Un sueno en realidad I. - 28.fejezet

Helló!

Meghoztam a folytatást! :) Extra hosszú rész lett, úgy készüljetek. Talán ez az eddigi leghosszabb, amit írtam. Remélem, hogy ez is tetszeni fog Nektek! :) Ha sikerül, amibe most kezdtem akkor megint hozok majd egy meglepit pár nap múlva. ;) Na de nem szaporítom tovább a szót! Jó olvasást kívánok hozzá!

puszi: Detti

Ana először a szálloda felé vette velem az irányt, aztán elhoztuk az ott lévő ruháimat és kijelentkeztem a Gran Atlantából. Mivel náluk épp nagy családi összejövetel volt és nem volt egy szabad sarkuk sem, mert mindenhol testvérek, unokahúgok és nagybácsik tébláboltak, ezért a régi lakásában szállásolt el, ahol annak idején a fenekemre huppantam kezemben a képpel, amely őt és Sesét ábrázolta. Olyan volt ez az egész, mintha visszapörgetnénk az időt, csak most semmi sem jól sül el, hanem rosszul. Bebicegve a lakásba, rögtön lehuppantam a kanpéra és a fájós lábam felpolcoltam egy párna segítségével. 

-         Nagyon fáj? – ült le mellém és a kezét az enyémre tette.

-         Ez nem nagy ügy. – biccentettem a felpolcolt bokám felé. - Táncosnő vagyok, már hozzászoktam a hasonló sérülésekhez.  Viszont, ami itt van, az ezerszer jobban fáj ennél. – tettem a kezem a mellkasomra.

-         Elhiszem... – sóhajtott egy nagyot a spanyol lány, aztán egy hosszabb beszélgetésbe kezdtünk. Kiöntöttem neki a szívem az elmúlt napokban történtekről, ő pedig figyelmesen végighallgatott és pár kedves szóval meg tanáccsal próbált segíteni, hogy ne érezzem ennyire ramatyul magam.

-         Ana! El tudsz vinni a Bernabeuba? – jutott eszembe valami és rákérdeztem a már épp indulni készülő barátnőmnél.

-         Persze.

-         Akkor most segíts kérlek, át szeretnék öltözni. Na és készítsd elő a sporttáskámat!

-         Alejandra, ugye nem táncolni akarsz? – segített felállni.

-         De.

-         Szerintem te a fejed is beütötted.

- Nem hagyom, hogy az a szemét Javier arassa le a babérokat az én koreográfiámért! – vettem ki az első nadrágot és felsőt a bőröndből, ami a kezembe került. Mivel a művészeti vezető már tudott róla, hogy megsérültem, biztos voltam benne, hogy Javiert is elhívta Madridba, mert Tamara, a másik táncos - koreográfus épp egy fellépésen volt a csoportjával Ávilaban, így ő nem ért rá. Öltözködés közben elmondtam pár imát, annak érdekében, hogy az a görény lehetőség szerint fusson össze Gonzaloval, mert bár ő alapvetően nem egy verekedős fajta, de férfiból van, méghozzá az argentin fajtából és ezt a találkozást nem úszná meg Javier pár színes folt nélkül a szeme alatt. Abban reménykedtem, hogy ha talán laposra verhetik egymást, lenyugszik Gonzalo is és hajlandó lesz meghallgatni. Ahogy kész lettem, kibicegtem a nappaliba, ahol Ana már útra készen várt.

-         Biztos komolyan gondolod?

- A lehető legkomolyabban. – húztam egy vékonyabb kabátot és kézbevettem a sporttáskám. Ahogy bezártunk mindent, beültünk az autóba és már indultunk is. Úgy éreztem, hogy egyre elszántabb leszek, amint egyre jobban közeledtünk a Bernabeuhoz. Egyenlőre legalább a táncparketten visszaadok valamit Javiernek és ha szerencsém van, talán még az argentinnal is tudok beszélni. A stadion előtti parkolóban tett ki a spanyol lány és miután megnyugtattam, hogy nem lesz semmi bajom, elugrott haza, hogy összeszedje a rokonságot, hogy aztán együtt jöjjenek vissza a meccsre. A vállamra vettem a táskám és a legközelebbi bejáraton mentem be a hatalmas stadionba. A biztonsági ellenőrzés után szabad utat kaptam a bolyongásra. Egyből az öltözők felé vettem az irányt, de nem a táncosokat kerestem meg először, akik ekkor indulhattak el a szállodából, hanem a Real Madrid orvosát, Carlost. Megálltam az orvosi szoba előtt és füleltem. Odabennről hallatszott némi motoszkálás, ezért bekopogtam és miután elhangzott, hogy „Szabad!” beléptem.

-         Alejandra! Micsoda meglepetés! – nézett fel a papírjai közül mosolyogva.

-         Buenas Tardes, Carlos! – köszöntem neki. Egyszer az egyik bajnoki után, amíg Gonzalot vártam beszélgettünk egy kicsit és azóta a barátomnak tekintettem. Mindig megállt pár szóra a meccsek után, amikor hazafelé igyekezett a stadionból.

-         Mi történt a lábaddal? – érdeklődött, miután rögtön kiszúrta, hogy sántítok.

-         Épp erről akarok veled beszélni. – ültem le egy székre. – Délelőtt kificamodott próba közben a bal bokám.

-         Akkor most miért nem felpolcolt lábbal ülsz otthon?

-         Ne kezdd, doki! – fenyegettem meg az ujjammal, aztán folytattam – Szóval most lesz egy fellépésem meccs előtt és kérnék valami fájdalomcsillapítót...

-         Ez őrültség! – csapta össze a 2 kezét.

-         Nem a véleményed kértem, hanem valami fájdalomcsillapítót.

-         Még csak pár órája ficamodott ki, ha most táncolsz fenn áll a veszélye, hogy megint ki fog. Inkább menj szépen haza és pihendd ki magad! Szóljak Gonzalonak?

-         Felőlem árulkodhatsz neki, de őt úgysem érdekli. – vontam meg a vállam.

-         Szóval összevesztetek és most játszod a nagylányt. – fonta össze a karját a mellkasa előtt Carlos.

-         Igen összevesztünk, de én most egy utolsó szemétláda levesébe akarok beleköpni. Ezért akarok táncolni. Nem fogom engedni, hogy az én munkámért ő arassa le a babérokat! Úgyhogy mondd meg, hogy adsz-e valamit vagy keressek mást!?

-         Increible. – rázta a fejét és morgott magában Carlos – Ugye nincs gyógyszerérzékenységed? - kérdezte miközben odament a gyógyszeresszekrényhez és kivett belőle egy ampullát.

-         Nincs.

-         Alejandra, amit most beadok, az egy nagyon erős fájdalomcsillapító, úgyhogy csak egy nagyon picit kapsz belőle. Nagyon gyorsan hat, de ha érzed, hogy baj van, azonnal szólj! Érted? – készítette elő az injekciót.

-         Értem. – bólintottam, aztán beadta a fájdalomcsillapítót.

-         Most pár percig feküdj le! – segített fel a vizsgálóasztalra, aztán jó szorosan, valami speciális módon átkötözte a lábamat. – Most már mehetsz. De ha bármi rendelleneset érzel, azonnal szólj! – figyelmeztetett.

- Rendben. Köszönöm! – álltam lábra és azonnal éreztem a gyógyszer hatását, nem fájt a bokám. Kimentem az orvosiból és az utam a táncosaim öltözője felé vitt. Amikor benyitottam, láttam, hogy mindenki a készülődéssel van elfoglalva. Volt aki sminkelt, más pedig nyújtógyakorlatokat végzett vagy a haját lőtte be, hogy tökéletesen mutasson. Hangosan elkiáltottam magam, hogy túlharsogjam a zsivajt, mire csodálkozó tekintetek valóságos erdejével találtam szemben magam. Átlendülve a megjelenésem okozta meglepetésen, elkezdtem nekik sorolni a változtatásokat a koreográfiában, amikor ismét kinyílt az ajtó és Javier állt meg a hátam mögött.

-         Neked nem a focistádnál, ágyban és párnák közt kellene pihenned?

-         Neked meg nem valamelyik táncoslány ágyában? – vágtam vissza.

-         Mondjuk a tiedben?

-         Arról ne is álmodozz! Húzd el a csíkot! Most!

-         Nekem fellépésem van.

-         De nem itt!

-         Mi folyik itt? – jelent meg a művészeti vezető is az öltözőben.

-         Alejandra azt hiszi, hogy képes táncolni.

