Sziasztok!
Egy tavaly nyáron befejezetlenül hagyott novellámhoz hoztam a folytatást. Már csak pár fejezet hiányzik belőle, most befejezem. Remélem tetszeni fog Nektek! :) Jó olvasást kívánok hozzá! :)
Puszi:
Tangolita
A munkából
hazafelé tartva jó ízűeket haraptam egy áfonyás muffinba. Az eladónőnek már
mondanom sem kellett, hogy mit kérek, mert mosolyogva a muffinokhoz sétált és
csak annyit kérdezett, hogy a szokásosat kérem-e. Korán volt még ahhoz, hogy
azonnal hazamenjek így belevetettem magam a délutáni forgatagba. Siesta után
voltunk, az emberek pedig ekkor siettek vissza a munkahelyükre a családjukkal
vagy barátaikkal elköltött ebéd után. Az egész utcát betöltötte a friss
virágillat, amely a sarki virágüzletből csalogatta a céltalanul sétálgató
városlakókat, akár a szebbnél szebb rózsák és szegfűk a méheket. A kávéházak
asztalainál mindenhol ültek emberek. Némelyik asztalnál öltönyös üzletemberek
lapozgatták az El País gazdasági rovatát, máshol két nő cserélt pletykát
egy-egy kávé és egy-egy szelet sütemény mellett. A kezemben a muffin gyorsan
fogyott, így akár a lépteimet, a falatozást is lassabbra fogtam. A sütemény túl
finom volt, én pedig túl mohó. A kávézótól pár lépésre egy könyvesbolt kirakata
előtt álltam meg. Az üveg mögött szépen elrendezett kompozícióban az én könyvem
uralta az egész kirakatot. Az utóbbi napokban, hetekben ismét T. B. Gonzalez
nevétől volt hangos a média. Az ötödik regényem, ahogy a kiadó számította
hatalmas siker lett én még sem voltam boldog. Azt hittem, hogy ha eltűnök egy
kis időre Mallorcán és kiírom magamból minden érzésemet, amit csak Gonzalo
iránt érzek megoldódik minden. Úgy képzeltem mintha a tollam a testem része
lenne és ahogy a tinta a papírra kerül, úgy kiárad belőlem a reménytelen
szerelem utolsó morzsája is de tévedtem. Nem tűnt el, ugyanúgy belém mart
minduntalan, ahányszor csak láttam őt. Ahányszor összefutottunk az
edzőközpontban a szívem repesett az örömtől és ahányszor rám mosolygott ki akart
ugrani a helyéről, hogy aztán este, amikor minden elcsendesedett körülöttem a
párnámba fúrjam a fejem és zokogni kezdjek, igazán mélyről jövően, szívből. A
kirakat üvegében láttam a saját tükörképemet. A recepcióst, aki nem tűnik ki a
több millió ember közül, lassan rág egy falatot az áfonyás muffinból és
borzasztóan fél attól, hogy mi lesz, ha kiderül, hogy ő a titkos írónő. Szemem
a könyvek melletti plakátra tévedt, rajta az időponttal, hogy mikor lesz a nagy
leleplezés és az első hivatalos dedikálás. Nagy sóhaj szakadt fel a
mellkasomból. Már bántam, hogy megírtam ezt a könyvet, a legszemélyesebbet, a
leg szívből szólóbbat. Rajtam kívül egyedül Lele tudta csak, hogy Esperanza és
Federico története, a mi történetünk Gonzaloval, ami soha nem fog így
megvalósulni, én mégis úgy éreztem, mintha a belsőm egy darabját adtam volna
oda az olvasóimnak. A valódi álmaimat, a valódi gondolataimat, a valódi
érzéseimet, amelyekbe eddig szinte senkinek nem engedtem betekintést. Az
üzletből egy fiatal nő lépett ki, kezében pedig a regényem egy példányát
tartotta. Beült az út szélén várakozó autóba és körbejáratta a tekintetét a
tömegen, egy kicsit elidőzött rajtam, aztán felcsapta a könyvet az első oldalon
és olvasni kezdett, miközben a kocsi kiállt a parkolóhelyéről és elhajtott a járda
mellől. Vajon átfutott az agyán, hogy itt, a tömegben áll az, aki a történetet
írta, amelyet ennyire mohón kezdett olvasni? Akik viszonylag jól ismernek sem
jöttek rá? A gondolataimba mélyedve álltam a járda közepén és még mindig az
autó után bámultam, amikor hirtelen két oldalról belém karolt Raúl és Gonzalo,
szinte a semmiből feltűnve.
