Un sueno en realidad I. - 36.fejezet

Helló!

Meghoztam a folytatást, remélem tetszeni fog Nektek! :) Ebben van egy kisebb ugrás az időben. Az első évadból már csak 2 rész van hátra. A kommenteket és pipákat köszönöm! Jó olvasgatást! :)

Puszi:

Detti

A egész falat betöltő tükörnek támasztott háttal ültem a földön a nyakamban egy törülközővel. Mellettem egy lecsavart kupakú, félig teli ásványvizes üveg árválkodott. Az ablakon besütő fényben csillámlóan táncoltak a porszemek, amelyeket a tánccal sikerült felvernünk a kissé ósdi de azért még használható próbateremben. A mobiltelefonomat nézegettem. A háttérképemen Gonzalo nevetett és én sem bírtam ki mosolygás nélkül, ha ránéztem.

-         Hiányzik? – ült le mellém Guillo, teljes nevén Guillermo Carrasco, a partnerem.

-         El sem tudod képzelni, hogy mennyire. – sóhajtottam.

-         Látod, én ezért nem vágtam bele tartós kapcsolatba. Tudom, hogy minden hétvégén máshol lépek fel és a másik hiánya kegyetlenül meg tudja kínozni az embert. Persze most nem lebeszélni akarlak róla, csak talán most már megérted, hogy miért élek úgy, ahogy.

-         Régen én is így álltam hozzá, amíg táncoltam. Aki erre a pályára adja a fejét, annak számolnia kell ezzel. Valamit valamiért.

-         Jól mondod.  – bólintott, aztán egy darabig csak mereten bámulta a szemben lévő falat. - Bizonyos szempontból egyébként irigyellek, mert ha hazamész téged legalább valaki vár otthon. – nyújtotta ki a lábát.

- Ha hazamegyek... – sóhajtottam fel. Akármennyire is szerettem volna, már két hete nem tudtam hazalátogatni. Az első heteim nagyon feszített munkatempót diktáltak, mert rövid idő alatt kellett betanulnom elég bonyolult koreográfiákat a jelenleg futó és készülnöm a bemutatóra a következő műsorhoz. Miután utolértem a többi táncost kicsit lazíthattunk a napirendünkön, de a próbák ezután sem maradhattak el, hisz hétvégente a tánc történetének keresztmetszetét bemutató előadással léptünk fel az ország különböző pontjain, ami miatt muszáj volt probálni és ott volt a nyakunkon a májusi bemutató is, ami egy táncjáték volt, amelyben a latin-amerikai táncok kaptak szerepet. Ez alkalommal az új előadáshoz dolgoztunk egy koreográfián.

-         Gyere, folytassuk! – állt fel Guillo.

-         Rendben. – tápászkodtam fel én is és eltettem a telefonom.

-         Táncoljuk el azt, ami eddig megvan belőle zene nélkül, jó? – fogta meg a kezem és közelebb húzott magához, hogy beállhassunk a kezdőpozícióba. – Egy, két, há’ és! – számolt, aztán nekiálltunk eltáncolni a rumbát...vagyis ami eddig meg volt belőle. Miközben az alaplépéseket végig mondogattam magamban, hogy mikor milyen figura jön. Hokiütő, legyező, lasszó ismételgettem, aztán Guillo lasszó helyett körözés jobbrába vezetett bele és észrevéve a hibát leállított.

-         Már megint béna vagy! – tolt le.

-         Én? – csattantam fel – Te vezetsz vagy én?

-         Természetesen én. – húzta ki magát.

-         Akkor ki a béna?

-         Te kezdtél teljes másba!

-         Két bal lábas beképzelt hólyag! – kiabáltam rá.

-         Kezdő! – morgott az orra alatt. – Kezdjük újra, de most zenére! Kösd fel a bugyid, mert Guillermo Carrasco nem táncol mindenféle két bal lábas kezdőkkel.

