Un sueno en realidad II. - 11. fejezet

Helló!

Össze-vissza szégyellem magam, amiért még csak most hoztam a részt, de egyfolytában próbálom magam utolérni, eddig még nem nagyon sikerült... :/ Nem nagyon tudok mit hozzá fűzni a részhez, csak annyit, hogy remélem tetszeni fog Nektek! :) A pipákért és kommentekért hálás vagyok! Köszönöm, hogy olvastok! :) 

Puszi:

Detti

U.I.: Nem sokára, pontosan 21.-én lesz 1 éves a blogom, akkorra készülök egy kis meglepivel. :)

A részt Briginek ajánlom ;) Remélem valamennyit jóvá teszek azzal az aprócska jelenettel. :D :)

Madrid utcái szabályosan be voltak dugulva. Sergio idegesen dobolt ujjaival a kormányon és percenként nézett rá az órájára. Most már biztos el fog késni az edzésről. A hátuk mögött álló fekete luxusautó sofőrje unalmában vagy talán mérgében a dudát kezdte el nyomkodni.

-         Hombre! nekem is dolgom lenne mégse feküdtem rá a dudára! – hajolt ki derékig az autóból és odakiabált a türelmetlenkedőnek, aztán nagyot fújva dőlt vissza a ülésre. Ana, aki eddig is a jegyzetfüzetébe mélyedt az anyósülésen, nem is nagyon tőrödött az őket körülvevő bolondok házával. A rotlingját rágcsálva számolgatott és néha egy-egy számot, nevet írt a lap aljára vagy radirozott ki onnan.

-         Nyugodj le Sese! – nézett fel egy pillanatra a jegyzeteiből a spanyol lány.

-         Nem téged nyúvasztanak meg, mert elkésel az edzésről. – válaszolt kissé morcosan az andalúz védő.

-         Nem tehetsz róla, hogy dugóba kerültünk. – próbálta nyugtatni Ana.

-         Az edzőt ez rohadtul érdekli. – morgott tovább.

-         Akkor menj metróval! – mutatott a lány a metrómegálló aluljárójára, amely mellett épp megálltak.

-         És hagyjam neked itt a kicsikémet? Na persze! – simított végig a kormányon Sergio – Úgy befekszik a kanyarba, mint cica az ágyba. – idézte a Micsoda nő! híres mondatát. – Még csak az hiányzik, hogy baja essen!

-         Most akkor én vagyok a barátnőd vagy ez a tragacs? – játszotta a sértődöttet a spanyol lány.

-         Ne sértegesd! Nagyon érzékeny.

-         Bekaphatod Ramos! – mutatta fel a középső ujját a lány.

-         Mutasd! – kapta el a barátnője kezét Sergio.

-         Hagyjál most mert dolgoznom kell! – tiltakozott Ana.

-         Mit szervezel ennyire?

-         Alejandra szülinapi buliját.

-         Nem azt hajtogatja már napok óta, hogy nem akar semmiféle bulit?

-         De és azt is hajtogatja, hogy nem szerelmes Gonzaloba.

-         Ennek a kettőnek mi köze van egymáshoz?

-         Hiába mondja, hogy nem akar bulit, mégis imádni fogja, ha megszervezem neki, ahogy hiába mondja, hogy nem érdekli a gólzsákunk, fülig bele van esve még mindig.

-         Már megint forgatsz valamit a fejedben, igaz?

-         Igen. Na de mielőtt elmondanám neked a tervem, inkább összegzem, hogy hogyan állok. Az iskolából Javiert kivéve minden kollégánknak szóltam, a legtöbben rá is érnek és szívesen eljönnek. Néhány ismerősnek és barátnak is küldtem mailt és onnan is jeleztek vissza páran, hogy eljönnek. Már csak a Madrid játékosok vannak hátra és ehhez a te segítséged is szeretném kérni.

-         Kiknek kell szólnom?

-         Na ez nem ilyen egyszerű. Ide figyelj, mert ha összekeversz valamit agyamra fog ugrani a tigrishormon! – fordult annyira a védő felé Ana, amennyire a biztonsági öv engedte. – Először is környékezd meg Ezequielt, amikor egyedül van és mondd meg neki, hogy meglepetésbulit rendezünk Alejandrának és biztos örülne neki a csajszi, ha eljönne, de kösd a lelkére, hogy nem szólhat erről Gonzalonak!

-         De hát ők összenőttek Gonzaloval...

-         Okos fiú vagy, találj ki valamit és szedd szét a sziámi ikreket két percre.

-         Hát köszi!

-         Felőlem megírhatod neki SMS-ben is, csak a másik argentin ne tudjon róla! Na de figyelj, mert nem csak ennyi a feladat. Természetesen szólnod kell Ikeréknek is meg mindenkinek, akikkel jóban van Alejandra a csapatból és beszélned kell Gonzaloval is.

-         Ha Gonzalonak is említem a bulit akkor Eze miért hallgasson róla?

-         Mert ha meglátja majd a bulin Ezequielt azt fogja hinni, hogy Alejandra hívta meg esetleg ő kísérte el.

-         Féltékennyé akarod tenni?

-         Aha.

-         De mi lesz ha nem jön el?

-         Olyan nincs! A múltkori után száz százalék, hogy meg fog jelenni!

-         De akkor még jobban összevesznek, nem?

-         Lehet, hogy lesz egy kis műsor, de remélem, hogy jó vége lesz...

-         Hát jó, én szólok mindenkinek. De mit mondjak? Hol és mikor lesz a buli?

-         Holnapután a La Posadába jöjjön mindenki nyolcra. Alejandrát meg majd én elcsalom oda.

-         Nem fog beugrani.

-         Lehet nekem nemet mondani? – mutatott végig magán Ana.

-         Nem. – kezdett el nevetni Sergio, ami Anára is átragadt. – Figyelj csak, Lisanak ne szóljak? – kérdezte jókedvűen a védő, de ahogy a kérdés végére ért Ana arcáról eltűnt a mosoly és az előbb még vidámságot tükröző szemei hirtelen izzani kezdtek a szőke Perez lány iránt érzett utálatától.

-         Lisa?

-         Alejandrával jóban vannak.

-         Meg te is látni akarod, mi?

-         Ne kezdd már megint! – forgatta meg a szemeit a védő.

-         Csinálj amit akarsz! – vonta meg idegesen a vállát a lány.

-         Ana...

-         Jól jegyezd meg Ramos, amit most mondok: Utálom a szőkét. – vágott közbe Ana – Még a te kedvedért sem fogok vele összehaverkodni. Világos? Most pedig kiszállok és gyalog megyek az iskoláig mielőtt olyat mondanék, amit később megbánnék. Szia! – dobta be a jegyzetfüzetét a lány a táskájába.

- Ne csináld már ezt! Maradj itt, hallod? – kérlelte Sergio, de Ana úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Kiszállt az autóból és gyalog indult el a művészeti iskola felé...

-         Nem akarok bulizni, itthon akarok maradni! – fontam keresztbe a karjaim a mellkasom előtt és kibújva a papucsomból magam alá húztam a lábam, miután Ana kikapta a kezemből a könyvemet és már jó ideje megpróbált rávenni, hogy mozduljak ki egy kicsit.

-         Csapjunk egy csajbulit! Csak te meg én nyakunkba vennénk a várost. Jót tenne neked egy kis szórakozás. – kerülte meg az asztalt Ana és leült mellém a kanapéra.

-         Persze...úgyis tudom, hogy ennek a szülinapomhoz van köze.

-         Megkértél, hogy ne szervezzek semmit én pedig tiszteletben is tartom. Mikor tettem én bármit is akaratod ellenére?

-         Ana!

-         Na jó...volt egyszer....kétszer, de én akkor is csak a javadat akartam. – védekezett - De most nem is ez a lényeg! Gyere el velem este a La Posadába!

-         De...

-         Semmi de! Ha itthon ülsz és a falat bámulod akkor holnap is ugyanilyen búvalbaszott leszel, de ha ma eljössz és kiereszted a gőzt, legalább lesz egy jó estéd. Na? – nézett rám kérdőn.

-         A nemet nem fogadod el válaszként ugye? – sandítottam rá.

-         Igen vagy igen?

-         Jól van, elmegyek. – emeltem ég felé a két kezem, mire Ana a nyakamba borult.

-         Baszki egy tőzsgyökeres katalánt előbb rá tudnék venni, hogy madridista legyen, mint téged arra, hogy gyere el velem bulizni. Ez a makacsság nálatok családi vonás?

-         Apai ágon öröklődik. – mosolyodtam el.

