Un sueno en realidad I. - 33.fejezet

Helló!

Hoztam a folytatást, remélem, hogy tetszeni fog Nektek! :) A pipákat és kommenteket továbbra is köszönöm! Itt az előszóban még annyit mondanék, hogy a 2 Un sueno évad közé - mert megszavaztátok, hogy tegyem fel azt is - várható egy meglepetés.;) Addig találgassatok, hogy mi lesz az. :P

Jó olvasgatást kívánok a részhez! Ibolyának pedig köszönöm az ötletet! ;)

Puszi:

Detti

Argentínából hazaérve megejetettük a látogatást Felipééknél. A gyerekek természetesen nagyon örültek, hogy egy ilyen híres focista látogat hozzájuk és egymás sarkát taposták, hogy mindegyikük tudjon pár szót váltani Gonzaloval. Még arra is rávették az argentinomat, hogy beálljon közéjük focizni, bár nem kellett sokáig győzködniük. Egy padon ültem Laura mellett és a többi gyerekkel néztük a meccset. Észrevétlenül ült ki egy mosoly az arcomra és teljesen belefeledkeztem a játék nézésébe. Gonzalo sem tűnt felnőttnek és a Real Madrid csatárának, ahogy ugyanolyan gyermeki örömmel futott a labda után, pacsizott a gólszerzővel vagy játékosan kócolta össze a másik csapatban játszó kisfiú frizuráját, mint a kissrácok, akik csillogó szemmel néztek fel rá.

-         Vigyázol erre? – állt ki egy pár pillanatra a meccsből a párom és a kezembe nyomta a melegítőfelsőjét, aztán visszament focizni. Gondosan összehajtottam a ruhadarabot és az ölembe fektettem, aztán tovább néztem a meccset.

-         Nagyon szeretheted. – rángatott ki a gondolataim közül Laura, de én először még nem fogtam fel teljesen, amit mondott és értetlenül néztem rá. – Van abban valami, ahogy Gonzaloval egymásra néztek. – magyarázta mosolyogva a spanyol lány.

-         Még csak pár hónapja vagyunk együtt, de mégis olyan, mintha már ezer éve ismerném. – mosolyodtam el ismét és megérintettem a nyakláncot, amit tőle kaptam Buenos Airesben – Gonzalo a legfontosabb dolog az életemben. Tudod, néha úgy érzem magam mellette, mint egy tini, amikor először járni kezd valakivel, de nem akárkivel hanem a suli legmenőbb srácával és van amikor már-már elhiszem, hogy a több tucatnyi szerelmesregények lapjain ezerszer megírt mindent elsöprő nagy szerelem nem csak kitaláció. – néztem rá a mellettem ülő Laurára. Nem szoktam mindenkinek kiteregetni a magánéletemet és a legbensőbb gondolataimat, de valamiért úgy éreztem, hogy benne megbízhatok. – Jó tudom ez nagyon csöpögős volt. – nevettem el magam.

-         Teljesen összeilletek és hidd el nekem, hogy nem hétköznapi az, ami titeket összefűz. Látszik és érzem is. – magyarázta tovább Laura.

-         Ezt neked szedtem.Tetszik? – totyogott elém 4 éves forma kislány és átnyújtott egy mezei virág csokrot.

-         Hát ez nagyon szép! – vettem el tőle. – Köszönöm! Elárulod nekem, hogy hogy hívnak?

-         Maite. – felelte halkan aztán zavarában elfutott.

-         Maite nagyon bizalmatlan mindenkivel, de téged szimpatikusnak talált.

-         Tündéri kislány. – néztem utána és megláttam, ahogy a barátnőivel bementek az egyik kis házikóba, ami az udvaron állt és pont úgy festett, mint az a babaház, amilyenre kisgyerekként vágytam.

-         Jobban bírják ezek a kis ördögfiókák az iramot, mint én. – dobta le magát mellettem a fűre Gonzalo és kapkodva szedte a levegőt. Az arca teljesen kipirult a sok futástól és patakzott róla az izzadtság, de boldogan és felszabadultan mosolygott.

