Lo juro otra vez - 6.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a folytatást. :) Ez nem lett túl vidám rész...készítsetek hozzá zsebkendőt is, mert még én is elsírtam magam néha, amikor írtam, pedig ne vagyok sírós típus.... Nem is rizsázok tovább, inkább jöjjön a rész, amiben utoljára szerepel Szantoríni. A pipákat és kommenteket nagyon köszönöm és jó olvasást kívánok! :)

Puszi:

Detti

A villa felé tarva elmentünk egy cukrászda előtt, ahonnan ínycsiklandozó illatok száltak ki az utcára, hogy ezzel is becsalogassák a vendégeket. Én is elcsábultam és úgy gondoltam, hogy ha már görög ebéd lesz az aznapi menü, hát desszertet is viszek hozzá és betértem az üzletbe, hogy vegyek valami finomat. A választásom a híres görög süteményre, a baklavára esett és mellé még kértem galaktobúrekot is, ami egy szintén nagyon édes, de a baklavával ellentétben krémes sütemény. Míg a Zorbát idéző eladó a süteményeket válogatta nekem össze én fél oldalasan álltam a pultnál és az utcán jövő-menő embereket bámultam. Gonzalo a cukrászda előtti asztalok egyikénél ült a napellenző által nyújtott árnyékban és ugyanazt tette, amit én. Egy nagyobb koppanást hallottam, mire elfordítottam a fejem és egy mosoly után az eladó már az összekészített süteményeket adta át nekem, én pedig kifizettem az édességek árát, aztán kimentem a cukrászdából és folytattuk utunkat a villa felé, amikor egy női hang szólongatta a férjemet. Megálltunk és úgy néztünk körül, hogy ki lehetett az. A hang ismerős volt, de hiába törtem a fejem, nem tudtam kitalálni, hogy kinek az arca és neve társítható hozzá. Pár pillanat múlva aztán kiszúrtam egy magas, hosszú fekete hajú és tökéletes alakkal rendelkező nőt, aki integetve siet felénk, én pedig még mindig nem jötte rá, hogy ki is ő. Tudtam, hogy találkoztunk már valahol, de fogalmam sem volt róla, hogy hol. A nő én rám ügyet sem vetett és úgy viselkedett, mintha én ott sem lettem volna. Ahogy a kellő távolságba ért, Gonzalo nyakába ugrott és megcsókolta, bennem pedig meghűlt a vér és egyszerre szerettem volna neki ugrani és kitépni az összes hajszálát, meg  hazarohanni, de valójában meg sem bírtam mozdulni, csak úgy néztem a jelenetet, mint egy kőszobor, miközben éreztem, hogy a szívem milliónyi darabra törik szét.

-         Chabeli, micsoda meglepetés! – vágott egy nagyon rosszul sikerült pókerarcot Gonzalo és nekem is rögtön beugrott, hogy ő hostessként dolgozik a klubnál.

- Ejnye, ejnye! Nem szép dolog csak így eltűnni! – korholta a nő a férjemet. – Se egy telefon, sem egy mail... még szerencse, hogy pár napot én is itt töltök a szigeten és a múltkor megláttalak, amikor sétáltál. Nagyon eltűntél ám, pedig vártalak! Na mindegy. Hiányzol a kis vadmacskádnak...úgy dorombolnék neked szívi. Majd hívj fel, ha a házvezetőnőd megfőzte az ebédet és hazament. – nyomott egy puszit Gonzalo szájára és eltűnt a tömegben. Intettem Gonzalonak, hogy siessen utánam és amilyen gyorsan csak bírtam menni, siettem előre a villába. Nem a görög városka közepén szerettem volna botrányt csinálni, így inkább megvártam, amíg hazaértünk a villába. A süteményes szatyrot letettem a konyhaasztalra, aztán megvártam, amíg Gonzalo is lepakol és keresztbetett karokkal, szúrós tekintettel néztem az argentinra.

-         Vadmacskád?! Eltűntél szivi?! Ez mégis mi volt?! – vontam kérdőre a férjem.

-         Esperanza, ez nem az aminek látszik. – jött oda hozzám, de nem hagytam, hogy megöleljen. Teljesen tiszta fejre volt szükségem, hogy gondolkozni tudjak.

-         Akkor mi? Mi jogon csókolgat ez a ribanc a város közepén? És miért házvezetőnőz le engem, a feleségedet? Magyarázd el, légy szíves! – lettem még idegesebb.

