Lo juro otra vez - 8. fejezet

Sziasztok!

Tudom előbbre ígértem a részt, de annyi minden közbejött, hogy egyszerűen örültem, ha 5 szabad perchez jutottam, hogy kifújjam magam. Ne haragudjatok a késésért! Az ember egyébként azt hiszi, hogy a pszichológiai tréning az egy kategória az iskolai osztályfőnöki-ének-tesi-rajz-technika vonallal, amikor csak ül az ember, mint dinnye a dinnyeföldön, de meg kell hogy cáfoljam ezt a tényt. Agyilag úgy lefáraszt, hogy csak na... Ne de zárójel bezár. :) Az olvasnivalókkal is nagyon le vagyok maradva, de most ez a hetem nem lesz annyira rohanós, még egy szabad csütörtököm is lesz és ígérem mindenkinél bepótolom a lemaradásomat és még kommentet is fogok majd hagyni hétvégéig. Na de nem rizsázok tovább, jöjjön a rész, amihez jó olvasást kívánok! :) A Kommenteket és pipákat pedig továbbra is nagyon köszönöm! :)

Puszi:

Detti

U.I.: megpróbálom a héten feltenni a maradék két részt a Lo juroból és akkor jövő hét közepén érkezik az Un sueno II. évadának első része. :) ;) Na ki várja? :D

A kezem önkéntelenül is a még egyenlőre lapos hasamra simítottam és képtelen voltam felállni és kienni a fürdőszobából. Annyit álmodoztam róla, hogy milyen lesz, ha a szívem alatt fogom hordani a Gonzaloval közös gyerekünket és most mégsem tudom, hogy mit kellene éreznem. Pár órával ezelőtt kimondták a válást és azt hittem, hogy köztünk minden szál elszakadt, most pedig itt ülök a kezemben a pozitív teszttel, ott belül pedig egy kezdödő élettel, aki talán azon a szerelmes éjszakán fogant meg, amikor egy rövid időre újra egymásra találtunk és ezentúl örökre összeköt minket, bármi is áll a hivatalos papírokban. Teljesen összezavarodtam... Odamentem a mosdókagylóhoz és engedtem ki egy kis hideg vizet, hogy megmoshassam az arcom, ettől reméltem, hogy kitisztítja a fejem. Meredten bámultam a saját tükörképemet és nem ismerte magamra. Egy teljesen kisírt szemű nő nézett szembe velem, aki úgy festett, mint egy veréb, aki véletlen egy tornádó útjába került és azonkívül, hogy elázott még a szél is megtépázta a tollait aztán elvitte magával több száz kilométerrel arrébb és most azt sem tudja, hogy hová került. Néhány perc bambulás után aztán elhatároztam magam és kisiettem a fürdőszobából. A még mindig a kanapén heverő táskámból előkerestem a telefonom és megnyitottam a telefonkönyvet. A kijelzőn Gonzalo számát láttam, de képtelen voltam megnyomni a zöld gombot. Forgattam a telefont a kezemben, hol letettem az asztalra, hol felvettem onnan és ezerszer újra átolvastam a telefonszámot. A számhoz egy kép is tartozott, amin az exférjem mosolygott a kamerába és igazából ekkor ért el a tudatomig feldolgozva az az információ, hogy délután 3 óta egyedülálló vagyok és ismét Esperanza Julia Navarro a nevem, nem Esperanza Higuaín. Mások esetében ilyenkor már a gondolathoz szoktatják magukat a frissen elvált felek, hogy ismét szabadok, a mi esetünkben azonban épp most köt össze minket az élet visszavonhatatlanul és örökre ezzel a gyerekkel, akinek létezése még az én titkom és el kell döntenem, hogy megosztom-e másokkal...megosztom-e Gonzaloval... A kezem ismét a hasamra tévedt és ismét kibuggyant pár szemtelen könnycsepp a szememből, amik aztán lassan végigfolytak az arcomon. Miért kell így lennie? Nem tudtam, hogy mi lesz a következő lépésem és ott a kanapén ülve minden nagyon bizonytalannak tűnt, kivéve egy dolgot: eldöntöttem, hogy ezt a gyereket megtartom és ha úgy hozza az élet, akkor egyedül fogom felnevelni, de nem fogom eldobni magamtól. Átmentem a hálószobába és egy nagy sóhaj kíséretében végigdőltem az ágyon. A szemeim lassan lecsukodtak és elaludtam, álmomban pedig újra egy pár votunk Gonzaloval és volt egy tündéri kisbabánk is, aki a legtöbb vonását az apjától örökölte... Másnap reggel meglepetten néztem körül, amikor megszólalt az ébresztőórám. Elöző este még csak át sem öltöztem, csak ledőltem és elaludtam. Hirtelen minden olyan volt, mintha csak álmodtam volna, de elég volt betenni a lábam a konyhába, hogy kinyitva a hűtőt elfogjon az émelygés és rosszullét, aztán kiadjam magamból azt, ami nem is volt bennem. A homlokom a hideg csempének támasztottam és vártam, hogy elmúljon a rosszullétem, közben pedig megpróbáltam végiggondolni, hogy mit is csináljak. Gondolatban készítettem egy listát arról, hogy melyek a legsűrgősebb elintéznivalók és mire a végére értem, elmúlt a menetrendszerinti reggeli rosszullétem is. Miközben a reggeli teendőimet végeztem, felhívtam az orvosom, hogy időpontot kérjek és betelefonáltam a múzeumba is, hogy erre a hétre szabadságot kérjek, amit természetesen megkaptam. Képtelen lettem volna a különféle leletek és krónikák tanulmányozására, az összefüggések felderítésére és az ellentmondások kibékítésére, amikor a saját életemben is akad bőven megoldanivaló probléma. Hiába próbáltam legalább a jegyzeteimet átnézni, hogy melyek is a legfontosabb tudnivalók Katalónia és Kasztília egymás közti háborúiról, de nem bírtam arra koncentrálni, amit a papíron olvastam. Egy idő után meg is untam a nyüglődést és felhívtam az édesanyámat aztán nekiálltam bepakolni néhány ruhát az elkövetkezendő pár napra és elutaztam Valladolidba. Úgy éreztem, hogy ha még pár órát egyedül kell eltöltenem a madridi lakásban, abba beleőrülök. Hiába volt nagyon otthonos a belső, mégsem éreztem magam otthon benne. Valami, mindig arra kényszerített, hogy meneküljek onnan, de még magam sem értettem, hogy mi ez az érzés és honnan jön, csak azt éreztem, hogy mindig csinálnom kell valamit és képtelen voltam nyugton ülni, a szülői háztól ezzel ellentétben pedig azt reméltem, hogy legalább pár nyugodt napot kapni fogok, ha elmegyek oda. A szüleim, mellettem álltak és támogattak akkor is, amikor összeházasodtunk Gonzaloval és most is számíthattam rájuk, amíg a válás le nem zajlott, reméltem, hogy ez esetben sem lesz ez másképp. Édesapám, bár ki nem állhatja a Real Madridot, Gonzalot  mégis el tudta fogadni. Eleinte persze furcsán nézett rám, amikor megtudta, hogy ki udvarol a lányának, de elég volt csak pár szót váltaniuk egymással, rögtön a szívébe zárta és nyugodt lélekkel bízta a kisebbik hercegnőjét a világhírű focistára. Édesanyám szintén nagyon megszerette a most már exférjemet és talán még jobban elszomorította, hogy nem múkődött a házasságunk és válás lett a vége, mint engem. A múlt napon nem egy üzenetet kaptam tőlük, amiben néhányan ügyesen elrejetett kérdéssel megpróbálták kipuhatolni, hogy hogyan is érzem magam a történtek miatt, de nem ugrottam bele a csapdába, bár így csak elodázni tutam a választ, mert anya rögtön látta rajtam a megérkezéseet követően, hogy semmi sincs rendben, de nem faggatott. Tudta, hogy elmondom majd neki. A napok gyorsan követték egymást és csak pár pillanatnak tűnő pár nap után azt vettem észre, hogy délután vissza kell utaznom az egykori spanyol fővárosból a jelenlegibe, mert a szabadságomnak vége. Kinn ültem a hintán, ahol gyerekként annyit játszottam. Körülnéztem az udvaron és számtalan emlék jutott az eszembe...a fa, ahová ezerszer felmásztam...a virág, aminek a szirmait letépkedtem...a nyugágy, ahol apa feküdt, amikor lelocsoltam egy meleg nyári napon... Vajon ez a baba, aki még olyan aprócska, hogy nem is látszik lesz olyan eleven, mint én voltam? Ő is le fog esni a fáról? Állandóan tele lesz majd horzsolásokkal, mert nem képes megülni a fenekén és mindig olyat csinál majd, amilyet nem kellene? Nekitámasztottam a fejem a hinta láncának és sóhajtottam egy nagyot. Bármit megadtam volna érte, hogy visszamehessek az időben és ismét gyerek legyek, akinek az a legnagyobb problémája, hogy anya már megint  a legizgalmasabb résznél hagyta félbe az esti mesét. Felálltam a hintáról, aztán bementem a házba. Anya éppen a konyhában mosogatott én pedig megfogtam egy konyharuhát és melléálltam, hogy segíthessek neki törülgetni.

