Születésnapi meglepetés novella több részben ;) - I. rész

Helló!

Ibolya ( Violet H. West ) 20.-án ünnepelte a születésnapját. Szerettem volna valami egyedi ajándékot adni neki és ekkor jött az ötlet, hogy írok neki egy rövidebb történetet. Nos ez lett belőle... :) Jó olvasgatást kívánok hozzá!:)

Még egyszer Boldog Születésnapot kívánok!:)

Puszi:

Detti

Alma rebelde

A santa clara del mar-i ház csendjét egy egy cifra káromkodás majd egy ajtócsapodás hangja verte fel. A ház lakói közül néhányan kíváncsian néztek ki a folyosóra, de miután kiderült, hogy nem várható egy jó kis balhé, vissza is mentek a saját lakásukba. Rosario kettesével szedte a lépcsőfokokat és nagyon elege volt már. Hiába szedte szét az egész lefolyót a konyhában, akkor sem találta meg azt a gyűrűt, ami mosogatás közben véletlen ott landolt, pedig nagyon fontos volt neki. Annak idején még a nagymamájától kapta, akinek ez az ékszer a jegygyűrűje volt. A lány eddig soha nem vált meg tőle egy percre sem, ám most megtörtént ez a baleset és máris úgy eltűnt, mintha sohasem lett volna.

-         Rosario – szólt utána fejcsóválva az egyik földszinti lakó, amikor ki akart lépni az utcára.

-         Tudom Susana néni. – fordult meg mosolyogva és odament az idős asszonyhoz. – Máskor majd igyekszem odafigyelni és visszafogni kicsit magam.

- Olyan szép lány vagy, igazán nem illik hozzád a csúnya beszéd. – simogatta meg a lány arcát az idős hölgy. Susana nénit mindenki szerette a házban, kicsit olyan volt, mintha mindenkinek ő lenne a nagymamája. Rosariot különösképpen kedvelte. Ő túllátott a vagány és fiús stílusán és felismerte a vadócban az érzékeny és szép lelkű lányt. Mivel Rosarionak nem volt senkije a városkában, ugyanis a családját a fővárosban hagyta, az idős hölgy vette a szárnyai alá és igyekezett neki mindenben segíteni.

-         Susana néni mindig túloz. – mosolyodott el – Hová tetszik menni? – érdeklődött kedvesen Rosario.

