Un sueno en realidad II. - 11. fejezet

Helló!

Össze-vissza szégyellem magam, amiért még csak most hoztam a részt, de egyfolytában próbálom magam utolérni, eddig még nem nagyon sikerült... :/ Nem nagyon tudok mit hozzá fűzni a részhez, csak annyit, hogy remélem tetszeni fog Nektek! :) A pipákért és kommentekért hálás vagyok! Köszönöm, hogy olvastok! :) 

Puszi:

Detti

U.I.: Nem sokára, pontosan 21.-én lesz 1 éves a blogom, akkorra készülök egy kis meglepivel. :)

A részt Briginek ajánlom ;) Remélem valamennyit jóvá teszek azzal az aprócska jelenettel. :D :)

Madrid utcái szabályosan be voltak dugulva. Sergio idegesen dobolt ujjaival a kormányon és percenként nézett rá az órájára. Most már biztos el fog késni az edzésről. A hátuk mögött álló fekete luxusautó sofőrje unalmában vagy talán mérgében a dudát kezdte el nyomkodni.

-         Hombre! nekem is dolgom lenne mégse feküdtem rá a dudára! – hajolt ki derékig az autóból és odakiabált a türelmetlenkedőnek, aztán nagyot fújva dőlt vissza a ülésre. Ana, aki eddig is a jegyzetfüzetébe mélyedt az anyósülésen, nem is nagyon tőrödött az őket körülvevő bolondok házával. A rotlingját rágcsálva számolgatott és néha egy-egy számot, nevet írt a lap aljára vagy radirozott ki onnan.

-         Nyugodj le Sese! – nézett fel egy pillanatra a jegyzeteiből a spanyol lány.

-         Nem téged nyúvasztanak meg, mert elkésel az edzésről. – válaszolt kissé morcosan az andalúz védő.

-         Nem tehetsz róla, hogy dugóba kerültünk. – próbálta nyugtatni Ana.

-         Az edzőt ez rohadtul érdekli. – morgott tovább.

-         Akkor menj metróval! – mutatott a lány a metrómegálló aluljárójára, amely mellett épp megálltak.

-         És hagyjam neked itt a kicsikémet? Na persze! – simított végig a kormányon Sergio – Úgy befekszik a kanyarba, mint cica az ágyba. – idézte a Micsoda nő! híres mondatát. – Még csak az hiányzik, hogy baja essen!

-         Most akkor én vagyok a barátnőd vagy ez a tragacs? – játszotta a sértődöttet a spanyol lány.

-         Ne sértegesd! Nagyon érzékeny.

-         Bekaphatod Ramos! – mutatta fel a középső ujját a lány.

-         Mutasd! – kapta el a barátnője kezét Sergio.

-         Hagyjál most mert dolgoznom kell! – tiltakozott Ana.

-         Mit szervezel ennyire?

-         Alejandra szülinapi buliját.

-         Nem azt hajtogatja már napok óta, hogy nem akar semmiféle bulit?

-         De és azt is hajtogatja, hogy nem szerelmes Gonzaloba.

-         Ennek a kettőnek mi köze van egymáshoz?

-         Hiába mondja, hogy nem akar bulit, mégis imádni fogja, ha megszervezem neki, ahogy hiába mondja, hogy nem érdekli a gólzsákunk, fülig bele van esve még mindig.

-         Már megint forgatsz valamit a fejedben, igaz?

-         Igen. Na de mielőtt elmondanám neked a tervem, inkább összegzem, hogy hogyan állok. Az iskolából Javiert kivéve minden kollégánknak szóltam, a legtöbben rá is érnek és szívesen eljönnek. Néhány ismerősnek és barátnak is küldtem mailt és onnan is jeleztek vissza páran, hogy eljönnek. Már csak a Madrid játékosok vannak hátra és ehhez a te segítséged is szeretném kérni.

-         Kiknek kell szólnom?

-         Na ez nem ilyen egyszerű. Ide figyelj, mert ha összekeversz valamit agyamra fog ugrani a tigrishormon! – fordult annyira a védő felé Ana, amennyire a biztonsági öv engedte. – Először is környékezd meg Ezequielt, amikor egyedül van és mondd meg neki, hogy meglepetésbulit rendezünk Alejandrának és biztos örülne neki a csajszi, ha eljönne, de kösd a lelkére, hogy nem szólhat erről Gonzalonak!

