Todo va a cambiar - V. rész

Sziasztok!

Ahogy tegnap írtam a post elején, elkészültem a folytatással. Nem fűzök most hozzá semmit, csak jó olvasgatást kívánok hozzá! A kommenteken és pipákat nagyon köszönöm előre is!

Puszi Mindenkinek!

Detti

Nagy sóhajjal dőltem a párnáim közé. A kezemben egy újabb összegyűrt papírgalacsint szorítottam és fél szemmel hunyorogva próbáltam belőni a távolságot a szemetesig. A hasamon keresztbe fektetve egy füzet hevert, rajta a tollammal. Az időm vészesen fogyott, de hiába jöttek az éjszakákra nappalok, a nappalokra éjszakák, nem volt ihletem. Életemben talán először fordult elő velem, hogy még csak ötletem sem volt azt illetően, hogy miről szóljon a következő regényem. Az örök téma persze mint mindig ugyanaz volt, a szerelem. De kik legyenek a főhőseim? Hol játszódjon? Miként kezdjen el körvonalazódni bennük a másik iránti érzelem? Mi legyen a történet fő szála? Kérdésem rengeteg volt, de válaszom egy sem. Sorra írtam a lehetséges vázlatokat, de egyik sem ütötte meg azt a szintet, hogy foglalkozni kezdjek vele és kidolgozzam egy pár száz oldalas regény formájában. A galacsint elhajítottam és pont a szemeteskosárba hullt. A papír zörgésére Maffia felijedve álmából beszaladt a nappaliba és felugrott mellém a függőágyba. Az egyik lábam letettem a földre és ütemesen ringatni kezdtem magunkat, miközben letettem az asztalra a füzetet és tollat, hogy a hasamon összegömbölyödve elhelyezkedő cicámat  kicsit meg tudjam simogatni. A helyiségre telepedő csendben a legszebb zenének hangzott, amikor elkezdett dorombolni, mire én válaszul gügyögtem neki, akár egy kisgyereknek az anyja. A világ legkellemesebb dolgának találtam a függőágyban való heverészést, amikor senki és semmi nem zavar. Fél szemmel rásandítottam a fali órára és nyugtáztam magamban, hogy lassan ideje lenne felkelnem, mert Lele értem jön, hogy elvigyen magával arra a partira, amit Nicoval közösen rendeztek. Abban a percben úgy éreztem, hogy nincs kedvem a bulihoz, de nem akartam megbántani a legjobb barátnőmet azzal, hogy nem megyek el és ki tudja, talán még jót is tesz az a kis kikapcsolódás. Óvatosan megfogva Maffiát rátettem az egyik kényelmes párnára és felültem a függőágyban, amikor is kopogást hallottam.

-         Bújj be, nyitva van! – kiáltottam el magam.

-         Na kész vagy? – lépett be a lakásba a legjobb barátnőm csillogó szemekkel.

-         Mindjárt hozom a táskám és mehetünk. – álltam fel és mosolyogva néztem Lelére.

-         Várj egy kicsit! – állított meg, amikor mellette szerettem volna elmenni. – Azt a lila pólót vedd fel, ami a múltkor volt rajtad! – nézett végig rajtam.

-         Nincs kedvem öltözködni. – vágtam egy fintort.

-         De az jobban illik ehhez a szerelésedhez! Na lécci!

-         Ugye nem készülsz valamire? – néztem vesébe látó tekintettel Lelét.

-         Én? Rémeket látsz aranyanyám.  – védekezett.

-         De ha mégis, figyelmeztetlek, hogy a vörös hajú, pattanásos Pepitoval vagy bárhogy is hívják nem vagyok hajlandó foglalkozni! – kiabáltam ki neki a hálószobámból, miközben engedelmesen elővettem a lila pólóm a szekrényből és lecseréltem rá a fehéret.

-         Neked egy argentin szexistennel kell majd foglalkoznod. – motyogta maga elé alig hallhatóan.

-         Mit mondtál? – léptem ki a nappaliba.