-         Javier meg azt hiszi, hogy hagyni fogom, hogy lenyúlja a koreográfiámat! – vágtunk egymás szavába.

-         Állj! –emelte meg a hangját - Alejandra, tudod vállalni a fellépést? – fordult felém a művészeti vezető.

-         Különben nem lennék itt.

- Akkor te lépsz fel. – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon és kiment az öltözőből. Javier mielőtt kiment volna onnan, megállt velem szemben és intézett hozzám pár nem éppen kedves szót. „Ezt még megkeserűlöd! És különben sem felejtettem el, hogy van egy befejezetlen ügyünk.” – fordult sarkon, aztán végre békénhagyott. Nem sokkal később szólítottak minket és felsorakoztunk a játékoskijárónál. A klub játékosai szinte mind kinn álltak az öltözőfolyosón és a táncoslányokat stírölték, de Gonzalo nem volt köztük. Nem volt teljesen telt ház, de így is hatalmas élményt jelentett, amikor kiléptünk a gyepre. Beleremegett a térdem a gondolatba, hogy Gonzalo hétről-hétre ezt éli át, amikor itt játszanak. Lélegzetelállító. Jobb szó nem is létezik az élményre. Úgy néztem körül az új perspektívából, mint egy kisgyerek a cukorkaboltban, de amint megszólalt a zene, mindent kizártam és csak befelé figyeltem. Leghátul kezdtem a táncot és csak az első refrénnél kerültem előre. Ahogy meghallottam vettem egy mély levegőt, nekifutottam és felugrottam, aztán megnyugodva fújtam ki, amikor jól érkeztem a talajra. Mindent beleadtam és úgy éreztem, hogy valósággal repülök. Mintha nem is több tízezer ember nézne a stadionban és még több millióan a tévében, hanem csak úgy egy üres próbateremben gyakorolnék. Teljesen elengdetem magam, úgy táncoltam. A lábam nem fájt és a mozdulataim is maguktól jöttek, gondoltam, hogy megint megpróbálkozok a spárgába felugrással. Lendületet vettem és elrugaszkodtam, a spárga megvolt, de a földet érésnél már éreztem, hogy baj van. Megint. Utána szerencsére már csak a végpozicíóban kellett beállni és mennünk is kellett le a pályáról. Még javában dolgozott bennem az adrenalin és még a zenétől sem tisztult ki a fejem, ezért nem is éreztem a fájdalmat egy darabig, de ahogy felértem a lépcsőn és az öltözőhöz igyekeztem, iszonyatos erővel nyílalt bele. Az egyik félreeső sarokban a falnak támasztottam a hátam és lecsúsztam a földre. Ahogy ott ültem eleredt a könnyem, én pedig szabad folyást engedtem neki. Nem igazán a bokámba nyílaló fájdalomtól sírtam, hanem kijött belőlem az utóbbi pár nap minden fájdalma, dühe és keserűsége. Amikor a könnyeim forrása elapadt, felhúztam magam egy szék segítségével, aztán bebicegtem átöltözni és hívtam egy taxit a stadionhoz. Nem akartam semmi mást, csak hazamenni és pihenni ... túlságosan fájt a bokám ...

Hétfőn korán felébredtem és amikor felemeltem a takarót, majdnem elájultam. A bal bokám a többszrösére dagadt fel. Ijedten kaptam a kezem a szám elé és meredten néztem a lábam. A lelki szemeim előtt újra átéltem a múlt estét és az újabb sikertelen ugrásom. Hát mégsem vagyok olyan jó táncos, mint azt hiszem magamról?  Ana kezében a reggelivel egy kopogtatás után belépett a szobába és majdnem eldobta a tálcát, ahogy megpillantotta a bokám. Belémdiktált mindent, ami a tálcán volt és ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki miután befejeztem a reggelit, hogy elvisz a kórházba. Először tiltakoztam, mert nem akartam, hogy miattam valami bajba kerüljön, ugyanis Alicíát elég jól ismertem, de Ana hajthatatlan volt. A kórházban természetesen egy alapos leszúrással fogadott az orvos, aki elöző nap látott el, mint kiderült a második sikertelen ugrásom után ismét majdnem kificamodott a bokám, ám ez a majdnem is elég volt ahhoz, hogy éjjel telemenjen folyadékkal, amitől ekkorára duzzadt.  Kijelentette, hogy másnapig nem hajlandó kiengedni a kórházból, mert látja, hogy bármit is mond, az egyik fülemen bemegy a másikon meg ki és nincs foganatja. Így amíg a bokám kezelésbe vették, hogy lecsapolják belőle a folyadékot, Ana elugrott egy váltás ruháért és másnapig a kórház vendégszeretét élveztem. Az orvos viszont továbbra is benn akart tartani, mert további vizsgálatokat akart még elvégezni rajtam, de csak kikönyörögtem neki, hogy engedjen el és bízzon meg bennem, ha visszarendel, vissza is fogok jönni. Szerdán a Real Madrid Santanderben játszott bajnokit, így én ezt a napot választottam, hogy elmenjek a mirasierrai házba az ottmaradt cuccaimért. Gonzalo volt olyan kegyes, hogy addig, amíg meg nem gyógyul a lábam használhattam az Audit, amit még anno felajánlott nekem, így azzal indultam el az utolsó fordulók egyikére a Calle Peña del Solra. A régi otthonomhoz érve leállítottam a motort és egy darabig csak ültem a kocsiban. Bámultam a kaput és megelevenedett a szemem előtt, amikor először léptem át rajta és amikor kitépve a kezem az övéből otthagytam, hogy elmenjek Zaragozába... megráztam a fejem, mintha azzal ki tudtam volna belőle rázni a rossz emlékeim, de ez semmit sem használt. Vettem egy nagy levegőt és kiszálltam az autóból, aztán beütöttem a kapukódot és a torkomban dobogó szívvel bementem az udvarra. Minden olyan szokatlanul csendesnek és szomorúnak tűnt, pedig semmit sem változtattak a kerten, a házon, a berendezésen. A bejárati ajtó kilincsére téve a kezem éreztem, hogy zárva van. Előkotortam a kulcsom és kinyitva az ajtót, beléptem, aztán lepakoltam a kabátom az előszobában. A pakolást a fürdőszobában kezdtem és az ottmaradt néhány cuccom bepakoltam egy dobozba. A kedvenc parfümöm... az ajándékba kapott csodálatos illatú tusfürdő és testápoló... egy-egy törülköző... mind a dobozban végezte, aztán levittem az egészet a kocsiba. Visszamentem az emeletre és a hálószobában kezdtem pakolászni. Leültem az ágyra és az emlékeimtől indítattva végigsimítottam az ágyneműn. Az éjjeliszekrényből kivettem a pár cetlit és könyvet, ami még az enyém volt, na meg a képet is eltettem, ami a tetejét díszitette. Két kézzel fogtam a fótót, amit épp azelőtt a rosszul végzödő nap előtt cseréltem le a keretben. A képen Gonzalo nevetve ad puszit az arcomra, a párja pedig, ahol én teszem ugyanezt az ő szekrényén állt, így múlt időben, ugyanis ahogy odanéztem, csak hűlt helyét találtam. Ezt nem volt szívem dobozba tenni, hanem belecsúsztattam a táskámba. Felálltam és kezembe vettem a dobozt, aztán még egyszer visszanéztem az ágyra. Nem bírtam elmenni, ezért letettem a dobozt és visszabicegtem a szobába, elvettem a párnát a franciaágyról, amelyik az övé volt és szorosan magamhoz öleltem. Éreztem az illatát rajta és ahogy becsuktam a szemem, magam előtt láttam a számtalan együtt töltött éjszakánk valamennyi pillanatát. Néhány könnycsepp utat tört magának, amit a kézfejemmel töröltem le, aztán megembereltem magam, visszatettem a párnát és kezemben a dobozzal kisiettem onnan. Ezt is betettem az autóba, aztán a ház többi részén heverő dolgaim is bedobozoltam, de már nem volt erőm egyesével ki-be vinni őket és sajgott a bokám is, ezért bevittem az egyik vendégszobába az egészet és hagytam egy üzenetet a hűtőn Gonzalonak, hogy amíg hétvégén a góljai számt próbálja nővelni, eljövök a maradékért, aztán bezártam magam mögött és hazavezettem. Ana segítségével bevittem a dobozokat az átmeneti lakásomba és egy közös vacsora után álomba szenderültem. Csütörtökön szinte egész nap a kórházban voltam, mert ami vizsgálat létezik, annak mindenek alávetették a lábam és másnap rendelt vissza az orvos, hogy megbeszéljük a leleteket.