-         Régen képtelenség volt, hogy rávegyelek bármi olyanra, aminek köze van a mosogatáshoz. – hagyta félbe a munkát egy pillanatra és rámmosolygott, aztán folytatta tovább és átnyújtott egy tányért.

-         Még ma sem ez a kedvenc elfoglaltságom. – jegyeztem meg miközben szárazra töröltem.

-         Van, ami sohasem változik. – nevette el magát anya én pedig jobban szemügyre vettem őt. Bár a nevetése ugyanúgy gyöngyözött, mint régen, a fekete hajában már megjelent pár ősz hajszál jelezve, hogy az idő bizony nem áll meg és nyomot hagy maga után...

-         Anya, én nem tudom mit tegyek. – fakadtam ki. – Már napok óta gondolkozom rajta, hogy megmondjam-e Gonzalonak vagy ne? Annyira hülye helyzetbe kerültünk... – tettem le a konyharuhát.

-         Valóban nem minden nap történik meg, hogy az ember a válása napján tudja meg, hogy gyermeket vár...de Gonzalonak joga van tudni róla, hisz ő az apja. Az unokám az ő gyereke is, nem csak a tied.

-         Tudom... – sóhajtottam fel – de... félek...

-         Gonzalotól?

-         Gonzalo reakciójától.

-         Kicsim! Én csak tanácsot adhatok, de nem beszélhetek vele én, ezt neked kell megtenned és lehetőleg minél előbb, amíg még Madridban van. – tette rá a kezét az enyémre. - Esperanza, most nem vizsgázni fogsz vagy doktorit védeni, hogy attól kelljen tartani, hogy valaki bele köt abba, amit mondasz. Nem ismered Gonzalot eléggé ahhoz, hogy tudd, hogy mi lesz a reakciója?

-         De ismerem...viszont akkor még házasok voltunk, most pedig elváltunk, teljesen más a szituáció.

-         Ő viszont nem lett más.

-         Csak az árnyéka lett saját magának...Anya, te nem láttad őt a tárgyaláson...én sosem hittem, hogy ennyire össze tud törni... – jutott eszembe az a délután és igyekeztem visszapislogni pát könnycseppet.

-         Azért készült ki ennyire, mert szeret téged Esperanza.

-         Akkor miért hazudott nekem? Miért csalt meg? – tettem fel két kérdést elcsukló hangon.

-         Nézd kicsim, mind a ketten emberek vagytok és az emberi természethez hozzátartozik, hogy képes hibázni. Hol csak egy apróságot rontunk el, amihez elég egy bocsánatkérés, de van hogy annyira tönkretesszük a dolgokat, hogy rengeteg időnket és energiánkat rá kell fordítani, hogy rendbe hozzuk, ha ez egyáltalán sikerül.

-         Ezt soha nem fogja rendbe hozni! – jelentettem ki határozottan - Ezért is váltunk el, de most már mindegy is... – vontam meg a vállam közönyt színlelve.

- Esperanza, én tudom, hogy mi történt és miért váltatok el, de most engedd meg ennek az öregasszonynak, hogy megossza veled, amit gondol. Kislányom,nálam jobban senki sem ismer téged. Én előbb tudom, ha valami nem stimmel veled, mint azt kimondanád. Emlékszem rá, hogy mit mondtál nekem, amikor a válásodról beszélgettünk és nehogy azt hidd, hogy nem vagyok tisztában az érzéseiddel. Te még mindig szereted az a fiút, bármit is írjon az a papír, mert csak annak fáj a hiánya, akit szeretünk. Sok nő ha abban a helyzetben lenne, mint te, elvetetné a gyereket, de neked ez eszedbe sem jutott és nem csak a neveltetésed miatt, hanem azért is mert tudat alatt ragaszkodsz hozzá, hisz összeköt titeket örökre. Tudom, hogy mennyire fáj, hogy megcsalt és ez nem is volt szép dolog tőle. Beszélnék is a fejével erről, de csak úgy, hogy apád ne tudja meg, hogy vele beszélek, mert kitekerné a nyakát, amiért ezt tette a kis hercegnőjével – mosolyodott el anya – de te már felnőttél és ami kettőtök között történik, abba én nem szólok bele. Esperanza, tudom, hogy most csendben ki fogsz menni a konyhából, aztán majd a szobádban végigdőlsz az ágyon és morogsz magadban, hogy milyen jó, hogy anyád ennyi szerelmes regényt olvasott és párkapcsolati tanácsadónak képzeli magát, de akkor is kimondom. Az nem jutott az eszedbe, hogy Isten egy újabb lehetőséget akar nektek adni ezzel a babával? – fejezte be a gondolatait anya, én pedig úgy néztem rá, mint aki most látott életében először fehér embert. Teljesen igaza volt abban, hogy mit fogok gondolni erről, amit elmondott. Egy romantikus regényben biztos úgy írták volna meg, hogy ezután a nő bepattan a kocsijába, meg sem áll a férfi lakásáig miközben egyfolytában hívja vezetés közben. A férfi mindeközben a bőröndjeit pakolja tele és elered az eső. Észreveszi, hogy az exfelesége kereste, aztán kilesve az ablakon meglátja az ismerős autót, mire lesiet a lépcsőn, a nő elmondja, hogy terhes és csókolóznak egyet az esőben, aztán boldogan élnek, míg meg nem halnak... Csak egy a baj ezzel, bármilyen szép is: az élet nem egy romantikus regény és nem is lesz az. Anya fürkészőn nézte az arcomat és magában talán már számolta a másodperceket, hogy mennyi idő után megyek majd ki a konyhából, de ezúttal nem mentem ki onnan, hanem csak átöleltem. Pár pillanatra becsuktam a szemem és minden olyan volt, mintha ismét gyerek lennék. Mintha hiába teltek volna el az évek, semmi sem változott volna, ami részben igaz is volt: még mindig anya lánya voltam. Nem akartam elrontani ezt az illékony varázst, ami akkor ránk telepedett azzal, hogy kifejtem a véleményem az utolsó utáni dobásról, de inkább visszaszívtam. A tagadás ez esetben csak megerősítést jelente, ezt pedig nem akartam. Egyszer neki is el kell majd fogadnia, hogy Gonzalo többet már nem a veje, bármennyire szereti is az argentint. Kis idő után felmentem a szobámba és ledőltem az ágyra. Átgondoltam, amit anya mondott és igazat adtam neki, de csak a baba kérdésben. Nem titkolhatom el Gonzalo elől, hogy tőle várok gyereket. Elszántam magam, hogy gyorsan összepakolok, beülök az autóba és meg sem állok Madridig. Ha beszélni akartam vele, még el kellett érnem mielőtt felszáll a gépe.  A ruháim összehajtogatásával nem sokat törődtem, csak gyűrtem be őket a táskámba, ahogy a kezembe akadtak. Addig akarta elindulni, amíg ismét meg nem futamodok és azt nem tudtam kiszámolni, hogy a határozottságom 1 perc vagy 2 óra után száll el, mint homokszem a szélben. Gyorsan búcsúsztam a szüleimtől, aztán rögtön a spanyol főváros felé vettem az irányt, ám alig hagytam el a szülővárosom határát dugóba keveredtem. A sor kilométeres hosszúságú volt és csak lépésben tudtunk haladni, az idő pedig egyre jobban múlt. Megadva magam a sorsnak hátradőltem a vezetőülésben, amikor rátévedt a tekintetem a táskámra és hirtelen nem is tűnt olyan banálisnak az elképzelésem arról, ahogyan ezt egy szerelmes regényben megírnák. Elővettem a telefonom és kikerestem Gonzalo számát, aztán tárcsáztam és kihangosítottam. Kicsöngött az én szívem pedig majd kiugrott a helyéről, miközben a monoton berregést hallgattam. Már majdnem feladtam, amikor felvette.