-         Nem tudom mi üthetett belé. – kezdte el a nyakát vakargatni.

-         Gonzalo, ne akard nekem bemesélni, hogy ez a nő csak egy barátod! Nem vagyok hülye...

-         Esperanza. – fogott karon és átjött velem a nappaliba, ahová átérve leültetett a kanapéra, de képtelen volt megszólalni.

- Megcsaltál igaz? – gyűltek könnyek a szemembe, amikor feltettem a kérdést. Az elhangzott szavak még ott lógtak a levegőben és ide-oda szálltak láthatatlanul és hangtalanul a szobában. Hosszú percekig vártam a választ és reménykedtem, hogy nemet fog mondani, de a férjem nem mondott semmit, csak fájdalmas és megbánó tekintettel nézett rám. Nem tudom, hogy mit szerettem volna jobban akkor: azt ha hazudik nekem vagy azt, ha kimondja. Mindegy volt, mert mind a kettő ugyanúgy rosszul esett volna. Meg akarta fogni a kezem, de elhúztam onnan. Bár hangosan nem mondta ki, de a hallgatásában benne volt, amit tudni akartam. Pokolian kínzó fájdalom hasított a mellkasomba és nyíl egyenesen megcélozta a milliónyi apró darabra összetört szívemet. Az elmúlt napok boldogsága már csak egy szép álomnak tűnt, amiből kénytelen voltam felébredni és ez borzasztóan fájt.

-         Csak azt mondd meg, hogy mióta...több részlet nem érdekel. – szedtem össze a maradék erőmet és megkérdeztem, de Gonzalo nem szólt semmit, csak mereven a padlót nézte. Ő is érezte, hogy széthullott minden, ami összekötött minket...

-         Nagyjából másfél hónapig tartott, alkalmanként találkoztunk és csak a szexre korlátozódott az egész, nem érzek iránta semmit. Esperanza...én...

-         Ne mondj semmit!  - intettem le és ismét egymás után kezdtek el záporozni a szememből a könnyek. Belül a boldogság és szerelem érzését átvette az üresség és fájdalom. Ennyire megalázottnak és becsapottnak még soha nem éreztem magam. Hát igazam volt akkor délután, amikor megírtam a levelet és eljöttem a moralejai házból... csak sokadik voltam a sorban, mert még ez a nő is többet kapott a férjemtől, mint én magam, a saját felesége és ez nagyon fájt.

-         Amikor már te is csak a múzeumban dolgoztál és itthon sem voltál én is egyedül éreztem magam és fogalamam sincs, mi vitt rá erre az egészre....csak érezni akartam, hogy valaki még szeret...

-         Szóval az én hibám... -  sóhajtottam fel – Gonzalo, csak egy szót kellett volna szólnod...

-         De sosem mondtad...

-         Te sem, hanem inkább elmentél ehhez a ribanchoz.... és én még megbíztam benned és adtam neked még egy esélyt... – ráztam meg a fejem. - Többet nem követem el ezt a hibát! -  álltam fel és letéptem a nyakamból a vékony aranyláncot, amire a gyűrűm volt felfűzve és Gonzalo elé tettem az asztalra. – Elválunk. – mondtam ki higgadtan és az ölembe vettem a laptopom, hogy foglalni tudjak egy jegyet a legkorábbi gépre és felmentem a hálószobába összecsomagolni. A bőröndöt kinyitva az ágyra tettem és szépen elkezdtem összehajtogatni a ruháimat, aztán belepakolni mindet. Nem sokkal később Gonzalo utánam jött, de a szobába nem lépett be, csak megállt az ajtóban. Én rá sem néztem, csak pakoltam tovább, mintha ott sem lett volna.

-         Esperanza, adj még egy esélyt!

-         Az utolsó utánit is eldobtad ma. – néztem rá egy pillanatra, aztán folytattam a pakolást.

-         Gondold át még egyszer! Kérlek! – kezdett el rimánkodni – Nem akarlak elveszíteni...

-         Már elvesztettél...

