Csak egy novella - Todo va a cambiar I.rész :)

Sziasztok!

Először is szeretnék bocsánatot kérni, amiért ennyire eltűntem. A múlt héten szinte végig önéletrajzot önéletrajz után írtam, ilyen egy álláskeresési tréning. Sajnos bármennyire is szerettem volna nem volt időm sem írni, sem pedig olvasni-kommentelni. Igyekszem pótolni a lemaradásom, kérlek ne haragudjatok rám! :) Lassan munkába fogok állni és biztos, hogy folyton meg leszek csúszva, de attól még olvasni foglak Titeket. :)

Ezt a novellát még a múlt héten szerettem volna hozni, de kicsit megcsúsztam vele. Remélem ez is tetszeni fog Nektek! 3 részesre terveztem. :) A kommenteket és pipákat továbbra is köszönöm! :) Én egyébként nem érzem olyan jónak...

Puszi:

Detti

„Rám nézett a nagy barna szemeivel melyben tisztán láttam a remény lángját megvillanni. Nem szólt semmit, de szinte hallottam, hogy mire gondol. Kérjem meg rá, hogy maradjon velem. Elfordítottam róla a tekintetem, már csak azért is, mert ha tovább néztem volna, képes lettem volna megszegni az egyezségünket. Tudtam, hogy ha elveszek azokban a szemekben, felelőtlenül megteszem azt, amit némán kér. Csak egy éjszaka volt és nem lesz több.” – írtam tovább a munkahelyi számítógépemen a legújabb regényem. Ránéztem a faliórára és rámentettem a ma eddig megírt soraimat a pendrive-omra. Megvártam, amíg ki nem gyúlt pár pillanatra az apró kék fény és kihúztam a gépből, aztán a nyakamba akasztottam és elrejtettem a felsőm alatt. Megfogtam a távirányítót és bekapcsoltam a falra erősített tv-készüléket. Már délután három óra volt, kezdődött a Corazón a TVE-n. A kezeim tördelve hallgattam a műsorvezetőnőt, amint az aznapi témákat sorolja fel. Elmosolyodtam, amikor szóba került a könyvbemutató, de még idegesebben vártam, az ott készített riportot. Imádkoztam, hogy ne jöjjön addig senki, míg le nem megy a pár perces anyag, mert akkor lebukok. Képtelen lennék tovább titkolózni, ha valaki végignézné velem ezt néhány percet, hisz egyszerűen csak az arcomra kellene nézni, rá lenne írva minden. Számos spanyol celeb magánéletének boncolgatása után végre a könyvbemutatóról szóló beszámoló kezdődött. „ T. B. Gonzalez harmadik könyvét is bemutatták hétfőn délután a madridi El Corte Inglésben. Ahogy az eddigi két műve, ez is várhatóan rögtön a listák élére fog ugrani. A Casi indispensable bemutatóján számos híresség tiszteletét tette és vitt haza egy-egy példányt az írónő újonnan megjelent regényéből. Malút  és a Real Madrid két kiválóságának párjait, Marta Ponsatit és Carlota Ruizt kérdeztük, hogy miért szeretik az írónő regényeit illetve mit gondolnak kit takar a rejtélyes név.” – fejezte be a monológját a hosszú, szőke hajú műsorvezetőnő miközben a könyvemmel a kezükben mosolygó hírességeket mutatta a kamera. A kiadóval kötött szerződésem értelmében az ötödik regény megírásáig nem fedhetem fel a kilétem senki előtt sem. Meg is lepődnék, ha bárki is rájönne, hogy engem, a Ciudad Deportiva Real Madrid, rövidebben a Valdebebas recepciósát takarja a T. B. Gonzalez álnév, pedig a B a saját keresztnevemből jön, bár rajtam kívül nem egy nő neve kezdődik ugyanezzel a betűvel. Léptek zaja ütötte meg a fülem a folyosó felől, így a tv-n lejjebb vettem a hangerőt, aztán belebújtam a számítógépbe, mintha valami nagyon fontos elintéznivalóm lenne.

