Lo juro otra vez - 4.fejezet

Helló!

Mivel este meccset pótolnak fiúk, rendhagyó módon korábban hoztam a folytatást.:) Örülök, hogy ennyire tetszik Nektek a Lo juro. Annyira jól esik, hogy rendszeresen 10-15 pipát látok a tetszik mellett részenként, hogy el sem tudom mondani. Köszönöm! :) Látom, hogy az Alma Rebeldét is olvassátok, oda is szabad ám kommentelni. ;) Na de nem rizsázok tovább hanem inkább jó olvasást kívánok! :) 

Puszi:

Detti

Már korán reggel kidobott az ágy. Talán órák óteltek el, talán csak percek mióta fenn voltam, nem tudtam és nem is érdekelt. Azt sem tudtam, hogy hány órát aludtam az éjszaka.  Miután felébredtem, hiába próbáltam továbbaludni ezért inkább halkan kicsoszogtam a konyhába és feltettem főni magamnak kávét. Gonzalo szobájának ajtaja még csukva volt és gyanítom, hogy mélyen aludt még szerencsére. Kiöntöttem a forró és élénkítő fekete löttyöt egy bögrébe, adtam hozzá tejet és cukrot, aztán felmentem a teraszra. Kihúztam az egyik széket leültem rá és az egyik lábam kibújtatva a papucsból felhúztam. Hátradőltem az igazán kellemes időben és  két kézzel markoltam a bögrém, néha pedig aprókat kortyoltam belőle. Ugyan a kávé egyre jobban hűlt ki, én szinte észre sem vettem. Elmerültem az elém táruló látványban és közben folyamatosan a múlt estén járt az agyam. A nap még a sziget másik felét világította be és egyre jobban felkúszott a tenger fölé. Becsukott szemmel hagytam, hogy a meleg napsugarak megsimogassák az arcom. Nem tudtam, hogy mit tegyek és teljesen összezavarodtam. Hogyan viszonyuljak most Gonzalohoz? Tegyek úgy mintha mi sem történt volna? Mutassam ki, hogy mennyire összezavart? Ugyanis másra sem tudtam gondolni, csak arra a csókra a tengerparton és ahányszor felidéztem azt a néhány percet, a szívem ugyanúgy kezdett el viselkedni, mintha még tinédzser lenne és fittyet hányva arra, amit az eszem tanácsolt neki szinte repesett az örömtől, amikor valaki elállta előlem a napfényt és kinyitva a szememet a férjemet pillantottam meg előttem állni. Megkerülte az asztalt és leült a másik végére.

-         Jól aludtál? – érdeklődött.

-         Fogjuk rá. – bólintottam és letettem a kiürült bögrét az asztalra – Te?

-         Fogjuk rá. – mosolyodott el. – Olyan kényelmetlen volt az az ágy. – nyújtozott egyet.

-         Akkor költözz fel a nagy hálószobába. – intettem a fejemmel az ajtó felé, ami az említett szobába vezetett.

- Ma éjjel már ott fogok aludni. – jelentette ki egy sokat mondó nézés kíséretében és visszament az épületbe. Én is megfogtam a bögrém és visszavittem a konyhába. A nappaliban azonban megálltam egy percre, amikor a kanapé előtti asztalon megpillantottam a könyveimet és a laptopom, amit az argentin a megérkezésünk napján kobzott el tőlem.

-         Köszönöm! – mosolyogtam Gonzalora, amikor beléptem a konyhába.

- Ezért a mosolyért máris megérte visszaadnom a cuccaidat. – nézett fel egy pillanatra a tányérok fölül, aztán intett, hogy kövessem és a teraszon reggeliztünk meg, ott ahol az előbb is ültünk.

-         Ma délelőtt jönnek megnézni, hogy mi lehet a baj a zuhanyzóval a szobádban. – mondta két falat közt.

-         Akkor még ma reggel használhatnám a te fürdőszobád?

-         Persze. – bólintott. – Ma mit szeretnél csinálni egyébként? – kérdezte egy hirtelen témaváltással.

-         Rád bízom. – vontam vállat.

-         De mégis hová szeretnél elmenni? Mit akarsz megnézni a szigeten? – faggatott tovább.