-
Berni!
Olyan rég láttunk, már hiányoztál.
-
Raúl,
én sem tudom hogy bírtam ki nélkületek – néztem egy pillanatra Gonzalora – ezt
a másfél órát.
-
Hmm...áfonyás
muffin? – bámulta kicsit sem feltűnően az utolsó falat sütimet az argentin.
-
Csak
volt. – tettem a számba.
-
Nincs
kedved velünk tartani?
-
Köszi
fiúk, de én nem akarok belekontárkodni a pasis programotokba. – hárítottam.
-
Csak
filmezünk egyet Raúléknál, pattogatott kukoricát eszünk – kezdte el sorolni a
programot az argentin, de a spanyol védő közbevágott.
-
Amit
eszedbe ne jusson az orrodba dugni, mert a lányaimnak azóta rémálmai vannak,
hogy látták a dilis argentin bácsi mutatványát. – méltatlankodott, belőlem
pedig kitört a röhögés.
-
Én
úgy emlékszem nagyon jót nevettek rajta. – vakargatta elgondolkozva az állát
Gonzalo.
-
Ti
ketten vigyáztatok Almara és Azaharára? – kérdeztem a kezemmel a hasamat fogva,
ami begörcsölt a nagy nevetéstől.
-
Szoktunk.
-
Szegény
gyerekek! – csaptam össze a két kezem.
-
És
minket ki sajnál? A saját lányaim néha rózsaszín póninak néznek, aminek a
seggéből szivárvány jön ki., amikor leterítenek és a hátamra ülnek, úgy
mászkálom körül velük a szobát. – sérelmezte a spanyol, de a szeme
csillogásából láttam, hogy ezt csak a vicc kedvéért sérelmezi.
-
És
amikor teadélutánost kell játszanom nálatok, miközben cuki csészécskébe kell
kiöntenem a cuki teácskát és cukin meg kell innom, mert a kishölgyek
megsértődnek. És ezt minden alkalommal végig kell csinálnom, mert ha egyszer is
kimarad... – sóhajtott fel Gonzalo színpadiasan.
- Fiúk,
hagyjátok abba kérlek...én ezt már nem bírom tovább...már fáj a hasam. –
csapkodtam a térdem, annyira nevettem. Hiába ismertem a Valdebebasból a
játékosokat, kit jobban, kit kevésbé, ők Gonzalon kívül a szememben a Real
Madrid játékosai és egyben szimpatikus emberek voltak. Abba még az unalmas
óráimban sem gondoltam bele a pult mögött ülve, hogy Raúl ha hazamegy, férj és
két kislány apja. Hogy milyen lehet, amikor a gyerekeivel játszik? Esti mesét
olvas és betakargatja őket...vagy épp rózsaszín pónit játszik. Gonzalo pedig a
legjobb barátja, aki ha csak úgy átugrik filmet nézni, ugyanúgy foglalkozik
kicsit a két lánnyal. Már a gondolatra is hevesebben vert a szívem, amint
elképzeltem a jelenetet. Ha egyszer neki is lesz... – kezdtek elkalandozni a
gondolataim, de a telefonom csörgése még időben észhez térített. Ahogy
benyúltam a táskámba elsőként pont a mobilom került a kezembe és megnéztem a
kijelzőt, mielőtt felvettem.
- Szia Lele! –
köszöntem mosolyogva.
- Berni, siess
nagyon haza! Találtam valamit a neten...azt hiszem gáz van...
T. B. Gonzalez
rejtélye – Vajon Gonzalo Higuaín barátnőjét rejti az álnév?