-         Csak azt, hogy esküszöm nincs semmiféle pattanásos Pepito! – védekezett – Hát tudok én ezzel a tekintettel hazudni? – nézett rám a híres, Csizmást megszégyenítő nézésével.

-         Jaj ne! – pördültem sarkon és a táskámba kezdtem el pakolászni – Ezt a tekintetet hagyd meg Niconak arra az esetre, ha szemet vetsz az adagjára. – kuncogtam, mire éreztem, hogy a hátamnak ütődik egy párna.

-         Nico anélkül is nekem adja, hogy így néznék rá, nem úgy mint egyesek khm. – nézett rám morcosnak szánt tekintettel, de alig bírta visszatartani a nevetést.

-         Meddig kell még vezekelnem, amiért visszaküldtem a múltkor az étteremben amit meghagytam és nem neked adtam, amikor még repetáztál is? – forgattam a szemeimet.

-         Még éhes voltam és most is az vagyok, szóval húzd be a cipzárt azon a táskán és gyere! – lépett oda hozzám, aztán kézen fogva húzni kezdett az ajtó felé.

-         Biztos mindent elraktam?

-         Berni! – állított meg az ajtóban – Nem nyaralni megyünk, csak lazítunk kicsit. Biztos mindent eltettél, ha meg nem, tojd le! Ami benn maradt, ott is fog megvárni. – vette ki a kezemből a kulcsot és bezárta az ajtót. – Gyerünk! Nagyon jó napunk lesz, érzem. – tette fel a napszemüvegét és a kezembe nyomva a kulcsomat elindult a lépcsőn lefelé. Megállva két fokkal lejjebb az orrára tolta a napszemüvegét és félig hátrafordulva várta, hogy én is elinduljak utána.

- Na akkor érezzük jól magunkat! – álltam meg mellette és összenéztünk, aztán kettesével szedve a lépcsőfokokat beszélgetve indultunk el a szokásos Nico féle asadora...

***

Magunk mögött hagyva a spanyol főváros zajos belvárosát, távol a Purta del Sol és a Castellana hatalmas forgalmától a rengeteg emberrel és autóval a szinte a Sierra Guadarrama lábánál elterülő külvárosban egy a hagyományos spanyol stílust és modernséget ötvöző óriási ház udvarán merültünk el a saját kis világunkban, abban a darabka Argentínában, amelyet Nico és a barátai varázsoltak a ház köré. A levegőben a grillezett húsok illata terjengett és már akkor összefutott a nyál a számban, amikor a lehúzott ablakon át éreztem beszűrődni Lele kocsijába. Az argentin fején egy szakácssapkával, a vadiúj kötényében pózolt a grillsütő mellett, ahová szinte senkit sem engedett túl közel és úgy védte, akár az alfahímek a saját területüket. Az udvar közepén több asztalt is egymáshoz toltak, hogy mindenki kényelmesen elférjen. Az egyik sarokban néhány kisgyerek játszott a felnőttek pedig szétszóródva kisebb csoportokban beszélgettek. Elvettem egy kis üveg üdítőt és az ismerős arcok felkutatásába kezdtem, így sétálgattam csoporttól csoportig, ahol mindenkivel hol kevesebb, hol több szót váltottam. Mindig is nagyon kedveltem az argentinokat, de néha kicsit túl hangosnak találtam őket. Kedvesek és egyfolytában mosolyognak, a pozitív életszemlélet bajnokai, de hiába beszéltem napról napra tökéletesebben spanyolul, képtelen voltam megérteni, amikor egyszerre többen is beszélni kezdtek hozzám. Szorgalmasan kortyolgattam az üvegből, miközben nagyokat bólintottam, akkor is, ha nem értettem meg mindent. Öt perc sem telt bele, már teljesen tisztában voltam vele, hogy ki kivel szakított a baráti társaságban, ki hol nyaralt, hogy nőnek a gyerekek, milyen az új állása, annak aki felmondott...és közben engem is részletesen kifaggattak, hogy milyen is egy olyan gigantikus futballklub alkalmazásában állni, mint a Real Madrid, hogy lassacskán rátereljék a beszélgetést arra, hogy mennyi mindent sikerült megtudnom a játékosokról és a magánéletükről, egész addig, amíg Lele oda nem jött hozzánk és karonfogva ki nem mentett a focista férjre vadászó sipítozós lányok karmai közül.

