Alma Rebelde - II. rész

Rosario gyomra egy nagyobb kordulással adta a lány tudtára, hogy ideje lenne valamit enni. Ebéd óta egy falatot sem evett és már igencsak későre járt az idő. Már órák óta csak a gyűrűt kereste és szétszedte az egész lefolyót, aztán összefutott Carlosékkal és elment az idő. Letette a franciakulcsot és bemenve a fürdőszobába alaposan megmosta a kezét. Miután végzett visszament a konyhába és azon törte a fejét, hogy mit készíthetne magának vacsorára. Hirtelen nagyon megkívánt egy kis milánóit, így gyorsan összeszedte a hozzávalókat és neki is látott. Mindig is nagyon szeretett főzni és a saját véleménye szerint annál finomabbat nem tudnak elétenni, amit ő főzött saját magának, mert már attól is jobb az íze, hogy tudja, hogy ő maga dolgozott vele. Amíg összekészített mindent visszagondolt az este történtekre. Ő maga is szerette a futballt, sőt! Világéletében a Real Madrid volt a kedvence és Higuaín játékát is kedvelte, de mégsem érezte úgy, hogy sikongatós tinédzserként kellene viselkednie a közelében. Gonzalo is egy ugyanolyan ember, mint ő vagy bárki más, csak éppen többen ismerik az arcát, ezért nem is értette, hogy miért kell hisztirohamot kapni, ha meglátják valahol. Még autogramot sem kért tőle, sem közös fotót. Utóbbi gondolatára elmosolyodott és majdnem a saját ujját vágta el a késsel. Soha sem gondolta volna, hogy itt, Santa Clara de Marban fog vele találkozni, ráadásul épp ilyen mulatságos helyzetben. Még mindig a fülében hallotta az első mondatot, ami a focista száját elhagyta és ez ismét mosolygásra késztette. Vajon tényleg össze fog vele még futni? Ha nem rohan haza Buenos Airesbe az anyuci szoknyája mögé, aki mindent megcsinál helyette, akkor talán. Számtalanszor látta már képeken és a tévében, de mégsem hitte volna, hogy ennyire jóképű és tökéletes a kinézete, mint amilyen valójában. Volt benne valami, ami megfogta Rosariot, de erre a gondolatra csak megrázta a fejét. Feltette a milánóit főni és töltött magának egy pohár ásványvízet. Eszébe jutott, hogy miközben hazafelé vezetett a mobilja egy sms érkezését jelezte, de nem állt meg, hogy megnézze, így az üzenet még mindig olvasatlanul pihen a mobiltelefon memóriájában. Kezével megtapogatta a nadrágja zsebét, de a telefon nem volt ott, így kiment a nappaliba, hogy megkeresse. A poharat letette az asztalra, aztán fölforgatta a lakást, de a telefont sehol sem találta. Tanácstalanul ült le a konyhában és gondolkozott, hogy hol hagyhatta el a mobilt. Hirtelen eszébe jutott egy ötlet és felpattant a székről. Leszaladt az autóhoz és megpillantotta a vezető ülésen pihenő telefont. Megkönnyebbülten nyitotta ki az ajtót és nyúlt be érte. A telefont a nadrágja zsebébe csúsztatta, aztán bezárta a kocsit és felrohant a lakásába. Észre sem vette, hogy az utca túloldalán a többi autó közül kicsit kirívó kocsi parkol le. Gonzalo éppen visszafelé tartott az ideiglenesen otthonául szolgáló házba, amikor megpillantotta az oroszlános házból kilépő Rosariot. Rögtön feliserte a lányt és egy hirtelen ötlettől vezérelve elhatározta, hogy a „nem sokára találkozunk”-ot igaz állítássá teszi. Rosario más volt, mint a többi lány, akivel eddig találkozott így más utat kellett találnia felé, ha akarta őt. Ahogy egymás után szedte a lépcsőfokokat és sietett a lány után átfutott az agyán, hogy mi van, ha nem egyedül él? Ha netalántán Chari barátja egy testépítő világbajnok és ő nyit ajtót, akkor el sem meri képzelni, hogy mire lenne képes vele, válogatott focista ide vagy oda, ha nem tud egy jó indokot mondani arról, hogy mit keres ilyenkor a küszöbön ácsorogva. Mivel mindig is optimista volt és szerette a kihívásokat nem fordult vissza, hanem még inkább meggyorsította a lépteit. A szeme ide-oda járt az ajtó közt és levakarhatatlan mosoly ült ki az arcára, aikor megpillantotta az egyetlen Rosario nevét az egyik ajtón. Kicsit kifújta magát, aztán kopogtatott. Rosario nem tudta kitalálni, hogy ugyan ki keresi ilyenkor. Már azt hitte, hogy Carlos hozott el neki valamit, amit otthagyott a törzshelyén, de amikor ajtót nyitott szó szerint nem jött ki hang a torkán. Magát Gonzalo Higuaínt látta ott ácsorogni, aki a válla felett csak úgy diszkréten benézett a lakásba.

-         Mi lesz a vacsoránk? – kérdezte a focista, mire a lány csak megdöbbenve nézett rá. Normál esetben az illetlenkedőre vágná az ajtót, de most mégsem volt képes rá.

-         Nem a mi, hanem az én vacsorám. – nyomta meg a birtokos jelzőt Rosario. – Nem emlékszem, hogy meghívtalak volna.

