Lo juro otra vez - 3. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a harmadik fejezetet, a negyedik pedig hétfőre várható. ;) Ez most hosszabb lett, mint az eddigiek és remélem, hogy tetszeni fog Nektek! :) A kommentekért és pipákért nagyon hálás vagyok, köszönöm Mindenkinek! :) Most hétvégén igyekszem majd pótolni a lemaradásomat és mindenkinél olvasok-kommentelek. A részhez jó olvasást kívánok!:)

Jó hétvégét és puszi! :)

Detti

Az első napokban még egyáltalán nem került szóba köztünk sem a válás, sem az a beszélgetés a teraszon. Megpróbáltuk ismét megszokni a másik jelenlétét és még magam is meglepődtem rajta, hogy mennyire jól kijöttünk. Kicsit olyan volt, mintha tojásokon lépdeltünk volna, annyira odafigyelt mind kettőnk arra, hogy egy-egy meggondolatlan mondattal vagy tettel tönkre ne tegyük, azt amit addig felépítettünk. Reggelente mire az álom maradványait kitörölve a szememből megjelentem a szobám ajtajában már ott várt a reggeli az asztalon. Miután megettem lementünk a partra, aztán kirándultunk vagy Fíraban csavarogtunk, de nem azon a részen, ahol a turisták milliói is, hanem az eldugottabb utcácskákban, ahová csak gyalog lehetett bemenni vagy szamárháton, mert annyira keskeny volt az út. Az egyik ilyen csavargás alkalmával botlottunk bele szó szerint egy kedves görög párba Evaba és Petroszba. Nem figyeltem oda és egy kődarabban megbotolva véletlen meglöktem kicsit Evat, aki majdnem ráesett az egyik kerámiákat árusító üzlet elé kihelyezett portékába, de szerencsére nem lett nagyobb baj. Arra számítottam, hogy engem, mint bunkó külföldit, majd jól leteremtenek, de ehelyett mosolyogva fogadták el a bocsánatkérésemet. Még aznap meghívtak minket ebédre és elmesélték, hogy épp most készülnek az esküvőjükre aztán beszámoltak az eddigi életükről. Ezután ránk került a mesélés sora és Gonzalo persze fülentett arról, hogy ki is ő, élvezte, hogy végre valaki olyannal találkozik, akinek halvány lila gőze sincs, arról, hogy mi a foglalkozása és nem a Real Madrid csatárát látja csak benne, hanem azt az embert, aki a mez alatt van. Kérdezték azt is, hogy kettőnkkel mi a helyzet, amire az argentin azt válaszolta, hogy nászúton vagyunk és hiába rúgtam bokán az asztal alatt, ő csak mosolyogva nézett rám és csibészes fény villant meg a szemében, amikor magához húzott és nyomott egy puszit a fejem búbjára. Az ebéd végeztével barátokként váltunk el egymástól a görög párral és másnap a reggeli mellett ott várt egy esküvői meghívó is asztalon  Evatól és Petrosztól.

-         Kedves tőlük, hogy meghívtak. – tettem le az asztalra a borítékot, benne a fehér gyönyörűen díszitett papírral.

-         Mi pedig elfogadjuk és elmegyünk. – dobta le magát a mellettem lévő székre.

-         Ezt nem gondolod komolyan, ugye?

-         De. Én szeretnék ott lenni és mivel azt mondtuk, hogy nászutasok vagyunk, neked is jönnöd kell velem.

-         Kellett neked ezt mondani. – toltam ki magam a székkel és odavittem a tányért a mosogatóhoz.

- Most elkezdtem volna megmagyarázni, hogy válni akarsz én meg idehoztalak békülni, de te jól megnehezíted a dolgomat, mert egyfolytában makacskodsz? – állt meg mögöttem és végigsímitott a két karomon. Arrébb akartam állni, de nem hagyta. – Az esküvőn muszáj lesz mellettem lenned, úgyhogy szokd meg a közelségemet. – mondta, aztán otthagyott a mosogatónál állni, én pedig mérgesen vágtam be a tányér mellé a mosogatórongyot. Hiába próbáltam éber lenni és odafigyelni, mégis mindig valahogy el tudta érni a férjem, hogy az orromnál fogva vezessen. Makacskodtam, de akkor is el tudta érni, hogy megenyhüljek. Egyfolytában túl járt az eszemen. Túl jól ismert, márpedig így el kellett gondolkoznom a taktikaváltáson. Az elkövetkezendő pár napban, ami még hátravolt Eva és Petrosz nagy napjáig észrevettem, hogy Gonzalo úgy viselkedik, mint amikor annak idején találkozgatni kezdtünk. Lépésről lépésre haladt és úgy tett, mintha újra meg akarna ismerni és meghódítani. Pár apró meglepetés, egy-egy kedves szó és mikor elmentünk egymás mellett alkalomadtán csak úgy hozzáért a keze az enyémhez, én pedig szó szerint éreztem a szikrákat pattanni. A gyomrom pedig görcsbe rándult a gondolatra, hogy mi lesz majd az esküvőn? Eszembe jutott egy gondolat az egyik filmből: „Nem szabad hallgatni a szívünkre, mert az becsaphat bennünket! Vezetnünk kell a szívünket!” Ezt mondtam el többedszerre is magamban, amikor  a nagy napon, vasárnap reggel felébredtem. Erős akartam maradni és egy fikarcnyit sem engedni. Az esküvő görög szokás szerint késő délután vette kezdetét, így bőven volt időm a készülődésre. Nagyon erősen kellett gondolkoznom, hogy melyik ruhám alkalmas rá, hogy esküvőre menjek benne. Végülis egy fehér virágmintás csinos darab lett a befutó, amit kitettem az ágyra, aztán bementem a fürdőszobába, hogy magamat is előkészítsem a szertartásra. Beálltam a zuhany alá, ám hiába tekergettem a melegvizes csapot mindegyik irányba, csak jéghideg víz folyt ki a zuhanyrózsából. Egy idő után azonban meguntam a bajlódást vele, és körbecsavartam magam egy törülközővel amire a biztonság kedvéért még felvettem a köntösöm is, így léptem ki a szobából. A férjem az egyik széken ült és cipőt pucolt.

