Lo juro otra vez - 4.fejezet

Helló!

Mivel este meccset pótolnak fiúk, rendhagyó módon korábban hoztam a folytatást.:) Örülök, hogy ennyire tetszik Nektek a Lo juro. Annyira jól esik, hogy rendszeresen 10-15 pipát látok a tetszik mellett részenként, hogy el sem tudom mondani. Köszönöm! :) Látom, hogy az Alma Rebeldét is olvassátok, oda is szabad ám kommentelni. ;) Na de nem rizsázok tovább hanem inkább jó olvasást kívánok! :) 

Puszi:

Detti

Már korán reggel kidobott az ágy. Talán órák óteltek el, talán csak percek mióta fenn voltam, nem tudtam és nem is érdekelt. Azt sem tudtam, hogy hány órát aludtam az éjszaka.  Miután felébredtem, hiába próbáltam továbbaludni ezért inkább halkan kicsoszogtam a konyhába és feltettem főni magamnak kávét. Gonzalo szobájának ajtaja még csukva volt és gyanítom, hogy mélyen aludt még szerencsére. Kiöntöttem a forró és élénkítő fekete löttyöt egy bögrébe, adtam hozzá tejet és cukrot, aztán felmentem a teraszra. Kihúztam az egyik széket leültem rá és az egyik lábam kibújtatva a papucsból felhúztam. Hátradőltem az igazán kellemes időben és  két kézzel markoltam a bögrém, néha pedig aprókat kortyoltam belőle. Ugyan a kávé egyre jobban hűlt ki, én szinte észre sem vettem. Elmerültem az elém táruló látványban és közben folyamatosan a múlt estén járt az agyam. A nap még a sziget másik felét világította be és egyre jobban felkúszott a tenger fölé. Becsukott szemmel hagytam, hogy a meleg napsugarak megsimogassák az arcom. Nem tudtam, hogy mit tegyek és teljesen összezavarodtam. Hogyan viszonyuljak most Gonzalohoz? Tegyek úgy mintha mi sem történt volna? Mutassam ki, hogy mennyire összezavart? Ugyanis másra sem tudtam gondolni, csak arra a csókra a tengerparton és ahányszor felidéztem azt a néhány percet, a szívem ugyanúgy kezdett el viselkedni, mintha még tinédzser lenne és fittyet hányva arra, amit az eszem tanácsolt neki szinte repesett az örömtől, amikor valaki elállta előlem a napfényt és kinyitva a szememet a férjemet pillantottam meg előttem állni. Megkerülte az asztalt és leült a másik végére.

-         Jól aludtál? – érdeklődött.

-         Fogjuk rá. – bólintottam és letettem a kiürült bögrét az asztalra – Te?

-         Fogjuk rá. – mosolyodott el. – Olyan kényelmetlen volt az az ágy. – nyújtozott egyet.

-         Akkor költözz fel a nagy hálószobába. – intettem a fejemmel az ajtó felé, ami az említett szobába vezetett.

- Ma éjjel már ott fogok aludni. – jelentette ki egy sokat mondó nézés kíséretében és visszament az épületbe. Én is megfogtam a bögrém és visszavittem a konyhába. A nappaliban azonban megálltam egy percre, amikor a kanapé előtti asztalon megpillantottam a könyveimet és a laptopom, amit az argentin a megérkezésünk napján kobzott el tőlem.

-         Köszönöm! – mosolyogtam Gonzalora, amikor beléptem a konyhába.

- Ezért a mosolyért máris megérte visszaadnom a cuccaidat. – nézett fel egy pillanatra a tányérok fölül, aztán intett, hogy kövessem és a teraszon reggeliztünk meg, ott ahol az előbb is ültünk.

-         Ma délelőtt jönnek megnézni, hogy mi lehet a baj a zuhanyzóval a szobádban. – mondta két falat közt.

-         Akkor még ma reggel használhatnám a te fürdőszobád?

-         Persze. – bólintott. – Ma mit szeretnél csinálni egyébként? – kérdezte egy hirtelen témaváltással.

-         Rád bízom. – vontam vállat.

-         De mégis hová szeretnél elmenni? Mit akarsz megnézni a szigeten? – faggatott tovább.

-         Ha megmondom nem fogsz puffogva elvonulni a konyhába azzal, hogy munkamániás vagyok? – kérdeztem gyanakodva, ugyanis túl jól ismertem már.

-         Nem. Szerinted miért kérdezem, hogy mihez lenne kedved?

-         Thérába szeretnék elmenni és megnézni az ásatást meg a múzeumot.

-         Akkor oda fogunk menni. – dőlt hátra jóllakottam a székében.

-         Te biztos meg akarsz egy ásatást és „csupa régi kacatot”. – mutattam az ujjaimmal az idézőjeleket.

-         Ez minden vágyam.

-         Komolyan mondod? Ha nem akarod nem kényszerítelek rá.

-         A lehető legkomolyabban mondtam. – tolta ki a széket és felállva odasétált a terasz széléhez, onnan nézte Néa Kaméni szigetét, amely pont Fírával szemben emelkedik ki a tengerből.– Espe, én azt szeretném, hogy jól érezd magad.

-         De eddig soha nem jutott eszedbe ilyesmi. Azt sem szeretted, ha otthon szóba kerültek a kódexek, oklevelek, aranypénzek és törött kancsók.

- Most viszont érdekel és amint elkészültél indulunk is. – jelentette ki ellentmondást nem tűrően és mélyen a szemembe nézett. Nem bírtam sokáig állni a tekintetét, ezért felálltam az asztaltól és bementem az épületbe, hogy lezuhanyozzak. Most már teljesen biztos voltam benne: Gonzalo tényleg véresen komolyan gondolta a békülést, a fal, amit pedig felhúztam magam köré egyre nehezebben bírta az ostromot...

Egy rövidebb kocsikázás után érkeztünk meg a sziget túloldalán lévő Kamariba. A mediterrán nap forrón tűzött a városka utcáiban járókelőkre. A tekintetem körbejárattam a városka főterén és szinte azonnal ki is szúrtam, hogy merre kell mennünk. Gonzalo és én is felkaptuk a hátizsákunkat, aztán elköszöntünk egy délelőttre a bérelt cabriotól. A városból 4 km hosszúságú szerpentinút vezetett az ókori romok és az ásatás helyére. Én úgy terveztem, hogy majd csak inni állunk meg néha, de a férjem már elég hamar ülőhelyet szeretett volna keresni magának. Egy a hegyre boruló lombkoronájú ciprusfa mellett megálltunk pihenni. Ledobva a zsákomat elővettem a vizet és ittam pár kortyot, míg Gonzalo vágyakozó szemmel tekintgetett az úton fel-alá közlekedő autók és kisbuszok felé.

-         Ne mondd, hogy már kifáradtál! Ilyen fitt vagy? Hát mit csináltok ti a Real Madridnál edzés címén?

-         Én bírom, csak azért gondoltam, hogy álljunk meg, nehogy elfáradj.

-         Gonzalo... – néztem rá mindent tudó tekintettel.