Pénteken mit sem sejtve mentem vissza a Marañonba. Már kezdtem türelmetlenkedni, amikor az orvosom hívatott. Bebicegtem utána a szobába és miután hellyel kínált, leültem vele szemben. Elgondolkozva nézegette a mindenféle szögből készült felvételeket és nagyokat hümmögöt. A szívem hevesebben kezdett verni. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Már azon gondolkoztam, hogy én kérdezek rá, hogy mit talált, amikor letette a papírokat és ugyanúgy nézett rám, ahogy az az orvos annak idején, aki megtiltotta, hogy táncoljak, aztán hosszan ecsetelte a problémát, hogy a két ficam miatt a szalagokkal baj van és jobb lenne, ha befejezném a táncot egy időre. Van egy műtét, ami talán segíthetne, hogy folytathassam, de ez sem biztos és fél év kényszerpihenőt jelentene. Nekem már egyszer műtőtték a lábam, ez is csökkenti az esélyeimet és ha visszatérhetnék, megint csak önmagam paródiája lennék, mint régen? Én nem akartam, nem tudtam ezt elfogadni és hosszas vitába kezdtem az orvossal, mint annak idején is, de a vége az lett, hogy amennyire a fájó bokám engedte kirohantam a dokitól, aztán kocsiba vágtam magam és gondolkodás nékül indítottam. Nem érdekelt, hogy hová megyek és merre. Kikapcsoltam a telefonom is, csak mentem, amerre vitt az út és egyszer csak benn találtam magam a belvárosban. Kövér gázt adva a Casa de Campo felé vettem az irányt és a titkos kis buvóhelyemre hajtottam. Ahogy felértem az öreg fa mellé, leállítottam a motort, aztán a világítást is lekapcsoltam. Nem akartam, hogy bárki észrevegyen. A szélvédőn kipillantva Madridra nyílt csodás kilátás, nem hiába szerettem ezt a helyet, de most nem érdekelt a panoráma. Ráborultam a kormányra és hosszú ideig csak sírtam. Bárcsak soha nem kezdtem volna el táncolni! Bár soha ne kaptam volna meg azt az állást és soha nem ismertem volna meg Gonzalot.... 1 hét alatt elveszetettem mind a két dolgot, ami az életemet jelentette. Miért? Miért? Miért? Visszhangzottak a kérdések a fejemben, de nem tudtam rájuk a választ. Egy pici vigaszt sem tudott nyújtani, hogy talán máshol készített helyet az Isten számomra. 10 napja még megvolt mindenem, most pedig nem maradt semmim sem. Elhatároztam, hogy másnap elmegyek a maradék cuccaimért Gonzalohoz, aztán az első géppel megyek haza és még azt is megpróbálom elfelejteni, hogy valaha itt éltem. Amikor nem maradt már több könnyem, kiszálltam az autóból és nyújtoztam egyet, aztán nekitámaszkodtam a motorháztetőnek, onnan néztem a spanyol főváros esti fényekbe burkolozó látképét, aztán talán Madridot, talán Istent vagy a saját életemet hangosan kérdőre vontam.

- Miért kell így lennie? Miért? Először nekem adtál mindent, hogy aztán kamatostól vedd vissza?! Tessék itt van! Megfizettem az árát, remélem, most már kiegyenlítettem a számlát! – vágtam be magam ismét az autóba és dél felé vettem az irányt, egész addig vezetve, amíg úgy nem éreztem, hogy elég messze járok a hazug várostól. Félreálltam egy kisebb falu főterén és beburkoltam magam egy plédbe, hogy aztán ott a kocsiban sírjam álomba magam...

Gonzalo félálomban kotorászott a vadul csörgő telefonja után a Mirasierra Hotel egyik lakosztályában. Nem tudta eltalálni, hogy ki keresi ezen a délelőtti órán és mi lehet olyan fontos, hogy nem ér rá a bajnoki után.

-         Gonzalo Higuaín, tessék! – ásított bele a telefonba.

-         Te már megint hajnalig buliztál, mi?

-         Dehogyis, az még tegnapelőtt volt.

-         De azóta se pihented ki magad normálisan! Na mindegy, felőlem úgy baszod el az életed, ahogy akarod.

-         Nagyszerű. Akkor most már aludhatok tovább?

-         Majd ha válaszoltál a kérdésemre. Alejandrát nem láttad?

-         Kellett volna? Ana, tudod, hogy már több, mint egy hete nem vagyunk együtt.

-         Eltűnt, te nagyon hülye! – emelte meg a hangját a spanyol lány – Én meg már azt hittem, hogy megjött az eszed és kibékültetek, aztán nálad van, de látom, hogy tévedtem. Te már klinikai eset vagy.

-         Alejandra eltűnt???? – kérdezett vissza Gonzalo és azonnal felébredt. – Mikor?

-         Múlt éjjel nem aludt itthon és sehol sem találom. – váltott aggodó hangnemre Ana.

-         Hívtad már? Nem hagyott üzenetet? – túrt bele a hajába az argentin idegesen és fel-alá kezdett el járkálni.

-         Szerinted? Ki van kapcsolva, üzenet semmi és az sms-eimre se válaszolt. Azóta, hogy tegnap elindult vissza a kórházba nem láttam.

-         És még csak most telefonálsz?!

-         Joder, most vettem észre. Azt hittem, hogy sokáig beszélt az orvossal, aztán hazajött és lefeküdt aludni.  – csuklott el a hangja - Figyelj, én még felhívok pár embert és ha meg tudok valamit jelentkezem.

- Rendben. Én meg megnézem a kedvenc titkos buvóhelyét. És Ana, ne rágd magad! Nyugodj meg, elő fog kerülni! Tudod, hogy néha elfelejti bekapcsolni a mobilját. – nyomta ki a telefont, miután elköszönt Anától. Remélte, hogy sikerült valamennyire megnyugtatnia a spanyol lányt, holott saját magának is szüksége lett volna pár bátorító szóra. Ledobta a készüléket az ágyra és a kezébe temetve az arcát igyekezett összeszedni magát. Ilyen állapotban nem vezethet, kicsit muszáj összekapnia magát. Borzasztóan aggódott Alejandra miatt. Az előbb olyan nyugodtan mondta ki a szavakat...de hiába hangzott így más számára, belülről igenis remegett az idegességtől. Aleja néha olyan szórakozott tud lenni és elfelejti bekapcsolni a mobilját, aztán mikor eszébe jut mindig talál pár olvasatlan sms-t és pár nem fogadott hívást. Még emlékezett rá, hogy amikor először tapasztalta ezt, kis híján kihívta a rendőrséget, hogy keressék meg Alejandrát, hogy aztán pár percre rá sűrű bocsánatkérések után közepette lépjen be a mirasierrai ház ajtaján. Próbálta magát nyugtatni, de nem ment. Egyfolytában befurakodott a gondolatai közé, hogy itt másról van szó. Valami baj történt. Tudta. Érezte. Határozottan felpattant az ágyról és miközben elmondott egy imát, lesietett a szálloda recepciójára, hogy kocsit szerezzen magának. Az sem érdekelte, ha lebukik és kiteszik a keretből vagy bármi más büntetést kap. Tudni akarta, hogy mi van Alejandrával. Pár perc alatt sikerült elintéznie az autókérdést. A Real Madrid évek óta minden meccs előtt itt töltötte az éjszakát eközött a falak közt és ha valakit igazol a csapat, akkor amíg nem talál lakást, az is itt lakik. Ő is itt töltötte a madridi életének első napjait. Neki mondtak volna nemet? Ahogy kezébe nyomták a slusszkulcsot, rögtön lement a mélygarázsba, hogy megkeresse az autót. Bevágta magát a vezetőülésbe és kilőve a parkolóhelyről, a kijárat felé vette az irányt, hogy aztán Madrid utcáin hajtson a Casa de Campo felé. Amikor a titkos helyre vezető ösvényre fordult magában imádkozott és ahogy közeledett, egyre hevesebben vert a szíve. Remélte, hogy ott találja a lányt, de sajnos csalódnia kellett. Az öreg fa ágai közt csak a szél fütyült és saját magán kívül senkit sem járt ott. Mérgesen csapott a kormányra, aztán amikor meg akart fordulni az autóval, megcsörrent a telefonja. Ana neve villogott a kijelzőn.

-         Mondd, hogy jelentkezett!