-         Nehogy megfázz! – álltam fel a padról és a hátára terítettem a melegítőfelsőjét.

-         Te vagy az őrangyalom. – fogta meg a kezem. – Nocsak, új hódolód van? – mutatott a másik kezével a virágcsokromra.

-         Lökött. – vágtam nyakon játékosan. – Ezt az egyik kislány szedte nekem.

- Óh értem. – bólintott. Sajnos az idő nagyon gyorsan szaladt és lassan búcsúznunk kellett Laurától és a gyerekektől. Ez a látogatás csak megerősített minket abban, hogy megpróbáljunk legalább egy jó délutánt szerezni a gyerekeknek, így rögtön másnap össze is ültünk én, Gonzalo, Ana és Sergio, hogy megbeszéljük a teendőket, aztán bele is vágtunk egy jótékonysági teremfoci kupa megszervezésének. A 2 fiúnak azonban ismét edzésbe kellett állnia, így a dolgok oroszlánrésze ránk maradt a legjobb barátnőmmel, ám némi előnyt jelentett, hogy Ana rendezvényszervezőként is dolgozott, így neki már tapasztalata ebben és így rengeteg időt megspóroltunk magunknak.  A foci utánra azonban szerveztünk egy vacsorát is meg egy kis műsort, amihez kértük a gyerekek segítségét is. Nekem rengeteg szabadidőm volt, mivel azóta sem találtam magamnak munkahelyet és nem jelentett gondot eljárnom, hogy segítsek felkészülni a gyerekeknek, akik nagyon lelkesek voltak, volt aki verset mondott és voltak akik táncolni tanultak, pluszban pedig Anával mi is készültünk egy meglepetéssel, főként Sergionak és Gonzalonak. Az előkészületekkel nagyon jól haladtunk és pár hét múlva már minden le is volt szervezve, aminek örömére négyesben elmentünk egy kicsit ünnepelni, de a bulira a feszített menetrend miatt csak a kupát megelöző napon jutott időnk. Csaptunk egy görbe estét és valamikor az éjszaka közepén estünk haza. Ana és Sergio is nálunk aludtak. Korán reggel azonban könyörtelenül ébresztett a régi vekker a megszokott borzasztóan idegesítő hangjával. Még csukott szemmel tapogatózva kerestem az óra kapcsolóját, hogy minél előbb véget vethessek ennek a szörnyű ricsajnak, de mire megtaláltam, magától is abbahagyta én pedig teljesen felébredtem, Gonzalo viszont nem zavartatta magát, fejére téve a párnát aludt tovább. Kikelve az ágyból odamentem az ablakhoz és széttártam a sötétítőfüggönyöket. A reggeli napsugarak utat találtak a szobába és jól esően cirogatták meg a karom. Mivel az argentinom még mindig nem kelt fel, visszamentem az ágyhoz, aztán elvettem tőle a párnát, amire csak morgott az orra alatt.

-         Kelj fel! Még ezer dolgunk van ma! – bökdöstem meg.

-         De még nem aludtam ki magam. – húzta a fejére a takarót.

-         Én mondtam, hogy ne a kupa előtti napon menjünk el bulizni, de mind a hárman lehurrogtatok.

-         Lehettél volna határozottabb. – hajtotta félre a takarót és az ágy szélére csúszott. – Azt hiszem veszek egy frissítő zuhanyt. Nincs kedved megmosni a hátam? – ölelte át a derekam.

-         Csábítóan hangzik, de inkább főzök egy hektoliter kávét, mert mindannyiunknak szüksége lesz rá. Továbbá Tarzan és Jane nem hiszem, hogy felébredtek és Anát felkelteni nem egyszerű feladat, gyanítom Serget sem. Úgyhogy legyél ügyes nagyfiú és mosd meg egyedül a hátad! - kócoltam össsze kicsit a haját.