-         Jó, igazából egy kavics ment a cipőmbe. – kezdte el kikötözni a cipőfűzőjét.

- Értem. – bólintottam és türelmesen megvártam míg a nem létező fránya kavicsot kiszedi a cipőjéből, megiszik egy fél üveg vizet és végre készen áll a továbbindulásra. Egyre lassabban vonszolta magát mögöttem és mikor elértük a teraszt, ahol az ásatást és a romokat lehetett megnézni rögtön behúzódott az egyik fa alá. Megálltam az egyik félreeső helyen és két kézzel kapaszkodtam a sapkámba, nehogy elvigye a szél. Bámulatos kilátás nyílt a tengerre és nem esett nehezemre elképzelni a néhány kő és oszlop alapján, hogy milyen épületek állhattak itt. Irigyeltem kicsit azt, aki az ősi Théra ezen épületében lakott. Biztos gazdag volt és szolgák egész hadának parancsolt. Reggelente pedig amikor felkelt az ablakából a tengert nézhette. Lehet, hogy visszavárt valakit és reménykedve nézett a távolba...talán épp Trója alól várta vissza azt a valakit és szüntelen kémlelte a láthatárt, hogy mikor tűnik fel a horizonton az ismerős vitorla...

-         Min gondolkodsz? – lépett mögém az argentin és végigsimított a karomon, ezzel kirángatva engem az ábrándokból.

-         Csak megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lehetett az az épület, ami itt állt.

-         Tengerre néző luxuslakás, közművesített telken, mélygarázzsal?

-         Olyan lökött vagy! – nevettem el magam.

-         Azt hiszem napszúrást kaptam. – nevetett ő is, mire én csak megcsóváltam a fejem.

- Gyere, nézzünk körül! – indultam el az egyik irányba Gonzalo pedig egy hatalmas sóhaj kíséretében követett. Mindent jól megnéztem és amit csak tudtam lefotóztam. Mielőtt elindultunk vissza Kamariba egy utolsó pillantást vetettem a teraszról elémtáruló kilátásra, aztán megtettem az első lépést a városba vezető szerpentinen. Az út mellett egy szamár legelészett a kövek közül előbúvó fűből, én pedig megsimogattam az állat fejét.

-         Szegénykém, mit ki kell bírnod egész nap. – figyeltem, ahogy rágja a fűcsomót.

-         Hát jól megtúráztatsz. – sóhajtott egyet Gonzalo.

-         A szamárhoz beszéltem, bocsi! – kuncogtam - Amúgy meg ne nyafogj! Ő egész nap fel-alá járkál a város és Théra közt és turistákat cipel a hátán, neked meg csak egy hátizsákot kell magaddal hoznod. Puhány vagy Gonzalo Higuaín.

-         Puhány vagyok? Puhány? Jó, akkor én elindulok előre és majd küldök egy képeslapot a városból. Na szia! – vágott neki az útnak eléggé sietős tempóban.

- Néha az az érzésem, hogy neked több eszed van, mint neki. – súgtam oda a szamárnak, aztán elindultam én is a város felé. Minden úgy történt, ahogy gondoltam. Gonzalo az út nagyjából féltávjánál ült az árnyékban és azért nyafogott, mert tele lett vízhólyaggal a lába. Miután nagy nehezen rávitte a lélek, hogy folytassuk az utat Kamariban az első dolga volt lecserélni a cipőjét. Mérgesen dobta be a csomagtartóba a sportcipőt és előkereste a papucsát, aztán elmentünk ebédelni. Az egyik hangulatos tavernában rendeltünk igencsak laktató ebédet, amihez én magyaráztam el az argentinnak az étlapot, mert neki a görög ABC is kínai volt és fejjel lefelé tartva adta át nekem az étlapot, hogy válasszak valami olyat, amiből ki tudja pótolni a túrázáskor elvesztett energiáit. Miután végigettük a ház specialitásait megkóstoltuk a viszinadát is. Mosolyogva koccintottunk a pohárral, amikor is a férjem lefagyott egy pillanatra. Mereven nézett a taverna előtti tér egy pontjára, de aztán megrázta a fejét és mintha mi sem történt volna lehajtotta a meggyből készült italt. Egy pillanatra hátranéztem a vállam felett, de nem láttam ott senkit, csak egy Fíra felé távolodó autó hátsó féklámpáit. Furcsállottam, hogy mi volt ez az egész, de Gonzalo rögtön megnyugtatott, hogy csak nagyon hasonlított valakire az, aki elhajtott az autóval és annak a lehetősége, hogy az a személy Kamariban legyen egyenlő a nullával. Egy félszeg mosoly kíséretében azt mondtam neki, hogy „Előfordul az ilyen.”, de közben elraktároztam ezt a kis pár másodperes epizódot az agyam hátsó zugában. Biztos, ami biztos. 