-         Nálunk az öröklődik, hogy nem lehet minket le sem lőni és mindig elérjük az, amit akarunk. Most például arra gondoltam, hogy keresünk neked egy dögös ruhát! – pattant fel a kanapéról és amint én is feltápászkodtam a helyemről kézen fogva odahúzott a szekrényem elé. Kinyitottam az ajtót és tanácstalanaul néztem a fogasról lelógó darabokat. Kihúztam az egyiket és felmutattam az ágyam szélén üldögélő barátnőmnek.

-         Szamóca – mutogatott lefelé tartott hüvelykujjakkal. – Ez olyan zárt, hogy ebben az apácák közt is elvegyülhetnél.

-         Az apácák ennyire rövidet nem vennének fel.

-         Azt még senki sem látta, hogy hogyan flangálnak a kolostorban nyáron. – vágott vissza – Keress egy dögösebbet! – intett a kezével én pedig visszaakasztottam a helyére a kis fekete ruhát. Kis idő múlva egy fehér ruhát vettem elő a szekrényből, de még fel sem mutattam, Ana máris mögöttem termett és kivéve a kezemből a ruhát, visszatette a helyére.

-         Hé! Meg se nézted!

-         De láttam, hogy ez is egy apácanövendék ruha. – sóhajtott fel – Mindent nekem kell csinálnom. Na lássuk, miből élünk! – kezdte el az állát vakargatni, aztán kivett két ruhát a szekrényből és felém mutatta őket. Az egyik egy sötétkék nagyon szűk és nagyon rövid ruha volt a másik pedig egy szintén elég rövid vörös. – Válassz!

-         Azt a kéket én biztos nem veszem fel! – ráztam meg a fejem. – A vörös...

-         Aleja, tudom, hogy mit akarsz mondani, de ezeket a lábakat mutogatni kell. Hagy csorogjon a sok hím nyála! Felveszed hozzá azt a magassarkút – intett a fejével a szekrény sarkában heverő darabra -  meg valami hozzá passzoló ékszert és dögleni fognak utánad a hapsik.

-         De én nem akarok bepasizni!

-         Nem azt mondtam, hogy pasizz be, csak azt, hogy menjünk bulizni. – fogta át a vállam. – Tisztában vagyok vele, hogy mit érzel és hidd el, hogy én csak segíteni akarok! Borzasztó rossz azt nézni, hogy minden nap itthon ülsz munka után és megint egyre jobban átadod magad a depressziónak. Szeretném, hogy egy kicsit jobban érezd magad. – nézett rám elkomolyodva. Én erre nem nagyon tudtam mit válaszolni, csak átöleltem a legjobb barátnőmet.

-         Köszönöm! – mondtam halkan egy kis idő után.

- Mire valók a barátok? – mosolygott rám. – na jó, a lelkizést folytassuk a fodrásznál! Ma mi leszünk az éjszaka királynői. – jelentette ki és kihúzott az ajtón. Néhány órával később már egy külsőleg kicserélt és kicsit feltúrbózott Alejandra nézett velem szembe a tükörből, amikor az utolsó simításokat végeztem magamon. Ana a fodrásztól elkezdve a kozmetikusig minden létező helyre elvitt és bár először nem lelkesedtem az ötletért, végül beláttam, hogy igaza volt. Már tényleg szükség volt egy kis renoválásra. A ruhám alját próbáltam kicsit lejebb húzigálni, de amint lejjebb csúszott pár milimétert, akkor felül látszott túl sok. Végül megadtam magam és inkább fújtam egy kicsit magamra a kedvenc parfümömből, aztán így vártam, hogy megérkezzen Ana. Vigyázva ültem le a kanapéra, nehogy összegyűrjem a ruhám és unottan lapozgatni kezdtem az egyik színes magazint, ami az asztalon hevert. Biztos voltam benne, hogy a barátnőm késni fog és nem is tévedtem. Kereken tíz perccel érkezett később a megbeszéltekhez képest, de nem haragudtam miatta. Miután csengetett csak felkaptam a táskám és már siettem is le a ház elé. A járda szélén egy fehér R8-as parkolt, aminek Ana támaszkodott neki.

-         Mondtam én, hogy ezt a ruhát kell felvenned! – nézett végig rajtam. – Na ülj be és indulunk is! – ment át a vezetőülés felőli oldalra.

-         Hogyhogy odaadta neked Sese a legféltettebb kincsét?

-         Az a Ferrarija, ez a szépség csak a második a sorban. El sem hiszed, hogy egy kis durcával mennyit el tudok érni nála.

-         Még az R8 slusszkulcsát is. – jegyeztem meg nevetve miközben beültem a csodaszép luxusjárgányba.

-         Még azt is. – bólintott, aztán mit sem tőrödve azzal, hogy én is mellette vagyok tövig nyomta a gázpedált.

-         Mennyivel is lehet menni lakott területen belül? – kérdeztem belesüppedve az ülésbe.

-         Mi most sietünk, – válaszolt, aztán egy elképesztő manőverrel előzött meg egy autót – de végül is lassíthatok. – mondta halkan, aztán a kilométerórát jelző mutató lassan elhagyta a három számjegyű tartományt.

-         Köszi! – biccentettem – Egyébként mit terveztél mára?

-         Hogy itt kezdjük a bulit, aztán a többit meglátjuk. – szálltunk ki az autóból és Ana átadta a slusszkulcsot egy a szórakozóhely logójával ellátott pólót viselő férfinak. – Várj egy kicsit Alejandra! Mielőtt bemegyünk küldök egy sms-t az andalúzomnak, mert a lelekemre kötötte, hogy rendszeresen tájékoztassam a kocsi állapotáról. – kezdett el kutatni a táskájában a mobilja után és miután megtalálta pötyögni kezdett rajta.

-         Őszintén szólva nem csodálkozom ezen. – kuncogtam.

-         Köszi! – vágott egy fintort, aztán eltette a telefonját. – Na készen állsz, hogy kiengedjük a gőzt? – lépett mellém és belémkarolt.

- Bulira fel! – csaptam az ég felé a szabadon maradó karommal aztán elindultam a barátnőm után, aki egyenesen a szórakozóhely különterme felé kezdett el húzni. Benyitva az ajtón koromsötét fogadott, amit nem tudtam mire vélni, de néhány pillanat múlva minden fényárban kezdett el úszni. A madridi ismerőseim és barátaim szinte mind a teremben voltak és egy hatalmas „Feliz Cumpleaños Alejandra!” feliratú drapéria alá zsúfolódtak össze. Sóhajtottam egyet miközben egy mosoly ült ki az arcomra. Már egy ideje hajtogattam Anának, hogy nem akarok semmiféle bulit, de ő szokás szerint ment a maga feje után és csak azért is szervezett nekem egyet. Képtelen voltam a lányra neheztelni emiatt, mert tényleg erre volt már szükségem. Arra, hogy olyan emberek közt legyek, akit szeretnek és olyannak fogadnak el, amilyen vagyok, az összes hibámal együtt. Borzasztóan jól esett, hogy ennyien eljöttek, hogy felköszöntsenek. Meghatottann tekintettem körbe az embereken, aztán a kezem felemelve jeleztem, hogy szólni akarok.

-         Először is sziasztok! – mosolyogtam – Nem akarok most hosszú beszédbe kezdeni, ígérem rövid leszek. Csak egy szót szeretnék mondani: Köszönöm! – mondtam ki annyira hangosan, ahogy csak tudtam, mire éljenzés és tapsvihar tört ki a társaságban.

-         Még ne köszönd, még nem is kezdtük el a bulit! – nevetett Guillo.

-         Az ajándékaidat se láttad még. – jegyezte meg Eze és a terem sarkában lévő asztalra mutatott, amin különféle színű és mintázatú csomagolópapírokba csomagolt ajándék várta, hogy egyenként nyissam ki őket.

-         Meg a tortádat sem, de azt mindjárt hozzuk. – kacsintott rám Iker, aztán Sergioval eltűntek az ajtó mögött.

-         Ugye nem haragszol rám, amiért a hátad mögött szervezkedni kezdtem? – lépett hozzám Ana.

- Dehogy! – öleltem meg, amikor ismét kihunytak a fények. Kíváncsian néztem az ajtót, amelyben először Iker háta jelent meg, aztán egy tálca széle majd Sergio. Ketten hozták be a gyönyörűszép tortakölteményt, amelyen gyertyák égtek és egy huszonkettest formáztak. A naptár szerint ugyan csak másnap volt a születésnapom, de a hétvégi bajnoki miatt előrébb hozta Ana az ünneplést. Szinte fejbevágott a tény, hogy megint eltelt egy év. Tavaly is Madridban ünnepeltem, akkor is a barátaimmal, de akkor még mit sem tudtam arról, hogy mennyire őrült időszak fog következni azután a szeptemberi nap után.