-         Mondtam, hogy nem sokára találkozunk.

-         Honnan tudtad, hogy itt lakom?

-         Pár autogramért el sem hiszed, hogy mennyi mindent ki lehet szedni az emberekből. – füllentette a játékos.

-         Aha. – bólintott Rosario és gondolatban már ott járt, hogy mit fog ezért Toña kapni. Egyedül róla tudta Rori elképzelni, hogy egy autogramért cserébe kiadta a lakcímét a focistának.

-         Nem akarsz beengedni Chari?

-         Nem vagyok Chari! – nyomta meg a szavakat Rosario. – Utálom, ha így hívnak!

-         Tudom, azért mondtam. – mosolyodott el a focista – de visszatérve a vacsoránkra...az illatából ítélve nagyon finom. – lépett be a lakásba és beleszippantott a levegőbe.

-         Az még mindig az én vacsorám és csak készül.

-         Nekem van időm. – vont vállat a focista és leült a kanapéra.

-         Az illem nem tartozik az erőségeid közé. – ült le mellé Rosario.

-         Neked sem, ráadásul pedig van egyfajta stílusod, de ne sértődj meg, mert nem megsérteni akarlak ezzel, sőt! Örülök neki, hogy végre valaki nem kapott hisztirohamot, amint meglátott.

-         Ez még mindig nem elég ok rá, hogy pofátlanul beállíts hozzám.

-         Ez a lakás szerintem eléggé illik hozzád. – állt fel a kanapéról Gonzalo és elindult körülnézni a lány lakásában. – Hát itt meg mi történt? – állt meg a konyha ajtajában és a szeme rögtön a padlón heverő csövekre meg a szerszámosládára siklott. Átfutott az agyán, hogy talán tényleg rossz ötlet volt beállítani Rosariohoz. Mi van ha perceken belül megjelenik az ajtóban a barátja?

-         Elveszett a gyűrűm és nekiálltam megkeresni, de nem tudom, hogy miért kötöm mindezt az orrodra. – állt meg mögötte Rori és a kezét a focista vállára tette, aztán mellette belépett a helységbe és odaállt a tűzhelyhez, hogy megnézze a vacsoráját.

-         Te ehhez is értesz? – lepődött meg a játékos, mire Rosario csak bólintott egyet. – Rosarionak hívnak, az oroszlános házban laksz, gond nélkül szétszedsz egy lefolyót és még főzni is tudsz....nem vagy egy mindennapi lány. – mondta és úgy érezte, hogy egyre jobban tetszik neki a lány.

-         Tudom és ezen nem is akarok változtatni.

-         Helyesen gondolod. – ment oda mellé Gonzalo. – Ez nagyon jól néz ki! Ha az íze is ilyen, akkor jól fogok lakni.

-         Mondtam, hogy kapsz belőle?

-         Ne legyél már ilyen Rosario! – nézett a tőle telhető legaranyosabban rá.

-         Jól hallottam, Rosariot mondtál?

-         Igen. Látod már csak ezért is adhatnál legalább egy falatot!

- Na jó!  - sóhajtott egyet Rosario és kihúzta a konyhaszekrény megfelelő fiókját, ahonnan kivett egy kanalat és jól megpúpozva emelte ki a lábasból. Tett rá egy kis sajtot és átnyújtotta Gonzalonak, aki megköszönte és leette a kanálról a kóstolónak szánt milánóit. Rosario nekidőlt az asztalnak és úgy várta, hogy visszakapja a kanalát. Miért van az, hogy mást már az ajtóban elküldött volna, Gonzalot pedig ég be is engedte és ha nem figyel oda még vacsorát is ad neki, pedig meg sem hívta eredetileg? Ránézett a focistára és a feje felett lévő polcon meglátott valamit, ami gyanúsan csillogott a lámpa fényében. Ellökte magát az asztaltól és egyet előrelépve felnyúlt a polcra, ahonnan elvette a csillogó tárgyat.

-         A gyűrűm! – kiáltott fel és levakarhatatlan mosoly ült ki az arcára. Rögtön vissza is húzta az ujjára és csak ekkor tudatosult benne, hogy szinte alig pár centi választja el Gonzalotól, aki mosolyogva nézi őt.

-         Szép gyűrű. – jegyezte meg.

-         A nagymamám jegygyűrűje volt és nagyon sokat jelent nekem. – magyarázta Rosario és képtelen volt távolabb húzódni a focistától. Nem értette, hogy mi történik vele, csak sejtette, de nem merte elhinni. Az az érzés, amire már olyan régóta várt, most talán végre megérkezett hozzá is?

-         Egyre jobban tetszel. – simított arrébb egy tincset a lány arcából Gonzalo, ám az idillt gyorsan félbe szakította a focista mobiljának csengése. Rosario hátrált egy lépést, a férfi pedig elővette a telefonját és egy rövid beszélgetés után visszasüllyesztette a zsebébe. – Sajnos most mennem kell, de majd valamikor bepótoljuk ezt a vacsorát. – nézett sajnálkozó tekintettel a lányra.

-         Persze. Menj csak. – bólogatott Rori és elkisérte az ajtóig Gonzalot.

- Nem sokára találkozunk! – mondta a focista és adott egy puszit Rosario arcára, aztán elindult végig a folyosón. A léptei zaja már távolódtak, a lány pedig nem hitte el, hogy ez történik vele. Életében először szerelmes lett...