- Értettem. – álltam vissza vele a kezdőpózba és véletlenül kicsit megtapostam a lábát. Guilloval bár nem túl fényesen indult a kapcsolatom, de rövid idő alatt rájöttem, hogy a morcos, beképzelt táncos képe csak egy felvett szerep, ami csak a próbateremben és munkaidőben tör rá, egyébként pedig egy nagyon is jó humorú és kedves figura. Ő volt a Primavera legnagyobb sztárja, señor Bazterrico jobb keze és egyben a legnagyobb kedvence. Az igazgató eleinte félve figyelte, hogy mennyire jövünk ki egymással, mert a partnerem elmondása szerint én már a sokadik voltam a sorban, ugyanis előttem nem egy lány idő előtt elmenekült mellőle. Az örökös maximalizmust és egreciroztatást nem sokan bírták, de én a sarkamra mertem állni és visszaszólni neki. Rövid idő alatt a párosunk védjegyévé vált, hogy tőlünk zeng az épület, mert egymással ordítunk pár percig, hogy aztán ismét táncba kezdjünk és megpróbáljuk úgy előadni a koreográfiát, ahogy más nem tudja és ez így ment nap nap után. Az eleinte lazább időbeosztás egyre szorosabb lett ismét, ahogy a tél múlni kezdett és eljött a tavasz. Kezdetben még haza tudtam járni legalább 2 hetenként, mert annyi idő lecsíptem magamnak, amíg elutaztam Madridba, hogy láthassam a barátaim és Gonzalot, de ahogy múlt az idő a látogatásaim ritkultak, mígnem el is maradtak és az e-mailekre, sms-ekre is csak hébe-hóba válaszolgattam csak. A közelgő bemutató miatt ismét éjt nappallá téve dolgoztunk Guilloval, hogy időre kész legyünk mindennel, nekem pedig néha eszembe jutott egy-egy hétvégén, hogy most Madridban kellene lennem, de azzal vigasztaltam magam, hogy majd a bemutató után lesz elég időm pihenni és azokkal lenni, akiket szeretek. Több heti kemény munka állt már mögöttünk, amikor egy vacsora után señor Bazterrico összehívott mindenkit és kihirdette a bemutató időpontját. Kézről-kézre járt a plakát, amely a színház falán fog lógni. Guillo és én egymás mellett ültünk és majdnem szájtátva néztük a papírdarabot. Egy nagyon jól sikerült fotót tettek a plakát közepére, ami engem és a partneremet ábrázolt tánc közben, a lap tetjén pedig ott szerepelt a két név: Alejandra Várady és Guillermo Carrasco a társulat neve alatt. Egymásra mosolyogtunk, aztán tovább adtuk a papírt. A bemutatót 2009. május 9.-re tűzték ki a madridi Nuevo Teatro Alcalába, ami azt jelentette, hogy legalább egy-másfél héttel előtte már a fővárosban leszünk, hogy ott próbálhassunk. Az egyik felem örült az utazásnak, mert nagyon szerettem volna már látni a barátaimat és Gonzalot, de ugyanakkor kicsit tehernek is éreztem az utazást. Mióta a társulattal éltem egyre inkább újra rabul ejtett a tánc világa. Még ha esténként hulla fáradtan is dőltem be az ágyamba, néha rettenetesen fájt a lábam gyakorlás közben, de mindent elfelejtettem, mikor magamra húztam a gyakorló ruhám és kiálltunk Guilloval a parkett közepére. A kissé poros próbatermek, az izzasztó kemény próbák, egy-egy tökéletesen sikerült figura…mind-mind visszahozta azokat az érzéseket, amiket utoljára versenytáncos koromban éltem át és ez úgy hatott rám, mint valami kábítószer. Erre az is rátett egy lapáttal, hogy az előadások végén rendre zúgott a vastaps és akárhol léptünk fel, mindig teltház fogadott. Minél nagyobb sikerünk volt én annál többet akartam elérni és semmi kedvem sem volt hozzá, hogy otthagyjam a társulatot egy érzelmes és gyenge pillanatomban tett ígéretért. Már elég hosszú ideje éltem ahhoz bőröndből a parkett és a zene bűvőletében, hogy el is felejtkeztem arról, hogy milyen életem volt azelőtt Madridban. Megszoktam, hogy a magam ura vagyok, a saját életem élem és a próbatermen meg a táncon kívül nem is érdekel más. Madrid a múltamat jelentette, a Primavera pedig a jelenem. A Madridba való utazásunk előtti héten már nem volt előadás, csak maratoni hosszúságú próbák. Késő este volt már, amikor végeztünk én pedig hullafáradtan vonszoltam végig magam a szálloda folyosóján. Alig vártam, hogy beeshessek az ágyamba egy jó forró fürdő után, aztán reggelig ki se keljek belőle. A szobám előtt álltam és épp a kulcsom illesztettem a zárba, amikor Guillo jelent meg a hátam mögött.