Ebéd után visszaindultunk a villába és nem terveztünk be mára más programot, csak annyit, hogy kipihenjük a délelőtti túra fáradalmait. Első dolgom az volt, hogy megnéztem, a zuhanyzóval rendben van-e minden. Megnyitottam a meleg vizet és végre nem hideg víz jött ki a zuhanyrózsából. Egy fokkal nyugodtabban dőltem végig az ágyamon, mert így már nem kell másnap reggel Gonzalo fürdőszobáját használnom. Ahányszor beléptem oda, szinte mindig lepergett előttem 4 év egy sokszorosára felgyorsított filmként, én viszont nem akartam erre emlékezni. Miközben a 2 kezemmel a csempének támaszkodtam és folyattam magamra a vizet, a csukott szemhéjam alatt újra ott láttam magam Madridban, Gonzalo karjaiban. Tisztán felidéződött bennem életem legemlékezetesebb szülinapja, amikor megkérte a kezem, az ünneplés a kupagyőzelem után, az a csodás pillanat, amikor hosszú hónapok után ismét pályára léphetett a sérülése után, az első közös karácsonyunk... Amíg magam sem tudtam, hogy mit tegyek, nem akartam ezekkel az emlékekkel még jobban összegubancolni az érzelmeimet. Még mielőtt a gondolataim ismét a lassan már csak exférjem körül kezdtek volna el kalandozni megfogtam a laptopom meg a készülő könyvet és felmentem vele a teraszra. Kényelmesen elhelyezkedtem az árnyékot nyújtó pergola alatti padon és jéghideg gyümölcslevet iszogatva az e-mail fiókomat böngésztem. Számos spam töltötte meg a postaládám, de kaptam üzeneteket a kollégáimtól is, a legjobb barátnőmtől és az egyik barcelonai múzeumtól is. A katalánok végre engedélyezték, hogy átnézhessem II. Péter krónikáit és akár még Madridba is vihetem magammal  tanulmányozásra, ha személyesen megyek el érte Barcelonába. A készülő könyv ugyanis Spanyolország kor középkori történelméről szól és nem egyszerű megírni, mert akkoriban még nem létezett egységes Spanyolország és bizony szinte tartományról tartományra járva kell összeszednünk hozzá az anyagot. Valamelyik tartományi múzeum vagy könyvtár lelkesen támogatta a kezdeményezésünket és szinte azonnal megküldték az engedélyt, hogy átnézhessük a könyvhöz számunkra fontos forrásokat, de volt olyan is, ahol hónapokat kellett várnunk a válaszra és nem mindig ment simán az engedélyek beszerzése. Katalónia ezutóbbiba tartozott. Azonnal válaszoltam nekik és a többi levelemre is,  akár munkaügyben kerestek, akár magánügyben és amint végeztem kinyitottam a könyv kinyomtatott kéziratát, aztán összehasonlítottam a laptopon találhatóval és megjegyzéseket írtam hozzá. Kellett egy kis idő mire visszarázódtam a régi kerékvágásba, de miután megtörtént szinte repült a kezem a billentyűzeten. Ám a pad akármilyen kényelmes is volt a pihenéshez, a munkához már nem volt annyira az. Hamarosan zsibbadni kezdett a lábam és fájt kicsit a hátam meg a nyakam. Bevittem az épületbe a könyvet és a laptopot, aztán a teraszról néztem szét. Elnéztem a homokos partot és kedvem támadt sétálni egyet. Elindultam lefelé a partra vezető lépcsőkön, amikor a lépcsőfordulóból megpillantottam Gonzalot, aki egy focilabdával a hóna alatt mezítláb lépdelt a homokban. Amikor úgy érezte, hogy megtalálta a gyakorláshoz tökéletes helyet ledobta a pólóját és dekázni kezdett a homokban. Két karommal a korlátra támaszkodtam és onnan néztem az argentint, ahogy büvőli a labdát. Különféle trükköket probálgatott és csak akkor esett le a játékszer a földre, ha ő azt akarta. Teljesen uralta a labdát és minden mást kizárva csak arra koncentrált. Észre sem vette, hogy közben kiült egy mosoly az arcára. A késő délutáni napfény sugárkoszorúba vonta az alakját és ahogy közelebb értem hozzá minél jobban kirajzolódtak a testének részletei. Gonzalo képes lenne rá, hogy felvegye a versenyt a legidealistábbnak kifaragott görög kőszoborral is. Ott és annyira izmos, ahol és amennyire kell, a vonásai pedig szinte már a műalkotás kategóriájába tartoznak, mert amíg nem találkoztam vele az étteremben nem hittem el, hogy létezhet egy ennyire tökéletesen jóképű hús-vér férfi ezen a világon. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy nem vagyok normális, ha elválok tőle. Ki az, aki miután megfogta az Isten lábát elengedi azt? De az eszem gyorsan működésbe lépett és erélyesen ráparancsolt a szívemre, mire az ismét a rendes ritmusában kezdett el verni.  „Emlékezz, mit éreztél, amikor nem tudtad vele megbeszélni a gondjaid és bajaid mert vagy nem volt itthon, vagy bedőlve az ágyba rögtön el is aludt! Na ugye! Nem volt jó érzés.” Már elég közel jártam az argentinhoz, amikor kicsit megbillent és nem jól rúgta meg a labdát. A játékszer felrepült a levegőbe és egy kisebb ívet leírva pont felém közeledett, én pedig nem tudtam előle kitérni. A labda nagy csattanással érte el a fejem és rögtön tovább is pattant róla, hogy kicsit messzebb a homokban landoljon. Az ütéstől kicsit megszédültem és a homokba huppantam. Egy kicsit forgott velem a világ.

-         Espe, jól vagy? – termett mellettem rögtön a férjem.

-         Ezzel az erővel egy lovat is le tudnál teríteni. Hogy van az, hogy sosem szakad ki a háló, ha te rúgsz gólt? – simogattam a fejem.

-         Ez még semmi! Tudok erősebbet is rúgni, de ahhoz képest, amit Cristiano tud az én lövőerőm olyan mint szúnyogcsípés a lórúgás mellett.

-         Ez is eléggé fájt. – grimaszoltam.

-         Bocsi, nem téged akartalak kiütni. – védekezett - Hol fáj?

-         Itt – mutattam a fájó pontra – de most már nem vészes. Felsegítesz? – nyújtottam a kezem mire ő felhúzott.

-         Meg tudsz állni a lábadon? – fogta meg a vállam szemből és kérdőn nézett a szemembe.

-         Azt hiszem. – bólintottam, ő pedig elengedett. A fejem lehajtottam, ami nem volt jó ötlet, mert ismét megszédültem kicsit.

-         Hopp! – kapott el - A fejed ne hajtsd le, ha lehet, mert akkor megint szédülni fogsz. Hívjak egy orvost?

-         Nem kell orvos. Csak kicsit megszédültem, de pár perc múlva már kutya bajom sem lesz. – makacskodtam.

- Addig azért inkább foglak...a biztonság kedvéért. – mosolygott rám. Válaszolni akartam neki, hogy „a biztonság kedvéért inkább vedd fel a pólód”, de lenyeltem ezt a visszavágást. Úgy éreztem, hogy nem bírok tovább a szemébe nézni, mert nem akartam, hogy ugyanaz legyen a történet vége, mint a múlt este. A fejem lassan oldalra fordítottam és a parti homokban felfedeztem pár betűt. Közelebb mentünk oda és kibetűztem az írást: Σε αγαπω.

-         Ez mi? – kérdezte Gonzalo.

-         Sze agapó.

-         És mit jelent?

- Szeretlek – árultam el a jelentését mire a tenger hullámai elmosták a homokba írt vallomást, amiről nem tudjuk, hogy ki szánt kinek. Az alig pár perce kimondott szó még ott volt a levegőben és körbevett minket még úgy is, hogy csak fordítottam és nem neki szántam...vagy mégis? A tenger szüntelenül morajlott, a szívem pedig ugyanúgy ki akart ugrani a helyéről, mint múlt este.  Felé fordultam és mélyen a szemébe néztem. Egy szót sem szóltunk egymáshoz hangosan, mégis beszélgettünk. Felemeltem a kezem és megsimogattam az arcát, aztán ott akartam hagyni, mielőtt megismétlődik a múlt este, de az argentin megfogta a csuklóm és visszahúzott magához. „Gonzalo!” – szóltam rá erélyesen és tiltakozni akartam ellen, hogy megcsókoljon, de hasztalan volt minden ellenállásom, ami egyébként is eltűnt abban a pillanatban, amikor ismét megéreztem a csókjának ízét. Azzal nyugtattam a csók közben is  okoskodni akaró eszem, hogy az előbb vágott fejbe egy labda és még mindig kicsit zavart vagyok és holnap már másképp lesz, csak most akarok kicsit szakítani a tiltott gyümölcsből. Amikor kis idő múlva elengedett úgy éreztem magam, mint aki egy szép álomból ébred fel a szürke hétköznapok egyik reggelén. Elléptem tőle és a megfutamodást választottam. Vissza se nézve rohantam el a villa felé. Nem hittem el, hogy már másodszor hagytam, hogy megtörténjen. Beérve a konyhába elővettem a múltkor ajándékba kapott ouzot és töltöttem belőle egy pohárba. Sajnos csalódnom kellett miután egy húzásra kiittam, mert a rengeteg cukor miatt az édes ízén kívül mást nem éreztem, pedig valami olyasmi kellett volna, amitől még a hajam is égnek áll egy pár percre. Két kezemmel a konyhapultnak támaszkodtam és megpróbáltam rendet tenni a fejemben. Ijedten rezzentem össze, amikor a bejárati ajtó becsukódott és rendezve a vonásaimat kiléptem a nappaliba.