-         Sajnos nem, de vannak híreim. Az egyik ismerősöm, aki a Marañonban dolgozik benn volt este és azt mondta, hogy látta, amikor zaklatottan rontott ki a dokitól. Igazából nem árulhatta volna el nekem, hogy tud-e valamit arról, amit az orvos mondott neki, de jött nekem egy szívességgel és utánanézett. – sóhajtott egyet, aztán folytatta az elbeszélést a spanyol lány – Ha még táncolni akar, meg kell műteni a lábát. De közel sem biztos, hogy visszatérhet utána...

-         Mi? – döbbent meg Gonzalo.

-         Jól hallottad. Most leteszem, majd hívlak ha van valami.

-         Jó....

Nem csodálkozott, hogy így reagált rá Alejandra. Neki ugyanazt jelentette a tánc, mint Gonzalonak a foci, így teljes mértékben megértette a lány érzéseit. Elvesztheti azt, ami az egyik legfontosabb a számára. Az argentin maga előtt látta, ahogy a Bernabeuban táncolt akkor délelőtt...és ahogy este. Alejandra valósággal szárnyalt, olyan volt, mint egy angyal. Gonzalo ugyan nem értett annyira a tánchoz, de azt így is látta, hogy a lány a legjobb, akit valaha látott és annyira élvezi a sportot, hogy bármire képes érte. És az az üdvözült mosoly, ami az ajkán játszik, ha táncol... mióta nem látta, hogy boldogan mosolyog? Azóta a délután óta nem... Valami szíven ütötte. Eddig is érezte, de makacsul nem akart róla tudomást venni, ám most teljesen letaglózta: hiányzott neki Alejandra. Hiányzott, mert szereti és semmi mástól nem fél, csak attól, hogy elveszítheti. Már nem érdekelte az a zaragozai este és semmi más sem, csak újra láthassa és szerette volna a fejét a falba verni, amiért így viselkedett vele. Beletaposott a gázba és egy gyors fordulattal elindult vissza a város felé, amikor ismét csengett a telefonja.

-         Alejandra jelentkezett! Figyelj: „ Bocsáss meg, hogy rád ijesztettem, de kikapcsoltam a telefonom! Elugrok a maradék cuccaimért Gonzalohoz, aztán hazamegyek és elmagyarázok mindent.” Aztán ezt írta: „Szeretném ha segítenél összecsomagolnom. Amint lehet hazautazom.”

-         Mikor írta?

-         Az előbb. Nincs 5 perce.

- Köszi Ana! – nyomta ki a telefont meg sem várva a spanyol lány válaszát. Az útra kiérve a Mirasierra felé vette az irányt és amennyire gyorsan csak tudott, ment a calle peña del soli házhoz, ám nem volt szerencséje, mert az Herrera Orián dugóba keveredett. Az első mellékutcában lefordult és leparkolta az autót, aztán kiugrott belőle és futva indult el a háza felé. Meccsenként ugyan több km-t is lefut, de a Bernabeuban nem hegynek felfelé kell futniuk. Gondolatban átkozta magát, hogy miért magaslaton vett házat, de szedte a lábát, ahogy csak bírta. Csak akkor lassított, amikor megpillantotta az Audit a kapuja előtt állni. Nem késett el. Egy utolsó hajrát kivégva elsprintelt a kapuig és bement. A házba lépve először Alejandra kabátja szúrt neki szemet. Beljebb ment, majd a futástól zihálva megállt a nappali ajtajában. Elnézte Alejandrát, ahogy talpig feketében ott ül a kanapén egy csomó papír előtt. Az elmúlt napok nyomot hagytak az arcán. A máskor mosolygós szeme most szomorúságról árulkodott és sokkal sápadtabb is volt, mint szokott lenni.

- Bocsi, nem tudtam, hogy itthon vagy. Gyorsan elhúzok ígérem és nyugodj meg, jó hosszú időre el fogok tűnni az életedből. – jegyeztem meg a kanapén ülve rá sem nézve. Előttem az asztalon katonás rendben sorakoztak különféle papírok és a világ minden kincséért sem pillantottam volna rá. Ha megtettem volna, még nehezebb lett volna én pedig elöző nap feladtam, hogy visszaszerezzem a bizalmát és a szerelmét.

- Hogy tehetted ezt?! – kérdezte idegesen, miközben fel-alá kezdett járkálni, mint a ketrecbe zárt farkasok.

- Jól figyelj Gonzalo! Nem vagyok olyan hangulatban, hogy vitatkozzak, úgyhogy most fogd be a szád és hallgass végig! – Az argentin megállt és kérdőn meredt rám, aztán szólni készült – Ne, ne szólj egy szót sem! – fojtottam belé a szót – Pár nap múlva valószínűleg hazamegyek és többet nem találkozunk. Úgyhogy csak ennyit kérek tőled búcsúzóul, hogy hallgass meg, akkor is ha nem hiszel nekem. Zaragozában nem előre kitervelt bosszúból feküdtem le Javierrel. Leitatott és bár nem voltam részeg, de a józanul sem voltam képes gondolkozni. Naivul hittem neki, hogy csak azért jött el meglátogatni, hogy valakiek kiönthessem a szívem, mert piszkosul fájt az, amit véletlenül meghallottam az apáddal folyó beszélgetésedből, ő pedig kihasználta az alkalmat. Annyira undorodok tőle, hogy ha most nem tiltottak volna el a tánctól, magam hagytam volna ott az állást. – álltam fel és egy papírokkal teli mappát csúsztattam a táskámba – Még ne mondj semmit! Várj, hagy fejezzem be! Nem volt se neked és se apádnak sem igaza. Tudom, hogy mit gondolsz rólam, de egyszer majd rájössz, hogy tévedtél. Én tényleg szerettelek, tiszta szívemből, szerettem volna, hogy megtudd még akkor is, ha nem hiszel nekem. Megnyugodhatsz, most már semmim sem maradt itt és ahogy kilépek az ajtón, elfelejtheted, hogy létezem. – vettem kézbe 3 papírokkal teli, összekötözött mappát és még egyszer átnéztem, hogy minden megvan-e, aztán elindultam kifelé a nappaliból. – Ég veled! - Gonzalo kővé dermedten hallgatta az előbbieket, de amint mellé értem, engem is meglepetésként, hogy elkapta a karom és maga felé fordított. Aztán se szó, se beszéd megcsókolt. Iszonyúan meglepődtem, de ezen hamar túllendültem és elengedve a mappákat, átöleletem a nyakát. A papírok mindenfelé szétszórodtak a lábunknál, de nem érdekelt. A monológomra ugyan egy szót sem szólt, de ebben a csókban ott volt a válasza. Beletúrtam a hajába, ami mindig is szokásom volt, ő pedig olyan szorosan ölelt magához, hogy szinte már fájt. Ameddig csak bírtuk szusszal, ott csókoloztunk a nappali ajtajában és azután sem váltunk el, hanem ott maradtunk összeölelkezve. Gonzalo a homlokát az enyémnek támasztotta és a hüvelykujjával simogatta az arcom.

-         Én az előbb arra gondoltam, hogy miért tűntél el? Van fogalmad róla, hogy mennyire megijedtem, hogy valami komoly bajod esett? – korholt -  Nekem már a legrosszabb dolgok jutottak az eszembe, pláne miután Ana elárulta, hogy mi történt. Sajnálom, hogy így alakult, tudom, hogy mennyit jelent neked a tánc. De túl leszünk ezen is, csak ne menj el!

-         Ezt úgy érted, hogy... – akartam kérdezni, de ő megelőzött a válasszal.

-         Úgy.

-         Zaragozában...

-         Css!- tette az ujját az ajkamra – Ne is beszéljünk róla többet! Elmondtad, hogy mi történt, én elhiszem neked. Most pedig felejtsük el! De azért Javier képét be fogom törni, ha meglátom valahol... – szorult ökölbe a keze egy pillanatra - Borzasztóan hiányoztál, csak az a hülye büszkeségem... Szeretlek érted? És borzasztóan megijedtem, hogy miattam valami hülyeséget csináltál. Megértem, ha most haragszol rám, mert az utóbbi pár napban ahogy viselkedtem veled...nyugodtan pofozz fel, ha úgy érzed! Én egy szót sem fogok szólni... – készült fel rá, hogy megteszem azt, amit mondd, de a pofonok helyett magamhoz húztam és megcsókoltam.

