Lo juro otra vez - 2. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a második fejezetet. Itt szeretném megköszönni az első fejezethez kapott pipákat és kommenteket! Nagyon jól esett, hogy ennyire értékelitek a munkámat, azt hiszem eddig a legtöbb tetszik-et az a fejezet kapta. :) Jó olvasást kívánok a fejezethez és köszönöm az ehhez érkező pipákat és kommenteket!

Puszi:

Detti

Nem sokkal az ügyvédnél folyt egyezkedés után egy délután megcsörrent a munkahelyi telefonom. A férjem hívott, hogy megszervezett mindent majd pedig közölte, hogy mikor jön értem, én pedig megembereltem magam és igyekeztem betartani az egyességünk rám eső részét, azaz bepakoltam és készen álltam az indulásra. A megbeszélt nap előtti éjjel nem sokat aludtam. Mennyire normális az, hogy a válóper közepén nyaralni megyek a lassan már csak exférjemmmel? A nappaliban üldögélve vártam az argentint, hogy elinduljunk a Barajasra aztán pedig már csak arra eszméltem fel, hogy  Monólithosz repülőterén ültem a bőröndjeim tetején, amíg Gonzalo valami közlekedési eszközt próbált szerezni, amivel eljuthatunk a sziget másik végén lévő Fíráig. A térdemre könyökölve szemléltem a körülöttem sürgő-forgó embereket és azon gondolkoztam, hogy mégis hogy a fenébe mondhattam igent erre az utazásra? Mi értelme van ennek az egész színjátéknak?  Miközben ezen gondolkoztam próbáltam fülelni, hogy miről beszélnek a körülöttem lévő emberek. Az egyetemen tanultam görögül és kíváncsi voltam, hogy azóta, hogy az utolsó vizsgámat is letettem a demokrácia őshazájának nyelvéből, mennyit felejtettem és unalmamban elkezdtem magamnak fordítani görögről spanyolra.

-         Szereztem kocsit. – állt meg egy kis idő múlva előttem Gonzalo, kezében egy slusszkulccsal.

-         Akkor indulhatunk? – kérdeztem meg felállva a bőröndről.

- Igen. Szerintem tetszeni fog az autó. – kacsintott rám, aztán felkapta a két súlyos koffert és célirányosan elindult a parkoló felé. Kíváncsian nézelődtem a sorok közt, hátha rájövök, hogy melyik autó tartozik a slusszkulcshoz, amit Gonzalo a zsebébe süllyesztett, de nem jutottam közel a megoldáshoz. Tanácstalanul nézelődtem a járművek közt és annyira elmerültem a kocsikeresésben, hogy észre sem vettem, amikor a férjem megállt. Szerencsére még időben megálltam, mert különben felborítottam volna a bőröndökkel együtt.

-         Madre mia! – esett le az állam, amikor megláttam, hogy az argentin egy ezüst színű cabrioba dobálja be a cuccainkat.

-         Tudtam, hogy tetszeni fog. – jegyezte meg.

-         Ez csodaszép! – simítottam végig az autó oldalán.

-         Ha akarod vezetheted. – mutatta fel a slusszkulcsot miután elrendezte a csomagokat hátul.

-         Nem, előbb inkább csak élvezni akarom, hogy egy ilyenbe utazhatok.

-         Bezzeg az R8-at lelkiismeretfurdalás nélkül törted össze! – emlegetett fel egy régi esetet miközben beszállt a vezetőülésbe.

-         Nem tört, csak horpadt és az sem az én hibám volt. – javítottam ki és elfoglaltam a helyem az anyósülésen.

-         Neked az csak egy horpadás volt? Horpadás?! Még most is látszik az elején a koccanás nyoma. – morgolódott még mindig miatta.

-         Ugyan már! – legyintettem - Észre sem lehet venni, ha nem tudod, hogy keresd.

-         Én tudom, hogy hol keressem.