-         Gonzalo, az én fürdőszobámban nincs melegvíz. – adtam elő fintorogva.

-         Majd szólok az illetékesnek.

-         Remek. Addig én mit fogok csinálni?

-         Használd az enyémet! – fejezte be  a munkát és letéve a cipőt a földre rám emelte a tekintetét - Ne nézz már így! Zárható az ajtó, ha ennyire félsz.

-         Köszi! Akkor én most elfoglalnám, amíg lezuhanyzom, ha nem gond.

- Menj csak nyugodtan! – intett, aztán felment a teraszra én pedig a kezemben a tusfürdőmmel benyitottam az ő szobájába. Nem néztem sem jobbra, sem balra, csak egyenesen a fürdőszobába mentem. Egy pár percig megtorpantam az ajtóban, mert megéreztem azt az illatot, amit bárhol, bármikor megcsapja az orrom, azonnal Gonzalo jut az eszembe. Sóhajtottam egyet, aztán becsuktam magam mögött az ajtót, kulcsra zártam és beálltam a zuhany alá. A kezemmel a csempének támaszkodtam és csak folyattam magamra a kellemes hőmérsékletű vizet. Miért ennyire nehéz? Az tudtam, hogy a válás nem lesz könnyű, de hogy még ezzel a nyaralással is meg kell nehezítenie az egészet Gonzalonak?! Már rég túl lehetnénk az egész procedúrán, ha nem mondok igent az ajánlatára és elkezdhetnék felejteni...ráadásul a könyvet sem adatjuk ki addig, amíg nem le nem zárul a válás, mert addig hivatalosan Esperanza Higuaín a nevem. Mérgesen csaptam egy kisebbet tenyérrel a csempére és elzártam a vizet és aztán jutott csak eszembe, hogy a ruhámat nem hoztam magammal. Megpróbáltam minél alaposabban szárazra törülni magam, aztán felvettem a köntösöm és két csomót is kötöttem az övre, hogy véletlen se oldódjon ki, amíg átmegyek az egyik szobából a másikba. A karomra terítettem a most már elég nedves törülközőt, a köntös zsebébe csúsztattam a tusfürdő flakonját és kiléptem a fürdőszobából. Az övem véletlen odacsuktam az ajtóval, így kénytelen voltam még egyszer kinyitni, hogy kiszabadíthassam magam, ám miután sikerült megtorpantam. Erős kísértést éreztem azután, hogy rendesen összehajtogassam a szoba különböző pontjain szétszórt ruháit és aztán bepakoljam neki a szekrénybe, de ellenálltam neki. Megnéztem, hogy mit készített ki magának az esküvőre és majdnem rosszul lettem, amikor megláttam az inget, amivel egyáltalán nem bánt kesztyűs kézzel. Az ágyról a tekintetem továbbsiklott az éjjeliszekrényére, amire két fényképet láttam kirakva. Letettem a törülközőt a fekhelyre, külön vigyázva rá, hogy ne nagyon vizezzen be semmit és a képekért nyúltam. Kíváncsi voltam, hogy milyen fotókat őrizget az éjjeliszekrényén, én ugyanis egyet sem tettem ki. Az egyik képen ketten voltunk rajta. Még jól emlékeztem arra a napra, amikor készült. Akkoriban még nagyon a kapcsolatunk elején jártunk. A másik képen én voltam, menyasszonyi ruhában az esküvönk napján....boldogan. Elmosolyodtam és visszatettem őket a helyére, aztán megfogtam a törülközőt és indultam volna kifelé a szobából, ám Gonzalo épp akkor lépett volna be oda. Ha én jobbra léptem egyet, ő is jobbra lépett, ha balra léptem, ő is így tett. Végül az argentin állt félre és kiengedett.

-         Van itt a házban egy vasaló? – kérdeztem.

-         Kell lennie.