- Kívánj valamit és fújd el a gyertyákat! – állt meg a jobb oldalomon Guillo, aztán a többiek felé fordult és kórusban kezdték el követelni, hogy elfújjam a táncoló kis lángocskákat. Lehunytam a szemem és nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogy mit kérjek. Miközben egyszerre fújtam el az összes gyertyát magamban egy kis mondatot hajtogattam, aztán ezt a hangocskát is elnyomta a taps. Egy késsel a kezemben felvágtam a tortát, aztán elkezdtük szét osztani a szeleteket. Kezemben a tányérral és egy villával távolabb húzódtam Anával és Sergioval, akik felköszöntöttek és beszélgettünk néhány szót. A Fekete-erdő tortának isteni finom íze volt ezért, ahogy visszamentem még egy szeletért kétszer akkorát vágtam belőle, mint először.

-         Gurulni fogsz. – jegyezte meg nevetve Iker.

-         Szemtelenkedünk? Szemtelenkedünk? – tettem csipőre a kezem.

-         Mit kívántál?

-         Ha közelebb hajolsz megsúgom. – kacsintottam rá.

-         Jól van törpe. – hajolt le hozzám.

-         Neked egy borotvát. – súgtam a fülébe, aztán nyakon vágtam. – Ezt a törpéért kaptad.

-         Miért nem vagy törpe? – állt meg mellettem Guillo.

-         Te is akarsz egyet?

-         Nyaklevest nem, de egy táncot igen. – fogott kézen és elkezdett maga után húzni. – Mi jut eszedbe erről a dalról? – kérdezte miután megálltunk a helyiség közepén. Figyelmesen füleltem és már néhány másodperc után felragyogott a tekintetem.

-         RBD Un poco de tu amor. Milánó, az a buli....

-         Emlékszel a koreora is? – kérdezte mosolyogva.

-         Hogyne! De ahhoz itt kellene hogy legyen Francesco... – mondtam halkan.

-         Ki mondta, hogy nincs itt? – szólalt meg mögöttem az olasz, mire én egyből a nyakába ugrottam.

-         A kedvenc táncoslábú szakácsom!

-         Alessandra, de jó téged újra látni!

-         Téged is!

-         Ugyanolyan szép vagy még mindig.

-         Köszönöm! – pirultam fülig.

- Na hogy is volt azon a bulin? – dobta le a bőrkabátját és megállt mellettem. Francesco a társulat szakácsa, akinek nem mellékesen Milánóban van egy nagyon jó nevű étterme. Kezét, mint egy fésűt végighúzta a tökéletesre beállított frizuráján, aztán beállt, míg Guillo a zenét intézte én pedig kölcsönkértem Eze baseball sapkáját. Ahogy visszaért hozzánk egymásra mosolyogtunk és beálltunk egymás mellé kellő távolságot hagyva köztünk. A fejemre tettem a sapkát, aztán ugyanúgy táncolni kezdtem, mint akkor Milánóban. Nagyokat nevettünk, mert mind hármunknak eszébe jutott, hogy hogy is tanultuk be ezt a számot, amit csak eddig a többi táncos láthatott azon a zárt körű bulin. Miután a dal a végéhez ért összeölelkeztünk, aztán elvéve a tortámat az asztalról Francescot félre húztam egy csendesebb sarokba beszélgetni. Az olaszból szokás szerint csak dőlt a szó és mindenről beszámolt, ami azóta történt vele, hogy kiléptem. Ő is úgy ítélte meg, hogy eleget látott a világból, ezért visszatért az olasz nagyvárosba, ahol az étterem társtulajdonosával egy újabb Michelin csillag egszerzésére hajtanak, ami Francesco szerint Gianni miatt nem lesz meg, mert semmibe veszi a tradicionális olasz recepteket. Miután kifogyott a mondanivalóból figyelmesen végighallgatta az én kalandjaimat Pesttől kezdve, aztán megegyeztünk, hogy majd egy alkalmasabb időpontban még leülünk beszélgetni, amíg Madridban tartózkodik és Francesco elővéve a fegyvertárát, ami egy nő meghódításához szükséges elindult éjszakára hálótársat keresni magának. Hiába, ez a fakanálművész soha nem fog megváltozni... Mosolyogva csóváltam meg a fejem, ahogy utána néztem és ekkor Anáékon akadt meg a szemem. A spanyol lány láthatóan ideges volt valami miatt, mert hevesen gesztikulálva beszélt Sergiohoz. Az andalúz csak a fejét vakargatta és láthatóan mentegetőzni próbált, de ekkor Ana idegesen toppantott a padlón, mire elhallgatott. Megvonta a vállát és a terem egyik vége felé mutatott, ahol a Real Madrid játékosainak egy kisebb csoportja beszélgetett. Letettem egy asztalra az immár üres tányéromat és arrafelé vettem az irányt, hátha rájövök, hogy miért ennyire ideges Ana, amikor a csapat francia csatárát láttam meg, ahogy csendben nézelődik egy széken ülve. Őt ugyan még csak látásból ismertem, de úgy gondoltam, hogy odamegyek egy kicsit hozzá, bár tudtam, hogy nem lesz egyszerű szót értenem vele a nyelvi különbségek miatt. A fejemben azután a néhány francia mondat után kezdtem el kutatni, amelyek a turné során ragadtak rám.

-         Hola! – köszöntem neki spanyolul, mire ő rámnézett nagy szemekkel és egy mosollyal ajándozott meg.

-         Hola! – mondta ki nagyon erős francia akcentussal. – Joyeux Anniversaire!

-         Merci. – köszöntem meg a születésnapi jókívánságot és leültem. Guillo meglátta, hogy kivel próbálok szóba elegyedni és rögtön odajött a párosunkhoz, hogy tolmácsolhasson. A spanyol néhány évet táncolt Párizsban így szinte perfekt beszéli Karim anyanyelvét. Bemutatkozott a csatárnak, aztán leült közénk harmadiknak.

-         Örülök, hogy eljöttél a bulira. – mondtam, amit Guillo le is fordított, aztán visszafelé is megtette Karim válasza után.

-         Azt mondta, hogy köszöni, hogy itt lehet.

-         Mondd meg neki, hogy sok sikert kívánok neki Madridban.

-         Merci. – mosolygott rám ismét a francia, amikor megláttam a háta mögött Ezequielt közeledni. Intett, hogy menjek oda hozzá.

- Remélem majd beszélünk még! Érezd jól magad Karim! – tettem hozzá az utolsó mondatot franciául és felálltam az asztaltól. Határozott léptekkel mentem oda Ezequielhez és ahogy mellé értem a fejére nyomtam a sapkáját, amit még a tánchoz kértem kölcsön. – Hamis kártyás vagy mert tökre pirosat teszel.

-         Ez a kettő meg hogy jön össze? – vakargatta meg a fejét az argentin.

-         Jah igaz, te nem ismered a magyar kártyát. – esett le a tantusz. – Majd megmutatom.

-         Che! Most esett le! Azt mondod, hogy tökfej vagyok?

-         Okos fiú! – simogattam meg lábujjhegyre állva a fejét.

-         Ezért ha következő alkalommal trucozunk el fogom nyerni a tundrabugyidat is, te vén szatyor!

-         Vén szatyor? Csak 22 vagyok. – ütöttem a vállára.

-         De csak egy évig. – röhögött. – Ígértél nekem a múltkor valamit.

- Tudom mire gondolsz. Gyere! – ragadtam meg a karját és behúztam a terem közepére, épp csak annyi időt hagytam neki, amíg le tudta valahová dobni a sapkáját. – Most az egyik kedvenc zeném jön és megmutatom, hogy miért én voltam a legjobb. – álltam meg vele szemben. A helyiséget David Civera Gloria benditajának dallamai töltötték be, én  pedig elhatároztam, hogy minden tudásomat bevetem. Meg akartam mutatni, hogy hogyan táncolnak a profik. Ezequiel jó partner volt, mert ugyan táncolni nem tanult, de a ritmusérzéke, mint ahogy a legtöbb focistának nagyon is rendben volt. Ő nem nagyon bonyolította a lépéseket, azt inkább én csináltam. Körbetáncoltam az argentint és egyáltalán nem fogtam vissza magam. Néha belevittem pár olyan figurát is, amitől egy pillanatra zavarba jött, de aztán egyre szélesebb lett a mosoly az arcán. Annyira mindent beleadva táncoltam, hogy mire a szám végéhez értünk alig kaptam levegőt. Kierülten hajtotta egy kicsit a fejem Eze vállára, hogy ismét rendezni tudjam a légzésem.