- Hát jó. – engedett el. – De vigyázz, nehogy megzavarj valamit a vendégszobában. Sosem tudhatod. – kacsintott rám, aztán eltűnt a fürdőszoba ajtaja mögött. Lemenve a konyhába feltettem egy szemérmetlenül nagy adag kávét, aztán amikor lefőtt elindultam megnézni, hogy mi a helyzet a vendégszobában. Halkan lépdeltem az ajtóhoz és füleltem. Odabennről egy pisszenés sem hallatszott, de azért kopogtattam illedelmesen, viszont választ nem kaptam, így felhatalmazva éreztem magam rá, hogy benyissak. Belépve a szobába a kezem a szám elé tettem és megpróbáltam nem hangosan röhögni. A megérzéseim jók voltak, még mind a ketten az igazak álmát aludták, de nem is ez volt a vicces, hanem az ahogyan: keresztben feküdtek az ágyon, ráadásul Ana párnaként hasznosította Serget, aki nyitott szájjal hortyogott. Széthúztam a függönyöket, mire a lány kezdett ébredezni és kómásan emelte fel a fejét a védő mellkasáról.

-         Mi....mi...mi a franc van?  Jaaaaaj csak te vagy? Akkor még hagyj 5 percet aludni! Köszi! – tette vissza a fejét, de akkor Sergio kezdett morcogásba és valamit motyogva az orra alatt az oldalára fordult. Ana, mivel a „kispárnájára” így már nem tudott visszafeküdni, inkább felült az ágyban és a szemeit dörzsölve próbált észhez térni. – Hány óra van?

-         Kereken 8. – válaszoltam.

-         Alejandra, tisztességes ember ilyenkor még alszik. – nyafogott tovább Ana.

-         Én mondtam, hogy ne a kupa előtt menjünk bulizni...

-         Jól van mami, én tanultam az esetből. – mosolyodott el még mindig félkómás állapotban a legjobb barátnőm. – Felkeltsem? – mutatott az ujjával a védőre, mire válaszul én csak bólintottam egyet. – Akkor figyelj! -  mondta, majd feltérdelt az ágyon és félresöpörve az arcába hulló tincseket, kissé lehajolt és elkiabálta magát:  „Támad a Barca!”

-         Kit kell fognom? – ült fel az ágyon rögtön, aztán körülnénzett és elröhögte magát, de addigra mi már Anával túl voltunk az első nevetőrohamon. 

-         Amint elkészültetek, gyertek majd reggelizni. – mondtam a könnyeim törülgetve és betettem magam mögött az ajtót.

-         Mikor mész Federicoért? – kérdeztem Gonzalot, miközben a Palacio Deportes folyosóján sétáltunk egymás mellett.

-         Hmmm – nézte meg a karóráját – 1 óra múlva.

-         Rendben. – bólintottam és benyitottam a csarnokba, ahol már folyt a rendezkedés.

-         Alejandra, beszélni szeretnék veled.

-         Gyere! – csuktam vissza az ajtót és bementünk az egyik kisebb öltözőként szolgáló helyiségbe. Karbatett kézzel dőltem neki a falnak Gonzaloval szemben, aki zsebretett kézzel állt az egyik pad előtt. – Ne kímélj!

-         Sergioval megbeszéltünk valamit, amíg ti tollászkodtatok a fürdőszobában. A meccsről lenne szó...

-         Valami nem jó? Elszúrtuk a szervezést? – kezdtem kicsit bepánikolni.

-         Nyugodj meg Alejandra! Nincs semmi baj. Tökéletes munkát végeztetek Anával. – ölelt át, hogy megnyugtasson. – Arra gondoltunk, hogy beszállhatnátok játszani.

-         Én? Focizzak? – néztem elképedve rá, körülbelül olyan arcot vághattam, mintha ő lenne az első fehér ember, akit látok.

-         Igen te.

-         Én egyeneset sem tudok rúgni.

-         Ugyan...én még emlékszem, hogy milyen tökéletes mozdulattal vetted le a labdát a Valdebebasban, amikor eljöttél, hogy hazaráncigálj.

-         Az csak véletlen volt.

-         Alejandra, én focizok. Látom, hogy van-e érzéked ehhez vagy nincs. Na akkor játszol?

-         Hát nem is tudom...

-         Gyere velem! – fogott kézen és maga után húzott. Az egyik kisebb terembe nyitott be, ahol felkapcsolta a villanyt. - Rúgd le a cipődet! – adta ki a parancsot.