- Akkor keresd meg és kopogtass be vele meg az ingeddel a szobámba, úgyanis ha azt az összegyűrt rongyot felveszed, én be sem teszem a lábam a templomba. – jelentettem ki és becsuktam magam mögött a szobám ajtaját. Magamra kaptam egy pólót meg egy rövid nadrágot és sminkeltem, amíg várta, hogy megkerüljön a vasaló. Mikor már kezdtem feladni a reményt, nekiláttam átöltözni. Fehérneműben álltam a ruhásszekrényre akasztott ruha előtt és épp le akartam venni a fogasról, amikor kinyílt az ajtó, Gonzalo pedig kezében a vaslóval és az inggel belépett a szobámba.

-         Mondtam, hogy kopogj! - pirítottam rá, iközben beugrottam a szekrényajtó takarásába.

-         Bocsi! – mondta az ajtóban állva, miközben le sem vette rólam a tekintetét és volt a nézésében valami, amit nagyon jól ismertem.

-         Tedd már le azt a vasalót meg az inget és menj ki légy szíves! – adtam ki a parancsot. Szerettem volna, hogy el tudjuk kerülni, ami azután a nézés után következni szokott.

-         Oké. – teljesítette a kérésem első felét, de még mindig ott állt és engem nézett.

-         Szeretnék felöltözni. – intettem az ajtó felé.

-         Megyek már, ne cseszegess! –fordult háton és becsukta maga mögött az ajtót, én pedig kiléptem a szekrényajtó mögül, mire megint bedugta a fejét az ajtón és reagálni sem volt időm. - Szerintem gyere így! Nem nézel ki rosszul, Espe. – vigyorgott.

- Kérvényt nyújtsak be? – vágtam volna hozzá a párnámat, de az már csak a csukott ajtón csattant. Nagyot fújtam és jobb híján magamra kapva a köntösöm, nekiálltam a vasalásnak, a ruhámat úgyanis nem akartam összegyűrni az ágy körül ugrálással. Hülye ez az élet. Gonzalo szemtelen, kibírhatatlan néha, irritál, örömét leli benne, ha felidegesíthet, válni akarok tőle és mégis jól érzem magam vele Szantorínin....

Görög szokás szerint Eva és Petrosz fejükön a koronával háromszor sétálták körbe a házasságot jelképező asztalt. Miközben a szertartást figyeltem és próbáltam lefordítani magamnak a liturgiát észre sem vettem, hogy a kezem a nyakláncomhoz tévedt. Nem azt a darabot viseltem, amelyiket a hétköznapokon, hanem a vékony aranyláncot, amelyre a karikagyűrűmet tettem fel. Mivel azt mondtuk, hogy nászutasok vagyunk, fura lett volna, nincs nálam a gyűrűm, míg Gonzalo kezén ott volt a sajátja. Felhúzni képtelen voltam, de így is nálam is volt és ez volt a lényeg. A fiatal pár gyűrűt cserélt majd pár ének és ima után megejtették a menyasszonyavatást. Eva fejét letakarták egy kendővel, a kezébe egy gyertyát adtak és a pap áldást mondott rá. Mikor befejeződött a szertartás és kijöttünk a templomból mindenki őket ünnepelte. Kilométerekről sugárzott az arcukról, hogy mennyire boldogok. Miután gratuláltunk nekik én arrébbvonultam egy fa alá és elmerengtem a múlton. Annak idején mi is ilyen boldogok voltunk az esküvőnkön, de azóta volt, ami megváltozott. Nagyon elkezdtem szurkolni a görög párnak, hogy velük ez ne így legyen. A szertartásra és lagzira szinte egész Szantorínit meghívták és rá kellett jönnöm, hogy a „Bazi nagy görög lagzi”-ban nem is túloznak annyira. Kicsit benéztünk a lakodalomra is, de hamar hazaindultunk. A szirtakit ugyanis nem nekünk találták ki. Mint a többi vendég, mi is kaptunk a cukorkákból, amit a vendégeknek szokás adni köszönetképp a részvételért és azt falatoztuk miközben hazafelé tartottunk az alkonyi Fíra utcácskáin. Lépcsőn le és lépcsőn fel lépdeltünk egymás mellett a színes virágcserepekkel díszitett girbe-gurba kis sikátorokon, ahonnan a házak közt az Égei-tenger tükre csillogott a lemenő nap fényében. Néhányan a házuk elé kitett székeken ültek és beszélgettek, miközben az utcán közlekedőket méregették. Az éttermek, vendéglők és kis tavernák most kezdtek el megtelni, ami nem is csoda. Ki ne szeretné a vacsoráját úgy elfogyasztani, hogy közben a naplementében és utána a csodálatos esti panorámában gyönyörködhet? Miután magunk mögött hagytuk a számtalan turistát végre elértük a lépcsősort, ami a villához vezetett. Fáradtan lépdeltem fel az argentin mögött és már alig vártam, hogy leülhessek egy kicsit, aznap úgyanis gazdagabb lettem egy tapasztalattal, miszerint magassarkúban nem jó túrázni. A nappalinál tovább nem is mentem, hanem leültem a kanapéra és kényelmesen elhelyezkedtem. Hátradöntöttem a fejem és becsuktam a szemem, így próbálva meg ellazítani az összes izmomat. De még így is éreztem, amikor Gonzalo mellém telepedett.

