Un sueno en realidad I. - 38.fejezet (első évad befejező része)

Sziasztok!

Hát ez a nap is eljött, ez az első évad utolsó része. Nem happy end, tudom, de nyugtasson meg mindenkit, hogy írtam egy második évadot is. :) Így az első évad végén köszönöm mindenkinek az eddigi pipákat és kommenteket! Meg vagyok róla győződve, hogy nekem vannak a legjobb fej olvasóim. :) Nem is rizsázok többet, jöjjön a rész! Ez nem lett olyan hosszú...

Jah! Egy kis agytorna. Melyik Jókai regényt említem a fejezetben? Nekem az a kedvencem a nagy írótól. ;)

(Megfejtés: Szeretve mind a vérpadig )

A Retiro minden évszakban szép és az év bármelyik napján szívesen megyek el oda elütni a szabad óráimat egyedül, a barátaimmal vagy Gonzaloval. Az ősznek, a télnek, a tavasznak és a nyárnak ugyanúgy megvan a maga szépsége, amiért érdemes magunk mögött hagyni a város lüktető forgalmát és a park egyik csendes zugába rejtőzni ahová nem jut el más zaj, csak a szökőkutak csobogása. A május a kedvenc hónapom és szerintem a Retiro is ekkor a leggyönyörűbb. A sétányokat szegélyező hatalmas gesztenyefák mind ekkor virágzanak és a parkban sétálgató emberek beszélgetését elnyomja a szökőkútak csobogásának zaja meg a virágról virágra szálldosó méhek döngicsélése. Gonzalo és én a girbegurba sétányokon szinte oda sem figyelve rá, hogy hová-merre megyünk kéz a kézben sétáltunk. Szinte minden tökéletes volt azon a nyugalmas vasárnap délutánon...már – már túl tökéletes. Anával már beszéltem az európai turnéról és a spanyol lány érthetően neheztelt rám, amiért csak akkor szóltam neki és a helyzet csak rosszabb lett, amikor megtudta, hogy Gonzalo még csak nem is sejt semmit sem ebből az egészből. Ugyan még ezután is összefutottunk néha, de a levegőt belengte, hogy Ana jóval távolságtartóbb volt velem, mint azelőtt bármikor, de megértettem a spanyol lány reakcióját. Időközben valahogy odakeveredtünk a csónakázó tóhoz az argentinommal én pedig rátámaszkodtam a kovácsoltvas korlátra és csónakok mögött fodrozodó vizben tükrözödő eget néztem. Itt vagyok Madridban, mellettem itt van Gonzalo és egyszerűen ennél szebb nem is lehetne ez a vasárnap, most hogy kezdjem el megmagyarázni, hogy el fogok menni egész nyárra?

-         Mit szólnál ha este elmennénk valahová? Vacsorázni, szórakozni vagy amihez kedved van. – rángatott ki a gondolataim közül az argentin.

-         Menjünk el vacsorázni! – indítványoztam. „Ez lesz a tökéletes alkalom.” - futott át az agyamon.

- Tudok is egy jó helyet. – mosolygott rám én pedig visszamosolyogtam rá és továbbindultunk. Lassan eljött a siesta ideje és mi hazaindultunk a mirasierrai házba. A nappaliban ültem a kanapén kezemben egy könyvvel és az előttem lévő poharak egyikéből kortyolgattam a baracklevemet miközben a szemem falta a betűket. Gonzalo a laptopjával huppant le mellém.

-         Mi jót olvasol? – érdeklődött, miközben beüzemelte a gépet.

-         Hiába mondom, te úgy sem ismered.

-         Magyar?

- Az. – bólintottam. Éppen egy Jókai regényben voltam elmerülve és ki tudja már hányadszor tátottam el a szám, amikor Eszterházy Ozmonda ismét feltűnt a regényben hogy még nehezebbé tegye a kuruc hadvezér életét. Egy idő után úgy döntöttem, hogy nyújtozok egy kicsit és félretettem a könyvet, aztán adtam Gonzalonak egy szájrapuszit és kimentem az udvarra. Szippantottam egy nagyot a levegőből és kiléptem a cipőmből, hogy mezítláb sétálhassak a fűben. Azon gondolkoztam, hogy mégis hogyan vezessem majd be Gonzalonak, amiről beszélni akarok neki. Törtem a fejem, de semmi jó nem jutott eszembe és különben is azt tartják, hogy az ilyesmit jobb köntörfalazás és szépítés nélkül közölni. Sóhajtottam egy nagyot aztán megütötte a fülem a saját csengőhangom.

-         Alejandra, cseng a telefonod! – hallottam meg Gonzalo hangját.

- Vedd fel, mindjárt megyek. – válaszoltam és visszabújtam a cipőmbe. Az argentinom eközben elvette az asztalról a csörgő, villogó és rezgő mobilt, aztán a fogadta a hívást és egy rövid beszélgetés után megnyomta a piros gombot. Mire én visszaértem a sétámból, Gonzalo már a laptopot is félretette és egy számomra elég meghatározhatatlan érzelmet tükröző arccal nézett rám. Rögtön tudtam, hogy baj van és azt is éreztem, hogy elkéstem azzal a beszélgetéssel az európai turnéról.

-         A főnököd keresett és azt üzente, hogy hívd vissza majd és beszéljétek meg a részleteket az európai turné ügyében. – mondta ki csalódott dühvel a hangjában. – Alejandra, mi ez az egész? – vont kérdőre.

-         Már rég el akartam mondani, de....hát.... szóval... – ültem le a kanapéra és kivert a víz.

-         Lelépsz?

-         Tomás felajánlotta nekem, hogy meghosszabbítja a szerződésem és elvisz az európai turnéra a társulattal. – hadartam el egy szuszra.

-         Te pedig igent mondtál, ugye? – nézett rám mosolyogva, de éreztem, hogy ez csak álarc.

-         Igen.

-         És erről mikor akartál nekem szólni? – csattant fel - Az indulásod reggelén? Várjál, el is képzelem, ahogy megállsz az ajtóban és azzal búcsúzol, hogy „Majd jövök ősszel!”.

-         Vártam a megfelelő alkalmat.

-         Ne mondd, hogy azóta nem lett volna alkalmad leülni velem, amióta itthon vagy! Mikor tudtad meg egyébként? 1 hete? 1 hónapja?

-         A Madridba utazásunk előtti este beszéltem Tomásszal erről. Bánt, hogy így alakult és nem tőlem kellett megtudnod...ma este akartam veled beszélni erről. – hajtottam le a fejem.

-         Persze....épp ma este! Ha nem jött volna a telefon, tovább hallgattál volna.

-         Nem igaz! Anával is beszéltem már...

-         Mindenki tud erről csak én nem? – kapta fel a fejét és a szavamba vágott. – Csak nekem nem mondtad el? De miért? Ne mondd azt, hogy nem volt rá alkalmad!

-         Nem volt elég bátorságom hozzá...

-         Alejandra, mikor kellett félned tőlem? Csak egy alkalmat mondj! Csak egyet! – guggolt le elém és mélyen a szemembe nézett, de nem bírtam állni a tekintetét. – El sem hiszem, hogy mennyire megváltoztatott az elmúlt pár hónap. Egyre inkább kihagysz az életedből és nem törődsz azzal, ami a próbatermen kívül zajlik. Én egy olyan Alejandrát ismertem meg, akinek a családja és a barátai a legfontosabbak. Azt aki a legjobb barátnőjének akár éjjel kettőkor is lelki segélyt ad, ha erre van szüksége. Aki eléri, hogy kitiltsák a Bernabeu VIP szektorából a legjobb barátnőjével együtt, mert képtelen arra, hogy csendben ülve nézze végig a Madrid meccseit. Azt, aki rendszeresen meglógott az ebédszünetében, hogy velem legyen. Azt aki ölni tudna a piros gumimacikért és akár az éjszaka közepén nekiáll párna csatázni, aztán meg teljesen kifulladva piheg, amikor hozzámbújik. De az a kupakos csajszi valahol eltűnt...

