Un sueno en realidad I. - 38.fejezet (első évad befejező része)

Sziasztok!

Hát ez a nap is eljött, ez az első évad utolsó része. Nem happy end, tudom, de nyugtasson meg mindenkit, hogy írtam egy második évadot is. :) Így az első évad végén köszönöm mindenkinek az eddigi pipákat és kommenteket! Meg vagyok róla győződve, hogy nekem vannak a legjobb fej olvasóim. :) Nem is rizsázok többet, jöjjön a rész! Ez nem lett olyan hosszú...

Jah! Egy kis agytorna. Melyik Jókai regényt említem a fejezetben? Nekem az a kedvencem a nagy írótól. ;)

(Megfejtés: Szeretve mind a vérpadig )

A Retiro minden évszakban szép és az év bármelyik napján szívesen megyek el oda elütni a szabad óráimat egyedül, a barátaimmal vagy Gonzaloval. Az ősznek, a télnek, a tavasznak és a nyárnak ugyanúgy megvan a maga szépsége, amiért érdemes magunk mögött hagyni a város lüktető forgalmát és a park egyik csendes zugába rejtőzni ahová nem jut el más zaj, csak a szökőkutak csobogása. A május a kedvenc hónapom és szerintem a Retiro is ekkor a leggyönyörűbb. A sétányokat szegélyező hatalmas gesztenyefák mind ekkor virágzanak és a parkban sétálgató emberek beszélgetését elnyomja a szökőkútak csobogásának zaja meg a virágról virágra szálldosó méhek döngicsélése. Gonzalo és én a girbegurba sétányokon szinte oda sem figyelve rá, hogy hová-merre megyünk kéz a kézben sétáltunk. Szinte minden tökéletes volt azon a nyugalmas vasárnap délutánon...már – már túl tökéletes. Anával már beszéltem az európai turnéról és a spanyol lány érthetően neheztelt rám, amiért csak akkor szóltam neki és a helyzet csak rosszabb lett, amikor megtudta, hogy Gonzalo még csak nem is sejt semmit sem ebből az egészből. Ugyan még ezután is összefutottunk néha, de a levegőt belengte, hogy Ana jóval távolságtartóbb volt velem, mint azelőtt bármikor, de megértettem a spanyol lány reakcióját. Időközben valahogy odakeveredtünk a csónakázó tóhoz az argentinommal én pedig rátámaszkodtam a kovácsoltvas korlátra és csónakok mögött fodrozodó vizben tükrözödő eget néztem. Itt vagyok Madridban, mellettem itt van Gonzalo és egyszerűen ennél szebb nem is lehetne ez a vasárnap, most hogy kezdjem el megmagyarázni, hogy el fogok menni egész nyárra?

-         Mit szólnál ha este elmennénk valahová? Vacsorázni, szórakozni vagy amihez kedved van. – rángatott ki a gondolataim közül az argentin.

-         Menjünk el vacsorázni! – indítványoztam. „Ez lesz a tökéletes alkalom.” - futott át az agyamon.

- Tudok is egy jó helyet. – mosolygott rám én pedig visszamosolyogtam rá és továbbindultunk. Lassan eljött a siesta ideje és mi hazaindultunk a mirasierrai házba. A nappaliban ültem a kanapén kezemben egy könyvvel és az előttem lévő poharak egyikéből kortyolgattam a baracklevemet miközben a szemem falta a betűket. Gonzalo a laptopjával huppant le mellém.

-         Mi jót olvasol? – érdeklődött, miközben beüzemelte a gépet.

-         Hiába mondom, te úgy sem ismered.

-         Magyar?