-         Mi történt Espe? Baj van? – hallottam meg a jól ismert hangot a vonal másik végén, amint aggodalomal telve kezdett el faggatni.

-         Nyugtass meg, hogy még nem a Barajason vagy! – vágtam rá ijedten. A háttérből beszélgetés és utcazaj hallatszott, biztos voltam benne, hogy nem otthon van.

-         Nem, Cachitoval ültünk be a De Mariába, átbeszélünk pár dolgot. Éjjel fél 12-kor fog majd csak felszállni a gépem. – magyarázta – De mondd már el kérlek, hogy miért fontos ez! Baj van? Olyan furcsa a hangod...

-         Beszélnem kell veled Gonzalo!

-         Hallgatlak!

-         Ez nem telefontéma.

-         Hol vagy most?

-         Épp a dugóban araszolok Valladolidból Madrid felé. Vagyis most már normálisan tudok haladni. – kerültem ki az útzárat, ahonnan már viszonylag rendes tempóban tudtam folytatni az utam a főváros felé. – Olyan háromnegyed óra múlva otthon leszek.

-         Egy óra múlva ott leszek a lakásodnál.

- Várlak! – vágtam rá, aztán ki is nyomtam a telefont. Percekig csak a kilégzés-belégzést gyakoroltam, hogy a normális ritmusára állítsam vissza a szívdobogásom és a légzésem. Még jobban szorítottam a kormányt, tudtam, hogy innentől már nincs visszaút. Egy órám van, hogy kitaláljam, hogy mit fogok mondani neki. Szemtől szemben fogok állni vele, Gonzalo pedig várni fogja a magyarázatom...el kell mondanom neki...

***

Idegesen néztem félre az óráról és felpattanva a kanapéról odamentem az ablakhoz. Kezemben egy bögre borsmenta tea volt, amelyet apró kortyonként iszogattam. Attól reméltem, hogy megnyugtat majd egy kicsit, de ez esetben semmilyen hatása nem volt. A függönyt félrehajtva figyeltem az utca forgalmát és vártam, hogy leparkoljon a ház előtt a jól ismert fehér Audi. Ahogy fogyott a teám és teltek a percek, úgy lettem én is egyre idegesebb és csak arra figyeltem fel, hogy remegni kezd a kezem. Gyorsan kiittam a maradék teám, aztán kivittem a konyhába a bögrét és inkább a kezeim tördeltem. Addig sem remegtek. A szomszédjai már rég hazaértek a szokásos hétvégi kirándulásokból és már az utolsó hűtőtáskát is bevitték a házba, amikor a környék családi méretű autói közül jócskán kirívó fehér Audi Q7 parkolt le a ház előtt. Vettem egy nagy levegőt, aztán elléptem az ablaktól. A kapu nyitva volt, így a megbeszéltek szerint az exférjem csak kinyitotta és bejött, aztán kopogtatott az ajtón.

-         Esperanza minden rendben? – fogta volna meg a kezem, de aztán meggondolva magát  visszahúzta és csak aggodalmas tekintettel nézett rám.

-         Gyere be! Ezt nem ajtóban kellene megbeszélnünk. – álltam félre, hogy bejöhessen. – Nem ülsz le? – mentünk át a nappaliba.

-         De. Köszönöm! – tette le magát a kanapéra. – De mondd már el, hogy mi történt! Megijesztesz...annyira sápadt vagy és a hangod is olyan volt a telefonban... Nagyon nagy a baj? – meredt rám a válaszra várva Gonzalo. Láttam rajta, hogy egymás után játssza le a fejében az összes lehetőséget, ami csak szóba jöhet és egyik elképzelése sem túl pozítiv töltetű.

-         Gonzalo – sóhajtottam – egy nagyon fontos dolgot kell mondanom neked. – ültem le mellé és a szemébe néztem, de képtelen voltam folytatni.

-         Hallgatlak! – noszogatott az argentin és egyre aggodalmasabb képet vágott.

-         Tudom, hogy ez most furcsa lesz.... – kezdtem bele a vallomásba, de inába szállt a bátorságom – Nem tudom elmondani. – ráztam meg a fejem és az arcom a kezeimbe temettem.

-         Istenem....Te beteg vagy! Mennyire súlyos? Gyógyítható? – nézett rám együttérzőn, mire én kínomban felnevettem.

-         Nem vagyok beteg.

-         Akkor? Kérlek ne kínozz! Mi az az életbevágóan fontos dolog, amit mondani akarsz? Mi van veled Esperanza? Még soha nem láttalak ilyennek. – fogta meg a kezem.

-         Emlékszel Szantorínire? – nyeltem egy nagyot - Arra az éjszakára, amikor kibékültünk? – próbáltam rávezetni, miközben felálltam mellőle és fel-alá kezdtem járkálni, mint egy ketrecbe zárt vad.

-         Hogy is felejthetném el? Az volt az egyik legszebb éjszaka, amit veled tölthettem.

-         Javíts ki ha tévednék, de nem védekeztünk.

-         Szedted a bogyóidat, nem?

-         Nem. – álltam meg a szoba közepén és egyenesen Gonzalora néztem. Az argentin arckifejezése egyből döbbentté változott.

-         Hogyhogy nem? – kérdezett vissza hitetlenkedve.

-         Amióta elköltöztem tőled senkim sem volt és Szantorínit sem úgy terveztem. – hadartam el idegesen.

-         De ez most....Várjunk csak! Dios mio!... – kezdett el tátogni, mint a halak és egy számomra meghatározhatatlan érzelmet tükröző arckifejezéssel nézett rám, amikor végre rájött az összefüggésre.

-         Babát várok Gonzalo....apa leszel. – törtem meg a csendet.

-         Ez biztos? – kérdezett vissza még mindig kissé hitetlenkedve és olyan arcot vágott, mint egy kisgyerek, amikor megkapja a régen áhított játékát karácsonyra, de nem biztos benne, hogy tényleg játszhat-e vele.

-         Még nem voltam orvosnál, de a teszt, ha pozitív az eredmény, akkor 90%-ban biztos. Akarsz kézzel fogható bizonyítékot is rá? – kérdeztem mire ő bólintott és odalépett hozzám. Megfogtam a kissé remegő kezét és becsúsztattam a felsőm alá, aztán kcsit megnyomtam vele a kellő helyén a hasam, ami keményebb volt, mint máskor szokott lenni. – Érzed? – kérdeztem, mire Gonzalo szeme gyanúsan kezdett el csillogni és ráhajtotta a fejét  vállamra, aztán elvette a kezét és hirtelen felkapott a nappali közepén és nevetve pördült velem párat.

-         Apa leszek! El sem hiszem.... Lesz egy gyerekünk, Esperanza! – állított ismét talpra, de csak azért, hogy ismét megölelhessen. Karjai bilincsként fonódtak a derekam köré és bármennyire szerettem volna elkerülni, hogy megcsókoljon még sem tudtam. Minden érzését belesűrítette abba a csókba, de én erőt vettem magamon és eltoltam magamtól.

-         Mi már nem vagyunk együtt Gonzalo. – tettem kersztbe a karjaim a mellkasom előtt, hogy ezzel is védjem magam tőle.

-         Na és? Az a gyerek az enyém is és ha tetszik, ha nem mi vagyunk a szülei. Összeköt minket, bármit is írjon a hivatalos papír. Ugye nem akarod elvetetni?

-         Dehogy akarom elvetetni! Meg fogom szülni és fel fogom nevelni, ha lesz mellettem valaki, ha nem.

-         Esperanza....tudod, hogy rám számíthatsz. Egyébként most hogyan tovább?– nézett rám reményt tükröző szemekkel.

-         Ez semmin sem változtat. – jelentettem ki ridegen. – Előbb kellett volna gondolkoznod.

-         De azt ugye megengeded, hogy elkísérjelek pár vizsgálatra? – kérdezte halkan. – Az a baba az enyém is, én vagyok az apja.

-         Persze, hogy jöhetsz majd. Nem akarlak eltiltani tőle, hisz a te gyereked is.  – kezdtem el a blúzom alját babrálni.

-         De nem gondolod át még egyszer, hogy...

-         Nem gondolom át... – tartottam egy kis szünetet. Még nem szoktam meg, hogy már nem hívhatom mi amornak vagy bármelyik becenevén, amit valaha is mondtam neki. -  Ez a vonat már elment Gonzalo. – ültem le mellé és mélyen a szemébe nézve mondtam, aztán nem bírtam tovább állni a tekintetét. Pár percnyi csend telepedett ránk és csak a beszűrödő utcazajt meg gyerekzsivajt hallottuk.

-         Egyébként hogy érzed magad? – nézett rám ismét az exférjem.