-         Még a mi esküvönkön sem voltak ennyien. – jegyezte meg egy elismerő nézés kíséretében.

-         Úgy néz ki, hogy a görögöknél nem ismerik a kevesebb néha több elvet, ha esküvőről van szó. – nyitottam ki a szemem és ültem fel rendesen. – Remélem Eva és Petrosz  nem járnak úgy, mint mi és lesz válás a vége. - sóhajtottam fel.

-         Espe, még nem telt le a 1 hónap, egyenlőre még mindig a feleségem vagy és ha rajtam múlik, az is maradsz.

-         Irigylem az optimizmusod.

-         Miért nem akarsz kicsit együttműkődöbb lenni?

-         Mert én be tudom látni, hogy a mi házasságunk szép volt, de véget ért.

-         Témánál vagyunk végre! – fordult kissé felém a kanapén ülve – Akkor beszélgessünk!

-         Most?

-         Most hoztad fel. Ha jól emlékszem azt adtad meg válóoknak, hogy elhanyagollak. Azt miért nem említetted, hogy ez fordítva is igaz?

-         Én hanyagoltalak el téged? Én? – csattantam fel és majdnem felugrottam a kanapéról.

-         Mielőtt beadtad a válópert, volt, hogy késő éjszakáig benn dolgoztál a múzeumban, hétvégén pedig írtad a könyved és az sem érdekelt, hogy velem mi van.

-         És amikor te egy héten belül 2 napot voltál itthon összesen, akkor is csak aludni jöttél haza?

-         A csapattal kellett lennem, ezt te is tudod. Nekem a foci munkám és azért fizetnek, mert játszom. Nem a semmiből tartottuk fenn a házat, mentünk el nyaralni meg a többi.

-         Képzeld én is dolgoztam. – vágtam vissza gúnyosan. – Csak miután te hazajöttél az összetartásról vagy a meccsekről, intézted a tábort, meg benéztél az iskolába...soroljam? Én csak azért jártam a múzeumba és maradtam ott sokáig, mert jobb volt a kódexek, aranypénzek és a többi lelet közt üldögélni, mint otthon karbatett kézzel várni rád teljesen egyedül. – szegeztem a mellkasának a mutatóujjam.

-         Amikor volt szabadidőm, akkor mindig otthon voltam. Ne mondd, hogy nem így van!

-         Szabadidőd Gonzalo Gerardo? Az csak este 10 és reggel 7 között volt, mert máskor nem emlékszem, hogy itthon lettél volna.

-         Esperanza Julia, ne sarkíts!

-         Na jó mikor szabadnapot kaptatok az edzőtől, akkor a nap nagy részében itthon voltál, amikor épp nem máshol lógtál. Így már jó?

-         Espe... – mondta ki a nevem szemforgatva - Miért hanyagoltalak el? Az évfordulókat sohasem felejtettem el, alkalomadtán igyekeztelek meglepni valamivel. A focival megkeresem azt a pénzt, amiből még a leendő gyerekeink is vígan élhetnek, van egy gyönyörű házunk Madridban, ott a lakás Buenos Airesben és akármit megkaphatsz, amit csak akarsz, csak kérned kell. Tiszteletben tartom, hogy van jogod magánélethez és ha otthon voltam is nem vettem észre, hogy bármi bajod lett volna...

-         Mivel mindig az ágyban kötöttünk ki....eleinte....

-         Akkor a szexel is minden rendben volt.

-         Pasi.... – jegyeztem meg szemforgatva – Gonzalo, nem veszed észre, hogy valami hiányzik a felsorolásból?

-         Mi?

- Ha nem jössz rá magadtól, akkor semmi értelme ennek a békítő színjátéknak. – fordultam sarkon és otthagyva a férjemet elindultam a tengerpartra.