-         Életet mentettél! – sóhajtottam fel.

-         Titi és Flor néha kicsit túl sok, ha kiejted előttük azt a szót, hogy Real Madrid játékos. Bassza meg! Ez ki is ment a fejemből! – állt meg mellettem és a kezét szörnyülködve kapta a szája elé.

-         Mit felejtettél el? – fordultam felé teljes testtel.

-         Hogy az a... – kezdett el fel-alá járkálni és láthatóan annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy meg sem hallotta az előbbi kérdésem.

-         Mi a baj Lele? – álltam meg előtte, de még mielőtt válaszolhatott volna Nico elkiáltotta magát, hogy mindenki üljön asztalhoz, hamarosan elkészül a grillezéssel.

- Gyere, olyan helyre ültetlek, ami elég messze van Titiéktől! – karolt belém egy mosollyal az arcán és odasétáltunk az asztalhoz. A mellette lévő széket húztam ki és leültem, míg a mellettem lévő üres helyre a táskám tettem. A két lány jóval messzebb helyezkedett el és vidáman integettek, amikor arrafelé néztem, ám Flor egyszer csak a szívéhez kapott és vadul elkezdte rángatni Titi karját, aki úgy tátogott, akár egy hal. Nevetve csóváltam meg a fejem és a táskám felé fordultam, hogy kivegyek belőle magamnak egy papír zsebkendőt. Nico és az egész vendégsereg vidáman kurjongatni kezdett, amikor az utolsó vendég autója is leparkolt a ház előtt. Mit sem törődve a késővel a saját székem támlájára akasztottam a táskám és nem túl illedelmesen kissé rátámaszkodtam az asztal szélére. Az egyik kezemmel megkerestem a villám és ide-oda tologattam a kockás terítőn, amelyen egyre nagyobbá nőtt a mellettem lévő üres szék tulajának árnyéka, amivel egyenes arányban került a teljes révületbe Titi és Flor párosa. Elvettem a kezem a villáról és megtámasztva az állam vele rákönyököltem az asztalra, így néztem fel kíváncsian az érkezőre, akire ráismerve a szám is eltáthattam kicsit. Kissé feszengve és zavarban húztam ki magam a széken, miközben a Real Madrid argentin csatára helyet foglalt mellettem.

-         Gonzalo? – nyögtem ki a világ leghülyébb kérdését, amit csak feltehettem ebben a helyzetben.

-         Szia! – fordult felém mosolyogva, mire én nyeltem egy nagyot.

-         Nem számítottam rá, hogy itt találkozunk. – mondtam ki a szavakat egy mosoly kíséretében.

-         Nico meghívott. Argentinok tartsunk össze, igaz? – hajolt előre az asztalon és feltartott hüvelykujjal bólíntott egyet a másik argentin felé. - Ugye nem fogsz beköpni a Madridnál, amiért a szponzori hülyeség helyett inkább idejöttem?

-         Miért gondolod, hogy ilyet tennék? – néztem rá komolyan.

-         Azt hittem, hogy haragszol rám...

-         Mondtam a múltkor is, hogy nem haragszom. – mosolyogtam rá, miközben Lele épp mellettem áthajolva az asztalon tette le a savanyúságot középre és rám kacsintott.

-         Nem úgy vettem észre – rakott egy kisebb adaggal a tányérja szélére Gonzalo.

-         Nézd... – sóhajtottam egy nagyot és ráemeltem a tekintetem – tudom, hogy az utóbbi időben nagyon hülyén viselkedtem és ezért szeretnék bocsánatot kérni. Nem volt szép tőlem, hogy amiért nekem elrontotta a kedvemet pár gond, azon voltam, hogy a körülöttem lévőknek se legyen jó. Én tényleg nem haragszom rád, csak egyszerűen összecsaptak a fejem felett a hullámok. – fejeztem be a bocsánatkérésem.

