Un sueno en realidad I. - 13. fejezet

Helló!
Bocsi a késésért, de egész nap nem voltam itthon, ám mivel megígértem a részt, hozom is. :)
Köszönöm, hogy olvassátok!
puszi

A poharat azonnal letettem a konyhapultra és a szívembe jeges félelem hasított Gonzalo mezszáma hallatán. Rögtön visszaszaladtam a tévéhez és ijedten meredtem a képernyőre, ahol épp az esetet lassították vissza. Higuaín és De la Red egymás mellett indultak el vissza a középkezdéshez, amikor is De la Red egyszer csak összecsuklott, én pedig bár rettenetesen sajnáltam szegény Rubént, hazudnék ha azt mondanám, hogy kicsit sem könnyebbültem meg, hogy nem Gonzalo volt az. Lerogyva a fotelbe sírni kezdtem és a közvetítésre már oda sem figyeltem, egész a lefújásig azon kattogott az agyam, hogy mi lett volna, ha Gonza marad a földön. Abban a pár másodpercben mialatt a konyhasarokból a tévéhez visszasiettem a poklok poklát éltem át az argentin miatt. A büszkeségem azonban még mindig nem hagyta, hogy megbocsássak neki, de arra hajlandó voltam, hogy leüljek vele beszélni. Magamnak sem akartam bevallani, hogy még mindig szeretem, de azt sem akartam, hogy haragban maradjunk és minden egyes nap  előlről kezdjük a műsort az elajándékozott virágcsokrokkal, bombonokkal és azzal, hogy megpróbálok egyet belerúgni „ha nekem fáj, neked is fájjon” alapon. Elhatároztam, hogy másnap felhívom és ezzel úgy éreztem, hogy elrendeztem magammal a dolgot, aztán leültem a laptopom elé netezni, ám nem bírtam sokáig egy helyben maradni. Fel – alá kezdtem el járkálni a nappaliban kezemben egy nagy bögre teával és minduntalan befurakodott a gondolataim közé, hogy ki kellene mennem a reptérre elé. Akármennyire is próbáltam elhessegetni ezt az elsőnek hülyeségnek tűnő ötletet, mégis mindig ennél lyukadtam ki, mígnem el nem szántam magam és felkapva egy pulóvert meg egy kabátot beledobtam a kis táskámba a metróbérletem, a telefonom meg a lakáskulcsom és elsiettem a Cibeles felé még mielőtt meggondoltam volna magam. Amikor végre megérkeztem a Barajasra elsőként szálltam le a metróról és kettesével vettem a fokokat a megállóból felfelé vezető lépcsőn. Végigfutottam az érkezési terminálhoz vezető hosszú folyosón, de ahogy közeledtem a váró felé, úgy lettem egyre bizonytalanabbá. „ Mit keresek én itt? ” – kezdtem el lassítani, amikor is Anát pillantottam meg, ahogy nekem integet az egyik kijelző előtt állva.

- Hola Ana! – köszöntem neki.

- Hola Amiga! Mi járatban? – kérdezte sokat tudó mosollyal az arcán.

- Ha azt mondom, hogy fogalmam sincs, hogy mi hozott ide, azt elhiszed?

- Alejandrita, azt a valamit ami téged idehozott, azt szerelemnek hívják. – tette a kezét a vállamra. – Figyelj csak, mindjárt jönnek a fiúk!

- A rohadt életbe! – káromkodtam egyet magyarul, miután körbenéztem a várakozó emberek során, aztán ijedten kaptam a szám elé a kezem, mert nem akartam, hogy felhívjam magamra a figyelmet.

- Mondtál valamit? – nézett rám kérdőn Ana.

- Csak káromkodtam. Odanézz! – biccentettem a  fejemmel egy magas szőke nő felé, aki a bőröndjét maga után húzva egy repülőjeggyel a kezében láthatóan várt valakire.  – De ne fordítsd arra a fejed!

