet a falba. A keze fájt, de nem különösebben tőrödött vele. Lement az emeletről és vette a kabátját, aztán nekiindult Madrid utcáinak. Nem tudta, hogy hová akar menni és miért, csak el a Mirasierrából...

*"...dime como hacer sin ti / voy caminando y no se a donde ir / Estoy huyendo de esta soledad / Hoy de mis manos todo se me va / Y no dejan de caer mis lágrimas... "  = Mondd mit csináljak nélküled? / Elindulok, de nem tudom merre megyek / Megfojt ez a magány / Ma a kezeimből minden kifolyik / És nem hagyom, hogy lehulljanak a könnyeim