Egyedül akartam kicsit lenni. A villától egy lépcsősor vezetett le a homokos partra. A nap még utolsó erejével próbálta meg beragyogni az eget mielőtt alábukott volna az apró szigetek körvonalaival pöttyözött tenger mögött és narancssárgára színezte a horizontot érdekes kontrasztot adva ezzel az egyre sötétebbé váló égboltnak, amelyen már feltűntek az első csillagok. Ahogy leértem a homokos részre levettem a magas sarkú szandálom és bedugva a lábbeliket egy nagyobb amfóra mögé mezítláb indultam el sétálni. A part ezen szakasza kihalt volt, egyes egyedül voltam. Csak én, a tenger és a homok. Megálltam egy olyan ponton, ahol az Égei-tenger hullámai simogatták a lábam és bámultam a messzeséget, míg a szemem meg nem akadt egy hajón, ami pont a lenyugvó nap irányába tartott megrakodva turistákkal. A fehér vitorláit csak úgy dagasztotta a szél, ami az én arcom is cirógatta. Kibontottam a hajam és engedtem, hogy kedvére fújja szét a tincseket, aztán az ujjaimal végigszántottam a hajamon, mintha csak fésű lenne és továbbsétáltam, míg úgy nem ítéltem meg, hogy elég messzire kerültem a villától és Gonzalotól. Leültem a homokba és cseppet sem érdekelt, hogy hogyan fog kinézni a ruhám utána. Az állam a térdemre támasztva bámultam a tengert. A városban még csak most indult be az élet és a buzuki hangja keveredett a diszkókból kiszűrödő zenével, de ebből csak hangfoszlányok jutottak el a partig. A tenger moraja elnyomta a civilizált világ összes zavaró zaját és segített összeszedni a gondolataim. Hol romlott el minden annyira, hogy ma már képtelenek vagyunk két normális és felnőtt ember módjára megbeszélni a problémákat? Ezért nem akartam belevágni a békülésbe. Tudtam, hogy úgyis veszekedés lesz a vége, mert ő nem képes belátni, hogy hibázott. Tényleg ennyire nem vett észre semmit abból, hogy valami elindult a rossz irányba? Még most se látja, hogy mire lett volna szükségem? Az utolsó hetekben már csak úgy éltünk együtt, egy fedél alatt, mintha csak a lakcímünk lenne közös és nem kötne össze a holtomiglan-holtodiglan. Egyáltalán miért akart hirtelen békülni és még fájdalmasabbá tenni az elválást? Beleakasztottam a mutatóujjam a gyűrűbe és húzigálni kezdtem az aranyláncon, ami a nyakamba lógott. 2 évvel ezelőtt mi is úgy éreztük, hogy a mi házasságunk mindent ki fog bírni és ugyanúgy ragyogott az arcunk, mint Evanak és Petrosznak a templom ajtajában, de tévedtünk. Éreztem, hogy egy könnycsepp folyik végig az arcomon mire én gyorsan letöröltem a kézfejemmel. Fíra felől egy ismerős dal foszlányait hozta a szellő mire felkaptam a fejem. Bryan Adams Heaven-je volt az, amit már elég rég hallottam azelőtt. Ez a dal volt a mi dalunk Gonzaloval, mert amikor először találkoztunk, ez szólt. Becsukva szemem elmosolyodtam és újra ott láttam magam a madridi étteremben...

„Izgatottan sürgött forgott mindenki az étteremben. A fönök szakadatlanul osztogatta a parancsokat, a konyhafőnök pedig csak úgy hajtotta a keze alá dolgozókat. A mellettem lévő széken heverő terítőket hajtogattam szét és terítettem le velük az összetolt asztalokat. Többször is végigsímitottam rajtuk, nehogy véletlen egy gyürődés maradjon, mert akkor a főnök levon valamennyit a fizetésemből, ami így sem túl sok. Még egyetemre jártam és történelmet hallgattam, de nem engedtem, hogy a szüleim állják a madridi életem költségeit, ezért munkát vállaltam egy étteremben.

- Esperanza, nem jó! Hagyd ezt az egészet Oliviára és inkább teríts! – kiabált rám a fönők, én pedig nekiláttam a kiosztott feladatomnak. Tányérokkal ,evőeszközökkel és poharakkal egyensúlyoztam a fel-alá rohangáló emberek közt és minél egységesebben próbáltam elrendezni mindent. Mielőtt megkezdődött a bolondok háza kijelentették: Mindennek tökéletesnek kell lennie. Azt hittem, hogy maga a király jön vacsorázni, mert akkora felhajtás kerekedett percek alatt és igencsak elcsodálkoztam, amikor megtudtam az okát. A Real Madrid bajnok lett és pont a mi éttermünket választották ki arra, hogy itt vacsorázzon meg az egész keret családostól. Csalódott voltam és kicsit dühös is: néhány hülye focista miatt hívattak be engem is, amikor nyakamon vannak a vizsgák és tanulnom kellene. Soha nem értettem, hogy miért veszi ekkora őrület körül a játékosokat? A gyerekek is fociznak a téren, mégsem közvetíti a meccseiket a tv. Már jó előretele lett a cipőm a Madrid játékosaival, pedig nem is ismertem őket, csak Beckhamet, de hát róla csak az nem hallott, aki az imént érkezett meg a Holdról. Mikor végre elkészültünk a terítéssel és a tereprendezéssel beosztották, hogy kiknek kell felszolgálniuk. Hála Istennek én nem voltam köztük, aminek örültem. Bár nem mehettem haza, mert a vacsora után még vissza is kellett rendeznünk mindent úgy, ahogy volt, így elterveztem, hogy addig is nekiállok a tanulásnak egy csendes zugban. Fogtam a könyvem és az étterem egyik eldugott sarkában ültem le, ahol még viszonylag nyugalom volt és még tanulni is tudtam. Latin-Amerika függetlenségi harcainál jártam és próbáltam memorizálni a neveket, csatahelyeket, dátumokat és minden egyebet, amit csak a szövegben megemlítettek. Nem sokára megérkezett az egész Real Madrid, az étterem szinte összes dolgozója pedig odáig és vissza volt magától a ténytől, hogy itt vacsorázik a világ legjobb csapata. Pár pillanatra felnéztem a könyvből és megcsóváltam a fejem. Ha ez életük legnagyobb öröme, akkor elég sanyarú körülmények közt élhetnek – futott át az agyamon, aztán ismét belebújtam a könyvbe. Amikor bekapcsolták a zenét, az picit megzavart a koncentrálásban, de hamar kizártam a külvilágot és ismét csak arra figyeltem, amit olvasok. A játékosok már vacsora közben megkezdték a bajnoki ünneplést, mert sikerült legyőzniük valami gránátvörös-kék csapatot, akik sorfalat álltak nekik és ennek nagyon örültek. Hol egyik, hol a másik kiáltott fel és fogalmam sem volt, hogy miként tudtak enni is, miközben valaki vagy mindannyian egyszerre különféle bugyuta pár sorosakat adtak elő arról, hogy mennyire jó csapat a Real Madrid. Mikor már a vacsora végén jártak kezdtem örülni, hogy lassan talán hazamennek és gyorsan összepakolhatunk, aztán én is bezuhanhatok végre az ágyba, de ahelyett, hogy szedelőzködni kezdtek volna, inkább még jobban kényelembe helyezték magukat és ki-ki beszélgetni kezdett a másikkal, ki-ki pedig táncolni vagy énekelni, egyszóval jól érezni magát. A zenét jobban felhangosították én pedig már nem csak olvastam, hanem magamban mondogattam is a dátumokat, helyeket és személyneveket, mert már egyre nehezebben ment a koncentrálás. Az orrom alatt mormoltam, mint egy mantrát az Argentína függetlenné válásáról szóló részt.

