Lo juro otra vez - 1. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a beígért 10 részes történet első fejezetét. :) Remélem, hogy tetszeni fog Nektek! :) A pipákat és kommenteket köszönöm! :)

Itt szeretnék elnézést kérni, hogy valakihez még nem jutottam el olvasni-kommentelni. Megkezdődött az iskola és nehéz visszaszoknom ennyi év után régi kerékvágásba, még utol kell érni magam, de nagyon igyekszek. :)

Puszilok mindenkit és jó olvasást kívánok!

Detti

A nyitott ablakon át beszűrődött a madrid utca zajos forgatagának zaja. Buszok álltak meg és indultak tovább az épület előtti megállóból, ahol az ügyvédi iroda is működőtt. Autók dudáltak és bár a járókelők és turisták beszélgetése nem hallatszott el a negyedik emeletig, de néhány hangosabb nevetésnek vagy vidám felkiáltásnak sikerült túljutnia a forgalom zaján. Elvettem az asztalról a csészét és kiittam belőle az utolsó korty kávét is és visszatettem a helyére. Szórakozottan simítottam ki a szoknyám ráncait, aztán lopva ránéztem az órára. Délután 3 órát mutatott, azaz már majdnem eltelt egy óra azóta, hogy beléptem az irodába. Kezemmel megkerestem nyakláncom és a medállal kezdtem el játszani, ahogy mindig is tettem, amikor ideges voltam vagy unatkoztam. A tekintetem körbejárattam az ügyvédi irodában. A berendezése modern volt és minden egyes bútordarabnak, ami helyet kapott ott volt valami funkciója. Nekem nem annyira tetszett, mert az én ízlésemnek túl modern volt, de mi tagadás, elég kényelmes volt az a szék, amin én ültem. A sarokban egy számomra ismeretlen növény állt, amely épp most virágzott. Látszik, hogy csak dekorációs elemnek szánták a növényt és nem nagyon viselték gondját, mert hiába öntözték talán naponta-kétnaponta kókadozott, mert nem kapott elég levegőt. Egy idő után meguntam a szobanövény bámulását és lopva a velem szemben ülő férjemre néztem. Összekulcsolta a kezeit az ölében és a hüvelykujjaival malmozott, amikor épp nem vakarózott, ami mindig is szokása volt. Egy fehér ing volt rajta fekete nadrággal és nagyon elegáns volt. Ha így menne végig a Paseo de la  Castellanán, biztos minden nőt magába bolondítana, aki csak szembejön vele. Biztos nem lesz nehéz megtalálnia az utódomat. Gonzalo mintha meghallotta volna, hogy mire gondolok az eddig lehajtott fejét felemelte és rám nézett. Hosszú idő óta először találkozott a tekintetünk, amitől jól esően megborzongtam és rögtön elfordítottam a fejem, hogy tovább bámuljam a szobanövényt a sarokban. Sem ő, sem én nem szóltunk egy szót sem a köszönésen kívül, amióta itt voltunk, az ügyvédeink azonban annál többet beszéltek, sőt vitatkoztak egymással, de mi oda sem figyeltünk rájuk. Egy hétvégén, amikor Gonzalo a csapattal elutazott az idegenbeli bajnokira, én összepakoltam mindenemet, írtam neki egy levelet és hátat fordítottam a la moralejai háznak és a házasságunknak. Eleinte még mi voltunk az álompár és magunk is azt hittük, hogy ennek a szerelemnek soha nem lesz vége, de tévedtünk. Az esküvönk napján senki sem gondolta, hogy 2 év után egy válóperes ügyvéd irodájában fogunk ülni és egyezkedni, de idővel sajnos minden elromlott. Gonzalonak a Real Madrid mellett egyre több feladatnak kellett eleget tennie, mert névlegesen elvállalta egy futballiskola vezetését is és végül egészen odáig jutottunk, hogy csak akkor találkoztunk, amikor késő este hazajutott és bezuhant az ágyba, hogy azon nyomban el is aludjon, én pedig nem régiben megkaptam az álmaim állását a Museo de Américában, ahol a kutatásaim végzem, ez pedig az tőlem követelt meg rengeteg időt, ami végzetesnek bizonyult a házasságunkra nézve. Talán pedig az is közrejátszhatott az egészben, hogy túl fiatalok voltunk még ahhoz, hogy még szorosabbra fűzzük a köteléket egymás közt. A válást én kezdeményeztem. Nem bírtam tovább a társas magányt és úgy gondoltam, hogy ez a legjobb döntés, amit hozhattam mind kettőnk érdekében és ezt a férjem is így gondolta. Legalábbis eddig.