-         Nem tűnt el, csak megváltozott pár dolog az életemben. Most újra táncolhatok és arra koncentrálok, hogy megvalósíthassam az álmom, erről van csak szó.

-         Vedd már észre, hogy mindenkitől eltávolódtál, aki sokat számított neked egy fél évvel ezelőtt! Ez pedig nem a mi hibánk!

-         Nincs annyi időm, mint korábban volt és ezt sajnálom is...de a tánc ezzel jár. Annyira jó érzés újra a parketten lenni! Évekig abban a hitben voltam, hogy soha többet nem húzom fel a tánccipőmet, most pedig Európa legjobb társulatánál vagyok vezető táncos. Álmodni sem mertem erről annak idején! Ráadásul sikert sikerre halmozunk. – kezdtem el áradozni. – Nem kérek mást, csak megértést. Csak a nyárról lenne szó...

-         Akkor mutatok valamit. – pattant fel és az iratok közt kezdett el kotorászni. Kis idő múlva megtalálta, amit keresett és a kezében 2 repülőjeggyel állt meg előttem. Lassan tépte ketté a jegyeket és ledobta az asztalra. – Csak erről lenne szó. Én hülye barom, gondoltam, hogy megleplek azzal, hogy megszervezem a nyaralásunkat, de teljesen feleslegesen fáradtam vele. A művésznő táncolni akar és a csúcsokat ostromolni...

-         Gonzalo! Te tudod a legjobban, hogy ha valaki sportol, akkor csak egy behatárolható ideig űzheti profi módon, mert egy idő után kiöregszik. Egy táncos pályafutása még a focistákénál is rövidebb, ezért minden lehetőséget meg kell ragadni, ami csak adódik. Megpróbálom a legtöbbet kihozni abból a néhány évből, ami még előttem van.

-         De Alejandra, állítsd már fel a fontossági sorrendet!

-         De az Isten szerelmére, vissza fogok jönni! Csak előbb meg akarom tudni, hogy mire vagyok képes. Csodálatos ajándékot kaptam az élettől azzal, hogy ismét táncolhatok.

-         Ez már rég nem az álmodról szól...neked a siker kell és amíg megkapod nem fogsz kiszállni.

-         Te jobban tudod, hogy én mit érzek...

-         Rád van írva! Egyébként tudod mi a bajom? Az, hogy ebben a szuper és csillogó életedben nekem nincs helyem még két próba közt sem. Neked már semmit nem számítanak a barátaid és semmit sem számítok én. Azt hiszem félre ismertelek... nem tudom eldönteni, hogy melyik az igazi arcod. A kupakos csajszi vagy a karrierista táncosnő?

-         De igenis számítasz! – tettem a kezem az övére, de kihúzta onnan és nyugodt hangnemben kezdett el beszélni.

-         Nem. Már rég nem. Teljesen eltávolódtál tőlem és ne mondd, hogy ez nincs így, mert érzem. A tánc kerüld nálad a legelső helyre és elfeljtkezel arról, hogy ez nagyon törékeny dolog. Elég egy rossz lépés és akkor többet nem mehetsz vissza a parkettre. Abban igazad van, hogy a pályafutásod véges, de nézd meg, hogy mennyit veszíthetsz azzal, ha a sikert hajkurászod. El kell döntened, hogy mi a fontosabb neked!

-         De nem zárja ki egymást a kapcsolatunk és a munkám.

-         Az elmúlt pár hónap alapján igenis kizárja. Az nem kapcsolat, amikor én hiába hívlak, fel sem veszed. Amikor hetekig nem hallok rólad, de én minden nap írok neked legalább egy sms-t... Alejandra döntsd el, hogy mi a fontosabb neked: a tánc vagy én?

-         Nem kényszeríthetsz választásra!

-         Tudni akarom, hogy mit teszel az első helyre!

-         Gonzalo...

-         Választhatsz! Ha elmész, vedd úgy, hogy szakítottunk...

- Tudod mit? Igazad van. Ez már tényleg nem egy kapcsolat. Nincs is értelme akkor folytatni. Táncolni csak pár évig táncolhatok, de megállapodni valaki mellett később is ráérek. – vágtam a fejéhez dühösen és felrohantam az emeletre. Kapkodva szedtem elő a bőröndömet és kinyitva rádobtam az ágyra. Gonzalo utánam jött és megállt az ajtóban, de nem szólt semmit, én pedig nem néztem rá. Pár perc után megunta a dolgot és lement az emeletről én pedig egyedül maradtam. Éreztem, ahogy könnyek kezdik el áztatni az arcomat, amiket eleinte makacsul megpróbáltam letörölni, de aztán hagytam, hogy hagy folyjannak. Nekem is fájt, amit a fejéhez vágtam mielőtt feljöttem pakolni, de megmakacsoltam magam. Ő kényszerített rá, hogy válasszak, bár akkor sem kellett volna azt mondanom neki, hogy később is ráérek megállapodni valaki mellett... Lassan végeztem a csomagolással, hívtam egy taxit és lecipeltem a bőröndjeimet az előtérbe. Gonzalo a nappaliban ült lehajtott fejjel, némán. Leszedtem a ház kulcsát a kulcscsomómról és letettem elé az asztalra. Nem nyúlt érte, csak a két kezébe temette az arcát. Megfogtam a bőröndőket és kimentem a házból. Ahogy becsuktam az ajtót a két kezemel pár pillanatig még nekitámaszkodtam, aztán hátat fordítottam az eddigi otthonomnak. Az ajtó felől egy koppanás hallatszott, aztán üvegcsörömpölés. Hezitálva álltam meg és visszamentem az ajtóhoz, de nem nyitottam be és inkább rákényszerítettem magam, hogy menjek végre ki az utcára. Ahogy becsukodótt mögöttem a kapu meg is érkezett a taxi. Vissza sem néztem, amikor bemondtam Guillo madridi címét és végre elindult velem a az autó. A táncot választottam és reménykedtem benne, hogy a Gonzaloval töltött pár hónap majd egy emlékképpé fog fakulni és a múltam lesz...mert a jövőm már nem lehet...

Mivel gonosz vagyok, mielőtt feltenném a második évadot hozok egy 10 részes kis történetet. :) Mivel előre megírtam, ebből előreláthatólag 2 naponta hozom majd a részeket. Esetleges késés adódhat belőle, mert jövő héttől visszaülök az iskolapadba és takarítói OKJ-s tanfolyamot fogok végezni. Na de a kis történetről: A címe az, hogy Lo juro otra vez vagyis Újra megígérem. Ennek is Pipita az egyik főszereplője. :) Esperanza és Gonzalo eddig tökéletesnek tűnő házassága megromlik. A felek már a válásról egyezkednek, amikor az argentin egy kéréssel áll elő: 1 hónapot szeretne eltölteni kettesben a feleségével távol Madridtól és megígéri, hogy ha akkor sem változik köztük semmi, akkor nem hátráltatja tovább a válást. Esperanza kicsit vonakodva bár, de beleegyezik és elutaznak Szantorínire. 1 hónap nagyon hosszú idő és sok minden megváltozhat és még több minden kiderülhet a másikról, pláne ha az élet még egyet csavar kettejük életén. Hogy a végén válás lesz-e vagy happy end megtudhatjátok, ha elolvassátok ezt a rövidebb történetem. :) Várlak Titeket a Lo juroval és aztán az Un sueno második évadával! :)

Puszilok Mindenkit! :)

Un sueno en realidad I. - 37.fejezet

Helló!