-         Igaz az, amit rólad mondtak. Tényleg te vagy a legjobb! – dicsért meg az argentin védő.

-         Az elég erős túlzás.

-         Ugyan már! Fantasztikusan táncolsz! Így élőben látni és veled csörögni...csak gratulálni tudok!

- Köszönöm! Te sem voltál rossz. – mosolyogtam rá, aztán elléptem tőle és ahogy elnéztem a tere másik vége felé a tekintetem Gonzaloéval akadt össze. A mosoly eltűnt az arcomról, szinte megfagyott a vér az ereimben, a pillantásától. Mintha körülöttünk minden egy lelassult és elmosódott folttá vált volna, csak mi maradtunk volna ott, tisztán és élesen kivehetően. A tekintete köztem és a már kissé távolabb álló Eze közt járt, aztán ellökte magát a faltól és határozottan megindult felém. Kővé dermedve néztem őt. Ahogy közelebb ért hozzám, elvette a tekintetét rólam és szándékosan a lehető legnagyobb ívben kikerülve, úgy ment el mellettem, mintha csak egy otthagyott próbababa vagy gazdátlan seprű lettem volna. Megcsapott az illata, én pedig lehunytam a szemem. Eszembe jutott az a múltkori csók. Ökölbe szorítottam a kezem és elhatároztam, hogy nem megyek utána. Azért sem. Ismét kinyitottam a szemem és az ajtó felé fordultam. Gonzalo már rég elhagyta a termet. A fenébe is! – csaptam egyet a levegőbe, aztán kisiettem a teremből. Tanácstalanul néztem szét az előtérben, de az argentinnak már nyomát sem láttam. Miért is jöttem utána? Vissza akartam menni a bulimra, amikor az egyik szobanövény takarásból Gonzalo lépett ki egy bögyös szőke társaságában, aki határozottan nem úgy nézett ki, mint az a nő, akit nála láttam a múltkor.  Már semmit sem értettem. Gonzalo átfogta a csaj derekát és miközben kifelé indultak az épületből néha-néha belecsókolt a nyakába. Fél kézzel az ajtófélfába kapaszkodtam és hirtelen émelygés tört rám, de mégis kihúztam magam. Tudtam, hogy az lenne a legjobb, ha visszamennék, de mégsem bírtam megmozdulni sem. Amikor előttem sétáltak el Gonzalo egyenesen rám nézett, utána meg a szőke felé fordult és olyan hévvel csókolta meg, hogy majdnem elestek. Álltam a próbát és csak akkor fordultam az ajtófélfa felé, amikor már jó néhány lépéssel távolabb jártak. Egyszer csak azt éreztem, hogy a táskámban lévő mobilom rezegni kezdett. Kivettem belőle a telefont és láttam, hogy egy kis boríték villog a kijelzőn. Izgatottan nyitottam meg az sms-t.

„Feliz Cumpleaños! GH”

Olvastam Gonzalo rövid üzenetét és már emeltem a kezem, hogy földhöz vágom a mobilt, de aztán meggondoltam magam.

„Tegyél meg nekem egy szívességet! Felejts el! Örökre” – pötyögtem le a válasz üzenetem mérgesen és remegő kezekkel, aztán beledobtam a mobilt a táskámba és odarohantam Anához. Közöltem vele, hogy elmegyek, mire ő csak értetlenül nézett rám és mire meg tudott volna szólalni én már rég messze jártam. Ezzel Gonzalo egyértelművé tette számomra, hogy olyan, hogy ő meg én többé már nem lesz...akkor nem is fogok búslakodni miatta. Kiléptem az épületből és nekiindultam a madridi éjszakának, hisz Ana bölcsessége szerint úgy lehet a legjobban túltenni magunkat valakin, ha valaki más alá tesszük magunkat.

Díjat kaptam :)

Sziasztok!

A blogom újabb díjat kapott, amit ezúton is nagyon köszönök Shadownak,a Denise-Deveczke párosnak és Klausznak! :)

Szabályok:

1. Ha megkaptad a DÍJAT, készíts róla egy bejegyzést és tedd ki a fent látható KÉPET!
2. ŐSZINTÉN kell válaszolnod a kérdésekre!
3. Összesen 5 SZEMÉLYNEK kell tovább adnod.
4. Ezt egytől-egyig ÁT KELL MÁSOLNOD a lapodra, kivéve a válaszokat!
5. A díjat VISSZAFELÉ NEM LEHET adni! (Annak nem adhatod akitől kaptad, viszont többször is kaphatsz ilyen díjat!)

Kérdések:

1. Mi a keresztneved, hogyan becéznek?

Ezt gondolom már mindenki tudja az olvasóim közül, de azért leírom. :) A keresztnevem Bernadett és sokféleképpen becéznek. Otthon Betti vagy Bebi, a csoporttársaimnak Berni de a barátaimnak és a legtöbb embernek Detti, én is a legutóbbit szeretem a legjobban.

2. Melyik dalon tudsz igazán sírni?

Amióta nem él az édesanyám az anyákról szóló dalokon kivétel nélkül sírok ( Úgy szeretném meghálálni és társai ). Egy bizonyos valakihez kötődő emlékeim miatt pedig Luciano Pereyra Porque aún te amo-ján és Enrique Iglesias Nunca te olvidaré -ján.

3. Félsz a sötétben?

Nem. 

4. Szerelmes vagy valakibe?

Igen...

5. Mi volt az eddigi legcikibb dolog, ami életedben történt veled?

A legcikibb? nem tudom...passzolom a kérdést. 

6. Gondolatban öltél már meg valakit?

Ilyen messzire nem megyek el még gondolatban sem.

7. Szerinted péntek 13.-a szerencsét, vagy szerencsétlenséget jelent?

A babonákban nem hiszek, így számomra ugyanolyan naptári nap mint csütörtök 12.-e.

8. Van olyan dolog, amit még a szüleidnek sem árultál el?

Az írásról apa nagyon sokáig nem tudott de ezen kívül nem nagyon voltak és vannak titkaim a szüleim előtt.

9. Hallgatsz olyan zenét, amit mások előtt cikinek érzel?

Igen.

10. Kiskorodban sírtál, ha szurit kaptál?

Van olyan gyerek, aki nem sírt olyankor? De én nem csak sírtam...volt, hogy a doktor néni kergetett a rendelőjében, mert nem adtam meg magam egykönnyen. :D

11. Mit tennél, ha hirtelen híres lennél?

Azon igyekeznék, hogy a családom helyzetén javítsak és támogatnék olyan szervezeteket, amelyek azért jöttek létre, hogy segítsenek a nehéz sorsú embereknek.

12. Szoktál álmodozni?

Igen, de elég ritkán.

13. Járnál Chace Crawforddal?

Kövezzetek meg, de ő meg ki? Beütöttem a Googleba a nevét és megnéztem....hát nem. Köztudott, hogy én az argentinokra bukok. :D

14. Hány gyereket szeretnél? Fiú/lány, neveik?

Legalább kettőt. Mindegy a nemük, csak egészségesek legyenek. :) Neveket még konkrétul nem tudok, de nekem az igazi magyar nevek nagyon tetszenek.

15. Adni vagy kapni jobb?

Adni sokkal jobb. :) Már önmagában a tudat, hogy ezzel segítettem vagy örömet szereztem másnak engem is örömmel tölt el és ez az egyik legjobb érzés a világon szerintem.

16. Titkom:

A történeteim folytatásai. :D Egyébként van néhány, de a titok azért titok, mert nem árulom el senkinek. :)

17. Bakancslista:

Teológiai diploma, ha törik, ha szakad. Írni akarok legalább egy könyvet. Szeretnék egyszer Buenos Airesben az Obelisco tövében tangózni egyet naplementekor, ahogy álmomban. Szeretnék legalább még egyszer Madridba menni egy Real Madrid bajnokit megnézni (telhetetlen vagyok :D ). Szeretnék bicajjal egy kört menni Gubbióban. :D ( Olasz városka Umbria tartományban és ott játszódik az egyik legkedvencebb sorozatom, a Don Matteo és ebben az atya mindig biciklivel jár. :) ) Na meg remélem egyszer Ibolyával kifordítjuk a világot a négy sarkából. :)

A díjat továbbadom:

Legszívesebben minden kedves olvasómnak átadnám, de csak ötöt választhatok. :)

1. Violet H. West

2. Brigi

3. Deveczke

4. Dora

5. Titania

Un sueno en realidad II. - 10.fejezet

Sziasztok!