- Vitatkozás helyett nem akarsz inkább végre indítani? Vagy a naplementét is itt akarod megvárni? – kérdeztem piszkálódva, mire végre elhallgatott és beindította a motort, amely gyönyörűen muzsikált. A férjem kimanőverezte a parkolóból ezt az autócsodát, aztán elhaladva néhány épület mellett rátértünk egy hosszan kiépített útra, amely Monólithoszt kötötte össze Fírával. Gonzalo beletaposott a gázba, miközben  a menetszél forrón csapott az arcomba és majdnem kitépte a sálamat a nyakamból. Hihetetlenül felszabadultnak éreztem magam és talán még egy mosoly is kiült az arcomra közben. Sajnáltam, amikor lassított és az egyik elágazásnál letért az aszfaltcsíkról, hogy a part felé vezető kavicsos úton ereszkedjünk le. A ciprusfák lombjai mögül egy hatalmas görög villa bukkant elő, aminek a garázsába kormányozta a cabriot. Kiszállva  a meseautóból nagyot szippantottam a tenger sós levegőjéből, aztán kívülről szemügyre vettem a házat. A falakat görög szokás szerint fehérre meszelték és a korlát, a kapu, a zsalugáterek és az ajtók sötétkékben pompáztak, ugyanolyan árnyalatban, mint a hellének nemzeti színei. A falak mellett kisebb-nagyobb amfórákhoz hasonló agyagcserepekben a szivárvány összes színét felvonultató szebbnél szebb virágok illatoztak. Szájtátva néztem körül, amíg Gonzalo kipakolta a csomagjainkat  és nem hittem, hogy aznap még ennél szebbet is látni fogok, de tévedtem.

-         Egész nap ott fogsz nézelődni, vagy be is megyünk egyszer? – kérdezte miközben a bőröndökkel fellépdelt a bejárathoz vezető lépcsőn.

-         Megyek. – tértem vissza a valóságba és elindultam utána.

-         De az ajtót neked kell kinyitnod. Tele a kezem. – állt meg az ajtóban.

-         Hol a kulcs?

-         Bal oldali nadrágzseb. – jelentette ki én pedig megrökönyödve néztem rá.

-         Viccelsz?

-         Nem. – válaszolt. – De siess légy szíves, mert leszakad a karom!

Pár percig mérlegeltem, aztán egy szemforgatás és egy sóhaj után melléléptem, hogy kivegyem a kulcsot a nadrágja zsebéből.