-         Valóban megérdemelnéd, de nem teszem meg. Ez jó lecke volt neked is és én sem vagyok feddhetetlen, csak őrülten szerelmes beléd. – mosolyogtam rá a könnyeimen át. – Te elszöktél az összetartásról? – léptem hátrébb és gyanakvón méregettem Gonzalot.

-         Igen.

-         Akkor most azonnal menj vissza a Mirasierrába! Még mielőtt észrevennék, hogy eltűntél.... Na még csak az kellene, hogy miattam kitegyenek a csapatból, loco!

-         Előbb ígérd meg, hogy eljössz a meccsre, aztán velem töltöd az éjszakát!

-         Megígérem, de most siess! – fordítottam az ajtó felé és kitessékeltem a nappaliból, én pedig nekiláttam összeszedni a szanaszét hullott papírokat, ám egy pillanatra még visszalépett hozzám Gonzalo és megcsókolt. Mosolyogva lódítottam egyet rajta, hogy induljon már végre.

-         Bocsi, de ebből sosem elég! – kacsintott rám és kisietett az ajtón...

Increible -hihetetlen
A Mirasierra pedig a szálloda neve is, ahol az összetartás szokott lenni és Madrid egyik "kerületének" a neve is.  Régen ott lakott Gonza, de azóta átköltözött a La Moralejába. :)

Amor porteño

Sziasztok!

A múltkor a Quedate conmigonak nagy sikere volt és írtátok, hogy máskor is nyugodtan hozhatok még ilyen kis szösszeneteket. Nos ez csak félig volt kész, úgyhogy befejeztem és gondoltam, hogy megosztom Veletek. :) Na nem szoktam én mindig ilyen perverzeket írni, csak mostanában megint tangózni járok és valahogy úgy ezt hozta ki belőlem. Na de nem rizsázok tovább. Jó olvasgatást!

puszi:

Detti

Ijedten kaptam fel a fejem és a szememmel megkerestem az órát a falon. Mindjárt fél öt, azt hiszem kicsit elszundítottam. Az eddig a kezemben szorongatott párnát odadobtam a többi közé és feltápászkodtam a fekhelyemről. Nyújtóztam egy nagyot és megigazítottam a ruhám, aztán átsétáltam a próbaterembe. A délutáni napsütés átlósan világította be a termet, én pedig kiléptem az erkélyre, hogy élvezzem kicsit a melengető napfényt a korlátra könyökölve.

Alattam pár emeletnyi mélységben autók és emberek százai hömpölyögtek a 9 de Julio széles sugárútján. Nem messze ide, a Plaza de la Repúblicán a valószínűtlenül kék ég felé tört az Obelisco tömbje. Akik odalenn mentek a dolguk után, nekik már megszokott látvány volt és már nekem is az, de mégis mindig rácsodálkoztam. Szerettem ezt a várost. Buenos Aires szívében vettem meg ezt a lakást, aztán összespóroltam a mellette lévőre is és végre teljesíthettem az álmom. Egy saját iskolát nyitottam, ahol megtaníthattam a vállalkozó kedvűeket a világ legerotikusabb és legfrusztrálóbb társastáncára. Buenos Airesben úgy éreztem, hogy megtaláltam saját magam, miután a tangó rám talált. Ugyanis nem mi választjuk a tangót, hanem a tangó választ minket és azt hiszem velem jó vásárt csinált. Ránéztem a karórámra, aztán ismét a látkép felé fordítottam a tekintetem. Mindjárt kiderül, hogy neki is annyit jelentettem-e, mint amennyit ő nekem. Felegyenesedtem és megigazítottam a ruhám. A saját képmásomat fixíroztam a fal mentén végighúzdó tükörben. Mára a spagettipántos fekete ruhámat választottam, amelyik alig ért combközépig. Ugyanúgy állt, mint akkor. Elégedetten fordultam a több száz darabból álló tangó album gyűjteményem felé és elővettem a kedvencemet és betettem a HiFibe. Ahogy felegyenesedtem meghallottam a bejárati ajtó nyitódását. A fejem a bejárat felé fordítottam, miközben a szívem a torkomban dobogott. A  léptei közelítettek és pár pillanat múlva a már jól ismert barna szempárral fonódott össze a tekintetem. Egyetlen szempillantásával képes volt levetköztetni, megölelni és körüludvarolni,nagyon jól emlékeztem rá és most sem történt másképp. Tettem felé pár lépést, de mindeközben igyekeztem fogva tartani a tekintetét.

-         Emlékszel? - kérdeztem, miközben az elmém leghátsó zugából eltörő emlékektől jól eső bizsergés futott végig a gerincemen.

-         Akkor is ez volt rajtad – villantott meg egy ellenállhatatlanul sármos mosolyt Gonzalo. – és majd az őrületbe kergettél vele.

Én is megvillantottam egy mosolyt felé, de nem válaszoltam semmit, csak kihívóan néztem rá. Gonzalo beljebb jött a terembe és pontosan velem szemben állt meg.  A nosztalgiától kissé melankólikus, ám mégis a perzselő vágyat hangjegyekbe öntő zene pedig kezdte betölteni a termet. A tempója lassú volt, a szívverést idézte. Minden ütemre egy lépés. Jobb láb. Bal láb. Lépegettünk a zene ütemére, de ő egy ponton kiesett az ütemből, ezért megállítottam egy picit. A jobb kezem a mellkasára tettem, oda ahol a szíve van és úgy próbáltam neki segíteni. „Tatam-tatam” doboltam a ritmust az ujjaimmal. Még az ing anyagán keresztül is éreztem, hogy mennyire izmos és kidolgozott a mellkasa, a lelki szemeim előtt pedig megjelent a kép, amint a ujjaim végigfutattom a felsőteste minden egyes négyzetcentiméterén. Biztossá váltam benne, hogy mit akarok. Elcsábítani őt. És kevesebbel nem is érem be. Látni akartam, hogy milyen hatással vagyok rá. A dal véget ért és a gép magától ugrott át a következő tangóra, de mi nem mozdultunk. Ott álltunk a terem közepén, a kezem a mellkasán pihent és egyikünk sem szólt egy szót sem. Ahogy a tangóban megkezdődött az erőteljesebb és kicsit gyorsabb rész, el akartam venni a kezem, hogy átállítsam a dalt, de Gonzalo rögtön elkapta a kezem és átkarolva a derekam magához húzott. A tenyerem belesimítottam az övébe, ahová pontosan illett és összekulcsoltuk az ujjainkat. Tett egy határozott lépést előre, én pedig ennek megfelelően hátráltam. Még tényleg emlékszik. Elvégeztem egy boleot hátrafelé és pár lépés után annyira közel kerültem hozzá, hogy az arcomon éreztem a lehelletét. Csak pár hajszál választott el tőle én pedig éreztem, hogy innentől nincs visszaút. Nem is szerettem volna, ha lenne. Még mielőtt megcsókolhatott volna egy sacadoval távolabb léptem tőle, de ő rögtön visszahúzott magához. Már-már úgy tűnt megadom magam, de egy újabb lépéssorral eltávolodtam tőle, ő pedig nekem hátat fordítva tett pár lépést előre, mire válaszul hátulról karoltam át és teljesen hozzásimultam a hátához. Gonzalo egy pörgetéssel maga felé fordított, én pedig az alsó ajkam beharapva először végigsimítottam a lábán az enyémmel lassan és érzékien végighaladva az izmos combjától le egészen a sípcsontja mentén, majd egy újabb boleo után ganchoba fogtam a lábát és éreztem, hogy a vágytól megremeg az egész teste. Egyre gyorsabban vettük a levegőt mind a ketten és nem csak a tánctól.  A tangó CD-men ez volt az utolsó dal. Ahogy vége lett, csend telepedett a teremre és a saját lélegzetünkön meg a helyéről majd kiugró szívem dobogásán kívül más zajt nem hallottam. A külvilág ekkor már rég megszűnt létezni számunkra. A már jól ismert barna szempár vágytól csillogóan nézett rám, miközben még mindig szorosan a karjában tartott. Nem tudom meddig tartott ez az állapot, de ez nem is fontos. A kezem kihúztam az övéből, és a tenyeremmel végigsimítottam a kigombolt inge által szabadon hagyott bőrén. Meleg volt és sima. Gonzalo keze a hajammal játszadozott, aztán megcsókolt. De nem gyengéden és türelmesen, hanem szenvedélyesen és követelőzőn. Egy pillanatra megszakította a csókot és mintegy megerősítést várva tőlem, mélyen a szemebe nézett és én nem mondtam nemet, hanem beletúrtam a hajába és megcsókoltam, ő pedig a hátam kezdte el gyengéden és mégis őrítően simogatni, ott ahol nem takarta a ruha anyaga, én pedig beleremegtem a mozdulataiba. Lerúgtam a cipőm, aztán fel-le kezdtem el simitgatni a lábam az övén, ahogy tangó közben is csináltam, hogy aztán egy ganchohoz hasonló mozdulattal átfogjam a combjánál és picit megszorítsam. Kezét rögtön a lábamra tette és apró köröket rajzolva a combonra egyre feljebb csúszott, még a ruhám szélénél is feljebb.