-         Tomás hívat.

-         Nem ér rá reggelig? – nyafogtam.

-         Csak nem fáradt vagy? – dőlt neki a falnak és vigyorgott.

-         Fáj a lábam, izzadok, mint egy ló és már csak az tart életben, hogy az ajtó mögött vár a kád és hozzá jó meleg víz, meg a puha és kényelmes ágyikóm. – soroltam.

-         Elkísérjelek hozzá?

-         Jó lenne...mert nagy a kísértés, hogy inkább menjek aludni. – néztem rá az ajtómra.

-         Akkor menjünk. – lökte el magát a faltól és elindultunk egymás mellett - Örülsz, hogy 2 hétig Madridban próbálunk? – kérdezte.

-         Szerinted?

-         Ott vannak a barátaid, szóval biztos igen.

-         Bámulatos a logikád.

-         Mindenki tudja, hogy én vagyok a világ legokosabb és legjobb táncosa. – mondta fennkölten, nekem pedig muszáj volt nevetnem.

-         A legbeképzeltebb is. – replikáztam.

-         Ez csak egészséges egoizmus.  – védekezett.

-         Te örülsz, hogy otthon tölthetsz pár napot?

-         Otthon? Az egy dolog Aleja, hogy a papírjaim szerint madridi lakos vagyok, de nekem jelenleg nincs olyanom. Csak egy házam van Madridban, de nem az otthonom.– fejtette ki az állsápontját Guillo, miközben megérkeztünk az igazgató szobája elé -  Na innen már nem fogsz visszarohanni a szobádhoz? Itt hagyhatlak?

-         Nyugodtan itt hagyhatsz. – tettem a vállára a kezem.

-         Akkor én megyek is aludni. Majd holnap találkozunk reggelinél. Jó éjt Alejandra! – adott egy homlokpuszit.

-         Jó éjt Guillo! – köszöntem el tőle én is, aztán elindult visszafelé a szobájához én pedig bekopogtam Tomáshoz.

- Gyere csak be! - szólt és az ajtón belépve hellyel kínált. Tomás Bazterrico maga is táncos volt remek üzleti érzékkel. Ő is ebben a társulatban táncolt a pályafutása végén, mikor majdnem csődbe mentek ő volt aki támogatókat szerzett és szinte újjá varázsolta a Primaverát, hogy aztán ez legyen Spanyolország egyik -ha nem a- legjobb társulata. Tökéletesen szót értett a táncosaival és a befektetőkkel is. Jó szeme is volt a tehetségekhez, nem hiába fordult már meg a társulatában rengeteg későbbi tánccsillag, én pedig nem hiába éreztem magam kiváltságos helyzetben, amiért felajánlott egy helyet nekem a táncosai közt.

-         Beszélgessünk úgy, mint barátok! - szólt én pedig válaszul bólintottam - Hogy érzed magad? Mennyire szeretsz a társulatban táncolni? Kijössz a többiekkel? – tette keresztbe a lábát a fotelben ülve és őszinte érdeklődéssel nézett rám, várva a válaszom.

-         Még mindig nem tudom szavakkal kifejezni, hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy felajánlottad nekem ezt az állást. Eleinte kicsit nehéz volt visszaazokni ehhez a életformához, de visszarázódtam a régi kerékvágásba és jobb táncosnak érzem magam, mint azelőtt bármikor is voltam. Jelenleg úgy érzem, hogy tudom hozni azt a szintet, amit elvársz a társulatod tagjaitól. Szeretek a többiekkel együtt dolgozni, nagyon rendes mindenki. - azt lenyeltem, hogy Isabelel, -az egyik táncosnő…megsértődött, hogy nem ő kapta meg az új műsor bemutatóján a szólókat, hanem én, az újonc - nagyon nem jövünk ki egymással - Guillonál jobb partnert mert keresve sem találhattam volna…se technikailag, se emberileg.

-         Alejandra, ne nekem hálálkodj, hanem Istennek köszönd meg, hogy ekkora tehetséggel áldott meg! – mosolygott rám – Annak pedig kifejezetten örülök, hogy szeretsz a kis csapatom tagja lenni és Guilloval is jól kijöttök egymással, bár néha ez nem látszik.