- Ne vigyorogj, mert a következő géppel hazamegyek Madridba! – figyelmeztettem, miközben a zsebében kutattam a kulcs után. Legutoljára még az irodában álltam hozzá ennyire közel. Az illata keveredett a sós tengeri levegővel, amit a part felől hozott a szellő, én pedig még szét tudtam választani a kettőt egymástól. Bár morogtam az orrom alatt, mert nekem, Gonzalo lassan exfeleségének muszáj volt a lassan exférjem nadrágjának zsebében turkálni, mégis egy pillanatra furcsa érzés kerített hatalmába, ám szerencsére a kulcs végre a kezembe akadt, megmentve attól, hogy esetlegesen már az első nap hülyeséget csináljak. A kulcsot beillesztettem a zárba és elfordítottam, aztán kinyitottam az ajtót, majd beléptünk a nappaliként szolgáló helységbe. Gonzalo letette a bőröndőket és kézen fogva maga után húzott, hogy együtt járjuk körbe a házat. Az épületben volt egy kisebb konyha és étkező, két egy ágyas vendégszoba fürdőszobával és az emeleten egy nagyobb hálószoba. A nappaliból fel lehetett menni a tetőteraszra, ahol az egyik sarokban egy futónövénnyel befutott pergola nyújtott árnyékot a mediterrán hőségben, alatta egy kényelmesnek tűnő paddal. A terasz másik végében egy fehér asztal állt két sötétkék székkel és egy természetesen kék-fehér csíkos napernyővel. A fal mentén itt is cserepesvirágok sorakoztak, élénkpiros és rózsaszín szirmaik gyönyörű összhatást alkottak az ég és a tenger kékjével. Egy kisebb kék kapun átlépve egy lépcsősor kezdődött, ami egyenesen a tengerpartra vezetett. Ám mégsem ez volt a legszebb, hanem a kilátás, amely a teraszról a szemem elé tárult. Az Égei-tenger vize szikrázón verte vissza a nap sugarait és olyan kék volt, amihez foghatót még életemben sohasem láttam. Fehér hajók kergették egymást a tengeren, távolabb pedig a szigetcsoport többi tagjára nyílt rálátás. Elnézve az egyik oldalra  a barnában és zöldben játszó sziklák tetején szorosan egymás mellé épült vakítóan fehér házakat láttam és két szélmalmot, amelyek kiemelkedtek az őket körbevevő épületek közül. A másik oldalon szintén egymáshoz szoros közelségben felépített házak sorakoztak, amelyek közül kiemelkedett egy-egy templom kék kupolája vagy fehérre meszelt harangtornya. Az egész sziget tipikusan görög volt és tipikusan olyan hely, ahová nászútra megy az ember...vagy épp békülni, sikeresen békülni. Valóságos kis ékszerdoboz a tenger közepén. A szemem csak itta a látványt és képtelen voltam vele betelni, sőt én, aki nem nagyon szeretem a festői és költői jelzőket, most cseppet sem éreztem túlzásnak őket. Legszívesebben az egész előttünk álló egy hónapot a teraszon állva töltöttem volna el.

-         Ez...ez...gyönyörű! – szólaltam meg jó néhány percnyi nézelődés után.

-         Szerintem is. – helyeselt Gonzalo és megállt mellettem. Ő is elmerült a szeme elé táruló látványban.

-         Ez maga a földi paradicsom. – jegyeztem meg és elmerültem a gondolataimban.

-         Meg kellenne beszélni, hogy ki melyik szobában alszik. – szólalt meg egy idő után Gonzalo.

-         Jó ötlet. – fordultam felé.

-         A nagy hálószoba lehet a tied. – ajánlotta fel készségesen.

-         Nekem az túl nagy. Az egyik vendégszoba jó lesz.

-         Én akkor a másikba költözöm be.

- Rendben. – bólintottam, aztán bementem a házba és magam után húzva a bőröndömet a nőiesebb berendezésű szobát választva elfoglaltam a szálláshelyem. Ráhuppantam az ágyra, hogy kipróbáljam és nem kellett benne csalódnom, olyan kényelmes volt, mint amilyennek kinézett. Odasétáltam az ablakhoz is és megnéztem a kilátást. Ugyanolyan lélegzetelállítóan szép volt, mint a teraszról. Máris tudtam, hogy nagyon szeretni fogom ezt a helyet. Feldobtam a bőröndöt az ágyra és felnyitottam, hogy neki állhassak mindent kipakolni belőle. Nem sokkal később a  szép rendben összehajtogatott ruhák katonás rendben sorakoztak a szekrény polcain illetve a fogasokon, a könyveim az asztalon és az éjjeliszekrényen, a piperecuccaim pedig a fürdőszobában. Megfogtam az egyik könyvemet és felmentem a teraszra, egyenesen a pergola alatti pad felé véve az irányt. Lerúgtam a papucsom és magam alá húztam a lábam. A nap már készült lebukni az egész kicsi Aszposszini sziget mögött az eget narancssárgába és vörösbe vonva. Annyira belefeledkeztem a látványba, hogy a könyvet hiába nyitottam ki és tettem fel a szemüvegem, egy sort sem olvastam. Az ég színe közben rózsaszínre és lilára váltott, Fírában pedig mindenhol meggyújtották a lámpákat. Sóhajtottam egy nagyot ennyi szépség láttán, aztán pedig megpróbáltam a könyvre koncentrálni.