- Akkor hogy nézzem meg? Madre mia! Ez a retek még mindig itt van? Nem úgy volt, hogy már hazament?

- Ezek szerint nem. Jó, én megyek haza. Látom, itt én felsleges vagyok. – fordultam volna sarkon, de Ana elkapta a karom.

-Várj! – mondta és erre kinyílt az ajtó ahol Robben meg Pepe  jelent meg, mögöttük a láthatóan még az irúni események hatása alatt álló Real Madrid játékosok egész sorával. A sor elején jött Gonzalo is Gagoval és amint megláttam, hatalmasat dobbant a szívem, de akkorát, hogy azt hittem, hogy még ő is meghallotta. Carolina persze rögtön odament hozzá és a kezébe nyomott valamit, hogy mi volt az és mi történt utána, azt már nem néztem végig. Hátat fordítva a jelenetnek elindultam a kijárat felé, de egyszer csak az argentin hangját hallottam meg a hátam mögött, amint engem szólít.

- Alejandra, várj meg! – kérlelt, mire megálltam, de nem fordultam felé. Ahogy az imént megláttam Carolinát, rögtön beugrott minden a szállodától kezdve az árulkodó piros foltig Gonzalo nyakán és ismét úgy éreztem magam, mint egy sebzett vad, szétoszlatva ezzel az esetleges összeborulásról szőtt ábrándjaimat. El akartam onnan szaladni, de a lábaim nem engedelmeskedtek, az argentin pedig egyre közelebb ért hozzám. Vettem egy nagy levegőt és pókerarcot vágva felé fordultam.

- Tessék Gonzalo! – mondtam érzelemmentes hangon.

- Nem számítottam rá, hogy itt leszel. – állt meg velem szemben és szívdöglesztően festett a klub egyenöltönyében.

- Csak Anának hoztam el a noteszét, mert nálam felejtette, amikor elindult Sergio elé. – füllentettem.

- Értem. – bólintott.

- Na de én most megyek is. Jó éjt! – fordítottam neki hátat és elindultam a metró felé.

- Igazán nem akarok beleszólni, hogy hová mész, de már elmúlt 1 óra. – szólt utánam, mire én ránéztem a karórámra, aztán megálltam és a táskámban kedztem el kutakodni a pénztárcám után, hogy megnézzem, hogy van-e annyi nálam, ami elég  taxira, ugyanis a metró csak éjjel 1-ig jár.

- A fene essen bele! – mérgelődtem, amikor rájöttem, hogy a nagy rohanásban otthon hagytam a pénztárcám. Szétnéztem a váróban, hogy kitől kérhetnék kölcsön, de addigra már a csapat nagy része hazament, Ana és Sergio pedig egy csók után épp akkor szálltak be a lány autójába, hogy ők is ugyanígy tegyenek.

- Hazavigyelek? – kérdezte. – Igérem egy ujjal sem érek hozzád, sőt meg sem szólalok!

- Hááát....

- Becsszó, hogy még csak rád sem nézek, ha úgy akarod. De ha itt maradsz reggelig, hát csak nyugodtan. – vont vállat.

- Na jó... –adtam meg magam a sorsomnak.

- Mindjárt hozom a kocsit. – mondta, aztán kisietett és pár perc múlva előállt a fekete Audival, én pedig kimentem és beültem mellé. Szótlanul vezetett a Barajasról a belvárosba vezető úton, még egy légy zümögését is meg lehetett volna hallani, ha repkedett volna egy az autóban. Azt vártam, hogy minél előbb beérjünk a városba, hogy vége legyen a közös kis utunknak, ám szerencsétlenségemre kénytelen voltam még több időt mellette tölteni az autóban. Épphogy elhagyva a repülőteret egy kisebb torlódásba futottunk bele, ami egy baleset miatt alakult ki, az idő előrehaladtával pedig kezdett kínossá válni a csend kettőnk között, amit végül is én törtem meg.

- Mit tudsz Rubénről? Hogy van?