-         Tudom, de nyugodj meg, nem fogjuk egymást eltenni láb alól. Ahhoz túlságosan is kedvelem meg nem is rossz táncos.

-         Úgy ítéltem meg én is, hogy nagyon összeilletek a parketten. - gondolkozott el. - De most beszéljünk rólad! Guilloval már beszéltem…az új darabban tiétek a két főszerep ugyebár a Corazón latino bemutatóján. Nyárra lekötöttünk jó néhány előadást Európa szerte a nagyobb városokba. Nagyon meg vagyok elégedve az eddig elvégzett munkáddal és bár januárban csak a spanyolországi turnéra mondtál igent mégis megkérdezem: elvállalnád ezeken az előadásokon Lola szerepét Guillo mellett? Bevallom őszintén nem nagyon szívesen engednélek el a bemutató után.... – tért a tárgyra az igazgató. Hirtelen nem is tudtam mit válaszolni, csak néztem magam elé. Amiről mindig is álmodtam, most karnyújtásnyira van tőlem és csak igent kell mondanom. Szólásra akartam nyitni a számat, mikor Tomás felemelte a kezét és csendre intett. - Első lelkesedésedben még ne válaszolj! Gondold át még párszor ezt a kérdést. Téged vár valaki Madridban…Most pedig menj, mert holnap korán kell kelnetek. Jó éjt Alejandra! - bocsátott el én pedig még mindig hitetlenkedő arccal indultam el a szobám felé.

- Én köszönöm! Viszontlátásra! – köszönt el Gonzalo a Clarín újságírójától és fotósától az egyik madridi étterem teraszán. Az ebédje még nem fogyott el teljesen, így visszaült a helyére és igyekezett mindent eltűntetni a tányérjáról. A Megmentő, Super Pipita ... aggatták rá az újabbnál újabb beceneveket az újságírók hétről-hétre, amelyeket öles betűkkel hirdették a sportlapok címoldalain. Sokszor úgy érezte, hogy túlzásokba esnek az emberek vele kapcsolatban, mert nem mentette meg a világot és semmi rendkívülit sem vitt véghez, csak lőtt pár gólt. Legutóbb épp tegnap kettőt a Getafe csapata ellen és a másodikkal nyerték meg a meccset. A 3 pont otthon maradt így lényegesen jobb helyről várhatják az idény meccsét, az El Clásicot. Miközben egyik falatot a másik után tűzte a villájára elgondolkozott. Alejandra legalább arra az egy meccsre eljön-e? Már hosszú ideje nem látta a lányt és abban sem volt biztos, hogy az utóbbi meccsek valamelyikét látta-e. Pedig sokat jelentett volna neki, ha tudja, hogy Alejandra látta a gólokat és azt, ahogy játszik. Már nagyon hiányzott neki a táncosnő. Hallotta, hogy mekkora sikere van a színpadon és örült is neki. Végre teljesült az álma, amiért olyan sokat dolgozott és szenvedett, de amennyire örült, legalább annyira - ha nem jobban – sóvárgott is utána. Nem volt ott mellette éjjel és nem látta azt a gyönyörű mosolyt, amivel az öltözőknél várt rá meccs után, sőt már a mirasierrai házban is csak pár tárgy emlékeztették rá az argentint, hogy Alejandrának is ez az otthona, annyira eltűnt a hétköznapokból. Elővette a telefonját és megnézte kapott-e új üzenetet, de nem volt egy sem. Már majdnem két hete egy betű sem érkezett Alejandrától. Gondolta, hogy sok a dolga, mert bemutatóra készülnek, de akkor sem tudta elhinni, hogy nem talált már majdnem két hete egy percet sem, amikor írhatott volna neki, legalább csak annyit, hogy él még vagy hogy hol van. De nem baj, majd ezt megbeszélik, ha visszatér Madridba. Mert vissza kell jönnie. Az ebédjét befejezve egy ötlet jutott Gonzalo eszébe, így bevágta magát az autójába, hogy rögtön neki is álljon a szervezésnek. Odaérve az uticéljához, leparkolt és kiszállt az Audiból. A Nuevo Teatro Alcala mellett sietett volna el, ahová az új plakátokat ragasztották ki. Csak fél szemmel nézett oda, de az is elég volt rá, hogy megpillantsa rajta azt a nőt, akit ezer közül is felismert volna. A plakátragasztó végzett, Gonzalo pedig végigolvasta a plakátot. A szája mosolyra húzódott, aztán elindult, hogy minél hamarabb elintézhesse, amit akart.

