Un sueno en realidad I. - 35. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a friss, ropogós új részt! Remélem tetszeni fog Nektek! :) A kommenteket és pipákat nagyon köszönöm! :)

Az első évadból még 3 rész van hátra. Addig lehet tippelgetni, hogy mi fog történni ebben a három fejezetben. A 2 évad közt pedig mit szólnátok egy kis, pár részes "mineknevezzelekhez"? :)

Na de nem rizsázok tovább. Jó olvasást!:)

Puszi:

Detti

A kanapén ülve egy párnát szorongattam és a csücskét piszkáltam. Magam alá húztam a lábaim és szótlanul kezdtem tanulmányozni az asztalon heverő újság címlapját. Gonzalo sem szólt semmit, csak elgondolkozva dőlt neki az ajtófélfának. Előbb fejeztünk be egy kisebb vitát, a téma pedig most is ugyanaz volt, mint a jótékonysági focikupa után bármelyik napon: az állásajánlatom. Az argentin ellökte magát az ajtófélfától és leült mellém a kanapéra. Kivette a kezemből a párnát és félretette, aztán megfogta a kezem.

-         Alejandra... ez hatalmas lehetőség neked.

-         Ezt én is tudom. – néztem rá.

-         Akkor nem értem, hogy miért ne mehetnél el az orvoshoz és műttetnéd meg a lábad, aztán meg bólinthatnál rá az állásra.

-         Ezerszer elmondtam már. – emeltem meg a hangom - Gonzalo, te nem voltál ott akkor Pesten. Milliószor rosszabb, amikor úgy kell rájönnöd, hogy már nem megy úgy minden mozdulat, ahogy velem történt. Harcolsz ellene és kényszeríted magad, hogy minél jobban legyél, de ahelyett, hogy javulna az egész, csak rosszabb lesz és végül önmagad paródiája néz szembe veled a tükörből. Akkor pedig már beletörödsz, de időközben már rég bohócot csináltál saját magadból. Különben is az én lábam már volt műtve, ez csak rontja az esélyeimet.

-         De már egyszer végigcsináltad és visszatérhettél.

-         Vissza....a parkett szélére...

-         ...mert nem akartál többet versenyezni a partnered miatt, pedig megtehetted volna. Alejandra, ismerem a történetet. Ne haragudj meg ezért, de szerintem te hülye vagy, ha azért dobod el az álmod, mert félsz a kudarctól.

-         Nem félek.

-         De félsz. Nézd, szerinted most itt lennék, ha úgy gondolkoztam volna a madridi szerződésemről, ahogy te? Nem azt mondtam, hogy köszönöm, hogy rám gondoltak, de nem szerződök ide, mert mi van ha kudarcot vallok, hanem azt mondtam, hogy oka van annak, ha én kellek nekik és ha beledöglök is ki fogom harcolni a helyem itt, mert lehet, hogy bukta lesz, de akkor sem vádolhat majd senki azzal, hogy nem tettem meg mindent érte.

-         Az te voltál. Szerintem túl optimista vagy, Gonzalo.

-         Te meg túl pesszimista.

-         Képtelen lennék végigcsinálni. – ráztam meg a fejem.

-         Pedig képes vagy rá, hidd el! Alejandra, én bármire megesküszöm neked, hogy ha belevágsz támogatni foglak. Melletted leszek és nem fogom engedni, hogy feladd.

-         Ez így nagyon szép, de tegyük fel, hogy megteszem. – húztam ki a kezem az övéből, aztán odasétáltam az ablakhoz, majd keresztbetett karral álltam meg előtte Gonzalo felé fordulva.  - Megműtik a lábam, túl leszek a rehabilitáción és újra táncolhatok. Ott leszek a Primaveraban és járjuk az országot. Mi lesz akkor velünk?

-         Éreztem, hogy más is van a háttérben. – sóhajtott fel. – de végre kimondtad.

-         De most gondolj bele! Azt sem tudom, hogy hányszor tudnék Madridba jönni....mennyi időm lenne rád...

-         Ha 2 hetente, akkor 2 hetente, ha havonta, akkor havonta addig meg maradnak az e-mailek, telefonok, sms-ek.

-         Ne bagatellizáld el a problémát!