Az utolsó előtti fejezetet hoztam az Un sueno első évadából. A fejezet befejezése előrevetíti, hogy mi lesz az utolsó fejezetben. ( Ne utáljatok! ) Többet nem is mondanék. Jó olvasgatást kívánok hozzá és köszönöm a pipákat meg a kommenteket! :) 

Puszi:

Detti

A Madridba érkezésemre következő hétvégén játszottak a fiúk a Barcelona ellen. Már napokkal a meccs előtt elkezdtek hangolni szinte mindenhol a talán a bajnoki címet eldöntő találkozóról. A próbák szünetében is egyre többet szóba került a táncosok közt is, hogy ki mit vár a meccs végkímenetéléül és az egyébként egységes Primavera 2 táborra szakadt: madridisták és katalán pártiak. Nem volt olyan ember, aki ne tette volna le a garast valamelyik csapat mellett. Még az is, akiről azt hittem, hogy nem szereti a futballt a meccs előtti napon egy hófehér Madrid mezben jelent meg a próbán. 4 pont volt a különbség a 2 csapat közt. Ha nyernek, akkor tesznek egy lépést afelé, hogy ismét megvédjék a bajnoki címet, ha vesztenek, akkor minden remény oda. Én a szokásosnál is sokkal jobban izgultam, amikor Anával az A torony felé igyekeztünk a hatalmas tömegben. A szurkolók hangoltak és egymás után énekelték el a katalánokat szidó és a csapatunkat dicsőítő pár soros vagy pár strófás rigmusokat, dalokat. Nekem ez volt életem első olyan El Clásicoja, amit a helszínen nézhettem meg élőben és Anával el sem tudtuk képzelni, hogy nem vágják zsebre a 3 pontot. 16 meccse nem találtak legyőzőre a bajnokságban, hát miért pont a Barca lenne a kivétel? Amikor elhangzott a kezdő sípszó még talán a legelvakultabb Barcelona fanok sem számítottak rá, hogy az lesz a meccs vége, ami. A találkozó madridi szempontból nagyon jól kezdődött, mert a 14. percben Sergio beadását Gonzalo befejelte a kapuba és ezzel azt hittük, hogy a saját kezünkbe vettük a meccs irányítását, ám épp ezután vesztette el az egész Madrid a fonalat. A Barcelona megfordította az állást és őrült ámokfutásba kezdett a Santiago Bernabéuban. A harmadik katalán gól után még Sergio szépített, de aztán tehetetlenül kellett végig néznünk, ahogy a barcelonaiak még hármat gurítanak Ikernek. Én és még sokan mások teljesen megbénulva bámultuk az eredményjelzőt és azért fohászkodtunk, hogy ébredjünk fel ebből a rossz álomból. Ökölbe szorult kézzel bámultuk a saját stadionunkban ünneplő katalán játékosokat és próbáltunk nem odafigyelni a provokáló megjegyzésekre. Mielőtt Anával elhagytuk a helyünket még egyszer felnéztem az eredményjelzőre. Hátha mégiscsak egy rossz álom volt ez a meccs és nem az áll rajta, ami, ám csalódnom kellett. Real Madrid – Barcelona 2:6 virítottak a betűk és számok. Otthonában alázták meg a klubot és ezzel a meccsel elbuktuk az egyetlen trófeát, amire még volt némi esélyünk. Szótlanul mentünk a szokott helyünkre megvárni a fiúkat. Minket is nagyon lesúlytott ez a nagy arányú vereség az ősi riválisunktól, nem csak a játékosokat. Tanácstalanul és megalázottan álltak meg interjút adni mielőtt elhajtottak a stadionból. Mindegyikük közhelyeket mondott csak a sajtó képviselőinek. Mit is mondhattak volna ezek után? Gonzalo arcán nyoma sem volt a jó kedvnek, ő meg sem állt nyilatkozni, hanem egyenesen odajött hozzám, én pedig olyan szorosan öleltem át, ahogy csak bírtam. Szerettem volna valami okosat mondani neki, de nem tudtam, így csak egy-egy öleléssel vagy egy-egy érintéssel próbáltam a tudtára adni, hogy mellette vagyok. Az argentin sem nagyon volt beszédes kedvében és a vacsoráját is csak a villájával tologatta ide-oda a tányérján. Amikor elment lefeküdni, utánamentem és hozzábújtam. Engem hamar elnyomott az álom, de rajta láttam másnap reggel, hogy nem sokat aludt, viszont ezután már képesnek érezte magát rá, hogy túllépjen a megalázó vereségen. Hiába szerezték meg már akkor a bajnoki második helyet még volt néhány forduló hátra és a szurkolóknak arra volt a legnagyobb szüksége, hogy győzni lássák a saját csapatukat, ő pedig a góljaival akart hozzájárulni ehhez.  Nekem már a meccs másnapján próbára kellett sietnem mint ahogy minden reggel is egészen a bemutatóig. Reggeltől estig csak táncoltam, táncoltam és táncoltam, miközben az ebédszüneteimet rendszeresen Anával töltöttem a próbateremhez és később a színházhoz közel eső éttermek valamelyikében. Annyi, de annyi megbeszélnivalónk volt és megpróbáltunk annyi mindent bepótolni, amennyit csak tudtunk. Mikor egy-egy fárasztó napnak vége lett, rögtön hazamentem. Az estéimet Gonzalo számára tartottam fenn és még ha maga a király hívatott volna vacsorára, akkor is elutasítottam volna a meghívását. Legtöbbszor otthon maradtunk, kettesben és még a lehetőségét is igyekeztünk kizárni annak, hogy bárki megzavarjon minket, de volt, hogy bementünk a városba és ott szerveztünk magunknak valami programot. Úgy éreztem magam, mintha kicseréltek volna és nagyon élveztem az időt, amit a tánccal, aztán a barátaimmal és Gonzaloval tölthettem. Ám bármennyire sokat mosolyogtam is, belül még mindig az európai turné miatt rágódtam. Egy valamiben voltam biztos: el akarom fogadni. De miként mondjam ezt meg Gonzaloéknak? Annyiszor beszélni akartam erről velük, de gyávaságból megfutamodtam és halogattam a dolgot. A bemutató előtti éjjel is emiatt forgolódtam, mert az időm vészesen fogyott. Bazterrico választ akart, ezt pedig addig nem adhattam meg neki, amíg nem rendeztem el mindent. „Majd a bemutató után” – csítitottam a lelkiismeretemet és nagy nehezen végre sikerült elaludnom, de már jóval az ébresztőóra előtt visszatértem az álmok földjéről.

-         Buenos Días, bonita. – cirógatta meg az arcom Gonzalo, amikor észrevette, hogy ébredezi kezdek mellette.

-         Buenos Días, mi amor. – nyújtoztam egyet, aztán adtam egy puszit a szájára.

-         Csak ennyit kapok? – kérdezte szomorkás arcot vágva.

-         Figyelmeztetlek, hogy te akartad! – jelentettem ki és a tarkójánál fogva lehúztam magamhoz egy szenvedélyes csókra.  – Most már ne legyél telhetetlen. – simogattam meg az arcát, miután szétváltunk. Az argentin letette a fejét a párnára, én pedig odabújtam hozzá. A fejem a mellkasán nyugtattam és a bal kezemmel a felsőtestét kezdtem el simogatni, mire elmosolyodott.

-         Szeretlek! – szorított magához fél kézzel és adott egy puszit a homlokomra.

-         Én is téged. – fészkeltem be magam még jobban a karjai közé.

-         Mikorra kell a színházba menned? – kérdezte meg egy váratlan témaváltással.

-         Sajnos megint korán ott kell lennem. – fintorogtam - Néhány jelmezen még el kell végezni az utolsó simításokat és ehhez ránk is szükség van.

-         Értem.

-         Már most kelnem kéne. – nyomtam ki az ébresztőórát.

-         Még maradj itt öt percet! – kezdte el a nyakamat csókolgatni – Csak öt percet. – indult vándorútra a keze a testemen.

-         El fogok késni.

-         Nem fognak belehalni. – bújt be a takaróm alá.

-         Gonzalo! – eredetileg erélyesen rá akartam szólni, de a vége leginkább vinnyogásra hasonlított, miután megéreztem, hogy az argentin merre kalandozik.

-         Eeeh? – dugta ki a fejét a takaróm alól és kérdőn nézett rám – Mondtál valamit?