-         Mindenkivel előfordul, hogy néha ki se látszik a problémákból. De máskor ahelyett, hogy mufurckodsz és bezárkózol, inkább szólj nekem és leülünk egyet beszélgetni, jó?

-         Megbeszéltük. – mosolyogtam rá megkönnyebbülve az argentinra, aztán a legjobb barátnőm felé fordultam. – Lele, ráérsz egy kicsit?

-         Most?

-         Elfelejtettem, hogy merre találom a WC-t. – intettem a szememmel a ház felé.

- Gyere, megmutatom! – toltam ki a széket magam alól és hagytam, hogy Lele előttem menjen. Nagyon is jól tudtam, hogy merre van a WC, hisz nem először jártam a Nico nagybátyja által tervezett házban, nem azért kértem, hogy jöjjön velem, egyszerűen csak meg akartam neki mondani, hogy bármit tervezett is, azon nyomban felejtse el. Nem akartam, hogy bárki is beleavatkozzon a magánéletembe, még akkor se ha az illető jót akar és pont Lele az. Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, a fürdőszoba felé  vettem az irányt. Öles léptekkel léptem az ajtóhoz, hogy aztán kinyitva azt, betessékeljem rajta Lelét is és háttal nekidőlve a mosdókagylónak keresztbe fontam a karjaim a melleim alatt.

-         Szóval nincs semmiféle Pepito! – néztem szúrósan Lelére.

-         Pepito nincs is. – mosolyodott el.

-         Akármit is terveztél, rögtön verd ki a fejedből! – fenyegettem meg felemelt mutatóujjal

-         Berni, ha hiszed, ha nem, Nico hívta meg Gonzalot, nem én. Ha nem tetszik, hogy itt van, vele beszéld meg!

-         Nico? – néztem kérdőn.

-         Emlékszel, hogy a múltkor meséltem a kárba ment ebédemről? – kérdezte mire én bólintottam – Pipita miatt nem tudtam megenni és felajánlotta, hogy meghív, mind a kettőnket Nicoval, ha már miatta tanult meg repülni a sok finom husika. – vágott egy fintort, ahogy felidézte maga előtt a kárba veszett ebédje rémképét -  Tudod, hogy ő is mennyire oda van a fociért és szereti Gonzalo játékát, így rögtön meg is találták a közös hangot, aztán az ebéd végén meghívta Higut erre az asadora.

-         Nem arról van szó, hogy nem tetszik, hogy itt van...csak...annyira nem tudok mit kezdeni az érzelmeimmel. – sóhajtottam és fel-alá kezdtem járkálni a kis helyiségben.

-         Berni, mondd meg neki!

-         De barátnője van... – mondtam ki halkan.

-         Nincs. Azóta az ebéd óta tudom, hogy nincs, ő maga mondta. Tudom, hogy mekkora erőfeszítésedbe kerül a berögződött hülyeségektől megszabadulnod, de megtanulhatnád végre, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy a fontos dolgokat kimondatlanul hagyjuk. Hagyd a maszlagot azzal, hogy kinek kell kezdeményeznie, menj oda hozzá, vond félre és mondd meg neki! Nem szégyen az, hogy beleszerettél és honnan tudod, hogy nem viszonozná? Csak most az egyszer szedd össze magad! Ha kimondod, könnyebb lesz neked is, hm?

-         Én erre képtelen vagyok. – ráztam meg a fejem tagadólag.

- Képes vagy rá, csak már megint a menekülést választod. De ha ki akarod készíteni magad, csak tessék! – fejezte be a mondandóját Lele és sarkon fordulva becsapta maga mögött az ajtót. Két kézzel rátámaszkodtam a mosdókagylóra és meredten bámultam a tükörképem. Lelének teljesen igaza volt benne, hogy ha ez így megy tovább, teljesen ki fogok készülni lelkileg, de nem éreztem elég erősnek magam ahhoz, hogy a csatár elé álljak és bevalljam neki az érzéseimet.