- Az. – bólintottam. Éppen egy Jókai regényben voltam elmerülve és ki tudja már hányadszor tátottam el a szám, amikor Eszterházy Ozmonda ismét feltűnt a regényben hogy még nehezebbé tegye a kuruc hadvezér életét. Egy idő után úgy döntöttem, hogy nyújtozok egy kicsit és félretettem a könyvet, aztán adtam Gonzalonak egy szájrapuszit és kimentem az udvarra. Szippantottam egy nagyot a levegőből és kiléptem a cipőmből, hogy mezítláb sétálhassak a fűben. Azon gondolkoztam, hogy mégis hogyan vezessem majd be Gonzalonak, amiről beszélni akarok neki. Törtem a fejem, de semmi jó nem jutott eszembe és különben is azt tartják, hogy az ilyesmit jobb köntörfalazás és szépítés nélkül közölni. Sóhajtottam egy nagyot aztán megütötte a fülem a saját csengőhangom.

-         Alejandra, cseng a telefonod! – hallottam meg Gonzalo hangját.

- Vedd fel, mindjárt megyek. – válaszoltam és visszabújtam a cipőmbe. Az argentinom eközben elvette az asztalról a csörgő, villogó és rezgő mobilt, aztán a fogadta a hívást és egy rövid beszélgetés után megnyomta a piros gombot. Mire én visszaértem a sétámból, Gonzalo már a laptopot is félretette és egy számomra elég meghatározhatatlan érzelmet tükröző arccal nézett rám. Rögtön tudtam, hogy baj van és azt is éreztem, hogy elkéstem azzal a beszélgetéssel az európai turnéról.

-         A főnököd keresett és azt üzente, hogy hívd vissza majd és beszéljétek meg a részleteket az európai turné ügyében. – mondta ki csalódott dühvel a hangjában. – Alejandra, mi ez az egész? – vont kérdőre.

-         Már rég el akartam mondani, de....hát.... szóval... – ültem le a kanapéra és kivert a víz.

-         Lelépsz?

-         Tomás felajánlotta nekem, hogy meghosszabbítja a szerződésem és elvisz az európai turnéra a társulattal. – hadartam el egy szuszra.

-         Te pedig igent mondtál, ugye? – nézett rám mosolyogva, de éreztem, hogy ez csak álarc.

-         Igen.

-         És erről mikor akartál nekem szólni? – csattant fel - Az indulásod reggelén? Várjál, el is képzelem, ahogy megállsz az ajtóban és azzal búcsúzol, hogy „Majd jövök ősszel!”.

-         Vártam a megfelelő alkalmat.

-         Ne mondd, hogy azóta nem lett volna alkalmad leülni velem, amióta itthon vagy! Mikor tudtad meg egyébként? 1 hete? 1 hónapja?

-         A Madridba utazásunk előtti este beszéltem Tomásszal erről. Bánt, hogy így alakult és nem tőlem kellett megtudnod...ma este akartam veled beszélni erről. – hajtottam le a fejem.

-         Persze....épp ma este! Ha nem jött volna a telefon, tovább hallgattál volna.

-         Nem igaz! Anával is beszéltem már...

-         Mindenki tud erről csak én nem? – kapta fel a fejét és a szavamba vágott. – Csak nekem nem mondtad el? De miért? Ne mondd azt, hogy nem volt rá alkalmad!

-         Nem volt elég bátorságom hozzá...

-         Alejandra, mikor kellett félned tőlem? Csak egy alkalmat mondj! Csak egyet! – guggolt le elém és mélyen a szemembe nézett, de nem bírtam állni a tekintetét. – El sem hiszem, hogy mennyire megváltoztatott az elmúlt pár hónap. Egyre inkább kihagysz az életedből és nem törődsz azzal, ami a próbatermen kívül zajlik. Én egy olyan Alejandrát ismertem meg, akinek a családja és a barátai a legfontosabbak. Azt aki a legjobb barátnőjének akár éjjel kettőkor is lelki segélyt ad, ha erre van szüksége. Aki eléri, hogy kitiltsák a Bernabeu VIP szektorából a legjobb barátnőjével együtt, mert képtelen arra, hogy csendben ülve nézze végig a Madrid meccseit. Azt, aki rendszeresen meglógott az ebédszünetében, hogy velem legyen. Azt aki ölni tudna a piros gumimacikért és akár az éjszaka közepén nekiáll párna csatázni, aztán meg teljesen kifulladva piheg, amikor hozzámbújik. De az a kupakos csajszi valahol eltűnt...