-         Ez már a második volt. – jegyezte meg Gonzalo leülve a kanapéra.

-         Második mi? Kierőszakolt csók? – kérdeztem némi cinikus éllel a hangomban.

-         A második megfutamodásod. – jelentette ki teljesen nyugodt hangnemben.

-         Örülj, hogy nem maradtam ott és pofoztalak fel. – húztam fel az orrom.

-         Mert?

-         Mert én nem akartam.

-         Akkor miért csókoltál vissza? – kérdezte, mire én semmit sem tudtam felelni. Sértődötten és nagy elánnal készültem átvágni a nappalin és bemenni a szobámba, de alig értem el a szobáig Gonzalo az ajtó és közém állt. – Ha jól emlékszem tegnap félbehagytunk egy beszélgetést. – jegyezte meg.

-         Megint veszekedni akarsz?

- Ha az kell hozzá, hogy végre normálisan leüljünk és megbeszéljük a problémáinkat, akkor felőlem veszekedhetünk is és kiüvöltözheted magad. – mondta én pedig szemforgatva mentem vissza a nappaliba és ledobtam magam a kanapé egyik végébe, a férjem pedig a másikba.

-         Szóval ott tartottunk, hogy én elhanyagoltalak téged, de ezt már nem mondanád el magadról.

-         Már megint ezzel jössz? – csattantam fel.

-         Én most csak összefoglalom a tegnap estét. Szóval elhanyagoltuk egymást szerinted és ezért akarsz válni, mert képtelen vagyok rá, hogy ezt helyre hozzam.

-         Ez a te elméleted! Én nem az „elhanyagol”, hanem az „elhidegül” szót használnám.

-         Ezt nem gondolhatod komolyan!

-         Miért? Nem úgy volt? Gondolj már vissza az utolsó hetekre, hónapokra!

-         Espe, én dolgoztam és csak akkor lett volna több időm, ha 48 órából állt volna egy nap.

-         Én is dolgoztam Gonzalo. Ez nem lehet kifogás.

-         Te tudtad hogy mit vállalsz azzal, hogy velem kötöd össze az életed.

-         Igen tisztában voltam vele. De arról nem volt szó, hogy az iskolával is többet törődtél mint velem, a saját feleségeddel! Szerinted műkődött, hogy e-mailekben érintkeztünk meg sms-ekben, mert az utolsó hetekben már a hangodat sem hallhattam még a telefonban sem? Normális az, hogy hetekig csak akkor láttalak, amikor bedőltél az ágyba este? Neked ez a házasság? Én megpróbáltam mindent de te mit tettél? Semmit! Ez a hülye békülés is csak az utolsó héten jutott eszedbe! Kettőnk közül ki felejtette el, hogy mit jelent a házasság? Én? – kiabáltam miközben fel-alá járkáltám a nappaliban.

-         Te mindent megpróbáltál? Azért adtad be rögtön a válókeresetet?

-         Mikor beszélhettem volna veled? 2 horkolás közt éjjel? – vágtam vissza cinikusan. – Különben sem tiltakoztál annyira a válás ellen.

-         Ha nagyon akartad volna, találtál volna alkalmat. De te nem! Írtál egy levelet és leléptél az összes holmiddal, amíg én nem voltam otthon. Szerinted milyen volt azzal szembesülni, hogy se szó, se beszéd magamra hagytál?  - nézett rám vádlón, majd fejből belekezdett az akkor írt levelembe, én pedig újra ott láttam magam azon a délutánon...

„Nem, ezt nem folytatom így tovább! – csaptam rá az asztalra, a kezem csattanása pedig szinte visszhangzott az üres lakásban. Néhány napja még moslyogva pózoltunk a bajnoki trófeával, erre Gonzalo már megint nincs itthon. Hétvégén lezárult a bajnoki idény én pedig azt hittem, hogy végre  talán visszakapom a férjem, de tévedtem. Tudtam, hogy mit vállalok azzal, ha hozzámegyek, de már egyszerűen belefáradtam, hogy sorszámot kell húznom, ha beszélni akarok vele. Egyáltalán jelentek még neki valamit? – mart bele a kérdés a szívem közepébe. Fájt...nagyon fájt a tudat, hogy én csak a sokadik vagyok a sorban.... Felidéződött bennem, hogy hányszor aludtam el sírva, mert annyira egyedül éreztem magam, bár Gonzalo ott aludt mellettem és ő ebből semmit sem vett észre. Egy könnycsepp akart legurulni az arcomon, de letöröltem a kézfejemmel. Egy férfi sem érdemel könnyet.  Az a Gonzalo, akihez hozzámentem valahol eltűnt, ahogy a házasságunk is tönkrement. Nekünk csak ennyi járt...  A szemem rátévedt a bőröndökbe és a dobozokba csomagolt cuccaimra, aztán magam elé vettem egy papírt és tollat és megvártam, amíg uralkodni tudtam a kézremegésemen, aztán írni kezdtem.

„Gonzalo,

Egyszer egy indiai hercegnő odaadta a gyűrűjét egy bölcsnek és azt kérte tőle, hogy véssen bele egy olyan bölcsességet, ami erőt ad neki a nehéz pillanatokban, megvigasztalja, ha szomorú és óvatosságra inti, amikor boldog. A bölcs pár nap múlva visszaadta a hercegnőnek a gyűrűt, aki kíváncsian olvasta el, hogy mi került az ékszerre. Csak egy szó volt: elmúlik. Ahogy ez a példázat is mutatja, sajnos ezen a nyomorult világon semmi sem tart örökké. Mindennek megvan a szavatossági ideje, mint egy joghurtnak, amit minden nap megveszel a boltban. A mi házasságunk szavatossági ideje pedig úgy néz ki, hogy lejárt. Gyáva vagyok belátom, ezért nézd el nekem, hogy csak egy levelet hagyok itt magam után. Már ezerszer beszélni akartam veled erről, de nem voltam elég bátor ahhoz, hogy eléd álljak és szemtől szembe mondjam el. Jobb lesz úgy, ha elmegyek és átgondolom, hogy mi legyen velünk. Addig te is belekóstolhatsz kicsit az egyedüllétbe és átgondolhatod, hogy szerinted mi vezetett ide és mi lenne a legjobb megoldás. Kérlek ne keress, mert szükségem van egy kis magányra, hogy képes legyek dönteni. Magadat se ostorozd, mert hidd el, hogy nem haragszom rád...lehet, hogy nekünk együtt csak ennyi jutott....és ha így van, akkor én mosolyogni szeretnék, hogy megtörtént velem és nem sírni azért, mert befejeződött...