-         De hát ők összenőttek Gonzaloval...

-         Okos fiú vagy, találj ki valamit és szedd szét a sziámi ikreket két percre.

-         Hát köszi!

-         Felőlem megírhatod neki SMS-ben is, csak a másik argentin ne tudjon róla! Na de figyelj, mert nem csak ennyi a feladat. Természetesen szólnod kell Ikeréknek is meg mindenkinek, akikkel jóban van Alejandra a csapatból és beszélned kell Gonzaloval is.

-         Ha Gonzalonak is említem a bulit akkor Eze miért hallgasson róla?

-         Mert ha meglátja majd a bulin Ezequielt azt fogja hinni, hogy Alejandra hívta meg esetleg ő kísérte el.

-         Féltékennyé akarod tenni?

-         Aha.

-         De mi lesz ha nem jön el?

-         Olyan nincs! A múltkori után száz százalék, hogy meg fog jelenni!

-         De akkor még jobban összevesznek, nem?

-         Lehet, hogy lesz egy kis műsor, de remélem, hogy jó vége lesz...

-         Hát jó, én szólok mindenkinek. De mit mondjak? Hol és mikor lesz a buli?

-         Holnapután a La Posadába jöjjön mindenki nyolcra. Alejandrát meg majd én elcsalom oda.

-         Nem fog beugrani.

-         Lehet nekem nemet mondani? – mutatott végig magán Ana.

-         Nem. – kezdett el nevetni Sergio, ami Anára is átragadt. – Figyelj csak, Lisanak ne szóljak? – kérdezte jókedvűen a védő, de ahogy a kérdés végére ért Ana arcáról eltűnt a mosoly és az előbb még vidámságot tükröző szemei hirtelen izzani kezdtek a szőke Perez lány iránt érzett utálatától.

-         Lisa?

-         Alejandrával jóban vannak.

-         Meg te is látni akarod, mi?

-         Ne kezdd már megint! – forgatta meg a szemeit a védő.

-         Csinálj amit akarsz! – vonta meg idegesen a vállát a lány.

-         Ana...

-         Jól jegyezd meg Ramos, amit most mondok: Utálom a szőkét. – vágott közbe Ana – Még a te kedvedért sem fogok vele összehaverkodni. Világos? Most pedig kiszállok és gyalog megyek az iskoláig mielőtt olyat mondanék, amit később megbánnék. Szia! – dobta be a jegyzetfüzetét a lány a táskájába.

- Ne csináld már ezt! Maradj itt, hallod? – kérlelte Sergio, de Ana úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Kiszállt az autóból és gyalog indult el a művészeti iskola felé...

-         Nem akarok bulizni, itthon akarok maradni! – fontam keresztbe a karjaim a mellkasom előtt és kibújva a papucsomból magam alá húztam a lábam, miután Ana kikapta a kezemből a könyvemet és már jó ideje megpróbált rávenni, hogy mozduljak ki egy kicsit.

-         Csapjunk egy csajbulit! Csak te meg én nyakunkba vennénk a várost. Jót tenne neked egy kis szórakozás. – kerülte meg az asztalt Ana és leült mellém a kanapéra.

-         Persze...úgyis tudom, hogy ennek a szülinapomhoz van köze.

-         Megkértél, hogy ne szervezzek semmit én pedig tiszteletben is tartom. Mikor tettem én bármit is akaratod ellenére?

-         Ana!

-         Na jó...volt egyszer....kétszer, de én akkor is csak a javadat akartam. – védekezett - De most nem is ez a lényeg! Gyere el velem este a La Posadába!

-         De...

-         Semmi de! Ha itthon ülsz és a falat bámulod akkor holnap is ugyanilyen búvalbaszott leszel, de ha ma eljössz és kiereszted a gőzt, legalább lesz egy jó estéd. Na? – nézett rám kérdőn.

-         A nemet nem fogadod el válaszként ugye? – sandítottam rá.

-         Igen vagy igen?

-         Jól van, elmegyek. – emeltem ég felé a két kezem, mire Ana a nyakamba borult.

-         Baszki egy tőzsgyökeres katalánt előbb rá tudnék venni, hogy madridista legyen, mint téged arra, hogy gyere el velem bulizni. Ez a makacsság nálatok családi vonás?