-         Csak azt akartam mondani Gonza ... – haraptam be az alsó ajkam, mert időközben visszabújt a takaróm alá és piszok módon kihasználta, hogy ennyire jól ismerte az érzékeny pontjaimat.

-         Hogy? – kérdezett vissza, miközben végre előbújt a rejtekhelyéről és fölém gördült. Még az óriáspólóm anyagán keresztül is éreztem az apró szikrákat pattani, amikor az én mellkasomhoz ért az ő meztelen felsőteste.

-         Hogy nem játszol tisztességes eszközökkel. – karoltam át a nyakát.

-         Az lehet, de vállalom a következményeket. – támasztotta a homlokát az enyémnek és az a mosoly ült ki az arcára, amit a legjobban szerettem.

-         Rossz vagy. – húztam végig az ujjam a gerince mentén, mire megremegett az egész teste.

- Akkor büntess meg! – súgta, aztán megnyalta a szája szélét és rácsapott az ajkamra. Éreztem, ahogy a vágy szerteszét száguld az ereimben és egyre jobban kívántam az érintését és őt magát. A vágytól kissé remegő kezekkel kezdtem el az ujjaimal bejárni a háta minden egyes apró szegletét, miközben Gonzalo teste is meg-megremegett, ha olyan ponthoz értem, amely érzékenyebb volt, mint a többi. Pár pillanatra megszakítottuk a csókot, hogy némi lélegzetvételhez jussunk és meg tudjon szabadítani az óriáspólótól, amiben aludtam. Ahogy visszadőltem a párnára megragadtam Gonza tarkóját és magammal húztam őt is.

-         Na mégiscsak van öt perced? – kérdezte nevetve, miközben végigcsókolta az állam vonalát és a takaró alatt a combomat kezdte el simogatni és egyre feljebb csúsztatta közben a kezét majd valahogy leügyeskedte rólam a bugyit is.

- Hogy mondjak erre nemet, mikor teljesen megőrülök érted? – tettem fel a költői kérdést vágytól fátyolos hangon és kicsit lejebb csúsztam alatta fekve, hogy elérjem a mellkasát. Elkezdtem végigpuszilgatni, néhol apróbbakat harapni és cirogatni, attól függően, hogy a mellkasa különböző pontjain melyik okozott neki nagyobb élvezetet. A hatást nagyon hamar leszűrhettem, mert a levegőt egyre nehezebben vette. Amikor ismét a nyakánál jártam gyengéden visszanyomott a fekvőhelyemre és ugyanazt készült volna tenni, amit az előbb én vele, de egy hirtelen ötlettől vezérelve mlyen benyúltam a takaró alá egész, addig, amíg meg nem éreztem a tenyeremmel a vágyai igencsak kézzel fogható bizonyítékát és végigsimítottam párszor az alsónadrágja kidudorodásán. Gonzalo erre egy pillanatra abbahagyta a munkát, amikor megérezte, hogy mire készülök és egy hatalmasat sóhajtott, amikor hozzáértem. Megszabadítottam az utolsó textildarabtól is, ami elválasztott minket egymástól, aztán folytattam a munkát a takaró alatt. Arcát a mellkasomba temette egy pár pillanatra a gyomrom tájékán egy halk morgást hallatva és a mellettem nyugvó kezével megmarkolta a lepedőt. Minden izma megfeszült és lassan már úgy vette a levegőt, ahogy a bikák szokták mielőtt kiengedik őket az arénába a matador elé.

- Várj! – szólalt meg kissé elhaló hangon és megfogta a csuklóm, aztán a kezem a hátára vonta, én pedig átkaroltam a nyakát, aztán még szenvedélyesebben vette birtokba a szám, mint eddig. Keze mellyel eddig a mellemet masszirozta lassan lecsúsztatta végig a hasamon és még lejjebb. Párszor végigcirogatta az ujjaival a belső combomat és annak környékét, aztán teljesen fölémgördült. Kisimította a hajtincseket az arcomból, megcsókolt és amikor a nyelve hegyével megnyalta a kissé szétnyílt ajkamat éreztem, amikor belémhatolt. Kezemmel olyan erősen markoltam meg a vállát, ahogy csak tudtam és teljesen átadtam magam az érzésnek. Lassan kezdett el mozogni, amíg fel nem tudtam venni a ritmust, aztán fokozatosan gyorsított, amíg el nem értük azt a pontot, amikor a föld és az ég összeér és minden megszűnik létezni egy pillanatra. A testem ívbe hajlott, aztán ismét visszaengedtem magam az alattunk igencsak összegyűrődött lepedőre és kinyitottam a szemem. Gonzalo egy a nyögés és a sóhajtás keverékét hallatta, aztán ledőlt mellém a párnára. Szó nélkül húzott magához, miközben még ő is és én is próbáltuk a légzésünket rendezni.

-         Hogy is tudtam kibírni nélküled ennyi hónapot? – tette fel a kérdést miközben kezemmel megkerestem az övét, ő pedig megpuszilta a homlokom...

Nekem, mint az egyik főszereplőnek külön öltöző járt, ahová rögtön be is vackoltam magam, amint végeztem mindennel a bemutató előtt. 3 kolléganőmmel trécseltünk odabenn, akikkel egész jó viszonyba kerültem a társulatnál tölött néhány hónapom alatt, de aztán nekik is menni kellett még elintézni pár dolgot és egyedül maradtam. Lerúgtam a cipőm és felhúzva a lábaim, kényelmesen elhelyezkedtem a fotelben, ami az öltöző sarkában állt. Egy forró csokis bögrét szorongattam a kezemben és mosolyogva idéztem fel magamban a reggel történteket, amikor is kopogtatás zavarta meg az álmodozásomat.

-         Ki vagy? – kérdeztem.

-         A kedvenc táncpartnered. – lépett be a helységbe Guillo és se szó, se beszéd ledobta magát a kanapéra.

-         Egész nap nem is láttalak, te, Isten ajándéka a női táncosoknak. – jegyeztem meg nevetve.

-         Tomást kísértem el tárgyalni, de most már itt vagyok. – húzta ki magát.  – Van pillecukor? – csillant fel a szeme, amikor a tekintete a fotel melletti kis asztalkára tévedt.

-         Kérsz?

-         Igen!

-         És ha nem kapsz? – húztam magamhoz közelebb a zacskót.

-         Olyan nincs. – termett mellettem rögtön és jól belemarkolt a cukorba. – Látom jó kedved van. – kezdte el két pofára enni a finomságot.

-         Igen. – válaszoltam álmodozó tekintettel.

-         Óóóóóóh már sejtem, hogy miért. Jó kis reggeled lehetett! – ült vissza a kanapéra.

-         Mi van? – néztem rá érthetetlenül.

-         A nyakad... – mutogatott felém és kuncogott. Kiugrottam a fotelből és megnéztem a tükörben, hogy mennyire komoly a helyzet. Egy elég nagy piros folt díszelgett a nyakam jobb oldalán és így már azt is rögtön megértettem, hogy a varrónők miért kuncogtak, amikor a jelmezeimet igazították rám.

-         Hát igen, jól kezdődött a napom. – ültem vissza a fotelbe a nyakamat dörzsölgetve.

-         Attól nem fog elmúlni. – nézett rám sokat tudóan Guillo, aztán hirtelen témát váltott. – Nem izgulsz?

-         Dehogynem és ez egyre rosszabb lesz.

-         Nyugodj meg! Siker lesz, érzem. – jelentette ki és rám kacsintott.

-         És ha nem jól érzed?

-         Hogy lenne bukásra ítélve az előadás, ha én táncolok benne? – húzta ki magát.

-         Egoista. – nevettem el magam.

-         Látod, máris nem vagy olyan feszült és görcsös. – lépett mögém és a kezét a vállamra tette. - Egyébként mit szólt Gonzalo az európai turnéhoz?

-         Hát....ööö....az úgy volt... – kezdtem el zavartan össze-vissza habogni.

-         Te még nem beszéltél erről neki? – képedt el.