Esperanza”

Át sem olvasva azt, amit leírtam félbehajtottam a papírt és letettem az ágyunkra..a volt ágyunkra. Megigazítottam a takarót és kisímitottam a gyűrődéseket rajta, aztán kimentem a hálószobából. Vissza sem néztem, amikor becsuktam magam mögött a ház ajtaját. Levettem a gyűrűmet és betettem egy dobozkába, amit a zsebembe süllyesztettem...fájdalmas tekintettel néztem fel az égre, aztán nehéz léptekkel indultam el az új otthonomul szolgáló albérlet felé...”

Amíg a levelet idézte megálltam a fel-alá járkálásban és őt néztem, ahogy csukott szemmel beszélt. Amikor a végére ért kinyitotta a szemét és a tekintetét rám szegezte.

-         Most csodálkozol, mert elmondtam kívülről? Tudod hányszor olvastam végig? Meddig reméltem, hogy egy nap azzal fogsz kopogtatni, hogy átgondoltad az egészet és visszajössz hozzám? Aztán egyszer csak tényleg kopogtattál, de azért, hogy megbeszéljük a válást.

-         Nem hiszem el, hogy nem érezted, nem láttad, hogy ez az egész már nem műkődik köztünk! – emeltem meg ismét a hangomat.

-         Éreztem, hogy valami megváltozott és úgy terveztem, hogy a szezon befejezése után leülünk és megbeszéljük, hogy mi történt, de időközben te elköltöztél tőlem.

-         Ha érezted, akkor miért nem ültél le velem, hogy megbeszéljük?

-         Mikor Esperanza? Amikor a múzeumban ültél naphosszat?

-         Gonzalo! Tudod miért voltam a múzeumban annyit? Mert ha te elmentél én egyedül voltam otthon, érted? – kezdtem kiborulni – Néha dobtál egy sms-t, hogy itt vagy és épp oda tartasz talán estére hazaérsz. Pár óra múlva írtál megint, hogy éjjel jössz csak mert ez is közbejött és azokkal is találkoznod kell. Tudod, hogy ilyenkor mennyire szar volt otthon ülnöm? Amikor végre hazajöttél mentél is aludni és mire reggel felébredtem már elmentél edzésre. Szerettem volna beszélgetni veled, megosztani az örömömet vagy bánatomat veled, de nem tehettem, mert egyszerűen már időd sem volt rám. Úgy éltünk egymás mellett, mint két olyan ember, akiknek azonkívül, hogy egy ágyban alszanak semmi közük egymáshoz. Olyan magányosnak éreztem magam, mint azelőtt soha és ez elől a munkába temetkeztem. Amíg a törött kancsók közt ülve a  forrásokat elemeztem és írtam a könyv rám eső részét, addig sem gondoltam rád és arra, hogy megint milyen jó lesz az üres házba hazamennem.  – dőlt belőlem a szó megállíthatatlanul, Gonzalo pedig a szemével végigkövette, ahogy fel-le járkálok ismét, de nem szólt semmit, ezért folytattam. – Tegnap te azt kérdezted tőlem, hogy mi arra a kérdésre a válasz, hogy mi hiányzik a felsorolásból. Most elárulom. Te. Nem érdekel a madridi ház, a buenos airesi lakás, az autók és semmi más....egyedül csak rád lett volna szükségem. Csakis rád, Gonzalo. – folyt le egy könnycsepp az arcomon. A férjem felállt a kanapéról és odalépett hozzám, hogy átöleljen.

-         Nem hiszem el, hogy nem vettem észre... – csuklott el a hangja.

-         Azt hittem, hogy fel sem fog tűnni, ha elmegyek. Már annyira nem számítok neked...

-         Hogy mondhatsz ilyet? Tudom, hogy egy barom voltam Esperanza, de hidd el, hogy te vagy a legfontosabb dolog az életemben! Még mindig őrülten szeretlek!

-         Egy szóval sem mutattad ki már hosszú ideje.

-         De...

-         Semmi de! – vágtam közbe – Reméletem, hogy időben eszedbe fog jutni, hogy volt valaki, aki akart téged és szeretett, de nem történt meg...

-         Bármit megteszek, amit csak kérsz és helyrehozok mindent, csak adj nekem rá esélyt! Bocsáss meg nekem! – kérlelt.

-         Ez nem fog menni. – ráztam meg a fejem.

-         De miért nem?

-         Mert nem tudok megbízni benned. – léptem hátra egy lépést – Normális, hogy ez a reakciód, hisz ég a ház és ilyenkor az ember igyekszik mindent menteni, amit csak lehet. De nem hozhatsz ki mindent a lángoló épületből.

-         Espe, nem teheted ezt velem!

-         Bizalom nélkül semmit sem ér egy kapcsolat.

-         Adj esélyt rá, hogy visszaszerezzem! Vagy mondd ki, hogy már nem szeretsz!

-         Gonzalo...egy szappanoperában ez a rész csúcspontja a reklám előtt, de hogy te is ezzel gyere....

-         Mondd ki!

-         Ez olyan gyerekes! – forgattam meg a szemeim – Már csak barátként gondolok rád.

-         Nem ezt kértem, de tudom, hogy azt nem tudod kimondani. Espe, soha ne felejtsd el, hogy nálam jobban kevesebben ismernek. Engem nem csapsz be!

-         Szóval az előbb hazudtam? – kérdeztem csípőre tett kézzel - Ha nem akarod, hát ne hidd el, de attól még igaz.

-         Na jó, ezt most itt fejezzük be! – vetett véget a vitának erélyes hangon Gonzalo – Késő van és le szeretnék feküdni. Veled.