-         Apai ágon öröklődik. – mosolyodtam el.

-         Nálunk az öröklődik, hogy nem lehet minket le sem lőni és mindig elérjük az, amit akarunk. Most például arra gondoltam, hogy keresünk neked egy dögös ruhát! – pattant fel a kanapéról és amint én is feltápászkodtam a helyemről kézen fogva odahúzott a szekrényem elé. Kinyitottam az ajtót és tanácstalanaul néztem a fogasról lelógó darabokat. Kihúztam az egyiket és felmutattam az ágyam szélén üldögélő barátnőmnek.

-         Szamóca – mutogatott lefelé tartott hüvelykujjakkal. – Ez olyan zárt, hogy ebben az apácák közt is elvegyülhetnél.

-         Az apácák ennyire rövidet nem vennének fel.

-         Azt még senki sem látta, hogy hogyan flangálnak a kolostorban nyáron. – vágott vissza – Keress egy dögösebbet! – intett a kezével én pedig visszaakasztottam a helyére a kis fekete ruhát. Kis idő múlva egy fehér ruhát vettem elő a szekrényből, de még fel sem mutattam, Ana máris mögöttem termett és kivéve a kezemből a ruhát, visszatette a helyére.

-         Hé! Meg se nézted!

-         De láttam, hogy ez is egy apácanövendék ruha. – sóhajtott fel – Mindent nekem kell csinálnom. Na lássuk, miből élünk! – kezdte el az állát vakargatni, aztán kivett két ruhát a szekrényből és felém mutatta őket. Az egyik egy sötétkék nagyon szűk és nagyon rövid ruha volt a másik pedig egy szintén elég rövid vörös. – Válassz!

-         Azt a kéket én biztos nem veszem fel! – ráztam meg a fejem. – A vörös...

-         Aleja, tudom, hogy mit akarsz mondani, de ezeket a lábakat mutogatni kell. Hagy csorogjon a sok hím nyála! Felveszed hozzá azt a magassarkút – intett a fejével a szekrény sarkában heverő darabra -  meg valami hozzá passzoló ékszert és dögleni fognak utánad a hapsik.

-         De én nem akarok bepasizni!

-         Nem azt mondtam, hogy pasizz be, csak azt, hogy menjünk bulizni. – fogta át a vállam. – Tisztában vagyok vele, hogy mit érzel és hidd el, hogy én csak segíteni akarok! Borzasztó rossz azt nézni, hogy minden nap itthon ülsz munka után és megint egyre jobban átadod magad a depressziónak. Szeretném, hogy egy kicsit jobban érezd magad. – nézett rám elkomolyodva. Én erre nem nagyon tudtam mit válaszolni, csak átöleltem a legjobb barátnőmet.

-         Köszönöm! – mondtam halkan egy kis idő után.

- Mire valók a barátok? – mosolygott rám. – na jó, a lelkizést folytassuk a fodrásznál! Ma mi leszünk az éjszaka királynői. – jelentette ki és kihúzott az ajtón. Néhány órával később már egy külsőleg kicserélt és kicsit feltúrbózott Alejandra nézett velem szembe a tükörből, amikor az utolsó simításokat végeztem magamon. Ana a fodrásztól elkezdve a kozmetikusig minden létező helyre elvitt és bár először nem lelkesedtem az ötletért, végül beláttam, hogy igaza volt. Már tényleg szükség volt egy kis renoválásra. A ruhám alját próbáltam kicsit lejebb húzigálni, de amint lejjebb csúszott pár milimétert, akkor felül látszott túl sok. Végül megadtam magam és inkább fújtam egy kicsit magamra a kedvenc parfümömből, aztán így vártam, hogy megérkezzen Ana. Vigyázva ültem le a kanapéra, nehogy összegyűrjem a ruhám és unottan lapozgatni kezdtem az egyik színes magazint, ami az asztalon hevert. Biztos voltam benne, hogy a barátnőm késni fog és nem is tévedtem. Kereken tíz perccel érkezett később a megbeszéltekhez képest, de nem haragudtam miatta. Miután csengetett csak felkaptam a táskám és már siettem is le a ház elé. A járda szélén egy fehér R8-as parkolt, aminek Ana támaszkodott neki.

