Lo juro otra vez - 5.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a folytatást. :) ne sok mindent fűznék hozzá, csak annyit, hogy remélem, hogy ez is ugyanúgy elnyeri a tetszéseteket, mint a az eddigi 4 fejezet. :) A pipákat és kommenteket továbbra is köszönöm! :)

Puszi:

Detti

Ps.: Gondoltam belinkelem az oldalt, ahonnan a csodaszép képeket szedem Szantoriníről. Érdemes végigböngészni, csodálatos hely. :) (katt a sziget nevére)

A kanapé két végénél állva néztük farkasszemet egymással. A tenger felől fújó szél táncoltatta a függönyt, de azonkívül semmi sem mozdult a nappaliban. Mintha megállt volna az idő.

- Gonzalo, ezt verd ki a fejedből! – kezdtem el a szobám felé hátrálni. Egyből megértettem, hogy reggel miért nézett olyan furcsán rám, amikor kijelentette, hogy a nagy hálószobában fog aludni. Gonzalo nem szólt semmit, csak elmosolyodott és ezzel még nagyobb hatást tett rám, mintha valami szépet mondott volna. A szívem gyorsabban kezdett el kalapálni a mellkasomban én pedig önkéntelenül is odatettem a kezem, mintha megpróbálnám visszafogni. Tovább hátráltam a szobám felé, mert nem egy másodpercre sem akartam szem elől téveszteni. Nagyon jól tudtam, hogy elég egy csókja és elvesztem a józan eszem, aztán az ágyában kötök ki. A hátamnak éreztem nyomódni a kilincset, de hiába volt rajta a kezem, képtelen voltam lenyomni. Még mindig Gonzalot figyeltem és képtelen voltam otthagyni a nappaliban. A férjem egy darabig csak ott állt és engem nézett, de aztán lassan megindult felém.

-         Espe! Sokkal makacsabb vagy, mint gondoltam, de rájöttem, hogy azzal ha csak beszélek, nem érek el nálad semmit. Kénytelen vagyok a tettek mezejére lépni. – állt meg pontosan előttem és kezével az ajtónak támaszkodott, engem pedig sarokba szorított.

-         Akkor menj aludni! – vágtam rá.

- Biztos ezt szeretnéd? – kérdezett vissza, miközben az ajkával bejárta a nyakam legérzékenyebb pontjait. Szerettem volna bemenni a szobámba otthagyva az argentint a nappaliban és kétszer is ráfordítani a zárra a kulcsot, de megdermedtem, mint egy szobor. Becsuktam a szemem és nekidöntöttem az ajtónak a fejem. A vágy elemi erővel tört rám minden apró érintés nyomán és szerteszét száguldott a testemben, egyetlen porcikámat sem kihagyva. Úgy éreztem, hogy spontán öngyulladás lesz a végem. Vettem egy mély levegőt és lopva ránéztem Gonzalora, aki még mindig szívdöglesztően mosolygott. Az ajkam résnyire nyílt, a következő pillanatban pedig már le is foglalta a férjem. Egyszerűen képtelen lettem volna nem visszacsókolni azonnyomban. Nem finomkodva és gyengéden csókoltuk egymást, hanem szinte úgy faltuk egymás ajkát, mint amikor az éhezőt beengedik egy gazdagon megterített lakomára, ahol annyit ehet, amennyit csak akar. A nyelve érzékien játszadozott az enyémmel, mi pedig képtelenek voltunk elszakadni a másik ajkától. Az argentin már tudta, hogy nyert ügye van, bár nem hiszem, hogy ez a kis győzelem jobban izgatta volna, mint a tény, hogy a karjában tarthat. Nekem már rég fogalmam sem volt arról, hogy milyen álláspontot is képviseltem a kettőnk ügyében csak egy valamit tudtam biztosan: az egész éjszakát vele akarom tölteni, akkor is ha másnap esetleg a fejem a falba fogom verni miatta. Már egyszerűen képtelen voltam parancsolni a rám törő érzéseknek és nem tudtam, de nem is akartam már eltolni magamtól. Egyszer csak, nem tudom mennyi idő után elengedett, hogy egy kicsit szuszhoz jusson. Úgy kapkodtuk a levegőt, mintha már lefutottunk volna egy maratont és nem szóltunk egy szót sem csak farkasszemet néztünk. Gonzalo elengedte az eddig szoros ölelésbe fogott derekam és megragadva a kezem elindult az emeleti hálószoba felé, én pedig zokszó nélkül követtem. A lépcsőfokokat olyan sietve vettük, mintha az életünk múlna rajta ám amikor elértük az emeletet és már a hálószoba ajtajában álltunk Gonzalo, ahelyett, hogy kinyitotta volna az ajtót, hogy bebotladozhassunk oda és szabadjára engedjük a vágyainkat, megállt és magához vont, én pedig egyszerre  kérdőn és esdeklőn néztem rá.