- Add nekem ezt az éjszakát! Quiero sentir tu cuerpo junto el mio... – súgta fülembe és fel-le futtatta az ujjait a belsőcombom mentén. Legszívesebben kiáltani szerettem volna, hogy nem csak az éjjelt, hanem a reggelt és a delet meg az év összes napját januártól januárig az életem minden egyes másodpercét nekiadom, ha kéri, de még csak a nevét sem bírtam kimondani, csak egy halk nyögés hagyta el az ajkam. Gonzalo viszont ezt is megértette és ismét rácsapott az ajkamra, hogy aztán érzéki és szenvedélyes csatába keveredve játszadozzon a nyelve az enyémmel, közben pedig elbotladozzunk valahogy a hálószobámig. Odakinn akár össze is dőlhett volna a világ, az is eltörpült volna a tény mellett, hogy Gonzaloval lehetek. Biztonságban éreztem magam mellette, elfeledve miden aggodalmat és problémát, haragot és bánatot, mert csak egy érzelem volt, amely kitöltötte az egész lényemet, az, hogy őrülten szerelmes vagyok belé, amióta csak először találkoztam vele az egyik VB-selejtező után hónapokkal ezelőtt. Ugyan ő rá pár napra elutazott, mert hívta a kötelesség Madridba és én már azt hittem, hogy elfelejtette vagy talán meg sem nézte azt a cetlit, amit a búcsúzáskor csúsztattam a kezébe. „Június 3. A szokott időben várni foglak. HA számítok neked, tudod hol keress majd” – állt a kis darabka papíron és most itt van. Rálöktem az ágyra és vele szemben elhelyezkedve az ölébe ültem. A nyakát kezdtem el csókolgatni és néhol aprókat beleharapni, miközben a kezem automatikusan rátalált az ingjén lévő gombokra, amelyek akadálytalanul kezdtel el szétnyílni a mellkasán, hogy aztán megszabadítsam tőle. Többször is végigfuttatam a kezem fel-le az izmos mellkasán, ahogy ezt már álmaimban nem egyszer megtettem, de az érzés még mámorítóbb volt, mint bármelyik álmomban eddig. Gonzalo nagy nehezen rátalált a ruhám cipzárjára és villámgyorsan le is húzta. A nyakamtól elindulva végigpuszilta a kulcscsontom egész le a vállamig, hogy a fogai közé kapva húzza le a ruha pántját a vállamon mind a két oldalon majd talpra állítva segítsen kilépni belőle. Gyengéden visszafektetett az ágyra, a temérdek díszpárna közé. A hátam alatt éreztem, ahogy összegyűrődik a selyem ágynemű, ahogy lehanyatlottam a párnák közé.Gonzalo szinte azonnal megérkezett mellém és rögtön fölém gördült. A csókja egyre sürgetőbb volt, miközben ő a fehérneműmtől igyekezett megszabadítani én pedig az ő farmerjével bíbelődtem. Észre sem vettem, hogy mikor és miként történt, de valahogy sikerült megszabadulnunk a felesleges textiltől, mert csak arra eszméltem fel, hogy nincs köztünk már semmi, sem ruha, sem levegő. Teljesen megrészegültem tőle. Gonzalo olyan volt nekem, mint a drog. Szükségem volt rá és egyre többet és többet akartam belőle.  Szájával a nyakamat vette kezelésbe, amivel csak olajat öntött az eddig is lobogó tűzre, de én sem tétlenkedtem és végighúztam az ujjam a gerince mentén, amitől meg-megremegett az egész teste. Kezével végigsimított az oldalamon és megkereste a legérzékenyebb pontom és úgy kényeztessen. „ Mi amor... „ nyögtem fel, miután megéreztem az ujjait magamban. Mosolyogva nézett rám, aztán ismét megcsókolt. Már úgy éreztem, hogy nem sokára elérem a végtelent és azt, ami azon is túl van, abba hagyta a munkát. „Quiero amarme” – nyöszörögtem még mindig az előbbiek hatása alatt állva. „Regalame tú cuerpo y tú alma” – hajtotta le a fejét és belesúgta a fülembe, nekem pedig jól eső bizsergés futott végig a gerincemen. – „Enyém leszel...csak az enyém...” – folytatta, aztán az eddig a nyakamnál kalandozó ajka visszatért az enyémhez, hogy rögtön ezt követően eggyé váljunk és együtt jussunk el oda, ahol nincs sem múlt, sem jövő, csak a jelen van. Csak mi, távol mindenféle poros próbateremtől és futballpályától...

Időközben Buenos Airesre rátelepedett az esti sötétség, de nem gyújtottunk villanyt. Az utcáról beszűrödő fényben zihálva feküdtünk a feldúlt ágyon. Fejem a mellkasán nyugtattam és apró szíveket rajzolgattam ujjammal rá, miközben ő a hátam simogatta. Testünkön még ott volt egy vékony izzadtságréteg az előbbiek után, de egyikünket sem érdekelte. Élveztem a ránk telepedő csendet. Nem akartam, hogy azt mondja, hogy elmegy. Nem akartam, hogy azt mondja, hogy csak ennyi volt. Inkább csak hallgattam a némaságot, amely néha többet mond, mint bármennyi szó. Meg akartam állítani az időt és örökké úgy feküdni a karjaiban.

-         Azt hiszem beléd szerettem. – mondta ki mosolyogva ezt a rövidke mondatot megtörve a csendet.

-         Azt hiszem én is szeretlek. – válaszoltam felülve, mire ő is lő helyzetbe tornázta magát. Odahajoltam hozzá és megcsókoltam. – Hiányoztál.

-         Te is nekem. De most már itt vagyok.- simogatta meg az arcom és ottfelejtette a kezét -  Itthon vagyok. – cirogatta meg az arcom a hüvelykujjával, aztán gyengéden megcsókolt, miközben visszahanyatlottunk a párnák közé...


Quiero sentir tu cuerpo junto el mio... - A tested együtt akarom érezni az enyémmel.
Quiero amrme - azt akarom, hogy szeress
Regalame tú cuerpo y tú alma - Add nekem a tested és lelked

Un sueno en realidad I. - 27.fejezet

Sziasztok!

Először is meghoztam az új részt, jó olvasást kívánok hozzá!:)

Másodszor pedig szeretnék elnézést kérni, ugyanis kicsit lemaradásban vagyok az olvasással és kommenteléssel. 2 napig betegeskedtem, ezért a csúszás, de minél hamarabb igyekszem pótolni a lemaradásomat. :)

puszi:

Detti

Másnap, ahogy elvegyülve a csapatom tagjai között tébláboltam a szálloda éttermében, a gazdagon megrakott svédasztal körül, hogy összeválogassam a reggelimet, kakukktojásnak éreztem magam a sok kipihent és friss táncos között. A szemem alatti hatalmas táskák árulkodtak róla, hogy egyáltalán nem volt jó az éjszakám. A legtöbb időt a plafon bámulásával töltöttem, mert képtelen voltam aludni. Tudtam, hogy ma találkozni fogok Gonzaloval és nagyon féltem ettől. A reggelimből is alig csipegettem valamit, aztán félretoltam a tányért és lehajtva 2 csésze kávét visszamentem a szobámba. Leheveredtem az ágyra és megpróbltam elképzelni, hogy hogyan fog lezajlani ez a találkozás. Levegőnek néz és egy szó nélkül elmegy mellettem? Még egyszer a fejemhez vágja azt, amit Zaragozában és utána megy el? Meghallgat majd egyáltalán? Persze megértettem az érzéseit, mert ha fordított esetben történt volna a dolog, én is ugyanígy viselkednék, de ugyanakkor piszkosul fájt is. Túl naiv voltam és ezzel tönkretettem mindent... Halk kopogtatás zavart meg, én pedig felkeltem az ágyról és mentem ajtót nyitni.

- Alejandra, nem megyünk próbálni? – kérdezte az egyik táncosom.