-         Ha megmondom nem fogsz puffogva elvonulni a konyhába azzal, hogy munkamániás vagyok? – kérdeztem gyanakodva, ugyanis túl jól ismertem már.

-         Nem. Szerinted miért kérdezem, hogy mihez lenne kedved?

-         Thérába szeretnék elmenni és megnézni az ásatást meg a múzeumot.

-         Akkor oda fogunk menni. – dőlt hátra jóllakottam a székében.

-         Te biztos meg akarsz egy ásatást és „csupa régi kacatot”. – mutattam az ujjaimmal az idézőjeleket.

-         Ez minden vágyam.

-         Komolyan mondod? Ha nem akarod nem kényszerítelek rá.

-         A lehető legkomolyabban mondtam. – tolta ki a széket és felállva odasétált a terasz széléhez, onnan nézte Néa Kaméni szigetét, amely pont Fírával szemben emelkedik ki a tengerből.– Espe, én azt szeretném, hogy jól érezd magad.

-         De eddig soha nem jutott eszedbe ilyesmi. Azt sem szeretted, ha otthon szóba kerültek a kódexek, oklevelek, aranypénzek és törött kancsók.

- Most viszont érdekel és amint elkészültél indulunk is. – jelentette ki ellentmondást nem tűrően és mélyen a szemembe nézett. Nem bírtam sokáig állni a tekintetét, ezért felálltam az asztaltól és bementem az épületbe, hogy lezuhanyozzak. Most már teljesen biztos voltam benne: Gonzalo tényleg véresen komolyan gondolta a békülést, a fal, amit pedig felhúztam magam köré egyre nehezebben bírta az ostromot...

Egy rövidebb kocsikázás után érkeztünk meg a sziget túloldalán lévő Kamariba. A mediterrán nap forrón tűzött a városka utcáiban járókelőkre. A tekintetem körbejárattam a városka főterén és szinte azonnal ki is szúrtam, hogy merre kell mennünk. Gonzalo és én is felkaptuk a hátizsákunkat, aztán elköszöntünk egy délelőttre a bérelt cabriotól. A városból 4 km hosszúságú szerpentinút vezetett az ókori romok és az ásatás helyére. Én úgy terveztem, hogy majd csak inni állunk meg néha, de a férjem már elég hamar ülőhelyet szeretett volna keresni magának. Egy a hegyre boruló lombkoronájú ciprusfa mellett megálltunk pihenni. Ledobva a zsákomat elővettem a vizet és ittam pár kortyot, míg Gonzalo vágyakozó szemmel tekintgetett az úton fel-alá közlekedő autók és kisbuszok felé.

-         Ne mondd, hogy már kifáradtál! Ilyen fitt vagy? Hát mit csináltok ti a Real Madridnál edzés címén?

-         Én bírom, csak azért gondoltam, hogy álljunk meg, nehogy elfáradj.

-         Gonzalo... – néztem rá mindent tudó tekintettel.

-         Jó, igazából egy kavics ment a cipőmbe. – kezdte el kikötözni a cipőfűzőjét.

- Értem. – bólintottam és türelmesen megvártam míg a nem létező fránya kavicsot kiszedi a cipőjéből, megiszik egy fél üveg vizet és végre készen áll a továbbindulásra. Egyre lassabban vonszolta magát mögöttem és mikor elértük a teraszt, ahol az ásatást és a romokat lehetett megnézni rögtön behúzódott az egyik fa alá. Megálltam az egyik félreeső helyen és két kézzel kapaszkodtam a sapkámba, nehogy elvigye a szél. Bámulatos kilátás nyílt a tengerre és nem esett nehezemre elképzelni a néhány kő és oszlop alapján, hogy milyen épületek állhattak itt. Irigyeltem kicsit azt, aki az ősi Théra ezen épületében lakott. Biztos gazdag volt és szolgák egész hadának parancsolt. Reggelente pedig amikor felkelt az ablakából a tengert nézhette. Lehet, hogy visszavárt valakit és reménykedve nézett a távolba...talán épp Trója alól várta vissza azt a valakit és szüntelen kémlelte a láthatárt, hogy mikor tűnik fel a horizonton az ismerős vitorla...

-         Min gondolkodsz? – lépett mögém az argentin és végigsimított a karomon, ezzel kirángatva engem az ábrándokból.

-         Csak megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lehetett az az épület, ami itt állt.