- Reggelente mindig rosszul vagyok, de ez majd egy idő után el fog múlni. – válaszoltam neki, aztán még végighallgattam jó néhány kérdését onnantól kezdve, hogy mikor láthatja majd először az ultrahangképen keresztül azon, hogy mikor tudjuk meg, hogy fiú-e vagy lány egészen az olyan nagyobb horderejű kérdésekig, hogy mit teszünk majd ha az Higuaín familía is tudomást szerez róla, hogy útban van a legkisebb argentin és a család nőtagjai kéretlenül is hasznos tanácsokkal és egyebekkel szeretnének majd ellátni egymásra licitálva. Gonzalo még mindig a hír hatása alatt állt és ennyire boldognak nem is tudom, hogy láttam-e valaha, mint akkor. Több órányi beszélgetés és egy vacsora után úgy ment vissza a moralejai házba, hogy lemondta az utazást. Ezen a nyáron nem ment haza lazítani kicsit Buenos Airesbe, hanem velem maradt Madridban, bármennyire is hajtogattam neki, hogy 1-2 hétre nyugodtan hazamehet látogatóba. Vigyázni akart rám és a kicsire, úgy is búcsúzott tőlem, hogy hívjam fel, ha bármire szükségem lenne, akár az éjszaka közepén is, nem fogja kikapcsolni a telefonját. A ház előtt beszállt az Audiba én pedig egész addig álltam a kapuban, amíg el nem tűnt a szemem elől a féklámpája. A kezem a hasamra tettem és halkan odasúgtam a pocaklakómnak, hogy az ő apja a legcsodálatosabb és legszerethetőbb ember a világon... 

Alma rebelde - VI. (befejező) rész

Hola!

Sajnálom, hogy ég csak most tudtam hozni a részt, de annyira el vagyok havazva... A Lo jurot igyekszem majd holnap hozni, addig is fogadjátok sok szeretettel az Ala rebelde befejező részét. :) 

Ibolya, remélem, hogy tetszett és sikerült örömet szereznem ezzel a "kis" meglepetés-történettel. :)

Puszi:

Detti

„Rosario! Várj egy kicsit!” –  kiabált Susana az éppen hazaérő Rosario után, amint megpillantotta a lányt, aki amint meghallotta a nevét, visszafordult a lépcsőről, hogy odamenjen az idős hölgyhöz, aki a seprűjére támaszkodott. A zsebéből elővett egy borítékot, amit odanyújtott Rosarionak.

-         Ez a tiéd.

- Köszönöm! – köszönte meg Rori és elvette a borítékot. Kíváncsian forgatta kezei közt és próbált valami arra utaló nyomot találni, hogy ki hagyhatta itt neki, de egy betű nem sok, annyi sem volt írva a borítékra. - Susana néni – nézett fel Rosario és ekkor vette észre, hogy az idős hölgy eltűnt mellőle, pedig meg akarta tőle kérdezni, hogy ki hagyta ott neki. Egy vállvonással túltette magát a dolgon és aztán kinyitotta a borítékot, ami egy papírt rejtett és annyi állt rajta, hogy el kell mannie a parkba, ahol egy bizonyos ponton megkapja a további utasításokat. Először össze akarta gyűrni a lapot és kidobni a kukába, mert rögtön rájött, hogy ki akarhat vele ilyen játékot játszani, de aztán csak győzött a kíváncsisága és elment a parkba, ahol a megjósolt helyen meg is találta a következő üzenetet. Először a háta közepére sem kívánta ezt az egész mászkálósdit, de a második állomás után azt vette észre magán, hogy ő is élvezi az egészet, de amint 2 számjegyűbe váltott az állomások száma, úgy kezdett el az ő lelkesedése és energiája is fogyni. „Menj haza, az utolsó meglepetést ott találod!:)" - olvasta a papíron Rosario. Eldöntötte, hogy most már ki sem fogja tenni a lábát a lakásból, ha egyszer átlépi a küszöböt. Gonzalo jóvoltából már keresztül-kasul körbejárta a várost és bár szeret hosszú gyalogtúrákat tenni, azért a jóból is meg tud ártani a sok. Sarkon fordult és a papírral a kezében elindult hazafelé. Gonzalo is már közel járt az oroszlános házhoz. Egyfolytában azt figyelte, hogy mikor tűnik fel a lány alakja, amint bemegy a házba. Amikor egy saroknyira járt onnan, elérkezett ez a pillanat is és Rosario gyorsan eltűnt a hatalmas ajtó mögött. A focista is meggyorsította a lépteit, hogy minél előbb felmehessen hozzá. reménykedett benne, hogy a sok gyaloglás eléggé lefárasztotta Charit ahhoz, hogy ne akadékoskodjon folyton és nyugodtan beszélhessen vele. Ha ez nem jön be, már csak egy ötlete van, amit használhatna: odakötözi a székhez és beragasztja a száját, bár a lányt ismerve nem volt benne biztos, hogy ha esetleg erre kényszerülne nem ő végezné-e a székhez kötözve... Rosario beillesztette a kulcsát a zárba és amikor kitárta az ajtót a szeme a duplájára kerekedett a meglepetéstől. A plafont több száz lufi takarta el, ő pedig máris megértette, hogy miért is kapott az egyik üzenet mellé egy tűt is. megfogta a külön színnel megjelölt szalagot, lehúzta a lufit, aztán kipukkasztotta. A lufiból egy darab papír hullott ki, ami össze volt tekerve és egy szalag fogta át. Rosario kioldotta a masnit és megnézte a képet, ami az Igúazut ábrázolta és ennyi állt alatta: "Utálom a pókokat, de ha akarod elkísérlek". Rosario nevetett egy jót az üzeneten, mert lelki szemei előtt megjelent a kép, amint a focista megijedve egy nyolclábútól az ő nyakába ugrik. Észre sem vette, hogy már nincs egyedül és kicsit megijedt, amikor meghallotta a lépteket maga mögött. A kezében fogta még a kis ládikát, amit az egyik állomás óta magánál tartott és reflexből odacsapott vele. Az ütés célba talált Gonzalo pedig elterült a padlón.

-         Úristen…megöltem a Real Madrid játékosát!-kiáltott fel,mikor meglátta a földön fekvő Gonzalot és mivel nem volt magánál megpróbálta magához téríteni. Rosario megfogta a félig teli lévő vizeskancsót és a tartalmával lelocsolta. A focista elkezdett prüszkölni, mire a lány fölé hajolt.

-         Jól vagy? –kérdezte aggódva.

-         Jééé…nem is tudtam, hogy a Mennyországban ilyenek az angyalok, pont úgy nézel ki, mint Chari! - mondta félig kómásan.

-         Mert én vagyok Rosario,te ütődött.

-         Te lelocsoltál! - ült fel méltatlankodva Gonzalo.

-         Fantasztikus észrevétel! – csapta össze a kezét Rosario. – Mit csinálsz?

-         Kicsavarom a vizet a pólómból. – bújt ki belőle Gonzalo.

-         Annyira nem lettél ... vizes. – nyelt egyet a lány, amikor diszkréten végigmérte a félmeztelen focista izmos felsőtestét. Gonzalo észrevette, hogy Rosario őt nézi és magában jót mulatott rajta, miközben feltápászkodott a földről, aztán visszabújt a pólójába.

-         Beszélhetnénk? – állt meg kis terpeszben a lánnyal szemben.

-         Nem.

-         Chari!

-         Lassan mondom és tagoltan, hogy megértsd végre: Nem vagyok Chari! – dühödött be és ahogy elment a focista mellett, megfogva a tűt beleszúrt egyet a hátsójába. 

-         Az igazolványaim meg mit ártottak neked? – vette elő Gonzalo az igazolványtartót a farzsebéből, mire Rosario morogva tette le a tűt és hátat fordítva a játékosnak bement a konyhába.

-         Rosario, beszéljük meg! – állt meg az argentin az ajtóban. Elhatározta, hogy most nem fog addig elmenni az oroszlános házból, amíg meg nem beszélik a félreértést.

-         Menj Sonia után, biztos hiányzol neki! – nézett fel egy pillanatra a lány, aztán ismét a hűtőbe bújt.

-         Mikor hiszed már el végre, hogy szakítottunk?

-         Az az újság... – kezdett magyarázatba Rori, miközben az ebédjéhez készítette elő a hozzávalókat.

-         Az az újság csak egy halom szemét. – vágott a lány szavába Gonzalo.

-         A fotókat akkor se tudod kimagyarázni.