-         Szóval te attól félsz, hogy rámegy a kapcsolatunk, ha elfogadod az állást. – állt fel a kanapéról Gonzalo, én pedig válasz helyett hátat fordítottam neki és a fejemet a falnak döntve elmerültem a kilátásban, hogy nehogy elsírjam magam. – Alejandra, én azt hittem, hogy tisztában vagy vele, hogy mit érzek irántad, de azt hiszem akkor mégsem értettük meg egymást. – sétált oda hozzám. – Kérlek, nézz rám!  - állt meg mellettem, aztán gyengéden megfogta az állam és maga felé fordította a fejem. –Akárhol lépjetek fel és bármennyi időt légy is távol, várni fogok rád, ezt teljesen komolyan gondolom. Tudom, hogy mennyit jelent neked a tánc és mennyire boldoggá tud tenni. Márpedig ha te boldog vagy, én is az vagyok. Különben sem örökre mennél el, hanem csak nyárig lennél oda, akkor meg hol itt a baj? Ezt a pár hónapot simán kibírjuk.

-         Akkor is félek. – bújtam oda hozzá, mire átölelt.

-         De nincs okod rá! Persze, ha nem akarod elfogadni az állást, akkor nem kell. Én csak azt szerettem volna, hogy tudd, hogy miattam nem kell aggódnod és teljes mellszélességgel mögéd állok, akármit válaszolsz is majd annak a Tomás izének. – nyomott egy puszit a fejem búbjára és még szorosabban magához ölelt. – Vagy nem bízol bennem?

-         Gonzalo... – úgy éreztem, hogy eljött a megfelelő pillanat arra, hogy elmondjam neki az egész történetet Javier e-mailjeivel, ha már a bizalom kérdésére terelődött a szó. – Gyere, üljünk le a kanapéra, valami el kell mondanom neked! – bontakoztam ki az öleléséből és megragadva a kezét magammal húztam a bútordarabhoz.

-         Ez rosszul kezdődik. – ült le mellém Gonzalo.

-         Javierről van szó... – csuklott el a hangom. Azért még néha okozott álmatlan órákat ez az egész, ami a Palacio Deportesben történt. – Mielőtt felbukkant volna Madridban írt nekem pár e-mailt.

-         Tessék? – kapta fel a fejét és kérdezett vissza emelt hangon Gonzalo – Az a szemétláda írt neked és te nem is szóltál róla?! Hány levelet kaptál tőle mégis? És mikor kezdődött ez az egész?

-         Még mielőtt elutaztunk Buenos Airesbe küldött 3 e-mailt és amikor Argentínában voltunk is kaptam tőle egyet. Abban megírta, hogy hamarosan találkozunk, de azt hittem, hogy csak kellemetlenkedni akar és nem gondolta komolyan.

-         Alejandra, de hisz az a patkány zaklatott! És nekem egy szót sem szóltál róla, hogy fenyeget?! De hát miért nem mondtad?

-         Nem akartalak ezzel terhelni.

-         Mi egy pár vagyunk és megbeszéltük anno, hogy minden közös. Ezt a problémákra is értettem. Legalább rendőrségen megemlítetted?

-         Igen. – bólintottam.

-         Legalább akkor bennük megbíztál, nem úgy, mint bennem...

-         Tudom, hogy elszúrtam és hülye voltam....már akkor szólnom kellett volna, amikor az első üzenetet megkaptam. – hajtottam le bűnbánón a fejem. – De nem akartam, hogy meccs közben is azon járjon az eszed, hogy egyedül vagyok itthon és emiatt játssz rosszul.

-         Nekem fontosabb vagy mint bármelyik meccs és igenis rosszul esik, hogy egy ilyen horderejű dologról nem szóltál. Ha időben elmondod, Javier a közeledbe sem került volna, ezt garantálom. – szorult ökölbe a keze, aztán felállt a kanapéról és kiment a nappaliból.

-         Hová mész? – álltam meg az ajtóban, ahonnan azt figyeltem, amint magára veszi a kabátját.