-         Hé! Hé! Állj már meg Calleti! – fogta vissza a barátját Arbeloa és megálltak a pultnál, amikor Alvaro megpillantotta Carlotát a képernyőn mellette pedig ott állt Marta is. – Az ott Marta, nem?

-         De! – vágta rá a kisebbik spanyol, amikor váltott a kép a műsor végecímére. - Hol készült ez a riport? Nem tudod Berni? – nézett rám kérdőn Calleti.

-         Valami könyvbemutatón. – lapoztam fel az egyik mappát.

-         Jaj már tudom! Marta bele van bolondulva annak az új írónőnek a regényeibe.

-         Carlota is. Eltökélte, hogy megpróbálja kideríteni, hogy kit rejt a név.

-         Hogy is hívják? – kérdezte Calleti a telefonját nyomogató Alvarot.

-         T. B. Gonzalez. – válaszoltam fel sem nézve a monitorról.

-         Te is olvastad?

-         Belenéztem. – vontam vállat unottan, miközben legbelül mosolyogtam.

-         Te mit csinálsz már megint? – nézett kérdőn a kis spanyol Alvarora.

-         Meglepődnék, ha nem twitterezne. – álltam fel a székről és cinkos mosollyal néztünk egymásra Calletival.

-         Kiírtam, hogy láttam Carlotát a tv-ben. – mutatta fel a telefonját egy pillanatra – Berni mosolyogj!

-         Engem ugyan le nem fényképezel! – kaptam az első papírt az arcom elé.

-         Oké megvan. – jegyezte meg Arbe vigyorogva. – Nézd meg! – tolta az orrom alá a telefonját, amin ott volt fotó arról, amint a fél arcomat egy jelentkezési lap a másik felét meg a kezem takarja.

-         Töröld ki!

-         Csak ha megengeded, hogy csináljak rólad egy képet.

-         De csak ha Calleti is mellém állhat.

-         Jól van. – bólintott Alvaro és hozzákészült a fényképezéshez – Bújjatok össze tubicáim, nem fértek rá a képre!

-         Akkor menj hátrébb te tökfej! – vágtam vissza,  mire a védő hátrább sétált pár lépést.

-         Mindenki magából indul ki – válaszolt Arbe - Egy, kettő, három mosolyogni! – adta ki az instrukciókat Alvaro és mikor az utolsó szót kimondta, kicsi José háta mögé bújtam.

-         Berni, ilyenkor utállak. – durcázott be a védő.

-         Inkább menjetek öltözni, mert a Míster lenyakaz mind kettőtöket, ha velem cseverésztek ahelyett, hogy az edzésre készülődtök.

- Berni jól mondja. – jött be a főépületbe a láthatóan morcos kedvében lévő Mourinho és elég volt csak ránéznie a két focistára, hogy azok az öltöző felé induljanak, akár a rossz kisdiákok, akiket csínytevésen kapott a tanáruk. Ám amikor az edző eltűnt az irodája ajtaja mögött, mind a kettő a pultnál termett, Alvaro pedig csinált rólam egy képet, ahogy aláírok néhány papírt.

- Megvan! Végre! – ujjongott, aztán elsiettek az előtér másik végébe. Áthajolva a pult felett utánuk néztem és nevetni kezdtem, amikor Calleti ráugrott Alvaro hátára, úgy cipeltette magát a védővel. Ezek bolondok – mondtam saját magamnak és fejcsóválva nevettem tovább, amikor visszahuppantam a székre. Fogtam egy ceruzát és letéptem egy papírt a jegyzettömbről. Mielőtt bármit is írtam volna a hivatalos papírokra, előbb még egyszer át akartam számolni az azon szereplő számok összegét. Egyszer csak árnyék vetült rám, ami egyre nagyobb lett és sportcipő ütemes kopogását hallottam a bejárat felől, de nem néztem fel a számolásból. Nem akartam elrontani és elszámolni magam. Az alak megállt a pult előtt, ahol egy darabig csak várt, aztán rám köszönt.

-         Hola Berni! – hallottam meg a csapat argentin csatárának kellemes hangját. A ceruzát akaratlanul is jobban rányomtam a papírra, mire kitört a hegye.