-         Szóval itt vagy. – ült le mellém Gonzalo.

-         Kijöttem kicsit olvasni.

-         Miről olvasol?

-         Szantoríniről. – mutattam fel neki a könyv borítóját egy pillanatra. – Tudtad, hogy sokan azonosítják a szigetet Atlantisszal?

-         Nem. – rázta meg a fejét.

-         A mítosz is érdekes, amely a sziget keletkezéséről szól. Euphémosz  a tengerbe dobta Triton ajándékát, egy bizonyos göröngyöt, mert visszaemlékezett, hogy álmában azt a keblén melengette, s a göröngy szűzzé változott… restelkedett, de a szűz megnyugtatta, hogy ő Tritón és Libié istennő leánya s arra kéri, küldje le őt a Néreiszekhez, hogy a tengerben lakhasson Anaphénél, s akkor csakhamar ismét fel fog merülni a napvilágra, Euphémosz utódai lakhelyéül. Mikor a hérosz elmesélte az álmát Iaszónnak, az arra utasította, hogy dobja a göröngyöt a tengerbe. Be is dobta s erre a mélyből fölmerült Kalliszté sziget, „A legszebb”, melyet később Thérának, „A vadászterületnek” hívtak s Euphémosz utódainak a nemzetsége lakta. - meséltem el a történetet Gonzalonak.

-         Ez tök érdekes, de szerintem ennyi elég is lesz egy hónapra a fejtágításból. – kapta ki a kezemből a könyvet.

-         Hé! Add vissza a könyvemet! – csattantam fel.

-         Nem régészkedni hoztalak ide, hanem rendbe hozni a házasságunkat. – dugta a háta mögé.

-         De hisz az csak egy útikönyv!

-         Nem baj. – ült rá a könyvemre.

-         Te...te...ráültél a könyvemre?! – kezdtem el hebegni.

-         Jó megfigyelő vagy.

-         Ugye nem itt akarsz bezárva tartani 1 hónapig?

-         Megfordult a fejemben, mert tudom, hogy mennyire makacs vagy, de nem zárlak be. Majd elmegyünk és körbejárjuk az egész szigetet. Lesz rá időnk. Ne próbálkozz, úgysem adom vissza a könyved!

Mérgesen fújtam egyet, aztán nekikészültem, hogy felálljak és másik olvasnivaló után nézzek.

-         Hiába mész, a többi könyved is eldugtam a laptopoddal együtt. – fogta meg a csuklóm.

-         Ezt nem teheted! – emeltem meg kicsit a hangom.

-         Azok nélkül is lesz elég dolgunk és nem fogsz unatkozni, ne aggódj!

-         Pukkadj meg! – fontam keresztbe a karjaim a mellkasomon és durcásan ültem vissza a padra.

-         Na jó. A szerelmes regényedet visszakaphatod meg az idézetgyűjteményed és a görög útiszótárat, de a többi szakirodalom és a laptop a dugihelyén marad. Szeretném megelőzni, hogy a munkába temesd magad ahelyett, amiért idejöttünk. – Még mindig mérgesen néztem magam elé, de közben egy kisebb diadalt is elkönyveltem magamban. Az idézetgyűjtemény ugyanis a készülő könyv egyik kinyomtatott és beköttetett példánya volt, csak ennek a könyvnek a borítóját tettem rá, hogy ne derüljön ki, hogy még itt is dolgozom rajta és minden jel szerint Gonzalo bele sem lapozott.

-         Szóval azért csinálod ezt az egészet, mert attól félsz, hogy elfutnék a beszélgetés elől és dolgozni kezdenék? – fontam keresztbe a karjaim a mellkasom előtt - Bezárni tényleg nem akarsz? Végül is haza is szökhetek, nem?