- Miért, már annyi az idő? – néztem rá a karórámra. – Hű! Dehogynem, máris megyek. Várjatok meg a hallban! – csuktam be az ajtót és gyorsan átvettem a melegítőmet és lesiettem a többiekhez. Együtt sétáltunk át a csak pár percnyi sétára található stadionhoz. Séta közben megint csak ráébredtem, hogy imádom ezt a várost. A házak közt megbúvó apró parkokat, a gyönyörű tereket, a kedves embereket meg úgy mindent és elszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy valószínűleg költöznöm kell majd. Zaragoza is szép város ugyan, de Madridnak a nyomába sem érhet, hisz a spanyol fővároshoz köt minden. Lépésről-lépésre értünk közelebb a Real Madrid hatalmas stadionjához, én pedig elmosolyodtam, de a gombóc ott volt a torkomban. Még csak pár hónapja éltem külföldön és jártam rendszeresen meccsre, de már akkor annyi mindent átélhettem a lelátón, ami boldoggá tett! Belépve a Bernabeuba , rögtön megkerestem az illetékest és megkérdeztem, hogy hová pakolhatnánk le. Válaszul a kezembe nyomott egy kulcsot és el akart kísérni, de én nem hagytam, mert tökéletesen kiismertem magam a stadion útvesztőiben. Elmondta, hogy melyik ajtót nyitja a kulcs, aztán visszamentem a csapatomhoz és lesétáltunk az öltözők környékére. Egy kisebb szobát alakítottak át a számunkra a hazai öltözőtől pár lépisnyire. Lepakoltuk a táskáinkat, aztán átsétálva a klubcímeres szőnyegen a játékoskijárón keresztül kimentünk a pályára.  Még így is lélegzetelálító látványt nyújtott a szentély, pedig a karbantartó személyzeten és rajtunk kívül senki sem tartózkodott benn. Rövid bemelegítés meg a hosszabbítóval való bűvészkedés után bekapcsoltam a zenét és próbálni kezdtünk. Nagyon jó volt a koreográfia és mindenki igyekezett a maximumot nyújtani tánc közben, de mégis úgy éreztem, hogy valami hiányzik belőle. Elhatároztam, hogy még párszor eltáncoltatom velük ezt és megpróbálom kitalálni, hogy hol van benne a hiba. Karbatett kézzel és a derekamra kötött pulóverrel álltam a csapatommal szemben, árgus szemekkel figyelve az előadásukat, de akkor sem jöttem rá, hogy hol a bibi, ezért inkább én is beálltam a következő ismétlésnél. Már az utolsó lépéseket táncoltuk, amikor egy pillanatra oldalra néztem, a játékoskijáró felé és a tekintetem Gonzaloéval akadt össze. A szívem hevesebben kezdett verni és éreztem, hogy elönt az izgalom. Ugyan mit akarhat? A tánc végén megtapsoltam a táncosaimat, aztán elengedtem őket én pedig nyakamba dobtam a törülközőm, leültem a kispadra és ittam egy korty ásványvizet.

-         Még sohasem láttalak munka közben. – jött oda hozzám és az arcára volt írva, hogy mit gondol rólam.

-         Hát most láttál.

-         Azt hittem, hogy a lovagod is itt lesz ... olyan jól összeilletek!

-         Gonzalo...

-         Nem, ne mondj semmit! – szakított félbe. - Nem érdekel a magyarázkodásod.

-         Csak azt akartam kérdezni, hogy mit akarsz tőlem... – kortyoltam bele ismét a vízbe, mintha azzal le tudnám nyelni a torkomat szorongató gombócot.

-         Emlékszel rá, hogy mit mondtam neked Zaragozában? – bólintottam. Minden éjjel órákat jár ezen az agyam... – Szóval mikor jössz a cuccaidért?

-         Miiiiiiiii??????? – köptem ki a vízet, ami a számban volt.

-         Csak mert akkorra szervezek magamnak valami programot.

-         Most komolyan azért jöttél, hogy megmondd, hogy minél előbb húzzak el?!

-         Miért? Mi mást vártál?

-         Azt, hogy egyszer meghallgass. 4 napja fújod a magadét, amit meg is értek, de annyi nekem is jár, hogy elmondhassam, hogy mi hogy történt.

-         Ha meséket akarok hallani, átkapcsolom a tévét a gyerekcsatornára.

-         De csak egyszer adnál 5 percet! Csak egyszer! Tudom, hogy mit gondolsz erről az egészről és az amit elmondanék a legrosszabb menetegetőzésnek hatna, de nem így van. Bármire megesküszöm neked, hogy nem az és nem úgy történt, ahogy azt te gondolod.

-         Szerintem elég egyértelmű volt a helyzet. Erősen hiányos öltözetben, félreérthetetlen pózban a szállodai szobás ágyában gyűrted a lepedőt az új lovagoddal. Lelepleztek, úgyhogy megléptél Zaragozába és már aznap este összefeküdtél egy pasassal. Szép! Látom könnyen lecseréltél...ő biztos valami fejes és előbb bejuttatt majd a táncosok krémjébe.

-         Nem hiszem el, hogy elhiszed azt, amit mondasz. – hajtottam le a fejem és éreztem, hogy könnyek kezdik el áztatni az arcomat.

-         Most jön a melodráma és a könnyek? Ezt inkább kihagyom, kössz! Szóval majd küldj egy sms-t, hogy mikor ne legyek otthon! – fordult sarkon, aztán elsietett.

-         A hétközi forduló meccsnapján elmegyek a cuccaimért. – kiabáltam utána.

- Oké.- hangzott a játékoskijáróból a távolodó lépteivel együtt. Mérgemben odavágtam a kispadhoz a törülközőt és felpattantam. Bependerültem oda, ahol pár perccel ezelőtt még a csapatom próbálta a koreográfiát. Bekapcsoltam a zenét, először az Its my life-ra és minden érzésemet beleadva táncoltam, mint mindig, amikor valami problémám volt. Az albumon a következő track volt az a dal, amire a koreográfiát készítettük. Elhatároztam, hogy addig nem mozdulok onnan, amíg meg nem találom a hibát benne, de hiába akartam koncentrálni, a gondolataim egyfolytában az előbb történteken jártak és ennek meg is lett az eredménye. Megpróbálkoztam egy olyan elemmel, amit még nem tudtam biztosan, de úgy éreztem, hogy a dühöm majd szárnyakat ad. Nekifutottam és felugrottam spárgába, de a földet érést valahogy elszámítottam és rögtön ahogy talajt értem iszonyatos fájdalom hasított a bal bokámba. Akkorát ordítottam kínomban, hogy szerintem még a Castellanán is meghallották a forgalom ellenére. Ott feküdtem, összeszorított szájjal és csukott szemmel a fájós bokámat fogva a gyep közepén, amikor észrevettem, hogy valaki leguggol mellém.

-         Mi történt? Jól vagy?– hallottam meg Gonzalo hangját mire rögtön kipattant a szemem és a legnagyobb meglepetésemre, láttam, hogy ott térdelt mellettem az argentin. Már kezdtem azt hinni, hogy a fájdalomtól hallucinálok...

-         Úgy nézek ki? – ültem fel, de rögtön visszahanyatlottam a fejem fogva. – Az előbb még a hátad közepére se kívántál, most meg hirtelen érdekel, hogy mi van velem?

-         Most siesta van, majd pár óra múlva jönnek fellocsolni a pályát, addig felőlem feküdhetsz itt egyedül, ha neked úgy jobb. – állt volna fel. - Rajtunk kívül meg a médiásokon kívül senki sincs a stadionban, csak úgy mondom. De az utóbbiak most épp nagyokat vitatkoznak arról, hogy melyik profilból mutat jobban Serg.

-         Várj! – fogtam meg a karját.

-         Jól van. – húzta el a kezét.

-         A bal bokám fáj, azt hiszem kificamodott.

-         Mindjárt leveszem a cipőd és meglátjuk. – feltűrte a lábszármelegítőmet, kikötötte a cipőt és amennyire óvatósan csak tudta lehúzta a lábamról.

-         Te szadista állat! – ordítottam még egyet a művelet közben– Tudom, hogy utálsz, de ez azért már túlzás!

-         -Tudod, ez most nem az a pillanat, hogy kimutassuk az érzelmeinket egymásnak. – vizsgálgatta meg a lábam. – Nagyon csúnyán feldagadt. Fel bírsz állni?

-         -Talán az még megy. – bólintottam.

-         Gyere! – nyújtotta a kezét és felhúzott – Rá bírsz lépni?