Alma Rebelde - II. rész

Rosario gyomra egy nagyobb kordulással adta a lány tudtára, hogy ideje lenne valamit enni. Ebéd óta egy falatot sem evett és már igencsak későre járt az idő. Már órák óta csak a gyűrűt kereste és szétszedte az egész lefolyót, aztán összefutott Carlosékkal és elment az idő. Letette a franciakulcsot és bemenve a fürdőszobába alaposan megmosta a kezét. Miután végzett visszament a konyhába és azon törte a fejét, hogy mit készíthetne magának vacsorára. Hirtelen nagyon megkívánt egy kis milánóit, így gyorsan összeszedte a hozzávalókat és neki is látott. Mindig is nagyon szeretett főzni és a saját véleménye szerint annál finomabbat nem tudnak elétenni, amit ő főzött saját magának, mert már attól is jobb az íze, hogy tudja, hogy ő maga dolgozott vele. Amíg összekészített mindent visszagondolt az este történtekre. Ő maga is szerette a futballt, sőt! Világéletében a Real Madrid volt a kedvence és Higuaín játékát is kedvelte, de mégsem érezte úgy, hogy sikongatós tinédzserként kellene viselkednie a közelében. Gonzalo is egy ugyanolyan ember, mint ő vagy bárki más, csak éppen többen ismerik az arcát, ezért nem is értette, hogy miért kell hisztirohamot kapni, ha meglátják valahol. Még autogramot sem kért tőle, sem közös fotót. Utóbbi gondolatára elmosolyodott és majdnem a saját ujját vágta el a késsel. Soha sem gondolta volna, hogy itt, Santa Clara de Marban fog vele találkozni, ráadásul épp ilyen mulatságos helyzetben. Még mindig a fülében hallotta az első mondatot, ami a focista száját elhagyta és ez ismét mosolygásra késztette. Vajon tényleg össze fog vele még futni? Ha nem rohan haza Buenos Airesbe az anyuci szoknyája mögé, aki mindent megcsinál helyette, akkor talán. Számtalanszor látta már képeken és a tévében, de mégsem hitte volna, hogy ennyire jóképű és tökéletes a kinézete, mint amilyen valójában. Volt benne valami, ami megfogta Rosariot, de erre a gondolatra csak megrázta a fejét. Feltette a milánóit főni és töltött magának egy pohár ásványvízet. Eszébe jutott, hogy miközben hazafelé vezetett a mobilja egy sms érkezését jelezte, de nem állt meg, hogy megnézze, így az üzenet még mindig olvasatlanul pihen a mobiltelefon memóriájában. Kezével megtapogatta a nadrágja zsebét, de a telefon nem volt ott, így kiment a nappaliba, hogy megkeresse. A poharat letette az asztalra, aztán fölforgatta a lakást, de a telefont sehol sem találta. Tanácstalanul ült le a konyhában és gondolkozott, hogy hol hagyhatta el a mobilt. Hirtelen eszébe jutott egy ötlet és felpattant a székről. Leszaladt az autóhoz és megpillantotta a vezető ülésen pihenő telefont. Megkönnyebbülten nyitotta ki az ajtót és nyúlt be érte. A telefont a nadrágja zsebébe csúsztatta, aztán bezárta a kocsit és felrohant a lakásába. Észre sem vette, hogy az utca túloldalán a többi autó közül kicsit kirívó kocsi parkol le. Gonzalo éppen visszafelé tartott az ideiglenesen otthonául szolgáló házba, amikor megpillantotta az oroszlános házból kilépő Rosariot. Rögtön feliserte a lányt és egy hirtelen ötlettől vezérelve elhatározta, hogy a „nem sokára találkozunk”-ot igaz állítássá teszi. Rosario más volt, mint a többi lány, akivel eddig találkozott így más utat kellett találnia felé, ha akarta őt. Ahogy egymás után szedte a lépcsőfokokat és sietett a lány után átfutott az agyán, hogy mi van, ha nem egyedül él? Ha netalántán Chari barátja egy testépítő világbajnok és ő nyit ajtót, akkor el sem meri képzelni, hogy mire lenne képes vele, válogatott focista ide vagy oda, ha nem tud egy jó indokot mondani arról, hogy mit keres ilyenkor a küszöbön ácsorogva. Mivel mindig is optimista volt és szerette a kihívásokat nem fordult vissza, hanem még inkább meggyorsította a lépteit. A szeme ide-oda járt az ajtó közt és levakarhatatlan mosoly ült ki az arcára, aikor megpillantotta az egyetlen Rosario nevét az egyik ajtón. Kicsit kifújta magát, aztán kopogtatott. Rosario nem tudta kitalálni, hogy ugyan ki keresi ilyenkor. Már azt hitte, hogy Carlos hozott el neki valamit, amit otthagyott a törzshelyén, de amikor ajtót nyitott szó szerint nem jött ki hang a torkán. Magát Gonzalo Higuaínt látta ott ácsorogni, aki a válla felett csak úgy diszkréten benézett a lakásba.

-         Mi lesz a vacsoránk? – kérdezte a focista, mire a lány csak megdöbbenve nézett rá. Normál esetben az illetlenkedőre vágná az ajtót, de most mégsem volt képes rá.

-         Nem a mi, hanem az én vacsorám. – nyomta meg a birtokos jelzőt Rosario. – Nem emlékszem, hogy meghívtalak volna.

-         Mondtam, hogy nem sokára találkozunk.

-         Honnan tudtad, hogy itt lakom?

-         Pár autogramért el sem hiszed, hogy mennyi mindent ki lehet szedni az emberekből. – füllentette a játékos.

-         Aha. – bólintott Rosario és gondolatban már ott járt, hogy mit fog ezért Toña kapni. Egyedül róla tudta Rori elképzelni, hogy egy autogramért cserébe kiadta a lakcímét a focistának.

-         Nem akarsz beengedni Chari?

-         Nem vagyok Chari! – nyomta meg a szavakat Rosario. – Utálom, ha így hívnak!

-         Tudom, azért mondtam. – mosolyodott el a focista – de visszatérve a vacsoránkra...az illatából ítélve nagyon finom. – lépett be a lakásba és beleszippantott a levegőbe.

-         Az még mindig az én vacsorám és csak készül.

-         Nekem van időm. – vont vállat a focista és leült a kanapéra.

-         Az illem nem tartozik az erőségeid közé. – ült le mellé Rosario.

-         Neked sem, ráadásul pedig van egyfajta stílusod, de ne sértődj meg, mert nem megsérteni akarlak ezzel, sőt! Örülök neki, hogy végre valaki nem kapott hisztirohamot, amint meglátott.

-         Ez még mindig nem elég ok rá, hogy pofátlanul beállíts hozzám.

-         Ez a lakás szerintem eléggé illik hozzád. – állt fel a kanapéról Gonzalo és elindult körülnézni a lány lakásában. – Hát itt meg mi történt? – állt meg a konyha ajtajában és a szeme rögtön a padlón heverő csövekre meg a szerszámosládára siklott. Átfutott az agyán, hogy talán tényleg rossz ötlet volt beállítani Rosariohoz. Mi van ha perceken belül megjelenik az ajtóban a barátja?

-         Elveszett a gyűrűm és nekiálltam megkeresni, de nem tudom, hogy miért kötöm mindezt az orrodra. – állt meg mögötte Rori és a kezét a focista vállára tette, aztán mellette belépett a helységbe és odaállt a tűzhelyhez, hogy megnézze a vacsoráját.

-         Te ehhez is értesz? – lepődött meg a játékos, mire Rosario csak bólintott egyet. – Rosarionak hívnak, az oroszlános házban laksz, gond nélkül szétszedsz egy lefolyót és még főzni is tudsz....nem vagy egy mindennapi lány. – mondta és úgy érezte, hogy egyre jobban tetszik neki a lány.

-         Tudom és ezen nem is akarok változtatni.

-         Helyesen gondolod. – ment oda mellé Gonzalo. – Ez nagyon jól néz ki! Ha az íze is ilyen, akkor jól fogok lakni.

-         Mondtam, hogy kapsz belőle?

-         Ne legyél már ilyen Rosario! – nézett a tőle telhető legaranyosabban rá.

-         Jól hallottam, Rosariot mondtál?

-         Igen. Látod már csak ezért is adhatnál legalább egy falatot!