-         Tengerre néző luxuslakás, közművesített telken, mélygarázzsal?

-         Olyan lökött vagy! – nevettem el magam.

-         Azt hiszem napszúrást kaptam. – nevetett ő is, mire én csak megcsóváltam a fejem.

- Gyere, nézzünk körül! – indultam el az egyik irányba Gonzalo pedig egy hatalmas sóhaj kíséretében követett. Mindent jól megnéztem és amit csak tudtam lefotóztam. Mielőtt elindultunk vissza Kamariba egy utolsó pillantást vetettem a teraszról elémtáruló kilátásra, aztán megtettem az első lépést a városba vezető szerpentinen. Az út mellett egy szamár legelészett a kövek közül előbúvó fűből, én pedig megsimogattam az állat fejét.

-         Szegénykém, mit ki kell bírnod egész nap. – figyeltem, ahogy rágja a fűcsomót.

-         Hát jól megtúráztatsz. – sóhajtott egyet Gonzalo.

-         A szamárhoz beszéltem, bocsi! – kuncogtam - Amúgy meg ne nyafogj! Ő egész nap fel-alá járkál a város és Théra közt és turistákat cipel a hátán, neked meg csak egy hátizsákot kell magaddal hoznod. Puhány vagy Gonzalo Higuaín.

-         Puhány vagyok? Puhány? Jó, akkor én elindulok előre és majd küldök egy képeslapot a városból. Na szia! – vágott neki az útnak eléggé sietős tempóban.

- Néha az az érzésem, hogy neked több eszed van, mint neki. – súgtam oda a szamárnak, aztán elindultam én is a város felé. Minden úgy történt, ahogy gondoltam. Gonzalo az út nagyjából féltávjánál ült az árnyékban és azért nyafogott, mert tele lett vízhólyaggal a lába. Miután nagy nehezen rávitte a lélek, hogy folytassuk az utat Kamariban az első dolga volt lecserélni a cipőjét. Mérgesen dobta be a csomagtartóba a sportcipőt és előkereste a papucsát, aztán elmentünk ebédelni. Az egyik hangulatos tavernában rendeltünk igencsak laktató ebédet, amihez én magyaráztam el az argentinnak az étlapot, mert neki a görög ABC is kínai volt és fejjel lefelé tartva adta át nekem az étlapot, hogy válasszak valami olyat, amiből ki tudja pótolni a túrázáskor elvesztett energiáit. Miután végigettük a ház specialitásait megkóstoltuk a viszinadát is. Mosolyogva koccintottunk a pohárral, amikor is a férjem lefagyott egy pillanatra. Mereven nézett a taverna előtti tér egy pontjára, de aztán megrázta a fejét és mintha mi sem történt volna lehajtotta a meggyből készült italt. Egy pillanatra hátranéztem a vállam felett, de nem láttam ott senkit, csak egy Fíra felé távolodó autó hátsó féklámpáit. Furcsállottam, hogy mi volt ez az egész, de Gonzalo rögtön megnyugtatott, hogy csak nagyon hasonlított valakire az, aki elhajtott az autóval és annak a lehetősége, hogy az a személy Kamariban legyen egyenlő a nullával. Egy félszeg mosoly kíséretében azt mondtam neki, hogy „Előfordul az ilyen.”, de közben elraktároztam ezt a kis pár másodperes epizódot az agyam hátsó zugában. Biztos, ami biztos. 