-         Nem tűnt el, csak megváltozott pár dolog az életemben. Most újra táncolhatok és arra koncentrálok, hogy megvalósíthassam az álmom, erről van csak szó.

-         Vedd már észre, hogy mindenkitől eltávolódtál, aki sokat számított neked egy fél évvel ezelőtt! Ez pedig nem a mi hibánk!

-         Nincs annyi időm, mint korábban volt és ezt sajnálom is...de a tánc ezzel jár. Annyira jó érzés újra a parketten lenni! Évekig abban a hitben voltam, hogy soha többet nem húzom fel a tánccipőmet, most pedig Európa legjobb társulatánál vagyok vezető táncos. Álmodni sem mertem erről annak idején! Ráadásul sikert sikerre halmozunk. – kezdtem el áradozni. – Nem kérek mást, csak megértést. Csak a nyárról lenne szó...

-         Akkor mutatok valamit. – pattant fel és az iratok közt kezdett el kotorászni. Kis idő múlva megtalálta, amit keresett és a kezében 2 repülőjeggyel állt meg előttem. Lassan tépte ketté a jegyeket és ledobta az asztalra. – Csak erről lenne szó. Én hülye barom, gondoltam, hogy megleplek azzal, hogy megszervezem a nyaralásunkat, de teljesen feleslegesen fáradtam vele. A művésznő táncolni akar és a csúcsokat ostromolni...

-         Gonzalo! Te tudod a legjobban, hogy ha valaki sportol, akkor csak egy behatárolható ideig űzheti profi módon, mert egy idő után kiöregszik. Egy táncos pályafutása még a focistákénál is rövidebb, ezért minden lehetőséget meg kell ragadni, ami csak adódik. Megpróbálom a legtöbbet kihozni abból a néhány évből, ami még előttem van.

-         De Alejandra, állítsd már fel a fontossági sorrendet!

-         De az Isten szerelmére, vissza fogok jönni! Csak előbb meg akarom tudni, hogy mire vagyok képes. Csodálatos ajándékot kaptam az élettől azzal, hogy ismét táncolhatok.

-         Ez már rég nem az álmodról szól...neked a siker kell és amíg megkapod nem fogsz kiszállni.

-         Te jobban tudod, hogy én mit érzek...

-         Rád van írva! Egyébként tudod mi a bajom? Az, hogy ebben a szuper és csillogó életedben nekem nincs helyem még két próba közt sem. Neked már semmit nem számítanak a barátaid és semmit sem számítok én. Azt hiszem félre ismertelek... nem tudom eldönteni, hogy melyik az igazi arcod. A kupakos csajszi vagy a karrierista táncosnő?

-         De igenis számítasz! – tettem a kezem az övére, de kihúzta onnan és nyugodt hangnemben kezdett el beszélni.

-         Nem. Már rég nem. Teljesen eltávolódtál tőlem és ne mondd, hogy ez nincs így, mert érzem. A tánc kerüld nálad a legelső helyre és elfeljtkezel arról, hogy ez nagyon törékeny dolog. Elég egy rossz lépés és akkor többet nem mehetsz vissza a parkettre. Abban igazad van, hogy a pályafutásod véges, de nézd meg, hogy mennyit veszíthetsz azzal, ha a sikert hajkurászod. El kell döntened, hogy mi a fontosabb neked!

-         De nem zárja ki egymást a kapcsolatunk és a munkám.

-         Az elmúlt pár hónap alapján igenis kizárja. Az nem kapcsolat, amikor én hiába hívlak, fel sem veszed. Amikor hetekig nem hallok rólad, de én minden nap írok neked legalább egy sms-t... Alejandra döntsd el, hogy mi a fontosabb neked: a tánc vagy én?