-         Nem olyan rég még azt mondtad, hogy verjem ezt ki a fejemből és azt akartad, hogy menjek aludni. – emlékeztett a férjem, miközben a homlokát az enyémnek támasztotta.

-         Inkább azt felejtsd el, hogy erre kértelek – mondtam alig hallható hangon és átkaroltam a nyakát.

-         Ne parázz, ahhoz túl sokat dolgoztam már rajta, hogy végre megjöjjön a jobbik eszed, hogy mikor végre elérkezeik ez a pillanat, csak így elmenjek aludni.

-         A jobbik eszemet már a nappaliban elvetted.

-         Espe, most nem egy elkapkodott éjszakát akarok. Most az egyszer hagyd a gondolkozást az ajtóban és csak erre figyelj! – mondta miközben kezét odatette, ahol érezni lehetett a szívdobbanásaimat, aztán ismét birtokba vette az ajkam.

-         Egyébként most miért suttogunk? – kérdeztem, amikor egy pillanatra elengedett és ismét le nem foglalta a szám.

- Nem tudom. – mosolygott bele a csókba, aztán a karjaiba vett és bevitt a szobába. Az alkony fényei beragyogták a szobát és eleinte a narancssárga árnyalatai festették be a fehér falakat, aztán ez a szín fokozatosan átváltott a rózsaszín és a lila árnyalataiba. Gonzalo talpra állított az ágy előtt és szorosan magához ölelt. A fejem a mellkasába fúrtam és úgy tettem, ahogy ezt a férjem tanácsolta. Kikapcsoltam az eszem és hagytam, hogy az a bizonyos láng ismét pislákolni kezdjen valahol a szívem mélyén, hisz soha nem is aludt ki teljesen. Kezemmel utat találtam a pólója alá és úgy simogattam a hátát, amíg el nem engedett. Megfogta a kezem és odahúzott az ágyhoz. Felmásztam rá, aztán ő is követett és segített kibújni a felsőmből. Egy kicsit még a kezében tartotta az összegyűrt ruhadarabot, aztán ledobta a földre. Gonzalo hol az ajkam, hol az állam vonalát csókolgatta, én pedig azon ügyködtem, hogy megszabadítsam őt a pólójától. Kezemmel végigsimítottam a mellkasán és becsuktam a szemem egy pillanatra. Már szinte el is felejtettem, hogy milyen érzés, ha hozzábújok és átölel a két izmos karjával. Újra és újra végigzongoráztam az ujjaimmal fentről lefelé aztán vissza a mellkasán egyetlen porcikáját sem kihagyva. Annyira hozzásimultam, amennyire csak tudtam. Gonzalo lehajtotta a fejét és a nyakam vette kezelésbe, aztán onnan haladt lefelé. A melltartó egyik pántját lassan húzta le a vállamról és ahogy lejjebb csusszant egy picit adott egy apró puszit arra a helyre, ahonnan lejjebb csúsztatta. Ugyanezt eljátszotta a másik pánttal is és mire megszabadított az újjabb darab felesleges textiltől már rég rá volt beállva az összes érzékem. Csak hagytam, hogy a régi melegség elárassza a szívem és onnan kiindulva a lelkem is járja át. Mohó voltam és siettettem volna mindent, de a férjem egy percre sem adta át az irányítást nekem. Továbbra is lassan csinált mindent, amivel az őrületbe kergetett és minél tovább kényeztetett, annál jobban vágytam már rá. A keze a combomon kalandozott az ajkával pedig ki tudja már hányadszorra járta végig az utat az ajkamtól a hasamig még mindig pontosan emlékezve rá, hogy hol vannak az érzékeny pontjaim. Én is szerettem volna valamit adni neki, hogy ne csak én élvezkedjek, de nem hagyta. Megfogta a kezeim és a hátára vonta őket, aztán csak annyit súgott, hogy „Majd később”. Megragadva a tarkóját közelebb húztam magamhoz, hogy meg tudjam csókolni és akkor megéreztem, hogy a keze a nadrágom madzagjával babrál. Egy pillanatra odanézett, aztán kibontotta a csomót és addig elengedett, amíg le nem húzta rólam. Mellettem terült el az ágyon és miközben az egyik karján nyugtattam a fejem, az ajkaival még mindig az enyémeket becézte, a másik keze pedig egyre lejjebb csúszott a hasamon. Végigsímitott