-         Nem. – hajtottam le a fejem.

-         Alejandra! Tomás ma a bemutató után választ akar, hogy ki az, akire számíthat a nyáron! És nem beszéltél erről Gonzaloval?

-         Nem tudtam, hogy hogyan kezdjek hozzá....és szívem sem volt hozzá, hogy megmondjam neki, hogy elmegyek egész nyárra. Annyira örült, hogy végre megint Madridban vagyok és különben is szavamat adtam neki, hogy a nyarat együtt töltjük. – sóhajtottam egy nagyot.

-         Addig nem mondhatsz semmit sem Tomásnak, amíg Gonzaloval nem beszéltél, érted? – píritott rám.

-         Majd a bemutató után...

- De tényleg beszélj vele és ne legyél gyáva! – figyelmeztetett – Ha szeret, meg fogja érteni. -  ment ki az öltözőből. Miután Guillo egyedül hagyott kicsit töprengtem azon, amit mondott. Már rég el kellett volna neki mondanom és nem gyáva módon halogatnom az egészet. Már csak a bemutató végéig van időm, de aztán muszáj lesz előállnom a vallomással. Ahogy elértem idáig szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy mi lenne, ha nem szólnék semmit és visszautasítanám az európai turnét? Akkor viszont lőttek a táncosi karrieremnek.  A tánc vagy Gonzalo a fontosabb? Örlődtem a kettő közt és nem tudtam, hogy mit tegyek, ám mikor már épp ott tartottam, hogy térdre borulok az öltözőben és úgy kezdek el könyörögni Istenhez, hogy súgja meg, hogy mi lenne a helyes döntés kopogtattak és figyelmeztettek, hogy ideje elkezdenm készülődni. Jó idő múlva elégedetten szemeztem a tükörben látható alakkal, aki én voltam, de mégsem saját magamat láttam benne, hanem a Corazón latino Loláját. Nagyot sóhajtva csuktam be magam mögött az öltöző ajtaját és kimentem a színpad mögé a folyosóra. Nekiálltam bemelegíteni és nyújtás közben figyeltem fel a tőlem nem messze álló Guillora, aki szintén a jelmezében állt a függöny szélénél és leskelődni próbált. Abbahagytam a különféle bemelegítő gyakorlatokat és kivert a víz. Rosszul éreztem magam és úgy éreztem, hogy egy lépést sem fogok tudni megtenni a színpadon vagy jobb esetben még azelőtt elájulok, hogy megkezdődik az előadás és nem miattam bukik majd meg a darab.

-         Jól vagy? – állt meg mellettem Guillo.

-         Persze.

-         Falfehér vagy. Ugye nem most fogsz elájulni? – fogta át a vállam, hogy megtartson ha mégis megtörténne.

-         Ez az első premierem.

-         Minden rendben lesz. – mondta lassan tagoltan. – Láttam a nézőtéren Anát, Sergiot és Gonzalot meg a fél Real Madridot. – jegyezte meg, mire még jobban elsápadtam, már ha ez lehetséges volt. – Ezt nem kellett volna mondanom, ugye?

-         Jobb volt, amíg nem tudtam. – Ráztam meg a fejem tagadólag. Ekkor azonban jött az ügyelő és figyelmeztetett, hogy 5 perc múlva kezdődik az előadás. Fáradjak oda, ahol majd színpadra kell lépnem. El is indultam volna, ha nem ránt vissza Guillo.

-         Chica…kösd fel a bugyit, mert fel kell hozzám nőnöd….Tudod, nem teheted olyan sután az egyik lábad a másik után, mint a próbákon. - nekem a fejem egyből vörös lett a méregtől, ő meg csak röhögött.

-         Na majd megmutatom én neked, hogy ki a suta! - fenyegettem és az öklömet rázva füstölőgve arrébb vonultam.

Guillo tudta, hogy ha a premier előtt bezól nekem valamit, akkor dafke nagyon jól fogok teljesíteni és elfelejte minden más bajomat. Igaza volt, mert már nem is izgultam. 2 órás volt az előadás, csak úgy nyeltem a vizet a színpad mögött, mikor épp nem kellett a színpadon lennem vagy épp átöltözni mennem. De mikor a világot jelentő deszkákon táncoltam egyedül vagy Guilloval mindent beleadtam. Teljesen beleéltem magam a szerepembe, Lolaként táncoltam el azt, hogy gyülőlök és szeretek….szenvedek vagy felszabadultan boldog vagyok. Észre se vettem és már az utolsó táncot táncoltuk…együtt az egész társulat. Amint a végpozícíóba álltunk kitört egy hatalmas tapsvihar. Többször is kihívtak minket meghajolni. Az egyik alkalommal odasúgta Guillo:

-         Chica…eszméletlen jó voltál!Gratulálok! Látod,hogy használ a módszerem? - vigyorgott.

-         Én is gartulálok neked Niño!Lenyűgözően táncoltál. A módszered meg tudod hová tedd! - vigyorogtam én is.

Néhányan még virágot is dobtak fel a színpadra én pedig ezredszer is végignéztem a minket ünneplő állva tapsoló közönségen, aminek a soraiban nem egy ismerős arcot fedezhettem fel. Ana és Sergio is hatalmas mosollyal az arcán tapsolt, Gonzalo nem különben. Pár pillanatra összeakadt a tekintetünk és arra a néhány másodpercre mintha megállt volna az idő. Még egyszer utoljára meghajoltunk és eltűntünk a függöny mögött. Boldogan nyugtáztam magamban, hogy nagyobb sikere van az előadásnak, mint amire számítottam. Teljesen megrészegülve attól, amit a színpadon átéltem igyekeztem az öltözőm felé, de előbb benéztem Guillohoz. Mindenki a premier utáni fogadáson akarta előadni a litániáját, hogy milyen tökéletes páros vagyunk mi ketten, de megkértem a partnerem, hogy mentsen ki, amit ő boldogan megtett. Kaptam tőle premier ajándékként egy szép brosst én pedig egy üveg bort adtam neki, aztán bezárkóztam az öltözőmbe. Az asztalon már volt vagy egy tucat kis kártya…menedzserek, társulatigazgatók névjegykártyái, néhány szakmabeli gratulációja…és már volt néhány kosár virág is odabenn. Boldogan siitottam végig a virágok szirmain, amikor is kopogtattak és Tomás kért bebocsáttatást.

-         Gratulálok! – ölelt át és adott két puszit – Sikerre vittétek az előadást!

-         Sokat dolgoztunk vele.

-         Most pedig kiélvezhetitek a munka gyümölcsét. – mosolygott rám úgy, ahogy egy apa szokott a gyerekére - A bemutatóból ítélve sikeres európai turnéra számítok. – jegyezte meg – Alejandra, hogy döntöttél?

-         A válaszom igen.

- Akkor tehát velünk tartasz! Annyira örülök! – csillant fel a szeme. – Június elején találkozunk! – adott ismét két puszit és kiment. Mosolyogva néztem utána. Akkor még nem fogtam fel teljesen, hogy mit is tettem azzal, hogy igent mondtam az állásajánlatra, csak azt tudtam biztosan, hogy táncolni akarok. Nekem ez az életem és bármit képes vagyok feláldozni érte, ha az a jutalmam érte, amit akkor este kaptam. Én a parkettre születtem. Menni akarok világot látni, táncolni, sikereket elérni és aztán ráérek még bőven, hogy megállapodjak egy helyen. Európa, jövök! Tánclépésben mentem oda a fotelhez és belehuppantam, amikor ismét kopogtattak.

Ana és Sergio kértek bebocsátást hozzám mind a ketten gratuláltak. Kaptam tőlük 2 doboz csokit és egy nagy csokor fréziát.

-         Gratulálunk a sikeredhez! Elképesztően jó voltál! - ölelt át Ana.

-         A flamencos rész különösen tetszett. - jegyezte meg Serg. – Zseniális táncos vagy!