-         Elegem van ebből az egészből! – csapott az asztalra Gonzalo, majd pedig felkapva az asztalról apró darabokra szaggatta a válási papírokat, én pedig összerezzentem az ijedtségtől és visszatértem a valóságba a gondolataim közül. Az ügyvédeink torkán akadt a szó és mind a ketten csodálkozó tekintettel néztek az argentinra. – Uraim, kifáradnának pár percre? Szeretnék négyszemközt beszélni a feleségemmel. – jelentette ki, én pedig elengedve a nyakláncom medálját az ölembe tettem a kezem és meglepetten dőltem előre.

-         Nem hagyom itt az ügyfelem. – makacsolta meg magát az ügyvédem, Dr.Sandoval.

-         Menjen nyugodtan. – néztem jelentőségteljesen Sandovalra. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit szeretne Gonzalo mondani.

-         Ne menjen bele semmi olyanba, amit nem akar! Nem kényszerítheti magát semmire sem.

-         Gyere már Pablo! – állt meg az ajtóban Dr. Rivera, a férjem ügyvédje és intett a kollégájának.

-         Biztos ezt szeretné? – kérdezte meg még egyszer Dr. Sandoval.

-         Igen. – bólintottam magabiztosan.

-Alberto, ha ez egy trükk az ügyfeled részéről, akkor csúnyán meg fogod ütni a bokád. – jegyezte meg az ügyvédem, aztán Dr. Riverával elmentek meginni egy kávét, amíg Gonzalo elmondja, amit akar. Az argentin sóhajtott egyet, aztán zsebretett kézzel ballagott az ablakhoz. Ott állt egy darabig és szótlanul bámulta a kilátást, miközben próbálta összeszedni a gondolatait, aztán hirtelen sarkon fordult és megállt velem szemben.

-         Meggondoltam magam, nem akarok elválni.

-         Eddig te is egyet értettél velem ebben és nem gördítettél akadályt a válás elé. – néztem meglepetten az argentinra.

-         Igen, először úgy tűnt, hogy ez a legjobb megoldás, de azóta volt időm többször is végiggondolni. Arra jutottam, hogy talán elhamarkodott döntés volt beadni a válókeresetet.

-         Elhamarkodott döntés?De hisz nem egyszer átbeszéltük.

-         Kérdeznék tőled valamit. Esperanza, ha elromlik valami a házban, akkor mit csinálsz?

-         Hívok egy szerelőt. – kezdtem el ismét a medálommal játszani. – De ez hogy jön ide?

-         Úgy, hogy nekem azt tanították, hogy ami elromlik, azt előbb meg kell próbálni megjavítani és ha végképp nem megy, akkor dobjuk csak ki. Szerintem ez az emberi kapcsolatokra is igaz.

-         A békülési kísérlettel már elkéstél. – álltam fel a székről és pár lépést hátráltam, hogy növeljem a távolságot Gonzalo és én köztem.

-         Pedig lenne egy ajánlatom.

-         Nagyon sokba fog ez magának kerülni, señor Higuaín! Engem még várnak ma máshová is.- hallatszott az ügyvéde hangja a csukott ajtó mögül, én pedig nyertem egy kis időt.

-         Ne aggódjon, majd kifizetem. – válaszolt az argentin, aztán Rivera távolodó lépteinek zaját nyelte el a folyosó.

-         És ha azt mondom, hogy nem érdekel? – sétáltam el mellette az ablakhoz és a szemközti épületet kezdtem el bámulni, ahol az ablakpárkányra ült ki egy jóllakott fekete macska, hogy lustán elnyúlva ő is siestázhasson egy kicsit. - Nézd, 4 évnyi boldogság jutott nekünk, ebből 2 házastársakként és én hálás vagyok ezekért az évekért, de sajnos közben tönkrement valami köztünk. A legjobb, amit tehetünk az az, hogy külön folytatjuk, hogy ne bántsuk többet egymást és én csak annyit kérek tőled, hogy ne gördíts akadályt a válás elé, hagy tudjuk minél hamarabb lezárni.

-         Neked csak ennyit jelentett ez az egész? Ilyen könnyen eldobnád?

-         Igenis sokat jelentett, de el kell fogadnunk, hogy véget ért. – fordultam felé és magabiztosan ejettem ki a szavakat. – Semmi sem tart örökké, még a szerelem sem.