A számomra nem túl jó emlékű Zaragozából délelőtt indultunk el vonattal a spanyol fővárosba. A jól megpakolt bőröndjeim már a lábamnál álltak én pedig izgatottan számoltam a megérkezésig hátralévő perceket.A fejem a hideg ablaküvegnek támasztottam és úgy bámultam az elsuhanó tájat. Körülöttem a többiek mind beszélgettek és viccelődtek, amiben általában én is részt szoktam venni, ám most félrehúzódva a zajos társaságtól gondolatban már Madridban jártam.

-         Kijön eléd? – tette a kezét a vállamra Guillo.

-         Igen. Már alig várom, hogy láthassam! – sóhajtottam.

- Nem sokára. Ezt már kibírod. – borzolta össze a hajam, aztán ő is kszenlétbe helyezte a bőröndjeit és visszament a többiekhez. Nem sokkal később végre megpillantottam a híres toronyépületek sziluettjét kibontakozni a tájból. Ahogy közeledtünk, egyre élesebbek lettek a körvonalak és lett egyre több az épület. Megkezdtük a leszálláshoz való készülődést és sorba rendeződtünk, aminek a legelején én álltam. Egy váltó, majd még egy és a vágányok közti távolság kiszélesedett és peronok futottak végig, egész a csarnok épületéig. A vonat lassított, majd megállt én pedig elsőként léptem a peronra, magam mögött húzva a 2 bőröndömet. Egy pillanatra megálltam és a szememmel az argentint kerestem. Nem volt nehéz kiszúrnom a tömegben, mert két kézzel integetett, aztán futva indult meg felém és én is úgy szedtem a lábam, ahogy csak bírtam. Ahogy a kellő közelségben voltam hozzá, elengedtem a 2 csomagot és a nyakába ugrottam.

-         Üdv újra itthon! El sem tudom mondani, hogy mennyire hiányoztál! – pördült velem egyet, aztán megcsókolt. Az idő és tér megszűnt létezni egy pillanatra és minden elfelejtettem, amit csak gondoltam az elmúlt néhány hónapban és hétben. Olyan szorosan ölelt magához mintha soha többet nem akarna elengedni.

-         A szuszt ne nyomd ki belőle, még szükségünk lesz rá. – figyelmeztette nevetve Guillo.

-         Gonzalo, ő itt Guillo a partnerem. – mutattam be a spanyolt, aztán kezet fogtak.

-         Vigyáztam rá neked. – veregette meg az argentin vállát miután illendően bemutatkozott – Majd a próbán találkozunk. – fordult felém. – Érezzétek jól egymást! – indult el a kijárat felé és intett egyet.

-         Ezzel az alakkal táncoltál együtt? – nézett utána.

-         Tudom, kicsit érdekes figura. – mosolyogtam, mire Gonzalo elég érdekes képet vágva nézett rám. – Jaj ne csináld már! Csak táncolunk. Én csak téged szeretlek! – öleletem át, mire átkarolt és ismét kiült az arcára az a mosolya, amibe ezer százalékig szerelmes voltam.

-         Kettővel jobban! – válaszolt, aztán nyomott egy puszit a fejem búbjára.

-         Este átjön vacsorára Sergio és Ana. – fogta meg az egyik bőröndöt, én a másikat húztam magam mögött a szabad kezem, pedig az övébe csúsztattam. Még mindig tökelétesen illet oda.

-         Jaj de rég találkoztam már velük is!

-         Addig mihez lenne kedved?

- Nincsenek nagy kívánságaim, csak haza szeretnék menni és veled lenni. – hajtottam a fejem a vállára, mire ő csak elmosolyodott. Odaérve a parkoló Audihoz én beültem, míg ő berakta a csomagtartóba a csomagjaimat. Miután végzett ő is beszállt mellém és mielőtt indított volna még egyszer megcsókolt, aztán kigördültünk a parkolóból. Most éreztem igazán, hogy mennyire hiányzott Madrid, mennyire hiányzott Gonzalo és mennyire hiányoztak a barátaim, én pedig elbizonytalanodtam az érzés miatt. Hogy fogom nekik elmondani, hogy milyen ajánlatot kaptam Bazterricotól és szívem szerint igent akarok neki rá mondani?