Úgy kezdtem neki a fejezetnek, hogy nem lesz hosszú, aztán ez lett belőle. :D Remélem nem bánjátok, hogy ez is kilométeres hosszúságú lett! :) Előbb akartam hozni, de néhány napig képtelen voltam írni, gondjaim voltak....na de nem akarlak ezzel untatni Titeket. 

Viszont lenne két kérdésem.

1. Mit szólnátok egy 3-5 részes kis rövid történethez? A téma mi más is lehetne, mint eddig is volt? Egy szerelmes-romantikus novella. :) Eredetileg még múlt hónapban akartam ezt megírni, de inkább a karácsonyi novella mellett döntöttem és áttoltam ezt a kis rövidke történetet mostanra. :) 

2. Lenne-e igény egy olaszos történetre? Egy nem megszokott focis történetről lenne szó, amelyben az egyik főszerepet az egyik - szerintem a legjobb - olasz gigaklub edzőjére osztottam, azaz Andrea Stramaccionira. Ebbe csak kicsit később kezdenék bele, de előtte gondoltam, hogy tartok egy kis közvélemény kutatást. :)

Na de nem rizsázok tovább. Kíváncsian várom, hogy mit szóltok a fejleményekhez! A pipákért és kommentekért hálás vagyok, mint mindig! :) Jó olvasgatást kívánok! :)

Puszi:

Detti

Pilar az ágy szélén ült és amíg Gonzalo be nem ment a hálószobába igyekezett úgy elrendezni az öltözékét, hogy minél többet sejtessen a testéből, ahol lehet pedig ne is takarjon semmit. Tisztában volt az adottságaival és azzal is, hogy milyen hatást képes kiváltani a férfiakból. Élvezte, hogy a közelében minden pasiból szerelmes kiskamasz válik és bármit megtennének érte csak egyszer egy éjjelt adjon nekik az életéből. Gonzalonak többet is adott, mert kinézetre tetszett neki és végül is a Real Madrid egyik játékosáról volt szó, aki ugyan nem egy Cristiano Ronaldo, de kezdésnek megteszi. A legcsábítóbb nézését vette elő, amikor az argentin is belépett a helyiségbe és a kezét nyújtotta felé. Gonzalo leült mellé és eleinte csak nézte a nőt, aki kezével már felfedezőútra indult a focista pólója alatt. A férfi ahogy közelebb hajolt hozzá még intenzívebben érezte Pilar parfümjének finom illatát.

-         Mire vársz? – suttogta a nő a fülébe.

-         Van időnk nem? – mosolygott rá Gonzalo válaszul, aztán megcsókolta. Lassan hanyatlott le a puha ágyra Pilar és magával húzta a csatárt is, akitől eközben egy pillanatra sem vált el.

- Egyébként is úgy készültem, hogy egész éjjel maradok. – válaszolta Pilar és azon dolgozott, hogy minél előbb megszabadíthassa Gonzalot a pólójától. A férfi segített ebben neki és áthúzva a fején az anyagot, ledobta a földre. Pilar nem tétovázott sokat, az ujjaival végigrajzolta a focista mellkasán kirajzolodó izmok vonalát. Az argentinnak jól esett a gyengéd érintés és egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán nekilátott megszabadítani a nőt a könnyű nyári blúztól, de a második gombnál  megállt a keze. A nevén akarta szólítani Pilart, de a száját majdnem Alejandra neve hagyta el, Gonzalonak pedig elment a kedve az este folytatásából.

-         Mi történt? – kérdezte a nő.

-         Pilar, most inkább menj el – mászott le Pilarról, aki értetlenül nézett a focistára.

-         De mi a baj? Ha akarod várok egy kicsit, aztán folytathatjuk. – karolta át hátulról Pilar.

-         Menj el kérlek! - rázta le magáról a nő karjait.

-         Mi bajod? Idehívtál magadhoz most meg nem kellek?

-         Pilar! Már kétszer megkértelek, hogy húzz el! – pattant fel az ágyról Gonzalo és dühösen nézett a nőre.

-         Áh már értem! Az a liba a vendégszobában, igaz? Jól van gordito, elmegyek, de ne hívj többet! Felejts el! Engem senki sem hozhat ilyen helyzetbe. – gombolta végig a blúzát Pilar aztán magához vette a táskáját és ki akart menni a hálószobából, de ahogy az ajtó kilincsre tette a kezét Gonzalo még utána szólt.

-         A kijáratot tudod merre találod.

- Te is csak olyan vagy, mint a többi focista. – nézett végig Gonzalon megvetően Pilar, majd felszegett fejjel fordított neki hátat és sitetett le a lépcsőn, aztán már csak a bejárati ajtó csapódását hallotta a csatár és megmagyarázhatatlan módon megkönnyebbült. Visszaülve az ágy szélére maga mellé nézett és az üresen álló helyet bámulta. Eddig nem érezte úgy, hogy valamiféle bűnt követ el azzal, hogy mindenféle nőt beenged ebbe a szobába és ebbe az ágyba, de most határozottan olyan érzése támadt, mintha vétene valamilyen íratlan szabály ellen, ha  Pilar itt töltené az éjszakát. Ma minden furcsa volt...Ana idehozta Alejandrát, aki odaát alszik, majdnem az ő nevén szólította Pilart most pedig ez a különös érzés. Pilar...Pilar...mit is evett rajta? Mindegy is. Elment és meglepő módon nem is nagyon bánkódik miatta. De Alejandra... Gonzalo felállt az ágyról és kiment a hálóból, aztán megállt a vendégszoba ajtajánál. Kezét a kilincsre tette, de mégsem volt hozzá bátorsága, hogy lenyomja, de arra sem volt képes, hogy elmenjen onnan. Hosszúnak tűnő perceken át szemezett a becsukott ajtóval, aztán lassan benyitott, míg el nem száll a hirtelen elhatározása. Alejandra az ágyon feküdt derékig betakarva, a kezét pedig úgy helyezte el, hogy takarja vele az arcát, az MP3 lejátszója mellette feküdt a takarón, a fülhallgató zsinórján pedig félig rajta feküdt. Gonzalo lehajolt érte és elvéve onnan a tárgyat, feltekerte rá a fülhallgatót majd az éjjeliszekrényre tette, hogy ha Alejandra reggel felébred, megtalálja. Elindult volna, hogy kimenjen a szobából, de az ágy sarkánál megállt és újra jól megnézte a lányt. Soha nem gondolta volna, hogy így végzik...és soha nem gondolta volna, hogy még meg tud valamit mozdítani benne, azok után is, hogy lelépett. Alejandra nagyon jól játszott...nagyon jól játszotta, hogy mennyire mély érzéseket táplál iránta, miközben Gonzalo tényleg szerelmes volt belé. Akarta, szerette aztán pofára esett. Van ilyen. Túltette magát rajta, elkezdett más nőkkel ismerkedni aztán jött Pilar, de elég volt újra látnia Alejandrát, azóta már csak rá tud gondolni és néha már hajlandó lenne minden rosszat elfelejteni, csak legalább még egyszer úgy magához ölelhesse a kupakos csajszit... Gonzalo megrázta a fejét, aztán kiment a szobából és halkan tette be maga mögött az ajtót. Ezt az életet Alejandra választotta magának, akkor örüljön neki és egye meg amit főzött, neki ehhez semmi köze, megvan a saját élete is, elég ha azzal foglalkozik. Csak a focival fog törődni, semmi mással, úgy is vissza akarja szerezni a helyét a kezdőben. Eddig is tökéletesen megvolt Aleja nélkül, ezután is meg lesz. Nem egy érzékeny pillanat miatt fogja megváltoztatni az eddigi életmódját.

Másnap már jócskán a hasamra sütött a nap, amikor kikeltem az ágyból. Széthúztam a sötétítő függönyöket és vakító fény áramlott be a szobába, amihez hunyorogva szoktattam hozzá a szemem. Kíváncsian vettem el a karórám az éjjeliszekrényről, hogy megnézzem az időt. A mutatók szerint fél tíz volt már, így úgy döntöttem, hogy már nem fekszem vissza, inkább felöltözöm. Elvettem a táskám a székről és kivettem egy felsőt meg egy nadrágot, amik passzoltak egymáshoz, aztán összegumiztam a hajam. Füleltem a lépcsőn lemenve, hogy hallok-e valakit a nappaliból vagy a konyhából, de a házban tökéletes csand honolt, leszámítva az utcáról beszűrödő zajokat. Vettem egy nagy levegőt és a konyhába mentem, hogy keressek magamnak valami harapnivalót. Odaléptem a hűtőhöz és szemmagasságban egy nekem szóló üzenetet találtam.