-         Tessék?

-         Vedd már le! – húzott elő az egyik pad alól egy labdát és fel-le kezdte el dobálni. Elmosolyodott, amikor azt látta, hogy megadva magam leülök a padra és leveszem a cipőm. Magam mellett megpillantottam egy vadiúj teremcipőt, ugyanolyan márkájút és kinézetűt, mint amilyenben Gonzalo ontja a gólokat a nagypályán. – Az a tied.

-         De ez...

-         Teremcipő. Vedd csak fel!

-         Erről még beszélgetünk otthon. – bújtam bele a cipőbe.

- Alejandra ne csináld már! – forgatta meg a szemeit -  Inkább gyere! Megnézzük, hogy tudsz-e focizni. – dobta le a pulóverét, ami alatt egy fehér pólót viselt. Megadtam magam a sorsomnak és ledobva a felsőmet odamentem hozzá a terem közepére. Először csak passzolgattunk egymásnak, aztán a dekázással próbálkoztam, de a maximumom 5 volt, az is sokadszori próbálkozásra, míg Gonzalo fitogtatva a képességeit közben eljutott 100 köré. Miután ezzel végeztünk megnézhettük, hogy cselezni sem tudok, hiába magyarázta el úgy az argentin, hogy a szamba alaplépéseit kell csak megcsinálni, de az a labdával a lábamnál már nem volt olyan egyszerű, mint magassarkúban a parketten. Zárásként rúgtam párat kapura Gonzalonak, egy hajszálnyival többet lőttem be, mint amennyit kihagytam és még az én állam is leesett, amikor kicsit messzebbről beemeltem a ficakba. Az argentin elkerekedő szemekkel nézett felváltva hol rám, hol a labdára.

-         Ezt csináld meg még egyszer! – gurította hozzám a labdát.

-         Nem fog sikerülni.

-         Azért próbáld meg!

-         Hát jó. – lágyan alányúltam és a labda megint a kapuban kötött ki.

-         Szóval neked az emelések mennek. – bólogatott nagyon szakértő képet vágva, mint ahogy az edzők néznek, amikor egy új játékos képességeit mérik fel az edzésen.

-         Fogalmam sincs, hogy hogy csinálom. – vontam vállat.

-         De érzed és az a lényeg, nem az hogy tudatos-e. – lépett mellém és átfogta a vállam. – Na akkor játszol?

-         Igen. – válaszoltam magabiztosan.

- Remek. Ezt szerettem volna hallani. – adott egy szájrapuszit, aztán kimentünk a teremből. Gonzalonak mennie kellett a Federicoért, akit rávett, hogy ma játszon egy kicsit. A második számú Higuaínnal közben pedig nekiálltam telefonon egyeztetni és kisütöttünk egy kis tréfát Gonzalonak, természetesen a harmadik számú Higuaín háta mögött. Jókedvűen mentem segíteni a dekoráció felaggatásában és minden egyéb apróságban, amiben csak kellett. A fogadótermet is kicsinosítottuk és szinte minden készenállt már délre. Megbeszéltük már korábban, hogy Sergio, Ana, én, Gonzalo és Fede együtt ebédelünk, ezért bementem az egyik öltözőbe, hogy átvehessem a foltos munkáspólóm és nadrágom, aztán tiszta ruhában indulhassak el az étterembe. A nadrágom már átvettem, de felülről csak a melltartó volt rajtam, amikor felállva a padról, összehajtogatva a táskámba tettem a váltóruhám. Észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül, csak akkor, amikor valaki átölelt hátulról, de nem Gonzalo volt az.

-         Örülök, hogy újra találkozunk, cicus. – csókolt bele a nyakamba Javier.

-         Azonnal engedj el! – sziszegtem a fogaim közt és szemezni a kezdtem a dezodorral, baj esetére...

-         Ahogy szeretnéd. – engedett el. – Még mindig ugyanolyan észbontóan szexi vagy, mint Zaragozában voltál. – mért végig.

-         Tűnj el innen! – ripakodtam rá.