- Esperanza, nem teheted meg velem, nem teheted meg velünk, hogy esélyt sem adsz arra, hogy megpróbáljam kijavítani azt, amit rosszul csináltam. – lépett közelebb és mélyen a szemembe nézett, amitől a kis pillangók ismét szálldosni kezdtek a gyomromban. Hányszor néztem abba a barna szempárba, amióta ismerem és minduntalan ugyanazt a hatást tette rám... Mennyire paradox, hogy most is az a régi érzés kezd hatalmába keríteni, amikor épp a válásról egyezkedünk. Gonzalo a kezemért nyúlt és egyenként lefejtette az ujjaim a medálról, amibe úgy kapaszkodtam, mintha az lenne az utolsó szalmaszál, ami életben tart és közben mindvégig fogva tartotta a tekintetem. Csak arra eszméltem, hogy ujjainkat összekulcsolva van a kezem a kezében, de jól esett, hogy úgy tartotta és eszembe sem jutott kihúzni onnan. Az a kemény elhatározásom, hogy kitartok a válás mellett bármit is ajánljon fel Gonzalo, omladozni kezdett.

-         Milyen ajánlatra gondoltál? – kaptam el a tekintetem róla és ismét a macskát kezdtem el nézni a szemben lévő épület ablakában.

-         Kérek tőled 1 hónapot.

-         Mire?

-         Gyere el velem valahová, messze Madridtól és próbáljuk meg kijavítani azt ami elromlott. Ha nem sikerül, megesküszöm rá, hogy szó nélkül aláírom a papírokat és nem akadályozom tovább a válást.

-         1 hónapra utazzak el veled? Te megőrültél! Mi lesz a kutatásommal?

-         Az a pár kódex és aranypénz 500 évet várt, hogy megtaláljátok őket, ez az 1 hónap igazán nem oszt, nem szoroz.

-         De a könyv...

-         Ha félreteszed egy kicsit nem fog elszaladni.

-         És a fociiskola nyári tábora?

-         Valahogy csak meglesznek nélkülem. – vont vállat.

-         De eddig ezt sohasem hagytad ki és mindig szerettél ott lenni.

-         Az igaz, de nekem most sokkal fontosabb dolgom is van a tábornál. – engedte el a kezem én pedig kifogytam az összes kifogásból.

-         Rendben, elmegyek veled. – ejtettem ki a szavakat, holott az agyam tiltakozott ellene, hogy kimondjam, de a szívem hangosabban kiabált, bármennyire is igyekeztem elnyomni - De hová utazunk?

Gonzalo válasz helyett elgondolkozva körbenézett az irodában és felcsillant a szeme, amikor a sarokban álló szekrényre tévedt a tekintete. Odament és a polcról elvett egy földgömböt, aztán visszalépett hozzám.

- Csukd be a szemed! – adta ki az utasítást és mögém állt. Úgy tettem, ahogy érte és a csukott szemhéjaim alatt ugyanúgy magam előtt láttam a végtelen tengert és a fehér homokot napfelkeltekor, mint a nászutunkon, amikor ugyanígy állt mögöttem, csak akkor a fejem a mellkasának támasztottam, most pedig minél jobban megpróbáltam ellenállni a kísértésnek, hogy ismét megtegyem. Az argentin megpörgette a földgömböt. – Mutass egy pontra rajta és amire mutatsz, oda megyünk!

Az ujjam lassan közelítettem a tárgyhoz, aztán kivártam még egy kicsit majd hirtelen rányomtam az mutatóujjam a gömbre és kinyitottam a szemem.

-         Görögország. – nézte meg a férjem, hogy mit sikerült kiválasztanom.

-         Az elég tág fogalom.

-         Mondd meg te, hogy hol élnél szívesen 1 hóapon át Görögországban!

-         Szantoríni. – mondtam ki az első sziget nevét, amelyik eszembe jutott.

- Rendben. Én majd mindent megszervezek, neked csak be kell pakolnod és jönnöd. – tette le az íróasztalra a földgömböt Gonzalo, aztán kiment, hogy szóljon az ügyvédeinknek. Sandoval és Rivera is gyanakvó tekintettel méregettek minket, miközben a megegyezésünkről tájékoztattuk őket. Ilyen ajánlatot sem sokat hallottak a praxisuk során. Sandoval persze megpróbált meggyőzni, hogy táncoljak vissza a megállapodástól, de nem hallgattam rá. Ha Gonzalo még 1 hónapot szeretne, amíg még a feleségének tudhat, hát megadom neki, hisz a halálra ítéltnek is teljesíteni szokták az utolsó kívánságát. A végén úgyis elválunk, mert a kutyából soha nem lesz szalonna...