a lenti domborulatomon én pedig halkan felnyögtem, ő pedig elmosolyodott. Még a fehérneműm anyagán át is elképesztően forrónak éreztem az érintését. Kicsit erősebben markoltam meg a vállát, de őt ez a lehető legkevésbé sem zavarta és a kezét lassan becsúsztatta az anyag alá, hogy úgy folytassa a kényeztetést, még több olajat öntve az eddig is lobogó tűzre. Most már ha akarta volna, sem tudtam volna visszakozni és leállítani őt. Semmi más nem tudott érdekelni rajta kívül és minél többet akartam belőle. A mindig megfontolt és precíz Esperanza, aki néha olyan, mint akinek nincsenek érzései  a hálószobán kívül maradt, mert vannak az életben olyan esetek, amikor érdemes nem gondolkozva azt tenni, amit a szívünk diktál. Egyszerre volt mámorító és kínzó a vágy, ami csak még erősebb lett, pedig a nappaliban tapasztaltnál nem hittem, hogy lehet nagyobb. Az erőm elhagyott és úgy éreztem magam, mint aki a felhők közt lebeg, ahogy ott feküdtem a karjai közt. Már csak nyöszörgésre futotta az erőmből, amikor azon vettem észre magam, hogy az utolsó darab textil is, ami még a testemet takarta a szoba túlsó sarkában landolt. Gonzalo viszont még mindig túl volt öltözve én pedig minél előbb változtatni akartam ezen a helyzeten. Vele szemben térdeltem fel az ágyon és kissé remegő  kezekkel láttam neki az utolsó darab ruháitól is megszabadítani a férjemet, ami elég gyorsan sikerült is. Visszadőltünk a párnák közé és ezúttal már nem mellettem foglalt helyet, hanem fölémgördült, mire egy sóhaj hagyta el az ajkam. Egyszerűen minden porcikám érte kiáltozott, amikor pedig megkapták a részüket, szinte fejbe vágott a felismerés, hogy mennyire hiányzott a férjem. Még szorosabban öleltem magamhoz, mintha ez még lehetséges lett volna és néhány érintéssel igyekeztem a  tudtára adni, hogy mit is érzek. Szavakkal képtelen lettem volna kifejezni bármit is, mert még nem találták ki azt a kifejezést, ami vissza tudta volna adni, hogy mit jelentett nekem akkor, ott, vele lenni. Odakinn a nap lenyugodott a hold fénye pedig pont besütött a hálószobába. A kíváncsi csillagok, akik belestek az ablakon, már nem két külön ember sziluettjét láthatták, hanem együtt a kettőt. Szemével kérdezte, hogy biztos akarom-e, én pedig válaszként lehunytam a szemem és bólintottam. Belemosolyogtam csókunkba, amikor megéreztem őt magamban és azt kívántam, hogy megálljon az idő és soha többet ne kelljen elhagynunk azt a szobát. Lassan kezdett el mozogni, amíg fel nem tudtam venni a ritmust, aztán fokozatosan gyorsított, amíg el nem értük a hetedik mennyország kapuját és át nem léptünk rajta pár pillanatra. Minden maradék ellenállásom is porrá vált amit könnyedén fújt el a szél.  Már nem akartam elválni, mert ott és akkor elhittem, hogy van még remény, a belsőmet pedig kitöltötte a Gonzalo iránt érzett szerelem. Idejét sem tudtam, hogy azelőtt mikor szeretkeztünk utoljára ilyen ráérősen és nem elkapkodva semmit sem ennyi érzést, odafigyelést és gyengédséget beleadva. De az az éjjel más volt, mint eddig bármelyik másik: bizonyságát adtuk egymásnak, hogy az, amit egymás iránt érzünk, semmit sem változott, az elmúlt időszak pedig csak egy hullámvölgy volt, amin már túl vagyunk. Szinte egész éjjel alig beszélgettünk valamit, mégis megbeszéltünk mindent. Már jócskán hajnalodott, amikor kissé fáradtan, de még mindig a levegőt kapkodva bújtam oda Gonzalohoz. Olyan idilli boldogság járt át minket és az egész szobát, amit csak két olyan ember érezhet, akik igazán szeretik egymást. Összekulcsoltunk a kezünk és az argentin egy apró puszit nyomott az orrom hegyére, az érzelmi kavalkád pedig megtette a hatását és elsírtam magam.