-         Hola Gonzalo! – néztem rá mosolyogva és csak reménykedni tudtam benne, hogy nem látja rajtam, hogy mit váltott ki belőlem azzal, hogy rám köszönt. Összecsuktam az imént kinyitott mappát és a mellkasomhoz szorítottam, hátha el tudom vele nyomni a hevesen dobogó szívem, mielőtt észrevenné. Egy szempillantás alatt végigmértem Higuaínt és a tekintetem az arcán állapodott meg. Pechem van, ma reggelre sem csúnyult meg.

-         Ma is te vagy benn? Azt hittem, hogy már csak a jövő héten találkozunk. – mosolyodott el, mire úgy éreztem, hogy paprikavörössé válik az arcom. 

-         Cseréltem Norával, kénytelen leszel péntekig velem beérni. – válaszoltam könnyedén és leülve a székemre rámosolyogtam. Igen cseréltem...hogy láthassalak...

-         Péntekig? Te soha nem pihensz?

-         De szoktam, ha hazamegyek. Meg ez sem annyira megerőltető munka.

-         Nem tudom, még soha nem próbáltam a recepcióskodást.

-         Én meg a góllövést.

-         Egyszer cseréljünk egy napra! Én beülök ide, te meg mész edzeni.

-         A Madrid nem hiszem, hogy jól járna velem. Képtelen lennék pótolni a csapat legjobb játékosát.

-         Én pedig....biztos összekutyulnék mindent, te sokkal jobban csinálod.

-         Gonzalo, én szívesen beszélgetek veled, de szerintem most menj átöltözni, mert különben késni fogsz. Az előbb láttam Mourinhot és nem volt túl jó kedve. – figyelmeztettem az argentint, mire rápillantott a karórájára.

-         Hú! Tényleg idő van! Berni lenne egy kérésem! Vigyáznál erre? Anyának vettem ajándékba. Egyfolytában ezeket olvassa. – tett a pult tetejére egy szatyrot az egyik könyvesbolt logójával.

-         Persze, hagyd csak itt! – válaszoltam és a szatyorért nyúltam. Ahogy Gonzalo elvette a kezét a könyvről valahogy egy pillanatra összeütközött a kezünk, rajtam pedig egy kisebb remegés futott végig. Visszahúztam a kezem és inkább az asztalomat néztem, ahol helyet csináltam Gonzalo ajándékának.