Alejandra!

Edzésre mentem, majd hozok valamit ebédre. Eszedbe ne jusson felkelni, mert ha ezt Ana megtudja, engem öl meg!

GH

Olvastam el ezt a pár mondatot, aztán kinyitottam a hűtőt és készítettem magamnak egy szendvicset. Leülve az asztalhoz magam elé vettem a tányért, de hiába tettem a két kenyérszelet közé mindenféle finomságot, mégsem volt étvágyam. Percekig szemeztem a késői reggelimmel, aztán feladtam és eltoltam a tányért. Ha arra gondoltam, ami a múlt éjjel történt és hogy pár órával ezelőtt talán ugyanitt ült az a nő, elment az étvágyam és ráadásképp jól el is bújdosott. Kitoltam a széket, majd a kezemben a kenőkéssel odamentem a mosogatóhoz és megpillantottam benne az elmúlt egy-két nap összes piszkos tányérját és poharát. Lehet, hogy az a nő tud valamit, de mosogatni biztosan nem. Nem bírtam nézni ezt a sok mosatlant, ezért a mosogatógépbe való pakolás helyett inkább engedtem egy kis meleg vizet és nekiálltam kézzel mosogatni. Gyorsan járt a kezem és seperc alatt befejeztem a tányérok suvickolását és elégedetten néztem meg  a művemet, ahogy az immáron tiszta tányérok, poharak, evőeszközök a helyükön pihennek. Ránéztem az órámra, amikor visszacsatoltam a karomra és kiszámoltam, hogy van még időm addig, míg Higuaín hazajön, addig legalább átgondolhatom még, hogy mi is a helyzet velem. Kiementem a teraszra és leültem az árnyékban, ahol egy nagyra nőtt fa takarta el a vakítóan tűző napsütést. Kényelmesen elhelyezkedtem a széken, aztán az MP3 lejátszót bekapcsolva lehunytam a szemem, hogy tudjak gondolkozni. Megpróbáltam kiszámolni, hogy vajon hány napig zártak ki a lakásból és meddig kell itt maradnom Gonzaloval egy fedél alatt. Minél előbb el akartam menni, nem akartam az első sorból végignézni, ahogy a bimbózó szerelme kivirágzik azzal a nővel, elégnek éreztem belőle annyit, amennyit a múlt este láttam illetve hallottam. Dühös voltam miatta...Miért volt ennyire bunkó, hogy felhozta a barátnőjét, amikor én is itt vagyok? Bár ez az ő háza és azt csinál benne azzal, akivel akar és akkor, amikor akarja. De miért zavar mégis? Megmondta, hogy nem akar tőlem semmit, akkor mire várok? Tudtam, hogy ha nem tűnök el a mirasierrai házból minél előbb, fennáll a veszélye, hogy hülyeséget csinálok, márpedig én soha nem voltam az a fajta, aki akkor is nyomja az ajtót, ha ráírták, hogy húzni kell. Itt vagyok Madridban, megint az iskolában tanítok, táncolhatok mit akarok még? A barátaim elfogadnak, amilyen vagyok és így kerek a világ, de én mégis olyasmi miatt rágom magam, ami már nem is létezik és fáj...beleőrülök, ha még egy ilyen éjszakának leszek akaratlanul is a tanúja. Ahogy Guillo mondta, egy táncos ismeri a fájdalmat. Érezzük, elfogadjuk aztán táncolunk tovább. A szívfájdalommal kicsit nehezebb együtt élni, mint egy sajgó izommal, de majd idővel az is csökken, ahogy a húzódás is elmúlik. Ezt az életet én választottam és mindent el is fogok követni, hogy a lehető legjobbat hozzam ki belőle. Lassan nyitottam ki a szemem és az ültömből körülnéztem a régről ismert udvaron. A smaragdzöld gyep szinte hívogatott, hogy sétáljak egyet, én pedig nem álltam ellen a késztetésnek. Kibújtam a papucsomból és felálltam a székről. A napsütés jól esően cirógatta az arcom én pedig csak álltam egy helyben és mélyen beszívtam a levegőt. Az MP3 lejátszóm automatikusan a következő dalra ugrott, amely nem volt más, mint Hany Kauam Mis lágrimas c. száma. Mindig is szerettem ezt a dalt, amely szomorú hangvételű, mégis könnyed zenével mondja el, hogy milyen az, ha valaki, akit szeretünk, nincs mellettünk, mert elhagyott. A szövegét már kívülről tudtam és mivel még mindig egyedül voltam a calle peña del soli házban bátran kezdtem el énekelni a venezuelai énekessel, miközben lassan lépegettem a fűben, míg le nem ültem egy árnyékosabb helyen. *"...dime como hacer sin ti / voy caminando y no se a donde ir / Estoy huyendo de esta soledad / Hoy de mis manos todo se me va / Y no dejan de caer mis lágrimas... " hangzik a szöveg. A fűben ülve tökéletesen át tudtam érezni a dal minden egyes sorát, aztán elhalkult a zene és meghallottam, ahogy kinyílik a teraszajtó. Hátranéztem a vállam felett és Gonzalot pillantottam meg Ezequiel társaságában az ajtóban. Kivettem a fülemből a fülhallgatót és kikapcsoltam a zeneljátszót, aztán odamentem a két argentin focistához.

-         Sziasztok! – köszöntem nekik.

-         Neked feküdnöd kellene, nem? – nézett rám csúnyán Eze.

-         Olyan szép idő van, úgy gondoltam inkább kijövök ide. A friss levegő nem árthat.

-         De nem takrítottad ki az egész lakást délelőtt ugye? És nem is táncoltál?

-         Megnyugodhatsz. – tettem a vállára a kezem és adtam neki két puszit.

-         Jól van akkor. Gyere ide! – ölelt meg Eze, amivel meglepett – Jobban nézel ki, mint tegnap. – simított végig a hátamon.

-         Kihűl a kaja. – jelentette ki Gonzalo, aztán meg sem várva, hogy mit válaszolok rá mérgesen trappolt be a házba és mi is követtük.

-         Nekem sajnos mennem kell, majd valamikor beugrok. – nézett rá az órájára Ezequiel.

-         Mégsem maradsz itt ebédre? – fordult felé Gonzalo – Te tudod.

-         Majd máskor.

-         Kitalálsz ugye? – hallottam ki az exem hangjából a flegma és bunkó árnyalatot.

-         Gonzalo miért vagy vele ilyen? – kérdeztem meg kissé emelt hangon, mert engem zavart, hogy így viselkedik az elméletileg legjobb barátjával, aki fel sem vette ezt a stílust, csak egyfolytában idegesítően mosolygott hol rám, hol Gonzalora olyan képet vágva, mint aki birtokába jutott az aranycsinálás receptjének.

-         Alejandra hagyd, csak rossz napja van. – csítitott Eze.

-         Ne beszéljetek már úgy rólam, mintha itt se lennék! – csattant fel Gonzalo.

-         De engem zavar, hogy ilyen és így beszél veled. – hagytam figyelmen kívül a méregzsák argentint.

-         Most mondtam valamit. – vágott közbe morcosan.

-         Én is. – fordultam Gonzalo felé – Mi a bajod?

-         Az, hogy nem vagy az anyám, hogy megmondd, hogy kivel hogyan beszéljek. Különben is ez az én házam.

-         De Ezequiel az én barátom is és nem bírom hallgatni, hogy bunkóskodsz vele. – fordultam az ajtó felé, de ő már rég nem volt ott, majd visszaemeltem a tekintetem Gonzalora -  Tegnap még normális voltál....velem van bajod?

-         Őszinte legyek? -  csapott az asztalra - Elegem van. Azt sem tudom, hogy hol áll a fejem és akkor Ana még idehoz téged is és egy éjszaka után már rögtön azt hiszed, hogy ugyanazok a jogok megilletnek, amik annak idején is, amikor itt laktál. Csak azóta eltelt pár hónap Alejandra és én csak szívességet teszek azzal, hogy pár napra befogadtalak. Te itt csak...hagyjuk!

-         Mondd ki! Nyugodtan... megtűrt személy vagyok.

-         Te mondtad. De most tényleg....minek is mondtam igent? Semmi közöm hozzád. – hadarta idegesen.