-         Napóleon megfosztotta trónjától VII. Ferdinánd spanyol királyt, amikor pedig erről Buenos Aires polgárai tudomást szereztek megalakították az első kormányzó Juntát. A Spanyolországtól való függetlenséget viszont csak jóval később, Tucumánban kiáltották ki...

-         1816. július 9.-én. – fejezte be más helyettem a mondatot. Kíváncsian néztem fel a könyvből, hogy ki zavart meg a tanulásban, mert a hangja nem volt ismerős. Egy mosolygó arccal és egy szintén örömről árulkodó tekintettel találtam szemben magam. Nem tudtam, hogy ki ő, csak arra emlékeztem, hogy ő is a focisták közé tartozik. Valószínűleg. Bár túl fiatalnak nézem ahhoz, hogy abban a csapatban játsszon, ha tényleg az a legjobb, ahogy már vagy századszor ismétlik el. – Olvasol?- kérdezte.

-         Nem, videót nézek. – válaszoltam morcosan és visszakényszerítettem a tekintetem a könyvre. „Azok a szemek...”

-         Úgy látom nincs jó kedved. – ült le mellém. „Hé meg se kérdezted, hogy megengedem-e!”

-         Nem sokára vizsgázom és be kell nyalnom Latin-Amerika történelmét. – mondtam fel sem nézve a könyvből, hátha felfogja végre, hogy nem akarok beszélgetni.

-         Akkor azért mantrázod Argentína történelmét! – világosodott meg.

-         Azért....és mert unatkozom. A kollégáimmal ellentétben én nem dobtam hátast, amiért itt vacsorázik egy focicsapat. – jegyeztem meg.

-         A focit sem szereted.

-         Talált, süllyedt Einstein.

-         Nem Einstein vagyok, hanem Gonzalo Higuaín.

-         Én pedig Esperanza Navarro vagyok, aki utálja ha tanulás közben zavarják.

-         Argentin vagyok, lehet, hogy tudnék neked segíteni.

-         Te is focizol? – néztem fel rá. „Te jó ég ez nem is ronda!”

-         Igen. Én vagyok a csapat csatára. – húzta ki magát.

-         Kétlem, hogy bármiben is tudna nekem segíteni egy olyan alak, aki megszállottan fut egy labda után másik 10 idiótával és még fizetnek is neki érte. – bújtam vissza a könyvbe.

-         Szóval szerinted hülye vagyok?

-         Akkor mesélj nekem valamit az Unitarios és Federales közti konfliktusról és annak következményéről!

-         Hát.... – gondolkozott el.