-         Nem. – ráztam meg a fejem. Ahogy letettem a földre a bal lábam, máris belenyílalt a fájdalom.

-         Beviszlek a kórházba. – jelentette ki, én pedig rátámaszkodtam és fél lábon elugráltam a játékoskijáróig, miközben majd megőrültem Gonzalo közelségétől. – Itt nem fogsz tudni lebicegni, aztán megint fel. – álltunk meg az öltözőkhöz vezető lépcsőnél. – Remélem nem híztál sokat, amióta utoljára cipeltelek.

-         Mi?

-         Itt maradnál inkább?

-         Nem.

-         Akkor karold át a nyakam, mert ha leejtelek, akkkor végigpattogsz a lépcsőn is. – kapott a karjaiba, én pedig megpróbáltam visszapislogni pár könnycseppet.

- Örülnél neki, nem? – kérdeztem, mire egy pillanatra nagyon csúnyán nézett rám. Lassan lépkedett le a meredek lépcsőkön és ahogy leért a pályához vezető lépcsőkön odahúzott egy széket, aztán letett egy kicsit, hogy pihenjen. Két kezét a szék karfáján nyugtatta és lehajtott fejjel zihált, miközben erőt gyüjtött a következő lépcsőzéshez.

- Most így akarsz kicipelni a stadionból?

- Felőlem jöhetsz négykézláb is. – jegyezte meg félrefordított fejjel. A világért sem nézett volna rám, én pedig úgy éreztem, hogy a spanyol inkvizicíó kínzási módszerei a kanyarban sem voltak ahhoz képest, amit éreztem. Ott volt tőlem pár centire, de mégis nagyon messze...

- Gyere, felviszlek a lépcsőn! – nézett rám, pont a szemembe én pedig ellenállhatatlan vágyat éreztem rá, hogy megcsókoljam. Amikor megint átkaroltam a nyakát, még jobban magamhoz húztam és addig ügyeskedtem, amíg el nem értem a száját. Egyszerűen nem bírtam tovább. Már majdnem viszonozta, amikor valami bekattanhatott neki és úgy pattant fel, mint egy gumilabda. – Ha azt hiszed, hogy ennyivel elfelejtem, tévedsz! És többet ilyesmi eszedbe ne jusson! – figyelmeztetett, aztán ismét felkapott és amennyire tudott, felsietett velem a lépcsőn. Ahogy felértünk talpra állított és csak annyira állt közel hozzám, hogy ha valamiben meg kell kapaszkodnom, elérjem. Bepakolt az Audiba, aztán indított. Az út csendben telt, mert én féltem még megszólalni is az előbbi után, ezért a Castellana forgatagát bámultam. Pedig nem egy kérdésem lett volna hozzá, ugyanis én is olvastam az elmúlt napokban a sajtót és mondanivalóm is nem egy akadt, de úgysem hallgatott volna meg. Még így sem. Ahogy megérkeztünk a Gregorio Marañonba, kisegített az autóból és bekísért az épületbe, onnan pedig be az egyik vizsgálóba. Elküldtek röntgenre, aztán visszavittek, én pedig egyedül feküdtem az egyik üres ágyon és megint a sírást próbáltam visszatartani, mert egy férfi sem érdemel könnyet....

Gonzalo a folyosón ült az egyik széken a vizsgáló ajtajánál és egy számot tárcsázott a telefonján.

-         Helló! – köszönt Ana a vonal másik végén.

-         Hola! Most ráérsz?

-         Igen. Miért?

-         A barátnőd össze kéne szedned. Itt van a Marañonban.

-         Dios mio! Alejandra? Mi történt vele? Ugye nincs komoly baja? – kezdte el az argentint faggatni Ana.

-         Ne aggódj, valószínűleg csak kificamodott a bokája. Semmi súlyos.

- Azonnal megyek. Addig el ne mozdulj onnan, amíg oda nem értem! – nyomta ki köszönés nélkül a telefont a spanyol lány. Gonzalo is megnyomta a piros gombot, aztán visszacsúsztatta a telefont a nadrágja zsebébe. Hátradőlt a széken és a fejét a falnak támasztva sóhajtott egy nagyot. Megpróbálta elterelni a gondolatait Alejandráról és csak az esti meccsre gondolni, ahol kezdőként fog pályára lépni. Mi is hangzott el az elmúlt napi értekezleten, mire figyeljen oda? Valószínűleg a legjobb kötésű hátvédet fogják ráállítani, mert  amióta a Bilbaonak hintett egy duplát, nem bízzák a véletlenre az őrzését. Biztos provokálni is fogják, de el kell majd engednie majd a füle mellett, bármit is mondanak, pedig az elmúlt napokban bőven adott alapot nekik, hogy legyen miért beszólniuk. Még a gyorshajtásért kapott pénzbírságát is megírták a lapok, nem beszélve a többi dologról. És mindezt miért? Mert nem akart Alejandrára és arra a zaragozai estére gondolni, amikor minden összeomlott. A gondolataiból egy hangos fékcsikorgás rángatta ki. „Joder! Én voltam itt előbb!” – förmedt rá valakire Ana, aztán belépett az épületbe és ahogy kiszúrta az argentint, felé vette az irányt. Köszönt majd leült mellé.

-         Én akkor megyek is. – Gonzalo készült volna felállni, de Ana megfogta a karját.

-         Maradj még egy kicsit! Beszélni szeretnék veled.

-         Nekem mennem kell, összetartás lesz tudod...

-         Ne felejtsd el, hogy Sesével élek egy fedél alatt és nagyon jól tudom, hogy addig még bőven van időd.

-         Na jó. Hallgatlak! –adta meg magát az argentin.

-         Nem nagyon akarom az orrom a magánügyetekbe ütni, de mint a te barátod és Alejandra barátja is... – kezdett a mondókájába.

-         Most épp azt teszed. – fintorgott.

-         Gonzalo, végig fogsz hallgatni ha tetszik az amit mondok, ha nem! Nem érdekel az sem ha utána többet egy büdös szót sem fogsz hozzám szólni.  Ne akard, hogy agyamra ugorjon a tigris hormon, mert akkor te is a kórház vendégszeretét fogod egy darabig élvezni!

-         Mondd, aztán hagy menjek!

-         Így már mindjárt más! Én ott voltam Zaragozában aznap, amikor ez az egész történt. Éjjel zokogva hívott fel Alejandra és elmesélte, hogy mi történt. Tudom, hogy nekem sohasem hazudna...és neked sem. Nézd, tudom, hogy nem jelent örömet felidézni azt az estét, de annyi neki is jár, hogy egyszer elmesélhesse az egészet a saját szemszögéből. Igazságtalan vagy vele szemben, mert nem engeded neki, hogy megmagyarázza.

-         Mit akar rajta megmagyarázni? Mit? Azt, hogy csak tesztelték, hogy kibírja-e az ágy mindkettőjüket? Vagy az a pasas csak közelről tanulmányozta az anyajegyeit? Különben sem érdekel, hogy mit csinál. Szabad, független nő, ahhoz kezd magával, amihez csak akar, egy a lényeg, én ne legyek benne.

-         De igenis érdekel!

-         De nem!

-         Akkor miért kerülsz 2 naponta címlapra? Mi másért bulizol hajnalig és iszod le magad a sárga földig? Én már jó ideje ismerlek és sosem vislekedtél így.

-         Csak szórakozni szerettem volna.Ez is bűn?

-         Nem, te nem szórakozni akarsz, hanem el akarod felejteni.

-         És ha igen? Én tényleg szerettem...

-         És még mindig szereted. Csak a vak nem látja. Ha elfogadsz egy tanácsot, nem hagyod ilyen könnyen veszni.

-         Most már végighallgattalak, elmehetek? Még össze kell pakolnom. – pattant fel Gonzalo, aztán meg sem várva Ana válaszát odabökött neki egy sziát és elsietett....

Egy hosszabb várakozás után nyílt az ajtó, mire odakaptam a fejem és az orvost láttam belépni a szobába, kezében a röntgenfelvételekkel. Hosszasan tanulmányozta a felvételeket, aztán letette őket az ágyra és végigtapogatta a bokámat. A diagnózis szerint szerencsére megúsztam egy ficammal. Szorosan befáslizták a lábam, aztán végre elengedtek. Amikor kibicegtem az ajtón, kezemben a leleteimmel, nagy meglepetésemre Anát láttam az ajtónál álldogálni.

- Hola Amiga! Gyere, majd én elviszlek. – mosolygott rám...