-         Mert nem is hagyod... – forgatta meg a szemeit  a focista – Viselkedj már felnőttként és hallgass végig, kérlek!

-         Gonzalo Higuaín – tette le a kést Rosario és nyugalmat erőltetve magára ránézett a focistára – Engem ne akarj egy üres fejű pics@nak nézni, mert nem vagyok az! Egy kérdéssel el lehet dönteni, hogy kinek van igaza. Ott voltál azzal a nővel az El Brillantéban vagy nem?

-         Igen, ott voltam, de akkor sem az van, amit te gondolsz!

- Kinőttem már a mesékből Higuaín. – jelentette ki Rosario és olyan erősen szorította meg a kezében tartott zacskót, hogy még az ujjai is elfehéredtek. Gonzalo ellökte magát az ajtófélfától és határozott léptekkel ment oda a lányhoz. Dühös volt rá a makacssága miatt, de egyben meg akarta vele értetni azt is, hogy tévedett és Sonia már nincs vele és tényleg érdeklődik Rosario iránt. Maga sem tudta, hogy miért vonzotta annyira a lány, de az utóbbi napokban rendre azon kapta magát, hogy efelé a nem mindennapi nő felé szállnak a gondolatai. Ahogy odaért maga felé fordította az eddig makacsul ellenkező Rosariot és megakadályozandó, hogy bármit is mondjon ellenkezésképp lefoglalta a száját a sajátjával. Nem nagyon hatotta meg, hogy a lány a mellkasát és vállát csapkodja, nem engedte el és egyszer csak azt vette észre, hogy egyre kisebbek lettek az ütések, míg végül abba nem maradtak és a lány az eddig ellenkezésre fordított energiáit valami jóval kellemesebb dologba kezdi belefektetni. Rosario minden dühe szenvedéllyé és vággyá változott mintegy varázsütésre. Átadta magát az érzésnek és átkarolta a focista nyakát, aki a lány háta mögé nyúlva lesöpört mindent az asztalról és felültette rá a lányt, akinek keze utat talált a pólója alá. A tálak, zacskók és kanalak szerteszét szórodva hevertek az asztal körül, de miért is érdekelte volna ez bármelyiküket is? Ujjaival végigsimított a férfi kidolgozott felsőtestén, aztán levette róla a pólót. Gonzalo sem sokáig tétlenkedett, hanem a ruha alá benyúlva újra és újra végigsímitott Rosario gerincvonalán, aztán lesegítette róla a felsőt. A lány megragadta a focista tarkóját és még közelebb húzta magához, megpróbálva ezzel a tudtára adni, hogy ez a tempó nem túl megfelelő számára. Gonzalo ölelése engedett és a két kezével automatikusan a lány nadrágjának derekát kereste, de közben igyekezett kitapogatni minden érzékeny pontot Rosario testén. Gyorsan kioldotta az övet, amit Rori megérzett és segítségképp kicsit megemelte a testét, hogy a férfi akadálytalanul lesegíthesse róla a farmert. Két lábával átfogta a focista derekát, mire megérezte azt a bizonyos dudort a köldökétől egy arasszal lejjebb, aztánodatéve a kezét végigsímitott rajta, amivel még inkább felszította a szenvedély tüzét kettejük közt. Rosario belemosolygott a csókba és  elkezdte egyre lejjebb haladva a nyakát csókolgatni és néhol aprókat beleharapni, miközben a kezem automatikusan rátalált a nadrágja derekára, miközben a férfi keze a lány belső combjánál járt. Rori halkan felnyögött, amikor Gonzalo kezével rátalált a legérzékenyebb pontjára. Eddig csak néhány perverz elképzelése volt csak róla, hogy mennyi mindent lehet kezdeni azokkal a hosszú, művészi ujjakkal, de most már tapasztalata is volt róla.Egyre sürgetőbben csókolták egymást, mígnem már azon kapták magukat, hogy egy négyzetmiliméternyi textil sem maradt rajtuk. Rosario végigdőlt az asztalon, és bár fekhelyen nem volt kényelmes a keménysége miatt, mégsem zavarta ez a tény. Reggel amikor itt reggelizett még nem gondolta, hogy délután épp itt fogja elkapni a hév őt és Gonzalot, amit nem bírnak addig visszatartani, amíg egy szobával arrébb nem botorkálnak. A férfi megcirogatta a lány arcát, majd megcsókolta és beléhatolt. Finomkodva és gyengéden kezdtek mozogni, hogy fel tudják venni a ritmust,majd fokozatosan gyorsítottak a tempón. Érezték, hogy közel van az orgazmus, nem tartóztatták fel...és azt is érezték, hogy itt még közel sincs vége a konyhaasztalon történteknek....

***

Másnap reggel az első ablakon beszökő napsugár Rosario ágyán összeölelkezve találta őket. Rori már ébren volt, de Gonzalo még édesdeden aludt, amin nem csodlkozott. Egész éjjel alig aludtak valamit és ha épp nem a lepedőt gyűrték, akkor megbeszélték ezt az egész Sonia ügyet. Rosario nem tudott volna nem hinni a focistának, miután a nappalija plafonja még mindig tele volt lufikkal és aki egy ilyen játékot agyal ki, aztán bevállalja még azt is, hogy esetleg 8 napon túli sérüléssel hagyhatja csak el a lakása küszöbét, az nem hazudhat. Kibontakozott a focista öleléséből és kiment a konyhába összeszedni a ruháit, aztán felöltözött. Visszament a hálóba és leült az ágyára, úgy bújt bele a cipőjébe. Észre sem vette, hogy a focista is felébredt, aki mögé csúszott, aztán belecsókolt a nyakába.

-         Jó reggelt Chari! – súgta a fülébe, mire a lány gyilkos tekintettel nézett rá. – többet nem mondom, ígérem. – emelte fel a két kezét védekezően Gonzalo.

- Ez esetben neked is jó reggelt! – csókolta meg a focistát Rori, aztán hozzávágta a pólóját. – Öltözz fel, kirándulni megyünk. – mosolygott rá a lány és kiment a konyhába, hogy készítsen reggelit, aztán némi útravalót is tudjon csomagolni. Miután végeztek a reggeli teendőkkel lementek az oroszlános ház elé és bepattantak Rosario ütött-kopott kocsijába. A lány mielőtt indított volna megcsókolta a focistát, aztán bekapcsolta a rádiót, az autót pedig betöltötték Joaquín Sabina Crisis című dalának hangjai. Az autó kicsit köhögve bár, de beindult aztán maguk mögött hagyva a várost a nyíl egyenesen haladó kietelen országúton robogtak el a még kietlenebb déli tájak felé...

Lo juro otra vez - 7.fejezet

Sziasztok!

Először is bocsánatot kérek, tudom előbbre ígértem a részt, de a héten betegeskedtem is, meg az iskola miatt is el voltam havazva. Másodszor pedig ne haragudjatok azért sem, ha valakinél még nem kommenteltem, de egyszerűen nem volt időm rá, majd most hétvégén bepótolom a lemaradásom. :) A részhez csak annyit fűznék hozzá, hogy most extrán nagyon várom a kommenteket hozzá. :D A pipákat és kommenteket továbbra is köszönöm! :)

Puszi:

Detti

Gyönyörű nyári nap köszöntött Madridra. A nap már korán reggel melegen sütött be az ablakokon minél előbb a szabadba csalogatva a városlakókat. A szomszédból gyerekzsivaj hangzott át hozzám, a két kis szeretnivaló ördögfióka úgy lett egyre élénkebb, ahogy az idő múlt. Kinéztem a konyhaablakon és láttam, ahogy Lisát az öccse, Toñito kergeti a vízipisztolyával a házuk udvarán, a kislány pedig nagyokat nevetve és sikongatva szalad a testvére elől. Az édesanyjuk Teresa épp a reggelit vitte ki a konyhából, az édeasapjuk Alvaro pedig félretette az újságot, aztán odament a gyerekeihez és nyakoncsípte őket, amiből még nagyobb nevetés lett. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon, amit gyorsan le is töröltem a kézfejemmel, aztán elléptem az ablaktól. Erre a gyönyörű nyári napra írták ki a tárgyalást, én pedig ekkor már napok óta alig tudtam valamennyit is aludni, az elöző éjjel pedig csak még rosszabb volt. Néhány nappal a Szantoríniről való hazatérésem után kiköltözhettem az albérletből, mert a múzeum tulajdonában álló egyik házat, ahová az amerikai kontinensről érkező kutatókat szokták elszállásolni megkaptam addig, amíg újra fel nem tudom építeni a saját életemet. Ez a ház Madrid külvárosában található, egy nyugodt, családi házas övezetben, ami csak még jobban belelovall a depresszióba, amire igyekszek nem gondolni. Reggeltől késő éjszakáig a nem régiben Észak-Argentínában talált leleteket tanulmányozom, amiket a Museo de Américaba szállítottak kölcsönbe, hogy áttanulmányozhassuk és kiállítást rendezhessünk belőle. Igyekeztem elhitetni magammal, hogy nekem ez az élet így nagyon megfelel, de mindez csak addig tartott, amíg be nem fordultam az utcába és meg nem láttam a kisgyerekes családokat, ahogy sétálgatnak az utcán. Ahová csak néztem boldog idill vett körül, csak én voltam egyedül. Ahogy elnéztem a szomszédaimat megint mázsás súlyként szakadt rám a magány érzése...pár óra múlva szépen kiöltözve megjelenünk a bíróságon és ahogy kimondják a válást, többet már semmi sem fog hozzákötni az argentinhoz.  Vége lesz a kettőnk közti kapcsolatnak, végleg. Gonzalo hazudott nekem, megalázott és teljesen összetörte a szívemet ám mégsem volt nyugodt éjszakám, pedig még azt se érdemelte volna meg, hogy egyáltalán rá gondoljak. Sóhajtottam egy hatalmasat, aztán odamentem a hűtőhöz, hogy keressek valamit reggelire, pedig semmit sem kívántam. Hosszas tanácstalan válogatás után úgy döntöttem, hogy készítek egy rántottát és legalább egy-két falatot csipegetek belőle, de amint feltörtem a tojást és felverve a serpenyőbe öntöttem megcsapott a sülő rántotta illata, nekem pedig rögtön hányingerem lett tőle és szaladtam is a fürdőszobába. A konyha ajtóban vettem egy nagy levegőt és befogtam az orrom, aztán eltűntettem a félig kész rántotta nyomait és egy fél doboz légfrissítőt is elhasználtam, aztán főztem egy nagy adag kávét és leültem vele a konyhaasztalhoz, de mivel nem bírtam tovább a szomszéd gyerekek boldog zsivaját hallgatni, inkább átmentem a nappaliba. A dolgozószoba ajtaja nyitva volt és az íróasztalomon katonás rendben sorakoztak a frissen kiadott könyvek, amelyek csak arra vártak, hogy aláírva szétosztogassam őket. Kasztília és Aragónia történelme kapott helyet a lapokon, Katalóniát és Andalúziát a következő kötetbe terveztük bevenni.  A kanapén is ott hevert egy példány, amit kézbevettem és kinyitva az első oldalon végigsímitottam a lap azon részén, ahol az írók neve állt. A sorban a második az enyém volt: Dr. Esperanza Julia Navarro......

***

A Moralejában is mindenki örült az újabb napsütéses nyári napnak, csak egy ház volt, ahol senki sem húzta szét a sötétítő függönyöket. Az emeleti hálószobába csak annyi jutott be a melengető napsugarakból, amennyi fittyet hányva a sötétítő függönyökre az apró réseken át beszökött a szobába.Gonzalo az ágya szélén ült és kezével végigsímitott azon a helyen, ahol Esperanza helye volt, aztán egy nagy sóhaj kíséretében végigdőlt a fekhelyen. Az egyik kezét még mindig ott nyugtatta a takarón a másikat pedig a feje alá csúsztatta. Lassan körbejáratta a szemét a szobán és megállapította magában, hogy napról-napra egyre jobban eltűnik minden a házból, ami a feleségére emlékeztethetné. A szekrény fele üres volt, a fürdőszobában eggyel kevesebb törülköző lógott a szárítón, az ágy másik fele is üres volt... Amióta visszajött Szantoríniről sok álmatlan éjszakában volt része. Elmondani sem tudta, hogy mennyire megbánta azt, amit tett. Hogy is tehette ezt meg Esperanzával? Miért Isabel karjaitól várta a megoldást a problémákra?  A lelkén ugyan könnyített, hogy elrendezte az Isabel ügyet még aznap, amikor a nő felbukkant a görög szigeten, de ettől még nem kapta vissza Esperanzát és nem is fogja... Megpróbált vele beszélni, de a felesége keresztülnézett rajta, amit meg is értett, de attól még borzasztó nagy fájdalmat okozott neki. A válóokok közé bekerült a hűtlenség is, az ő hűtlensége. Az éjjeliszekrényen még ott voltak a képek kettőjükről, de vele szemben a szekrényen fogasra téve már ott pihent a délutánra előkészített öltözéke is. Már csak pár órája maradt, amíg a feleségének mondhatja Esperanzát, aztán mindennek vége szakad.  Már semmi köze nem lesz hozzá hivatalosan... Még pár óráig reménykedhet a csodában, kapaszkodhat egy szalmaszálba, de aztán az is el fog törni. Esperanza teljesen el fog tűnni az életéből, többet nem fogja hallani a nevetését, ha hazaér, nem fogja ébren várni késő éjjel, ha rosszul sikerül egy meccs, csak azért, hogy szótlanul átölelje, amint belép az ajtón és többet nem fogja érezni az illatát a párnán. Pár óra múlva az élete darabjaira fog széthullani és a tudat mázsás súlyként nehezedett a vállára, amit elviselhetetlenül nagy tehernek érzett akkor. Felpattant az ágyról és az összes képet, betette a fiókba, aztán bement a szobába, hogy megmossa az arcát, hátha megnyugtatja kicsit. De ez sem használt. Az első kezébe akadó tárgyat, amiről meg sem nézte, hogy micsoda, nagy csattanással vágta a falhoz, aztán két kézzel a mosdókagylónak támaszkodott. Megnyitotta a csapot és farkasszemet nézett a tükörképével, aztán egy kis vizet fröcskölt az arcára és elzárta a csapot. Megtörölte egy törülközővel az arcát, aztán a földre ejtette a törülközőt és akármennyire is próbálta, képtelen volt tovább tartani magát....