- Szívok egy kis friss levegőt, szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Majd jövök, ha bármi van csörögj rám, a mobilom nálam lesz. Szia! – ment ki a házból, én pedig vertem a fejem az ajtófélfába. Remek. Ezt jól elintéztem!  A fejemben kavargó gondolatokkal visszaültem a kanapéra és az udvart kezdtem el bámulni onnan. Fejben ismét visszatértem az állásajánlatomhoz. Legszívesebben azonnal telefonáltam volna az orvosnak a kórházba, hogy időpontot kérjek aztán meg Señor Bazterriconak, hogy elfogadom az állást, mert egyrészt ezzel az álláslehetőséggel megfogtam az Isten lábát, másrészt pedig minél messzebb kerültem volna Javiertől, ám itt jön a „de”. Igaza volt Gonzalonak. Féltem. Féltem, mert tisztában voltam vele, hogy ha elmegyek az egy csapást jelentene a kapcsolatunknak és ki tudja, hogy mennyit bírna ki? A tésztahídról sem tudják, hogy mennyi terheléstől dől össze, én sem tudtam, hogy van-e ez a kapcsolat elég erős ahhoz, hogy ezt túlélje? Szép volt az, amit Gonzalo elmondott, de ezek csak szavak. Holnap, holnapután, 1 hónap után mi lesz? Ugyanezt fogja gondolni? Ám nem az ő érzéseiben kételkedtem, hanem attól tartottam, hogy el fogom marni magam mellől. Gonzalo még nem tudta, hogy milyen vagyok több órás kimerítő táncolás után, mennyire nem tud érdekelni más a parketten kívül, ha bekerülök a körforgásba, én viszont tisztában voltam vele. Féltem, hogy nem fogok tudni kiszállni belőle, ha ismét belekóstolok ebbe a világba....hisz a lelkem mélyén még mindig táncosnő voltam....

Nem sokkal a telefonhívásom utánra kaptam időpontot a Marañonba. Carlos, a Real Madrid orvosa is közbenjárt az érdekemben, hogy minél előbb túleshessek a műtéten, sőt még azt is elintézte, hogy benn lehessen a műtőben. Az operációt megelöző napokban még feszültebb voltam, mint amire számítottam, aminek szegény argentinom itta meg a levét és ha ez nem elég, ő még nem tudta, hogy a neheze majd csak a rehabilitáció során következik. Végig próbált lelket önteni belém és bátorítani, akármit is vágtam a fejéhez, kiment picti levegőzni, aztán visszaült mellém és mindig tudta, hogy mit tegyen. Néha elég volt, ha csak átölelve tartott a karjában, de volt amikor nem értem be ennyivel. Miután túlestem a műtéten és hazaengedtek a kórházból hetekig csak feküdnöm volt szabad. Nekem, akinek lételeme a mozgás ezt volt a legnehezebb elviselnie. Pár napig még egészen jól viseltem a kényszerpihenőt, de nagyon hamar eljött az a pont, amin túl már egyre rosszabb kezdett lenni a közérzetem. Nem segített rajta az sem, hogy a fájdalom nehezen akart múlni én pedig kezdtem úgy érezni, hogy hiába a műtét, a bal lábam már csak olyan félig nyomorék marad, mint a műtét előtt volt. Ez volt az, amitől meg szerettem volna kímélni Gonzalot, de sajnos nem tehettem semmit. Hiába fogadtam meg, hogy visszafogom magam és normális leszek, akkor is előbújt a hárpia énem és egyre hosszabb ideig tartott, amíg ismét normális nem lettem. Az argentinom bár igyekezett nem mutatni, de nagyon is jólt tudtam, hogy rosszul esik neki, hogy alkalmanként csak belerúgok egyet képletesen, pedig csak segíteni akar. Emiatt én is marcangoltam magam eleget, de ahogy erőt vett rajtam a depresszióval kevert idegbaj,  el is felejtettem a bűntudatom. Ez pedig így ment nap nap után míg egyszer észhez nem térítettek...

-         Hagy már békén! Egyedül is meg tudom igazítani a takaróm! A lábam műtötték meg nem a kezem. – próbáltam feljebb ráncigálni magamra a takarót, de az beakadt az ágy sarkába és megadva magam engedtem el. Gonzalo nem szólt semmit, csak megfogta a takaró két sarkát majd felrázta és visszaterítette rám.