-         Berni gyere, mindenki csak rád vár! – kopogtatott az ajtón Nico, én pedig kifújva az orrom kihúztam magam és egy mosoly mögé rejtettem a bennem kavargó zűrzavart, amikor a kezem lenyomta a kilincset...

***

Az ebéd után még mindig azon mosolyogtam hitetlenkedve, hogy Lele percek alatt mennyi ételt magába gyűrt mellettem, míg én jó, ha egy szelet isteni finom steaket teljes egészében megettem A mutatvány a társaság tagjainak nem volt új, kivéve Gonzalot, akinek még a szája is tátva maradt, amikor kikerekedő szemekkel bámult Lelére és a tekintete fel-alá vándorolt az üres tányér és a száját szalvétával törölgető lány arca közt. Céltalanul bolyongtam a házat körülvevő hatalmas udvarban és arra mentem, amerre a lábam vitt. Valahol a kert végében az emberek ismét mindenféléről kezdtek el beszélgetni, de nekem semmi kedvem nem volt hozzá, hogy ebben részt vegyek. Még mindig a fürdőszobai jelenet járt a fejemben és egyedül sétálgatva próbáltam rendezni a gondolataim. Végig azt hajtogattam magamban, hogy amint alkalmas lesz a pillanat, elhadarom a vallomást és túl is leszek az egészen, viszont attól féltem, hogy ha elhadarom, abból egy szót sem értene meg, még egyszer pedig kizárt, hogy elismételjem. Egyszer csak egy üvegajtóhoz értem, amely egy olyan helyiségbe vezetett, ahol rengeteg növény zöldellt és szebbnél szebb virágok lógtak a mennyezetre aggatott kaspókról. Az egyik sarokban kis gereblye, ásók és egy öntözőkanna árválkodott, a falba vert szögre pedig egy zöld színű slag volt akasztva. A helyiség közepén egy kerti asztal állt és ahogy beljebb értem az asztalhoz tartozó egyik széken ülve Gonzalot pillantottam meg. Egy fél literes Coca Cola volt előtte az asztalon, aminek a címkéjét próbálta meg leszedni. Ahogy még közelebb értem hozzá véletlenül belerúgtam az egyik földön heverő kisebb locsolókannába, ami visszhangot vetve a helyiségben felborult.

-         Már azt hittem, hogy Titi meg Flor követett. – fújt egy nagyot miután kiléptem az egyik nagyra nőtt szobanövény takarásából.

-         Az a két lány kicsit sok néha. – jegyeztem meg. – Nem baj ha leülök? – kérdeztem mire bólintott, hogy nyugodtan, én pedig helyet foglaltam a másik széken.

-         Nekem mondod? Szabályosan úgy kellett elmenekülnöm tőlük. – nézett maga elé fintorogva - De te mit csinálsz egyedül?

-         Úgy éreztem, hogy jól fog esni egy kis csend. Gondolkoztam.

- Berni, szerintem te túl sokat gondolkozol. Még akkor is az eszedet akarod használni, amikor a szívedre kellene hallgatnod. – jegyezte meg, aztán a szájához emelte a kólát. Gonzalonak fogalma sem lehetett róla, hogy mi nyomja ennyire a lelkemet, mégis a dolgok elevenére tapintott ezzel a két mondattal. Az asztalra könyökölve megbabonázva néztem, ahogy  nyelés közben mozog az ádámcsutkája és elvéve a szájától az üveget lehunyt szemmel sóhajt egyet. A látványtól a szívem össze-vissza kezdett kalimpálni és éreztem, hogy ég az arcom, mégsem bírtam levenni a szemem az argentinról. Vele szemben ülve még jobban éreztem az egyszerre kínzó és mámorító édes gyötrelem ízét, amelyet szerelemnek hívnak. Kábulatomnak az ajtó csukódásának hangja vetett véget. Zavartan húztam ki magam és hátradőltem a széken, hogy ezzel is növelhessem a távolságot kettőnk közt, azt remélve, hogy ezzel egyenes arányban fog csökkenni az az égő fájdalom is a mellkasomban, amit mindig ott érzek, ha az argentin közelében vagyok. Az égő fájdalom, amit az okoz, hogy hiába vágyok az ölelésére, a csókjára, hogy csak engem szeressen, mégsem kaphatom meg...