-         Köszönöm szépen mindkettőtöknek! - öleletem át mind a kettőjüket teljesen meghatódva.

Ekkor ismét nyílt az ajtó, azt viszont először nem láttam, hogy ki jön be ugyanis egy hatalmas csokor fehér rózsával próbált beférni a kissé szűk ajtón.

-         Mierda….kisebb ajtót nem tudtak iderakni?! - füstölgött Gonzalo a virágdzsungel mögül. Lassan sikerült neki betalálni az öltözőbe.

-         Alejandra…ha nem lennék fülig szerelmes beléd, akkor most estem volna beléd menthetetlenül. - ez volt a legszebb és legőszintébb mosoly és kritika, amit csak kaphattam aznap este. - Ezt neked hoztam, bár majdnem kinn maradt. - nevetett- és ezt is - húzott elő a háta mögül egy szép nagy zacskó gumimacit, amire még masnit is kötött. A zacskóban pedig csakis piros színű gumimacik voltak. Úgy ugrottam a nyakába, hogy majdnem felborítottam rózsástól, gumicukrostól. Nem is szóltam semmit, csak megcsókoltam.

-         Na megyünk a bankettre? - kérdezte, amint hagytam egy kis szuszhoz jutni.

-         Nem. Nincs kedvem senkivel sem jópofizni. Szóltam Guillonak, hogy mentsen ki. De nem megyünk el valahová négyesben megvacsorázni, hm? - fordultam Anáék felé.

-         Én benne vagyok. Papacito?

-         Felőlem nincs akadálya.

-         Gonza?

-         Ez a te estéd, oda megyek, ahová te akarsz menni.

- Akkor eldőlt a kérdés. De most menjetek ki egy kicsit, hagy öltözzek át! - kértem a barátaimat, ugyanis még mindig az utolsó jelenetben viselt ruhámban voltam. Mire elkészültem már szinte mindenki elment a premier utáni bankettre, így nem a nagy tömegben kellett tolakodnunk kifelé. Van egy nagyon jó étterem a színház közelében - a Montana - , oda mentünk vacsorázni. Nagyon jó hangulatban telt az este, én pedig ismét gyáván viselkedtem és nem akartam elrontani a hangulatot azzal, hogy bejelentem, hogy nagyjából 3 hét múlva megint eltűnök....ismét csak halogattam ezt a fontos beszélgetést és nem gondoltam rá, hogy milyen következményekkel járhat, ha még azelőtt lehull a titkomról a lepel, hogy én mondanám el...

Un sueno en realidad I. - 36.fejezet

Helló!

Meghoztam a folytatást, remélem tetszeni fog Nektek! :) Ebben van egy kisebb ugrás az időben. Az első évadból már csak 2 rész van hátra. A kommenteket és pipákat köszönöm! Jó olvasgatást! :)

Puszi:

Detti

A egész falat betöltő tükörnek támasztott háttal ültem a földön a nyakamban egy törülközővel. Mellettem egy lecsavart kupakú, félig teli ásványvizes üveg árválkodott. Az ablakon besütő fényben csillámlóan táncoltak a porszemek, amelyeket a tánccal sikerült felvernünk a kissé ósdi de azért még használható próbateremben. A mobiltelefonomat nézegettem. A háttérképemen Gonzalo nevetett és én sem bírtam ki mosolygás nélkül, ha ránéztem.

-         Hiányzik? – ült le mellém Guillo, teljes nevén Guillermo Carrasco, a partnerem.

-         El sem tudod képzelni, hogy mennyire. – sóhajtottam.

-         Látod, én ezért nem vágtam bele tartós kapcsolatba. Tudom, hogy minden hétvégén máshol lépek fel és a másik hiánya kegyetlenül meg tudja kínozni az embert. Persze most nem lebeszélni akarlak róla, csak talán most már megérted, hogy miért élek úgy, ahogy.

-         Régen én is így álltam hozzá, amíg táncoltam. Aki erre a pályára adja a fejét, annak számolnia kell ezzel. Valamit valamiért.

-         Jól mondod.  – bólintott, aztán egy darabig csak mereten bámulta a szemben lévő falat. - Bizonyos szempontból egyébként irigyellek, mert ha hazamész téged legalább valaki vár otthon. – nyújtotta ki a lábát.

- Ha hazamegyek... – sóhajtottam fel. Akármennyire is szerettem volna, már két hete nem tudtam hazalátogatni. Az első heteim nagyon feszített munkatempót diktáltak, mert rövid idő alatt kellett betanulnom elég bonyolult koreográfiákat a jelenleg futó és készülnöm a bemutatóra a következő műsorhoz. Miután utolértem a többi táncost kicsit lazíthattunk a napirendünkön, de a próbák ezután sem maradhattak el, hisz hétvégente a tánc történetének keresztmetszetét bemutató előadással léptünk fel az ország különböző pontjain, ami miatt muszáj volt probálni és ott volt a nyakunkon a májusi bemutató is, ami egy táncjáték volt, amelyben a latin-amerikai táncok kaptak szerepet. Ez alkalommal az új előadáshoz dolgoztunk egy koreográfián.

-         Gyere, folytassuk! – állt fel Guillo.

-         Rendben. – tápászkodtam fel én is és eltettem a telefonom.

-         Táncoljuk el azt, ami eddig megvan belőle zene nélkül, jó? – fogta meg a kezem és közelebb húzott magához, hogy beállhassunk a kezdőpozícióba. – Egy, két, há’ és! – számolt, aztán nekiálltunk eltáncolni a rumbát...vagyis ami eddig meg volt belőle. Miközben az alaplépéseket végig mondogattam magamban, hogy mikor milyen figura jön. Hokiütő, legyező, lasszó ismételgettem, aztán Guillo lasszó helyett körözés jobbrába vezetett bele és észrevéve a hibát leállított.

-         Már megint béna vagy! – tolt le.

-         Én? – csattantam fel – Te vezetsz vagy én?

-         Természetesen én. – húzta ki magát.

-         Akkor ki a béna?

-         Te kezdtél teljes másba!

-         Két bal lábas beképzelt hólyag! – kiabáltam rá.

-         Kezdő! – morgott az orra alatt. – Kezdjük újra, de most zenére! Kösd fel a bugyid, mert Guillermo Carrasco nem táncol mindenféle két bal lábas kezdőkkel.