- Menj vissza a barátaidhoz és hagyj engem tanulni! – néztem rá egy pillanatra, aztán visszabújtam a könyvbe. Gonzalo felállt és otthagyott én pedig nagyon örültem, hogy végre ismét egyedül vagyok. Az unitarios és federales közti különbségeknél tartottam, de nem nagyon akart menni a tanulás. Hiába olvastam el újra és újra képtelen voltam bármit is megjegyezni abból, ami a könyvben állt. Egy idő után meguntam a szenvedést és félretettem a könyvet. Úgy gondoltam, hogy talán segít valamennyit, ha  kiszellőztetem a fejem. Kimentem a kerthelységbe és leültem az egyik fa alatti padra. Levettem a cipőm és úgy sétáltam kicsit a füvön. Képtelen voltam kiverni a fejemből annak a Pingvinnek vagy hogy is hívjáknak a tekintetét. Volt benne valami, ami megfogott. Bár a focistákat nem tartottam sokra el kellett ismernem, hogy ez az argentin elérte, hogy kicsit felbolyduljanak a hormonjaim, mire hálából durván lekoptattam, pedig nem tett semmi olyat. Kicsit meg is bántam, hogy így tettem, de próbáltam nem ügyet vetni az érzésre. Mikor visszamentem a fához láttam, hogy valaki elfoglalta a helyem, odabenntről pedig Bryan Adams Heaven című dala szűrődött ki. Végre egy normális zene. – futott át az agyamon.

-         Na mégsem tanulsz? – kérdezte meg a focista a padomon ülve.

-         Megzavartál és képtelen voltam tovább koncentrálni. – vágtam vissza morcosan. „Megzavartál ám de még mennyire...”

-         Nem ülsz le? – kérdezte.

-         De.

- Akkor gyere! – paskolta meg a padot maga mellett. Szemforgatva mentem oda a padhoz és már ültem volna le, amikor az argentin arrébb csúszott a padon, pont oda, ahová le szerettem volna ülni. Pimasz mosollyal nézett rám, majd a pad másik oldalát paskolta meg.  Arrébb mentem pár lépést és le akartam ülni, de az argentin visszacsúszott a helyére én pedig majdnem az ölébe ültem. Csípőre tettem a kezem és próbáltam mérgesen nézni, de ahogy rápillantottam Gonzalo arcára, amin még mindig ott ült az a mosoly, mire én is elmosolyodtam.

-         Te mosolyogsz. – jegyezte meg.

-         Pimasz vagy.

-         Tudom és megéri annak lennem, ha egy ilyen mosolyt kapok érte cserébe. – bókolt. Eddig nem is néztem meg igazán, hogy kivel is állok szemben, csak akkor ott a kerthelységben. Két karja teljes hosszában a pad támláján nyugodott, így tehénkedett el hátra dőlve a padon és engem méregetett. A testbeszédével játszotta az argentin machot, de volt egy olyan érzésem, hogy ez csak valami csajozós trükk lehet nála.

-         Elfogadsz egy tanácsot? – kérdeztem mire ő bólintott. – Ezt a frizurát felejtsd el!

-         Pedig elég sokat szenvedtem vele – fintorgott. – De majd mást próbálok akkor ki, ha nem tetszik neked, bonita. – próbálkozott meg egy sármos nézéssel, amivel kicsit célba  is talált. -  Esperanza, nem próbálkozunk meg megint a beszélgetéssel? – kérdezte.

-         Most is beszélgetünk Gonzalo. – válaszoltam mosolyogva és leültem mellé a padra...”

Ahogy vége lett a dalnak kinyitottam a szemem és lassan kezdtem el érzékelni a való világot. A következő szám a disco repertoárjában az egyik legújabb görög sláger lehetett amit nem ismertem, de tökéletesen passzolt a hangulatomhoz. Felkeltem a homokról és a villa felé vettem az irányt. Nem tudtam, hogy hány óra lehet, nem tudtam, hogy Gonzalo lefeküdt-e már, csak abban voltam biztos, hogy mára elég volt a vitából. Reméltem, hogy már rég a szobájában alussza majd az igazak álmát a férjem és nem kell füllentéssel kikerülnöm a további beszélgetést a házasságunkról, ami már gyakorlatilag nem is létezik, csak papíron. A villához vezető lépcsősortól nem messze álltam, amikor a sziget egyik pontján fellőttek pár tüzijátékot én pedig teljesen belefeledkeztem a látványba.

-         Ünneplik az ifjú párt. – állt meg mögöttem Gonzalo.

-         Gondoltam. – ki akartam kerülni és elmenni mellette, de nem hagyta. Gyengéden megfogta a karom és ennyi elég is volt, hogy ott maradjak, aztán el is engedett.

-         Miért futamodtál meg a vita folytatása elől? – vont kérdőre.

-         Nem futamodtam meg, csupán csak lezártnak tekintettem az egészet.

-         Espe, mi olyat követtem el ellened, ami annyira súlyos, hogy szerinted nem tudom jóvá tenni?

-         Már odabenn is mondtam.

- Hogy elhanyagoltalak? Ezt nem tudom kijavítani? Ezt nem gondolhatod komolyan! Miért nem akarsz tovább a feleségem lenni? – kezdett el faggatni, de én hátat fordítottam neki és a tengert kezdtem el bámulni. Nem szóltam egy szót sem. – Én tettem valami olyasmit, ami megbocsáthatatlan? Beleszerettél valaki másba? – folytatta a faggatózást. – Espe, ne tedd ezt velem! Áruld el, kérlek! Ha érzel még valamit irántam... – hallgatott el a mondat közepén és pár percig mást sem lehetett hallani, csak a tenger zúgását és kettőnk légzését. Nem akartam és nem tudtam megszólalni. Erős akartam maradni, minden áron és nem sírni, pedig már éreztem, hogy szúrja a szemem a könny. Sokféle érzés kavargott bennem és még magam sem nagyon tudtam rendet tenni köztük. Hiába húztam fel magam köré a falat, elég volt csak meglátnom reggelente és máris éreztem a kis pillangókat a gyomromban.  – Nézz rám és mondj valamit kérlek és ne kínozz tovább!  - kérlelt.