- Csak átmegyek a szomszédba egy kicsit pletykálkodni. Tudod nekünk öregeknek már nem sok lehetőségünk akad szórakozni. – indultak el egymás mellett és így léptek ki a városka lakói által csak oroszlános háznak hívott épületből, amely  a becenevét  a homlokzatát díszítő doborműről kapta és az útjaik szét váltak. Suzana néni intette, mint mindig, hogy vigyázzon magára és jól esett neki, hogy valaki törődik vele. Rosario beült az öreg és külsőre kissé ütött kopott autójába, aztán indított. A tekintete rátévedt a kezére és a gyűrűje hűlt helyét látva ismét eszébe jutott a konyhai jelenet, ahogy ott ült a csövek és a különféle tartozékok közt a szerszámosládája mellett és hiába nézte át aprólékosan az egészet, mégsem találta ott a gyűrűt, ráadásul még az ő lábujja bánta meg azt is, amikor dühében belerúgott a ládába. Még mindig sajgott is egy kicsit neki, de nem érdekelte túlzottan. Úgy döntött, hogy autózik egyet, hátha az megnyugtatja. Eddig  legalábbis használt ez a módszer. Már alig várta, hogy kijusson a városból és nekivághasson a Mar del Platát elkerülő országútnak, aztán addig nyomja a gázpedált, ameddig csak tudja. Végtelenül szabadnak érezte magát, amikor az ütött-kopott autóját a határon használhatta és nekivághatott a kietlen országútnak. Legjobban a pampákat szerette, ahol hosszú kilométereken át vezet nyílegyenesen dél felé az országút és van, hogy órkig nem találkozik egy autóssal sem és csak a saját gondolatai nyújtották neki az egyetlen társaságot. Eszébe jutott, hogy a hétvégére tervezett egy kirándulást a tóvidék környékére és belegondolt, hogy akár most is összepakolhatna és elindulhatna egy nappal előbb. De akkor mi lesz a lefolyóval meg a gyűrűvel? – rángatta vissza magát a valóságba és lefékezett a törzshelye előtt. Nagyot sóhajtva csapta be maga mögött az régi kocsija autóját. Amikor megvette sokat gondolkozott rajta, hogy vajon mennyi idős lehet a kobórlásai során hű társa, de mindegyik papírban más állt, így inkább annyival nyugtázta a kérdést, hogy saját magánál jóval idősebb. Rosario most töltötte a huszonötöt és esze ágában sem volt lekötni magát egy helyen. Santa Clara del Mar ugyan még csak az első lakhelye volt amióta eljött otthonról, de nem akart tovább a városban maradni, mint amennyi szükséges volt. Dolgozott és így gyűjtögetett magának, amiből félretett, hogy nekivághasson a nagy világnak, az út első állomásaként pedig elmehessen megnézni az Iguazút. A pénz szépen gyűlt, ő pedig napról napra közelebb került a céljához. Belépve az ajtón a szokásost kérte és leült az egyik asztalhoz. A hely, amit eddig még nem látott dugig tömve, most kis túlzással tele volt és érezhetően izgatottabb volt mindenki, aki csak ott ütötte el az időt. Az egyik sarokban egy nagyobb tömeg állt, de Rosariot nem érdekelte, hogy mi folyhatott ott.  Helyet foglalt az egyik üres asztalnál majd kihúzva egy másik széket rátette a lábát és lassan kortyolgatta a vizét. Odabenn be volt kapcsolva a rádió, Rosario pedig az ujjával dobolta a ritmust az asztalon, kezdett megnyugodni. Nem sokkal később még néhány ismerőse lépett be az ajtón, akik természeresen a lány asztalához ültek le és beszélgetni kezdtek. A hangulat az asztalnál egyre jobb lett és nagyobbnál nagyobbakat nevettek a régi történeteken.

-         Carlos emlékszel, amikor kidobtak a múzeumból?

-         Persze. – bólintott Carlos – Azóta is sajog a seggem, olyat kaptam a biztonsági őrtől.

-         Te voltál olyan fene biztos benne, hogy nyersz és te ajánlottad fel... – emelte fel a két kezét Rosario.

-         Mert nem hittem, hogy egy csaj lenyom, Chari.

-         Ha még egyszer  Charinak hívsz, rossz vége lesz! – fenyegette meg mutatóujjával a lány.

-         Tranquilo Chica, tranquilo.

- Mindjárt jövök, megkeresem a női szakaszt. – tolta ki a székét a lány és elindult a mosdó felé. Amikor dolga végeztével kijött onnan, a férfi wc-ből káromkodás hallatszott. Rosario megállt egy pillanatra és amikor visszaindult volna a barátaihoz, kinyílt a férfi wc ajtaja és a lány nem hitt a szemének, amikor meglátta, hogy ki jött ki onnan.  Hallotta már a városban járva, hogy azt a gyönyörű házat, ami régóta üresen áll valami híresség bérelte ki, de ő nem pont Gonzalo Higuaínra gondolt. Tetőtől-talpig végignézett a vele szemben álló játékoson és nevetésben tört ki, amikor meglátta, hogy miért is káromkodott annyira.

-         Szögezzünk le valamit! Nem pisiltem be. – húzta fel az orrát a focista.

-         Persze, persze. – bólogatott Rosario, miközben megpróbálta visszafogni a nevetését, de az még erősebben tört fel belőle.

-         Dios mio! – csapta össze a kezét Toña – Gonzalo Higuaín?

-         Igen. – bólintott a játékos.