-         Azért ennyire nem volt rossz, szerintem. - adott mosolyogva egy puszit a homlokomra.

-         Lökött!

-         Mi a baj Espe? – kérdezte elkomolyodva.

-         Semmi...csak annyira jó itt lenni...veled... – szipogtam.

-         Nekem is jó veled. – ölelt magához még szrosabban. - Őrülten hiányoztál.

-         Te is nekem.

-         Annyira hülye voltam, hogy nem voltam ott, amikor szükséged lett volna rám. Sajnálom, hogy így alakult, de ezentúl minden másképp lesz. Bebizonyítom neked, hogy nem vagyok reménytelen eset, ha adsz még egy lehetőséget.

-         Amint visszamentünk Madridba, visszavonom a válókeresetet.

-         Ezt komolyan mondod? – ült fel az ágyban.

-         Igen. – mondtam és még bólintottam is hozzá megerősítésképp. Gonzalo szeme felcsillant és kiugrott az ágyból. Én is kicsusszantam az ágy szélére de nem sokáig ülhettem ott, mert rögtön felkapott és pördült velem egyet a szoba közepén.

-         Szeretlek Esperanza Julia Higuaín!

- Én is szeretlek téged Gonzalo Gerardo Higuaín! – válaszoltam nevetve, aztán megcsókoltam és ismét a kissé gyűrött ágyneműn fekve találtam magam. Volt még mit bepótolnunk az elmúlt időszakból...

                                       

-         hmm... Másszuk meg holnap a Szkaroszt! – vetettem fel az ötletet kezemben az utikönyvvel.

-         Már megint hegyet másszak? – fintorgott Gonzalo.

-         Csak 500 lépcső, nem értem mi a bajod vele. Állítólag csodálatos onnan a kilátás.

-         Théra nekem bőven elég volt.

-         Puhány kislány!

-         Én puhány kislány? Én? – nyomott le a törülközőre.

-         Igen te!

-         Éjjel nem ez volt a véleményed – kezdte el az állam vonalát csókolgatni – meg reggel sem. – tért árt a nyakamra.

-         Gonzalo, a strandon vagyunk! Viselkedj már! – csaptam rá a vállára, de mintha meg sem érezte volna.

-         Mert?

-         Mert nem vagyunk egyedül.

-         Én nem szégyellem, hogy odáig vagyok érted.

-         Én sem, de ha ezt így folytatod tovább, akkor rád vetem magam.

-         Szóval ez felizgat.

-         Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! – csaptam rá még egy kisebbet, mire ő pimaszul elmosolyodott és megcsókolt.

-         Akkor le kell, hogy hűtselek. – mondta és még reagálni sem volt időm, máris felkapott a trülközőről és meg sem állt velem a vízig. Megállt az alkalmas helyen és beledobott a tengerbe. Odaúsztam hozzá és lefröcsköltem hátulról.