-         Most épp mire gondolsz? – kérdezte meg a csatár.

-         Van egy titok, amit nem árulhatok el, mert nem csak az én titkom, viszont félek attól, hogy mi lesz a következménye, ha lehull róla a lepel. Ehhez a titokhoz kapcsolódóan nekem van egy feladatom, de nem tudom elvégezni. Ez aggaszt...eddig nem volt vele bajom, de egy idő óta valahogy....képtelen vagyok rá, hogy hozzákezdjek. – kezdtem el virágnyelven magyarázni az írói munkásságomról, amiről még mindig hallgatnom kellett.

-         Stop! – tolta arrébb a kólásüveget az asztalon – Ezt most magyarázd el nekem kicsit érthetőbben és havi részletekre bontva, mert nem értek egy szót sem.

-         Figyelj! – dőltem előre a széken - Van egy titkom, amit néha legszívesebben mindenkinek elújságolnék, néha viszont félek, hogy mi lenne belőle, ha kiderülne. Viszont nem árulhatom el senkinek sem, amíg más nem hatalmaz fel rá, mert lényegében nem csak az én titkom.

-         Eddig értem. Tudsz valamit, amit szeretnél elmondani, de nem teheted meg, amíg az a másik nem engedi meg neked. Na de hogy jön ehhez a feladatod?

-         Ha elvégzem a feladatot, mindenki megtudja, hogy mi volt az a titok, de nem tudok hozzákezdeni, ez idegesít.

-         Ezt még mindig nem értem.

-         Ha kiderül, megérted.

-         Valakit megöltél? Hozzam a lapátot? Elássuk?

-         Olyan lökött vagy Gonzalo! – nevettem fel.

- Végre nevetsz. – jegyezte meg egy szívdöglesztő mosoly kíséretében, mire én kissé lejjebb biggyesztettem a szám szélét és az asztalon lévő kólát kezdtem bámulni. – Berni, nem tudom mi az a titok és mi a feladatod, de biztos vagyok benne, hogy meg tudod csinálni. Fel a fejjel! – nyúlt a kezem után és ujjbegyével végigsimított az ujjaim végein. Lassan felemeltem a fejem és az argentin kedves tekintetével találtam szembe magam, ahogy kíváncsian fürkészi az arcomat. Éreztem, hogy elfátyolosodik a tekintetem, de nem akartam sírni. Gonzalo előtt nem. Irtózatos erővel tört rám a vágy, hogy eláruljam neki azt, ami igazán bánt és számtalan álmatlan éjszakát okozott már hónapok óta. Ami miatt olyan sokszor ültem a földön és sírtam, hányszor szerettem volna a fejem a falba verni és a szívem egy dobozba téve elrejteni, hányszor próbáltam elfelejteni és mégsem tudtam kitörölni az érzést a belsőmből, de egy hang sem jött ki a torkomon. Aminek köszönhetem a szépen ívelő írói karrieremet, amit boldogan eldobtam volna Gonzalo egyetlen szerelmes pillantásáért és egyetlen csókjáért, de mégis megnémultam, mert túlságosan lekötött, hogy a szeméből próbáljak olvasni. Kristálytisztán éreztem a levegőben, hogy valami megváltozott. Mintha másként nézett volna rám ott a növények és virágok közt ülve, de már abban sem voltam biztos, hogy nem csak beképzeltem magamnak.

-         Ugye nem csak ez bánt? – kérdezte meg megtörve a közénk beálló csendet.