-         Mondtam én, hogy ezt a ruhát kell felvenned! – nézett végig rajtam. – Na ülj be és indulunk is! – ment át a vezetőülés felőli oldalra.

-         Hogyhogy odaadta neked Sese a legféltettebb kincsét?

-         Az a Ferrarija, ez a szépség csak a második a sorban. El sem hiszed, hogy egy kis durcával mennyit el tudok érni nála.

-         Még az R8 slusszkulcsát is. – jegyeztem meg nevetve miközben beültem a csodaszép luxusjárgányba.

-         Még azt is. – bólintott, aztán mit sem tőrödve azzal, hogy én is mellette vagyok tövig nyomta a gázpedált.

-         Mennyivel is lehet menni lakott területen belül? – kérdeztem belesüppedve az ülésbe.

-         Mi most sietünk, – válaszolt, aztán egy elképesztő manőverrel előzött meg egy autót – de végül is lassíthatok. – mondta halkan, aztán a kilométerórát jelző mutató lassan elhagyta a három számjegyű tartományt.

-         Köszi! – biccentettem – Egyébként mit terveztél mára?

-         Hogy itt kezdjük a bulit, aztán a többit meglátjuk. – szálltunk ki az autóból és Ana átadta a slusszkulcsot egy a szórakozóhely logójával ellátott pólót viselő férfinak. – Várj egy kicsit Alejandra! Mielőtt bemegyünk küldök egy sms-t az andalúzomnak, mert a lelekemre kötötte, hogy rendszeresen tájékoztassam a kocsi állapotáról. – kezdett el kutatni a táskájában a mobilja után és miután megtalálta pötyögni kezdett rajta.

-         Őszintén szólva nem csodálkozom ezen. – kuncogtam.

-         Köszi! – vágott egy fintort, aztán eltette a telefonját. – Na készen állsz, hogy kiengedjük a gőzt? – lépett mellém és belémkarolt.

- Bulira fel! – csaptam az ég felé a szabadon maradó karommal aztán elindultam a barátnőm után, aki egyenesen a szórakozóhely különterme felé kezdett el húzni. Benyitva az ajtón koromsötét fogadott, amit nem tudtam mire vélni, de néhány pillanat múlva minden fényárban kezdett el úszni. A madridi ismerőseim és barátaim szinte mind a teremben voltak és egy hatalmas „Feliz Cumpleaños Alejandra!” feliratú drapéria alá zsúfolódtak össze. Sóhajtottam egyet miközben egy mosoly ült ki az arcomra. Már egy ideje hajtogattam Anának, hogy nem akarok semmiféle bulit, de ő szokás szerint ment a maga feje után és csak azért is szervezett nekem egyet. Képtelen voltam a lányra neheztelni emiatt, mert tényleg erre volt már szükségem. Arra, hogy olyan emberek közt legyek, akit szeretnek és olyannak fogadnak el, amilyen vagyok, az összes hibámal együtt. Borzasztóan jól esett, hogy ennyien eljöttek, hogy felköszöntsenek. Meghatottann tekintettem körbe az embereken, aztán a kezem felemelve jeleztem, hogy szólni akarok.

-         Először is sziasztok! – mosolyogtam – Nem akarok most hosszú beszédbe kezdeni, ígérem rövid leszek. Csak egy szót szeretnék mondani: Köszönöm! – mondtam ki annyira hangosan, ahogy csak tudtam, mire éljenzés és tapsvihar tört ki a társaságban.

-         Még ne köszönd, még nem is kezdtük el a bulit! – nevetett Guillo.

-         Az ajándékaidat se láttad még. – jegyezte meg Eze és a terem sarkában lévő asztalra mutatott, amin különféle színű és mintázatú csomagolópapírokba csomagolt ajándék várta, hogy egyenként nyissam ki őket.

-         Meg a tortádat sem, de azt mindjárt hozzuk. – kacsintott rám Iker, aztán Sergioval eltűntek az ajtó mögött.

-         Ugye nem haragszol rám, amiért a hátad mögött szervezkedni kezdtem? – lépett hozzám Ana.