-         Nem vagy éhes vagy szomjas?

-         Nem. – válaszoltam morcosan.

-         Szeretnél valamit?

- Azt, hogy hagyj végre békén! – ripakodtam rá - Nem vagyok se hímes tojás, se nyomorék. – húztam a fejemre a takarót és elfordultam. A délutáni napsütés éppen bevilágított a hálószobába, ami miatt becsuktam a szemem, mert zavart az erős fény. Csak annyit hallottam, hogy becsukodik a szoba ajtaja, aztán ismét a hátamra feküdtem és bámultam a plafont. Már elegem volt belőle, hogy szinte egész álló nap az ágyat kell nyomnom és néha még most is segítséget kell kérnem, ha átmennék egyik vagy másik szobába. Utáltam, hogy ennyire kiszolgáltatott és megalázott vagyok. Összeszorítottam a szemhéjaimat, hogy megakadályozzam a kitörni készülő sírásom, aztán elvettem az MP3 lejátszóm az éjjeli szekrényről és zenével próbáltam meg elterelni a figyelmem a saját sebeim nyalogatásáról. Becsuktam a szemem és úgy hagytam, hogy az agyam összes szegletét átjárja a zene, egész addig, amíg valaki, pontosabban egy nagyon dühös valaki ki nem tépte szó szerint a kezemből és kikapcsolva rádobta az éjjeliszekrényemre.

-         Alejandra, azt hiszem beszélnünk kell! – ült le mellém Ana.

-         Neked is szia!

-         Ha megharagszol rám, hát egészségedre, de akkor is kimondom: Az, hogy nem rég műtötték a lábad az k*rvára nem mentség arra, amit már hetek óta művelsz!

-         Én? Itt fekszem egész nap ezen a szar ágyon és ha macska lennék, már rég eluntam volna mind a 9 életemet. Nem értem mire gondolsz.

-         Alejandra...

-         Mi van?

-         Ha felhívlak vagy meglátogatlak velem is olyan vagy, mint a darázs és épp hogy nem küldesz el a p*csába. Azt el se merem képzelni, hogy Pipita mit áll ki melletted napok óta.

-         Nézd...mind úgy kezeltek, mintha hímes tojás vagy egy nyomorék lennék, pedig csak a lábam műtőtték.

-         Mert szeretünk te idióta és azt akarjuk, hogy elmehess ahhoz a társulathoz és vezető táncos legyél!

-         De akkor sem vagyok nyomorék.

-         Senki sem néz annak!

-         De....

-         Na ha olyan nagylány vagy, akkor pattanj ki az ágyból, fuss le a konyhába és főzz egy kávét! Rajta! Még mindig fekszel? – vágott vissza keményen Ana. Neki akartam leselkedni a feladatnak, de amint felültem és arrébb csúsztam az ágyon belenyíllalt a fájdalom, én pedig megadva magam visszahanyatlottam a párnára.

-         Rohadtul utálom már, hogy nem mehetek sehová és ha a budira akarok menni, akkor szólnom kell Gonzalonak, hogy kísérjen ki. El sem hiszed, hogy mennyire szar ilyen kiszolgáltatottnak és megalázottnak lenni. – éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.

-         Hülye vagy! – állt fel és menni készült.

-         Már megint miért piszkálsz? – csattantam fel.

-         Elhiszem, hogy nem jó az ágyat nyomni. Ismerlek és azt is tudom, hogy mennyire nehezen viseled, ha nem mozoghatsz annyit, amennyit csak akarsz, de ne csak a saját sebeidet nyalogasd. Nyisd már ki a szemed és gyere már rá, hogy mit művelsz velünk! Ott rúgsz belénk, ahol tudsz, mert neked fáj és akkor már nekünk se legyen jó. Idefigyelj, engem elküdhetsz a frászba is, majd megbeszéljük ha észhez tértél, de azt nem fogom hagyni, hogy Gonzaloval így bánj! Amióta kiengedtek a kórházból az edzéseken és meccseken kívül sehová sem jár, hanem igyekszik a kedvedben járni és könnyebbé tenni a rehabilitációt számodra, te meg azzal hálálod meg, hogy egyfolytában megbántod és minden idiótaságodra ráteszel egy lapáttal a következő alkalommal. Tudom, hogy ő csendben tűri, pedig az kellenne, hogy leordítsa a fejed a helyéről. Egyébként most lent ül a nappaliban és épp hogy nem bőgte el magát az előbb, amikor megjöttem, mert fáj neki, hogy így bánsz vele. Most pedig elmegyek és majd telefonálj, ha megint a normális Alejandra Várady leszel, mert ezzel a hülye p*csával nincs kedvem beszélgetni. – fordult sarkon, aztán bevágta maga mögött az ajtót és elment.