-         Erről nem szeretnék most beszélni, ne haragudj! – szedtem össze minden erőmet és felpattantam a székről. Pár szökkenéssel az ajtónál teremtem , de lenyomva a kilincset, az ajtó nem nyílt ki. Elkezdtem rángatni, de akkor sem akart nekem engedelmeskedni.

-         Bezárták? – jött oda Gonzalo is és párszor kiabált, miközben az ajtó üvegén kopogtatott, de senki sem jött arrafelé. Úgy éreztem, hogy elpárolgott az összes erőm, de valahonnan még annyi tartalékot előszedtem, hogy ne kezdjek el zokogni. Lassan lecsúsztam a földre az ajtónál mit sem törődve azzal, hogy piszkos lesz-e a ruhám vagy nem. – Berni, – guggolt le mellém - ugye nem vagy klausztrofóbiás?

-         Nem – ráztam meg a fejem tagadólag – Legalábbis eddig még nem zártak be sehová sem.

-         Ezt is el kell kezdeni valamikor – vonta meg a vállát, aztán odalépett az asztalhoz és magával hozta a kóláját. – Kérsz? Már ha nem zavar, hogy én már beleittam.

-         Köszönöm! – néztem hálásan az argentinra és elvettem tőle az üveget, amiből nagyot húztam, miközben próbáltam elráncigálni a gondolataim attól a ténytől, hogy előttem a csatár szája ért utoljára ehhez az üveghez. – Ez jól esett. – nyújtottam vissza neki.

-         Biztos nem akarsz arról a másik dologról beszélni? – kérdezte.

-         Gonzalo....én....már annyiszor.... – kezdtem neki a vallomásnak, de a torkomat szorongató gombóc hirtelen akkorára duzzadt, hogy képtelen voltam tovább visszatartani a sírást.

- Csss – vont magához az argentin – nyugodj meg! Sírd ki magad előbb! Előttem nem kell szégyenkezned miatta. – ölelt át egy kicsit szorosabban. A fejem a mellkasán nyugtattam és magam körül éreztem a két izmos karját úgy, ahogy számtalan éjjel elképzeltem. Az arcom amennyire csak tudtam belefúrtam a pólójába. Úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Képtelen vagyok tovább elviselni, hogy csak barátok vagyunk. Gonzalo kezeivel a hátamat simogatta és megnyugtató szavakat suttogott nekem, amelyek nagyon lassan kezdtek el hatni. Mire elcsendesedett a zokogásom, a szemeim vörösek lettek és megdagadtak, a sminkem szanaszét folyt, amiből jutott a focista pólójára is össze-vissza mázolva a világos színű anyagot és a hangom egész rekedtes árnyalatot kapott.

-         Jobban vagy most már? – kérdezte miután kibújtam az öleléséből és egy papír zsebkendőbe fújtam az orrom.

-         Igen...és látom tisztára összekentem a pólód. Bocsi! – tápászkodtam fel mellőle.

-         A pólót? Nem számít! Ezt ki lehet mosni. – jelentette ki miután megszemlélte a ruhadarabot és felállt ő is a földről. – Az most jobban érdekel, mi bánt ennyire? Mi a baj Berni? Rossz így látni téged.

- Gonzalo....én.... – kezdtem el habogni, amikor is meghallottam a kulcsot megfordulni a zárban –  Néhány hét múlva megkapod a választ. – hadartam el, aztán utat törve az ajtónál álló Lele és a vendégek közt a könnyeimnek szabad folyást engedve elrohantam. Soha nem voltam jó az érzelmeim kifejezésében, ezért mindent bepalackozva tartottam magamban...és ha végképp nem bírtam élőszóban elmondani, pedig úgy éreztem, hogy szétfeszít belülről, mindig is billentyűzetet ragadtam és megírtam. Alig vártam, hogy valahogy hazajuthassak és lefoglalva a repülőjegyet és a szállást elbújhassak egy kis mallorcai faluban, ahol senki sem ismer és nekilássak az ötödik regényemnek. Már tudtam miről fog szólni és vállaltam a kockázatot, ami azzal jár, hogy megírom a saját történetem...