- Dehogy! – öleltem meg, amikor ismét kihunytak a fények. Kíváncsian néztem az ajtót, amelyben először Iker háta jelent meg, aztán egy tálca széle majd Sergio. Ketten hozták be a gyönyörűszép tortakölteményt, amelyen gyertyák égtek és egy huszonkettest formáztak. A naptár szerint ugyan csak másnap volt a születésnapom, de a hétvégi bajnoki miatt előrébb hozta Ana az ünneplést. Szinte fejbevágott a tény, hogy megint eltelt egy év. Tavaly is Madridban ünnepeltem, akkor is a barátaimmal, de akkor még mit sem tudtam arról, hogy mennyire őrült időszak fog következni azután a szeptemberi nap után.

- Kívánj valamit és fújd el a gyertyákat! – állt meg a jobb oldalomon Guillo, aztán a többiek felé fordult és kórusban kezdték el követelni, hogy elfújjam a táncoló kis lángocskákat. Lehunytam a szemem és nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogy mit kérjek. Miközben egyszerre fújtam el az összes gyertyát magamban egy kis mondatot hajtogattam, aztán ezt a hangocskát is elnyomta a taps. Egy késsel a kezemben felvágtam a tortát, aztán elkezdtük szét osztani a szeleteket. Kezemben a tányérral és egy villával távolabb húzódtam Anával és Sergioval, akik felköszöntöttek és beszélgettünk néhány szót. A Fekete-erdő tortának isteni finom íze volt ezért, ahogy visszamentem még egy szeletért kétszer akkorát vágtam belőle, mint először.

-         Gurulni fogsz. – jegyezte meg nevetve Iker.

-         Szemtelenkedünk? Szemtelenkedünk? – tettem csipőre a kezem.

-         Mit kívántál?

-         Ha közelebb hajolsz megsúgom. – kacsintottam rá.

-         Jól van törpe. – hajolt le hozzám.

-         Neked egy borotvát. – súgtam a fülébe, aztán nyakon vágtam. – Ezt a törpéért kaptad.

-         Miért nem vagy törpe? – állt meg mellettem Guillo.

-         Te is akarsz egyet?

-         Nyaklevest nem, de egy táncot igen. – fogott kézen és elkezdett maga után húzni. – Mi jut eszedbe erről a dalról? – kérdezte miután megálltunk a helyiség közepén. Figyelmesen füleltem és már néhány másodperc után felragyogott a tekintetem.

-         RBD Un poco de tu amor. Milánó, az a buli....

-         Emlékszel a koreora is? – kérdezte mosolyogva.

-         Hogyne! De ahhoz itt kellene hogy legyen Francesco... – mondtam halkan.

-         Ki mondta, hogy nincs itt? – szólalt meg mögöttem az olasz, mire én egyből a nyakába ugrottam.

-         A kedvenc táncoslábú szakácsom!

-         Alessandra, de jó téged újra látni!

-         Téged is!

-         Ugyanolyan szép vagy még mindig.

-         Köszönöm! – pirultam fülig.

- Na hogy is volt azon a bulin? – dobta le a bőrkabátját és megállt mellettem. Francesco a társulat szakácsa, akinek nem mellékesen Milánóban van egy nagyon jó nevű étterme. Kezét, mint egy fésűt végighúzta a tökéletesre beállított frizuráján, aztán beállt, míg Guillo a zenét intézte én pedig kölcsönkértem Eze baseball sapkáját. Ahogy visszaért hozzánk egymásra mosolyogtunk és beálltunk egymás mellé kellő távolságot hagyva köztünk. A fejemre tettem a sapkát, aztán ugyanúgy táncolni kezdtem, mint akkor Milánóban. Nagyokat nevettünk, mert mind hármunknak eszébe jutott, hogy hogy is tanultuk be ezt a számot, amit csak eddig a többi táncos láthatott azon a zárt körű bulin. Miután a dal a végéhez ért összeölelkeztünk, aztán elvéve a tortámat az asztalról Francescot félre húztam egy csendesebb sarokba beszélgetni. Az olaszból szokás szerint csak dőlt a szó és mindenről beszámolt, ami azóta történt vele, hogy kiléptem. Ő is úgy ítélte meg, hogy eleget látott a világból, ezért visszatért az olasz nagyvárosba, ahol az étterem társtulajdonosával egy újabb Michelin csillag egszerzésére hajtanak, ami Francesco szerint Gianni miatt nem lesz meg, mert semmibe veszi a tradicionális olasz recepteket. Miután kifogyott a mondanivalóból figyelmesen végighallgatta az én kalandjaimat Pesttől kezdve, aztán megegyeztünk, hogy majd egy alkalmasabb időpontban még leülünk beszélgetni, amíg Madridban tartózkodik és Francesco elővéve a fegyvertárát, ami egy nő meghódításához szükséges elindult éjszakára hálótársat keresni magának. Hiába, ez a fakanálművész soha nem fog megváltozni... Mosolyogva csóváltam meg a fejem, ahogy utána néztem és ekkor Anáékon akadt meg a szemem. A spanyol lány láthatóan ideges volt valami miatt, mert hevesen gesztikulálva beszélt Sergiohoz. Az andalúz csak a fejét vakargatta és láthatóan mentegetőzni próbált, de ekkor Ana idegesen toppantott a padlón, mire elhallgatott. Megvonta a vállát és a terem egyik vége felé mutatott, ahol a Real Madrid játékosainak egy kisebb csoportja beszélgetett. Letettem egy asztalra az immár üres tányéromat és arrafelé vettem az irányt, hátha rájövök, hogy miért ennyire ideges Ana, amikor a csapat francia csatárát láttam meg, ahogy csendben nézelődik egy széken ülve. Őt ugyan még csak látásból ismertem, de úgy gondoltam, hogy odamegyek egy kicsit hozzá, bár tudtam, hogy nem lesz egyszerű szót értenem vele a nyelvi különbségek miatt. A fejemben azután a néhány francia mondat után kezdtem el kutatni, amelyek a turné során ragadtak rám.