- Értettem. – álltam vissza vele a kezdőpózba és véletlenül kicsit megtapostam a lábát. Guilloval bár nem túl fényesen indult a kapcsolatom, de rövid idő alatt rájöttem, hogy a morcos, beképzelt táncos képe csak egy felvett szerep, ami csak a próbateremben és munkaidőben tör rá, egyébként pedig egy nagyon is jó humorú és kedves figura. Ő volt a Primavera legnagyobb sztárja, señor Bazterrico jobb keze és egyben a legnagyobb kedvence. Az igazgató eleinte félve figyelte, hogy mennyire jövünk ki egymással, mert a partnerem elmondása szerint én már a sokadik voltam a sorban, ugyanis előttem nem egy lány idő előtt elmenekült mellőle. Az örökös maximalizmust és egreciroztatást nem sokan bírták, de én a sarkamra mertem állni és visszaszólni neki. Rövid idő alatt a párosunk védjegyévé vált, hogy tőlünk zeng az épület, mert egymással ordítunk pár percig, hogy aztán ismét táncba kezdjünk és megpróbáljuk úgy előadni a koreográfiát, ahogy más nem tudja és ez így ment nap nap után. Az eleinte lazább időbeosztás egyre szorosabb lett ismét, ahogy a tél múlni kezdett és eljött a tavasz. Kezdetben még haza tudtam járni legalább 2 hetenként, mert annyi idő lecsíptem magamnak, amíg elutaztam Madridba, hogy láthassam a barátaim és Gonzalot, de ahogy múlt az idő a látogatásaim ritkultak, mígnem el is maradtak és az e-mailekre, sms-ekre is csak hébe-hóba válaszolgattam csak. A közelgő bemutató miatt ismét éjt nappallá téve dolgoztunk Guilloval, hogy időre kész legyünk mindennel, nekem pedig néha eszembe jutott egy-egy hétvégén, hogy most Madridban kellene lennem, de azzal vigasztaltam magam, hogy majd a bemutató után lesz elég időm pihenni és azokkal lenni, akiket szeretek. Több heti kemény munka állt már mögöttünk, amikor egy vacsora után señor Bazterrico összehívott mindenkit és kihirdette a bemutató időpontját. Kézről-kézre járt a plakát, amely a színház falán fog lógni. Guillo és én egymás mellett ültünk és majdnem szájtátva néztük a papírdarabot. Egy nagyon jól sikerült fotót tettek a plakát közepére, ami engem és a partneremet ábrázolt tánc közben, a lap tetjén pedig ott szerepelt a két név: Alejandra Várady és Guillermo Carrasco a társulat neve alatt. Egymásra mosolyogtunk, aztán tovább adtuk a papírt. A bemutatót 2009. május 9.-re tűzték ki a madridi Nuevo Teatro Alcalába, ami azt jelentette, hogy legalább egy-másfél héttel előtte már a fővárosban leszünk, hogy ott próbálhassunk. Az egyik felem örült az utazásnak, mert nagyon szerettem volna már látni a barátaimat és Gonzalot, de ugyanakkor kicsit tehernek is éreztem az utazást. Mióta a társulattal éltem egyre inkább újra rabul ejtett a tánc világa. Még ha esténként hulla fáradtan is dőltem be az ágyamba, néha rettenetesen fájt a lábam gyakorlás közben, de mindent elfelejtettem, mikor magamra húztam a gyakorló ruhám és kiálltunk Guilloval a parkett közepére. A kissé poros próbatermek, az izzasztó kemény próbák, egy-egy tökéletesen sikerült figura…mind-mind visszahozta azokat az érzéseket, amiket utoljára versenytáncos koromban éltem át és ez úgy hatott rám, mint valami kábítószer. Erre az is rátett egy lapáttal, hogy az előadások végén rendre zúgott a vastaps és akárhol léptünk fel, mindig teltház fogadott. Minél nagyobb sikerünk volt én annál többet akartam elérni és semmi kedvem sem volt hozzá, hogy otthagyjam a társulatot egy érzelmes és gyenge pillanatomban tett ígéretért. Már elég hosszú ideje éltem ahhoz bőröndből a parkett és a zene bűvőletében, hogy el is felejtkeztem arról, hogy milyen életem volt azelőtt Madridban. Megszoktam, hogy a magam ura vagyok, a saját életem élem és a próbatermen meg a táncon kívül nem is érdekel más. Madrid a múltamat jelentette, a Primavera pedig a jelenem. A Madridba való utazásunk előtti héten már nem volt előadás, csak maratoni hosszúságú próbák. Késő este volt már, amikor végeztünk én pedig hullafáradtan vonszoltam végig magam a szálloda folyosóján. Alig vártam, hogy beeshessek az ágyamba egy jó forró fürdő után, aztán reggelig ki se keljek belőle. A szobám előtt álltam és épp a kulcsom illesztettem a zárba, amikor Guillo jelent meg a hátam mögött.

-         Tomás hívat.

-         Nem ér rá reggelig? – nyafogtam.

-         Csak nem fáradt vagy? – dőlt neki a falnak és vigyorgott.

-         Fáj a lábam, izzadok, mint egy ló és már csak az tart életben, hogy az ajtó mögött vár a kád és hozzá jó meleg víz, meg a puha és kényelmes ágyikóm. – soroltam.

-         Elkísérjelek hozzá?

-         Jó lenne...mert nagy a kísértés, hogy inkább menjek aludni. – néztem rá az ajtómra.

-         Akkor menjünk. – lökte el magát a faltól és elindultunk egymás mellett - Örülsz, hogy 2 hétig Madridban próbálunk? – kérdezte.

-         Szerinted?

-         Ott vannak a barátaid, szóval biztos igen.

-         Bámulatos a logikád.

-         Mindenki tudja, hogy én vagyok a világ legokosabb és legjobb táncosa. – mondta fennkölten, nekem pedig muszáj volt nevetnem.

-         A legbeképzeltebb is. – replikáztam.

-         Ez csak egészséges egoizmus.  – védekezett.

-         Te örülsz, hogy otthon tölthetsz pár napot?

-         Otthon? Az egy dolog Aleja, hogy a papírjaim szerint madridi lakos vagyok, de nekem jelenleg nincs olyanom. Csak egy házam van Madridban, de nem az otthonom.– fejtette ki az állsápontját Guillo, miközben megérkeztünk az igazgató szobája elé -  Na innen már nem fogsz visszarohanni a szobádhoz? Itt hagyhatlak?

-         Nyugodtan itt hagyhatsz. – tettem a vállára a kezem.

-         Akkor én megyek is aludni. Majd holnap találkozunk reggelinél. Jó éjt Alejandra! – adott egy homlokpuszit.

-         Jó éjt Guillo! – köszöntem el tőle én is, aztán elindult visszafelé a szobájához én pedig bekopogtam Tomáshoz.

- Gyere csak be! - szólt és az ajtón belépve hellyel kínált. Tomás Bazterrico maga is táncos volt remek üzleti érzékkel. Ő is ebben a társulatban táncolt a pályafutása végén, mikor majdnem csődbe mentek ő volt aki támogatókat szerzett és szinte újjá varázsolta a Primaverát, hogy aztán ez legyen Spanyolország egyik -ha nem a- legjobb társulata. Tökéletesen szót értett a táncosaival és a befektetőkkel is. Jó szeme is volt a tehetségekhez, nem hiába fordult már meg a társulatában rengeteg későbbi tánccsillag, én pedig nem hiába éreztem magam kiváltságos helyzetben, amiért felajánlott egy helyet nekem a táncosai közt.

-         Beszélgessünk úgy, mint barátok! - szólt én pedig válaszul bólintottam - Hogy érzed magad? Mennyire szeretsz a társulatban táncolni? Kijössz a többiekkel? – tette keresztbe a lábát a fotelben ülve és őszinte érdeklődéssel nézett rám, várva a válaszom.

-         Még mindig nem tudom szavakkal kifejezni, hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy felajánlottad nekem ezt az állást. Eleinte kicsit nehéz volt visszaazokni ehhez a életformához, de visszarázódtam a régi kerékvágásba és jobb táncosnak érzem magam, mint azelőtt bármikor is voltam. Jelenleg úgy érzem, hogy tudom hozni azt a szintet, amit elvársz a társulatod tagjaitól. Szeretek a többiekkel együtt dolgozni, nagyon rendes mindenki. - azt lenyeltem, hogy Isabelel, -az egyik táncosnő…megsértődött, hogy nem ő kapta meg az új műsor bemutatóján a szólókat, hanem én, az újonc - nagyon nem jövünk ki egymással - Guillonál jobb partnert mert keresve sem találhattam volna…se technikailag, se emberileg.

-         Alejandra, ne nekem hálálkodj, hanem Istennek köszönd meg, hogy ekkora tehetséggel áldott meg! – mosolygott rám – Annak pedig kifejezetten örülök, hogy szeretsz a kis csapatom tagja lenni és Guilloval is jól kijöttök egymással, bár néha ez nem látszik.

-         Tudom, de nyugodj meg, nem fogjuk egymást eltenni láb alól. Ahhoz túlságosan is kedvelem meg nem is rossz táncos.