Percekig csak bámultam a csukott ajtót és Ana szavai visszhangoztak bennem. Eddig még sohasem veszekedtünk, ez volt az első alkalom és valami mintha megindult volna bennem. Mintha a köd kezdett volna felszállni az agyamról és a lelkemről.  Még soha nem hülye p*csázott le a spanyol csajszi. Most akkor kiben van a hiba? Gondolatban megpróbáltam visszapörgetni, hogy az utóbbi olyan 3 napban, mikor mit mondtam Anának vagy épp Gonzalonak és oda lyukadtam ki, hogy akárki is jött ide hozzám, mindenkit sikerült jól megbántanom, pedig csak segíteni akartak én pedig beleharaptam a segítő kézbe. Ha végigondoltam, hogy Gonzalo mennyi mindent tűrt el csendben, kedvem lett volna a fejem a falba verni. Anának teljesen igaza volt, hagytam hogy legyűrjön a fejem fölé telepdett hatalmas fekete felleg és végül már azt sem vettem észre, hogy ezzel fájdalmat okozok a barátaimnak és Gonzalonak. Fejem a párnába fúrtam, amennyire csak tudtam és zokogni kezdtem. Mikor lettem én ilyen dög? Egy darabig szabad folyást engedtem a könnyeimnek, ami aztán lassan-lassan kezdett elapadni, míg végül abba nem hagytam a sírást. Óvatósan kicsúsztam az ágy szélére és az éjjeliszekrényben kapaszkodót találva felhúztam magam az ágyról. Kitámasztottam magam a mankóimmal és egy csiga kezdősebességével haladva kibicegtem a hálóból. Megálltam a lépcső tetején és lenéztem az előszobára, ahová épp akkor lépett ki Gonzalo a nappaliból.

-         Alejandra, miért keltél fel? Nyomás vissza az ágyba! – adta ki a parancsot -  Szükséged van valamire?

-         Igen. Azt szeretném, hogy gyere fel!

-         Máris megyek. – meglepetten bólintott, aztán felsietett a lépcsőn. Visszabicegve a hálóba, ismét bebújtam az ágyba és a hátam az ágytámlának támasztva felültem, Gonzalo pedig az ágy szélén foglalt helyet. Az arcára volt írva, hogy mennyire kíváncsi arra, hogy miért hívtam fel a szobába, ugyanakkor az is látszott rajta, hogy mennyire rosszul esett neki, hogy nem olyan rég, ma már ki tudja hanyadszor beletapostam a lelkébe. De még most sem szólt semmit róla, még csak nem is volt morcos.

-         Beszélni akarok veled. -  jelentettem ki.

-         Ki vele, hallgatlak! – eresztett meg egy halvány sármos mosolyt.

-         Hol is kezdjem.... - sóhajtottam egyet. – Az előbb beszéltem Anával és elgondolkoztatott, amit mondott. Az utóbbi ki tudja hány napban, hétben borzasztóan viselkedtem mindenkivel szemben, aki csak segíteni vagy kedveskedni akart...egy igazi hárpia...sőt talán a dög megfelelőbb szó erre...mindegy. Szóval szörnyen bántam mindannyiotokkal, pedig nem érdemeltétek meg. Leginkább veled voltam szemét, pedig szinte minden idődet velem töltöd. Bocsánatot szeretnék kérni tőled, amiért így megbántottalak nem is egyszer, mint ma is. – gördült le két könnycsepp az arcomon.

-         Alejandra – ölelt át az argentin. – Tudom, hogy most nehéz neked és azért vislekedsz így. Nem haragszom. – simogatta meg a hátam.