***

Pár órával és egy újabb rosszulléttel később egy nagy sóhaj kíséretében állítottam le az autót a parkolóban. Az ügyvédem már az ajtóban állt és engem várt, de én még akartam nyerni pár percet, hogy össze tudjam szedni magam. Még egyszer átnéztem a táskámat, hogy minden fontosat elhoztam-e és azt hajtogattam magamban, hogy erős leszek. Sandoval egyre türelmetlenebbül tekingetett az autóm felé, így úgy gondoltam, hogy ideje lenne végre kiszállnom. Kinyitottam az autó ajtaját, és kiszálltam. Az öltözékemet megigazítottam, aztán nyugalmat erőltetve magamra odasétáltam az ügyvédhez. Abban reménykedtem, hogy talán Gonzalo el sem fog jönni és akkor elkerülhetem vele a találkozást. Nem akartam látni, de nem volt szerencsém. Ahogy beléptünk és a tárgyalóhoz mentünk, megpillantottam a folyosón Rivera mellett állva. Megtört volt és az árnyéka a saját önmagának. Majdnem megesett rajta a szívem, ahogy ott állt lehajtott fejjel, amint a cipője orrával a padló díszítését rajzolgatta körbe újra és újra. Amint meghallotta az ütemesen kopogó cipősarkokat, ahogy felöltve az álarcomat közeledtem felé felkapta a fejét és rám emelte a tekintetét, de én keresztülnéztem rajta, mintha ott sem lett volna. Leültem az egyik padra és a mobilomba mélyedtem, féltem, hogy nem bír el a saját lábam. Arra koncentráltam, hogy kibírjam a tárgyalás végéig, aztán úgyis megyek dolgozni és estig-késő éjjelig nem kell rá gondolnom. Egyszer csak kinyílt az ajtó és beléphettünk a tárgyalóterembe. Két egymással szemben álló asztalnál foglaltunk helyet, aztán kezdetét vette a tárgyalás. A bíró ismertette az iratokat, de én oda sem figyeltem rá, hogy mit beszél. Az ujjammal az asztalra rajzolgattam mindenféle ábrákat és néha-néha rápillantottam a bíróra, mintha minden idegszálamal odafigyelnék. Gonzalo végig esdekelve kereste a tekintetem, de továbbra is úgy tettem, mintha senki sem ülne velem szemben a másik asztalnál. Mikor az iratok ismertetésének végére értünk hangosan és tisztán érthetően válaszoltam a bíró által feltett kérdésekre, ami hatalmas erőfeszítésembe került, majd Gonzalora került a sor. Azt hittem, hogy majd mindent megpróbál, hogy ne váljunk el, de nem akadékoskodott, mindennel egyetértett, a bíró még feltett pár kérdést és kimondták a válást, aztán vége is lett. Legszívesebben ordítottam volna, ahogy kifelé sétáltam a teremből... Miért nem áll meg forogni a Föld egy pillanatra, amikor nekem ennyire fáj? Hogy mehet tovább úgy az élet a városban, ahogy eddig is, mintha mi sem változott volna? A bíróság ajtajában megálltam egy kicsit és körülnéztem. Nem dőlt össze a világ, pedig én határozottan úgy éreztem belül. Gonzalo két lépésnyi távolságra tőlem állt és lassan lehúzta a gyűrűt az ujjáról, amit megcsókolt, aztán beletette a zsebébe. A most már exférjem felém fordult és nem szólt semit, csak nézett. Én is lassan ráemeltem a tekintetem és mélyen a szemébe néztem, de egy szót sem szóltam. Már semmi sem kötött hozzá... Ami köztünk volt, az Szantorínin végérvényesen széthullott. Egy álmot kaptam tőle, amiből most fel kellett ébrednem. Ő volt az életem egyetlen komoly kapcsolata, neki adtam 4 évet az életemből... a legszebb és  legbolondabb 4 évemet... „Köszönöm!” – préseltem ki magamból elcsukló hangon. Szerettük egymást és annyi szépet adott nekem, amiért hálával tartoztam neki. Az álmunk is egy volt és egyet akartunk, de valahol tévútra kerültünk, aztán már nem találtunk vissza a helyes útra. „ Nem érdemeltelek meg...” – szólalt meg halkan Gonzalo, aztán lehajtotta a fejét. Odaléptem hozzá és megöleltem, amit ő is viszonzott, de aztán elléptem tőle és minden jót kívánva neki a könyneimet törölgetve elsiettem a parkoló felé.  Bevágódtam az autóba és rögtön indítottam, hogy pár méterrel arrébb félreálljak. Ráhajtottam a fejem a kormányra és kisírtam magam, aztán feltettem a napszemüvegem és a múzeumig meg sem álltam. Ahogy beértem első dolgom volt megmosni az arcom, aztán szinte úgy siettem az asztalom felé, mint akit üldöznek. Magam elé vettem az egyik dobozt és kesztyűt húzva kipakoltam belőle a különféle tárgyakat, amiket a jezsuita misszió területén találtak. Úgy dolgoztam, mint egy eszelős és még szünetet sem engedélyeztem magamnak. A percekből lassan órák lettek, de én még mindig ott ültem az asztalnál és mindenféle leletet forgattam a kezemben. Mindent kizártam a külvilágból, csak a több száz éves tárgyakra koncentráltam és észre sem vettem, hogy valaki megállt az asztalom mellett. Valaki kivette a kezemből az ősrégi imádságos könyvet, én pedig mérgesen néztem fel. A közvetlen főnököm, Daniela állt ott és úgy nézett rám, mint az anyák szoktak a gyermekükre, amikor sumákoláson kapják őket.

-         Espe, ez így nem jó.

-         Ne aggódj mindjárt befejezem.

-         Nagyon jól tudod, hogy én nem erről beszélek. – letette a könyvet az asztalra, aztán odahúzott egy széket és leült rá. – Tudom, hogy fáj, de az nem megoldás, ha elmenekülsz a fájdalom elől. Ha szeretnéd elengedlek egész hétre, menj látogasd meg a szüleid és dolgozd fel a válást, aztán zárd le magadban. Hidd el neked is jobb lesz! – tette a kezét a vállamra.

-         Nekem ez így jó.

-         Ne légy már ilyen makacs! Csak a vak nem látja rajtad, hogy szenvedsz. Legalább beszéld ki magadból! Itt vagyok, én meghallgatlak. Tudod, hogy rám számíthatsz! – próbált meg hatni rám, de ekkor az egyik munkatársam elővette az uzsonnáját és a doboza egy rántottát rejtett, amitől megint elkapott a hányinger és csapot-papot otthagyva rohantam a mosdóba.

-         Azt hiszem a gyomromra ment ez a sok idegeskedés. Ez ma már nem az első volt. – ültem vissza Daniela mellé egy kis idő múlva.

-         Mondd csak, ma hányszor voltál rosszul?

-         Kétszer. A tárgyalás előtt, meg reggel...de biztos csak az idegeskedés miatt, mert nem ettem semmit sem.

-         Barcelonában is folyton rosszul voltál reggel, amikor elmentünk II. Péter krónikáiért, hogy ide szállítsuk őket. – gondolkodott el.

-         Amilyen stresszben élek mostanság nem is csoda. – intettem le.

-         Espe, gondolkodj már egy kicsit! Ez nem lehet gyomorrontás meg stressz...

-         Dani... – néztem rá csúnyán, de ő nem hagyta magát.

-         Szantorínin meddig voltatok?

-         Majdnem 3 hetet.

-         Lefeküdtél Gonzaloval? – kérdezte meg kertelés nélkül. Nekem már a nyelvemen volt a kifogás, amivel leinthettem, de akkor a szemem rátévedt a naptárra és szinte megkövültem. A nagy igyekezetemben, hogy minél kisebb sérüléssel próbáljam meg megúszni a válást el is siklottam a dátum felett. Kikerekedő szemekkel néztem a naptárat és megcsóváltam a fejem. Már rég meg kellett volna jönnie és ennyit még soha nem késett.

-         Dani, hazamehetek? – kérdeztem idegesen.

- Persze. – bólintott, mire én kapkodva szedtem össze a dolgaim és úgy ahogy a kezembe kaptam őket, úgy dobtam be mindent a táskámba össze-vissza. – Majd hívj fel, hogy mi a helyzet. – állított meg még Dani az ajtóban, aztán megölelt és súgott pár bátorító mondatot a fülembe aztán elengedett. Útközben beugrottam egy gyógyszertárba és vettem egy terhességi tesztet, amivel azonnyomban bezárkóztam a fürdőszobába. A lehajtott WC-n ültem kezemben a teszttel és alig győztem kivárni az eredményt. A szívem a normális sebesség többszörösével vert, ahogy figyeltem, hogy hány csíkot fog mutatni. Amikor végre meglett az eredmény az arcom a kezembe temettem és zokogni kezdtem. Egyszerűen nem bírtam elhinni azt, amit láttam...a teszt eredménye szerint babát várok Gonzalotól....

Alma Rebelde - V. rész

Hola!

Meghoztam az Alma Rebelde utolsó előtti részét. :) Holnap pedig érkezik a Lo juro. :)

Jó olvasgatást kívánok hozzá!:)

Puszi:

Detti

A hétvége hamar elszállt és Rosario azon kapta magát, hogy az ütött-kopott autójával már abba az utcába fordul be, ahol az oroszlános ház áll. Vasárnap este volt és a vezetéstől kissé fáradtan szállt ki az autójából. A Junínban töltött napok csodálatosan teltek és nagyon jól érezte magát Natával. Szinte egy percet sem unatkoztak, mindig volt mit csinálniuk és jól is esett mind kettőjüknek kicsit nosztalgiázni és jókat nevetni a réges régi történeteken. Rosario szinte már el is felejtette, hogy mi is történt a boltban mielőtt elment erre a kis kirándulásra. Nem is nagyon gondolt Gonzalora egész addig, amíg meg nem látta az útjelzőt táblát a város határában: Santa Clara del Mar. Ahogy megpillantotta a városka nevét ismét előjöttek a rossz emlékei, mintha a Junínban töltött idő alatt be tudta volna tenni egy kis fiókba, amit gondosan becsukott, de ismét a városba érve kiugrott volna helyéről a fiók, aztán kiborult belőle minden. Rosario kivette a sporttáskáját és becsapta az autó ajtaját, aztán első útja Susana nénihez vezette. Kopogtatott az ajtón, aztán türelmesen megvárta, amíg az idős hölgy a bejárathoz nem csoszog és ajtót nem nyit.

-         Rosario csillagom, gyere be! – tárta ki az ajtót, hogy a lány beléphessen a szobába.

-         Susana néni, nem szeretnék zavarni, csak szólni akartam, hogy hazajöttem. – mondta mosolyogva Rosario, mivel látta, hogy az idős hölgy már a lefekvéshez készülődhetett.

-         Te soha nem zavarsz. – fogta kézen a lányt és behúzta a küszöbön. Rosario megadta magát és követte a nappaliba. A bejárat mellé ledobta a táskáját, aztán helyet foglalt a kanapén, míg Susana előkereste a pótkulcsot és egy borítékot, amit átadott a fiatal lánynak.