Ebéd után visszaindultunk a villába és nem terveztünk be mára más programot, csak annyit, hogy kipihenjük a délelőtti túra fáradalmait. Első dolgom az volt, hogy megnéztem, a zuhanyzóval rendben van-e minden. Megnyitottam a meleg vizet és végre nem hideg víz jött ki a zuhanyrózsából. Egy fokkal nyugodtabban dőltem végig az ágyamon, mert így már nem kell másnap reggel Gonzalo fürdőszobáját használnom. Ahányszor beléptem oda, szinte mindig lepergett előttem 4 év egy sokszorosára felgyorsított filmként, én viszont nem akartam erre emlékezni. Miközben a 2 kezemmel a csempének támaszkodtam és folyattam magamra a vizet, a csukott szemhéjam alatt újra ott láttam magam Madridban, Gonzalo karjaiban. Tisztán felidéződött bennem életem legemlékezetesebb szülinapja, amikor megkérte a kezem, az ünneplés a kupagyőzelem után, az a csodás pillanat, amikor hosszú hónapok után ismét pályára léphetett a sérülése után, az első közös karácsonyunk... Amíg magam sem tudtam, hogy mit tegyek, nem akartam ezekkel az emlékekkel még jobban összegubancolni az érzelmeimet. Még mielőtt a gondolataim ismét a lassan már csak exférjem körül kezdtek volna el kalandozni megfogtam a laptopom meg a készülő könyvet és felmentem vele a teraszra. Kényelmesen elhelyezkedtem az árnyékot nyújtó pergola alatti padon és jéghideg gyümölcslevet iszogatva az e-mail fiókomat böngésztem. Számos spam töltötte meg a postaládám, de kaptam üzeneteket a kollégáimtól is, a legjobb barátnőmtől és az egyik barcelonai múzeumtól is. A katalánok végre engedélyezték, hogy átnézhessem II. Péter krónikáit és akár még Madridba is vihetem magammal  tanulmányozásra, ha személyesen megyek el érte Barcelonába. A készülő könyv ugyanis Spanyolország kor középkori történelméről szól és nem egyszerű megírni, mert akkoriban még nem létezett egységes Spanyolország és bizony szinte tartományról tartományra járva kell összeszednünk hozzá az anyagot. Valamelyik tartományi múzeum vagy könyvtár lelkesen támogatta a kezdeményezésünket és szinte azonnal megküldték az engedélyt, hogy átnézhessük a könyvhöz számunkra fontos forrásokat, de volt olyan is, ahol hónapokat kellett várnunk a válaszra és nem mindig ment simán az engedélyek beszerzése. Katalónia ezutóbbiba tartozott. Azonnal válaszoltam nekik és a többi levelemre is,  akár munkaügyben kerestek, akár magánügyben és amint végeztem kinyitottam a könyv kinyomtatott kéziratát, aztán összehasonlítottam a laptopon találhatóval és megjegyzéseket írtam hozzá. Kellett egy kis idő mire visszarázódtam a régi kerékvágásba, de miután megtörtént szinte repült a kezem a billentyűzeten. Ám a pad akármilyen kényelmes is volt a pihenéshez, a munkához már nem volt annyira az. Hamarosan zsibbadni kezdett a lábam és fájt kicsit a hátam meg a nyakam. Bevittem az épületbe a könyvet és a laptopot, aztán a teraszról néztem szét. Elnéztem a homokos partot és kedvem támadt sétálni egyet. Elindultam lefelé a partra vezető lépcsőkön, amikor a lépcsőfordulóból megpillantottam Gonzalot, aki egy focilabdával a hóna alatt mezítláb lépdelt a homokban. Amikor úgy érezte, hogy megtalálta a gyakorláshoz tökéletes helyet ledobta a pólóját és dekázni kezdett a homokban. Két karommal a korlátra támaszkodtam és onnan néztem az argentint, ahogy büvőli a labdát. Különféle trükköket probálgatott és csak akkor esett le a játékszer a földre, ha ő azt akarta. Teljesen uralta a labdát és minden mást kizárva csak arra koncentrált. Észre sem vette, hogy közben kiült egy mosoly az arcára. A késő délutáni napfény sugárkoszorúba vonta az alakját és ahogy közelebb értem hozzá minél jobban kirajzolódtak a testének részletei. Gonzalo képes lenne rá, hogy felvegye a versenyt a legidealistábbnak kifaragott görög kőszoborral is. Ott és annyira izmos, ahol és amennyire kell, a vonásai pedig szinte már a műalkotás kategóriájába tartoznak, mert amíg nem találkoztam vele az étteremben nem hittem el, hogy létezhet egy ennyire tökéletesen jóképű hús-vér férfi ezen a világon. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy nem vagyok normális, ha elválok tőle. Ki az, aki miután megfogta az Isten lábát elengedi azt? De az eszem gyorsan működésbe lépett és erélyesen ráparancsolt a szívemre, mire az ismét a rendes ritmusában kezdett el verni.  „Emlékezz, mit éreztél, amikor nem tudtad vele megbeszélni a gondjaid és bajaid mert vagy nem volt itthon, vagy bedőlve az ágyba rögtön el is aludt! Na ugye! Nem volt jó érzés.” Már elég közel jártam az argentinhoz, amikor kicsit megbillent és nem jól rúgta meg a labdát. A játékszer felrepült a levegőbe és egy kisebb ívet leírva pont felém közeledett, én pedig nem tudtam előle kitérni. A labda nagy csattanással érte el a fejem és rögtön tovább is pattant róla, hogy kicsit messzebb a homokban landoljon. Az ütéstől kicsit megszédültem és a homokba huppantam. Egy kicsit forgott velem a világ.