-         Gonzalo – fordultam ismét felé felvéve a pókerarcom –  mindig is te leszel az egyik legfontosabb ember a számomra, nem számít, hogy elváltunk-e vagy nem, nem számít, hogy ezután hány emberrel fog összehozni a sors vagy egyedül maradok-e. Te akkor is maradsz a szívemben, méghozzá az egyik legfontosabb helyen. Sok szempontból te voltál az első az életemben és ezt soha ne fogom elfelejteni.

-         Akkor miért akarsz továbblépni? Miért ragaszkodsz a váláshoz és nem harcolsz azért, hogy megmentsük a házasságunkat?

-         Sokat gondolkoztam, amikor egyedül ültem a moralejai házban és rájöttem, hogy néha nem az a legjobb döntés, ami egyik félnek sem fáj. Van, hogy pár dolgot ott kell hagyni a múltban azért, hogy olyan szép és jó emlékként tudjak rá visszagondolni, amit nem csúfítanak el veszekedések, viták.

-         Esperanza – lépett közelebb hozzám – nagyon szép, amit mondasz és értem is, de ne a könyvekből akarj megtanulni szerelmesnek lenni, mert ez igencsak úgy hangzott, mintha a leckédet mondtad volna fel.  Egyébként most mondtál ellent annak, amit a múltkor vágtál a fejemhez a teraszon.

-         Minek mondtam ellent? – néztem rá értetlenül.

-         Annak, hogy csak barátként tudsz rám nézni.

-         Egy barátot is nagyon szerethet az ember, de az mégsem szerelem. – hajtottam le a fejem és a lábammal a homokba kezdtem el rajzolgatni.

- De te szerelmes vagy és épp azért futamodsz meg. Félsz attól, amit érzel és attól, hogy lehet, hogy megint fájni fog. – a hüvelyk és mutatóujjával az állam alá nyúlt aztán felemelte a fejem és kényszerített rá, hogy a szemébe nézzek - Esperanza, mindig gondold át, hogy mi az amit veszítesz azzal, ha el akarsz futni a nehézségek elől és, hogy biztos jó ötlet-e, vagy inkább harcolsz érte. – mondta, aztán fokozatosan csökkentette a kettőnk közti távolságot de egy pillanatra veszélyesen közel az arcomhoz megállt. - Én harcolni fogok érted. – suttogta, de még így is tökéletesen megértettem, holott a tenger morajlása is kicsit hangosabb lett és a saját szívem is őrült vágtába kezdett a mellkasomban, aminek dübörgését a fülemben is hallottam. Gonzalo teljesen megbabonázott és mire ismét észbe kaptam az ajka az enyémen volt. Puha volt és édes, mint amilyenre emlékeztem, vagy talán még édesebb is. Ugyanúgy éreztem magam, mint az első csóunk alkalmával, mintha azt élném újra. A két kezemmel átkaroltam a nyakát, mire ő még szorosabban húzott magához és egy pillanatra sem engedett el. Egyfajta bódulat kerített hatalmába és éreztem, hogy ismét a jól ismert melegség járja át a belsőmet, aminek nem akartam gátat állítani. Az utolsó adag tűzijáték nagy durranása térített észhez és elfordítottam a fejem.

-         Engedj el kérlek! – mondtam, mire ő megtette, amit kértem. – Ezt nem tehetjük.

-         Miért nem? A feleségem vagy.

-         Még az vagyok. – nyomtam meg az első szót. – De ezt most nem kellett volna. – hebegtem zavartan. – Megyek és lefekszem aludni, mert nagyon fáradt vagyok.

-         Rendben – bólintott az argentin. – Ezt még folytatjuk! Jó éjt Esperanza!

- Jó éjt Gonzalo! – fordítottam neki és megfogva az amfóra mögé rejtett cipőmet felsiettem a villába. Amilyen gyorsan csak lehetett bezárkóztam a szobámba és átöltözve az alvócuccomba bedőltem az ágyba. Gonzalo jó éjszakát kívánt nekem a parton, ami irónikusan hatott. Ő is nagyon jól tudhatta, hogy ezek után nem fogok túl sokat aludni. Képzeletben vertem a fejem a falba, amiért engedtem, hogy megcsókoljon, de ahogy felidéztem a tengerparton történteteket, a pillangók a gyomromban szálldosni kezdtek. Az eszemet becsaphattam, de a szívemet nem... A férjem még kinn maradt kicsit a parton és egy halvány mosollyal az arcán nézett utánam. Tudta, hogy bármennyire is makacs vagyok, ő fog a végén nyerni...