-         Jaj ezt el sem hiszem! Kaphatnék egy autogramot? – kérte csillogó szemmel Toña -

-         Természetesen. – mosolyodott el Gonzalo és türelmesen megvárta, amíg a lány elővett egy darab papírt és egy tollat aztán átnyújtotta őket a játékosnak. Miközben aláírta a lapot, ügyet sem vetettek Rosariora, akinek nevetése csendesedett. Toña hosszan ecsetelte a még mindig mosolygó focistának, hogy mennyire kedveli a játékát és milyen régóta szurkol a Rivernek illetve a Real Madridnak.

-         Készítsek rólatok közös képet? – ajánlotta fel Rosario – Tudok egész alakosat is. – nézett sokat mondóan Gonzalora és azon igyekezett, hogy visszatartsa az újabb röhögéshullámot, amikor meglátta, hogy milyen arcot vág a focista.

-         Lehet róla szó? – kérdezte meg Higuaínt Toña.

-         Persze. – bólíntott, miközben a lány elpakolta a frissen szerzett autogramját. Rosario a kezét a szájára szorítva fojtotta vissza a hangos röhögést, amiből Toña semmit sem vett észre. Odaállt a focista mellé és mosolyogva pózoltak, miközben Rosario megcsinálta a képet. Toña mosolyogva mondott köszönetet a barátnőjének a képért, aztán bement a mosdóba.

-         Tök jól sikerült ez a kép! – nézte meg Rosario a művét. Gonzalo is megpróbálta meglesni, mert kíváncsi volt, hogy tényleg egész alakos lett-e a kép, ahogy a lány mondta, de az nem hagyta neki. – Nem nyúkapiszka!

-         Ha azzal a képpel lesz tele a net...

- Akkor? – indult vissza a baráti társaságához Rosario, Gonzalo pedig követte. – Tudni fogod, hogy ki tette ki? – vágott vissza a lány és élvezte, hogy a sztárjátékos meg sem tud mukkani, csak puffog magában. – Nem én pisiltem be. – paskolta meg kicsit a focista arcát még mindig nevetve, aztán otthagyta és visszament a barátaihoz kicsit beszélgetni. Még egy darabig ott ültek az asztalnál és nagyokat nevetve beszélgettek, de Rosarionak eszébe jutott a gyűrű és a lefolyó is.  Elköszönt a többiektől és kitolva a székét az asztaltól elindult a kocsijához, hogy hazainduljon. Most már elég higgadtnak érezte magát ahhoz, hogy ismét nekilásson a gyűrű megkeresésének. Elővette a kocsikulcsát, amikor a rajta lévő kulcstartó megadta magát és a lány lába előtt ért földet. Egy szemforgatás után lehajolt érte és amikor ismét felegyenesedett Gonzalot látta meg a saját, öreg járgányánál támaszkodni.

-         Akkor sem mutatom meg a képet. – kerülte meg Rosario az autót.

-         Nem is azért jöttem.

-         Haza sem viszlek.

-         Fura egy nő vagy te.

-         Már mondták.  Tovább folytatnám veled ezt az érdekfeszítő csevegést a Pitagorasz tétel levezetéséről, mert gondolom ott szeretnél kilyukadni, de sajnos engem vár még egy kis munka. – ült be a kocsiba Rosario.

-         Jól van Chari, nem sokára úgyis találkozunk. – lökte el magát az autótól Gonzalo. A lány viszont intett neki, hogy menjen oda hozzá még egy kicsit. A focista odahajolt a lehúzott ablakhoz.

- Ne hívj Charinak! – mondta ki jól megnyomva a szavakat és a kulcstartóját, ami egy biliárdgolyót mintázott beledobta a focista poharába, aztán otthagyta a meglepett képet vágó játékost. Akárhol csak megfordult, sikítozó lányok tömege vette körül és most itt, ebben a kisvárosban végre talál valakit, akit hidegen hagy, hogy ki is ő és nem dob hátast attól, hogy ő Gonzalo Higuaín. Rosarionak van egy furcsa stilusa, de ettől csak még érdekesebb...és méginkább felkeltette az érdeklődését...