-         De ez akkor sem mentség rá. – fúrtam a fejem a mellkasába és még jobban hozzásimultam, amennyire csak tudtam. – Máskor ha átesek a ló túloldalára nyugodtan üvöltsd le a fejem.

-         Tudom, hogy nem megbántani akarsz, úgyhogy nem fogom megtenni.

-         Ne mondd, hogy nem esik rosszul!

-         Azt nem tagadom, de vigasztal, hogy nem gondolod komolyan. Vagy igen?

-         Nem, nem gondolom komolyan, - ráztam meg a fejem tagadólag - de akkor sem szabadna ilyeneket mondanom neked. Annyira szeretlek!

-         Kettővel jobban.

-         Ígérem, most már normális leszek. – szipogtam a pulóverébe.

-         Ideje lenne, mert már hiányzik az az Alejandra, akivel a piros gumimacikért szoktam harcolni.

-         Most már itt van. – mosolyogtam rá.

-         Az jó, mert van itt valami. – engedett el és átment az ágy másik oldalára, ahol az éjjeli szekrény fiókjából elővett egy csomag gumimacit. – Még tegnap este tettem ide, amikor már aludtál. – kerülte meg ismét az ágyat és visszaült a helyére. – A pirosakat neked adom.

-         Lemondasz a piros gumimacikról a kedvemért? – játszottam a meglepettet.

-         Annak örömére, hogy visszakaptam a kupakos csajszimat. – kezdett el válogatni a macik közt.

-         Nem-nem. Legyen csak a tied, mert én nem érdemlem meg.

-         Tartsd a markod! – fogta kézbe az összes piros gumimacit, mintha meg sem hallotta volna, azt amit előbb mondtam. Átnyújtotta nekem a macikat, majd miután elvettem tőle lerúgta a papucsát és felmászott mellém, aztán magához vont.

-         Szóval enyémek a pirosak és nem szólsz bele, hogy mit csinálok velük? – fészkeltem be magam a két karja közé.

-         Elképzelni sem tudom, hogy mit tervezel, de jól mondod.

-         Akkor mondd, hogy á!

-         Jaj de ravasz! De én neked adtam.

-         Azt mondtad, hogy nem kotyogsz bele, hogy mit csinálok...argentinok....-forgattam meg a  szemeim.

-         Mi bajod az argentinokkal?

-         Az összes lökött. – vigyorogtam.

-         Kikérem magamnak! Mivel szemtelen vagy kérem a felét vissza! – mutatott rá a piros gumimacikra.

-         Az előbb nekem adtad! El a mancsokkal!

-         Te meg vissza akartad adni...nők!...

-         Pasik!

-         Dinnye!

-         Tökfej!

-         Utállak csúnyaság! – mosolygott rám.

-         Én is rondaság! – mosolyogtam vissza rá, aztán a másodperc tört része alatt csapott rá az ajkamra, én pedig úgy éreztem, hogy végre igazán megértettem, hogy mit értenek a romantikus regényekben azalatt, amikor azt írják, hogy mézédes csók...

Az elkövetkezendő napokban mindenkitől bocsánatot kértem, akinek bármi rosszat mondtam azalatt a pár nap alatt, amíg dögként viselkedtem. A rehabilitáció gyorsan lezajlott, mert miután nem azon járt az agyam állandóan, hogy sosem leszek olyan jó táncos, mint régen, hanem épp ellenkezőleg, olyan volt mintha szárnyakat kaptam volna és ebben nagy szerepe volt Gonzalonak is. Kezdetben, amikor még némi nyoma maradt rajtam a pesszimizmusnak ő hitt a sikeres visszatérésemben helyettem is és úgy ragasztotta át rám a saját optimizmusát és hitét. Napról-napra javult a lábam állapota és néhány hét múlva már ott állhattam a próbateremben a balettkorlátnál. Persze sohasem engedtek el egyedül gyakorolni, mert ha egyedül hagytak volna fikarcnyit sem törődtem volna a fokozatosság elvével. Azon dolgoztam, hogy egy koreográfiát el tudjak táncolni fájdalom nélkül. Ez volt a célnak kijelölve, mert ha tökéletesen sikerül, akkor bármi jöhet. A napok teltek-múltak, majd hetek lettek és már a karácsony hetében jártunk, amikor elértem a célvonalat. Szenteste előtti nap, amikor megérkezett Madridba a családom megkértem őket Gonzaloval együtt, hogy nézzék meg és véleményezzék a táncom. Életemben nem izgultam annyira verseny előtt, mint ekkor. Bekapcsoltam a zenét, aztán kizárva a karácsonyi dekorációval felcicomázott próbatermet az elmémből táncolni kezdtem Belinda Carlisle La Lunájának dallamaira. Nem is zökkentem ki a kis világomból, csak akkor, amikor véget ért a szám és megálltam. Kapkodva vettem a levegőt és kérdőn néztem a szeretteimre, de senki sem szólalt meg csak mosolyogva néztek rám.