-         Szabad ember vagy és a ház nyitva van. Odaadjam a kocsikulcsot? – nézett rám kérdőn. Nagyon meglepődtem a válaszán, ami az arcomra is kiült, mert azt vártam, hogy majd könyörögni fog vagy bármi más módon próbálja meg megakadályozni, hogy elmenjek, ehelyett még össze is pakolna nekem. Nem is tudtam erre mit válaszolni, csak ültem a padon, mint egy sóbálvány. – Tudom, hogy nem fogsz elmenni idő előtt.

-         Miért vagy ilyen biztos ebben? – kérdeztem vissza.

-         Tudod azt nagyon jól. Ugyanazért nem fogsz hazamenni, amiért rá tudtalak venni, hogy ideutazz velem.

-         Azért mert beláttam, hogy egyszerűbb, ha engedek neked, mert addig úgysem hagynál békén, amíg be nem adom a derekam?

-         Mert bármennyire is próbálod az ellenkezőjét bizonyítani, még mindig szeretsz. Különben nem mondtál volna igent az utazásra sem. -  mondta halkan, szinte suttogva, aztán egy pillanatra hozzáérintette az ajkát az arcomhoz majd pedig pár másodpercig veszélyesen közel volt az arca az enyémhez, de nem mozdult. A kezem tiszta libabőrös lett és nem tudtam hová tenni a rám törő érzéseket. Amikor beadtam a válási papírokat nem éreztem ilyet, sőt amióta elköltöztem a Moralejából, azóta sem, igaz igyekeztem is kerülni az ilyen találkozásokat vele. Azon dolgoztam, hogy felhúzzak egy falat magam köré azért, hogy megvédjem magam tőle, mert nem akartam kétszer ugyanabba a folyóba lépni, de a fal máris omladozni kezdett, holott csak pár órája voltam vele ebben a földi paradicsomban.

- Igen szeretlek, de most már csak úgy, mint egy barátot. – álltam fel mellőle és visszamentem az épületbe. Bementem a szobámba és elhasaltam az ágyon. Akármit érzek is most, biztos Szantoríni miatt van. Tudat alatt kiválasztottam a lehető legromantikusabb helyszínt a béküléshez. Ha ki akarok tartani a válás mellett nem lesz egyszerű dolgom. Itt annyira könnyű lenne egy szó nélkül a karjaiba omlani és nagy szavakat mondani egymásnak, de mi lenne Madridban? Megint elérné, hogy próbáljam könnyen kezelni, hogy csak aludni jár haza, aztán egy idő után újra kezdődne minden előlről a veszekedésekkel és a társas magánnyal. Mire lenne ez jó? Egy nagy sóhaj szakadt fel belőlem, aztán elhatároztam, hogy erős leszek és kitartok az elhatározásom mellett. Felültem az ágyon és odacsúszva az éjjeliszekrényhez elvettem róla az odatett képeslapot. Könyvjelzőnek használtam évek óta és mindig elsiklottam felette, hogy mi van ráírva, de pont akkor úgy éreztem el kell olvasnom. Miután a végére értem, kihúztam a fiókot és oda dobtam be a lapot, nem akartam többet látni. Odasétáltam az ablakhoz és kitárva a két szárnyát a kilátást kezdtem el bámulni. Hosszú lesz még ez az 1 hónap....

„Van a szeretet. Megfoghatatlan, megzabolázhatatlan, elsöprő. Nem kérdezi, jöhet-e, egyszer csak itt áll előtted, beléd bújik, birtokba veszi szívedet, és nincs mit tenni. Próbálhatsz menekülni, elbújni, próbálhatod elkergetni, de nem lehet.Hiába kérdezed: miért pont őt választotta? Nem felel. Hiába mondod neki: nem lehet. Hallgat. És szeret. Szeret tovább. Szereti őt, akit választott. Akaratod, eszed, próbálkozásaid ellenére.”