- Sajnálom, hogy beteg lettem, sajnálom, hogy a lakás elázott és nem mehettem oda, de nem tehetek erről! De nyugodj meg! Amint lehet, elmegyek innen és még azt se fogom utána elvárni, hogy köszönj nekem vagy valami. Ne érezd úgy, hogy kötelességeid vannak velem szemben! – vágtam vissza, aztán felsiettem a vendégszobába, aminek az ajtaját bezártam magam mögött. Lecsúsztam az ágy mellett a földre, aztán sírni kezdtem. Ráborultam az ágyra és két kézzel szorítottam a párna egy-egy csücskét, amíg fel nem ijedtem. A bejárati ajtót olyan erővel vágta be Gonzalo, hogy belereszketett a ház és talán még a szomszédoké is, aztán tövig nyomta a gázpedált az R8-ban és csend borult a házra. Fújtam egyet és a hátamra fordultam. Nem értettem, hogy hogyan változhatott ekkorát nem egész 24 óra leforgása alatt. Tegnap még barátkozni akart, most meg már sérteget és minden szavával nagyobbat akar belém rúgni. Idővel a görcsös szorításom enyhült és a párnát a fejem alá gyűrtem. Halálosan fáradtnak éreztem magam és lassan lecsukódtak a szempilláim...

Az utolsó darabka tésztát is eltűntettem a tányéromról, miközben a villanyfénynél egy magazint olvasgattam amely a legfrisebb sztárpletykákkal volt tele. Letettem az éjjeli szekrényre az immáron üres tányért és ismét megnéztem a telefonom. Se sms-t, se nem fogadott hívást nem jelzett, ami meglepett. Mióta felébredtem nem egyszer próbáltam meg Guillot és Anát elérni, de egyikük sem vette a fáradtságot, hogy visszajelzést adjon. Legszívesebben a földhöz vágtam volna a kis készüléket, mert nem kaptam meg, amit annyira szerettem volna, hogy egyikük visszahívjon, aztán elvigyen innen, mindegy, hogy hová. Nem bírtam tovább, hogy bárhová néztem, mindenről egy-egy régi emlék jutott eszembe rólam és Higuaínról és tovább nem is akartam egy fedél alatt lenni az argentin focistával. El akartam kerülni az olyan veszekedéseket, mint amilyen a délutáni volt és ennek csak úgy láttam módját, ha én megyek el a mirasierrai házból. Lapoztam egyet az újságban, amikor is hirtelen sötétség borult az egész házra. Megfogtam a telefonom és a kijelző fényét használva odamentem a táskámhoz. Még benne volt az ajándék az első évesektől, amit azért kaptam, mert elvállaltam az évfolyamfelelősi feladatokat és ez nem volt más, mint egy mécsestartó benne egy mézeskalács illatú nagyobb darab illatgyertyával. Az aljához ragasztott gyufásdobozt elővéve meggyújtottam a kanócot és kezemben a gyertyával elindultam megnézni, hogy mi a helyzet. Óvatosan lépkedtem le a lépcsőn és ahogy az utolsó lépcsőfokhoz értem már vártam, hogy Higuaín mit fog a fejemhez vágni. Kihúztam magam és határozottan léptem rá a szőnyegre, amikor az argentin hangját hallottam meg, ahogy telefonon beszél Ezequiellel a nappaliban.

-         Hombre! A szomszédban laksz és telefonon kérdezed meg, hogy nálunk is elment-e az áram? Egyébként igen....Oké....majd dumálunk. – nyomta ki a telefont és letette az asztalra a bekapcsolt elemlámpa mellé. Ahogy megálltam az ajtóban rögtön észrevett és rámnézett, én pedig valamit láttam megvillanni a szemében. – Áramszünet van, de nem csak itt. – mondta ki pár percnyi hallgatás után.

-         Hallottam, hogy Ezequiellel beszéltél. Én akkor megyek is vissza a szobába, hátha végre valaki visszahív és akkor megszabadulsz tőlem. – fordítottam neki hátat, amikor utánam szólt.

-         Alejandra! Mit akarsz csinálni ilyenkor egyedül?

-         Várom azt a hívást. – néztem szúrósan Gonzalora.

-         Én viszont beszélni akarok veled...a konyhai veszekedésről lenne szó...

-         Ha megint ki akarsz arról oktatni, hogy nem vagyok az anyád és csak megtűrt személy vagyok, akkor kijelenteném, hogy nem vagyok hülye és felfogtam, amit délután mondtál. – vágtam a szavába.

-         Hagynád, hogy befejezzem?! – csattant fel – Épp bocsánatot akarok kérni. Gyere már ide és ülj le két percre! – paskolta meg a kanapét maga mellett. A meglepettségtől lefagytam, de kíváncsian vártam, hogy mit fog mondani ezért megtettem, amit kért.

-         Itt vagyok. – helyezkedtem el a kanapé másik végében az asztalra téve a gyertyát – Hallgatlak! – néztem egyenesen a szemébe, de megrémültem attól, hogy ahogy a pillantásunk találkozott, rögtön olyan iramra kapcsolt a szívem, mintha ki akarna ugrani a helyéről, ezért inkább a mögötte lévő szekrény polcán egymás mellé helyezett Puerta de Alcalá és a Santiago Bernabéu kicsinyitett másait kezdtem el fixírozni.

-         Bocsáss meg kérlek, nem tudom mi ütött belém délután. Felejtsd el azt amit összehordtam, nem tartalak megtűrt személynek és addig maradhatsz itt, amíg csak akarsz vagy szükséges. Gondjaim vannak és nem volt szép, hogy rajtad töltöttem ki a mérgemet.

-         Fátylat rá! Egyébként amint lehet, visszaköltözöm Guillo lakásába, nekem már az az otthonom.

-         Akkor barátok vagyunk?

-         Azok vagyunk. – bólintottam.

-         Mit fogsz csinálni, ha egész este nem lesz áram? – kérdezte.

-         Alszom – vontam meg a vállam – vagy zenét hallgatok kényelmesen elfekve az ágyon. Te?

-         Megőrülök, mert nem fogom tudni, hogy mit játszott Argentína.

-         Meccset néztél?

-         Igen és a második gól után lett tök sötét. Mennyivel jobb lenne, ha én is a pályán lennék... – komorodott el. – Mindenki csak arról faggat, hogy mikor kerülök már be a keretbe, de honnan is tudhatnám? Diego mindig azt mondja, hogy nincs itt az ideje, de akkor mikor lesz? Ő is tudja, hogy meghalnék azért a mezért, de mégis mindig elfelejt. Na mindegy, nem akarlak unatatni ezzel. – dőlt belőle a szó.

-         Van ötleted, hogy miért mellőzhet? – hagytam figyelmen kívül az utolsó megjegyzését.

-         Lövésem sincs, csak azt tudom, hogy be akarok kerülni a válogatottba és játszani akarok a világbajnokságon! A franciák ezer örömmel fogadnának, így teljesülhetne az álmom, de hogy játsszak egy olyan országért, amihez semmi sem köt és még a nyelvet sem beszélem?! Nekem Argentína a hazám és inkább lemondok a világbajnokságról, ha nem ők visznek oda ki. Ennyit nem áldozok fel érte. – nézett egyenesen rám, én pedig rögtön megértettem az utolsó mondata mögött lévő tartalmat, amit nekem szánt, de úgy tettem, mintha észre sem vettem volna.

-         Nézd! – fordultam felé teljes testtel – Te mindent megtettél és megteszel a kerettagságért, a többi már nem rajtad múlik. Nincs más dolgod, mint várni és folytatni a munkát. Ez gyümölcsözni fog, mert gyümölcsöznie kell! Tudom, hogy a nehezebb utat választottad azzal, hogy az Albiceleste tagja akarsz lenni, de te az a fajta ember vagy, aki soha nem hátrál meg és el is éri azt, amit célul tűzött ki magának. Szóval csak türelem. – Gonzalo hálásan mosolygott rám, mire én kinyújtottam a kezem és önkéntelenül végigsímitottam az egyik karján. Zavartan húztam vissza a kezem és megpróbáltam úgy tenni, mintha ez meg sem történt volna. Csend telepedett kettőnkre, amit percekkel később Gonzalo tört meg.

-         Mi ez a mézeskalács illat? – szagolt bele a levegőbe.

-         A gyertya. – mutattam rá.

-         Tényleg! – csúszott hozzám közelebb és odahajolt az égő gyertyához.

-         Az évfolyamomtól kaptam. – jegyeztem meg.

-         Az évfolyamodtól? – emelte rám a tekintetét ismét egyenes háttal ülve.

-         Az elsősök megkértek, hogy vállaljam el az évfolyam felelősi tisztet, én pedig igent mondtam, ez pedig amolyan üdvözlő és köszönő ajándék egyben.

-         Most akkor olyan vagy, mint egy osztályfőnök?

-         Olyasmi.

-         Na akkor lassan el is indulhatsz felfelé a ranglétrán.