- Senki sem tudja,hogy mi történt vele valójában. Egy pár pillanatra elvesztette az eszméletét. Mellettem esett össze és bevallom  egy pillanatra megijedtem.Most kórházban fekszik és talán majd holnap többet tudunk róla. Remélem,hogy hamar felépül!

- Láttam,hogy te rögtön mutattad,hogy jöjjön az orvos.Szegény Rubén!

- Nézted a meccset? –nézett rám kérdőn.

- Mint mindegyik Madrid meccset, akármi történt is.-megnyomtam  a mondat második felét és olyan hangnemben csúszott ki a számon,hogy magam is meglepődtem rajta.

- Igaz….bocsi csak kicsit elgondolkoztam.

- Semmi baj.Min jár az agyad? – faggattam kicsit, de ügyeltem rá, hogy rá se nézzek. Elég volt annyi is, hogy körbelengett az illata...

- Ezen az egészen,ami Irúnban történt…és rajtad.

- Rajtam? És mit szól ehhez a barátnőd, hogy rajtam gondolkodsz őhelyette? – kérdeztem némi éllel a hangomban.

- Mondtam már, hogy Carolina nem a barátnőm. – markolta meg kissé dühösen a kormányt.

- Ezt úgysem magyarázod ki! Véletlen bukkant fel nálad aznap délután, véletlen szívta ki a nyakad, véletlen volt majdnem 1 hetet Madridban és most véletlen járt a reptéren is. –soroltam - Túl sok a véletlen, nem?

- Végre hazautazik  Buenos Airesbe és békén hagy! – mondta ki megkönnyebbülten -  Visszaadta a leveleket és képeslapokat, amiket neki írtam meg pár fotót, de kivágtam az egészet az első kukába.

- Nekem nem kell magyarázkodnod, felőlem azt csinálsz, amit akarsz.

- Miért nem hiszel nekem?

- Most már nyugodtan mehetsz gyorsabban is.-jegyeztem meg neki, miközben kifelé bambultam az ablakon, ő pedig gyorsított.

- Nem válaszoltál a kérdésemre. - mondta le sem véve a szemét az útról

- Egyszerű. Azért nem hiszek neked, mert nem tudok. A körülmények és minden azt támasztja alá, hogy együtt vagytok Carolinával, én pedig nem leszek a felesleges harmadik. Ezek után maximum csak a barátságom tudom neked felajánlani, többet ne várj. – mondtam ki a szavakat, de gondolatban vertem a fejem a falba az utolsó mondatomért.

- Van fogalmad róla, hogy most mit kérsz tőlem? – csattant fel – Adsz nekem egy üveg dzsemet és azt kéred, hogy minden nap órákat nézegessem, de soha ne nyissam ki, így csak az üveget nyalogathatom kívülről.

- Vagy barátok maradunk vagy felejtsük el egymást! – jelentettem ki hidegen.

- De miért nem hallgatsz meg egyszer engem is és beszéljük meg normálisan felnőtt emberek módjára ezt az egészet?

- Mert nem vagyok kiváncsi a mondanivalódra.

- Jól van. Ezt majd még folytatjuk! – állította le az autót a ház előtt.

-Tudtam, hogy nem kellett volna veled jönnöm! Gondoltam, hogy ez lesz a vége. -  szálltam ki és becsaptam az ajtót, aztán köszönés nélkül siettem fel a lakásomba. A lelkemben tomboló viharral ültem le a kanapémra és képtelen voltam eldönteni, hogy mihez kezdjek. Carolina ismételt felbukkanása teljesen összezavart. Akárhonnan néztem is a dolgot, a végén mindig oda lyukadtam ki, hogy az argentin átvert, ami borzasztóan fájt, de nem engedtem, hogy ezt meglássa rajtam és abban biztam, hogy talán egyszer majd tényleg csak egy  barátként tudok majd rá tekinteni...

Madre mia! = Anyám!