-         Espe, jól vagy? – termett mellettem rögtön a férjem.

-         Ezzel az erővel egy lovat is le tudnál teríteni. Hogy van az, hogy sosem szakad ki a háló, ha te rúgsz gólt? – simogattam a fejem.

-         Ez még semmi! Tudok erősebbet is rúgni, de ahhoz képest, amit Cristiano tud az én lövőerőm olyan mint szúnyogcsípés a lórúgás mellett.

-         Ez is eléggé fájt. – grimaszoltam.

-         Bocsi, nem téged akartalak kiütni. – védekezett - Hol fáj?

-         Itt – mutattam a fájó pontra – de most már nem vészes. Felsegítesz? – nyújtottam a kezem mire ő felhúzott.

-         Meg tudsz állni a lábadon? – fogta meg a vállam szemből és kérdőn nézett a szemembe.

-         Azt hiszem. – bólintottam, ő pedig elengedett. A fejem lehajtottam, ami nem volt jó ötlet, mert ismét megszédültem kicsit.

-         Hopp! – kapott el - A fejed ne hajtsd le, ha lehet, mert akkor megint szédülni fogsz. Hívjak egy orvost?

-         Nem kell orvos. Csak kicsit megszédültem, de pár perc múlva már kutya bajom sem lesz. – makacskodtam.

- Addig azért inkább foglak...a biztonság kedvéért. – mosolygott rám. Válaszolni akartam neki, hogy „a biztonság kedvéért inkább vedd fel a pólód”, de lenyeltem ezt a visszavágást. Úgy éreztem, hogy nem bírok tovább a szemébe nézni, mert nem akartam, hogy ugyanaz legyen a történet vége, mint a múlt este. A fejem lassan oldalra fordítottam és a parti homokban felfedeztem pár betűt. Közelebb mentünk oda és kibetűztem az írást: Σε αγαπω.

-         Ez mi? – kérdezte Gonzalo.

-         Sze agapó.

-         És mit jelent?

- Szeretlek – árultam el a jelentését mire a tenger hullámai elmosták a homokba írt vallomást, amiről nem tudjuk, hogy ki szánt kinek. Az alig pár perce kimondott szó még ott volt a levegőben és körbevett minket még úgy is, hogy csak fordítottam és nem neki szántam...vagy mégis? A tenger szüntelenül morajlott, a szívem pedig ugyanúgy ki akart ugrani a helyéről, mint múlt este.  Felé fordultam és mélyen a szemébe néztem. Egy szót sem szóltunk egymáshoz hangosan, mégis beszélgettünk. Felemeltem a kezem és megsimogattam az arcát, aztán ott akartam hagyni, mielőtt megismétlődik a múlt este, de az argentin megfogta a csuklóm és visszahúzott magához. „Gonzalo!” – szóltam rá erélyesen és tiltakozni akartam ellen, hogy megcsókoljon, de hasztalan volt minden ellenállásom, ami egyébként is eltűnt abban a pillanatban, amikor ismét megéreztem a csókjának ízét. Azzal nyugtattam a csók közben is  okoskodni akaró eszem, hogy az előbb vágott fejbe egy labda és még mindig kicsit zavart vagyok és holnap már másképp lesz, csak most akarok kicsit szakítani a tiltott gyümölcsből. Amikor kis idő múlva elengedett úgy éreztem magam, mint aki egy szép álomból ébred fel a szürke hétköznapok egyik reggelén. Elléptem tőle és a megfutamodást választottam. Vissza se nézve rohantam el a villa felé. Nem hittem el, hogy már másodszor hagytam, hogy megtörténjen. Beérve a konyhába elővettem a múltkor ajándékba kapott ouzot és töltöttem belőle egy pohárba. Sajnos csalódnom kellett miután egy húzásra kiittam, mert a rengeteg cukor miatt az édes ízén kívül mást nem éreztem, pedig valami olyasmi kellett volna, amitől még a hajam is égnek áll egy pár percre. Két kezemmel a konyhapultnak támaszkodtam és megpróbáltam rendet tenni a fejemben. Ijedten rezzentem össze, amikor a bejárati ajtó becsukódott és rendezve a vonásaimat kiléptem a nappaliba.