- Gondolj vissza az elmúlt pár napra! Mennyire boldogok voltunk...emlékszel? Esperanza, nekem te vagy a mindenem és jobban szeretlek, mint bármi mást ebben az életben...nem tudom úgy elképzelni a jövőmet, hogy te ne lennél benne. Szükségem van rád és ha még egyszer végig kell néznem, hogy elmész, azt nem bírom ki...Tudom, hogy amit megtettem, az nem bocsátható meg egyik percről a másikra, de... Esperanza, bocsáss meg nekem! – ereszkedett térdre lehajtott fejjel Gonzalo. Én semmit sem válaszoltam, csak lezártam a bőröndömet  és kimentem mellette az ajtón. A férjem még mindig ugyanúgy térdelt a szobában, én pedig lopva ránéztem, amikor elhaladtam mellette. Észrevettem, hogy egy könnycsepp folyik végig az arcán, de erőt vettem magamon és otthagytam a szobában. Levittem az összes bőröndöm és még az utolsó néhány dolgot is bepakoltam. Gonzalo is követett és a lépcső alján állt és fájdalmas tekintettel nézett rám.

- Esperanza, legalább mondj valamit! Ordítsd le a fejem vagy pofozz fel, csak ne tégy úgy, mintha idegen lennék....mintha itt sem lennék... – kérte el-elcsukló hangon, de rá sem néztem. Azt akartam, hogy ő is érezze, azt a fájdalmat, ami most az én belsőmet mardossa. Tudtam, hogy az jobban a lelkébe tipor, ha levegőnek nézem, mint az, ha kiakadok. A szememből folyamatosa patakzottak a könnyek, amikor magam után húzva a bőröndjeimet kimentem a villából. Utoljára a kis táskámért léptem vissza a házba és akkor láttam, hogy Gonzalo leült a legalsó lépcsőfokra és az arcát a két kezébe temette, aztán megrázkodott a válla. Hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy odaüljek mellé, de inkább hátat fordítottam és becsuktam magam mögött az ajtót. Mikor már a szabad levegőn voltam szabad folyást engedtem a könnyeimnek és zokogva mentem ki az úthoz, ahová a taxit vártam. Amikor messzebbről megpillantottam a közeledő autó körvonalait rákényszerítettem magam, hogy abbahagyjam a sírást és feltettem a napszemüvegem, hogy senki se lássa meg a kisírt szemeimet. Bepakoltam a taxi hátuljába a bőröndjeimet és megmondtam, hogy a repülőtérre kérem a fuvart. A taxis először beszélgetést akart kezdeményezni, de látta rajtam, hogy nem vagyok olyan állapotban, hogy mindenféle semmiségekről csevegjek egy vadidegennel, ezért néhány perc után felhagyott a faggatásommal, csak annyit mondott, hogy náluk az a szokás, hogy ha bármi bajuk van, táncolnak, mert minél többet rágódnak valamin, amin nem tudnak változtatni, csak annál rosszabbul érzik magukat. A gondolatban volt némi igazság, ezért bólintottam és megköszöntem a jó tanácsot, de nem akartam élni vele. Nem kérdeztem rá, hogy ez akkor is  műkődik-e, ha kiderül az ember számára, hogy hónapokig átverték és mikor végre rendehozta a házasságát, akkor omlik össze minden körülötte, mint egy kártyavár...

Gonzalo sokáig vacilált rajta, hogy utánam jöjjön-e vagy ne, de képtelen volt megmozdulni és mire megtette már késő volt. Kisietett a kapuba és szétnézett, de sem engem nem talált ott, sem az autót nem látta már. Fogalma sem volt róla, hogy mennyi ideje lehetett, hogy ott ült a legalsó lépcsőfokon és próbálta felfogni, hogy mit is mondott neki Esperanza. Kezében fogta a szakadt aranyláncot, rajta a gyűrűvel és nem hitte el, hogy a saját hülyesége miatt ment tönkre végleg a házassága Esperanzával...és veszti el a nőt most már helyrehozhatatlanul. Belül pokolian fájt neki is és bármit is próbált meg tenni, nem enyhített rajta. Ott érezte a gombócot a torkában, ha arra gondolt, hogy legközelebb már csak a válóperes ügyvédnél találkoznak, aztán meg a tárgyaláson és utána már nem fogja összekötni őket semmi... Fel-alá járkált a nappaliban, aztán benézett a hálóba és felment a teraszra is, de nem bírt nyugton megmaradni egyik helységben sem. Akárhová nézett, minden az elmúlt boldog napokra emlékeztette és nem tudott magával mit kezdeni. Leült a kanapéra és kezébe vette a mobilját, aztán előszedte a zsebébe gyömöszölt papírgalacsint, amin egy telefonszám volt. Nem sokáig csengett ki a készülék, hamar felvették.

-         Isabel Arroyo – hallott meg egy női hangot a vonal másik végén.

-         Chabeli, ráérsz most? – kérdezte Gonzalo...