Az álnéven
alkotó írónő kilétét még nem ismerjük, de a szerelméét igen? Lapunk egyik
olvasója hívta fel újságírónk figyelmét egy felettébb furcsa dologra, amire a
regény olvasása közben lett figyelmes. Az Amor Sincero főszereplője, Federico Arenales jelleme, élettörténete kísérteties hasonlóságot mutat a Real Madrid
sztárjátékosával, Gonzalo Higuaínnal. Minden kétséget kizáróan az írónő
közelről ismeri a játékost és talán nem véletlenül róla mintázta regénye
főhősét. Lapunk megkereste a kiadót, de e-mailben elutasították a
megkeresésünket, nem adnak ki információt a rejtélyes írónőről, az argentin csatár
pedig nem hajlandó kommentálni az értesülésünket. T. B. Gonzalez vajon tényleg a játékos
barátnője? Vagy csak egy pár perces hírnévre vágyó hölgy, aki így próbálja meg
felhívni Madrid egyik legkapósabb agglegényének figyelmét, ami olvasva a pikáns
ágyjeleneteket nem lesz olyan nehéz feladat... Señorita Gonzalez, várjuk a
válaszokat!
Mozdulatlanul
ültem a függőágyamban, a párnáim közt és meredten bámultam a Diez Minutos
bulvárújság internetes kiadását a laptop képernyőjén. Lele idegesen járkált
monotonul körbe-körbe a szobában. Hangtalanul csuktam össze a gépet és tettem
le az asztalra. Némává tettek, megbénítottak a cikkben írtak és a gondolat,
hogy talán most omlott össze minden. A szél a nyitott ablakon befújt egy fehér
tollpihét, ami incselkedve keringett a levegőben, míg a mellkasomra nem hullt.
Odanyúltam érte és az orrom elé emeltem...egy toll...a munkaeszközöm, a hobbim
szimbóluma...Határozott mozdulattal dobtam a földre, de bármilyen mérgesen is
dobtam el, finoman és hangtalanul ért földet a szőnyegen. Maffia odament hozzá
megszaglászta, aztán leült mellé és szomorúan nézett rám, egyenesen a szemembe,
mintha tudná, hogy bennem most tört össze valami.
-
Le
kell szedetni azt a szemetet az internetről! – dobta le magát mellém Lele.
-
Hogy
szedeted le úgy, hogy közben továbbra is titokban marad, hogy én vagyok a
titokzatos írónő?
-
Beszélj
a kiadóval!
-
Nekik
ez jó reklám...ha nem az lenne, meg sem engedték volna, hogy lehozzák ezt a
szemetet. Gondold el, ezek után mekkora felhajtás lesz a könyvpalotában, amikor
lelepleznek...Úristen.... Különben is a cikket, amióta feltették az oldalukra
több ezren olvasták, ha innen eltűnik, megírja más.
-
Az
igaz...de kell lennie valami megoldásnak!
-
Ha
ezt Gonzalo elolvassa...
-
Meg kell, hogy
kérdezzem: Miért kellett így megbonyolítanod a saját életed? Nem volt eléggé az
anélkül is, hogy vallomás helyett könyvet írtál?
-
Igen...mert
olyan könnyű odaállni egy világsztár játékos elé és szerelmet vallani neki. –
ugrottam fel.
-
Nem
hiszem, hogy nehezebb, mint megírni egy több száz oldalas, egyébként baromi jó
regényt. – állt fel ő is és odalépett hozzám. – Megtanulhatnád már végre,
hogy elárulni valakinek az érzéseinket,
nem egy olyan dolog, amiért szégyenkezned kell. Elhiszem, hogy félelmetes, de
ha félsz elveszed magadtól az esélyt.
-
Mire?
– nevettem fel keserűen – Nézz rám!
-
Én
látlak, de te nem látod magad. Berni...a sors a kezedbe adta a tollat, hogy happy
endet írsz-e a saját életed regénye végére, már csak rajtad múlik!
Már a gondolattól is hevesebben ver a szívem, hogy Gonzalo feltartott kisujjal issza a cuki kis teáját... :P :D :D :D
VálaszTörlésEz a Lele milyen bölcs...khmmm... :D :D :D
Szia!
VálaszTörlésMár olyan régen akartam Neked írni ehhez a részhez, de bevallom kiment a fejemből :S
Nagyon tetszett szokás szerint. Annyira szeretem, ahogy írsz . :)
Szeretem, hogy alakítod a szálakat. Egyre izgalmasabbá válik mnden. Főleg az újsággcikk miatt. Kiváncsi leszek, hogyan tovább!
Puszillak, Vivian
Ui.: Ha nem beszélnénk, akkor itt kívánnék Neked kellemes ünnepeket! :)