-         Ez már a második volt. – jegyezte meg Gonzalo leülve a kanapéra.

-         Második mi? Kierőszakolt csók? – kérdeztem némi cinikus éllel a hangomban.

-         A második megfutamodásod. – jelentette ki teljesen nyugodt hangnemben.

-         Örülj, hogy nem maradtam ott és pofoztalak fel. – húztam fel az orrom.

-         Mert?

-         Mert én nem akartam.

-         Akkor miért csókoltál vissza? – kérdezte, mire én semmit sem tudtam felelni. Sértődötten és nagy elánnal készültem átvágni a nappalin és bemenni a szobámba, de alig értem el a szobáig Gonzalo az ajtó és közém állt. – Ha jól emlékszem tegnap félbehagytunk egy beszélgetést. – jegyezte meg.

-         Megint veszekedni akarsz?

- Ha az kell hozzá, hogy végre normálisan leüljünk és megbeszéljük a problémáinkat, akkor felőlem veszekedhetünk is és kiüvöltözheted magad. – mondta én pedig szemforgatva mentem vissza a nappaliba és ledobtam magam a kanapé egyik végébe, a férjem pedig a másikba.

-         Szóval ott tartottunk, hogy én elhanyagoltalak téged, de ezt már nem mondanád el magadról.

-         Már megint ezzel jössz? – csattantam fel.

-         Én most csak összefoglalom a tegnap estét. Szóval elhanyagoltuk egymást szerinted és ezért akarsz válni, mert képtelen vagyok rá, hogy ezt helyre hozzam.

-         Ez a te elméleted! Én nem az „elhanyagol”, hanem az „elhidegül” szót használnám.

-         Ezt nem gondolhatod komolyan!

-         Miért? Nem úgy volt? Gondolj már vissza az utolsó hetekre, hónapokra!

-         Espe, én dolgoztam és csak akkor lett volna több időm, ha 48 órából állt volna egy nap.

-         Én is dolgoztam Gonzalo. Ez nem lehet kifogás.

-         Te tudtad hogy mit vállalsz azzal, hogy velem kötöd össze az életed.

-         Igen tisztában voltam vele. De arról nem volt szó, hogy az iskolával is többet törődtél mint velem, a saját feleségeddel! Szerinted műkődött, hogy e-mailekben érintkeztünk meg sms-ekben, mert az utolsó hetekben már a hangodat sem hallhattam még a telefonban sem? Normális az, hogy hetekig csak akkor láttalak, amikor bedőltél az ágyba este? Neked ez a házasság? Én megpróbáltam mindent de te mit tettél? Semmit! Ez a hülye békülés is csak az utolsó héten jutott eszedbe! Kettőnk közül ki felejtette el, hogy mit jelent a házasság? Én? – kiabáltam miközben fel-alá járkáltám a nappaliban.

-         Te mindent megpróbáltál? Azért adtad be rögtön a válókeresetet?

-         Mikor beszélhettem volna veled? 2 horkolás közt éjjel? – vágtam vissza cinikusan. – Különben sem tiltakoztál annyira a válás ellen.

-         Ha nagyon akartad volna, találtál volna alkalmat. De te nem! Írtál egy levelet és leléptél az összes holmiddal, amíg én nem voltam otthon. Szerinted milyen volt azzal szembesülni, hogy se szó, se beszéd magamra hagytál?  - nézett rám vádlón, majd fejből belekezdett az akkor írt levelembe, én pedig újra ott láttam magam azon a délutánon...