-         Na milyen volt? – kérdeztem.

- Mondtam, hogy megcsinálod! –Gonzalo a karjaiba kapva pördült egyet velem, majd pedig a többi családtagom is odajött hozzám, hogy megöllehessenek. Az ünnepek jó hangulatban teltek, az idő pedig vészesen fogyott, amit még Madridban tölthettem, egész addig, amíg január elején az utolsó homokszem is lepergett a homokórán. Az indulásom napján idegesen dobáltam be a papírjaimat, a kulcsaimat és minden mást a táskámba. A bőröndjeim már az előszobában voltak, jól megpakolva. Nyugtalanul rohangáltam a nappaliban és már vagy kétszázszor néztem át a kis táskám, hogy mindenem meg van-e. Hiába láttam, hogy semmim sem hiányzik, mégsem tudtam nyugton maradni. Húzni akartam az időt, még nem akartam elmenni. Ott álltam életem lehetőségének a kapujában és képes lettem volna visszatáncolni, de aztán megembereltem magam. Nem azért szenvedtem annyit a rehabilitációval, hogy csak így eldobjam. Ránéztem az órára és belém hasított a tudat: 3 és fél óra múlva már Sevillában leszek. Egyszerűen még mindig menni is akartam és maradni is, de ezt a kettőt nem lehet egyszerre. Felálltam és elindultam az ajtó felé, hogy addig lépjek ki a mirasierrai házból, amíg a bizonytalan talajon álló elhatározásom össze nem omlik. A küszöbről még visszanéztem majd becsuktam magam mögött a bejárati ajtót és kimentem a kocsihoz. Az Atocha pályaudvarig szótlanul ültünk egymás mellett az Audiban. Gonzalo az utat figyelte és a gondolataiba volt elmerülve, én pedig annyi mindent el akartam neki mondani, de valahogy mégsem tudtam magam rávenni, hogy megszólaljak. Amíg oda nem értünk végig őt figyeltem és próbáltam minden másodpercet kiélvezni, amíg még mellette lehetek. Már jóval előre megkaptam a beosztásomat és elég feszített munkarend folyt a társulatnál. Nem tudtam, hogy mikor lesz időm megint Madridba jönni? Mikor láthatom őt ismét? Az idő, mintha gyorsabban szaladt volna, mint máskor és szinte másodperceknek tűnő percek alatt hagytuk magunk mögött a Herrerra Oriát és a Paseo de la Castellanát, hogy aztán az Atocha előtti parkolóban leállítsa az autót. Ahogy a motor leállt, egy hatalmas sóhajtás szakadt fel belőlem, aztán erőt véve magamon ki akartam szállni, de Gonzalo megfogta a kezem.

-         Még várj egy kicsit! Ki tudja, mikor láthatlak ismét....

-         Nem hittem, hogy ennyire nehéz lesz...

-         Én sem. Annyi mindent akarok mondani, de  erre most nincs időnk...

- Akkor ne szavakkal mondd el! – néztem a szemébe, mire megcsókolt és ebből is megértettem mindent, ami csak a fejében járt. A féltést, az aggodalmat, a szerelmet, a bizalmat és a belém vetett hitét. Miután szétváltunk sem engedett el, hanem magához vont és szorosan átölelt. Csak ezután engedett kiszállni az autóból. Ana és Sergio már ott álltak a pályaudvar épületének főbejáratánál és türelmetlenül várták, hogy mi is megjelenjünk ott. Már meg akarták csörgetni a mobilom, hogy merre vagyunk, amikor feltűntük a hátuk mögött. Megnéztük, hogy honnan indul a vonatom és odamentünk a peronhoz, hogy megkezdjük a könnyes búcsúzkodást.