-         Hola! – köszöntem neki spanyolul, mire ő rámnézett nagy szemekkel és egy mosollyal ajándozott meg.

-         Hola! – mondta ki nagyon erős francia akcentussal. – Joyeux Anniversaire!

-         Merci. – köszöntem meg a születésnapi jókívánságot és leültem. Guillo meglátta, hogy kivel próbálok szóba elegyedni és rögtön odajött a párosunkhoz, hogy tolmácsolhasson. A spanyol néhány évet táncolt Párizsban így szinte perfekt beszéli Karim anyanyelvét. Bemutatkozott a csatárnak, aztán leült közénk harmadiknak.

-         Örülök, hogy eljöttél a bulira. – mondtam, amit Guillo le is fordított, aztán visszafelé is megtette Karim válasza után.

-         Azt mondta, hogy köszöni, hogy itt lehet.

-         Mondd meg neki, hogy sok sikert kívánok neki Madridban.

-         Merci. – mosolygott rám ismét a francia, amikor megláttam a háta mögött Ezequielt közeledni. Intett, hogy menjek oda hozzá.

- Remélem majd beszélünk még! Érezd jól magad Karim! – tettem hozzá az utolsó mondatot franciául és felálltam az asztaltól. Határozott léptekkel mentem oda Ezequielhez és ahogy mellé értem a fejére nyomtam a sapkáját, amit még a tánchoz kértem kölcsön. – Hamis kártyás vagy mert tökre pirosat teszel.

-         Ez a kettő meg hogy jön össze? – vakargatta meg a fejét az argentin.

-         Jah igaz, te nem ismered a magyar kártyát. – esett le a tantusz. – Majd megmutatom.

-         Che! Most esett le! Azt mondod, hogy tökfej vagyok?

-         Okos fiú! – simogattam meg lábujjhegyre állva a fejét.

-         Ezért ha következő alkalommal trucozunk el fogom nyerni a tundrabugyidat is, te vén szatyor!

-         Vén szatyor? Csak 22 vagyok. – ütöttem a vállára.

-         De csak egy évig. – röhögött. – Ígértél nekem a múltkor valamit.

- Tudom mire gondolsz. Gyere! – ragadtam meg a karját és behúztam a terem közepére, épp csak annyi időt hagytam neki, amíg le tudta valahová dobni a sapkáját. – Most az egyik kedvenc zeném jön és megmutatom, hogy miért én voltam a legjobb. – álltam meg vele szemben. A helyiséget David Civera Gloria benditajának dallamai töltötték be, én  pedig elhatároztam, hogy minden tudásomat bevetem. Meg akartam mutatni, hogy hogyan táncolnak a profik. Ezequiel jó partner volt, mert ugyan táncolni nem tanult, de a ritmusérzéke, mint ahogy a legtöbb focistának nagyon is rendben volt. Ő nem nagyon bonyolította a lépéseket, azt inkább én csináltam. Körbetáncoltam az argentint és egyáltalán nem fogtam vissza magam. Néha belevittem pár olyan figurát is, amitől egy pillanatra zavarba jött, de aztán egyre szélesebb lett a mosoly az arcán. Annyira mindent beleadva táncoltam, hogy mire a szám végéhez értünk alig kaptam levegőt. Kierülten hajtotta egy kicsit a fejem Eze vállára, hogy ismét rendezni tudjam a légzésem.