-         Úgy ítéltem meg én is, hogy nagyon összeilletek a parketten. - gondolkozott el. - De most beszéljünk rólad! Guilloval már beszéltem…az új darabban tiétek a két főszerep ugyebár a Corazón latino bemutatóján. Nyárra lekötöttünk jó néhány előadást Európa szerte a nagyobb városokba. Nagyon meg vagyok elégedve az eddig elvégzett munkáddal és bár januárban csak a spanyolországi turnéra mondtál igent mégis megkérdezem: elvállalnád ezeken az előadásokon Lola szerepét Guillo mellett? Bevallom őszintén nem nagyon szívesen engednélek el a bemutató után.... – tért a tárgyra az igazgató. Hirtelen nem is tudtam mit válaszolni, csak néztem magam elé. Amiről mindig is álmodtam, most karnyújtásnyira van tőlem és csak igent kell mondanom. Szólásra akartam nyitni a számat, mikor Tomás felemelte a kezét és csendre intett. - Első lelkesedésedben még ne válaszolj! Gondold át még párszor ezt a kérdést. Téged vár valaki Madridban…Most pedig menj, mert holnap korán kell kelnetek. Jó éjt Alejandra! - bocsátott el én pedig még mindig hitetlenkedő arccal indultam el a szobám felé.

- Én köszönöm! Viszontlátásra! – köszönt el Gonzalo a Clarín újságírójától és fotósától az egyik madridi étterem teraszán. Az ebédje még nem fogyott el teljesen, így visszaült a helyére és igyekezett mindent eltűntetni a tányérjáról. A Megmentő, Super Pipita ... aggatták rá az újabbnál újabb beceneveket az újságírók hétről-hétre, amelyeket öles betűkkel hirdették a sportlapok címoldalain. Sokszor úgy érezte, hogy túlzásokba esnek az emberek vele kapcsolatban, mert nem mentette meg a világot és semmi rendkívülit sem vitt véghez, csak lőtt pár gólt. Legutóbb épp tegnap kettőt a Getafe csapata ellen és a másodikkal nyerték meg a meccset. A 3 pont otthon maradt így lényegesen jobb helyről várhatják az idény meccsét, az El Clásicot. Miközben egyik falatot a másik után tűzte a villájára elgondolkozott. Alejandra legalább arra az egy meccsre eljön-e? Már hosszú ideje nem látta a lányt és abban sem volt biztos, hogy az utóbbi meccsek valamelyikét látta-e. Pedig sokat jelentett volna neki, ha tudja, hogy Alejandra látta a gólokat és azt, ahogy játszik. Már nagyon hiányzott neki a táncosnő. Hallotta, hogy mekkora sikere van a színpadon és örült is neki. Végre teljesült az álma, amiért olyan sokat dolgozott és szenvedett, de amennyire örült, legalább annyira - ha nem jobban – sóvárgott is utána. Nem volt ott mellette éjjel és nem látta azt a gyönyörű mosolyt, amivel az öltözőknél várt rá meccs után, sőt már a mirasierrai házban is csak pár tárgy emlékeztették rá az argentint, hogy Alejandrának is ez az otthona, annyira eltűnt a hétköznapokból. Elővette a telefonját és megnézte kapott-e új üzenetet, de nem volt egy sem. Már majdnem két hete egy betű sem érkezett Alejandrától. Gondolta, hogy sok a dolga, mert bemutatóra készülnek, de akkor sem tudta elhinni, hogy nem talált már majdnem két hete egy percet sem, amikor írhatott volna neki, legalább csak annyit, hogy él még vagy hogy hol van. De nem baj, majd ezt megbeszélik, ha visszatér Madridba. Mert vissza kell jönnie. Az ebédjét befejezve egy ötlet jutott Gonzalo eszébe, így bevágta magát az autójába, hogy rögtön neki is álljon a szervezésnek. Odaérve az uticéljához, leparkolt és kiszállt az Audiból. A Nuevo Teatro Alcala mellett sietett volna el, ahová az új plakátokat ragasztották ki. Csak fél szemmel nézett oda, de az is elég volt rá, hogy megpillantsa rajta azt a nőt, akit ezer közül is felismert volna. A plakátragasztó végzett, Gonzalo pedig végigolvasta a plakátot. A szája mosolyra húzódott, aztán elindult, hogy minél hamarabb elintézhesse, amit akart.

A számomra nem túl jó emlékű Zaragozából délelőtt indultunk el vonattal a spanyol fővárosba. A jól megpakolt bőröndjeim már a lábamnál álltak én pedig izgatottan számoltam a megérkezésig hátralévő perceket.A fejem a hideg ablaküvegnek támasztottam és úgy bámultam az elsuhanó tájat. Körülöttem a többiek mind beszélgettek és viccelődtek, amiben általában én is részt szoktam venni, ám most félrehúzódva a zajos társaságtól gondolatban már Madridban jártam.

-         Kijön eléd? – tette a kezét a vállamra Guillo.

-         Igen. Már alig várom, hogy láthassam! – sóhajtottam.

- Nem sokára. Ezt már kibírod. – borzolta össze a hajam, aztán ő is kszenlétbe helyezte a bőröndjeit és visszament a többiekhez. Nem sokkal később végre megpillantottam a híres toronyépületek sziluettjét kibontakozni a tájból. Ahogy közeledtünk, egyre élesebbek lettek a körvonalak és lett egyre több az épület. Megkezdtük a leszálláshoz való készülődést és sorba rendeződtünk, aminek a legelején én álltam. Egy váltó, majd még egy és a vágányok közti távolság kiszélesedett és peronok futottak végig, egész a csarnok épületéig. A vonat lassított, majd megállt én pedig elsőként léptem a peronra, magam mögött húzva a 2 bőröndömet. Egy pillanatra megálltam és a szememmel az argentint kerestem. Nem volt nehéz kiszúrnom a tömegben, mert két kézzel integetett, aztán futva indult meg felém és én is úgy szedtem a lábam, ahogy csak bírtam. Ahogy a kellő közelségben voltam hozzá, elengedtem a 2 csomagot és a nyakába ugrottam.

-         Üdv újra itthon! El sem tudom mondani, hogy mennyire hiányoztál! – pördült velem egyet, aztán megcsókolt. Az idő és tér megszűnt létezni egy pillanatra és minden elfelejtettem, amit csak gondoltam az elmúlt néhány hónapban és hétben. Olyan szorosan ölelt magához mintha soha többet nem akarna elengedni.

-         A szuszt ne nyomd ki belőle, még szükségünk lesz rá. – figyelmeztette nevetve Guillo.

-         Gonzalo, ő itt Guillo a partnerem. – mutattam be a spanyolt, aztán kezet fogtak.

-         Vigyáztam rá neked. – veregette meg az argentin vállát miután illendően bemutatkozott – Majd a próbán találkozunk. – fordult felém. – Érezzétek jól egymást! – indult el a kijárat felé és intett egyet.

-         Ezzel az alakkal táncoltál együtt? – nézett utána.

-         Tudom, kicsit érdekes figura. – mosolyogtam, mire Gonzalo elég érdekes képet vágva nézett rám. – Jaj ne csináld már! Csak táncolunk. Én csak téged szeretlek! – öleletem át, mire átkarolt és ismét kiült az arcára az a mosolya, amibe ezer százalékig szerelmes voltam.

-         Kettővel jobban! – válaszolt, aztán nyomott egy puszit a fejem búbjára.

-         Este átjön vacsorára Sergio és Ana. – fogta meg az egyik bőröndöt, én a másikat húztam magam mögött a szabad kezem, pedig az övébe csúsztattam. Még mindig tökelétesen illet oda.

-         Jaj de rég találkoztam már velük is!

-         Addig mihez lenne kedved?

- Nincsenek nagy kívánságaim, csak haza szeretnék menni és veled lenni. – hajtottam a fejem a vállára, mire ő csak elmosolyodott. Odaérve a parkoló Audihoz én beültem, míg ő berakta a csomagtartóba a csomagjaimat. Miután végzett ő is beszállt mellém és mielőtt indított volna még egyszer megcsókolt, aztán kigördültünk a parkolóból. Most éreztem igazán, hogy mennyire hiányzott Madrid, mennyire hiányzott Gonzalo és mennyire hiányoztak a barátaim, én pedig elbizonytalanodtam az érzés miatt. Hogy fogom nekik elmondani, hogy milyen ajánlatot kaptam Bazterricotól és szívem szerint igent akarok neki rá mondani?