-         Kapj el ha tudsz! – fordultam gyorsan és messzebb úsztam tőle, ő pedig követett. Direkt lassítottam, hogy utolérjen és már vártam, hogy odaérjen hozzám. Pontosan előttem bukkant fel a vízből és se szó, se beszéd magához húzott egy szenvedélyes csókra.

-         Mit szólnál hozzá, ha most szépen visszamennénk a villába és ott folytatnánk?

- Lehet róla szó. – egyeztem bele és elindultunk a part felé. Azóta az éjszaka óta Gonzalo minden erejével azon volt, hogy bebizonyítsa, hogy meg tud változni én pedig napról napra jobban meg tudtam bízni benne. Sőt napról napra jobban beleszerettem és olyan voltam, mintha kicseréltek volna. Boldogabbnak éreztem magam, mint azelőtt bármikor és ez a békülésre szánt hónap kezdett átmenni egyfajta második nászútba. Úgy éreztem, hogy végre visszakaptam az igazi Gonzalot, azt a férfit, akibe beleszerettem és akinek kimondtam az igent. Rossz emlékké kezdett halványulni az elmúlt időszak és egyre kevesebbet gondoltam az egyedül töltött éjszakákra, a munkával töltött napokra és minden fájdalomra, szomorúságra, amit csak éreztem, amikor nem volt mellettem. A negatív érzések helyét pedig fokozatosan átvette a szerelem, mint ahogy a kifestőkönyvben a fekete-fehér lapból színes oldal lesz, ha színekkel töltjük ki a fehéren hagyott helyeket. Ismét megtanultam színesben látni a világot és újra képes voltam rácsodálkozni a magas sziklafal tövében nyiló apró virágra, aminek a nevét sem tudtam. A szigetet addig is szépnek láttam és ez csak fokozódott. Hosszú percekig képes voltam a teraszról nyíló kilátást bámulni, miközben a fejem Gonzalo vállán nyugtattam és ő átölelte a derekamat. Egy rossz álomnak tűnt, hogy úgy jöttünk ide, ebbe a földi paradicsomba, hogy én el akarta válni tőle...végleg. Most már 5 percre is nehezemre esett, ha el kellett mennie valahová, vagy nekem volt dolgom és ott kellett hagynom. Semennyi sem volt elég belőle és rádöbbentett arra, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy pusztán sértődöttségből otthagyjam végleg. Soha többet nem akartam külön lenni tőle.  Azelőtt talán már csak megszokásból mondtuk a másiknak, hogy „ Szeretlek!”, amikor épp többet is beszéltünk a köszönésnél, de a kibékülésünk óta már tartalma is volt a kimondott szónak. Még a szívem is gyorsabban vert a mellkasomban, ha kimondtam neki, ő pedig mosolyogva felelt. Úgy viselkedtünk, mint két kiskamasz, akik életükben először lettek szerelmesek és elképzelni sem tudtuk, hogy bárki is árthatna a boldogságunknak...