-         Igaz az, amit rólad mondtak. Tényleg te vagy a legjobb! – dicsért meg az argentin védő.

-         Az elég erős túlzás.

-         Ugyan már! Fantasztikusan táncolsz! Így élőben látni és veled csörögni...csak gratulálni tudok!

- Köszönöm! Te sem voltál rossz. – mosolyogtam rá, aztán elléptem tőle és ahogy elnéztem a tere másik vége felé a tekintetem Gonzaloéval akadt össze. A mosoly eltűnt az arcomról, szinte megfagyott a vér az ereimben, a pillantásától. Mintha körülöttünk minden egy lelassult és elmosódott folttá vált volna, csak mi maradtunk volna ott, tisztán és élesen kivehetően. A tekintete köztem és a már kissé távolabb álló Eze közt járt, aztán ellökte magát a faltól és határozottan megindult felém. Kővé dermedve néztem őt. Ahogy közelebb ért hozzám, elvette a tekintetét rólam és szándékosan a lehető legnagyobb ívben kikerülve, úgy ment el mellettem, mintha csak egy otthagyott próbababa vagy gazdátlan seprű lettem volna. Megcsapott az illata, én pedig lehunytam a szemem. Eszembe jutott az a múltkori csók. Ökölbe szorítottam a kezem és elhatároztam, hogy nem megyek utána. Azért sem. Ismét kinyitottam a szemem és az ajtó felé fordultam. Gonzalo már rég elhagyta a termet. A fenébe is! – csaptam egyet a levegőbe, aztán kisiettem a teremből. Tanácstalanul néztem szét az előtérben, de az argentinnak már nyomát sem láttam. Miért is jöttem utána? Vissza akartam menni a bulimra, amikor az egyik szobanövény takarásból Gonzalo lépett ki egy bögyös szőke társaságában, aki határozottan nem úgy nézett ki, mint az a nő, akit nála láttam a múltkor.  Már semmit sem értettem. Gonzalo átfogta a csaj derekát és miközben kifelé indultak az épületből néha-néha belecsókolt a nyakába. Fél kézzel az ajtófélfába kapaszkodtam és hirtelen émelygés tört rám, de mégis kihúztam magam. Tudtam, hogy az lenne a legjobb, ha visszamennék, de mégsem bírtam megmozdulni sem. Amikor előttem sétáltak el Gonzalo egyenesen rám nézett, utána meg a szőke felé fordult és olyan hévvel csókolta meg, hogy majdnem elestek. Álltam a próbát és csak akkor fordultam az ajtófélfa felé, amikor már jó néhány lépéssel távolabb jártak. Egyszer csak azt éreztem, hogy a táskámban lévő mobilom rezegni kezdett. Kivettem belőle a telefont és láttam, hogy egy kis boríték villog a kijelzőn. Izgatottan nyitottam meg az sms-t.

„Feliz Cumpleaños! GH”

Olvastam Gonzalo rövid üzenetét és már emeltem a kezem, hogy földhöz vágom a mobilt, de aztán meggondoltam magam.

„Tegyél meg nekem egy szívességet! Felejts el! Örökre” – pötyögtem le a válasz üzenetem mérgesen és remegő kezekkel, aztán beledobtam a mobilt a táskámba és odarohantam Anához. Közöltem vele, hogy elmegyek, mire ő csak értetlenül nézett rám és mire meg tudott volna szólalni én már rég messze jártam. Ezzel Gonzalo egyértelművé tette számomra, hogy olyan, hogy ő meg én többé már nem lesz...akkor nem is fogok búslakodni miatta. Kiléptem az épületből és nekiindultam a madridi éjszakának, hisz Ana bölcsessége szerint úgy lehet a legjobban túltenni magunkat valakin, ha valaki más alá tesszük magunkat.