„Nem, ezt nem folytatom így tovább! – csaptam rá az asztalra, a kezem csattanása pedig szinte visszhangzott az üres lakásban. Néhány napja még moslyogva pózoltunk a bajnoki trófeával, erre Gonzalo már megint nincs itthon. Hétvégén lezárult a bajnoki idény én pedig azt hittem, hogy végre  talán visszakapom a férjem, de tévedtem. Tudtam, hogy mit vállalok azzal, ha hozzámegyek, de már egyszerűen belefáradtam, hogy sorszámot kell húznom, ha beszélni akarok vele. Egyáltalán jelentek még neki valamit? – mart bele a kérdés a szívem közepébe. Fájt...nagyon fájt a tudat, hogy én csak a sokadik vagyok a sorban.... Felidéződött bennem, hogy hányszor aludtam el sírva, mert annyira egyedül éreztem magam, bár Gonzalo ott aludt mellettem és ő ebből semmit sem vett észre. Egy könnycsepp akart legurulni az arcomon, de letöröltem a kézfejemmel. Egy férfi sem érdemel könnyet.  Az a Gonzalo, akihez hozzámentem valahol eltűnt, ahogy a házasságunk is tönkrement. Nekünk csak ennyi járt...  A szemem rátévedt a bőröndökbe és a dobozokba csomagolt cuccaimra, aztán magam elé vettem egy papírt és tollat és megvártam, amíg uralkodni tudtam a kézremegésemen, aztán írni kezdtem.

„Gonzalo,

Egyszer egy indiai hercegnő odaadta a gyűrűjét egy bölcsnek és azt kérte tőle, hogy véssen bele egy olyan bölcsességet, ami erőt ad neki a nehéz pillanatokban, megvigasztalja, ha szomorú és óvatosságra inti, amikor boldog. A bölcs pár nap múlva visszaadta a hercegnőnek a gyűrűt, aki kíváncsian olvasta el, hogy mi került az ékszerre. Csak egy szó volt: elmúlik. Ahogy ez a példázat is mutatja, sajnos ezen a nyomorult világon semmi sem tart örökké. Mindennek megvan a szavatossági ideje, mint egy joghurtnak, amit minden nap megveszel a boltban. A mi házasságunk szavatossági ideje pedig úgy néz ki, hogy lejárt. Gyáva vagyok belátom, ezért nézd el nekem, hogy csak egy levelet hagyok itt magam után. Már ezerszer beszélni akartam veled erről, de nem voltam elég bátor ahhoz, hogy eléd álljak és szemtől szembe mondjam el. Jobb lesz úgy, ha elmegyek és átgondolom, hogy mi legyen velünk. Addig te is belekóstolhatsz kicsit az egyedüllétbe és átgondolhatod, hogy szerinted mi vezetett ide és mi lenne a legjobb megoldás. Kérlek ne keress, mert szükségem van egy kis magányra, hogy képes legyek dönteni. Magadat se ostorozd, mert hidd el, hogy nem haragszom rád...lehet, hogy nekünk együtt csak ennyi jutott....és ha így van, akkor én mosolyogni szeretnék, hogy megtörtént velem és nem sírni azért, mert befejeződött...

Esperanza”

Át sem olvasva azt, amit leírtam félbehajtottam a papírt és letettem az ágyunkra..a volt ágyunkra. Megigazítottam a takarót és kisímitottam a gyűrődéseket rajta, aztán kimentem a hálószobából. Vissza sem néztem, amikor becsuktam magam mögött a ház ajtaját. Levettem a gyűrűmet és betettem egy dobozkába, amit a zsebembe süllyesztettem...fájdalmas tekintettel néztem fel az égre, aztán nehéz léptekkel indultam el az új otthonomul szolgáló albérlet felé...”

Amíg a levelet idézte megálltam a fel-alá járkálásban és őt néztem, ahogy csukott szemmel beszélt. Amikor a végére ért kinyitotta a szemét és a tekintetét rám szegezte.

-         Most csodálkozol, mert elmondtam kívülről? Tudod hányszor olvastam végig? Meddig reméltem, hogy egy nap azzal fogsz kopogtatni, hogy átgondoltad az egészet és visszajössz hozzám? Aztán egyszer csak tényleg kopogtattál, de azért, hogy megbeszéljük a válást.

-         Nem hiszem el, hogy nem érezted, nem láttad, hogy ez az egész már nem műkődik köztünk! – emeltem meg ismét a hangomat.

-         Éreztem, hogy valami megváltozott és úgy terveztem, hogy a szezon befejezése után leülünk és megbeszéljük, hogy mi történt, de időközben te elköltöztél tőlem.