- Köszönöm! – válaszolta, aztán kissé zavart képet vágva elsietett az öltöző felé. Elvettem a pultról a szatyrot és kíváncsian belekukkantottam. Hirtelen csaptam össze a szatyor két fülét és letettem a könyvet az asztalra. Higuaín édesanyja az én könyvemet olvassa, amit ráadásul az egyik fia vesz meg neki ajándékba. Túl sok volt ez nekem...Vajon mit gondolna Nancy, ha megtudná az igazságot a regényeimről? Ha tudná, hogy az össze férfi főszereplőmben Gonzalot írtam meg? Rákönyököltem az asztalomra és a kezeimbe temettem az arcom. Miért mentem bele, hogy hallgatnom kelljen öt kötetig? Lehet, hogy meg kellene hosszabbítani a hallgatást örök életemig, mintha valami nagy bűnt követnék el, azzal romantikus regényeket írok. A fiúk már rég az edzőpályán voltak, hisz arról hozta hangjukat a szél. Marcelo, Pepe és Gonzalo nagyokat kurjongattak és különféle dolgokat kiabáltak egymásnak, amin a többiek nevettek, közülük is a leghangosabb Sergio röhögése volt. Mourinho hatalmasat fújt a sípjába és bekiabálta a srácoknak, hogy hány kört kell futniuk. A főépületben minden csendes és nyugodt volt, mire én előhúztam a felsőm takarásából a pen-driveom és két ujjam közé fogva lóbáltam a levegőben, amikor is Gonzalo nevetése ütötte meg ismét a fülem a pálya felől. Nagyot sóhajtottam és egyenes háttal fordultam az asztalomon lévő keretben lévő képek felé. Elvettem a klubcímerest és nagyot sóhajtva öleltem magamhoz. A benne lévő fotón én és Gonzalo voltunk láthatók. Még nagyon jól emlékeztem arra a napra, amikor a bajnoki ünneplésre indultak a Cibelesre. A Bernabéuban voltunk mindannyian, amikor kiosztották mindenkinek a bajnoki cím megszerzésére készített egyenmezt. Az argentin a sajátját mindenkivel aláíratta mielőtt magára húzta és elkérte a sálamat, amit én kötöttem meg a fején. Közben szokásához híven és a benne lévő piának köszönhetően csak fecsegett össze-vissza én pedig fél szemmel olvasgattam a feliratokat, amelyketől a szívem is megszünt dobogni pár pillanatra. Nevetve adott egy puszit az arcomra és elindult a többiek után, hogy elindulhassanak Kübelé szobrához ünnepelni, mi, a dolgozók pedig a teljes egészében kibérelt szórakozóhelyre mentünk. Nem emlékszem már, hogy hogyan érkeztem meg oda, mert teljesen sokkoltak a Gonzalo mezére írt mondatok és az amit éreztem. Pár koccintás után, meg sem várva, hogy Iker a sálat és zászlót az istennő nyakába akassza, kimentettem magam és hazarohantam. Akkor jöttem rá, hogy szerelmes vagyok belé és nem akarom elveszíteni. Ha úgy döntött volna, hogy elmegy, én abba belehaltam volna, de soha nem merném elmondani neki, hogy többet érzek iránta a barátságnál. A való életben nem érvényesek a tündérmesék szabályai és ugyan miért is tekintene rám nőként a világ egyik legjobb játékosa aki egyben a világ legjoképűbb férfija is? Rám, aki még szúnyogot se meri engedély nélkül leütni és még csak nem is szép. Ismét ránéztem a fényképre mielőtt visszatettem volna a helyére. A szépség és a szörnyeteg – adtam címet neki és azon a képen kétségtelen, hogy én voltam a szörnyeteg. Levettem a nyakamból a pen-drive-ot a gépbe és vártam, hogy érzékelje. Ha nem lennék hónapok óta szerelmes Gonzaloba, soha nem kezdtem volna el írni... Voltak napok, amikor annyira vágytam rá, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott és bármit, megadtam volna érte, hogy odabújhassak hozzá és elmondhassam neki, amit érzek, aztán olyan lehessen minden, ahogy a könyveimben leírom. De ez az alkalom soha nem jött el, mert képtelen lennék arra, hogy elé álljak és kimondjam azt a bizonyos szót. Így marad az örökös hebegés-habogás, ha bókol, a pillangók a gyomromban, akárhányszor rám mosolyog és a számtalan ábrándkép, amelykből a regényeim születnek, mert ha leírom őket, egy picit mindig olyan, mintha valóban megtörtént volna. Figyelem ahogy mással beszél, ahogy nevet és reménykedek, hogy egyszer megakad rajtam a szeme. Hogy talán le sem tudja majd rólam venni Bízok, majd csalódok. Nap, mint nap, mindig ugyanez. Egyszer beletörődök, hogy nincs esélyem, máskor csak sírok emiatt. Vagy reménykedek, álmokat gyártok, leírom és kiadom őket, mert nekem csak ez jut Gonzaloból. A barátsága és egy ábrándkép, hogy milyen lenne, ha... A számítógépen előugrott egy ablak, amire rákattintottam és elővarázsoltam a pen-driveról a megkezdett negyedik regényem. Kitörölve néhány szemtelen könnycseppet a szememből átolvastam az utolsó néhány mondatot és ismét gépelni kezdtem.

„De ő nem adta fel könnyen. Éreztem, ahogy lassan besüpped mellettem az ágy és ráemeltem a tekintetem. Csendben ült mellettem és a hold fénye ezüstbe vonta az alakját, amelyen tisztán kirajzolódtak az izmok. Lassan nyújtottam felé a jobb kezem és végigsíitottam a meztelen felsőtestén. Ő átkarolta a derekam és közelebb húzott magához, olyannyira, hogy szinte összeért a testünk. Úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Nem bírtam elküldeni.

- Maradj mellettem! – kértem suttogva, aztán annyira hozzásimultam, amennyire csak tudtam...”