-         Meg sem kérdezed, hogy miért jöttem? – közelebb lépve hozzám elkezdett játszani az egyik tincsemmel. – Emlékszel, írtam neked, hogy hamarosan találkozunk...

-         Nem érdekel. – álltam úgy, hogy a dezodorom a kezem ügyében legyen.

-         Nem baj, azért én elmondom. Tudod, senki sem bánhat úgy Javier Velascoval, ahogy te tetted azt Zaragozában. – jött még közelebb. – Ugye emlékszel? – kérdezte még közelebb lépve, én pedig teljesen hozzápréselődtem a padhoz. A kezem a hátam mögé tettem és megpróbáltam észrevétlenül kitapogatni a dezodort.

-         Én úgy viselkedtem veled, ahogy te azt megérdemelted.

-         Szerintem meg nem. – húzott magához, de akkor kinyílt az ajtó és Gonzalo állt meg a küszöbön. Amint megpillantotta Javiert, elöntötte a düh, csak úgy forrt a méregtől. Ilyennek még soha azelőtt nem láttam. Ha a pillantásával ölni tudott volna, a spanyol már rég elégetve, megfojtva, lelőve, megmérgezve és felnégyelve feküdne egy jól lezárt dobozban a Mariana-árok mélyén. Javier elengedett és az ajtó felé fordult.

-         Na Higuaín is megjött...mint a múltkor.

- Te aljas patkány...te szemétláda...te féreg... – termett ott hirtelen Gonzalo Javier előtt és bevert neki egyet....aztán még egyet...és még egyet. Javier megtántorodott, aztán elterült a földön, de  még így sem úszta meg pár jobbegyenes nélkül, ám a spanyol se hagyta magát és igyekezett eltalálni az argentint, de nem volt túl jó a találati aránya. Gonzalo talpra ugrott és felráncigálta a földről, aztán elegánsan megmutatta neki, hogy merre van a kijárat. – Ha még egyszer Alejandra közelébe mész, megöllek. Megértetted? – kérdezte, aztán megadta Javiernek a kezdő lökést a távozáshoz.

-         Jól vagy Alejandra? Nem bántott? – ült le mellém és magához ölelt, aztán ringatni kezdett, hogy megnyugtasson

-         Semmi bajom.

-         Éreztem, hogy ide kell jönnöm. Ha ez a szemét.... – csapott egyet a padra ököllel.

-         Basszus....- kezdtem el sírni, mert ekkorra jutott el a tudatomig, hogy mi is történhetett volna, ha Gonzalo nem lép közbe.

-         Vége van. Már elment. Nem fog bántani, megesküszöm neked! – kezdte el simogatni a hátam, mire kicsit csendesedni kezdett a sírásom, majd idővel teljesen elapadtak a könnyeim és csak ekkor vettem észre, hogy Gonza nem úszta meg teljesen kapott ütések nélkül. A szája sarka felszakadt és ugyan a vérzés már elállt, a nyoma még mindig látszódott.

-         Most már jól vagyok, tényleg. – ültem fel rendesen. – De te?

-         Semmiség. – legyintett. – Csak egy kicsit a kezem fáj. – csukta össze, majd nyújtotta ki újra és újra az ujjait a jobb kezén.

-         Elmegyek megmosom az arcom, aztán menjünk el ebédelni. Most nem akarok erre gondolni. – álltam fel.

-         Azt hiszem nekem sem ártana egy kis hideg víz. – jött utánam a mosdóba és amíg én megmostam az arcom, ő bevizezett egy törülközőt és azzal próbálta meg eltüntetni a vért az álláról és a szája sarkából. – Ebéd után elkísérlek a rendőrségre és jelentsd fel ezt a férget!

- Az lesz. – töröltem meg az arcom, majd az argentinom is úgy tett majd magunk mögött hagyva az öltözőt, Gonzalo átkarolt és úgy mentünk ki az épület előtt parkoló Audihoz és ekkor még nem is sejtettük, hogy az ebben a 24 órában történő dolgok rengeteg kérdést eldöntenek majd a jövőnkkel kapcsolatban...