-         Sok sikert Alejandra! Zseniális táncos vagy, biztos vagyok benne, hogy meg fogod állni a helyed! Ha esetleg összefutnál valami híres flamencossal, ne felejts el közös képet csináltatni vele! – kacsintott rám, aztán megölelt az andaluz védő. – Hiányozni fogsz ám nekem is.

-         Köszönöm! Megígérem, hogy ha flamencot hallok valahol, akkor te fogsz az eszembe jutni. – mosolyogtam rá - Sese, vigyázz nagyon Anára! Ahhoz nem leszek túl messze, hogy elkalapáljalak, ha bármi roszat hallok felőled! És csak módjával gyűjtögesd a sárga lapokat!

-         Vigyázni fogok rá, megígérem. – mosolygott rám - Jó-jó, majd igyekszem.

-         Annyira fogsz hiányozni! – borult a nyakamba Ana. – Kivel fogok meccsre menni? Kivel röhögök majd a saját hülyeségünkön? – kezdett el zokogni.

-         Hát hol van az én nagyszájú barátnőm? Nem a világ végére megyek, ha lesz időm visszajövök Madridba és meglátogatlak. Hívni is foglak és írok is majd.– csitítgattam.

-         De akkor is dög unalmas lesz minden nélküled! Te lökött magyar tyúk. – ölelt át még egyszer.

-         Na ez már egész Anás volt. – mosolyodtam el - Te is hiányozni fogsz nekem te dilis spanyol nőszemély. De meg kell ígérned valamit. Vigyázz az argentinomra, jó?

-         Persze. – bólintott, aztán elengedett. Utoljára Gonzalo lépett elém. Nem szólt egy szót sem, csak átölelt, én pedig nem bírtam tovább tartani magam és eleredtek a könnyeim. Annyira hozzásimultam, amennyire csak bírtam és úgy kapaszkodtam belé, mintha soha sem szándékoznám elengedni.

-         Akárhol is legyél Spanyolországon belül mindig várni fogok rád. Szeretlek és ez nem fog változni sem ma, sem holnap sem semmikor a jövőben. A mirasierrai házunkban mindig megtalálsz. – simogatta a hátam.

-         Amint lesz egy kicsi időm, azonnal rohanni fogok haza. A nyarat pedig együtt fogjuk tölteni, megígérem! Elmondhatatlanul szeretlek és borzasztóan fogsz hiányozni!

-         Te is nekem. – kezdett el gyanúsan csillogni a szeme – Utálok búcsúzni. – rázta meg a fejét, aztán megcsókolt. – Tú y yo siempre juntos – súgta a fülembe.

- Siempre juntos. – ismételtem meg suttogva, aztán adtam egy apró puszit a szájára és felszálltam a vonatra a barátaim szerencse kívánságaival kísérve, mert már csak pár percem maradt az indulásig. Alighogy elfoglaltam a helyem az AVE lassan kigördült a pályaudvarról, én pedig egy cseppnyi szomorúsággal ugyan, de mégis izgatottan vártam, hogy siker lesz vagy bukás?....öröm vagy fájdalom?…..mennyország vagy pokol?....Zakatolt az agyam, egyre csak Gonzalo utolsó mondata járt a fejemben és egyre csak azt láttam magam előtt, ahogy nézett rám a peronon állva. Addig járt ezen az agyam, amíg el nem aludtam…a la manchai olajfaligetek is ekkor csendesedtek el…épp a siesta ideje volt...

Lábjegyzet :)
AVE = Alta Velocidad Española, a rövidítés szó szerint annyit tesz: madár. A nagy sebességű vonat 2,5 óra alatt ér Sevillába Madridból, de Barcelonába, Valladolidba, Toledoba és Valenciába is kiépítették a vonalat. A Real Madrid évekig AVE-val utazott Sevillába és Valladolidba, amikor ott játszottak.  Ez bizony nem a MÁV... 
Tú y yo siempre juntos = Te és én örökké együtt.