Pár nappal több, mint két hete voltunk már a sziget lakói, amikor az egyik reggel ismét szokatlanul korán kidobott az ágy. Óvatósan kicsusszantam Gonzalo mellől és lementem a partra, egy rövidnadrágban és topban. A reggeli nap fénye még csak a sziget egyik felét világította be és azon az oldalon, ahol én voltam még nem lehetett a napsugarak melegét érezni. Hűvös szél fújt a tenger felől, ami bele-belekapott a hajamba, de hagytam hogy hagy fújja mégjobban szerteszét. A papucsom a kezemben fogtam és úgy sétáltam a part azon részén, ahol a hullámok a homokot mardosták és jól esően simogatták a lábam. Megálltam egy ponton és a tenger felé fordulva becsukott szemmel széttártam a karjaim. Érezni akartam, ahogy a tenger sós illatát hozó szél átjárja minden tagom és titkokat súg a fülembe. Azon a reggelen megértettem a szél dalát és tetszett az éneke. A nap egyre feljebb kúszott az égen és aranyló fénybe vonta Fíra egyik templomának harangtornyát és egyre jobban kezdte bevilágítani a sziget ezen oldalát is. A látvány elmondhatatlanul gyönyörű volt és már akkor sajnáltam, hogy mi lesz másfél hét múlva, ha itt kell hagynunk ezt a földi paradicsomot. Az eltelt napok alatt teljesen a szívemhez nőtt már ez a sziget, ez a város és ez a villa. Bármit megadtam volna, ha megállíthattam volna az időt, hogy ne kelljen visszamennem a könyvhöz és a múzeumhoz, Gonzalot pedig ne várják a kötelességei, amit a klub ró rá. Amióta kibékültünk én egy sort sem írtam a könyvhöz és olyannyira elhanyagoltam a munkát vele, hogy már egy egész vékony porréteg is belepte a borítóját. Bűnnek is éreztem volna, ha nekiállok lábjegyzeteket írni, mikor végre ismét megtaláltuk az utat a másikhoz a férjemmel. Nem tudtam, hogy hány óra volt és mióta voltam kinn a parton, de úgy éreztem, hogy ideje lenne visszaindulnom a villába. Mielőtt megtettem volna az első lépést a saját lábnyomon elindulva visszafelé még körülnéztem. Pár óra múlva itt egymás sarkát fogja taposni a rengeteg strandoló és nyoma sem lesz ennek a csendnek és meghitt hangulatnak. Sarkon fordultam és beleütköztem Gonzalo mellkasába.

-         Hát itt vagy! – ölelt át.

-         Nem tudtam aludni.

-         Én sem. Hiányoztál mellőlem. – emelte fel az egyik kezét és megcirógatta az arcom, aztán megcsókolt. – Ma mit csináljunk?

-         Mi lenne, ha főznék valami finomat? – jutott eszembe egy ötlet.

-         Ez jól hangzik.

-         Egy muszakához mit szólnál? Nem lesz olyan finom, mint amilyet itt az éttermekben főznek, de azért talán jó lesz.

-         Nem is, mert sokkal finomabb lesz. – puszilta meg egyenként az ujjaim.

-         Jaj te...te... – kócoltam össze kicsit a haját, aztán adtam egy puszit az orra hegyére. – De akkor reggelizzünk meg és menjünk el a piacra! Különben nem készülök el vele délig.

- A te muszakádért bármit. – fogott kézen és visszamentünk a villába. Visszaérve a házba vettünk egy kicsit túl forróra sikerült közös zuhanyt, aztán felmentünk a teraszra megreggelizni. A bőséges reggeli után eltelve dőltem hátra a széken és a nap felé fordítottam a frissen facsart narancslevet. Gyönyörűen átsütött rajta a nap még szebb színt adva neki, aztán jó ízűen lehajtottam és levittük az üres tányérokat, poharakat a konyhába, aztán gyorsan átöltöztünk és elindultunk a piacra. A téren rengeteg ember sürgött – forgott a zöldségeket, gyümölcsöket és minden mást, ami szem-szájnak ingere áruló árusok közt. Nagyon megtornáztattam az agyam, hogy eszembe jussanak a görög kifejezések, amiket most majd használnom kell. Én mntem elől, Gonzalo pedig követett és csak kapkodta a fejét, amikor a hellének nyelvén álltam neki alkudozni az árússal, a szatyrok pedig egyre jobban teltek mindenfélével ami a muszakához és a görög salátához kellett. Gonzalo nem hagyta, hogy cipekdejek így lovagiasan elvállalta, hogy majd ő hazaviszi a szatyrokat, de kis idő után már az orra alatt morgott, hogy miért hagytuk a kocsit a garázsban. Amikor végeztünk a bevásárlással és visszaindultunk a villába szorgosan válaszolgattam Gonzalo kérdéseire. Néha-néha rámutatott egy-egy táblácskára, amire volt valami írva görögül, én pedig elárultam neki, hogy meyik mit jelent. Καρπούζι (Karpúzi) a görögdinnye, Μελιτζάνες (Melidzánesz) a padlizsán, Πορτοκάλλια (Portokália) a narancs...  Már elhagytuk a piacot és épp arról kérdezgetett a férjem, hogy mennyire nehéz a görög nyelv, amikor olyan dolog történt, amire nem számítottam....