-         Ha érezted, akkor miért nem ültél le velem, hogy megbeszéljük?

-         Mikor Esperanza? Amikor a múzeumban ültél naphosszat?

-         Gonzalo! Tudod miért voltam a múzeumban annyit? Mert ha te elmentél én egyedül voltam otthon, érted? – kezdtem kiborulni – Néha dobtál egy sms-t, hogy itt vagy és épp oda tartasz talán estére hazaérsz. Pár óra múlva írtál megint, hogy éjjel jössz csak mert ez is közbejött és azokkal is találkoznod kell. Tudod, hogy ilyenkor mennyire szar volt otthon ülnöm? Amikor végre hazajöttél mentél is aludni és mire reggel felébredtem már elmentél edzésre. Szerettem volna beszélgetni veled, megosztani az örömömet vagy bánatomat veled, de nem tehettem, mert egyszerűen már időd sem volt rám. Úgy éltünk egymás mellett, mint két olyan ember, akiknek azonkívül, hogy egy ágyban alszanak semmi közük egymáshoz. Olyan magányosnak éreztem magam, mint azelőtt soha és ez elől a munkába temetkeztem. Amíg a törött kancsók közt ülve a  forrásokat elemeztem és írtam a könyv rám eső részét, addig sem gondoltam rád és arra, hogy megint milyen jó lesz az üres házba hazamennem.  – dőlt belőlem a szó megállíthatatlanul, Gonzalo pedig a szemével végigkövette, ahogy fel-le járkálok ismét, de nem szólt semmit, ezért folytattam. – Tegnap te azt kérdezted tőlem, hogy mi arra a kérdésre a válasz, hogy mi hiányzik a felsorolásból. Most elárulom. Te. Nem érdekel a madridi ház, a buenos airesi lakás, az autók és semmi más....egyedül csak rád lett volna szükségem. Csakis rád, Gonzalo. – folyt le egy könnycsepp az arcomon. A férjem felállt a kanapéról és odalépett hozzám, hogy átöleljen.

-         Nem hiszem el, hogy nem vettem észre... – csuklott el a hangja.

-         Azt hittem, hogy fel sem fog tűnni, ha elmegyek. Már annyira nem számítok neked...

-         Hogy mondhatsz ilyet? Tudom, hogy egy barom voltam Esperanza, de hidd el, hogy te vagy a legfontosabb dolog az életemben! Még mindig őrülten szeretlek!

-         Egy szóval sem mutattad ki már hosszú ideje.

-         De...

-         Semmi de! – vágtam közbe – Reméletem, hogy időben eszedbe fog jutni, hogy volt valaki, aki akart téged és szeretett, de nem történt meg...

-         Bármit megteszek, amit csak kérsz és helyrehozok mindent, csak adj nekem rá esélyt! Bocsáss meg nekem! – kérlelt.

-         Ez nem fog menni. – ráztam meg a fejem.

-         De miért nem?

-         Mert nem tudok megbízni benned. – léptem hátra egy lépést – Normális, hogy ez a reakciód, hisz ég a ház és ilyenkor az ember igyekszik mindent menteni, amit csak lehet. De nem hozhatsz ki mindent a lángoló épületből.

-         Espe, nem teheted ezt velem!

-         Bizalom nélkül semmit sem ér egy kapcsolat.

-         Adj esélyt rá, hogy visszaszerezzem! Vagy mondd ki, hogy már nem szeretsz!

-         Gonzalo...egy szappanoperában ez a rész csúcspontja a reklám előtt, de hogy te is ezzel gyere....

-         Mondd ki!

-         Ez olyan gyerekes! – forgattam meg a szemeim – Már csak barátként gondolok rád.

-         Nem ezt kértem, de tudom, hogy azt nem tudod kimondani. Espe, soha ne felejtsd el, hogy nálam jobban kevesebben ismernek. Engem nem csapsz be!

-         Szóval az előbb hazudtam? – kérdeztem csípőre tett kézzel - Ha nem akarod, hát ne hidd el, de attól még igaz.

-         Na jó, ezt most itt fejezzük be! – vetett véget a vitának erélyes hangon Gonzalo – Késő van és le szeretnék feküdni. Veled.