-         Nem kényszeríthetsz választásra!

-         Tudni akarom, hogy mit teszel az első helyre!

-         Gonzalo...

-         Választhatsz! Ha elmész, vedd úgy, hogy szakítottunk...

- Tudod mit? Igazad van. Ez már tényleg nem egy kapcsolat. Nincs is értelme akkor folytatni. Táncolni csak pár évig táncolhatok, de megállapodni valaki mellett később is ráérek. – vágtam a fejéhez dühösen és felrohantam az emeletre. Kapkodva szedtem elő a bőröndömet és kinyitva rádobtam az ágyra. Gonzalo utánam jött és megállt az ajtóban, de nem szólt semmit, én pedig nem néztem rá. Pár perc után megunta a dolgot és lement az emeletről én pedig egyedül maradtam. Éreztem, ahogy könnyek kezdik el áztatni az arcomat, amiket eleinte makacsul megpróbáltam letörölni, de aztán hagytam, hogy hagy folyjannak. Nekem is fájt, amit a fejéhez vágtam mielőtt feljöttem pakolni, de megmakacsoltam magam. Ő kényszerített rá, hogy válasszak, bár akkor sem kellett volna azt mondanom neki, hogy később is ráérek megállapodni valaki mellett... Lassan végeztem a csomagolással, hívtam egy taxit és lecipeltem a bőröndjeimet az előtérbe. Gonzalo a nappaliban ült lehajtott fejjel, némán. Leszedtem a ház kulcsát a kulcscsomómról és letettem elé az asztalra. Nem nyúlt érte, csak a két kezébe temette az arcát. Megfogtam a bőröndőket és kimentem a házból. Ahogy becsuktam az ajtót a két kezemel pár pillanatig még nekitámaszkodtam, aztán hátat fordítottam az eddigi otthonomnak. Az ajtó felől egy koppanás hallatszott, aztán üvegcsörömpölés. Hezitálva álltam meg és visszamentem az ajtóhoz, de nem nyitottam be és inkább rákényszerítettem magam, hogy menjek végre ki az utcára. Ahogy becsukodótt mögöttem a kapu meg is érkezett a taxi. Vissza sem néztem, amikor bemondtam Guillo madridi címét és végre elindult velem a az autó. A táncot választottam és reménykedtem benne, hogy a Gonzaloval töltött pár hónap majd egy emlékképpé fog fakulni és a múltam lesz...mert a jövőm már nem lehet...

Mivel gonosz vagyok, mielőtt feltenném a második évadot hozok egy 10 részes kis történetet. :) Mivel előre megírtam, ebből előreláthatólag 2 naponta hozom majd a részeket. Esetleges késés adódhat belőle, mert jövő héttől visszaülök az iskolapadba és takarítói OKJ-s tanfolyamot fogok végezni. Na de a kis történetről: A címe az, hogy Lo juro otra vez vagyis Újra megígérem. Ennek is Pipita az egyik főszereplője. :) Esperanza és Gonzalo eddig tökéletesnek tűnő házassága megromlik. A felek már a válásról egyezkednek, amikor az argentin egy kéréssel áll elő: 1 hónapot szeretne eltölteni kettesben a feleségével távol Madridtól és megígéri, hogy ha akkor sem változik köztük semmi, akkor nem hátráltatja tovább a válást. Esperanza kicsit vonakodva bár, de beleegyezik és elutaznak Szantorínire. 1 hónap nagyon hosszú idő és sok minden megváltozhat és még több minden kiderülhet a másikról, pláne ha az élet még egyet csavar kettejük életén. Hogy a végén válás lesz-e vagy happy end megtudhatjátok, ha elolvassátok ezt a rövidebb történetem. :) Várlak Titeket a Lo juroval és aztán az Un sueno második évadával! :)

Puszilok Mindenkit! :)