-         Hernán keresett és amikor mondtam, hogy nem vagy itthon megkért, hogy ezt adjam át neked és üzente, hogy lenne egy kis munka a számodra, majd keresd meg.

-         Rendben. Köszönöm Susana néni! – tette zsebre a borítékot Rori és felállt a kanapéról.

-         Az a szimpatikus fiatalember is keresett... – jegyezte meg az idős hölgy.

-         Az nem fontos. – legyintett Rosario és már menni készült. – Most már tényleg nem szeretnék tovább zavarni és én is fáradt vagyok.

-         Kikísérlek. – indult utána Susana. Rosario felkapta a táskáját és kinyitotta az ajtót.

-         Jó éjszakát Susana néni!

-         Jó éjszakát neked is aranyom! – köszönt el a lánytól, de aztán még utána szólt. – Rosario! – a lány megállt és kérdőn nézett az idős hölgyre. – Az a fiatalember több, mint egy órát várd rád, miután elmentél.

- Hát ha nem volt jobb dolga... – sóhajtott egyet a lány, aztán elindult fel a lépcsőn miután hallotta, hogy az idős hölgy becsukta az ajtaját. Rosario nem nagyon akart Gonzaloval foglalkozni. Mit tudna azon megmagyarázni, hogy barátnője van és közben még őt is szédíteni akarja? Kinyitotta a lakása ajtaját és belépett rajta. A táskájából nem volt energiája kipakolni, így csak ledobta az előszobában majd az irányt a fürdőszoba felé vette és egy gyors zuhany után bedőlt az ágyába. Próbált elaludni, de a gondolatai nem hagyták békén, mert minduntalan a focistánál kötöttek ki. Azt nem nézte volna ki belőle ezek után, hogy több, mint egy órát képes volt várni rá a ház előtt. Tudta róla, hogy a pályán kitartó, de hogy még szerelmi ügyekben is az? Ugyan milyen okos kifogást talált ki, amit ennyire el szeretne neki mondani? Áttért a muzulmán hitre és ezentúl Gonzalo is a többnejűséget preferálja, ő pedig pont jó lenne második számú feleségnek? Photoshoppal készítették a képeket és valójában ott sem volt az a lány? Keserű iróniával nevetett a saját ötletein, aztán az oldalára fordult és szépen lassan elnyomta az álom...

***

Másnap Rosario már korán reggel felhívta Hernánt. Rögtön ez volt az első dolga, amint visszaért a szokásos reggeli futásából és megegyeztek a munkát illetően. Hernán a városka ezermestere volt, aki képes volt bármit megjavítani és akármi elromlott, mindenki őt hívta. Most egy nagyobb megbízást kapott és szüksége volt két segítő kézre maga mellett, neki pedig rögtön a lány jutott az eszébe. Jól ismerte már Rosariot és tudta, hogy bámulatos érzéke van a különféle dolgok megszereléséhez, ami egy lánynál igen ritka adomány. Rosario ránézett az órájára, aztán körülnézett a konyhában, hogy megnézze, miből is készíthetne magának reggelit. Egy rövidebb mérlegelés után a rántotta mellett döntött, amit gyorsan megcsinált magának, majd miután végzett a reggelivel átöltözött a munkaruhájába. Nem sokkal később Hernán is megérkezett és együtt indultak el az oroszlános ház elől. Rosario a gondolataiba mélyedve ült az anyósülésen és kifelé bámult az ablakon. Hernán nagyon szeretett beszélni és nem nagyon zavarta az sem, ha a körülötte lévők csak  csendben hallgatjak és nem szakítják félbe még helyeslő mondatokkal sem. Rosario úgy tett, mint aki figyel, de valójában nem sokat értett meg abból, amit az utitársa mesélt neki. A lány először nem is sejtette, hogy hol kell majd dolgoznia, csak akkor kezdett gyanút fogni, amikor egyre kijebb haladtak a városka központjától. Egyre érdeklődőbben nézte az ablak előtt elsuhanó utcákat és a keze ökölbe szorult, amikor Hernán Santa Clara del Mar legpuccosabb és legdrágább háza előtt fékezett le. Szinte megkövült a döbbenettől és különféle szitkokat szórt az összepréselt ajkai közül a ház átmeneti lakójára. Mást nem tudott volna mondani, ami jobban hiányzott neki, mint az, hogy már hétfőn reggel egy jót veszekedhssen Gonzalo Higuaínnal Hernán füle hallatára. A férfi már kiszállt az autóból és egyik kezében a cetlire felírt kapukóddal, a másikban pedig a szerszámosládájával a kocsi mellett állt és arra várt, hogy Rosario kövesse, de a lány még mindig csak úgy ült az anyósülésen, mint akit az imént öntöttek le egy jó nagy dézsányi hideg vízzel. „Rosario!” – bökte meg a vállát Hernán, mire a lány kérdőn nézett rá, de aztán kapcsolt és kioldva a biztonsági övet kiszállt az autóból. A férfi a kezébe nyomta a cetlit a kapukóddal és előreküldte. Miközben Rosario beütötte a számokat, lopva benézett az udvarra, ahol nem találta ott a játékos autóját, ami kis megnyugvással töltötte el. A házban szintén senki sem volt így még inkább megnyugodva fújta ki az eddig benntartott levegőt, aztán Hernánt követve bement az előszobába, ahol megbeszélték, hogy melyikük mit fog csinálni. A férfi elvállalta, hogy megnézi a csöpögő csapot, a lánynak pedig a polc jutott a hálószobából, amit le kell onnan szedni még mielőtt fejbevágná Higuaínt. Rosario bement a hálóba és rögtön megpillantotta a nem túl stabilan álló polcot az ágy felett. Egy pillanatig erős késztetést érzett rá, hogy úgy hagyja, hátha nem ártana meg egy kis ütés a fejére és helyrerázódna az esze, na meg végre megtanulná, hogy nem szép dolog több vasat is a tűzbe tartani és mások érzelmeivel játszani, de aztán mégsem hagyta, hogy a vállán ülő kisördög irányítsa és jobb híján lerúgva a cipőjét felállt az ágyra, aztán nekilátott a polc lecsavarásának. Amíg dolgozott a kedvenc dalait dúdolta és észre sem vette, amikor Gonzalo megérkezett. A játékos nekidőlt az ajtófélfának és magában jókat nevetett azon, ahogy Rosario dudorászik munka közben.

-         Inkább írd le Chari, majd elolvasom! – ugratta, mire Rori megijedt és fenékre huppant az ágyon. – nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar az ágyamban fogsz kikötni. – nevetgélt Gonzalo.

-         Inkább köszönd meg, hogy leszedtem ezt innen még mielőtt le ne esett és el nem találta azt a hülye fejed. – mutatott rá a polcra, aztán lemászott az ágyról, megigazította az ágyneműt és összepakolva a szerszámait felvette az éjjeliszekrénynek támasztott polcot és ki akart menni a szobából, de az ajtóban a férfi megfogta a karját megállásra kényszerítve őt.

-         Beszélni akarok veled Rosario. – komolyodott el.

-         Én meg nem akarok veled. – vonta meg flegmán a vállát a lány.

-         De ez az egész nem az, aminek látszik. Engedd már meg, hogy megmagyarázzam!

-         Kinőttem már a mesékből, aranyapám.

-         Látod itt Soniát valahol? – kérdezett vissza rögtön Gonzalo.

-         Most épp nem.

-         Mert már rég nincs is itt. Szakítottam vele.

-         Én meg az angol királynő vagyok. Ide figyelj Higuaín! Jobban teszed, ha békén hagysz. Ne akard hogy bepipuljak, mert akkor Buenos Airesig rugdalom a segged.

-         Rosario!

-         Engedj el! Különben is én most dolgozom.

-         Hát jó. De ezt még nem játszottuk le! – engedte el a lány karját, aztán utánakapott és se szó, se beszéd megcsókolta. – Ne nézz így rám! Elengedtelek....azt nem mondtad, hogy nem foghatlak meg még egyszer.

- Aranyapám...még egy ilyen és én váglak fejbe a polccal. Komolyan mondtam. – fordult sarkon Rosario és otthagyta a hálószoba ajatajában álldogáló Higuaínt. Gonzalo mosolyogva nézett a lány után, mert ő már tudta, hogy milyen meglepetés fogja várni Rosariot, ha hazaér. Lement a nappaliba és ott várta meg, míg hernán is végez a csöpögő csappal, aztán miután kellő távolságba értek a háztól ő is autóba pattant és izgatottan várta, hogy mi lesz Rori reakciója a kis meglepetésre....