- Na jó!  - sóhajtott egyet Rosario és kihúzta a konyhaszekrény megfelelő fiókját, ahonnan kivett egy kanalat és jól megpúpozva emelte ki a lábasból. Tett rá egy kis sajtot és átnyújtotta Gonzalonak, aki megköszönte és leette a kanálról a kóstolónak szánt milánóit. Rosario nekidőlt az asztalnak és úgy várta, hogy visszakapja a kanalát. Miért van az, hogy mást már az ajtóban elküldött volna, Gonzalot pedig ég be is engedte és ha nem figyel oda még vacsorát is ad neki, pedig meg sem hívta eredetileg? Ránézett a focistára és a feje felett lévő polcon meglátott valamit, ami gyanúsan csillogott a lámpa fényében. Ellökte magát az asztaltól és egyet előrelépve felnyúlt a polcra, ahonnan elvette a csillogó tárgyat.

-         A gyűrűm! – kiáltott fel és levakarhatatlan mosoly ült ki az arcára. Rögtön vissza is húzta az ujjára és csak ekkor tudatosult benne, hogy szinte alig pár centi választja el Gonzalotól, aki mosolyogva nézi őt.

-         Szép gyűrű. – jegyezte meg.

-         A nagymamám jegygyűrűje volt és nagyon sokat jelent nekem. – magyarázta Rosario és képtelen volt távolabb húzódni a focistától. Nem értette, hogy mi történik vele, csak sejtette, de nem merte elhinni. Az az érzés, amire már olyan régóta várt, most talán végre megérkezett hozzá is?

-         Egyre jobban tetszel. – simított arrébb egy tincset a lány arcából Gonzalo, ám az idillt gyorsan félbe szakította a focista mobiljának csengése. Rosario hátrált egy lépést, a férfi pedig elővette a telefonját és egy rövid beszélgetés után visszasüllyesztette a zsebébe. – Sajnos most mennem kell, de majd valamikor bepótoljuk ezt a vacsorát. – nézett sajnálkozó tekintettel a lányra.

-         Persze. Menj csak. – bólogatott Rori és elkisérte az ajtóig Gonzalot.

- Nem sokára találkozunk! – mondta a focista és adott egy puszit Rosario arcára, aztán elindult végig a folyosón. A léptei zaja már távolódtak, a lány pedig nem hitte el, hogy ez történik vele. Életében először szerelmes lett...

Születésnapi meglepetés novella több részben ;) - I. rész

Helló!

Ibolya ( Violet H. West ) 20.-án ünnepelte a születésnapját. Szerettem volna valami egyedi ajándékot adni neki és ekkor jött az ötlet, hogy írok neki egy rövidebb történetet. Nos ez lett belőle... :) Jó olvasgatást kívánok hozzá!:)

Még egyszer Boldog Születésnapot kívánok!:)

Puszi:

Detti

Alma rebelde

A santa clara del mar-i ház csendjét egy egy cifra káromkodás majd egy ajtócsapodás hangja verte fel. A ház lakói közül néhányan kíváncsian néztek ki a folyosóra, de miután kiderült, hogy nem várható egy jó kis balhé, vissza is mentek a saját lakásukba. Rosario kettesével szedte a lépcsőfokokat és nagyon elege volt már. Hiába szedte szét az egész lefolyót a konyhában, akkor sem találta meg azt a gyűrűt, ami mosogatás közben véletlen ott landolt, pedig nagyon fontos volt neki. Annak idején még a nagymamájától kapta, akinek ez az ékszer a jegygyűrűje volt. A lány eddig soha nem vált meg tőle egy percre sem, ám most megtörtént ez a baleset és máris úgy eltűnt, mintha sohasem lett volna.

-         Rosario – szólt utána fejcsóválva az egyik földszinti lakó, amikor ki akart lépni az utcára.

-         Tudom Susana néni. – fordult meg mosolyogva és odament az idős asszonyhoz. – Máskor majd igyekszem odafigyelni és visszafogni kicsit magam.

- Olyan szép lány vagy, igazán nem illik hozzád a csúnya beszéd. – simogatta meg a lány arcát az idős hölgy. Susana nénit mindenki szerette a házban, kicsit olyan volt, mintha mindenkinek ő lenne a nagymamája. Rosariot különösképpen kedvelte. Ő túllátott a vagány és fiús stílusán és felismerte a vadócban az érzékeny és szép lelkű lányt. Mivel Rosarionak nem volt senkije a városkában, ugyanis a családját a fővárosban hagyta, az idős hölgy vette a szárnyai alá és igyekezett neki mindenben segíteni.

-         Susana néni mindig túloz. – mosolyodott el – Hová tetszik menni? – érdeklődött kedvesen Rosario.

- Csak átmegyek a szomszédba egy kicsit pletykálkodni. Tudod nekünk öregeknek már nem sok lehetőségünk akad szórakozni. – indultak el egymás mellett és így léptek ki a városka lakói által csak oroszlános háznak hívott épületből, amely  a becenevét  a homlokzatát díszítő doborműről kapta és az útjaik szét váltak. Suzana néni intette, mint mindig, hogy vigyázzon magára és jól esett neki, hogy valaki törődik vele. Rosario beült az öreg és külsőre kissé ütött kopott autójába, aztán indított. A tekintete rátévedt a kezére és a gyűrűje hűlt helyét látva ismét eszébe jutott a konyhai jelenet, ahogy ott ült a csövek és a különféle tartozékok közt a szerszámosládája mellett és hiába nézte át aprólékosan az egészet, mégsem találta ott a gyűrűt, ráadásul még az ő lábujja bánta meg azt is, amikor dühében belerúgott a ládába. Még mindig sajgott is egy kicsit neki, de nem érdekelte túlzottan. Úgy döntött, hogy autózik egyet, hátha az megnyugtatja. Eddig  legalábbis használt ez a módszer. Már alig várta, hogy kijusson a városból és nekivághasson a Mar del Platát elkerülő országútnak, aztán addig nyomja a gázpedált, ameddig csak tudja. Végtelenül szabadnak érezte magát, amikor az ütött-kopott autóját a határon használhatta és nekivághatott a kietlen országútnak. Legjobban a pampákat szerette, ahol hosszú kilométereken át vezet nyílegyenesen dél felé az országút és van, hogy órkig nem találkozik egy autóssal sem és csak a saját gondolatai nyújtották neki az egyetlen társaságot. Eszébe jutott, hogy a hétvégére tervezett egy kirándulást a tóvidék környékére és belegondolt, hogy akár most is összepakolhatna és elindulhatna egy nappal előbb. De akkor mi lesz a lefolyóval meg a gyűrűvel? – rángatta vissza magát a valóságba és lefékezett a törzshelye előtt. Nagyot sóhajtva csapta be maga mögött az régi kocsija autóját. Amikor megvette sokat gondolkozott rajta, hogy vajon mennyi idős lehet a kobórlásai során hű társa, de mindegyik papírban más állt, így inkább annyival nyugtázta a kérdést, hogy saját magánál jóval idősebb. Rosario most töltötte a huszonötöt és esze ágában sem volt lekötni magát egy helyen. Santa Clara del Mar ugyan még csak az első lakhelye volt amióta eljött otthonról, de nem akart tovább a városban maradni, mint amennyi szükséges volt. Dolgozott és így gyűjtögetett magának, amiből félretett, hogy nekivághasson a nagy világnak, az út első állomásaként pedig elmehessen megnézni az Iguazút. A pénz szépen gyűlt, ő pedig napról napra közelebb került a céljához. Belépve az ajtón a szokásost kérte és leült az egyik asztalhoz. A hely, amit eddig még nem látott dugig tömve, most kis túlzással tele volt és érezhetően izgatottabb volt mindenki, aki csak ott ütötte el az időt. Az egyik sarokban egy nagyobb tömeg állt, de Rosariot nem érdekelte, hogy mi folyhatott ott.  Helyet foglalt az egyik üres asztalnál majd kihúzva egy másik széket rátette a lábát és lassan kortyolgatta a vizét. Odabenn be volt kapcsolva a rádió, Rosario pedig az ujjával dobolta a ritmust az asztalon, kezdett megnyugodni. Nem sokkal később még néhány ismerőse lépett be az ajtón, akik természeresen a lány asztalához ültek le és beszélgetni kezdtek. A hangulat az asztalnál egyre jobb lett és nagyobbnál nagyobbakat nevettek a régi történeteken.