-         Gonzalo...miért kell egyfolytában utalgatnod?

-         Mire?

-         Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek! Lezártuk a múltkor nem?

-         Már akkor lezártuk, amikor kimentél azon az ajtón. – mutatott a bejárat felé.

-         Akkor ejtsük a témát! - pattantam fel a kanapéról, de megszédültem és visszahuppantam az ülőalkalmatosságra.

-         Rosszul érzed magad? – kérdezte ijedten az argentin.

-         Nem, csak hirtelen álltam fel és megszédültem, de most már semmi bajom. – válaszoltam nyugtatónak szánt hangon. – Ne aggódj miattam!

- Biztos? – kezdte el fürkészni az arcom a gyertya fényénél, amelnyek a lángja ide-oda táncolt. Gonzalo a hüvelyk és mutatóujját az állam alá helyezte és kicsit megemelte a fejem, hogy jobban lássa az arcom. Abban a pillanatban úgy kezdtem el érezni magam, mintha egy romantikus regény lapjaira kerültünk volna. Minden idilli volt: a szobában mézeskalács illata terjengett, a gyertya lángja félhomályt teremtett a az asztal körül én pedig ott voltam az exemmel kettesben, akitől az eszem szerint minél messzebbre húzódtam volna, mégsem bírtam megmozdulni, csak ültem ott, mint egy szobor. Gonzalo sem mozdult, csak lassan végigjáratta a szemét az arcomon és a tekintetét az enyémbe fúrta. Olyan érzésem támadt, mintha az egész nyarat, csak álmodtam volna és még mindig ott lennénk azon a május délutánon, csak valami rejtélyes módon valaki törölte volna azt a telefont és az európai turnét kettőnk életéből lehetőséget adva rá, hogy jóvá tegyem a hibát, amit elkövettem. Egy kisebb sóhaj szakadt fel a mellkasomból, bár lehet, hogy csak ezt is képzeltem. Mióta nem voltam így vele? Mikor nézett rám utoljára így?

-         Barátok vagyunk. – mondtam ki, de nem is gondolkoztam, csak kellett valami, ami elég jó kifogásnak hathatott, hogy elengedjen mielőtt még hülyeséget csinálnánk.

-         Azok.  – válaszolt, de ahelyett, hogy elengedett volna még közelebb jött hozzám. A tenyerem izzadni kezdett és a szívem olyan vadul kalapált, mint még talán soha. Az agyamban újabb kifogás után kezdtem el kutatni, de már a saját nevemet sem tudtam volna megmondani, a tiltakozás pedig pláne nem ment, csak hagytam sodortatni magam az árral. Gonzalo egyre jobban csökkentette a távolságot.

-         De... – kezdtem volna egy mondatba, de az argentin nem hagyta, hogy folytassam, mert az első rövidke szó után lefoglalta a számat a sajátjával. A kezdeti elhatározásom, hogy nem fogom viszonozni, rögtön köddé is lett. A fenébe a tánccal és karierrel! Hülye...hülye Alejandra! A karjaim a nyaka köré fontam és olyan hévvel csókoltam vissza, mintha most akarnám bepótolni az egész nyarat. Az íze még mindig olyan volt, mint amire emlékeztem és nem bántam volna, ha egész este mást sem csinálunk, csak egymás ajkát becézgessük, mint régen, de egyszer csak kopogtatni kezdtek az ajtón, mi pedig ijedten rebbentünk szét, mintha valami bűnt követtünk volna el.

- Gonzalo beszélni szeretnék veled! Tudom, hogy itthon vagy! Légy szíves szánj rám öt percet! Gonzalo! – hallottuk meg Pilar hangját az ajtó felől. Az argentin úgy nézett rám, mintha tőlem várná a választ rá, hogy mit tegyen. Én nem szóltam egy szót sem, csak jeleztem neki, hogy tegyen úgy, ahogy érez, mire ő felállt és az elemlámpával a kezében az ajtóhoz ment, hogy beengedje a nőt. Ennyiből is megértettem, hogy az előbbi csak a hangulat játéka miatt történhetett meg. Neki ott van Pilar, én pedig nem vágyom a kapcsolatok legfőbb tönkretevőjének szerepére, eleget szúrtam már el más életét. Felsiettem a lépcsőn és minden cuccom bedobáltam a táskámba, amíg Gonzalo odalenn Pilarral beszélgetett, aztán papírt és tollat vettem a kezembe.

Gonzalo,

Már nem maradok itt tovább. Köszönök mindent! Ami ma este történt.....vedd úgy, mintha csak álmodtuk volna. Megismerkedtem valakivel és nem tartanám se vele, se a barátnőddel szemben tisztességesnek, ha mi bármibe is kezdenénk. Én már nem szeretlek...

Alejandra

Írtam le néhány hazugságot a papírra, aztán összehajtottam és a párnámra tettem. Időközben visszajött az áram, így már nem kellett a gyertyával bajlódnom. Kezembe véve a táskám lassan osontam le az emeletről. Az a nő és Gonzalo a konyhában beszélgettek, vagyis adott elő egy monológot a csaj valamiről, de nem igazán figyeltem oda, hogy mi is esett rosszul neki. Lábujjhegyen mentem az ajtóig, aztán lassan nyitottam ki és ugyanilyen észrevétlenül tettem be magam mögött. Szinte futva mentem a kapuig, aztán az utcán minél arrébb siettem a háztól és hívtam egy taxit. A járda szélén, a táskámra ültem és vártam, hogy rám szakadjon az ég, elüssön egy kamion vagy bármi, ami azzal történhet, aki ekkorákat hazudik, mint én a levélben...

-         Pilar, befejezted? – dőlt neki a szekrénynek Gonzalo keresztbefont karokkal. Nem tudta, hogy már mennyi ideje hallgatta Pilar panaszait, de már nagyon unta.

-         De....de....én megértem, hogy tegnap nem volt kedved hozzá.

-         Pilar. Befejeztük. Végleg.

-         Miért akarsz dobni? Te nem élvezted?

-         Egy kapcsolat nem kizárólag a szexről szól. Különben is megegyeztünk valamiben még annak idején Buenos Airesben.

-         De én időközben beléd szerettem. – kezdett el szipogni Pilar.

-         Belém? Nem a fizetésembe? Ne nézz hülyének! Azt hiszed nem tudom, hogy kiket szoktál még meglátogatni rajtam kívül, ha Madridban jársz? Te csak azt élvezed, hogy minél híresebb és gazdagabb pasikat csábítasz az ágyadba.

-         Hát jó! – pattant fel dühösen a nő a székről. – Elmegyek...de majd még fogsz felőlem hallani! Majd akkor, amikor már el is felejtettél...Majd akkor! És találkoztam már nálad jobb szeretővel is. – szegte fel a fejét mérgesen, aztán kitipegett a tűsarkú cipőiben és becsapta maga mögött az ajtót, mire Gonzalo ott termett a bejáratnál és kinyitva az ajtót még kikiabált Pilarnak.

- Itt csak én csapkodhatom az ajtót és százszor jobb nővel is volt már dolgom, mint te vagy! – csukta vissza a bejárati ajtót, de még sikerült elkapnia a vérig sértett Pilar vasvilla tekintetét. Elfordulva a bejárattól a lépcső felé vette az irányt. Felsietett a vendégszobához és kopogtatni akart az ajtón, amikor észrevette, hogy az résnyire nyitva maradt.

- Alejandra! Beszélni szeretnék veled. – szólt be, de válasz nem érkezett, így kitárva az ajtót felkapcsolta a villanyt. A táska eltűnt, Alejandra sehol. Észrevett egy papírlapot a párnán. Leereszkedett az ágy szélére és széthajtotta a fehér lapot, amin pár sort talált a lány kézírásával. Összegyűrte a papírt, aztán elhajította a szoba legtávolabbi sarkába. Szóval jól érezte délután....Alejandra és Ezequiel... Felállt az ágyról aztán kisétált az ajtóhoz és beleboxolt egyet a falba. A keze fájt, de nem különösebben tőrödött vele. Lement az emeletről és vette a kabátját, aztán nekiindult Madrid utcáinak. Nem tudta, hogy hová akar menni és miért, csak el a Mirasierrából...

*"...dime como hacer sin ti / voy caminando y no se a donde ir / Estoy huyendo de esta soledad / Hoy de mis manos todo se me va / Y no dejan de caer mis lágrimas... "  = Mondd mit csináljak nélküled? / Elindulok, de nem tudom merre megyek / Megfojt ez a magány / Ma a kezeimből minden kifolyik / És nem hagyom, hogy lehulljanak a könnyeim