-         Carlos emlékszel, amikor kidobtak a múzeumból?

-         Persze. – bólintott Carlos – Azóta is sajog a seggem, olyat kaptam a biztonsági őrtől.

-         Te voltál olyan fene biztos benne, hogy nyersz és te ajánlottad fel... – emelte fel a két kezét Rosario.

-         Mert nem hittem, hogy egy csaj lenyom, Chari.

-         Ha még egyszer  Charinak hívsz, rossz vége lesz! – fenyegette meg mutatóujjával a lány.

-         Tranquilo Chica, tranquilo.

- Mindjárt jövök, megkeresem a női szakaszt. – tolta ki a székét a lány és elindult a mosdó felé. Amikor dolga végeztével kijött onnan, a férfi wc-ből káromkodás hallatszott. Rosario megállt egy pillanatra és amikor visszaindult volna a barátaihoz, kinyílt a férfi wc ajtaja és a lány nem hitt a szemének, amikor meglátta, hogy ki jött ki onnan.  Hallotta már a városban járva, hogy azt a gyönyörű házat, ami régóta üresen áll valami híresség bérelte ki, de ő nem pont Gonzalo Higuaínra gondolt. Tetőtől-talpig végignézett a vele szemben álló játékoson és nevetésben tört ki, amikor meglátta, hogy miért is káromkodott annyira.

-         Szögezzünk le valamit! Nem pisiltem be. – húzta fel az orrát a focista.

-         Persze, persze. – bólogatott Rosario, miközben megpróbálta visszafogni a nevetését, de az még erősebben tört fel belőle.

-         Dios mio! – csapta össze a kezét Toña – Gonzalo Higuaín?

-         Igen. – bólintott a játékos.

-         Jaj ezt el sem hiszem! Kaphatnék egy autogramot? – kérte csillogó szemmel Toña -

-         Természetesen. – mosolyodott el Gonzalo és türelmesen megvárta, amíg a lány elővett egy darab papírt és egy tollat aztán átnyújtotta őket a játékosnak. Miközben aláírta a lapot, ügyet sem vetettek Rosariora, akinek nevetése csendesedett. Toña hosszan ecsetelte a még mindig mosolygó focistának, hogy mennyire kedveli a játékát és milyen régóta szurkol a Rivernek illetve a Real Madridnak.

-         Készítsek rólatok közös képet? – ajánlotta fel Rosario – Tudok egész alakosat is. – nézett sokat mondóan Gonzalora és azon igyekezett, hogy visszatartsa az újabb röhögéshullámot, amikor meglátta, hogy milyen arcot vág a focista.

-         Lehet róla szó? – kérdezte meg Higuaínt Toña.

-         Persze. – bólíntott, miközben a lány elpakolta a frissen szerzett autogramját. Rosario a kezét a szájára szorítva fojtotta vissza a hangos röhögést, amiből Toña semmit sem vett észre. Odaállt a focista mellé és mosolyogva pózoltak, miközben Rosario megcsinálta a képet. Toña mosolyogva mondott köszönetet a barátnőjének a képért, aztán bement a mosdóba.

-         Tök jól sikerült ez a kép! – nézte meg Rosario a művét. Gonzalo is megpróbálta meglesni, mert kíváncsi volt, hogy tényleg egész alakos lett-e a kép, ahogy a lány mondta, de az nem hagyta neki. – Nem nyúkapiszka!

-         Ha azzal a képpel lesz tele a net...

- Akkor? – indult vissza a baráti társaságához Rosario, Gonzalo pedig követte. – Tudni fogod, hogy ki tette ki? – vágott vissza a lány és élvezte, hogy a sztárjátékos meg sem tud mukkani, csak puffog magában. – Nem én pisiltem be. – paskolta meg kicsit a focista arcát még mindig nevetve, aztán otthagyta és visszament a barátaihoz kicsit beszélgetni. Még egy darabig ott ültek az asztalnál és nagyokat nevetve beszélgettek, de Rosarionak eszébe jutott a gyűrű és a lefolyó is.  Elköszönt a többiektől és kitolva a székét az asztaltól elindult a kocsijához, hogy hazainduljon. Most már elég higgadtnak érezte magát ahhoz, hogy ismét nekilásson a gyűrű megkeresésének. Elővette a kocsikulcsát, amikor a rajta lévő kulcstartó megadta magát és a lány lába előtt ért földet. Egy szemforgatás után lehajolt érte és amikor ismét felegyenesedett Gonzalot látta meg a saját, öreg járgányánál támaszkodni.

-         Akkor sem mutatom meg a képet. – kerülte meg Rosario az autót.

-         Nem is azért jöttem.

-         Haza sem viszlek.

-         Fura egy nő vagy te.

-         Már mondták.  Tovább folytatnám veled ezt az érdekfeszítő csevegést a Pitagorasz tétel levezetéséről, mert gondolom ott szeretnél kilyukadni, de sajnos engem vár még egy kis munka. – ült be a kocsiba Rosario.

-         Jól van Chari, nem sokára úgyis találkozunk. – lökte el magát az autótól Gonzalo. A lány viszont intett neki, hogy menjen oda hozzá még egy kicsit. A focista odahajolt a lehúzott ablakhoz.

- Ne hívj Charinak! – mondta ki jól megnyomva a szavakat és a kulcstartóját, ami egy biliárdgolyót mintázott beledobta a focista poharába, aztán otthagyta a meglepett képet vágó játékost. Akárhol csak megfordult, sikítozó lányok tömege vette körül és most itt, ebben a kisvárosban végre talál valakit, akit hidegen hagy, hogy ki is ő és nem dob hátast attól, hogy ő Gonzalo Higuaín. Rosarionak van egy furcsa stilusa, de ettől csak még érdekesebb...és méginkább felkeltette az érdeklődését...